* Ez a fájl MS Word formátumú. Ha gépén nincs MS Office program telepítve, letöltheti az ingyenes LibreOffice csomagot is.
| 10.13 MB | |
| 2006-12-04 15:45:36 | |
 | |||||||
Nyilvános  1934 | 4609 | Rövid leírás | Teljes leírás (222.82 KB) | Cím: Szines mozaik Nagy-Kanizsa történetéből Ez a dokumentum megtalálható a Halis István Városi Könyvtár honlapján is, három formában: jpg, html és doc: http://www.halisnagykanizsa.bibl.hu/kincseslada/helytort/halis_istvan/index.htm (Itt még a bal oldali menüben ki kell választanunk Halis művei közül a Színes Mozaik-ot, ezután választhatunk a három féle formátum közül) Szerző: Halis István (1855-1927) Szerz. közl.: írta Halis István Kiadás: Nagy-Kanizsa : Wajdits József, 1893 ETO jelzet: 943.912.1Nagykanizsa Tárgyszó: Nagykanizsa Szakjelzet: 943.9 Cutter: H 22 Oldalszám: 140 p. SZÍNES MOZAIK Nagykanizsa történetéből írta Halis István Nagykanizsa, Ifj. Wajdits József könyvnyomdájából 1893. A szöveg gondozásakor a helyesírás mai szabályait érvényesítettük. Megtartottuk a nevek régies írásmódját, de a cz-t itt is c-re cseréltük. A toldalékolás régies hangzást adó formáit is megőriztük, de itt is a mai írásformát alkalmaztuk. Forrásaim: 1. Nagy-Kanizsa város levelestára. 2. Magánosok kezein levő okiratok. 3. Babochay József múlt századbeli történeti feljegyzései. 4. Életbenlevők visszaemlékezései. 5. Ezeken kívül adatokat felhasználtam kisebb mértékben a következő munkákból: a) Wunderbahrer Adlers-Schwung oder fernere Geschichts-Fortsetzung Ortelii Redivivi. b) Die neue eröffnete Ottomanische Pforte. c) Zrínyi Miklós: előterjesztése I. Lipót császárhoz Kanizsa ostromáról. d) Fejzi: „Gazavati Teriaki Haszan pasa der Kanizsa” - török kézirat. (Ismertette Vámbéri Ármin.) e) Gyöngyösi István: Ajánló-Levél Charicliához. f) Bátorfi Lajos: Adatok Zalamegye történetéhez. g) Novak Mihály: Zalavármegye a szabadságharczban. h) Pesti Hírlap 1848. évi folyama. A képeket rajzolta Róth Miksa. Nyári éjjel. Éjfél körül jár az idő. A világmindenségben szikrázó kicsi lámpások gyanánt fénylenek a nagy égitestek. Olyan meleg augusztusi éjszaka, van, milyen valahol Szevilla táján szokott lenni. S mivel a kánikula forrósága a nappalhoz képest enyhült valamicskét, tehát az enyhébb levegőt sietnek felhasználni: „alusznak minden állatok.” Fűvel benőtt csöndes udvaromban ketten vagyunk Róth Maximilánnal, ki a könyvecske képeit rajzolta. Művész vér: cigány vér. Mire a nagy melegben jóleső lustálkodás közben eszmélkedem: akkorra társam átöltözött apródruhába, egy rozoga gitárt szorít szívéhez, (komédiás-trupptól szerzett rekvizitumok) — és énekelget hozzádűlve az udvaron vadontermett ecetfák egyikéhez. Hallom, hogyan belepönget a húrba és férfias hangján, érzelgősen, mint valami lovagkorból megmaradott trubadúr, énekeli; Állok ablakod alatt Holdvilágos éjjel, Lanyha szellők sut- tognak A fa levelével; És a csend oly vég-telen. Senki sincsen éb-ren ... Csak itt lenn a szerelem. És a hold az égen! A gitározó piktor néha fölveszi szivarját és nagyokat füstöl. A szivartűz fényénél látjuk, hogy menekülnek a füsttől a szúnyogok százai, melyek vérünket szívják a sötétben. Én pedig .hanyattfekszem a fűben. Nézegetem, hogy az ecetfák silány koronája miképpen föd el egy-egy darabot a csillagos menny-égből. Eközben elmélázok. Isten a megmondhatója, hogyan, — egyszerre csak lelki szemeim előtt áll Várady Józsi; szinte hallom, hogyan énekli merengő alt-hangján: Fölverem a sarkantyúmat, Már én innen elmegyek; Szőke leány, édes leány A jó Isten áldjon meg! Adjon az ég oly szeretőt A ki téged el is vesz: Mert mire én házasodom, Isten tudja mikor lesz! Nini! hiszen ezt a nótát akkor énekelte Várady (mégpedig kétszázszor egymásután) mikor Kanizsáról elvitték az illeték-szabási hivatalt és a távozó tisztviselők búcsú-lakomát tartottak. Eszembe jut minő pompás gyerekek voltak azok a tisztviselők. Mintha most is látnám a mosolygó főnököt Halvax Mátyást; hallom hogyan kiáltja Biber Jóska ebédlő társaságom kis gazdája: „Csak az a mienk, amit lenyelünk, tehát együnk!” Szemeim előtt gusztál huszonegyet a fekete ragyogószeműi Szentgyörgyi Dezső. Várady Józsinak barátságos arca mellett sorban megjelennek szemeim előtt. Igazán kár, hogy elvitték őket Kanizsáról. Bennök megszerettem a fináncokat. Miért is mentek el ezek Kanizsáról? Egykor egy új miniszterünk nagyot akart csinálni: megalkotta az illetékszabási hivatalt a régi adóhivatalokból. Ekkor Kanizsa is kapott ilyen új hivatalt. A tisztviselők átvették az új hivatalt óriási restanciával, mert az adóhivataltól kocsiszámra kapták az elintézetlen illetéki ügyeket. Emberfeletti módon megerőltették magukat a munkában a tisztviselők. Csak így volt lehetséges, hogy semmi restanciát sem hagytak maguk után, mikor egy újabb miniszterünk szintén nagyot művelt: t. i. feloszlatta az illetékszabási hivatalokat, s az illetékügyet ismét visszaterelte az adóhivatalokhoz. Ez a hatalmas reform vitte el az én kedves embereimet Kanizsáról. Erről eszembe jut, hogy hivatalok dolgában mennyi változás történt Kanizsán az újabb időkben. Volt itt praeperendia és tanfelügyelőség. Itt volt az állami állatorvos. Városunkban székelt a távíró-igazgatóság. És valamennyit elvitte Kanizsáról a politika. Odafordulok a piktorhoz és diskurálok Kanizsa pechjéről. Mert keveset mondunk azzal, ha szerencsétlennek mondjuk; magasabb pechje volt minden dologban. A régebbi időben (mikor még Kanizsa vára nem volt török kézen) a török foglyok gyújtogatták a várost. E korból ilyen dicsőséges dolgokat jegyeztek föl a török krónikások. „Egy igazhitű török fogoly a kanizsai lőporos tornyot felrobbantotta s ezáltal néhány ezer keresztény disznót a pokol mélységes fenekére küldött, — önmagát pedig a szintén ez alkalommal meghalt 170 muzulmán fogollyal együtt a paradicsomba juttatta.” Mikor pedig töröké lett a vár és a basa keresztény foglyokkal tömte meg a börtönöket, akkor viszont a keresztény foglyok gyújtogattak ahol lehetett. Eddig a szomszéd basák (a pécsi és szigetvári) raboltak Kanizsa városában. Teriaki Haszán pécsi basa például, (aki igen kedélyes úr lehetett,) imigyen dicsekedett: „Oly sok kanizsait elfogtunk, hogy belőlük minden emberemnek jutott annyi fogoly rabszolga — ahány ujjuk volt: t. i. tíz darab; én pedig kaptam húsz foglyot, mert az én lábaim is harcolnak úgy, mint más ember kezei!” A kámzsáikat lófarkhoz kötve vagy nyereg-kápához fűzve csapatonkint marhák gyanánt hurcolták rabszolgaságba, házaikat pedig felgyújtották. Most pedig, hogy töröké lett a vár, épen úgy szenvedtek a lakósok mint előbb; csakhogy a kanizsai basa többé nem bízta a szomszédokra a dolgot, hanem maga elvégezte. Magától értetődik, hogy a kanizsai basa elegendő keresztény hölgyet szerzett magának a hárembe. Sőt szerzett annyit, hogy a kanizsai leányvásárokon el is adhatott belőlük. Ha pedig valamiért a városiakra megharagudott a kegyelmes basa, akkor a város feje nem késett egy-egy szép leányzót ajándékba vinni a basa rózsás kertjébe. Tudták, hogy akármilyen ördögfajzatja légyen egy török basa: ilyen ajándék látására elneveti magát s aki nevet, az nem tud haragudni. A közjóért pedig szabad letörni egy szál virágot. Talán máskép viselkedtek a keresztény csapatok? Szó sincs róla. A várat ostromló bajor, francia, stájer és horvát csapatok nem voltak képesek a várat bevenni, hanem tüze borítgatták a lakósok házait, mert ez könnyen ment. Sőt az ostromlás ideje alatt (míg Hohenloe gróf tanácsára „a fű növését várták”), a keresztény zsoldos csapatok (a „mieink”), széltében pusztítottak: leölték vagy elkergették a földmívelőket, feltörték a templomokat, megfertőztették a nőket. Mikor törökök ostromolták a várat, akkor a keresztény várparancsnok leégettette egészen a várost, nehogy a törökök szállást kaphassanak; — s mikor keresztények jöttek ostromolni, akkor a török parancsnok gyújtatta föl a házakat vagy legalább a házak tetőit lehordatta. Mindig a kanizsaiak itták meg mindennek a levét. Cifra története van Kanizsának! A keresztények végre visszavették a várat, de ez a város sorsán nem sokat változtatott. Beteljesült az a köz mondás: „a pechvogel az ujját akkor is eltöri, ha szájába dugja.” Kanizsa lakosainak ezután is küszködniük kellett az elnyomatás ellen, mint előbb. Azonban az egyben igen jól jártak a kanizsaiak, hogy előbb csak egy embert a török basát kellett instálniok, ezután pedig válogathattak a Forumokban: deputációk jártak királyhoz, hadikommisióhoz, vármegyéhez. Az igaz, hogy nagy hiában fordultak akárhova: a sok kéz mindegyike tudott nyomni, de segíteni nem akart egyik sem. „Hurrá!” — kiáltja java diskurzus közben a piktor és fövegét lecsapja a fűbe, — „pompás tervem van! Próbálkozzunk, írj epizódokat Kanizsa történetéből, én pedig csinálok hozzá néhány illusztrációt és — kinyomatjuk.” — — És most itt vannak a megirt történetek, melyeket különben (hogy ezt is megemlítsem) tíz esztendőig tartott adatgyűjtés előzött meg. Az adatokat eddig fel nem dolgozta senki. Megvallom, hogy két hivatalban való lélekölő napi munka után eléggé nehezemre esett e kis könyv összeállítása. Kanizsaiak! Érdeklődtök-e várostok iránt annyira, hogy ezek a történetek folytatódjanak? Kanizsa a török világ után. Kanizsa végvárának utolsó basája Musztafa az 1690. esztendőben feladta a várat, mely a török uralom kapuja volt Magyarországon. (Ezt jelzi Kanizsa nagyobb címerében a nyitott várkapu.) A városnak — „melyhez hasonló nincsen sem a német, sem a török birodalomban”, három sor aranyláncra fűzött kulcsait remegve adta át a keresztények vezérének egy fehér szakállas török aga. A daliás szentkirályi Andrási Péter (Krasznahorka várának örökös ura), lóhalálában vágtatott a harcteréről Bécsbe, hogy azon örvendetes újságot, miké az Isten Kanizsa híres erősségét az éheztető kéntelenség által keresztények kezére visszajuttatta, minél hamarabb hírül adhassa a császárnak. A vár átadása előtti éjjel Musztafa a várudvar sarkában egy gödröt ásatott, oly mélyet, hogy a posványos víz fölszakadott a talajból, és összeharácsolt kincseinek nagy részét belerakta. Odarejtette a drágakövekkel kirakott nyergeket, csótárokat és súlyos aranyedényeket; szóval mindazon drágaságokat, melyek elszállítása nagy nehézséggel járt volna. Azután a kincseket ismét betakarta földdel. Minthogy pedig fehérménnek vére megtalálhatlanná teszi az alája rejtett tárgyakat, ezért Musztafa elvágatta legkedvesebb paripájának, egy tiszta fehér ménlónak nyakát és annak vérét a kincset rejtő titkos helyen kicsorgatta. „Visszajövünk még Kanizsára rövidesen!” mondogatta Musztafa. De a basa mondása nem teljesedett és a kincsek most is ott hevernek a süppedő berek mélyében. Mert a vár egykori helyén most gyönyörű szép fű hullámzik. A vári réten rendesen van széljárás. A töltésen járó babonás kiskanizsaiaknak a szél suhogására mindjárt a kincsőrző fehérmén jutott eszükbe s az éjféli órákban sokszor látni vélték, hogyan száguld szemkápráztató gyorsasággal a fejetlen paripa a vár egykori helyén. A vár átadása után letépték a ragyogó félholdas zászlókat, lerombolták a várban levő karcsú minareteket és kupolás dsámiákat. Felszedeték a napkeleti hidak öt hajója, szintúgy napnyugati részen levőnek négy hajója és az egész híd szétbontaték. A várban talált épületek közül sokat leromboltak s azok köveiből Perge Kristóf várkommendáns a keresztény istennek építtetett templomot a jezsuita atyák istállóinak helyére. Ezenkívül épített egy hatalmas klastromot a franciskánus barátoknak, kik ezentúl meg fogják oltalmazni a várost hathatós imádságokkal. Mert a lakósok az imádságon kívül egyéb védelem híjával maradának a pogány törökök ellenében, hisz a császár ő felsége elvi- tette a várból majdnem minden katonáját, a várban maradt invalidusoknál pedig erősebb az imádság. A templom megépítéséhez szükséges napszámosokat és fuvarokat a városiak adták hálából, hogy az Isten ily nagy jót tett Kanizsával. Sok dolog visszaváltozott régi rendeltetésére. Száz évvel előbb a törökök szétpusztították a franciskánusok templomát és köveiből dsámiát építenek Allah dicsőségére. Most lerontják ezt az épületet a keresztények és újra szentegyházat csinálnak belőle Isten tiszteletére. Az új templomba szentelt víztartónak behelyezésének egy kőből faragott oszlopos edényt, mely azelőtt a basa palotájában vala. Ebben az edényben mosta meg az arcát Musztafa basa, mikor a kelő nap felé fordulva azt mormogta remegő ajkaival: „Allah az isten és egyedül Mohamed az ő prófétája!” Most pedig ugyanebből a tartóból hintik az arcukra a szentelt vizet a jámbor keresztény hívek, mikor meghajtják térdeiket az oltári szentség felé és áhítattal susogják: „Örökké dicsérjük Jézust az igaz Istent!” A boldogemlékezetű Leopoldus császárnak kegyelmes parancsára a város lakosai és az invalidusok megajándékoztatának szabad fundusokkal oly módon, hogy a földektől holdankint egy aranyat fizetének és az egész lakosság mint Communitas adózó Renddé tétetek. Különben Kanizsa lakói mint végvárban levők még a törökvilág előtt is nagy szabadsággal éltek s egyenesen a kamara igazgatása alatt állottak, a mióta Nádasdy Tamás gróftól (Kanizsay Orsola férjétől) a várost megszerezte magának az országos kincstár. Kanizsa határa felméretett és konstatáltatott, hogy 42 ezer holdból áll s így a lakósok 42 ezer aranyat fizetének érte vételár fejében. Jól járt a felséges kamara is, meg a polgárok is. Amaz óriási summa pénzt kapott a városért és az eladás dacára még évi adót fizették a polgárok, emezek pedig a szabadságon felül még sok privilégiumokat is nyertek a drága aranypénzekért. Mily drágáért adták el Kanizsát, kitűnik azon körülményből, hogy Prié francia márki eladásra kínálta 12 ezer pengő forintért Chinorányi kanizsai postamesternek a szomszédságunkban fekvő Horvát-Szent-Miklóst, melyhez még a szentgyörgyvári és a légrádi hegyek is hozzátartoztak. Chinorányinak volt ugyan elég heverő pénze, de nem akarta olyan méregdrágáért megvenni a nagy birtokot. Pedig mily olcsó lett volna Kanizsa árához hasonlítva! A drága privilégiumok által Kanizsa város nemcsak kivéve lőn az urbárium alul, hanem vásárokat is tarthatott, vámokat szedhetett, sőt még szabadságában állott téglaégető- és pékkemencéket valamint akárhány mészárszéket fölállítani. Ezeken felül ami a privilégiumoknak mintegy koronája vala: a lakósok a jó borokat nemcsak butskákból, hanem nagyobb edényekből is szabadon megihatták vagy eladhatták vala. Vendégfogadó nem volt, bár a város azt is felállíthatott volna. A katonák a gazdáktól vették a szükséges borokat és kisebb mértékben szétosztották maguk között. Ennyi sok privilégium dacára megtörtént, hogy Senkendorfer úr a kanizsai várkommendáns annyira beleavatkozott a civilis dolgokba, miké a város malmát elfoglalta vala erőszakkal s habár a kanizsaiak mindig törekedtek visszafoglalni a malmot, mindazonáltal sohasem nyerték vissza. Mindamellett könnyen megvigasztalódtunk, mert a hadizsákmány gyanánt elrabolt két darab harangunk közül az egyiket visszaadta a városnak könyörgéseire gróf Pálfi János fővezér, s a harang máig is ott fungál nagy harangként a franciskánusok templomának tornyában. Mivel pedig az öreg harang szava igen fölhallatszik a Magasságbelihez s így a lakósoknak módjukban áll könnyen megszerezni lélek-üdvösségüket: tehát ez a nagy harang bőven megfizeti az elfoglalt malomnak elvesztett jövedelmeit. A kanizsai vár sok aggodalmat okozott a felséges kamarának. Mit csináljanak vele, mikor a vár fenntartása költségbe kerül s ennek dacára még mindig rettegniök kell, hogy a törökök visszaveszik a várat és biztos fészkül szolgál, nekik további hódításaik közben. Csodálatos módon akadott a császár mellett okos ember, ki azt tanácsolta, hogy le kell rombolni a várat. Akkor fenntartása költséget nem okoz, a török sem vetheti meg többé Kanizsán a lábát. Ehhez járult még egy harmadik ok, hogy t. i. pénzt is kapnak érte. Eladta tehát a bécsi kormány a kanizsai várat Grasics bárónak valamely nevetségesen kevés árért, oly vinkulum mellett, hogy az egész várat köteles lebontatni saját költségén. A vár erős bástyáit és a várban levő épületek egy részét puskaporral szétrobbantotta Grasics báró és vett magának a városban egy fundust a posta-ház szomszédságában. A fundusra a vár tégláiból egyemeletes házat épített. A ház felső részében 5 szobák valának, az alsó szobákat pedig bérbe kiadta egy vendégfogadósnak. A fogadó megépítése után Grasics, — persze költségkímélésből, — abbahagyta a várfalak szétbontását és elhordását. Kanizsán eddig nem volt vendégfogadó. Az a jó szokás vala t. i. ezen boldog időben, hogy az utazókat akár postával, akár pedig saját alkalmatos- ságukon utaztak — szívesen fogadta minden közönséges polgár. A jámbor háziasszony tiszta abrosszal beterítette az asztalt és a vendéget megkínálta szép fehér cipóval addig is, míg az ebéd ideje eljövend. Mindennel szívesen traktálták, sőt ha saját kocsijukon jöttek, akkor lovaikat is ellátták bőven élelemmel. Ha pedig rossz időjárás volt, vagy az utas nem akart tovább menni, akkor heteken keresztül szívesen látták vendégül. Mindeme szolgálatokat nem pénzért tették, hanem az ismeretlenek iránti szívességből. Az utasok titokban adtak a gazda kis gyermekeinek egy-két ezüstpénzt ajándékban, hogy a gyermekeknek örömet csináljanak a szíves látásért. Elutazáskor kikísérték a vendéget és — miután megígértették vele, hogy máskor sem fogja elkerülni a házat, — ezer áldás között váltak meg tőle. Ezért nem volt vendégfogadónk. Grasics bárónak fösvény úrnak kellett lennie, mert tudta, hogy az utasok hasznot hajtanak s ezért épített fogadót. A kanizsaiak meg sem gondolták, hogy a vendéglő felállításának megengedéséből valami káruk lehetne, mert úrbériség nem volt s Grasics bárónak egyenlő szabadsága volt a többi kanizsai polgárral. Mert a kanizsaiak mitől fizettek bizonyos summát esztendőnkint a kamarának, ha nem a szabadságukért? Hiszen földjeiket drágán megvették. Tehát nem azoktól, hanem csakis személyöktől kellett adót fizetniük azzal a jussal, mellyel Kanizsa mint véghely előbb bírt. Mivel t. i. ezentúl nem szolgáltak fegyverrel és szabadok maradtak, tehát kötelesek voltak évenkint némi summát fizetni a felséges kamara kasszájába, mely adót Temesvár, Eszék, Pétervár és a többi le nem rombolt végvárnak fenntartási költségeire fordították. Ezért fizetett Grasics báró is, és ezért fizetett még egy Kanizsán lakó földesúr valami Malek nevű is, ki Pogány-Szent-Péternek vala földesura. Ez utóbbi t. i. szintén vásárolt fundust Kanizsán és lakóházat épített magának, mert a városban nagyobb bátorságban érezte magát, mint falujában. Ennek háza szintén egyemeletes volt. Úgy Malekot, mint Grasicsot uraságnak hívták ugyan, de nem Kanizsának voltak földesurai, mert ők is csak olyan polgárok voltak, mint a többiek és a közönséges terhet együtt viselték a többi polgárral. A kanizsaiak ez idő szerint jól érezték magukat. Jöttek ugyan zavargós idők is, de a városiak el tudták rejteni értékesebb holmijukat és fontosabb irományaikat, úgy a kurucok, mint a labancok elől. Később Grasics báró eladta kanizsai birtokát Szapáry grófnak, ki rezidenciát épített magának a volt Grasics ház mellett. A grófi házat várnak hívták, mert azon téglákból építették, melyek a várnak még eddig le nem bontott falaiból megmaradtak. A végvárat ekkor annyira szétbontották, hogy csak dirib-darab kőtömegek maradtak a helyén, mely kövekből később kirakták az utcát a gróf háza előtt, hogy a gróf úr sárban ne járjon. Szapáry gróf bejött lakni városunkba és itt vígan töltötte napjait. A volt Grasics-ház pedig vendégfogadóvá lett. A várőrség feloszlatása után a kamara harmincados hivatalt állított fel Kanizsán. A három esztendőnként történt városi tisztújításnál mindig a harmincados jelent meg a méltóságos kamara képviseletében és kijelölt 3 érdemes férfiút, kik közül a polgárok szótöbbséggel választották a városbírót. Előbb pedig, míg a vár fennállott, addig a kandidálási jog a várigazgatóé volt. Szabadon és boldogan éltek a kanizsaiak csöndes munkálkodás között. A vár környékén levő mocsáron keresztül szekérutat csináltak, mi célra Nagy- és Kis-Kanizsa között egy erős töltést építettek nagy erőfeszítés mellett és számos költséggel. A töltésre csináltak két nagy hidat szép erős pallókból, hogy a víz elfolyhasson és ne rontsa a töltést. Ettől félni különben fölösleges vala, mert úgysem engedte volna meg a vízrombolásokat a töltés mellé állított böcsületes nepomucemus szent János. Az első híd mellé egy vámsorompót állítottak fel, mely kerékre járt vala. Terhes szekér előtt leeresztetek a sorompó rúdja és addig, míg egy garas vám nem fizetődött, nem engedték a szekeret a töltésen átmenni. — A kanizsaiak persze nem fizettek semmi vámot. A vám jövedelmeit