| 1.3 MB | |
| 2007-11-16 08:59:27 | |
 | |
 | |||||||
Nyilvános  420 | 1268 | Zalai Hírlap 1971.03.07. 056sz 08old - Apám regénye 10 | A következő szöveg a cikkből keletkezett automata szövegfelismertető segítségével: Vérles Judit: Apám regén/e A hoüékői romok alatt 10. fejezet Gondviselés Azon az éjjelen, melyen én átkozódva gyalogoltam hazafelé Hortról, egy másik országúton már döcögött felém a Fortuna szekere. • Félórát sem alhattunk könnyes kábulatban, amikor valaki megkocogtatta az ablakot: — Tanító úr! — lehelte befelé. Az ablakra meredtem. . • — Ki az? "■.-■\' — Tessék mán kinyitni! Jó hírt hoztam, — Mondja csak bátran! — Hollókőről jövök. Elviszem a tanító urat a választásra. — N\'em értem az egészet. Én nem is adtam be oda kérvényt. Helyettes tanít ott, becstelenség lenne őt háborgatni. — Nem becstelenség ez kérem, ö hagyta cserben a falut, nem mi őt. Ezt mi jobban tudjuk. Tessék mán készülődni! (A jó ember arra az esetre célzott, amikor egy hétre eltűnt a helyettes tanító, de magyarázatot nem adott. Akkor tanítottam én ott pár napig,) — No, induljunk! Isten áldja „tekintetes" asszony! A Gondviselés bajuszos, csizmás angyala „repített* az ÁLLÁS felé. „Bánk bán" a borpineében Korán reggel „futottunk" be két lóerős, rázós vonatunkkal Hollókő görbe vidékére. Utunk a plébánia mellett vitt el. Ott már fényesség volt. — Ide betérünk! — mondta „őrzőangyalom". A plébános elküldött a jegyzőhöz, aki a falu történetét ismertette velem kínos aprólékossággal. Nagyokat bólogattam minden erőteljesebben hangsúlyozott szám vagy adathalmaz után. A jegyző a bíróhoz küldött. — Nyerje meg a bírót magának és megnyerte az állást! Nála vannak a mennyország kulcsai! — kaptam az útravalót. Különös Canossa-járás volt ez. Elzarándokoltam tehát a bíróhoz. Piros arcú, hófehér hajú, „Szent Péter" fogadott. — Éppen jókor jött tanító úr! Segítsen a borkóstolónál, de ne ennek a zsiványnak, hanem nekem! — arra a bor-üzérre mutatott, akivel éppen tárgyalt. A borkereskedőnek esze ágában sem volt haragudni. Hozzáedződött már az ilyen bemutatásokhoz. Leereszkedtünk mindnyájan a pincébe. Itt következett az én megpróbáltatásom. Az öreg bíró a szépen faragott asztalkára helyezett három-négyféle bort és nagy vidáman, komolyan felszólított: — Kóstolja végig és válassza ki tanító úr, melyik a legjobb. No, ilyen erőpróbám sem volt még! Pedig már ugyancsak sokat pályáztam — gondoltam magamban. Szorgalmasan kóstolgattam, igyekeztem nagy szakértelmet lopni arcomra. — Éz a legjobb! — mondtam reménykedve, hátha össze-ölelkezik véleményem a bíróéval. A magasabb szakértelem nagyot nevetett. — Persze, hogy jó! De az csak olyan asszony bor. Édes. Ezt elég megvetően mondta, de aztán annyira megbékült, hogy később, jókedvünk .delelője táján így szólt: — Eresszen meg egy nótát kántor úr! A megszólítástól megtisztelve éreztem magam. Való-e operaária fa&isi bíró borpincéjébe? — vitassa, aki akarja. Elénekeltem Petur bán „bordalát". Minden szakaszt külön, de a refrént már együtt harsogták velem. \\ — Na, ez jó volt! — nyugtázta a borszakértő „szent Péter". Köszönjük kántor úr. A pincei hangpróba után derűs hangulatban vártam a választást. Betyár „becsület" A bírálók és a bírálandók átvonultak a csöppnyi templomba harcolni hanggal állásért, jövőért. Előttem Kovács Sándor helyettes tanító játszott. Hamar befejezte és nem állt közénk. Én is odaültem a tyúkketrec-förma zenealkalmatossághoz és állást kértem: „Égi jóság, hiszek benned..." Magam írtam a szavakat egy ismerős dallamra. Vágyakból összegyúrt „kolduló" ének volt ez. Ma így hangzanék: Állást, munkát! Végeztem. A templomban kitört a „botrány". Valaki elkezdte: „Éljen! — és tapsolt is hozzá. A kíváncsi hallgatóság átvette, a kint várakozók megsokszorozták. Ezzel úgy látszott, egy megnyert csata befejeződött. Én is bíztam! Soha sehol nem sikerült még szebben énekelnem. Sehol még templomban nem éljeneztek, tapsoltak úgy, mint itt. Bár ne tették volna! Még lehet ezt bocsátani? Nem! Később átmentünk az iskolába, eredményhirdetésre. A főjegyző száraz, hivatalos hangon közölte: „Mint az egyháztanács elnöke, kihirdetem az eredményt. A képviselőtestület mérlegelve az önök okmányait, szereplésüket, valamint Kovács tanító úr munkáját, őt választotta meg. Nem kutattam én ezután az okokat, hiszen tudtam, az én népem éljenzése, taf>sa, bizodalma — semmi volt a mérlegen. Újból hazagyalogoltam, ahol nagy feladat várt rám. A „kegyelmes képviselő" úr A kárszói állástalan tanítók határozata alapján, háromtagú küldöttségnek kell felkeresni Ivády képviselő urat, aki szeptemberben lekegyeskedik Kárszóra. Ehhez Zeke igazgató is hozzájárult. A Kir. Magy. Államvasutak II. oszt. várótermében vártam két társammal. Itt tartotta az audenciázást a „kegyelmes". A titkár gépiesen dolgozott. A delegációk fogytak. Vártam, mikor szólítanak bennünket, mikor intenek. Nem szólítanak, nem intenek. Elkapom két társam kezét és\' odacsörtetünk a képviselő elé: — Kegyelmes uram! A bejelentett tanítóküldöttséggel jelentkezem. — Tessék gyorsan a tárgyra térni, mielőtt befut a gyorsvonat. Egészen mást mondtam, mint amire készültem. — A kegyelmes úrnak van tudomása arról, hogy a kerületében van a legtöbb állástalan tanító. „Érthető" sértődöttséggel felelt: ■ — De kérem, tehetek én erről? — Méltóztassék egyet-kettőt kineveztetni közülünk. — De kérem, ha nincs elég állás és sok a tanító! Idegesen simogatta kecskeszakáiiát, s még annyit mondott: — Mindennek Trianon az oka! Majd ha... Nem tudta befejezni. Befutott a gyors. Ez aztán gyors ügyintézés! (Folytatása következik) |