árendába adta a város, és bejövő készpénzzel gond nélkül gazdálkodik vala. Kanizsa város ezek szerint könnyen éli világát és immáron akkora kevélység lakozék benne, hogy vakmerő lőn azt instálni a felséges kamaránál, miszerint királyi szabad várossá lenni megengedtessék. Azonban ahelyett hogy szabad várossá emelték volna, elvesztette a város mindenét: rétjeit, szőlejét, vámját és szabadságát. A nevetséggel határos vakmerőséggel kifosztották mindenből. Szapáry István gróf igen barátságos, szíves ember volt, s még a jósága is kárt okozott Kanizsának. A gróf ugyanis megkérte 1742. év őszén a városbírót, hogy engedjék meg csikóit a töltésen alullevő városi rétre (a Leányvárba) hajtani és ott legeltetni, miután Szepetneken nincsen jó legelő és a csikók májbetegséget kaptak, ígérte, hogy ezt a szívességet a legelső alkalommal visszaszolgálja. A városbíró a legnagyobb készséggel megengedte a legeltetést, habár a városi polgárság egy része ellenezte. De hiszen Szapáry gróf olyan becsületes jószívű ember, hogy nem kell csalástól félni, — aztán ő is városi polgár s ezenfelül ő is tehet még a városnak szívességet, mint szomszédos birtokos! Szóval a csikók benne voltak a leányvári rétekben. És még javában ott legelésztek a csikók, mikor Szapáry István gróf úr az 1743-iki közönséges esztendőben megholt vala. Testamentum-levelében a kegyelmes gróf úr Kanizsa városában levő rezidenciáját és a Szombatkai sorokban fekvő 6 hold földjét (Bilke, Fütyeháza, Zsigárd, Péterfa és Kerekes nevű praediumaival és minden activa adósságaival együtt) nemes Petrikovics Magdolna nevezetű szépséges asszonynak T. Ns. Vitézlő Bessenyei Ignác hadnagy uram szerelmestársának hagyományozta az Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében. E sok vagyont azért kapta az említett asszony, mivel ennyi-hány esztendőktől folyvást mint gazdaasszony híven szolgálta a kegyelmes grófot és minden kívánságait teljesítette, — a gróf úr pedig érdemesen megjutalmazni óhajtotta az irányában mindig megmutatott jó indulatokat. Példát vehettek róla ti hivalkodó, cifrálkodó mostani asszonyok! Szapáry István magtalan lévén, halála után jószágaira a királyi fiscus tette rá kezét, mint uratlan vagyonra. A fiscus nem respektálta sem a testamentumlevelet, sem azt, hogy Szapárynak életben levő testvére volna örökös a jószágokban. Minden vagyont lefoglalt magának s a többi vagyonnal együtt elvette a legelésző csikókat is a leányvári rétekkel együtt. Hiába protestált Kanizsa közönsége, a fiskus erősebb volt, a boldogtalan város örökre elvesztette a réteket. Alig lőn országunk nádora Batthiány Lajos gróf, már hamarjában donatiót szerzett Mária Terézia királynőnktől Szapáry birtokaira. A hatalmas palatínusnál hamar ment a dolog. Szapáry testvére katona volt s egyáltalán nem törődött azzal, hogy a fiskus elvette a jószágot. (Halála után azonban 3 fia mégis kereste a jusst, de olyan befolyásos mindenható úr ellenében, mint a nádor vala, kárba veszett minden fáradozásuk.) Petrikovits Magdolnát pedig kényszerítette a nádor a birtokok átengedésére huszonegyezerötszáz forintokra definiált árért. A kanizsaiak igen megörültek, hogy olyan hatalmas úr jön közéjök, pedig rágondolhattak volna, hogy nem jó nagy urakkal egy tálból cseresnyét enni. A palatínus elődjének Kanizsán nem volt egyéb birtoka, mint egy rezidenciája a vendéglővel és a Szombatkában 6 hold földje. Rétje pedig épen semmi sem vala. A hatalmas palatínus mindent igyekezett magának megszerezni. Legelsőben is elfoglalta a használat nélkül heverő földeket. Egyúttal nagy készséggel megvette Malek uraság kanizsai házát, melyet Malek a városnak kínált megvételre, de a kanizsaiak sehogyse akarták megvásárolni a nagy házat — adósságra. Azután elfoglalta a palatínus a berekben levő réteket az első hídig. Később pedig elvette az első hídon túl levő réteket is. Bár ezeket a réteket a két város között levő bozótban nagy fáradsággal árokmetszések segítségével csinálták a lakósok, mindazonáltal a palatínus nem adott semmiféle megtérítést az elvett rétekért. Perrel pedig semmit se nyertek. Valamivel később még elvette a nádor a Káplárné kertjét a zsidó temető szomszédságában, s raja svajceriát építtetett. Végül pedig elfoglalta a svajceria házon túl fekvő szántóföldeket és réteket egészen a szentmiklósi hídig. E közben a palatínus azt is eltiltotta, hogy a berekben ne légyen szabad vesszőt vágni, sást kaszálni, nádat aratni, marhákat legeltetni, sem pedig a töltésen vámot szedni. Bor kimérését különösen megtiltotta. Füvet pedig senki sem kaszálhatott a berekben (még a saját rétjén sem) ha csak egy-egy Máriást a tiszttartó úrnak nem fizet vala. Ekképpen lőn Batthiánynak sok rétje, a városbelieké pedig számban igen megfogyatkozék. A város irományos-tárából síró szemmel olvashatjuk, minő kegyetlenséggel és ravaszsággal kivetkőztettek jogainkból. Még szerencsétlenségeinket is felhasználták elnyomásunkra. Kanizsán sokszor esett tűzi veszedelem. Egyszer kigyulladott Skrem boltos istállója és minthogy az alszél erősen fújt — a tűz belekapott a zsúppal födött házba is. Az égő ház szomszédságában állott a városháza. Alsó felét téglából építették, emelete pedig a tornyokkal együtt fából állott. Csakhamar a városháza is meggyulladott és olyan tűz lőn, hogy véges-végig elégett az egész piarczi-utcza, kivéve Batthyánynak és Gebernek házait, melyek épen maradtak. Mikor égni kezdettek a városházának tornyai, akkor bátor polgárok megmentették a város irományait. De hová vigyék, hiszen mindenütt ki van téve az elégés veszedelmének ? Azt gondolták magukban, hogy sehol bátorságosabb helyre nem rejthetik a tűz elől, mint ha Batthiánynak erő- sen épített pincéjébe elhelyezik az irományokat. Úgy is tettek és ezen jó cselekedetük is a város nagy kárára szolgált. A herceg tisztviselői ugyanis még azon éjjel a város minden irományait szekérre rakták és az általános rémület közben minden föltünés nélkül titkon elvitették Körmendre. Ott megvizsgálták az iratokat, a fontosabbakat kiválogatták és visszatartották maguknak. Ezzel aztán koldussá tették a kanizsaiakat, kik hiába könyörögtek, futkostak utána, a fontos okiratokat sohase kapták vissza. Elvesztették a legfontosabb iratot is, azt, mely bizonyította, hogy Kanizsa határában levő 42 ezer hold földet a kamarától megvették és az árát aranyokban kifizették. Rövid idő múlva a palatínus úriszéket tartott Kanizsán, milyent még sohasem tartottak ezen városban. A különös úriszék színe elé mindazon kanizsai megcitáltatott, kiről vélelmezték, hogy nincsen írása. Az úriszék pedig mindazoknak földjeit, kik írással nem tudták igazolni, hogy micsoda alapon bírják ingatlanaikat, megítélte Batthiánynak részére. Hja, egy palatínus olyan hatalmas ember, hogy annak kedve után kell igazodni az igazságnak is! Az istentelen ítéletek hallására sok polgár sírva fakadott kétségbeesésében. Ekkor a desperatus embereknek olyan tanácsot adtak az úri széken levő urak, — kik a palatínus lelketlen eszközei valának, — hogy folyamodjanak a nádor kegyelméhez s biztosítják, miképp mindenki visszakapja birtokait. Folyamodtak tehát a nádorhoz, hiszen mást nem tehettek. Lett is foganatja. Hamar megjött Körmendről, hogy a palatínus mindenkinek kegyelmesen visszaadja az eddig tulajdonában volt ingatlan birtokokat. Csak egy kikötést tett, t. i. az ingatlanoktól dézsmát kell adniuk. Vagyis ezáltal a gróf maga tulajdonába vesz minden birtokot, behozza az urbáriumot, és a szabad polgárokból jobbágyokat csinál. Tehát nemcsak a földi javaikat veszi el, hanem testüket is lefoglalja magának. Irtózatos elszörnyedés fogta el a kanizsaiakat. Kapkodtak fűhöz-fához. Folyamodtak a királyhoz. Minden hiába volt. Nem maradt más hátra, mint folyton resistálni. Batthiány elcserélte a város határában levő Látóhegyet egy darab erdővel, mely erdőrészlet Prié márki utódjának Festetics Kristófnak jószágához tartozott, így került Látóhegy Somogyvármegyébe. Most aztán Kanizsa határában nem volt többé szőlőhegy s e miatt a város megfosztva lőn attól a jusstól, mely még urbárium szerint is megdukálna, ha a határban szőlőhegy volna, hogy t. i. a lakósoknak fél esztendőig szabad bort árulni. Ezentúl csak a szent Mihály-naptól karácsonyig terjedő fertály esztendőben mérhették ki boraikat a kanizsaiak, mert az esztendő többi részében kontrabanda alá vették a grófi cselédek a netán felfödözött borokat. A borkimérési jog korlátozása okából nem engedte Batthiány, hogy a lakósok új szőlőhegyet csináljanak a város határában. Azután a városnak nem volt szabad többé fölállítani új mészárszéket és téglaégető kemencét. Később pedig a gróf a várostól évenként 500 forintokat akart venni árenda címén, a zsellérek pedig köteleztettek a grófnak levelet hordani egy német mértföldig. Amint egy elkeseredett följegyzés mondja: „Ha lehetett volna a polgárok testéről lehúzta volna a gatyájukat is és legnagyobb gyönyörűsége lett volna, ha meztelenül a világba futnak a kanizsaiak.” Az úrbériség behozását célzó erőszakoskodások gyakori zenebonára adtak okot. Ha legyőzhették az ellenállókat — vasra verték a grófi cselédek. De mindezek dacára sem hagytak föl a kanizsaiak az ellenállással, bár saját szemeikkel látták, hogy a muraközi horvátokat hogyan akasztották föl seregestül a szomszédos Szent-Miklós faluban azért, mert ők is ellenállottak az úrbériség behozásának. Otthon nem merészelték őket kivégezni, mert féltek a nép bosszújától, hanem ide hozták, hogy bátorsággal megfojtogathassak. A szabadság útját mindenütt mártírok bitófái szegélyezték. De a kanizsai purgerok még most sem puhultak meg. Végre némi engedmények ígérete árán reávette a gróf a kanizsaiakat arra, hogy szerződést kössenek, mely szerződésben mindenik fél jogai befoglaltassanak. De a szerződés a városiak kárával íratott s ezért meg nem tartották. A grófi tisztek pedig tovább is erőszakoskodtak. A kanizsaiak a kir. kancellária elé vitték sérelmeiket s mivel a kanizsaiaknak lett volna igazságuk: ekkor Batthiány úgy fogott ki rajtuk, hogy részére vonta a vármegye főispánját, ki több más úrral együtt reábeszélte a kanizsaiakat, miszerint egyezzenek bele új szerződés kötésbe, mellyel mindenfele sérelmük megreparáltatni fog. Az új szerződést Balogh László teljes hatalommal kiküldött királyi biztos rettentő erőszakkal vitte keresztül 1773-ban. A kanizsaiakat t. i. bezáratta egy nagy terembe, hol rögtöni fölakasztássali fenyegetéssel kényszerítette őket olyan irgalmatlan szerződésnek aláírására, mellyel Batthiány kényére kiszolgáltatta gúzsba kötve a kanizsaiakat. Hanem erre olyan dühös haragra gerjedtek a kanizsaiak, hogy nem engedelmeskedtek semmiféle parancsnak. Nem volt hatalom, mely bírhatott volna velük, annyira megbokrosodtak. Ezért nem is lőn soha teljes érvényű az erőszakosan kötött szerződés. Még mindig megmaradott azonban Kanizsának egy királyi jussa: a vámszedés. Ezt még el lehetett venni tőle. Nem is hagyták meg a városnak. Vidéki urak rábeszéltek néhány kanizsai polgárt, hogy a két városrész közötti töltés fenntartására kérjenek segítséget a vármegyétől. Hiszen kötelessége a vármegyének az utak fenntartásához járulni. Csakugyan! A vármegye adott napszámosokat készségesen az út javításához. A siker felett ujjongtak a rövidlátó nagyszájú polgárok. Egyszer csak Batthiány eltiltotta a kanizsaiaknak a vámszedést. A kanizsaiaknak eszük ágában sem volt, hogy a parancsnak engedelmeskedjenek. Nemsokára a vármegye küldött parancsot, hogy miután a töltés utat vármegyei segítséggel tartják fönn s így az út nem egyedül a kanizsaiaké, tehát nem szabad ezentúl vámot szedniök. De a kanizsaiak most sem engedelmeskedtek és tovább is szedték a vámot. Ezeken fölül annyira ellenkezésbe jövének a méltóságos herceg úrral (mert a Batthiányak immáron hercegi méltóságra emelkedőnek Isten jóvoltából), hogy még azon napszámok megfizetésétől is vonakodtak, melyekkel a herceg egy új utat csináltatott a vadaskerti toronyhoz. Azt beszélték ugyanis a városbéliek, hogy a kérdéses utat a herceg saját mulatságára csináltatta és vele csak kárt okozott a városnak, mert az út kedvéért a Tsalitos erdőt nagy helyen levágatta és a rétekben is nagy rongálást tett. Sőt fölhándálták a hercegnek a munkásokhoz mutatott jó indulatát is, hogy — úgymond — hosszú hét hétig azért betyárkodtak (azaz napszámoskodtak) az útcsinálásnál, mert csak mulatságból dolgoztak: amíg a munkások egyik fókája dolgozott, addig a másik fóka árnyékban nyugodott, — sör, bor és hús adatott nékik; ezenkívül síp és dob mellett sokan táncolának, a többiek pedig az ásóval katonaformán execéroztak. Ezen mulatságok dacára nekik erős napszámfizetést adtak, t. i. gyalogosoknak 2 Máriást, szekereseknek 16 garast, csakhogy a Várossal mentül többet fizettessenek. A herceg azonban az útcsináltatási költségeket elengedé vala, miután semmiképpen sem akarák megfizetni, és csak a vámszedés megszüntetését és a borárulás megtiltását célzó parancsának teljesítését követeli vala. A város pediglen tovább is nyakaskodék vala. Sőt az emberek között találkozának olyanok, kik nem átallják csúfnevezetekkel illetni a herceget és követeléseit kinevetni. Ilyen vala a vámárendátor és ilyen volt a söjtöri emeritus plébános Tapolczay Ferenc nevezetű, ki most Kanizsán lakozék. Ez utóbbi azért vala ellensége a hercegnek, mert a hercegi tiszttartó úr sokszor meggátolni akarta, hogy a plébános egy külön házfödél alatt lakjék Farkas Örzsébettel, amely fehérszemély Pöklin Józsefnek törvényes felesége vala. Mikoron átmendegélt a töltésen a plébános, tőle sohasem mulasztá el megkérdezni a vámárendátor, hogy „meddig szedi még a másnak vámját?” Értvén a vám alatt Pöklin József tulajdonát képező feleséget. „Csak addig, Gyura öcsém, ameddig te szedheted a másnak vámját!” úgymond a plébános, „mert az uraság tartja magáénak a te vámodat és mégis a városnak fizeted az árendát!” „Akkor ugyancsak sok esztendőkig szándékozik magát delectálni, mert én addig szedem, a meddig élek!” monda kevélyen az árendátor. És nevetének a dolgon mindketten. Nem csuda, ha időjártával Batthiány parancsait egyáltalán nem respektálták mikor látták vala, hogy büntetés nélkül cselekedhetik, sőt imigyen nevetség tárgyává tehetik a kanizsaiak. Minthogy pedig erőhatalommal nem mehetett semmire a méltóságos herceg: mintegy isteni sugallatra Nemes Szalavármegyéhez fordult segítségért. És mivel a jó Isten megpuhította a vármegye szívét a herceg igazsága iránt; ennélfogva Investigátióra nem reméllett hamarsággal jött vala Kanizsára Oszterhueber úr ki Szalavármegyének substitutus Vice-ispánja és igen hatalmas uraság vala. A substitutus vice-ispán úr kirendelé a város bíráját és nótáriusát a töltésre, ahová maga is kijőve nagyszámú hercegi cselédekkel. „Pusztítsátok szét a töltést a hidak mellett!” parancsolá kegyelmesen. Mire a cselédek kapákkal, fejszékkel és ásókkal a töltésnek rögtön neki esének és fölvágák mindenhol egy ölnyi mélységre, — minek következtében a hidak elsüllyedtek és a vastag pallókat a víz magával elvitte vala Horvátország felé. Ezek után a vámkorlátot is össze vagdaltatá a substitutus vice-ispán úr és e szavakat monda: „Végezetül pedig nagy testi büntetések alatt a Tekintetes Nemes Vármegye akaratja szerint eltiltjuk a kanizsaiaknak a vámszedést, de azért mégis megígérjük, hogy az eddigvaló hosszas bitorlásért a Város nem fog felelősségre vétetni!” A városnak fejei böcsülettel megköszönék a Vármegyének most kimutatott jó indulatát és bocsánatkérések mellett mindent megígérnek vala. Nem is szedének több vámot a kanizsaiak, de a lerombolt hidaknak helyreállítása mégis megengedteték nekik. Így teltek el három esztendők, mely idők alatt a vámszedés vacantiában vala. Három esztendők után Batthyány Ádám herceg a maga számára privilégiumot észközölt ki a vámszedésre. Mikoron a vámszedést a herceg megszerezte magának, akkor csupa jószívűségből 500 forintokat adott a városnak ajándékban, (a melyet a tanács böcsülettudással megköszönt vala.) Mindazonáltal akadtak emberek, kik sem a privilégiumot, sem a vármegye akaratját, sem a hercegnek megmutatott jó indulatát nem respektálták és verekedéssel is megakadályozni kívánták, mikor a herceg cselédei föltették vala a vámkereket. Mégis a cselédek nagyobb számban lévén — győzedelmeskedtek — és Kiss Istvánt, Háry Jánost, Igrovits Józsefet a verekedésben elfogták. Ezeket vasra verték és Egerszegre szállították, hol a vármegye tömlöcét böcsületesen megheverték vala. Ezentúl háromszor nagyobb lőn a vám, mint előbb volt és sohasem szedé vala a város kevély árendátora, hanem a hercegi tisztség. Tapolczay Ferenc ellen pedig a tiszttartó úr új följelentéseket tőn és követelé, hogy az emeritus plébános erkölcsösebb lakásra kényszeríttessék. A plébános meginteték tehát a városi esküdt által hivatalosan. Mikor pedig ez nem használt volna, akkor elment a külön-fedelű házba személyesen a városbíró úr és Örzsét pálcával visszaparancsolá urához. Ekképpen ez a dolog is rendbehozatott. Ez időtül pedig a más vámját senki sem szedheté Kanizsán, csak az uraság. A város mindig küldözött deputációkat, hogy sérelmei orvoslását megnyerhesse. I. Ferenc uralkodása alatt egykor azzal örvendeztette meg a Bécsben levő kanizsai deputációt az udvari ágens, hogy a király már tudja a kanizsaiak baját, csak beszéljenek vele bátran. Igen ám, de az udvari ajtónálló nem eresztette a király elé a szép bajuszt és tisztes copfot viselő kanizsaiakat, mert a copf és bajusz ekkor már nem voltak udvarképesek. A deputátusok három napig tusakodának magukban hogy eleget tegyenek-e az udvari Hiedelemnek, míg végre Babochay József doktor egyedül hozta meg keserves lemondással az áldozatot: levágatta copfját és csupaszra borotválkozott. Így ment Ferenc király elé, ki jó kedvében megígérte, hogy a kanizsaiaknak minden sérelmét megorvosolja és nekik teljes anyagi kárpótlást ad. A királyi ígéret tökéletesen megnyugtatta a kanizsaiakat és a deputáció vezére örömtől ragyogva dicsekedett itthon: „Mégis érdemes volt a bajuszt és copfot levágatni!” Rendben lett volna minden. Csak az volt a baj, hogy a jóságos Ferenc király elfelejtkezett arról, miszerint ígért valamit a kanizsaiaknak. Így aztán folytonos villongásban maradott a város a herceggel. Végre beleuntak mindketten a viszálykodásba és az 1811. esztendőben ismét szerződésre léptek. Az új szerződés alapján ügy ahogy mentek a dolgok, de azért mindig voltak esetek, melyekben a város szerződésszegést látott és melyek mindig új elkeseredést okoztak. A leányvári réten való legeltetést 1833-ban a városiak furfanggal visszaszerezték maguknak és ez új viszálykodás oka lőn. Különben Kanizsának mindig az volt a legnagyobb baja, hogy a Batthiány hercegek sohasem laktak ott, sőt meg se nézték kanizsai birtokukat s így a városiak sérelméről a hercegek nem tudtak semmit, sőt az ura- dalmi tisztség információja szerint erőszakos nyakas embereknek ismerték a kanizsaiakat. Meg aztán mindig közbejött valami körülmény, mely a kanizsaiak kárára fordította még a jóakaratot is. Így például Batthiány Fülöp herceg, — ki véghetetlen jó ember volt, — a kanizsaiaknak megígérte a mindenható Sényi Gábor jószágkormányzója által, hogy a Zöldfa előtti (most is meglevő) épületcsoportot a városnak ajándékozza. E célra összevásárolta a herceg az ott levő haszontalan apró házakat. S ezúttal ugyancsak kicsi híja volt, hogy a város nem kapott valamit a hercegtől. Csak azon múlt az egész, hogy az egyik háztulajdonos, valami Nöthig nevű pékmester, — visszaélve a hercegi jóakarattal 40 ezer váltóforintot kért hitvány házáért. Emiatt megharagudott a herceg és az egész tervet abbahagyta, vagyis a város nem kapott semmit. Alig szűnt meg az úrbériség, már 1850. évben a kanizsaiak szőlőhegyet csináltak az irtási földekből, melynek Szabadhegy nevet adtak. A Szabadhegy szőlővé alakítása is komédiával járt. Ugyanis az irtási földeken legeltetési joga volt Batthiánynak azon az alapon, hogy a kötött szerződés szerint a herceg mindenütt legeltethet a város földjein, ahol maguk a városiak is legeltetnek. A herceg pedig protestált az új szőlőhegy alapítása ellen. Már most, hogy a herceg legeltetési joga megszűnjék az irtási földeken: megszüntették a kanizsaiak a legeltetést az irtási dűlőben. A szükség leleményessé teszi az egyszerű embereket is. Sok verekedésnek és sok károsodásnak lett szülőanyja az, hogy. a régi időkben nem építettek maguknak korcsmákat a kanizsaiak. Ennek következése volt, hogy a korcsmáltatás jogát a herceg teljesen magához ragadta. És ez lőn oka, hogy a legújabb időben a Kanizsára jutott regálé váltságból alig kapott a város valamit. A nagy összegű váltságot majdnem egészen a herceg vitte el. A regálé váltási összeg megosztása miatt perben állott Kanizsa a herceggel, mint perben állott vele szünet nélkül minden időben, de reméljük, hogy ez volt a legutolsó perünk! Az irgalmatlan szerződés. urcsa scéna adódott elő az 1784. esztendőben a kanizsai városháznál. A tanácsteremben annyi polgár gyülekezett össze, hogy menten kinyomják a falakat, ha előrelátó őseink olyan iszonyú vastagra nem építették volna azokat. A sokadalom oka pedig az vala, hogy a városbíró úr a mai napra parancsolta be meghallgatás végett mindazokat a tanúkat, kiknek tudomásuk volt az urasággal 11 év előtt (1773. esztendőben) kötött szerződésnek mikénti megkötéséről. A vallomásokat, — melyek alapján a szerződés fölbontását remélték, — az egész város népe eljött meghallgatni. A polgárok annyira izgatottak voltak, hogy majdnem dühöngtek. Öklökkel fenyegettek egy őszbecsavarodó mintegy 50 éves úri embert, ki Rudolffi József nevezetű tanácstagbeli atyafi vala. — Eladtál bennünket! — Huncut! — Pernahajder! — Delátor! kiabálták össze. A férfiú pedig, ki „Németh, azaz Huncut etcetera terminusokkal illettetett” —.egyre csak azt mondogatta: „ártatlan vagyok, esküszöm hogy ártatlan vagyok!” Valószínűleg rossz vége lesz a dolognak, ha az egyik harsányszavú polgár azt nem indítványozza: „Esküdtessük meg a gazembert, hátha ártatlan!” Ezzel fején találta a szeget. Persze, hogy meg kell esküdtetni. Hiszen ha igazat vall Rudolffi, akkor használ a városnak, ha pedig vakmerő lesz hamisan esküdni, akkor ugyancsak elviszik az ördögök. A mély bölcsességű indítványt oly kitörő tetszéssel fogadták, hogy a városbíró jónak látta rögtön foganatosítani a „meghűtölködést” és e végből kocsit küldeni a franciskánus barátok quardiánjáért. A városbíró a fontos aktus méltóságához képest zöld posztóval behúzatta a tanácskozó asztalt, és — dacára, hogy a tanácsterembe szépen beragyogott a napvilág — meggyújtatott két szál viaszgyertyát. Páter quardián megérkezvén, szent feszületet állított az asztalra az égő gyertyák közé; és az elülírt atyafit a szent keresztre megesküdtette a következőképpen: „Én Rudolffi József esküszöm a teljes Szent-Háromság egy élő Istenre, ki Atya, Fiú és Szent Lélek, a boldogságos szeplőtelen Szűz Máriára és Istennek minden Szentjeire, hogy a 12 aranyok igaz történetét elmondom, nem tekintvén sem káromat, sem hasznomat, sem becsületemet, sem böcstelenségemet, félreteszek minden félelmet, gyűlölséget, mások szerelmét és kedvét, a Szent Kereszt engem úgy segéljen. Ámen!” Az esküvés szentségének hatása alatt a kiáltozó mérges közönség elhallgatott és szótlanul szinte rettegve hallgatta Rudolffi Józsefnek vallomását, mely a következő vala : „Előre mondom, hogy ártatlan vagyok, ámbátor csakugyan fölvettem a 12 aranyokat. Ha gazember lennék, úgy senkinek sem szóltam volna róla — tehát senki se tudna semmit. De én már Egerszegen mindjárt elbeszéltem az esetet deputátus társaimnak. Elmondom a színarany igazságot, s hogy mindenki megérthesse a dolgot, azért elmondom az irgalmatlan szerződés megkötésének történetét elejétől fogva. A történet foglaltassák írásba és őriztessék meg örök időkre a város archívumában, hogy a jövendő lakosok, kik talán jobb állapotban lesznek, lássák minémü nyomorúságban voltunk mi mostaniak; lássák azt is, hogy mi alázatos szegény szolgák miként fáradoztunk, csakhogy maradékainknak türhetőbb sorsuk légyen. Vajon lesz-e valamikor biztosítva a kanizsai polgárok jóléte? Vajon eljön-e az idő, mikor nyugodtan pihenhetünk sírunkban, mert utódaink szabadságban élnek? A város szünet nélkül processuskodott, mióta Batthiány Lajos városunkra rátette kezét, de igazat nem nyerhettünk, pedig a Batthiányiakkal legelőször 1753. esztendőben kötött kontraktust a fölséges kancellária megvetette. Emiatt egyik fölséges parancsolatot a másik után küldötték nemes Szalavármegyére a végett, hogy mi kanizsaiak valami könnyebb új kontraktusra vétessünk. A parancsolatot meghallotta a táblánál jelen volt galánthai Balogh László, ki azon mesterkedett hogy a kanizsaiak bizodalmát a maga hasznára megszerezze. Baloghnak már kész terve volt a kanizsaiakkal. Előre kicsinálta vele a dolgot Batthiány Ádám Vencel herceg, kinek igen nagy befolyása volt a királynőnél, mert fia volt az utolsó választott nemzeti nádorispánnak Batthiány Lajos grófnak, ki annak idejében a királynő részére adóemeléseket szavaztatott meg a rendekkel. Még a vármegyei gyűlés lefolyása előtt 1772. év december hónapban fölcitáltatta maga eleibe a kanizsai bírót 12 esküdtjével. Már ezen időkben azt sem tudták a kanizsaiak, hogy miféle parancsnak engedelmeskedjenek, csakhogy ne ártsanak a városnak. Lóhalálában mentek föl Egerszegre. Balogh László azt ígérte a megjelent kanizsaiaknak, hogy a város érdekeit elő fogja mozdítani, s az ő közbevetésével hamarabb megszerzi a városnak könnyebbségét, mint a magistratus tehetné, csak bízzák meg őt a dolog elvégezésével. Mézes beszédek közt ezernyi ígéretet adott, hogy vissza fogja nyerni a város részére a kocsmáltatást és szőlőhegyet; hízelkedő szókkal ígérte, hogy a svajcéria fundust, úgy az összes réteket és földeket a szentmiklósi határig visszaadatja Kanizsa városnak. Színes szavaira a város bírája és 12 esküdtjei mély alázatossággal megcsókolván Balogh László úrnak mentéjét — örömmel rekommandálták magukat és könyörögtek a kontraktusnak igazságos megkötéseért. A kanizsaiak beleegyezését kinyervén Balogh László, azonnal intézkedett és ugyancsak jött parancsolat a vármegyére, hogy „cum in fluxu Regii Commisarii” légyen megkötve a kanizsaiak kontraktusa. Teljes hatalmú királyi biztos gyanánt ugyancsak Balogh Lászlót rendelte ki a kontraktus megkötésére Mária Terézia fölséges királyunk s e fölött a kanizsaiak mód nélkül örvendezének. A királyi biztos Kanizsára jőve az 1773. esztendő március első napjára rendelt terminusra. A herceg házába szállott ugyan, mégis rögtön megszelídítette a gyanakodó szíveket. T. i. a bíró és esküdtjei dicsérése folytán nagy örömmel várták a kanizsaiak a királyi komiszáriust és beneventatiójára nagy számmal mentek vala. Ő pedig legottan von kezébe egy missionarius keresztet és az egybegyült nép előtt exhorlatiót kezdett tenni. Utoljára azt mondván, hogy minden dolgunkban legelőször Istent kell segítségül hívnunk, — elindula szent misét hallgatni a kereszttel kezében. Az embereket ájtatosságra gerjesztvén, mind vele mennének a franciscanusok templomába. Sőt a jámbor cselekedetnek híre futamodván, — mint valami csudára, — a városnak valamennyi lakója templomba sietett, úgy, hogy semmiféle processiókor sem voltak ily nagy számmal. Mert az egy igaz anyaszentegyházba mentek vala a tévelygő emberek is, t. i. a luteránusok, zsidók és ráchitűek. Hogy pedig a bizodalmat még jobban megerősítse és beszédjét hathatósabbá tegye a királyi biztos ő nagysága: letérdepelt az oltárhoz és maga minisztrált a miséző papnak. A szent ájtatosság után a megszámlálhatlan sokaság szívbéli nagy örömmel kísérte vissza a herceg házához a királyi biztost, ki elsőben is azt kérdezte nyájasan: — Van-e prókátortok ? — Ihol vagyon! Felelének a kanizsaiak. — Nem szükséges tinéktek prókátor, — mondá a királyi biztos úr, — ne féljetek, jobban lesztek szegények! csak válasszatok 24 megbízottat, kik teljes hatalommal aláírják a szerződést a város nevében. A többi az én dolgom lesz, csak rám kell bízni, mindent jól végezek. Ne féljetek, jobban lesztek szegények ! Az egész város örömben úszott a comissarius úr szavaira, — hálákat adtunk Istennek, hogy az igazság csillagát felhozta városunk fölé. Még az nap megválasztottuk a 24 plenipotenciáriust és neveiket bejelentettük a commissarius úrnak, de jelentésünkbe beleírtuk a prókátorunk nevét is. Másnap a megbízottak a prókátorral együtt elmentek tanácskozni a herceg házába, hol Batthiány Ádám Vencel herceg ő excellenciája nevében Csepreghy Mi- hály jelent meg mint plenipotenciárius. A vármegye megbízottai pedig nemes Komáromi Márton viceszolgabíró és nemzetes Lukácsa Ferenc megyei esküdt valának. A commissarius úr azonban a kanizsaiak prókátorját nem szenvedhetvén, addig mesterkedett, míg elparancsolá ekképpen: „Fritz uram, — úgymond, — most elmehet tisztességesen, mert olyas szükségünk nincs prókátorra; ne is fáradjon ide amíg írásban meg nem hívom, ha éppen szükség lenne reá!” Fritz uram elkotródott vala, miután a kanizsaiak nem mertek semmit ellene mondani. A biztos úr hozzánk fordula prókátorunk eltávozása után és nyájasan megvigasztalt bennünket: „Ne féljetek majd jobban lesztek szegények! Majd csinálok én inquisítiót és mindent visszakaptok, mi tiétek volt előbb!” Ezekután a megbízottak mindennap tanácskozának a szerződés punktumai fölött, csakhogy Kanizsa város meghatalmazottjainak nem engedett soha beleszólni a punktumokba a királyi biztos úr. „Úgy sem értitek ezt fiaim, csak bízzátok rám a dolgotokat, ne féljetek, jobban lesztek szegények!” mondogatta szívesen. A biztos úr jóakarata dacára, mivel prókátorjuk nem volt, mégis gyanakodni kezdettek a kanizsaiak, hogy kárt szenvedhetnek és a nép megveri őket, azért harmadnapra kelvén írásban adtak be némely punktumokat. Ebben előre is protestáltak az ellen, hogy urbariális kötelességekre szorítsák őket, mert Kanizsa, mint királyi (kamarai) birtok sohasem volt urbárium alatt, s a lakosok mindig szabadon adták-vették fundusaikat. Mielőtt a kanizsaiak protestálására valamit szólt volna a biztos úr, még ugyanazon napon az összes urakkal kiment Kanizsa városát megvizsgálni. De akkor már a kanizsaiak összevesztek a herceg megbízottjával Csepreghy Mihály úrral. Csepreghy ugyanis megáll egy szép ház előtt, melynek csupán építése 18 ezer forintokba került és elkezdi: „Bolond volt, aki ilyen nagy épületet csinált az uraság fundusára!” A kanizsaiak e szavakra úgy megijedtek, hogy szólni se tudtak hamarjában. Mert ha contractusba veszik a hercegé gyanánt a fundusokat: akkor kirántották a földet a kanizsaiak lába alól. És amikor még tovább csúfolkodott Csepreghy, sőt azt mondta: „Az a bolond majd elviheti házát a hátán, mert az uraság ki nem fizeti,” — akkor az elkeseredett kanizsaiak zúgolódva visszafeleselgettek. „Micsoda injuria, hogy az urbárium igájába akarják városunkat hajtani, mely eddig szabad vala? Ha ezt megteszik, akkor követeljük, hogy a contractusba belevegyék mikép a herceg kifizesse a polgárok fundusait és házait, mert mindnyájan itthagyjuk ezt a szomorú várost és örökre elvándorolunk belőle!” A biztos úr azonban megbékített bennünket azt mondván: „Még az urbárium nevet sem engedem belevétetni a szerződésbe, csak bízzatok bennem! Azért ezentúl ne adjatok be hozzám semmit írásban, mert nem fogadom el: miért költségeskednétek a leírásért ? Mondja el mindenki szóval a panaszát: megértem én úgyis. Csak ne féljetek, jobban lesztek szegények!” A királyi biztos mindennap maga előtt tartotta a kanizsaiakat egész március 29-ig. Beszélni azonban nem engedett nekik. „Minek az a sok beszéd!” mondogatta őnagysága. Mikor pedig a punktumokat deák nyelven megcsinálták, annak felolvasásakor őnagysága kiparancsolta a deákul tudókat. Erre kinyílni kezdettek a kanizsaiak szemei. Már későn : az utolsó napokon. Most aztán megtiltotta a királyi biztos, hogy a polgárok valahol conventiculumot vagy a városházánál tanácskozást tartsanak. „Majd elvégzem én itt, nem kell az egész várost fölzendíteni!” mondogatá őnagysága. De a kanizsaiak többé nem hittek neki, mire Balogh László megmutatta magát igazi formájában: egy svadron katona által végezendő executióval, azaz megvesszőztetéssel fenyegette a megbízottakat, ha legkisebbet is tesznek ellene. Az utolsó napokban én szenvedtem legtöbbet. Néha igen megszidott őnagysága, máskor pedig nemesi szabadságot és viceszolgabíróságot ígért nekem, ha kezére járok és nem szólok a punktumok ellen. Mivel pedig én nem akartam az akkor viselt nótáriusi hivatalom ellen illetlenséget elkövetni és siket maradtam őnagysága szavaira, — ekkor magához parancsolt a királyi biztos, és egy ujját fölfelé tartva, szigorúan így szólt: „Nézd, így állasz egyedül! Az összes plenipotenciáriusok üstöke kezemben vagyon; ha pedig te contradikálsz: úgy megveretlek, hogy feketén visznek ki a herceg házából!” Nem mertem semmit szólani. — „Arra ne számíts, hogy a királynőnél panaszt emelsz ellenem, — folytatta Balogh László, — mert én elejét veszem panaszodnak. De ha sikerülne is Mária Teréziát reábírni, hogy nekem feddő-levelet küldjön, akkor se veszi le senki a verést rólad, — én pedig a pirongató levelet egyszerűen zsebredugom és senki se fog tudni felőle!” E szavak után hazabocsájtott. A szerződés felolvasása előtt való estén nagy szél fújt, hanem azért a királyi biztos elküldötte komáromi szolgabírót házról-házra megvizsgálni, hogy a városiak otthon vannak-e, és nem jöttek-e össze valakinek házánál tanácskozásra. Utolsó napon a nagy néptömeg között megjelent a herceg házánál a kanizsaiakkal nemes Könye Pál is, kit őnagysága észrevevén, azonnal az oldalszobába vezetett. Nem tudom mit beszélt neki, elég az hozzá, hogy Könye Pál szépen hazament a másik ajtón. Ekkor engem és Aisztlaitner Ádám városbírót ugyanazon oldalszobába bevezetett a királyi biztos és azt mondta a bíróhoz fordulva: „Te hoztad ide a városi polgárok közé Könye Pált?” — Nem ! — feleli a városbíró. — „No akkor adj hálát az Istennek szerencsédért, mert senki se veszi le rólad a 40 botot, ha megtudom, hogy te voltál!” Őnagysága most hozzám lépett és vígan dicsekedett. „Látod belenyugodott a dologba Könye Pál is, ez a bocskoros szalonnás nemes ember, — hát tiveletek hogyne bírnék?” Miután pedig mi nem feleltünk semmit, hát megfenyegetett: „Nem tanácsolnám, hogy valamelyitek ellene merjen mondani a szerződés aláírásának, mert annak fejét levágatom!” Ura lévén életnek és halálnak a királyi biztos úr, tehát irtózatos súlya volt ezeknek a szavaknak. Ezután bement a nagyterembe, hol az asztal fekete posztóval volt behúzva és rajta egy feszület és halálfej állott égő gyertyák között. Ezek is a kanizsaiak megré-mitésére voltak odatéve. Most a 24 plenipotenciáriust a népsokaságtól különválasztotta és őket a terembe vezette, hol a 4 darabban megírt szerződés egyikét az én kezeimbe adta, hogy az aláírás előtt föntszóval végigolvassam. A szerződés első punktumai szerint mindjárt a rétek és haszontalan fundnsok a hercegnek adattak volna, a város köteles lenne évi 2000 rhénes forintot fizetni árendaképpen, mindenünk után kilencedet kell adnunk a hercegnek, a jus gladii a hercegé lesz, stb. csupa rémítőségek. E rettentő dolgok hallatára a megbízottak iszonyúan megijedtek. A félénkebbek az aláírás előtt kiszöktek a teremből, a többiek az ijedtségből némileg magukhoz térve zúgolódni kezdettek, sőt Szilajka György föl is szólalt a borzasztó szerződés ellen. Szilajkára rögtön rákiáltott a királyi biztos: ,rMeg ne moccanj többé, ha életedet szereted!” Az eltávozók után pedig hajdúkat küldött, kik erőszakkal visszahozták őket. Ekkor a királyi biztos kemény hangon megtiltotta, hogy közülünk bárki mukkanni merjen, és megparancsolta a szerződés aláírását, mert különben felakasztatja az ellenállókat. „Azt tudjátok, — fenyegetőzött tovább Balogh László, — miszerint engem Mária Terézia oly hatalommal ékesített föl, hogy nyakasságaitokért leszedethetem fejeteket, sőt rnég a bölcsőben síró csecsemőiteket is kardra hányathatom !” így megfélemlítve, nyomasztó csendben írták alá neveiket a megbízottak.” Skrem Jánosnak annyira remegett keze a félelem miatt, hogy nem volt képes leírni nevét olvasható betűkkel. Az aláírás és megpöcsétölés után a királyi biztos elvette városunk pöcsétjét a bírótól, mert ezután nem szabad a tanácsnak kiadni purger-leveleket;, hercegi jus lesz ez is. Végre Balogh László is aláírta a szerződéseket. Annyira sietett a névaláírással, hogy a legelső szóból: ”Coram”, — elmaradt a C betű, mert nem fogott a kalamus. De még ezt sem ért rá kijavítani, (hallotta az utcára szorított népsokaság zúgását,) hanem egy szerződést hirtelen zsebébe dugott, azt mondván: Elviszem őfelségének pro ratihabitione vagy reprobatione!” — és azonnal felült a készentartott négylovas hintóba, s elhajtatott. Ezután kieresztettek minket a teremből. Az utcán néhány szóval elmondottuk a reánkváró népeknek a történteket, melyek hallására rettentő haragra gyuladtak. Rögtön összeszedtek mintegy 20 darab kocsit, melyekre annyi ember rákapott mennyi csak ráfért, — és vágtattunk a királyi biztos után egész Hahótig. És a a nép bizonnyal széttépi Balogh Lászlót, ha utolérjük. Csakhogy üthettük már a nyomát, a négy tüzes ló elröpítette bosszúnk elől! Nemsokára néhány tanácsost fölcitáltak Egerszegre. Ott volt .Balogh László is, ki engem behivatott egy szobába, hol 12 aranyokat kínált nekem. „Azért adom, mert sokat szenvedtél”, monda őnagysága. Nem mertem hozzányúlni az aranyokhoz és nagy lelkiszorongattatás között mondottam: „Nagyságos uram én nem érdemlem meg ezen gráciát!” — El kell fogadnod, mert ez a király ajándéka! felelé a biztos. Megrémültem. Ha oly nagy úrnak ajándékát megvettem, akkor Balogh László elfogat Bojtó képében, (mint felbujtót, lázítót) és vármegyei fogságban kell elvesznem. Ezért nem mertem ellenállni, mikor őnagysága maga kezeivel zsebembe tette az aranyokat. Kézcsókolással megköszöntem kegyességét és siettem kijőni a szobából. Esetemet azonnal elmondottam a kanizsaiaknak és azt mondottam: „Nem jó származik ebből, — ha lehet akadályozzuk meg a szerződés kihirdetését!” Ugyanis azt az irgalmatlan contractust publicáltatni akarták a vármegyénél. Azt mondtuk tehát, hogy nincsen a publicáltatásra meghatalmazásunk a várostól, s így elodáztuk a kihirdetést. Hazajővén első dolgunk volt, hogy az erőszakos szerződéskötés ellen contradictiót tettünk esztendőnek lefolyása előtt a szalapáti .conventnél. Azóta pedig perlekedünk és tűrünk. Nem tudjuk, hogy ivadékaink valamikor megszabadulnak-e a nyomorúságból, vagy csakugyan siralomvölgyében töltik el ők is életüket. Mert igazat mondott galanthai Balogh László: „jobban lettünk szegények!” Juventus ventus. Urunk születése utáni 1801-ik esztendőben sokszor megfájult a feje Tóth József uramnak, Nagy-Kanizsa privilegiált város érdemes strázsamesterének. A főfájás Szobovics János csinyjeinek vala következménye, a mely persona a piaristák iskolájában diák volt. Igaz ugyan, hogy a diákot nem lehetett rajtakapni egyetlen kalamitáson sem, hanem azért mindenki bizonyos volt afelől, miképp Szobovics Jancsi főfaktora az összes csínyeknek. Mert a nevezett diák nem maradott el soha, akár verekedés, akár pedig másféle vigasság adódott elő. Pedig emellett a tanulásban is első volt. Aztán ezek a csínyek nemcsak folyton szaporodtak, hanem a vásott lurkók nem irtóztak felhasználni pajkos céljaikra a szent dolgokat sem. Egyik éjjel kilopták a város pajtájából Szt.-Mihály lovát, macskát kötöztek rá, és beleúsztatták a gimnázium előtt lévő Sárec tengerbe, hol reggelig nyivákolt és agyonrémítette a boszorkányhivő lakosokat. Máskor pedig a barátoknál veszettül ráncigálták éjnek idején a porta csengettyűjét. Az eső csakúgy szakadott. „Mit akarsz ilyen időben?” rivalt a kapunyitó fráter az ott talált gyerekre. Ez pedig (minden második szónál becsülettudóan tisztelendő úrnak szólítva a kapust), szépen elmondotta amire betanították. Hogy t. i. meg kell gyóntatni Szakáll István városi szenátor urat, mert hirtelen rosszul lett. „Várjon reggelig, mert ebben a sárban nem vihetjük el a Krisztus testét.” „De tisztelendő úr kérem annyira oda van a szenátor úr, hogy talán nem éri meg a reggelt sem.” Erre a mondásra nem volt más teendő, mint elmenni a haldoklóhoz. Még pedig falábak nélkül. A falábakat a diákok már előre eldugták a kerítés mellé. Olyan sárosak valának ugyanis ez időben a város utcái, hogy falábakon szoktak a sáron keresztül járni az utcák túlsó sorára. De hát halaszthatlan kötelesség egy lélek megmentése. A kötelességtudó páter fülig sárosan érkezett meg Szakáll István portájára. Mikor azonban kitűnt volna, miképp az érdemes szenátor úrnak kutya baja sincsen, — (leszámítva azt, hogy lábain kissé tántorgott, „a kadarka taszigálása miatt”) — akkor a lelkiatya földhöz akarta csapni méltó haragjában a szent ostyát. Ezeken kívül még sok botrány követtetett el, melyeknek legkisebbje az volt, hogy a víztartó lajtokra ráírták lemoshatlan olajfestékkel: Notabene a strázsamester úr is valamikor kefekötő volt. Egyszer azonban tetten érték Szobovicsot. A strázsamester szeme láttára pipált Szobovics a városháza előtt egy téli napon. Mivel pedig az utcáni pipálás szigorúan meg volt tiltva a gyakori tűzveszélyek miatt: a pipálót rögtön vallatóra fogták. A dologból azonban az sült ki, hogy a még vadonatúj pipának belsejében paradicsomszósz vagyon dohány helyett. A pipafüstöt a diák csinálta olyaténképpen, hogy erősen fújta ki magából a lélekzetre beszívott levegőt, mely, a nagy hidegben füstnek látszott. „Nem szeretem a paradicsomszószt, hát így messziről szoktatom hozzá magamat”, — világosítá fel az impertinens diák az investigáló tisztviselőt. Ez a história aztán beadott a strázsamesternek, mert a dolog köztudomásra jutván, elnevezték Tóth József urat szószfogónak, s ez a titulus rajta száradott holta napjáig. Minekutána pedig ezen kiszökések miatt mindig a strázsamester kapott hivatalos dorgatóriumot: elhatározta Tóth József uram, hogy csúffá teszi a tintanyalót, akármibe kerül is. Az alkalom nem sokáig késett. Nagy verekedést insceníroztak 1801-ben a diákok és a mészároslegények azon kérdésnek eldöntése céljából, hogy ki fél a másiktól: a diák-e vagy a mészáros legény ? Hogy a mészároslegény különb a más mesterlegénynél: többszöri verekedés alkalmával kétségtelenül bebizonyodott. A diákok és mészároslegények között mindig voltak differenciák, melyeket verekedéssel kellett tisztába hozni. Most azonban igen mérges ügy várt az elintézésre. Ugyanis: egyik hétfőn Eberlein Mihály mészárszékébe vizsgálatot tartottak a mérték-vizsgáló városi esküdtek. Egy szolgálótól — mikor kijött a mészárszékből — elvették a vásárolt húst, és rögtöni megmérés után konstatáltatott 3 latnak hiányozása az egy fontból. A székálló legény nem hagyta magát. Azt a kifogást mondta, hogy egy darab ráadást (cubakot) is adott, a szolgáló azonban eldobta és az ott levő kutya megette; innen van a három lat hiánya. Az esküdtek nem tudták volna kisütni az igazat, ha egy ott bámészkodó kisdiák őket ki nem segíti. Ez ugyanis azt vallotta, hogy a kutya nem is volt akkor még az utcán, hanem csak most jött ki az udvarból és telepedett le a mészárszék elé; — ergo: nem is ehette meg a „ráadás”-t. Ezzel az ügy el volt döntve. A székálló legényre az akkori szokás szerint ” 12 pálca büntetés diktáltatott”, amelyeket a mészárszék előtt felállított deresen hiány nélkül meg is kapott. A megpálczázott legény irtózatosan dühös lett. Még azon napon végig cirkálta a várost, mig egyik utcában magánosán talált egy diákot; ezt lefogatta a mészáros-kutyákkal és 12 pálcát vágott reá. Visszaadta, amit ő kapott. Erre felbőszült a diákság. Izentek a mészáros-legényeknek: „Vasárnap délután a Kicsapott kertekben csontot kaptok ha oda mertek szagolni, híres kutyák!” Ez volt a hadüzenés. A vad szokások között annyira megszokták már így bosszulni meg sérelmeiket, hogy más útoni megtorlásra nem is gondoltak. Lett ujjongás a mészároslegények között. „No tintanyalók, jertek! Majd elpáholunk benneteket úgy, hogy többé nem kívánkoztok elő a direktor szoknyája mögül”, fenyegetőztek a biztos diadal tudatában. A diákság pedig nagy titokban gyűlésezett a Békástó bokrai között. Terveket szőttek és srófos botokat csináltak a vasárnapi harchoz. A kutyakérdés megoldása volt a legnehezebb feladat. A mészároslegények ugyanis a verekedésekhez mindig magukkal vitték borjú nagyságú kutyáikat is, és ezek tették félelmes ellenséggé őket. Sok terv készült, de kivihetetlen volt mind. Végre Szobovics Jancsi azt mondta a muzsafiaknak: „Vasárnapig mindegyitek szerezzen magának prémes sapkát, bármilyen ócska lesz is. Én pedig majd a kovácsnál csináltatok apró vaskereszteket, melyeknek mind a négy vége ki lesz hegyesítve.” — De mit használ ez nekünk? Szól bele egy resignáló diák. „Mindjárt megtudod. Minden sapka csúcsára csinálunk bojtot, s a bojt közé varrunk egy-egy vaskeresztet.” — Hát aztán? „Aztán: azt tudjátok miképp a mészárosok a szűcsöknek bosszantása végett betanították kutyáikat arra, hogy lekapdossák az asztrakán sapkákat a szűcsök fejeiről. Mikor a kutyákat ránk uszítják, azok a sapkáinkat fogják szoktatás szerint megrohanni és lekapni. A vaskereszt pedig belevágódik a kutyák torkába úgy, hogy talán bele is döglenek; mindenesetre veszély nélküliek lesznek reánk nézve.” Vivát! vivát! harsogott a diáksereg. Önbizalmok felébredt, a bátorság visszatért szíveikbe és lelkesedve mentek a harcba. — És úgy lőn, ahogyan Szobovics kifundálta. A megdöbbent mészároslegények nem sok hasznát vették a bikacséknek: legyőzte a vakmerő diáksereg gerendiuma — a srófos bot. Napnyugta tájban végére járt az ütközet. Minden harcos plezúros volt már. A mészároslegények egy része bezúzott fejjel feküdt a füvön, másik része jól elverve visszavonulni kezdett a Fecskepartok felé. A győzelem teljes volt. Ekkor a strázsamester megjelent fél tucat hajdúval a kicsapott kertekben, — a győzőket szétugrasztotta és a sok közül egyetlenegyet fogatott el: Szobovics Jancsit. Hanem a diákok annyira beletanultak immáron a verekedésbe, hogy a hajdúkat is megütlegelték és Szobovicsot kiszabadították a markukból. Azonban a hazafelé retiráló Szobovicsot a város végén újból elcsípték és erős tusakodás között sikerült a városházára vinni, hol a strázsamester becsukatta. Hanem a strázsamester csizmadiát fogott a diákban ezúttal is. Először egy diák deputáció jelent meg a városházánál és követelte Szobovics szabadon bocsájtását. A magisztrátus nem volt hivatalban, mert ünnep is volt, meg este is. A strázsamester pedig nevetett; nem azért csípte el bosszúja tárgyát, hogy valami csúfság nélkül kieressze a börtönből. Másodszor már az összes diáksággal tért vissza a deputáció: fejszével, bárddal és több ilyen szerszámmal felszerelve. Valóságos ostrom alá vették a városházát, összevagdalták a börtönajtót: nagy megdöbbenésükre Szobovics nem volt a börtönben. Kifeszegették a hivatalszobák ajtait is. Szobovics nem volt sehol. A rettentő zajra megrémült az egész város. A szerencsétlen hajdúk megkisérlették feltartóztatni a dühöngő sereget. Ijesztésül egyik kilőtte a puskáját, de abban a percben olyat ütöttek rá, hogy a földre bukott. Erre a hajdúk szétfutottak és eldobták rozsdás flintáikat. Isten tudja mi lett volna a dologból, ha a gimnázium rektora személyesen el nem megy Pichler Alojzius városbíróhoz, s erélyes felszólalása következtében a városbíró meg nem parancsolja Szobovics kibocsájtását. Erre éjfél táján szabadon eresztették Szobovicsot a görög boltos Vaics Affráti által bérben bírt pincéből, — hova az előrelátó strázsamester csukatta el. Azért nem találták sehol sem. Ezzel a zendülésnek vége szakadt. A tulajdonképpeni bonyodalom azonban ezután kezdődött, mert Szobovics apja nem hiába volt céhmester: sorompóba szállott a famíliája becsületéért. Követelte a strázsamester megbüntetését. Viszont a strázsamester követelte a verekedő diák megfenyítését. S hogy még nagyobb legyen a bonyodalom: a tanári karnak pedig a zendülő diáksereget kellett a disciplina kedvéért megbüntetni. Az akkori móres szerint az a büntetés várt a diákokra, hogy megvirgácsolják őket és Szobovicsot ezenkívül még kicsapják az ország összes iskoláiból. Ettől a delikvens diákok is féltek, meg a rektor is. A strázsamestert pedig kereset alá kellett volna fogatni hivatalos hatalmával való visszaélés miatt. A diákok t. i. ki voltak véve a közhatóságok hatalma alól. Tehát a hatalmaskodás nemcsak hivatalbóli elcsapatást, hanem börtönt is eredményezhetett. Ettől a nótától pedig ép úgy félt a városbíró, mint maga a strázsamester. Utoljára is a diák apjával és a rektorral egyetértve a bölcs Pichler Alojzius megoldotta a gordiusi csomót. A mészáros legényt elfogatta, és mint a város részéről adatni szokott egyik „önkéntes” katonát — jól megvasalva átadta nyugta mellett a Gollner ezrednek. (A mostani 48. számú Ernő ezred, hol Petőfi is szolgált.) A strázsamestert ideiglenesen felfüggesztette hivatalától. Szobovicsot pedig az apja elvitte Pécsre tanulni a ciszterciták gimnáziumába, ahol nem tudtak a kalamitásairól semmit sem. — „No végre eltakarodott a gazember!” monologizált Tóth József uram, nagy lelki megnyugvással járkálva a piacon azon napnak reggelén, amikor Szobovics Jancsit Pécsre vitték. A piaci kofák között a strázsamester láttára olyan megmagyarázhatatlan csöndesség lőn, hogy magának a strázsamesternek is feltűnt. A bizonyta-lanságból azon-ban kimentette egy inasgyerek, ki — biztos távolságból azt kiáltotta hozzá: „Nézz az Istenre — szoszfogó!” Haragtól kivörösödve nézett Tóth József a futó inas után, mikor hirtelen szemébe ötlik az átellenében levő Szent-Háromság szobron valami rendkívüliség: a legmagasabb helyre a szentlélek úristen nyakába volt kötve a városnak vert vasból készült címere — az olajágat lengető, s félholdat szorongató egyfejű sas, — (mely emberemlékezet óta a városháza erkélyén volt,) — az Atyaisten pedig széles papírszalagot tartott a két kezében ezen felírással: „Tsak nálam az igasság, nem a Városháznál!” Ennek a minden isteni és emberi tekintélyt megrendítő gaz csínynek láttára gutaütés kerülgette a strázsa- mestert. „Felakasztatlak ha megfoghatunk!” Kiáltott fel haragjában fogait csikorgatva. Akár mérget ivott volna rá, hogy Szobovics a tettes. A strázsamester sürgetésére vizsgálatot tartottak az ügy kiderítése végett. Hanem a vizsgálatból éppen az ellenkező derült ki, hogy t. i. Szobovics nem lehetett a csínytevő. Több tekintélyes kanizsai polgár vallomásával ugyanis kétségtelenül bebizonyíttatott azon körülmény, hogy azon éjjel a Bárány vendéglőben mulatott Szobovics egész reggelig. Nevezetes volt Heimlinger András asztalosmester vallomása, ki azt mondta: „Lehetséges, hogy az infámis dolgot Szobovics követte el, mert úgy rémlik előttem, mintha egy időre eltűnt volna a Bárány szálájából néhány diákkal. De határozottan nem emlékezem rá, minthogy borközben voltunk és Eberlein komám valami disputálás miatt úgy arcul csapott, hogy két szemem közül az egyiknek majdnem hiányával maradtam, s emiatt a mulatozó diákokra nem figyeltem.” Más pedig senki sem tudott a diákok ideiglenes eltávozásáról semmit. Denique, ha már azon időben létezett pechvogel: a strázsamester bizonyosan az volt. Minden igyekezete balul ütött ki. Ezért a legutóbbi felsülésért pedig úgy megharagudtak reá a polgárok, hogy végkép elcsapták a hivatalából, mert (a jegyzőkönyv szavai szerint) „elégtelennek találtatott kötelességeinek végbevitelére.” A verekedésben résztvevő többi diákot pedig konzílium elé citálta a tanári kar. Valószínűnek tartották, hogy diákok követték el a Szentháromság szoborrali szentségtörést is. Hanem ez a dolog is rosszul ütött ki. Prakszisból tudták a diákok, hogy a konzílium határozata virgácsolás lesz. Összeesküdtek ellene. — Megkérték a verbunkos káplárt, hogy várja őket estére „huszárcsákóval” a Bárányban. Aznap este úgy tele volt rakva a Bárány szálája karcsú itcés üvegekkel, hogy alig lehetett lépni benne. A cigányok pedig veszettül húzták. A káplár arca ragyogott: tudta, hogy ma gazdag fogás lesz. Gazdag is lett: este 18 darab diák rontott be a korcsmába, s közülök 16 tette a csákót fejére. A két megmaradott is katona akart lenni, de olyan éretlen gyerekek voltak még, hogy a verbunkos nem vette be őket. Ugyanis a diákok a helyett, hogy a konzílium elé mentek volna, megverték a pedellust, kire haragudtak, s aztán a verekedő fráterek felcsaptak huszárnak, szegény szülőik örökös bánatára. Szobovics pedig Pécsett szedte magába a tudományokat úgy három évig. Hanem a sorsát nem kerülhette el. Egyszer csak furcsa hírek jöttek Pécsről. Hogy t. i. Pécsett a diákok lefűrészelték a közkutakon levő Szent Jánosok fejeit. (Megváltoztatták a kutpátronust nepomuki Szent Jánosról fejvesztett Szent Jánosra.) Aki ezen főbenjáró bűnben ludas volt: felcsapott katonának, hogy biztosítsa magát a reá váró büntetéstől. Minthogy azonban ezt az istentelenséget a püspök okvetlen megakarta büntetni, azért kicsapták az iskolából a megmaradott diákokat, akik ártatlanok valának. Nem tudni, hogy Szobovicsot kicsapták-e, vagy katona lett: annyi bizonyos, hogy Pécsről eltűnt és pár évig az édesapja sem tudta merre van. Az 1807-ik esztendőben egyszerre visszajött Szobovics Kanizsára és itthon igen jámborul viselte magát. Kalandjairól hallgatott mélyen. Azt gyanították, hogy sok náció között megfordult, — mert az olasz, francia és még tudja Isten miféle potentátok nyelvén folyékonyan beszélt. Már pedig ezeket kóborlása közben kellett megtanulnia, mert előbb anyanyelvén kívül csak a latin nyelvet bírta. Ez idő szerint Kanizsa város igen meg volt akadva írástudók dolgában. Olyanokban t. i., akik hivatalt viselni akartak volna. Furcsa idők jártak: senki sem szeretett másnak szolgája lenni. A városi főjegyző minden marasztalás dacára le akarta tenni a hivatalát, — vicenótárius pedig nem volt. Kapóra jött haza Szobovics. Szerződésileg felfogadták őt vicenótáriusnak. (Ámbátor a nótáriusokat és tanítókat csak úgy „beszegődtetni” szokták a gazdapolgárok, miként csőszöket és kanászokat: mindazonáltal nem csapták el olyan könnyen, mint a mostani választott tisztviselőket.) Az új vicenótáriusra nem volt panasz: szorgalmas volt, s értette a dolgát. Egy reggel azonban új csíny történt a városházánál: valami imposztor kicserélte a hivatalok ajtaján levő táblákat. (Persze hogy németül voltak írva ezek a táblák.) állott a táblán az előbbi „Anton von Pinthér szenátor” helyett; a városi kaszér címe gyanánt pedig volt írva az eddigi „Joseph v. Ritz cassier” helyett. (Ez utóbbin sokat nevettek, mert az adószedőket sohasem szerette a publikum.) A többi felírás helyett is mind más volt, ugyan oly szép nagy betűkkel irva a táblákra, mint az előbbiek voltak. A csínytevőt Szobovicsban sejtette minden ember — sőt a főjegyző jóakarólag meg is intette emiatt és több komolyságot ajánlott neki. Szobovics erre mérges lett és lemondott hivataláról. Csak úgy sikerült visszamarasztalni, hogy eddigi 80 frt évi fizetését felemelték 100 forintokra (váltócédulákban.) Ezen a kis kellemetlenségen kívül nem volt baja Szobovicsnak a polgárokkal, sőt még a méltóságos herceggel sem, pedig ez folyton civakodott a kanizsaiakkal. Minthogy a ” hivatalbéliek”-nek nem volt szabad kimaradniok egyetlen céhlakozásról vagy családi ünnepélyről sem: ennél fogva a tisztviselői qualificatióhoz megkívántatott, hogy enni és inni jól tudjon minden hivatalbéli. így került az egész magisztrátus 1808. év november utolsó napján az urodalmi tiszttartó Korntheuer András úr hajlékába, ki nevenapját tartotta. Az erősen megfagyott utakon eljött a névünnepre az egész környék notabilitása. Táblabírák, papok, barátok, gazdatisztek és hivatalnokok zajos kedvvel töltötték el az urodalmi épületet. A dekórum nem engedte meg a nőtlen legényeknek, hogy diskurálhassanak a hajadonokkal. Feltűnt tehát, hogy a vicenótáriusnak mindig akad valami mondanivalója Lizikéhez, a házigazda nevelt leányához és a piruló leányzón gyakran rajta felejti szemeit. Különben nem lett volna csoda, ha valami érzékenyebb fiú az eszét is Lizi után veszti, nemcsak a szemeit. Mert csinos leányzó vala Lizike és az esetlen módi sem tudta elfödözni kecses gömbölyűségét. A vendégek diskurzusa többnyire vallásos dolgokról folyt, ámbár a vidám urak sokat tréfáltak: amikor t. i. asszonyi személy nem volt a teremben. Mert Lizi nem zongorázott az éhes vendégek gyönyörködtetésére, sem pedig a lakoma alatt nem ült az urak között, hanem a konyhában foglalatoskodott és csak akkor jött be a vendégekhez, ha felszolgált az asztaloknál. Ilyen bolond divat volt akkoriban. A lakoma közben éppen arról beszéltek, hogy Polay Jeremiás — a helybeli ájtatos szerzet (piaristák) spirituálisa, ki vármegyeszerte híres vala fösvénységéről, — a kórházi kápolnába sohasem miséz, mert nem jár érte fizetés, — amikor Lizi tállal kezében a vicenótáriushoz jött. „Mért megy el a leányasszony oly hamar mellőlem, mikor én igen jól érezem magamat, ha közelemben tudom!” Szólt Szobovics halkan Lizikéhez, ki annyira megijedett e vakmerő nyilatkozatra, hogy a tál megbillent kezében és a jó malacbecsináltnak egy részét a vicenótáriusra döntötte. A zseniális Szobovics szörnyű konfúzióba jött és bután hebegte: „Se — semmi.” Mire a vendéggyülekezet egészséges kacagást eresztett meg. A leány is annyira megzavarodott, hogy félig sírva, félig nevetve menekült a konyhába, honnan nem lehetett volna becsalni semmiféle cukros portékával. „Hiába nézegeted azt a leányzót öcsém” — vexálta Tuboly József táblabíró Szobovicsot, mert „non cuivis homini contingil adire Corinthum!” (Nem mehet minden ember Corinthusba.) Ez a mondás érzékenyen találta Szobovicsot, ki a lányhoz képest szegény gyerek volt. Mert Lizikére nagy örökség várt. T. i. az öreg tiszttartó szép vagyont szerzett : akkor is meglevén az urodalom tulajdonosainak a Batthiány hercegeknek az a jó szokása, hogy állandóan külföldön laktanak és a gazdatiszt keze már akkor is maga felé hajolt vala. „Apellálok urambátyám szentenciája ellen”, — felelte tréfásan Szobovics, és nem akarván mutatni, hogy találva van, ismét igyekezett visszavinni a beszédet az előbbi tárgyra, — „hiszen amint megtörténhetik az a csoda, hogy Jeremiás atya ingyen miséz, épp úgy én is találhatok egy darab karbunkulust, ami gazdaggá tesz!” „No azt én mondom, tubolyszegi Tuboly József a nemesi szavamra, hogyha bármelyik csoda bekövetkezik akkor Lizi húgom a tied lesz”, tréfált tovább a táblabíró, ki valami huszadik ágon rokonságot tartott a tiszttartóékkal. Persze jó ízűeket nevettek rá megint. Szobovics azonban szokása ellenére komollyá lett és valami fölött töprengett egész hajnalig, amikor az egész vendégbokor elment a templomba rovátéra. Ott szintén mélázott, míg a kanizsai magyarok áhítattal énekelték: „Hajlik, hajlik, hajlik.” (A német „heilig”. Ekkor t. i. egyik héten németül, a másikon magyarul tartották a hajnali miséket.) — Alig köszöntött be az 1809-ik esztendő, már megtörtént az egyik csoda: Jeremiás páter szorgalmasan misézgetett a kórházi kápolnába — ingyen. Utána jött az okozat: Szobovics meginterpellálta adott nemesi szavának beváltása végett a táblabíró urat. És Tuboly József, — miután meggyőződött, hogy a páter csakugyan ingyen miséz, s arra nem lett felbíztatva senki által sem, ígéretének eleget tett: kieszközölte, hogy Szobovicsnak feleségül adták Lizikét. Zöld farsangon már megtartották a lagzit nagy vigasság mellett. Később föl fog deríttetődni, hogy mindez nem olyan könnyen ment, mint gondolná az ember. Előbb azonban el kell mondanunk egy közbejött eseményt. Szobovics már feleséges ember volt, mikor 1809-ben szétszórták Napóleon császárnak a magyarokhoz intézett lazító kiáltványát: „Magyarok! Eljött az a szempillantás, mellyben visszanyerhetitek régi függetlenségteket. A ti határaitokon állok diadalmas seregeimmel. Gyülekezzetek össze Rákos\' mezejére, régi Őseitek\' szokása szerént; Válasszatok Királyt magatoknak!” Ezt a proclamátiót közénk dobták, mint valami égő bombát, melynek minden pillanatban lesték Bécsben a felrobbanását. Ekkor furcsa eset történt Kanizsán. A városi magisztrátus nem adott játszási engedélyt Kreutmayer Ferenc nevű szemfényvesztő komédiásnak. Emiatt fellépett a katonai generális (valami Gorup nevű) és követelte az engedély megadását. A tanács megijedett. Érthetelen volt előtte, hogy a generális miért veti magát közbe egy földönfutó komédiásért. A játszási engedélyt persze hogy megadták rögtön. Sajnos tapasztalatai voltak a tanácsnak arra nézve, hogy a katonák igen csekély okokból vörös kakast eregetnek a polgárok házaira, s egész utcákat égetnek le békeidőben is. A komédiás tehát sátort ütött a Szentháromság-téren. Evett tüzet, bukfenceket hányt, kardot nyelt, s többféle „szemfényvesztést” produkált. Mutatványainak utolsója azonban mindig ugyanaz volt; t. i. Martinovics apátnak lefejezése. Ez a lefejezés következőképp vitetett végbe: a piros ruhába bújtatott ősz hajú hóhér összekötötte a Martinovicsot játszó egyént, és lefektette a földre úgy, hogy feje egy fatuskóra volt lehajtva; — mikor a hóhér felemelte pallosát, hogy az apátúr fejét leüsse, akkor egy függönyt húztak a nézők elé, s a lefejezést a függöny mögött végezték el. Hallani lehetett a pallos suhintását és a halálkiáltást. A gyászos aktus megtörténte után ismét szétnyitották a függönyt; látható lett a tuskó mellett a csonka test fej nélkül, — a levágott fej a sarokba volt dobva egy csomó szalmára. Mindenütt csupa vér: tuskón, szalmán és a palloson. Ekkor a levágott fejre rákiáltott a szemfényvesztő komédiás: „kényszerítlek, hogy beszélj!” Mire a fej mozogni kezdett, rémítően erőlködött, kimeresztette a szemeit és megszólalt sírí hangon: „Jaj annak, aki kezét a császárra meri felemelni!” Az iszonyú produkció alatt többször rosszul lett egyik-másik néző, hanem a városi tanács mégsem merte azt betiltani; — részint a generálistól, részint pedig attól félt, hogy a franciákkali cimborálás gyanújába keverik, minthogy Martinovics tudvalevőleg a franciák egyenlőségi tanának volt apostola. Ez a gyanú pedig a mostani időkben, mikor a franciákkal háborúságban állunk, — könnyen okozhat végzetes következményeket. Aztán még feltehető volt az is, hogy a szemfényvesztő nem más, mint bécsi spion. Azon időben is hamis volt a német: hát ha azt akarta kispionkodni, hogy a franciák megjöttének örömére nem danolják-e a kanizsak : „Virít már a kis nefelejts!” (Martinovics nótája,) vagy megint nem ültetnek-e szabadságfát? (Zalavármegyében szabadságfát ültettek a francia forradalom egyenlőség! elveinek tiszteletére az 1792. esztendőben.) Hozzájárult mindezekhez azon körülmény, hogy extra staféta jött a város bírójához azon paranccsal miképp Lakenbacher Mózes kanizsai lakosra — ki Sombor társaságában hadi-liferáns volt, — szigorúan felügyeltessen, és mihelyt közelednek a franciák Kanizsához, őt azonnal börtönbe vesse, mert a hadseregnek szánt marhákat a franciák kezére akarja játszani. Végre is kitört a keserűség csehi Babochay József városbíró úrból (ki öregapja volt Babochay Györgynek, Nagykanizsa város mostani polgármesterének) egy alka- lommal és azt mondta a hivatalban: „Szobovics öcsém, a maga furfangos eszével fundáljon ki valamit, amivel elkergetjük ezt a németet! Igen bánt, hogy lefőzte a magisztrátust, és még ezenfelül mindennap lenyakaztat egy magyar embert.” Szobovics arca felragyogott a városbíró beszédjére. — „Meg lesz városbíró úr! — már úgyis meg akartam ugratni ezt a komédiást és jótállok róla, hogy nem marad itt még egy hétig!” Szobovics e beszélgetés után a harmadik napon megkérte a városbírót és a szenátorokat, hogy estére jöjjenek el megnézni a szemfényvesztőt, mert olyant többé sohasem látnak, minőt ma produkál. Ott is volt az egész tanács. De az előadás alatt semmi rendkívüli sem történik. A megszokott unatkozó arccal állanak a színhely két oldalán a csend fenntartása végett odarendelt városi hajdú és a tűzveszély ellen ottlevő kéményseprő. A nézők is meglehetős közönyösek, csak a városbíró úr forgatja néha a fejét izgatottan. Végre jön az utolsó produkció. A megkötözött Martinovics előtt leeresztik a függönyt. Abban a pillanatban rémült ordítás keletkezik, melynek hallatára a városi hajdú szétrántja a függönyt. Most a publikum elé a következő látvány tárul: Martinovics és a hóhér még ott állanak a tuskó mellett. Kiestek a szerepükből: az ismeretlen veszély miatt megvannak felemlítve. Legcsodálatosabb, hogy az apátúrnak is meg van a feje és mégis van a szalmán is egy véres fej. Az eszeveszett ordítást a szalmán levő fej cselekszi. A függönyt nyitó hajdú és a kéményseprő a fejhez futnak és széthányják a szalmát olyan biztonsággal, mintha előre betanulták volna. És uramfia! A szalma alatt gödör volt, melyben egy eleven embert födöz fel a publikum, akinek feje a szalma közt a levágott fejet szokta mutatni. Ez az ember ordítja veszettül: „Vájmir - ájvájmir!” S halálos ijedtséggel kapkod mindenfelé: mert az arcába és fülébe keményen beleragadott egy-egy rák, a hires zalai rákok fajából, A rákokat Szobovics dugdostatta titokban a szalma közé. Mikor ezek a vér szagára belecsíptek a vérrel bemázolt komédiásba, a szerencsétlen német azt gondolta hogy az ördög akarja elvinni. A magisztrátus pedig az egész publikummal kacagott rajta a fuldokló sírásig. Végre kihúzták a „levágott fej” tulajdonosát a gödörből és útnak eresztették. A szemfényvesztő trupp persze, hogy megszökött Kanizsáról még azon éjszakán. A .némettől ekképpen megszabadult volna a város, hanem a franciától egyre jobban kellett félnie. A környék népe mindenfelül Kanizsára menekült. Emberekkel, marhákkal zsúfolva volt a város. A hírek pedig szokás szerint nagyobbították a veszedelmet. Voltak, akik már útközben látni véltek francia csapatokat, pedig azok messze voltak Zalavármegyéhez. Egyszer csak beállít Kanizsára a megye főadószedője tekintetes Deák Péter úr, a vármegyei pénztárral és az azt őrző egy szál katonával egyetemben. Lakást és őrizetet kért a tanácstól, mert a vármegye székhelyén immáron nincsen biztonságban az ellenségtől. No hiszen lett rémülés. A városbíró már másnapra közönséges gyűlést hívott egybe szentes mise utánra. A közönséges gyűlésen mind ott voltak a hatvanosok, hogy íly súlyos időben megállapítsák a teendőket. Hatvanosoknak hívták azt a 60 polgárt, kiket évről-évre újonnan választottak a város fontosabb ügyeinek intézésére. Olyanfélék voltak, mint a mostani városi képviselők. A gyűlés megnyitása után Babochay József városbíró, — „miután serkentette vala a községet a polgári kötelességeknek duplázó igyekezettel leendő napfényre való tételére a mostani nehéz időkben”, — elrendelte az Egerszegre menendő deputáció tagjainak megválasztását. A deputáció kötelessége leendett: a zalavármegyei nemes felkelő lovassereg részére pokrócokat és egyéb ajándékokat (melyeket a városi polgárok adakoztak,) átszolgáltatni ; ezenkívül 2 legényt, kiket garázdaságuk miatt fogtak el, mint a város önkényteseit a katonasághoz liferálni; végül és legfőképpen pedig a kontókat kifizettetni, amely kontók a kanizsai boltosok és mesteremberek által a seregnek eladott árucikkekről szóltak. Csakhogy a gyűlésen jelenlevők egyáltalán nem mutattak duplázó igyekezetet, mert senki sem akart deputatus lenni. Mindenik féltette a bőrét a franciától. Sokáig nem tudtak eredményre jutni. Végre megszólalt Albanics Jakab városi kamarás: „Olyanokat kell választani deputátusoknak, kik gyerektelenek és így nem oly nagy kár, ha odavesznek.” (A kamarás úr sok gyerekkel volt megáldva.) Óriási tetszést aratott az indítvány. „Igaz, a gyerektelenekért nem lesz kár!” helyeseltek a gyerekes családapák, és megválasztották deputátusnak Szentgyörgyi András, Faddi György és Szobovics János gyerektelen apákat nagy többséggel. Kárba veszett minden protestálásuk: a gyerekes párt leszavazta őket. Ezután elővétetett Szobovicsnak könyörgő levele melyben lemond hivataláról, — „mert a mostani szerencsésebb időkben aratott szerencséje folytán tudományait erősebben kimutathatja”, vagyis jobb hivatalra van kilátása: ennél fogva leköszön eddigi tisztéről és kéri egész esztendői fizetésének jutalomképpen leendő megadását. „De az ördög majd elvégzi azt a sok dolgot, ami ebben a zavargós világban elintézésre vár; inkább én is rezignálok”, — kiáltott közbe a főjegyző felháborodva, — „hiszen magamat nem szakaszthatom meg a hivatalos dologban, mint valami szamár!” „Szent igaz hogy úgy van! — hagyták helyben a hatvanosok, — szamár lenne ha kettő helyett dolgoznék.” A gyülekezet hallani sem akart a lemondásról, inkább háromszoros fizetést ajánlott, — de Szobovics hajthatatlan maradt. A vitának a városbíró vetett véget. Azt mondta: „Ha Szobovics jobban értékesítheti talentumát, abban nem szabad gátolnunk, mert a szentírás szerint a gyertyát nem szabad véka alá rejteni. Engedjük őt elmenni és adjunk neki többet egy esztendői fizetéssel, megérdemli. A vicenótárius nem fogja elfeledni, hogy Kanizsa város nevelése (Babochay József ösztönzése és segítsége mellett tette le Szobovics a jogi vizsgálatokat) és hiszem, hogy a város javát jövőben is szívén fogja hordozni. — Csakhogy úgy emlékezem, mintha ki volna kötve félesztendő felmondási időnek: pedig ez esetben félévig még itt kell maradnia.” Ezután elővette a város levelesládájából azt a kontraktust, mellyel felfogadták Szobovicsot. Abban csakugyan félévi felmondás volt kikötve. Ennek alapján a gyülekezet belenyugodott a városbíró javaslatába, hogy t. i. Szobovics félév múltával elmehessen és egy évi fizetést jutalmul kapjon. Végül a gyűlés elé került Polay Jeremiás páter instanciája, melyben a kórházbani misézésekért honoráriumot kér. A kérvény elolvasása után Lovák Ferdinánd templomatya a kérelem megtagadását indítványozta, mert a francia pék alapítványi miséjén kívül a kórházban misézésért sohasem járt díjazás. (Pfaff János sütőmester t. i. alapítványt tett az évenkint János napján mondandó misére és a kórházi kápolnának ajándékozta védőszentjének keresztelő szent Jánosnak olajfestésű képét. A kanizsaiak azért hívták őt „francia pék”-nek, mert Lotharingiából származott.) Csakhogy ekkor előállott a piarista unokatestvére Polay Ferenc, egyike a hatvanosoknak, — és követelte, hogy Jeremiás páternek adjanak fizetést a misézésekért annál is inkább, mert az elmúlt esztendőben egy másik piarista ugyanazért 100 forintokat kapott váltócédulákban. — „Nem igaz, nem kapott”, zajongott a közönséges gyűlés. Erre Polay Ferenc belenyúlt vala a puruszli zseb-jébe és egy írást húzott ki. Haragosan követelte az írás felolvasását, mely „majd tösz igazságot.” A főnótárius kezébe fogta az iratot és hangosan olvasta: „Dátum Kanizsáé 29-a Decembris 1808. Tisztelendő és Tudós Büky József urnák, Ájtatos szerzetbéli tanító Atyának a városi ispitályban tartott Szent Misékért a város polgárai nevében mélységes köszönet mondatván, — egyúttal 100 frt idest egyszáz forintokat küldünk % alatt, egy jótékony célra tett ajándékból, fáradozásai csekély jutalmazásaképpen. Általam Szobovics János hite aljegyző által.” Polay Ferenc diadalmasan nézett szét a gyülekezeten. Ha Büky Józsefnek adtak fizetést, akkor az ő bátyjának is kell adniok. A városbíró úr csodálkozással vette vala kezeibe a famozus okiratot, melyről semmit sem tudott. A vicenótárius öregbetűs írását csakugyan felismervén, azt kérdezte halkan: „Micsoda bolond irat légyen ez, öcsémuram?” Szobovics pedig válaszképpen a gyülekezethez fordult, s azt mondta: „Tavaly egy vallásos emberbarát által 100 forint tétetett le a tanácsnál a kórházban miséző páter megjutalmazására azon kikötés mellett, hogy az ajándékozó neve titokban tartassék. A tanács átszolgáltatta a misézőnek. Ezen körülményből azonban nem szabad igényt formálni arra, hogy az idén is adassék jutalom a misézésért. Ámbátor, ha a jelenlévők közül valakinek, például Polay Ferenc uramnak szándékában volna újabb 100 frtnak ajándékozása: a tanács szívesen kiadja a miséző páternek azt is.” A hatvanos Polay Ferenc rögtön visszahúzódott, nehogy ajándékozásra szorítsák. A gyülekezet pedig derülten vette tudomásul a vicenótárius felvilágosítását, és miután nem akadott újabb adakozó: Jeremiás atyának kérelmét elvetették. Legvégül a város biztonságára polgárőrség felállítását határozta el a gyűlés; a haza védelmére pedig tíz lovas katonát ajánlott fel, kik darabonkint 450 forintokba kerültek. (Ekkor még az ember drágább volt a lónál, nem pedig megfordítva, mint most az általános védkötelezettség mellett.) A gyűlés után azt kérdezte a városbíró : Vicenótárius úr, miféle furcsa dolgot csinált megint azzal a piaristával?” Szobovics elnevette magát. „Jól gondolja városbíró úr, hogy a dolog fácítja másutt van, mint ahogyan elmondtam a gyülekezet előtt. T. i. a tisztartóék Lizikéjét azon feltétel bekövetkezése mellett ígérték feleségemül, ha valami csoda folytán Polay Jeremiás páter ingyen fog misézni a kórházban. Sok fejtörés után is csak odajutottam, miképp a fösvény pátert egyedül a kapzsiság felkeltésével bírhatom a misézésre. A szerencse segített rajtam : a csizmadiák lakozásán 130 forintokat nyertem ferblin. Azonnal 100 frt honoráriumot küldtem a gyűlésben olvasott levelem mellett Büky piaristának, ki néha a kápolnában misézgetett.” — Megbolondult édes kolléga? kérdezte álmélkodva a főjegyző. — Bolond egy kicsit minden szerelmes. Nekem az a leány megért volna száz forintot, csakhogy az volt a szerencsétlenségem, hogy a lakozás két napig tartott, s másnap többet visszanyertek tőlem, mint én nyertem az első éjszakán. Mit tehettem mást: elmentem Büky piaristához, bűnbánó arccal, elmondtam minő pech ért és kértem vissza a száz forintjaimat. Büky gyanúsa nézett rám, mintha arról akarna meggyőződni, hogy nincsen-e bolonddal dolga. De mikor elmondtam őszintén az egész dolog mibenállását: Büky hahotázni kezdett. „Hahaha! Tudd meg öcsém, hogy tegnap az ebéd fölött dicsekedve mutogattam a leveledet és a száz forintot, — s a vén salabakter Jeremiás elkérte tőlem a leveledet. Most már tudom, hogy mi célból: hogy ennek alapján majd ő követelhessen fizetést a misézésekért. A gimpli ráröpült az enyvre. Szívesen visszaadom a pénzedet öcsém!” És azalatt is kacagott, míg a száz forintot a kezembe olvasta. — Hát a vége mi lett? szólt a főjegyző. — Célomat elértem: Jeremiás páter misézgetni kezdett és ennek folytán Lizike feleségem lett. — De hiszen ez defraudáció! hüledezett a főjegyző. Bizony olyanforma: fraus pia (kegyes csalás) erősíti a városbíró. Ez egész nem más mint juventus ventus: az ifjúkornak bolondsága, — felelt Szobovics, — hanem azért ígérem, hogy többé nem csinálok ilyeneket, csak most fel ne akasztassanak az urak érte. így jutott feleséghez Szobovics. — A hatvanosok által választott deputáció nemsokára elindult vala Egerszeg felé három kocsival. Az első kocsin az urak, a másodikon a leendő katonák és kísérő hajdúk, harmadikon pedig az ajándékok valának felpakkolva. Délután úgy 4 óra tájban a pölöskei erdőségben jártak és a magyarok szokása szerint erősen politizáltak, midőn egy átható kiáltás döbbenté meg őket: „Halt, qui vive!” Abban a percben megállottak a kocsik. A kis csapat megrémült; még a kötéllel fogott katonák is megijedtek, pedig azoknak kevés vesztenivalójuk volt: tudták, hogy ez a francia őrszemnek kiáltása. Egyszerre mintegy 15 főnyi sáször (chasseur) csapat bontakozott ki a deputáció előtt. A sászörök között állott egy bocskoros magyar paraszt, nyakán kötéllel és a kötél keresztül volt húzva a feje fölötti tölgyfaágon. Szobovics legelőször ocsúdott föl ijedtségéből. „Hát mi vagyunk!” szólt nekik francia nyelven és pompásan parlázott a sászörök tisztjével. A tiszttől aztán megtudta a dolgok mibenállását. T. i. a sászörök a Duna melletti francia seregtől jöttek a vidék hangulatának kikémlelésére és most visszafelé mennek, de eltévedtek. Útközben a saját szakállukra rekviráltak és egy egész láda ezüstöt harácsoltak össze a védtelen népektől. Ezt a ládát kocsin vitték magukkal, és jelenleg egy Balogfa községi jobbágy — névszerint Csondor Istók — volt a fuvarosuk. Körülbelül két órával ezelőtt Csondor Istók kocsija feldúlt az erdőszélén, a láda ősz- szetörött és ekkor kitűnt, hogy ezüst helyett téglával van telerakva a láda. A franciák éktelen dühösek levének a fölfedezésre és felakasztással fenyegettek minden magyart, ha az ezüst elő nem kerül. Tolmácsuk is volt eddig, ki nem konyított ugyan a francia nyelvhez, hanem olaszul jól beszélt és a sáször tiszt is tudott olaszul. Most azonban az olasz tolmács elszökött: egy óvtalan percben az erdőbe illant. Az ezüst elvesztése miatti fenyegetést nem vette tréfának. A szökés miatt még dühösebben kiabáltak a franciák, miből azonban Csondor Istók nem értett egy kukkot sem. Hanem, amint őt arcul csapkodták és a közeli tölgyfára kötelet kötöttek, őt pedig aláállították: ennek jelentését rögtön megértette. Először rimánkodott. Végre belefáradt: elfásulva, bután állott hóhérai között. így találta őket a kanizsaiak deputációja. — „Hát bevallotta a fuvaros hogy ő volt a tolvaj?” kérdezte Szobovics. — „Az igazat megvallva mi bizony nem kérdeztük, mert nem tudunk vele beszélni”, — mondja a tiszt, — „más azonban nem vihette el, mert már tegnap dél óta az ő kocsiján volt az ezüst.” „De hátha már ellopta a tegnapi kocsis és tégla volt a ládában mikor erre a kocsira tetté? Akkor ez a kocsis ártatlan.” — „Az lehetetlenség.” — „Sőt igen valószínű. Hát a tolmács miért szökött volna meg, ha ő nem bűnös?” A tiszt nagyot nézett. Szobovics okoskodása olyan természetes volt, hogy megingatta eddigi feltevését. „Mindegy, a kocsist felakasztatom”, — szólt kevés gondolkozás után, — „mert ő akkor is tagad ha tolvaj, akkor is ha ártatlan, s így nem tudhatok bizonyosat; már pedig én bosszút akarok állani.” Elég világos logika, — gondolta magában Szobovics, és éles eszével hirtelen kifundált valamit. — „Azt könnyű lesz megtudni vitéz uram, csak bizza rám a dolgot. Lássa, mi magyarok műveletlenebbek vagyunk mint önök franciák: s eszerint igen vallásosak, sőt bigottak. Nálunk oly esetekben, ha valakire nem tudjuk rábizonyítani a bűncselekményt, akkor a szent feszületre megesküdtetjük. S ha a vádlott megesküszik, hogy ártatlan, akkor felmentjük, — mert higgye el nekem miszerint a legelvetemültebb gyilkos sem merészel megesküdni hamisan, még ha az életét mentené is meg vele. Ilyenre nem volt eset.” A sáször hitetlenül csóválta fejét, bár a mi törvénykezésünk olyan ismeretlen volt előtte, mint a cethalak tojása. Hanem midőn Szobovics újra elővette rábeszélő tehetségét, azt mondta a francia: „Isten neki, az ön kedvéért megengedem, hogy próbát tegyünk a kocsissal. Viszonzásul azonban önök kalauzolni fognak bennünket vissza csapatainkhoz, mert nem tudunk senkivel sem beszélni, s így szörnyű kellemetlen helyzetben vagyunk.” Mit tehetett volna mást Szobovics mint, hogy parolát adott rá, hiszen ellenkezés esetén a fejüket kockáztatja. Ezután elkezdődött a solennis esküdtetés. Mogyorófa pálcából keresztet csinált Szobovics és hivatalos komoly képet vágva Csondor Istók elé állott. — „Ide hallgasson kend, — rivalt az akasztandó forspontosra, — tudja-e, hogy mit csinálnak kenddel?” — „Felakasztanak”, nyögte keservesen Csondor Istók. — Úgy kell kendnek, miért lopta el az ezüst pénzüket. - — „Jaj, nem tehetek róla, megkísértett az ördög. Azt gondoltam, hogy nem vétkezem vele, mert a pénzt úgyis mitőlünk rabolták a katona urak.” — „Igaza van kendnek, — szólta el magát Szobovics, — azaz hogy nincsen igaza kendnek, hanem azért meglátom segíthetek-e a baján.” A fuvaros nyöszörgött. — Vigyázzon kend rám, — folytatja erős hangon, — erre a fakeresztre ráteszi kend a két ujját és hangosan mondja, amit én előmondani fogok. Hanem arra figyelmeztetem, hogy el ne nevesse kend magát, mert akkor mindenható Isten legyen, aki megmenti az akasztófától!” Mintha bizony valami nagy nevethetnékje lett volna szegény Istóknak. A fövegeket mindnyájan levették. Istók letérdelt a földre és meghatottan tagolta Szobovics után a következő esküt: „Szent-Mihály községe! — mellette van Pölöske; — ennek erdejében — van egy odvas tölgyfa; — az odúban mukucsfiak — tanyáznak; azok a franciák — kik ezüstöt keresnek, — egyék meg a — mukucsfiak — farkát; ámen!” (Zala megyében a mókust hívják mukucsnak.) Az esküből megértették a sászörök a szent, — francia, — ámen szavakat, és tökéletesen meg voltak vele elégedve. Csondor Istók megszabadult. Sietett is hazafelé kotródni. Az esküvés alatt Szentgyörgyi András deputátusnak a visszafojtott kacagás miatt könnyek potyogtak a szemeiből. A franciák egészen megilletődtek, mikor látták, hogy ez eskü mennyire elérzékenyíti ezeket a bolond magyarokat. Szentgyörgyi András uram pedig elosont a helyszínéről és a szekerek mögött levágta magát a fűbe ; asztrakán sapkáját rászorította szájára és emberfölötti erővel nevetett amíg szuszogni tudott. A deputáció 2 napig járt a franciákkal, kik rendkívül barátságosan bántak velük. Mint régi ismerősök váltak el egymástól. A kanizsaiak bementek visszajövet Balogfa községbe, hol Szobovics felkereste Csondor Istókot. Szegény Istók alig tudott hova lenni örömében: a franciáktól elemelt összes ezüstöt reá akarta tukmálni megmentőjére. Végre is megfelezték a kincset, amint a tündérmesékben szokásos. Ilyen viszontagságok után érkeztek Egerszegre nagy kerülővel. Itt elvégezték hamar a dolgokat mind: csak a kontókért nem tudták megkapni a pénzt. Legnagyobb baj azonban az volt, hogy évek múlva is vexálták a deputatusokat: vajon útba kell-e ejteni Vasmegyét ha Kanizsáról Egerszegre akarunk menni ? Szobovics a kontraktusban kikötött fél esztendő után letette hivatalát. A helytartótanácsnál nyert állást Budán, s jól felvitte dolgát az Isten: királyi konziliárius lett, s mint protektornak jó hasznát vették a kanizsaiak a herceggel folytatott örökös pereikben. Szép felesége segítségével sok gyereket nevelt a hazának. Gazdag kedélye nem hagyta el soha, bár vaskalapos filiszter vált belőle, ki úgy tudta értékesíteni a jövedelmet, mint valami pénzügyi igazgató. Kanizsai élet. (1800—1833-ig.) Nagykanizsa városának formája most egészen más, mint századunk elején volt. Akkor gyakran megesett, hogy „a nagy sár miatt nem tartathatott heti vásár”, míg most kemény téglával vannak kirakva útjai, s közlekedése mintaszerű. Vasgereben még nem talált más megemlítésre méltót Kanizsáról, mint azt, hogy ittlétekor a sétatéren lovakat úsztattak, (Sétatérnek hívták a jelenlegi Eötvös-tért a gimnázium előtt, hol akkor a „Sárectenger” volt, s ebben bizony lovakat is úsztattak néha.) de újabb íróink már csodálva írnak nagy fejlődéséről, s Molnár György drámai színészünk azt írja könyvében: „Nagykanizsa egy darab a fővárosból.” Még a szentek is megváltoztak, jobban mondva megváltoztatták régi helyüket. Nepomucenus Szent János régebben ott állott a két városrész közötti töltésen, és az 1825. esztendőben hozták mostani helyére a somogyi határszélre. A Szent Háromság szobra pedig feneketlen sárban állott a mostani főtéren ott, ahol jelenleg piacunk van, — és csak 1867. esztendőben állították föl a gimnázium előtt. Szent Flóriánnak szobrai és képei végképpen eltűntek városunkból, pedig az istenfélő és tűztől rettegő gazdák házánál rendesen ott volt egy fülkében. A házak — főleg a külső utcákban — zsúppal födött bogárhátú kis épületek voltak, az ablakok előtt virágos kertekkel. A fundusokat palánk kerítések vették körül. Ha már a város külső formája más volt e század elején: hát még mennyire más volt a lakosok családi és társadalmi élete,” er- köcsei, szokásai és ruházata. Legjobban elütött azonban a mostanitól az erkölcsök védelmezésének, vagyis jobban mondva az erkölcstelenségek büntetésének módja, — mely e század elején csak folytatása volt a múlt századbeli módszernek. A múlt századbeli módot pedig illusztrálja Horváth György kiskanizsai legénynek esete, ki erkölcstelenségéért saját apjának kérelme folytán „24 pálca ütésekkel kifizettetett.” Szintúgy illusztrálja egyik szőlőhegyünk artikulusa, mely szerint csak a büntetés kiállása után lehetett föllebbezni. Az erkölcsre ügyeltek: a városi tanács, a céhek és a szentszék (plébánia); a nagyobb erkölcstelenségek, mint kriminális ügyek az úriszék által toroltattak meg. A csavargók, éjszakázók, dorbézolók vagy fajtalankodók, ha férfiak voltak: pénzbírsággal sújtattak, megpálcáztattak vagy katonának vitték. A személyek pedig (vagyis a nők) pellengérre állíttattak és korbácsos büntetés mellett a városbóli kicsapással bűntettettek. A pellengér a várostemplom előtti jelenlegi Deák-Ferenc-téren volt felállítva, valamivel előbbre, mint ahol most a közkút van. Nem volt pedig a pellengér más, mint egy darab szabadon álló kőoszlop, melybe több bilincskapocs volt beerősítve. Használtatott nyilvános megszégyenítésre. Körülbelül 1820-ig a „kicsapatás vagy kikísértetés” nagy ceremoniával járt. Minden vasárnap éjjel a városi hajdúk vadászatot tartottak a csavargókra és személyekre. Az összefogottakat két részre választották. A férfiakat a városházára kísérték és ott vasba verték, mely célra 1801. évben „hat vas bilincsek 7 forintokon vásároltattak és a strázsamesternek penes recognitionem által adattak.” A nőszemélynek pedig egyik kezét belekapcsolták a pellengér-oszlop egy karikájába, — s otthagyták hétfőn reggelig. Néha megesett, hogy igen vékonyan voltak öltözködve az oszlophoz kapcsolt leányzók, de nem adtak rájuk a hajdúk melegebb ruhákat — bárha csikorgó téli idő vala is. Hétfőn reggel aztán kötelessége volt a gyöpmesternek a városházára jönni a netáni teendők elvégzése végett. Néha a gyepmesteri funkciókat cigányok teljesítették, így például 1808-ban a tanács a kiskanizsai cigányokat rendelte ki e célra, — minthogy a gyepmester meghalt és hirtelen nem akadott utóda. Ezen időben fontosabb volt a gyepmester állása, mint jelenleg. Míg most például a legnagyobb ambícióval bíró gyepmester se viheti magasabbra az állatok kivégzésénél: addig e század elején nemcsak erkölcsjavító célokra alkalmazták őket, hanem — dacára, hogy minden valamirevaló vármegyének extra hóhéra volt, — egy kis szerencse mellett embert is akaszthatott. Ebből a vármegyei extra hóhérból maradt vissza a híres Kesseldorfer Mihály, ki Zala megye hóhéra volt és akinek hírhedt vitatkozása volt egykor a prágai és brünni hóhérokkal az akasztás módjai fölött. Kesseldorfer tovább élt, mint a magyarországi többi extra hóhérok, — és Zala megye területén az újabb időkben is ő végezte az akasztásokat, ha a kanizsai vagy az egerszegi törvényszéknél ilyen teendő akadt, — dacára annak, hogy Kozareket már évekkel előbb kinevezték állami hóhérrá. Arra büszke lehetett a zalai ember, hogy őt saját hóhéra akasztja föl. A kanizsai polgárok részére pedig volt a városházánál különös Purger áristom, mert a közönséges börtönbe záratni — derogált nekik. Most már vége van az ilyen büszkeségnek is: megszűnt az extra börtön és pár év előtt meghalt az „öreg Kesseldorfer” is. (Azóta pedig Zalavár megyében inkább nem akasztatnak, semhogy más hóhér tevékenységét kelljen igénybe venniük.) Tehát hétfőn reggel korán a városba jött a gyepmester a kicsapatás ceremoniájának teljesítése végett. A pellengérből kikulcsolta a strázsamester a személyeket és átadta a gyepmesternek. A mester átvette, s ha jó kedve volt, megkoszorúzta a leányzót szalmával, — a város dobosa vidám marsót kezdett dobolni, — s így vitte ki a városból őt egészen a szomszéd község határáig. A népség összecsoportosulva követte. Dobszó mellett minden 2—3 lépésenként egy-egy pattogós korbácsütést vágott a leányzóra a gyepmester, s jókedvűen csattintott a nyelvével: „Gyí te cifra, vendégség lesz !” Amerre vitték volt öröm. Az utcák hosszán mosolygó fejek nézegettek ki a kicsi ablakokon és a palánkkerítések fölött. A „májszterné asszony” sietett föllármázni a nevezetes újsággal az egész házat: „Jancsi, Miska, fussatok hamar az utcára : most viszik a dámákat!” Az inasok és az iskolakerülő gyerekek legjobban gyönyörködtek a nyilvános büntetésben, sőt aktív részt is vettek a mulatságban; az volt a szerencsés közöttük aki letudta köpni vagy valami göröngygyei megdobhatta a bűnös személyt. Ilyen csúf módon kivezetett személyeknek — hacsak idevaló születésűek nem voltak — a városba nem volt szabad visszajönniük, — és a háztulajdonosoknak szigorúan meg volt tíltva ilyenek befogadása. Novácki Imrét és feleségét azért büntette meg 2 forintokra a tanács, „mert Kati nevű, két ízben a városbul kiutasított személyt a házukba fogadni bátorkodtak.” Ács Ferencet pedig azért büntették meg ugyancsak 2 forintokra „mert tudta a szomszédságában gyanús személyeknek ottlétét.” Hát még, aki szándékozott őket a büntetéstől megmenteni, az járta ám meg. Példa rá a kövér Gászner János, akit ilyen miatt a muzsikaszó melletti mulatság gyönyörétől fosztottak meg. „Ugyanis: Stéger János városi strázsamester, amidőn szokás szerint minden csavargó, éjszakázó és fajtalan személyeknek összefogdozásában teljesítette volna kötelességét, — Gászner János pékmesternél a vendégszobát — hol tánc is tartatott — megvizsgálta, de olyan személyeket, kik köztudományképpen dobzódni szoktak nem találván, a sütőműhelyt is kívánta megtekinteni. Ekkor Klink József péklegény a strázsamestert mellbe lökvén visszataszította, s még ezeken fölül őt gyalázni és gúnyoló kifejezésekkel illetni nem átallotta. A szidalomban Gászner János is segítette legényét, mely kivilágosodván, sőt a mellbe döfetés is bebizonyodván és még ezekenfölül később kitudódott, hogy Gászner János csakugyan eldugott légyen a műhelyébe olyan személyeket a patrol jövetelekor: ezen okból Gászner János 24 forintoknak a Tűzi kasszára való fizetésen fölül még a muzsikáitatástól végképpen eltíltatott, — Klink József pedig vakmerő tettéért 6 kemény pálcabüntetésre ítéltetett.” Az 1820. utáni esztendőkben már ritkábban alkalmazták a kicsapási ceremoniát. A bűnös kikapta korbácsokban a kompetentiát — aztán — mehetett. Különben is kiölt minden szégyenérzetet a szerencsétlen személyekből ez a nyilvános meghurcoltatás. Mészáros Julit kétszer is kicsapták a városból, s mégis visszajött és itt egy korcsmárossal alattomos rossz életet élt. Ennélfogva azért is, hogy a korcsmáros fölhagyjon a hites felesége elleni kegyetlenségével: a nevezett személy t. i. Mészáros Juli az előre kiadott 6 korbácsütések után ismét és végképpen kikisértetni rendeltetett születési helyére, Gombára. A büntetéseket néha fönntartották solennis alkalmakra, hogy a szent ünnepeken legyen mulatság. így a kiskanizsai gyülekezet miután megbüntette volna Kancsalics Julit tolvajlás címén 4 forintokra, egyúttal fajtalanságért elitélte korbácsos büntetésre, melyet Szent István napján kell kiszenvednie nyilvánosan. Kancsalics Julinak az volt a szerencséje, hogy csak a 4 forintokat hajtották be rögtön, a csúfos büntetést pedig elhalasztották a nagy ünnepre. Ez idő alatt ugyanis a lány folyamodást adott be Nagykanizsa város tanácsához ügyének újbóli elővételéért és megvizsgáltatásáért. S a tanács — ámbár csak nemrégiben iktatta be protokulumba, hogy Nagy- és Kiskanizsa egy testtel és lélekkel bíró városok, mégis megváltoztatta a kiskanizsai gyülekezet határozatát, és kimondta, hogy „Kancsalics Juli ellen a tolvajlás, melyért a kiskanizsai gyülekezetben megbüntettetett, be nem bizonyodott: ugyanazért a 4 forintok néki visszaadatnak; a fajtalanság vétkével vádolás pedig nem volt más mint Boda Ferenc takácsnak bosszúja, ki puskával, is fenyegette, csakhogy őt meggyalázhassa: ennélfogva fölmentetik a korbácsos büntetés alul is.” Általában szokásban volt a büntetéseket nyilvánosan osztani. Ha a mértékvizsgáló esküdtek fölfödözték, hogy a szappanos a megszabottnál kisebbre mártja gyertyáit: akkor a gyertyákat kontrabandálták a templom javára, hajdúkkal elfogatták a szappanosmestert és stante pede elhurcolták a számos tóka egyikéhez, például a Sárec tengerhez: ott a vízbe kétszer, háromszor belenyomták ruhástúl. Ez volt a megmártás. Ugyancsak megmártás dukált a pékmestereknek is, ha rajtacsípték őket, hogy kisebb zsemlét sütnek a szabottnál. A megmártáson fölül elkobozták a zsömlekészletet és kiosztották a város szegényei között. A húsmérésnél ha hibát találtak, akkor a mészárosmester helyett magát a húsvágó legényt büntették meg. T. i. lekapták tíz körméről a székálló legényt — és a helyszínén rögtön megbotozták. A közönséges tolvajokat pedig felállították egy-egy hordóra a városház kapujába, nyakukba akasztották a lopott portékákat, például keszkenőt, kukoricát, csibét, stb. és igyen kellett a közönség szeme előtt lenniök pár óra lefolyásáig. Az urodalom is nyilvánosan csapatta rabjait. Minden fertály esztendő első napján megkapta minden rab a maga kompetentiáját. Oly pontos volt ebben az urodalom,hogy a köznép időszámítás alapjául használta föl ezt az elmaradhatlan pontosságot: „Megjött a fertály, mert az uraságnál verik a rabokat.” A fatolvajokat a tanács aránylag igen gyöngén büntette. Börtönbe ritkán csukatta őket, ehelyett csakis 15 — 30 krajcárra büntette a tolvajokat egy-egy szekér fáért. Persze a fának alig volt valami értéke akkoriban. A későbbi időkben a csavargást mindig enyhébben és enyhébben büntették. Tóth Trézsi csavargó személyre már csak azt a büntetést szabták, miszerint „Kaposvárra tolandó, s eljárás végett a quartélymesternek átadatik.” Lancsák Györgynek mátkája — minthogy éjszakának idején csavargott — mégis ezen jegy idejében a korbácsütésektől fölmentetett, de 2 forintokat fizet megváltás díja fejében a tűzi pénztárba. Némely zsidó legények ugyan zsidó lányokkal májusban az alsókertekben szemeszöktiben járván 6 forintokra bűntettettek. Ivadics Cicellét, Haine Magdolnát, Zsíros Katit, Füsti Örzsét és sümegmihályfai Palacska Julit nyilvánosan megkorbácsolták feslettségükért. Haine Magdolnának azonfölül meghagyták, hogy 24 óra alatt a városbúl kitakarodjék „egyébiránt búját látja.” Burka Évát is megkorbácsolásra ítélték 1808-ban, de miután Bernát Katinak a Nemes Vármegye bábaasszonyának bizonyítása szerint teherben volna: a korbács elengedtetett, de meghagyatott neki, hogy a városból azonnal kitakarodjék. Minél szigorúabban büntették az erkölcsteleneket, annál nagyobb becsületben részesítették a tiszta életüeket. Engbarth Örzsébetnek, — mivelhogy Velsbe, Fölső-Austriába, — leendő férjhez menésre most szerencséje vagyon, — szüzessége iránt a városi tanács bizonyságlevelet ád. A házasság ezen időben valósággal szentségnek tartatott, és ha semmiképp sem tudtak a házasfelek együtt élni, akkor a hosszas és költséges per helyett, mely leföljebb az ágy- és asztaltóli elválasztást eredményezhette volna: egyszerűen elszökött a meg nem elégedő házastárs a másiktól a tizedik vármegyébe. Persze a feleség volt majdnem mindig, aki megszökött. Gyakran okozta ezt a férjnek nagy hatalma neje fölött, mert a műveletlenebb osztályoknál a férj esetleges brutalitásaitól senki se védelmezte a nőt. Nevezetes, hogy míg a helvetica vallású Sebestyén Sámuelt hitetlenül hagyta el neje Major Borbála: addig a katolikus Lázár Sándort hivtelenül hagyta el a felesége Gruber Juli. Lázár Sándor helybéli orgoát csináló mester vissza akarta hozni az elszökött hitvest. „Bizonságtévő levél adatott tehát néki, hogy igaz járatban megyén, és hol szüksége lenne a feleségének elfogására, az illető Törvényhatóságtól hatalomkart is kérhessen.” Fehér Jakab Szűcs Mester Ember pedig (1803-ban) a városi tanácsot arra kérte, hogy felesége Vajda Éva keményebben megbüntettessék, mert Smeiszer Istvánnal innét elszökni szándékozott. Említett Vajda Éva — férjének azon kifejezéseihez képest, ha hogy felesége illendően megbüntetődne, tovább is magához venni és véle lakni fogna, — 12 korbács csapásokra, Smeiszer István pedig — (kiveli barátságát a köztük folytatott levelezés megmutatja) — ugyanannyi pálca ütésekre büntetni rendeltettek. A szökésben ilyen tragikusan meggátolt szerelmespár a későbbi időkben is üldözéseknek volt kitéve. Smeiszer István Nyitrára szökött, hol 800 forintért házat vásárolván, kérte a nagykanizsai Tutorátusban kezelt örökségének kiadását, hogy a vételárt megfizethesse. A városi tanács azonban megtagadta kérelmét „mivel pazarló, s korhelynek a pénzit kiadni nem lehet.” Vajda Éva asszony, ki a férje halála utáni javakkal a Tanács által elfoglalt 500 frt hozományának kiadatását kérte, szinte úgy járt; t. i. a könyörgőnek néhai cimborás élete miatt gyermekének bátorságára nézve a javak sequestráltattak és a városi Tutorátusban béadattak. A feleségnek bizony ritkán adott igazat a városi tanács, mert amint egy határozata mondja, „a feleség kötelességeihez képest urának kedve keresésére utasítandó.” Sőt abban sem volt nagy köszönet, mikor a nőt akarta megvédelmezni a tanács. Suh Félix Barókás (paróka készítő) felesége Flach Náni is el akarta hagyni a férjét 1803-ban. .Hogy ez a Suh Félix úr milyen indulatos volt, kitűnik abból, hogy egykor a Város hajdúját illetlenül megverte és az ábrázatát összekörmözte csak azért, mert ez az ő udvarában nem vette le a kalapját. Képzelhető minő szomorú sorsa volt mellette szegény hitvesének, s nem csuda, hogy ez megunván a sok szekatúrát, szerette volna elhagyni a férjét. A tanács által „a Barókás a feleségihez, való illendőbb Bánásra, ez pedig a férjével való egyetértő lakásra megintettek, ellenkező esetre mind a ketten a Büntetést el nem kerülik.” De voltak még szomorúbb sorsú nők is; volt olyan, hogy esetének olvasásakor összeszorul a résztvevő emberi szív. A következő tanácsi határozat ilyen szomorú esetre vonatkozik. „Vezinger Györgynek pedig kemény büntetés alatt meghagyatott, hogy minden a felesége Horváth Karolin terhes állapotában elkövetendő kegyetlenségtül fent hagyjon és neki élelmet adjon.” Amennyire lehetett a családi élet tisztaságára is felügyelt a tanács. Mayer Józsefnek például, ki a nála tartózkodó mostoha leányával rossz életet viselni hallatik, meghagyta, hogy őtet magától 14 napok alatt utasítsa el, különben a városban meg nem szenvedtetik. Özvegy Szerdahelyiné pedig köztudomás szerint Plánder Ferenc özvegy emberhez járogatni tapasztaltatván : nehogy egymásnak a rossz életre alkalmatosságot nyújtsanak, - keményen megintetett, hogy a házhoz járni ne próbáljon, mert különben példásan fog onnét elvadíttatni. Dávid József nőtelen takácsmester embernél pedig tapasztaltatván, hogy azért nem házasodik meg, mert a nála régtől fogva gazdaasszonykodó Horváth Anna erkölcstelen személy vakétásainak egészen meghódolt, s mivel az ilyen életnek megszenvedése a köznek legfőbb javával ellenkezik: ennélfogva Horváth Annának minden javai a napokban elkótyavetéltetni, maga pedig a templom előtt 12 korbáccsal megbüntetni, addig is a város tömlöcébe bezáratni — és azután a városból kitíltatni rendeltetett. Ezekután aztán mást nem tehetett Dávid, mint megházasodott. Egy kiskanizsai leányzó pedig aziránt adott be a városi tanácshoz folyamodást, hogy miután Milej Antal kiskanizsai lakostól teherbe esett, az említett férfinak megházasodni szabad ne legyen. Miután ezen tárgy a Szentszéknek megbírálását illetné: a bizonyságok ott kihallgattattak. És páter Pacificus Gáspár Quárdián, páter Volfgangus Vargával kimondották, hogy mást nem vehet feleségül Milej uram, hanem ha a szerencsétlenné tett leányzót. ? ? A rossz életű férfinak legnagyobb büntetése volt ha katonának vitték. A katona fogdozás azonban sokszor okozott véres verekedést, mert a bujdosó legények védelmezték magukat, így 1800-ban Sárvári József, aki katona fogáshoz rendelve lévén, Bérdolmányos Istvánt fogni akarta, attól fejszével megvágattatott. Ha pedig a legényeket szerencsésen elfogták, akkor egy város hajdú és elegendő őrökkel egy tanácsos által Egerszegre szállíttattak. Ez időben a katonáskodás örökös volt, s csak ritka esetben sikerült a katonát hazabocsájtatni, kivéve ha szolgálati ideje alatt kapott testi fogyatkozások miatt szabadságolni kellett. Ilyen szerencse érte 1801-ban Gáspár Jánost, ki a Jelachich regementnél katonáskodván, mivel a terhes Sebek által valamennyire már a Felséges Szolgálatra elégtelenné tétetett: apjának Gáspár András idevaló lakosnak könyörgéseire a városi tanács közbevetette magát kiszabadításáért, mert gazdasága lévén a Contribuens népnek terhére nem esik; ? s ennek folytán a regement elbocsájtotta. De Felséges Szolgálatra képtelen katonának szabadságoltatása sem volt a mai felfogás szerint nagy szerencse, mert a Helytartó Tanácsnak az 1813. évről kegyelmes parancsolatja volt arra nézve, hogy a szabadsággal hazaeresztett katonák más helyeken, mint a hová szabadságot nyertek, meg ne szenvedtessenek. Szilajka György és Pahotsa György nehogy továbbra is a közcsendben zendülést okozzanak, katonának fogattak az elkövetett kiszökéseikért; és anticipative Sümegen levő Mélt. Báró Gollner 48-ik Gyalog Regiment 3-ik Verbunkjának arról kiszolgálandó Nyugta mellett kiadatni rendeltettek. Halász Jósi, Proszenyák Jósi és Vukovits Jósi pedig miután testiképpen megbüntetődtek veszekedéseikért: egyszersmind tudtokra adatott, hogyha valamelyik közülök valami csínyért a városházába fog jutni azonnal katonának lesz adva. Jagodits Mihály csavargó személy pasus nélkül tekeregvén, erőszakos cselekedetei miatt 18 pálca ütésekkel megbüntettetvén a Tettes Szt. Györgyi sereghez további elutasítás végett elkísértetni rendeltetett (1805-ben.) De a férfiak erkölcstelenségei és csavargásai a legtöbbször mégis csak pálcáztatással és pénzbírsággal bűntettettek. Tehel József erkölcstelenségért 12 pálca, Izrael Ernhofer csavargása miatt 25 pálca ütésekre ítéltettek. Ez utóbbi ezenkívül hazájába visszaigazéttatott. A palini téglás legény 4 forintokra, Pintér Márkus, Koprainitz Leopold, Poli János szabólegény és Sintler Tamás német-varga legény fejenkint egy forintra bűntettettek csavargásért a tűzi kassza javára. „Móricz nevű Pipás zsidó legény azért, hogy Rüfke leányt via facti megverte: árestomra és 4 forint bírság fizetésére bűntettetett. Rüfke leány pedig örömébül, hogy a Pipás zsidó legény ellen elégtételt nyert, a Tűzi Kaszsába ugyancsak 4 forintokat fizetett.” A lakosok egyszerű szóra kaptak kölcsönpénzeket a tisztességes purgertársaktól, sőt rendesen az adósnak kellett rezeniroznia hogy hitelezőjét rávehesse miképp a kölcsönzött pénzről írásos obligátiót fogadjon el. Pedig az adósoknak mégsem volt rózsás dolga, mint ezt bizonyítja egy 1805-beli följegyzés, mikor Glaszer Márkus zsidó- legényt a városbíró árlajstromba záratta hitelezőjének kívánságára. A mesterlegények és inasok erkölcseire a céhek is felügyeltek. A céhek ez időben még teljes tekintélynek örvendettek, s articulusaiknál és a mesterek összetartásánál fogva szigorú felügyelet alatt tartották nemcsak az inasokat és legényeket, hanem a mestereket is. A mesterré szándékozó legénynek legelőször is azt kellett kimutatni, hogy jámbor életű és jámbor (törvényes) születésű. Az 1802. évben bocsájtatott ugyan ki egy kegyelmes rendelet az iránt, hogy törvénytelen gyermekek mindennemű Mesterségekre legényekül bevétessenek és Mesteremberekké is lehessenek, azonban a céhek annyira féltékenyek voltak a jó hírükre, hogy a törvénytelen származásút nem vették a céhbe. Szombaton már 6 órakor délután bekellett szüntetni a munkát minden műhelyben. A munka beszüntetését a céh dékánja szigorúan ellenőrizte. Vasárnap nagy misét, prédikációt és litániát muszáj volt hallgatni a legényeknek, kik a céh által még akkor is megbírságoltattak, ha a templomban félrenéztek vagy mosolyogtak ahelyett, hogy imádkoztak volna. A városi magistratus díszbe öltözve szintén hallgatott ex offo minden ünnepen misét és prédikációt. Az újonnan választott városbíró a restauráció(„széképítés”) napján „a község kísérése mellett a barátok templomában misét hallgatott, s e közben a Quárdián atyától a szent oltár előtt hivatalára meghiteztetett.” A tisztviselőket minden évben januárius 2-án választották, s a tisztújításkor néha zavargások, máskor pedig olyan örömkitörések történtek, minők a régi fejedelem választásoknál fordultak elő. Babochay Józsefet háromszor fölemelték és a tanácsteremben körülhordozták amikor 1808-ban a közönség többszörözött kívánságára a városbírói tisztséget elvállalta. A köztisztelet rendesen a tiszteletbeli tanácsossá választásban nyilvánult. Ilyen honoratius Senatorok voltak 1803-ban Geber György, Bekk József és Szentgyörgyi András. ? Nemzetes és Vitézlő Chinyorány József Hites Ügyész Úr pedig az Érdemes Közönség által több rendbeli tekintetekből, s érdemes tetteire nézve becsületbeli Tanácsosi Hivatallal tiszteltetett meg. Chinyorány legfő érdeme volt gazdagsága és vendégszeretete, mert nála a vendégeskedés szünet nélkül tartott, és az érdemes közönség a haszon árában szokta megadni a népszerűséget akkor is. Esztendőnkint legalább egyszer gyónnia kellett minden hívőnek, és a jobb keresztény ezenkívül eljárogatott a búcsúkra is. Pedig a gyónás nem ment olyan simán, mint a mostani gyónások lefolyása után gondolhatnánk. A rostélyos gyóntatószékben némelyik szigorúbb páter botot vagy korbácsot tartott, s mikor a gyónó felingerelte valami nagyobb bűn bemondása által (milyen volt például az, hogy pénteken zsírosat evett,) a penitentián felül a páter ott a gyónó sereg között jól elverte. De a rosszat még sem lehetett mindenkiből kiverni. Ezt látszik legalább bizonyítani azon körülmény, hogy az 1824. évben a homokkomáromi templomot, ? mely híres búcsújáró helye volt Kanizsának, ? feltörték, s belőle minden drágaságot ? (még a szent szakramentumot is) elrabolták; csak éppen szent Felixet hagyták meg. A kiskanizsai toronyba (mely 1798-ban leégett), készítendő harangra Benczik István úr által ajándékozott és depositáltatott 200 forintok pedig az 1801. évi feljegyzés szerint valami módon eltévedtek, s mái napon sem kerültek elő. Szintúgy az erkölcstelenség mellett tanúskodik egy 1802. évi pátens is, mely szerint a Lelkipásztorok ámbár eleget iparkodtak a fertelmes káromkodások, átkozódások, esküvések, mocskos beszédek, éjszakai dőzsölések és tekergések kiírtásában: mindazonáltal ez nem sikerült az Ifjúságnak gonoszságban való megátalkodása miatt. Mindezek mellett igen sokan testáltak misékre és a klastromok javára. Amint egy 1803. évi feljegyzés mondja: „Ezen városban Esztendőnek folyása alatt a meghalálozottak után nyerni szokott pium legatumokbúl (mert a legszegényebb is 5 frtoknál kevesebbet nem hágy nékiek) szép jövedelmeket nyer itt a Plébánia.” ? A szent célokra hagyományoztak váltó cédulákat, pengő forintokat és különféle naturiáliákat. ? Naturálét hagyott a klastromnak a többi közt Nagy Kati is a végrendeletében t. i. egy fél tehenet. Húsvét ünnepe előtti hétben a város népe processzióban ment az Inkeiek kápolnájához, hol Kálvária volt fölállítva. Nagypénteken az egész éjszakát ott töltötték imádkozva a hivők százai. A városi tanács igen szigorúan büntette az istentelen káromkodókat. Büntetésök volt: pálca, börtön és pénzbírság. így: az itten lakozó Piktor (1801-ben) az ellene tett panaszok folytán fertelmes káromkodás miatt 12 pálca ütésekkel büntetni rendeltetett; ? és ha egy fertály esztendő alatt maga jobbulását nem mutatja, ezen Város kebelébül is elutasíttatik. Horváth Imre (1801.) elkövetett káromkodásai miatt, az 24 órabeli elszenvedett tömlöci sanyarúságán kívül 3 frtokra bűntetteiétt. Szollár György veje és ennek felesége pedig káromkodás miatt 24 pálca, illetőleg 12 korbács ütésekre bűn- tettettek; de mivel ez utóbbi terhes állapotban vagyon : 24 óráig tartandó tömlöcözésre kárhoztattátott. Legnagyobb bűne volt azonban Pinterits Jánosnak, ki a fali feszületet ujjaival megfenyegetve förtelmesen káromkodott s ezenfelül az egész tanácsot összehuncutolta. Ezen tette kibizonyodván, ítéltetett: minthogy ezen vétek Kriminalis esetet foglal magában, a városi Tanácsnak ítélő hatalmát felül haladja, ennélfogva az urodalmi ügyészi hivatalnak átadatik. A vasárnapok és ünnepek megtartására szigorúan ügyelt a tanács, a kihágókat kímélet nélkül büntette. Ezen napokon nemcsak, hogy szünetelnie kellett minden munkának, hanem még a mulatozás is csak a délutáni isteni tisztelet végeztével volt megengedve. A lakozások, névnapok és disznótorok mindazon által napok számra tartó mulatozások mellett tartattak. Horváth István és Kovács Ferenc magyar utcai lakosok (1810-ben) azért, hogy létánia előtt hosszú szekérrel hordót vittek és így keresztényi kötelességük ellen vétettek, megbüntettettek a tűzi Kassza javára 2 frtokra, és a templomra adandó 2 frt gyertya pénzre. Imrey József özvegye (1833.) azon okból, mert vasárnapon kenyeret sütött, 3 frtokra büntettetett. Mise előtt való házalásért Izrael Márkus idevaló zsidó (1818. évben) 2 irtokra büntettetett. Létánia előtt való részegeskedésért Sípos József dercsi molnár szintén 2 frtokra. A 4 muzsikus cigányok az Illetlen mindenszentek napján regveli muzsikálásért 4 frtokra. Blau József és Rosenfeld ifiabb (1832) fejenként 6 forintokra bűntettettek, ? mert Innepi napon a parancsolatok ellenére boltjukat nyitva tartották és alattomos utakon a vevőket becsalogatták. Tilos volt a muzsikaszó az esztendőnek sok napján, de farsangon annál nagyobb tűzzel mulattak az emberek. A mostani ivadéknak fogalma sincsen olyan házi mulatságokról, hosszú bálozások- és szilaj lakozásokról, minők akkor voltak. Megyénkben leghíresebb bálok voltak ezen időkben a kiskomáromi és letenyei bálok, hova nemcsak Egerszeg és Kanizsa kompariált, hanem eljöttek Somogyból, Veszprémből. A bálra készülő kanizsaiak már hetekkel előbb összeállították, hogy hányan mennek, hova szállnak. A megbeszélt napon elindultak Letenye felé 8—10 szánon, csengős lovakkal, vidám tréfák között. Egy parasztszán vezette a sort, melyen fél tucat kiskanizsai legény ült, ellátva kellő számú hóhányó lapáttal. Hol a nagy hó megakasztotta a szánkázást, ott a kiskanizsaiak kézrekapták a lapátokat és hányták a havat. Míg elkészült az út, a bálozók leszálltak szánjaikról és igénybevették a pincetokot; közben falatoztak, .mulattatták a menyecskéket és leányasszonyokat, ? sőt maguk is lapátolták a havat, hogy meg ne fázzanak. Fényes gombokkal ellátott frakk, nagy mellény cifrára kivarrva, csizma és cilinder volt az akkori bálozók ruhája. Menüett, cepperli, svéd polka és mazur voltak a kedves táncok. Csupa gyöngéd, diszkrét mozdulatú táncok, hol a táncosnő ujjainak hegyét fogja a lovag, pár elegáns lépés innen, pár amonnan, aztán eleresztik egymás kezét majd ismét egymás karjába fonódnak; ? s mindezek örökös mosolygás mellett történnek. A csárdás még nem volt módi, s a harmincas évek után sokat csufolódtak az öreg urak a csikóstánc furcsa ugrálásai fölött. (Vajon mit szólnának a most divatozó csárdáshoz, mely veszedelmesen hasonlít a káposztatipráshoz.) A mulatság rendesen eltartott egy hétig. A kiskomáromi szolgabíró fegyveres pandúrokat állított az utcák végére, s karhatalommal vitette vissza azokat, kik a bál harmadik-negyedik éjjelén hazaszökni akartak. A gyermekeket csak 10 éves korukon túl kezdették iskolába járatni. Persze ily korban is igen kevés járt iskolába. Mint egy rendelet (1802. évből) mondja: „az oskolába alkalmatos gyermekek az oskolák gyakorlását azon okból is kényteleníttetnek elmulatni, mivel közönséges Barompásztorok nem rendeltetnek. Az iskolában a fősúly az olvasás és imádságra volt fektetve. Ha pedig a gyerek csínytalanságot követett el, vagy a sillabizálás nem akart a fejébe menni: akkor jól elveretett; hiában írt a városi tanács az Iskola gyermekeknek az iskola tanítók általi súlyos bántalmazások gátolása eránt. Az iskolaszobában a tanulás mellett a gyerekek a mester úrnak tollat fosztottak és kukoricát morzsoltak. Sok helyeken az Iskolák a Tanítómesterrel és ennek Házicselédivel egy szobában tartattak; sőt néha az iskola más célra is felhasználtatott: Jegalább ezt tanúsítja az 1808. évi tanácsi határozat, mellyel Faits György Tanítómesternek Lovai az oskolaháznak szobájából kitíltatnak. A leckét nem tudó diáknak egy óriási cserép fazekat kötöttek nyakába az iskolában; így kellett hazamennie és a fazekat újra visszavinnie a mester úrhoz. Ráadásul százféleképpen megcsúfolták szegény fazekast a diáktársak. A gimnázium második osztályába járóknak már latinul kellett beszélniük mindenütt. A „non sum paratus”,diák szamarat vitt haza; t. i. egy deszkára pingált szamarat, melyet a nagy diáknak éppúgy a nyakába kellett hordoznia, mint a kis diáknak a fazekat. A tanulók vesszőzése napirenden volt, de a professzorok különböző módon büntettek saját egyéni felfogásuk szerint. Ha rablókat akasztottak a városnak somogyi határán: bizonyosan ott volt az összes diákság; ? de míg az egyik tanár erkölcsi oktatást adott ez alkalommal osztályának, addig a másik professzor lehuzatta az egész klasszist és megvirgácsoltatta a kurátorral, a miért jelen lenni merészkedtek az akasztásnál. Május első napjára minden piarista professzor ablaka elé májusfát állítottak a diákok. A májusfával hetekig bajlódott a diáksereg. Mindenekelőtt a költségekre pénzt gyűjtöttek és a hercegtől alkalmas fákat kértek. Az engedély megnyerése után kiválasztották a legsudarasabb, legszebb berekfákat, s azokat levágatták, miután az erdőst jó borravalóval megvesztegették, hogy ne okozzon a fa választás körül nehézségeket. Ekkor lehúzták a fák kérgét és titokban a városba hozatták, a fák koronáját pedig maguk hozták haza vállaikon. Éjjel a tanárok ablakai előtt szilárdan a földbe ásták a sima fákat, melyekhez ismét hozzákötözték a koronát. Hajnalban készen álltak a cifrán földíszített, s ajándékokkal teleaggatott fák, ? s muzsikaszó ébresz-tette föl a tanárokat álmaikból. (Ezt a poetikus szokást azóta tiltották el, mióta a diákok egykor megcselekedték azt a politikai hibát, hogy az általuk gyűlölt direktornak nem állítottak májusfát, többi tanáruk pedig kapott valamennyi.) Feltűnő, vagy az álláshoz nem illő ruhának viselése tiltva volt. Az 1807. évi rendelet szerint a cifra kivarrott bő Gályáknak, széles kalapoknak és cifra szűröknek viselete újra megtiltatik, mivel efféle Cifra viseletek a Csavargók által már egyenlőképpen szokásba vétetvén, nem csak a betyárkodásnak követésére, hanem mivel fölötte drágába is kerül, azoknak megszerzése tolvajságokra is ösztönt adnak, a Cselédek bérét haszontalanul igen nagyra nevelik. Azért minden cselédes Gazdák az ilyes ruházatoknak adásától, a szürszabók pedig, kalaposok és varróasszonyok azoknak készítésétől Contrabanda, sőt Tömlöcöztetésnek is büntetése alatt eltiltatnak; kik pedig ezután is viselni merészelnék annyiszor amennyiszer testekben keményen megfognak büntettetni: a nemesek pedig 12 forintokban megbüntetődni. Meg volt határozva, hogy az asszony milyen mentét hordhat és milyent a szolgáló, mert olyan ruhát a cseléd nem viselhetett mint, az asszonya. Bizony nagyot változott a világ. Leányvár. gyönyörű rétségét hívják Leányvárnak. A néphagyomány szerint Kanizsa várának a töröktőli visszavételekor egyik török aga erre a most Leányvárnak nevezett helyre osont, mert legalkalmasabbnak vélte kincseinek elrejtésére. Akkoriban ezen hely tele volt bozóttal és vízmosás okozta gödrökkel, s kissé kiemelkedett a végtelen mocsárból. Az aga elrejtette ugyan kincseit, de az áprilisi végtelen esőzések miatt nem volt képes a mocsáron keresztűl éjjel visszamenni a várba, ? s így másnap nem csatlakozhatott ama török sereghez, kik Kanizsáról a Dráván keresztül hazájokba visszavonultak Babocsay és Zsidy kisérő csapatainak födözete alatt. Az ittrekedt szegény aga tudván hogy hitsorsosai már elmentek, nem merészelt előjönni a bokrok közül, nehogy leöljék a keresztény zsoldosok. Heteken keresztül csíkkal és gyökérrel táplálkozott. A kis szigettől nem messzire vitt a szentmiklósiak útja Kanizsa felé, s a keresztény katonák eltávozása után végre az agát rákényszerítette a kétségbeesés, hogy egy elmenő szentmiklósi leányra rákiáltson, s tőle töredékes magyarsággal és kézmozdulatokkal ennivalót kérjen ? aranypénzeket mutatva neki. A leányok akkor is szerették az ékszereket és pénzeket. A szentmiklósi leányzó megkönyörült az agán és szorgalmasan hordozta az eledeleket neki, aki elhalmozta őt aranyakkal. Az asszonyok pedig akkor is kíváncsiak valának. A leánynak titkos útjai és beszerzett drága ruházata fölkeltette a szentmiklósi asszonyok irigységét és kíváncsiságát. Utána lestek tehát és a titkot felfedezték. A török agát a leányzóval együtt elfogták és mindkettőt lefejezték bűneik színhelyén. Ezért kapta a Leányvár nevet a kis sziget, mely most a kanizsai határ legbújább legelője. Mások szerint csakugyan létezett e helyen egy kis föld alatti építmény, melyben a törökök, mikor portyázás közben megszorították őket, ? oly hirtelen elbújtak, mintha föld nyelte volna be őket. Ez a búvóhely víz alá épített alagúttal volt egybekötve az anyavárral, s maguk a kanizsai törökök hívták e kis helyet Leányvárnak. A törökök elűzése után a Leányvár körül lassankint minden megváltozott. Először eltűntek a törökök, azután a kanizsai vár, utoljára a nagy mocsár a vizimadarak és vadak ezreivel. A magasabb helyekről a kanizsaiak levezették a vizet, nagy szorgalommal kiírtották a sűrű bozótot, s így maguknak szép réteket teremtettek. Általában legeltetésre használták a kanizsaiak a leányvári rétség víz nem borította részeit. Szapáry István gróf idejében változott a leányvári legelő sorsa. Szapáry gróf a szerencsés emberek közé számíthatta magát. Szerette minden ismerőse. Vidámságot és jó kedvet hozott mindenüvé, hol csak megjelent. Rangján és birtokán kívül volt gazdag könyvtára és nagy ménese. A barátságos, mosolygó arcú gróf szerette a szép paripákat, jó barátokat és élt-halt a tudományokért. Csak néha lőn hűtelen a dohos tudományokhoz egy menyecske üde arcáért. Egyik őszi délután új rezidenciája ablakában ül Szapáry és olvasgatja Paracelsus munkáját. Elmélyedve olvassa, hogyan írja le a nagy bölcs előállítási módját Mercuriusuak, mely megnyitja a misztikus tudománynak eddig zárva levő királyi palotáját. „Est in niercurio quicquid quaerunt sapientes.” (Minden megvan a Mercuriusban, amit a bölcsek keresnek.) Találgatja Szapáry, hogy a mester mit akart mondani ezzel a kifejezéssel: „Láthatlanná válik a magasság és világosság, míg a mélység vagy homályosság láthatóvá lészen”, ? mikor látja hivatalba menni Körmendy Kristóf városi nótárius urat, ki nyalkán szedegeti lábait azon hiábanvaló igyekezete miatt, hogy az utcai sárnak tetején maradhasson. A gróf rögtön a nótárius után futtatja huszárját, s mire Körmendy benyit a gróf szobájába, akkor már Magdolna asszony elővett a pohárszékből két kristálykupát, melyeket saját ennivaló kezeivel megtölt régi borral, ? és szíves mosolygás közt kinálgatja a két urat. Az urak hamar belejöttek a beszélgetésbe. Közben a gróf elpanaszolja hogy szepetneki ménese májbetegségben sínylik a rossz legelő miatt, mire a város esze azonnal kitalálja az orvosságot: ? „Csak a városbírót kérje meg excellenciád, hogy engedje a városi legelőre ? a Lányvárba ? hajtani a ménest, tudom egészségesek lesznek megint a csikók attól a pompás fűtől.” ? Igaza lehet nótárius úr, de hátha a bíró nem ereszti ménesemet a legelőre? ? „Attól nem kell tartani, hiszen örülünk, ha ilyen derék úrnak valami szolgálatot tehetünk!” Igaza volt a nótáriusnak. A kanizsaiak bírója legnagyobb örömmel teljesítette Szapáry kérését. Miért is ne tett volna eleget olyan hatalmas társpolgár óhajtásának, mikor semmibe sem kerül? A csikókat már néhány nap múlva ráhajtották a leányvári legelőre. Eközben meghalt Szapáry, és uratlanul maradott vagyonát elfoglalta a királyi kincstár részére a fiskus. A leányvárban levő csikók átvételénél azt mondván, hogy az csak mesemondás miképp .egy gróf idegen réteken legeltesse lovait, ? a királyi fiskus elfoglalta a leányvári rétséget is egészen, a kanizsaiak minden ellenkezése dacára. („Jó gyereknek lenni nem jó!”) Az is olyanforma mintha mesemondás lenne, de mégis megtörtént, hogy (mint előbb a kanizsai várat a törökök) most a leányvárat 90 esztendőig idegenek bitorolták. A királyi kincstár utódjának a Batthiány-urodalomnak mindig gyönyörű füve termett a Leányvárban, melyet a polgárság szeretett volna közlegelőnek vissza szerezni. A kiskanizsai városrésznek népe (a sáska!) mindig türelmetlenebb volt a nagykanizsainál. Nem csoda, ha a két városrészt összekötő töltésen megállóit a sáska és a térdigérő gazdag istenáldást nézve — káromkodott. De valamennyi sáska között Milei Ferenc volt a legtürelmetlenebb. Babochay János, (a mostani kanizsai polgármester édesapja), kinek szava szent volt a sáskák előtt mindig, az 1833. esztendőben alig lőn városbíróvá: Milei folyvást a nyakára járt azon jámbor kívánságával, hogy az új városbíró vegye el a hercegtől a leányvári legeltetést. — „Nem megy ez olyan könnyen Milei, amint gondolod”, mondja a városbíró. — „De én nem állom ki tovább tekintetes városbíró úr — makacskodik Milei — „belehajtatom a marhákat az uraságéba.” — „Csak engedjék a hercegi cselédek,” — tréfál Babochay János. — „Agyonütöm, aki elém áll még, ha elkárhozom is miatta!” dühösködik Milei. — „Előbb felakasztanak Milei azután kárhozol el”, — felel nyugodtan a városbíró — „pedig úgy gondolom nem szeretnél ilyen szégyent hozni a famíliádra.” A vitéz Milei meghökken, fejét válla közé húzza, mintha nyakát akarná eldugni a veszedelem elől, és csendesen mondja: „Legalább adjon valami jó tanácsot tekintetes városbíró úr, hiszen mindig szokott rajtunk segíteni.” — „Az már más dolog Milei, hanem városbíró létemre hogyan adjak tanácsot egy törvényellenes cselekvéshez?” — kérdi Babochay mosolyogva. Kis időig vizsgálódva néz Mileire, mintha kitapasztalni akarná, hogy elég erős lesz-e valami nagy munkára, — aztán biztatóan mondja: „Majd jöjj fel a napokban a városházára talán segíthetek valamit, de egy szót se senkinek.” Milei megvigasztalódva elmegy, de nem tudja megállani, hogy a készülőben levő nagy örömről titokzatos célzást ne tegyen az atyafiak előtt; mely körülmény a városbíró fülébe jutván: Milei a városházánál illően megdorgáltatik. Valószínű, hogy a városbíró teljes utasítást adott Mileinek a legelő mikénti elfoglalására, mert oly egyöntetűen és raffineriával csinálták a dolgot, mely teljesen reávall Babochay Jánosnak prókátori eszére, — de ezt a kérdést nem bolygatjuk. (Hátha az uradalom a kárért újra pert indítana, ha nyilvánvaló lenne, hogy a városbíró utasítására foglalták el a legelőt.) Elég az hozzá miképp egyik szép nyári reggelen Ritter András tiszttartónak bejelentik, hogy a kanizsai csikós a leányvári rétekre eresztette ménesét. Valóságos ribillió ütött ki a hercegi uradalomban a hihetetlen jelentésre. A cselédség ijedt képpel beszélgetett a hallatlan vakmerőségről, a tiszttartó pedig az ügyészhez szaladgált tanácsért. Glavina Lajos (a későbbi főispán) volt az urodalom fiskusa, ki egykedvűen mondja: „Hiszen egyszerű a dolog, vasba veretjük a gazembert, a lovakat pedig behajtatjuk.” (Akárcsak az uri széken mondaná: „az ebéd reánk várván, tiszteletteljes indítványt teszek a szecesszió feloszlatása eránt”) Nosza megindult a herceg cselédsége csikóst fogni. Uraikkal együtt előre örültek, hogy megint borsot törhetnek a városi polgárok orra alá. Mire kivonult a cselédhadsereg, akkor már az egész Kiskanizsa a berekben állott a csikós védelmére. Ez meghökkentette a cselédeket. De legjobban elámultak azon, hogy a csikós nem volt hajlandó magát bekisértetni, pedig vasbaverést igértek neki. Resistált. Kutyába se vette az egész dolgot, nem imponált neki az uradalom. Midőn pedig erőszakhoz nyúltak volna, — a kiskanizsai nép úgy rohant rájuk, mint valami megbőszült tigriscsapat. Rögtön retirálniok kellett. Veszett gyorsasággal futottak vissza a cselédek tüskön-bokron keresztül, kergetve a dühös tömegtől, s kísérve a fölvert gólyák és vadrécék kiabálásaitól. A város nyakába rögtön pert akasztott a herceg a kárért és legelő használatáért. Elsőben is azt keresték, hogy a lakatolt kaput — mely a legelőt a kanizsai úttól elzárta — ki törte el. A tettes részére már előre kvártélyt csináltak az urodalmi börtönben. Töviről-hegyire kipuhatolták az esemény lefolyását, de a körülmények feltűnő összetalálkozása folytán nem lehetett a bűnöst megtalálni. Bolond furcsa eset volt az egész betörés: éppen ott bokrosodott meg a ménes, ahol a kapu volt. A mindig zárva levő kapu éppen akkor ketté törve volt, s így nyitott útón mehetett be a ménes. S mikor a lovak odaérkeztek éppen abban a percben mendegélt a kapu táján egy csomó sormási munkásember, akik hogy megmentsék magukat a letiprástól, belekergették a megvadult ménest a leányvári rétekbe. Hol van itt bűnös? Babochaynak vagy Mileinek még a neve sem fordult elő az egész ügyben. A csikós pedig ártatlan volt, mint a húsvéti fehér bárány. Az már egészen mellékes, hogy a csikósnak is volt annyi törvénytudománya, miképp nem engedte magát kidobatni sommás útón. Ő nem foglalta el a legelőt, de ha már benne van a használatban — akkor bátran resistálhat, mert csak perúton tilthatják el a legeltetést. Az ártatlanságot legjobban bizonyította az, hogy sormásiak hajtották rá a ménest a legelőre, s így a kanizsaiak érdekeltségét nem lehetett kimutatni. (Gondolatnak is nevetséges az, hogy a csikós készakarva zavarta volna meg a kapunál a ménest, s a sormásiak már előre tudták volna a teendőjüket.) Az uradalom fűt-fát megmozgatott, hogy pert nyerjen és elkergesse a legelőről a város marháit. A város viszont semmi áldozatot sem kimélt, hogy letromfolhassa az uradalmat: deputációk jártak Bécsbe, Budára és nem is hiába: „Őfelségének Jobbágyaihoz. viseltető kegyes elintézése szerint bent hagyatott a Város a Berki Legeltetésben az ügy végeldöntéseig,” — ami egyértelmű volt az örökös használati joggal, mert ilyen pört gyerekjáték néhány száz esztendőkig elhúzni. S amig 1848-ban a forradalom hatalmas viharja cl nem söpörte az uradalom jogait, addig folyton használták a kanizsaiak a leányvári legelőt. — Milyen öröme telt a dologban Mileinek, azt nem tudnám elmondani. Legfő gyönyörűsége abban telt, ha elnézegette a legelő marhákat minő jóízűen eszik a leányvári pompás füvet és elmondogatta a sáskafiúknak: „Ugye mondtam mindig, hogy a fejünk után menjünk!” A forradalom alatt. (1848.) Kanizsának kijutott a forradalom veszedelmeiből. Mint a déli vidéknek kulcsa folytonos zaklatásoknak volt kitéve anélkül, hogy részt kapott volna a dicsőségből. Március 15-én Pesten kivívták a nagy reformokat. De a 12 pont diadalának hírét csak március 18-án hozták városunkba. Az örvendetes hírekre kokárda készítéshez fogtak a kanizsai hölgyek. Még az nap délutánján a város apraja-nagyja fölékesítette magát nemzeti szinű kokárdával, némelyik hosszú pántlikákat is csináltatott hozzá szalangnak. Március 19-én (vasárnapon) Kanizsa nagy diadalünnepet tartott a 12 pont kivívásáért. Gyuri hajdú már hajnalban mozsárágyukat durrogtatott a cinteremben. Óriási néptömeg hullámzott mindenfelé. Azonban egy szerencsétlen esemény már korán megzavarta az ünnepet. Reggel 8 óra tájban szétdurrant az egyik mozsár és szerteröpülő darabjai összetörték fejét Taródy Lacinak, ki a gimnázium 5. osztályának tanulója vala. Meghalt abban a pillanatban. Kárpótlásul olyan gyönyörű temetést rendeztek Lacinak, milyent Kanizsa még nem látott. Zalának, Somogynak uri közönsége mind itt volt a temetésen, a koporsóra ráhintettek minden virágot, melyet a környéken összeszedhettek, és megfogadták, hogy a sírhalmot gondozni fogják örökké. (Nemrégiben az író kereste a sírt, de nem tudott ráakadni. Nincsen már nyoma sem a temetőben.) Az örömünnepen annyit szónokoltak a néphez, hogy a közönséges emberek nem tudták mit higgyenek. Az öröm oly fékvesztett lőn, hogy sokhelyütt őrjöngésig fokozódott. A csőcselék azt mondogatta: „Minden szabad! Osszuk meg a gazdagok vagyonát! Kergessük el a zsidókat!” Az én kollegáim a városi tanácsosok is keveselték a vívmányokat. Szokol János és Buváry János városi tanácsosok sommás útón kikiáltották a köztársaságot. Kitüzének mellükre széles kokárdát és kalapjukba óriási tollat, s így kiabálák a néphez: „Éljen a respublika!” Máninger József tanácsost is kapacitálgatták, hogy meghódoljon a köztársaság dicső elveinek, de a cirkumspektus Máninger azt felelé vala a biblia szavaival: „Elvész mindaz ki nem barátja a császárnak!” (A bA diákok gyűlést tartanak a lapdázó réten (most a gőzmalom van azon a helyen,) és egyhangúlag elhatározzák, hogy nem járnak többé iskolába. Másnap a tanárok hiában nyitottak be az iskolaszobákba, egy lelket sem találtak ott a diákok közül. De az ifjúság alkotmányos határozata fölött a tanári kar ahelyett, hogy örvendezett volna, inkább ellenséges álláspontra helyezkedett, és többféle sikertelen kísérlet után igénybevette az akkori legjobb tanítót valami Skutika nevezetűt. Ennek hathatós befolyása következtében a diákok kényszerültek visszaszívni szabadságszeretetet demonstráló határozatukat, és iskolába járni tovább is. (Némelyek azt állítják hogy Skutika nem tanító, hanem virgács volt valójában.) Az öröm után hamar megjöttek a szorongattatás napjai. Rémes hírt mondanak egymásnak a remegő ajkak: „Közelednek a rácok!” Kanizsára jönnek! Beszélnek orosz, illír és szerb seregek jöveteléről. Rettegés ül az arcokra. Proklamációját azonnal szétküldi Kanizsáról Csányi László királyi biztos. „Magyarok! A haza veszélyben van! A fölzendült rácok ontják a polgári vért! Ha becstelenül nem akarunk eltűnni a nemzetek sorából: fegyvert kell ragadnunk!” Hirdetik a hadügyminiszter parancsát városház erkélyéről és prédikáló székekről: „Ártsatok az ellenségnek, amint csak lehet!” Elkészítik a nélkülözhető barátcellákat kórháznak, s a kolostor szélesre épített folyosóit telerakják lisztes zsákkal. A réztetejű Inkey-kápolna profanáltatik puskaporos ládáknak berakása által. Csányi László tiszteletére elnevezi Bisztricsányi János nyilvános új fürdőházát László fürdőnek. (A most is meglevő fürdőház kertbejárata felett máig is ott van a régi nagy betűs felírás.) Május 19-én Szemére Bertalan belügyminiszter fölhív önkényes adakozásokra. Elfogadtatik: készpénz, drágaérc, gabona, posztó, vászon. „Nyújtsunk mindenkinek béke olajágot, de a hadi megtámadás visszaverésére is gyújtsunk magunknak erőt és hatalmat!” Két jegyzéket volt alkalmam megtekinteni, melyeken azok nevei vannak felsorolva „kik a haza oltárára áldozatot hoztak.” Egyik Albanich Flórián városbíró kollektája 599 frt 3 krról, másik Babochay János kollektája 471 frt 84 kr. összegről. A gyűjtéshez hozzájárultak mindenféle állású férfiak és nők. Érdemesnek találom az ajándékozók nagy részének közlését. Brunner Ágnes odaadta aranyláncon levő keresztjét, Szetsődyné gyönggyel kirakott aranyóráját. Dobrovics Péter özvegyének ajándéka 32 frt Steffanics Anna „ 2 frt Juhászné asszonyság „ 3 frt Axenti Mari férj. Salamon Zsigm. „ 3 db. arany. Bériné asszonyság „ 2 frt Tánczos Gergelyné asszony „ 2 frt Brunner József adott egy aranyórát lánccal. Salamon Zsigmond egy 6 arany nehéz aranygyűrűt. A piarista tanárok adakozásai: Schmiding tanár l db. arany Gyalokay l db. arany Csegezy 5 frt Ballér Ignác 2 frt Réffy 5 frt Vass Sándor 5 frt Céhek: Magyar szabó céh 8 frt Német varga céh 5 frt Kőmives és ács céh 10 frt Polgárok ajándéka: Hauser János egyik íven 10 frt másik íven 10 frt Szép Károly „ „ 15 „ „ „ 5 „ Babochay János „ „ 15 „ „ „ 13 „ 20 aranyban Wajdits György „ „ 5 „ „ „ 5 „ Ollop Ignác „ „ 10 „ „ „ 2 „ Ebenspanger Manó „ „ 6 „ „ „ 4 „ Tánczos Gergely „ „ 2 „ „ „ 1 „ Chinorányi Boldizsár ajánlott első évre 10 frtot, második évre 20 frtot. Hegedűs József évenként 5 frtot. Leszner Bernát ajándéka 50 frt Axenti György „ 30 frt Spanier Ferdinánd „ 15 frt Löwinger Jakab „ 25 frt Tárnok Alajos „ 20 frt Domaniczky „ 10 frt Hollósy József „ 10 frt Sanveber József „ 10 frt Szabó Ferenc „ 9 frt aranyban Kilik Péter „ 5 frt Werner Ferenc „ 2 frt Rosenfeld Sándor „ 5 frt Vágner Ignác „ 5 frt Vidákovics György „ 5 frt Fesselhofer József „ 5 frt Rajnis János „ 2 frt Huszár András „ 5 frt M. Danneberg „ 5 frt Pirovics Károly „ 5 frt Kaán Károly „ 2 frt Albanich Flórián „ 5 frt Tóth Lajos „ 5 frt Wlassics Eduárd „ 5 frt Wlassics Antal „ 5 frt Horváth Mihály „ 5 frt Michel Ignác „ 2 frt Koch Mihály „ 2 frt Máninger József „ 2 frt Wusztl Alajos „ 5 frt Turkovics György „ l frt Buváry János „ 2 frt Háry István „ l frt Szokol János l frt Dávidovics György ajándéka l frt Ritter András tiszttartó ajándéka 5 frt Herbst Adolf „ l db. arany. Békefy Károly ispán „ 5 frt Nemes Mihály számtartó „ 5 frt (A felsorolt adakozók közül manapság csakis kettő van életben, t. i. Werner Ferenc és Fesselhofer József. A lefolyt 45 esztendő a többit elvitte oda, ahol sohasincsen forradalom, mert mindenki rettenetes módon egyenlő.) Eközben a hír újabb és újabb rettegést hoz a városba. Borzasztó zűrzavar van. Minden órában más-más parancsot hirdetnek a lakosoknak. Egyikben a magyar haza mentésére hínak, másik nap a császár iránti hűségre intenek; de mindegyikben akasztófát ígérnek. S míg a gyöngék nem tudják kinek engedelmeskedjenek, azalatt a többiek dolgoznak meg nem ingott hazaszeretettel. Querilla csapat szervezkedik, mely nyugtalanítja az ellenséget és a városon átvonuló társzekerek rakományait elrabolja. (A nép söpredéknek — Szilajkának, Cseszkónak aranyos napjai vannak: szabad a rablás!) A hadügyminiszter elrendeli a 7-ik (másképp Zalamegyeinek nevezett) honvéd zászlóaljnak fölállítását toborzás útján. Ihász Dániel — a miniszter megbízottja, — lobogó tricolorral és hangos muzsikaszóval jár Kanizsa városában; büszkén kérdezgeti; „Ki a legény, ki a magyar?” és gyarapítja csapatát lelkesült ifjakkal. Ennél a zászlóaljnál voltak tisztek Traupmann Lajos kanizsai fiú és Arvay Sándor aljárás bíró. Megható volt nemes Taródy László kötelesmesternek sorsa. Öt szép fia volt. Laci, a legkisebbik meghalt a márciusi ünnepen. Másik fia Miska, az egri szemináriumban volt papnövendék, honnan társaival együtt beállt honvédőnek. Nándor, a harmadik fiú, jogász volt Pesten: hogyne fogott volna fegyvert hazájáért? (A kápolnai ütközetben agyonszúrták.) Maradt még két fia: Jóska és Ferkó, kik nyugodtan dolgoztak apjukkal együtt a mesterségben, mintha ereikben nem csörgedezett volna azon ősüknek vére, ki az utolsó Frangipánnak fegyverhordozója vala. Csakhogy egyszerre felharsant a vészkiáltás: „Riadj magyar, riadj!” Erre a két testvér szép csöndesen letette kezéből a munkát. Fölcsaptak önkéntesnek. Ősz apjuk keserű zokogás között marasztotta őket, mire azt mondta Jóska: „Más dolog vár ránk édesapám! az ágyuk hínak!” És mentek a többiekkel. A ma is életbenlevők közül tudomásom szerint honvéd lett Nucsecz József piarista növendék, Halis György petrinus növendék, Szekeres József és Gosztonyi Ferenc. Önkényt honvéddé lett ifjú Babochay János, ki még csak 15 éves, és halálát okozza, a hadjárat nélkülözései közt szerzett betegség. Beáll honvédnek Buváry Ferenc, ki szegénysége miatt később öngyilkossá lőn. Szintén ily szomorú sorsra jutott Andri József, ki mint 18 éves franciskánus növendék (szerzetes néven Adriánus,) néhány társával honvéddé lett, s 40 év múlva kényszerült agyonlőni magát idegen földön, mert öreg napjaira nem nyújtott a haza megélhetést. Nem maradott utána más vagyon, mint egy darabka fakózöld selyem rongy, mely a világosi fegyverlerakás előtt eldarabolt honvédzászlóból való volt, s melyet mindig szíve fölött viselt. Megalakul a kanizsai nemzetőrség is: Babochay János, Kaán Károly és Martinkovics Károly kapitányok vezérlete alatt. Középkori dárdákkal fegyverzik föl magukat, mert kevés a puska. Nincs lehetetlenség, hisz „a haza van veszélyben!” Elő veled Rákóczy korából itt heverő rézdob! Vén hajdú verd remegő kezeiddel, verd azt az elfelejtett régi riadót, — Ügy verd: a föld rengjen Az ég visszazengjen, Aki él meghallja, Sőt ki meg van halva azt is fölriassza: Rajta, rajta, rajta ! A kanizsaiak lelkesedve csapatonkint lesznek honvédek és nemzetőrök. De akadékoskodnak a tudatlanok, a félénkek és a rosszat akarók. Nem is lehet csodálni. Általános katonai kötelezettség nem volt, a polgárok sohasem teljesítettek katonai szolgálatokat; ágyúszót senki sem hallott közülök, annál kevésbé voltak háborúban. Ha ezekhez hozzáképzeljük a rémesebbnél rémesebb híreket, úgy természetesnek találjuk, hogy a polgárok egy része nem szívesen hagyja oda békés foglalkozását. Benedek János azért nem akar nemzetőr lenni, mert hat gyereke van, Hagyik Márton, mert szegény. Sebestény József kikergeti szobájából a városi hajdút, aki őrségi szolgálatra parancsolja. (Hat órai börtönnel büntetik.) Aszalai Gábor pedig lázít másokat is, hogy be ne álljanak az őrseregbe, sőt mikor emiatt Albanich városbíró megidézi, ott a városházánál összeszidja a városbíró teremtését és az előszobában levő puskát fölkapván vakmerően agyonlőni akarja Babochay századost. (Vasra verik és 12 óráig börtönbe csukják érte.) Leber Ignác és Práger Móric szintén börtönbe tétetnek 12 óráig, mert megszöktek az őrségről. Azonban fölmentik a szolgálat alul Horvát Majdák Józsefet, mert szomszédjának Halis Ferenc tizedesnek jelentése szerint hideglelős ; Balázs Lajos szegény csizmadia pedig csakis a városban köteles szol- gálatot tenni, míg áldott állapotban levő felesége szülni fog. A polgárok nagy része azonban tudja, hogy kötelessége nemzetőrré lenni, s akadnak elegen, akik örömmel lépnek az őrseregbe. Benczik József paripaháton rukkol ki, csizmáira akkora ezüst sarkantyúkat üttet, mint egy-egy lázsiás. Ő az egyetlen lovas nemzetőr a kanizsaiak seregében. Buváry János városi tanácsos, ki polgári foglalkozására nézve takácsmesterember vala, most a pesti utcai nemzetőrség hadnagyává lett. Hosszú kardját feszesen tartva nagy grandezzával lépegetett rangjához illő auktoritást követelve magának. Csakhogy végső veszedelem fenyegette az auktoritást. Valamelyik imposztor nemzetőr ráfogta, hogy „rőfőt visz a köpönyeg alatt nem pediglen kardot”, — s emiatt háta mögött mindig vihogtak, nevetgéltek a nemzetőrök, mely körülmény nyilván a fegyelem rovására ment. Buváry végre zseniálisan kivágta magát a bajból, miként ez illett is egy vitéz nemzetőrhöz. Mikor parádéban (köpönyegesen) kirukkolt: egy közvitéznek kellett a köpeny hátsó szárnyát fölemelve hordozni, hogy lássák miképp nem rőfőt rejteget alatta, hanem öldöklő kardot. Májusban Kanizsára menekül Jozipovich Antal túrmezői gróf (Jozipovich Imre mostani horvátminiszternek apja,) mert magyar érzése miatt az illírek halálra keresték, s őt meg nem foghatván feldúlták jószágát és elrabolták a goricai templomból az odarejtett családi ezüstneműt. Jozipovich elmondta, hogy a turopolyai nemesek most is a magyarokkal tartanak, mint velük tartottak jó és balsorsban századok óta, — de kényszerülnek beállani az illír csapatok közé, mert másként fölakasztják őket. A comes figyelmeztette a kanizsaiakat, hogy a turmezőiek- nek nyújtsanak segédkezet az illírek közüli megszökésre, ha Jellasics seregével Kanizsára jönnének. Eközben folyton tart a nemzetőrség szervezése. Akadnak emberek, kik a zsidókat nem engedik fölvenni a nemzetőrök lajstromába, „mert nem esznek velünk egy tálból, s mert a törvényben különösen nem említtetnek.” Emiatt a nép zúgolódott, s igyen beszéltek: „Tudjuk, hogy az urak minket megcsalnak, mert a zsidók megfizették, hogy helyettük is mivelünk teljesíttessék a szolgálatot !” Elkészülnek a szavazási lajstromok is. Június 15-én a kanizsai választókerület népe elsőben választja országgyűlési követét. A követválasztás a franciskánusok temploma előtti bekerített cintóriumban történik. Három jelölt van: első Chernél Ignác uradalmi ügyvéd, második Babochay János ügyvéd a franciskánusok szindikusa, harmadik Bója Gergely kanizsai praeperendiai tanító, (később budapesti tanfelügyelő.) A választás nagy tűzzel ugyan, de békességben folyt délutánig, mikor borzasztó módon félbeszakadt. Ugyanis a Chernel féle konservatív pártiak látván elkerülhetlen bukásukat — nemes Rumy Károly vezérlete alatt verekedést kezdettek, hogy a választást megsemmisíthessék. Nem kellett egyéb a kiskanizsaiaknak. A legszebb szakavatottsággal olyan alkotmányos háborút csináltak, hogy láttára rémülés fogott el mindenkit. Puszta kézzel kiszedték a cinterem falkeritéséből a tégladarabokat, s azokkal zúzták be az ellenpárton levők koponyáját. Maga Rumy Károly sebesülten ugyan, de még idején elszaladt Chernél Ignác többi híveivel együtt. Azután a cinteremben visszamaradt Bója és Babochay pártiak egymást kezdették ütni. Borzasztó mészárlást követtek el. Még a választási elnök Oszterhueber Tarányi József (Deák Ferenc sógora) is megsebesült. Három embert agyonvertek, egynek nyelvét kimetszették és több százan megsebesültek. Ez volt népünk első szabad választása. Július 6-án városunkba jött 1200 főnyi kapornaki nemzetőrség, kék gatyában, felfegyverkezve lándzsákkal. Muzsikaszóval jöttek végig Magyar utcán Sümeghy Ferenc főbíró vezérlete alatt. Július 8-án pedig Tapolcáról jött ugyan 1200 nemzetőr, mindnyájának volt egyenruhája, de némelyiknek fegyvere nem lévén Kanizsán felfegyverzik őket kaszával. Varga Lajos főbíró a parancsnokuk. Ugyanazon napon Kanizsára jött még 300 nemzetőr Batthiány Károly gróf vezérlete alatt, — úgy a szántói 1200 emberből álló nemzetőrség Bogyay főbíró vezérlete mellett. A szántói magas, széptermetű nemzetőrök egyenruhában voltak. A városban levő valamennyi nemzetőrt csapatokban felállították a széles vásártéren, lelkesítő beszédet mondtak hozzájuk Csányi László királyi biztos és Ottinger közös hadseregbeli tábornok, s letetették velük az esküt a szabad ég alatt. Azután elvitték őket Lendvára és a Dráva mellett fekvő falvakba. Megjött az 1. honvéd zászlóalj is, mely csupa intelligens fiúkból állott. Délceg termetükön gyönyörűen állott a feszesre szabott egyenruha. Köztük voltak Andrásy Aladár és Széchenyi Béla grófok is. Kanizsán pompás dolguk volt az első zászlóalj honvédeinek. Minden családnál tárt karokkal fogadták őket, s a különféle mulatságoknak nem volt vége-hossza. Jól is érezték magukat a honvédgyerekek nálunk. Udvaroltak a hölgyeknek, táncoltak, ittak; szóval gyönyörűségesen töltötték a napokat. Éjjelenkint szerenádokat adtak Vidákovícsék, Tárnokék vagy Babochayék háza előtt. Persze azért, mert e házakban szép leányok lakozának. Szeptember 8-án elmarsírozott az 1. zászlóalj. Vége lőn az aranhuezi szép napoknak, a háború nélkülözései váltották fel. (Későbben a rendkívül hideg télen a fényes honvédgyerekek közül néhány visszakerült ismét Kanizsára: rongyos ruhában, elszakadt bakancsban, éhesen és félig megfagyottan.) Ugyancsak szeptember 8-án jött városunkba Székesfejérvár 220 főből álló önkéntes csapata, kiket a kanizsai nemzetőrök muzsikaszóval fogadtak. A fejérváriaknak köpenyük és kurucos fekete kalapjuk volt, s ellátva voltak szuronyos fegyverekkel. Őket is a Dráva mellé vitték. Szeptember közepén jött Kanizsára Jellasics József hadserege, mely mintegy 30000 főből állott. Bevonulását megelőzte a csapatai által útközben elkövetett iszonyatosságok híre. A lakosok pincébe ásták féltettebb holmijukat, maguk pedig elfutottak Szentgyörgyvárra, Cserfőre, Látóhegyre és Virághegyre, s onnan vigyázták rettegések között mikor égetik föl Kanizsát. Jellasics hordái piros fezt és piros köpönyeget viseltek, — s a piros szín visszasugárzása véres színűvé festette az utcákat. A kanizsaiak legyilkolásával és a város elpusztításával fenyegettek az esetre, ha legcsekélyebb ellenállásra akadnak. Hanem azért a lakosok néhányat megöltek. Egy serezsánt Vig Pál korcsmájában két rossz erkölcsű leány vagdalt agyon. Válságos napok voltak. A megye főispánja leköszönt. Sehol semmi remény nem mutatkozott, hogy a ronda seregtől valaki Kanizsát megszabadíthatná. A városi ta- nács aggódás és félelem között igyekezett az ellenség kivánatait teljesíteni. Jellasics kenyeret, burgonyát, borsót és egyéb élelmiszert zsarolt városunkban, s továbbvitte seregét a Pest felé vezető útón. A sereg keresztülvonulása teljes három napig tartott. A kanizsaiak megemlékezve Jozipovich tanácsára, a sereg által követett útiránytól félreeső utcákba a Magyar-és Pesti-utcába szállásolják a turopolyaiakat és ezek nagy részének sikerült is megszökni Jellasics seregéből. A serezsánok átvonulásakor egy kis 3 éves gyermek nézte őket a soproni utcában és ártatlan együgyűségében a sokszor hallott szavakat kiabálta: „Éljen Kossuth, éljen Kossuth!” Emiatt felbőszülve egész csapat serezsán ugrott a gyermekhez és agyonszurkálták. A serezsánok mindenfelé raboltak az utak mellett. Csapatonkint jártak a bagolai és szentgyörgyvári szőlőhegyekben. Az érett szőlőt megették, az .éretlent lepusztították; fölverték a pincéket, a borokat itták mértéktelenül s kifolyatták a hordókból, amit nem tudtak meginni. Szeptember 18-án megtámadták az elkeseredett kanizsaiak a rablókat és valami százat agyonvertek közülök. Jellasics után néhány nap múlva városunkba jött ifjú Nugent őrnagynak serege, mely rendes katonaságból állott; még pedig mintegy 1800 gyalogkatonából, néhány lovas szabadosból és chevauxlegersből, ezenfelül 6 ágyú és 2 mozsárágyúval rendelkezett. A berekben a mostani gőzmalom táján tábort ütött és állását megerősítette ágyúival. Nugent biztonságban érezte magát városunkban; tétlenül vesztegelt. Katonái bejártak a piacra vásárolni, tisztjei pedig a vendéglőkben mulattak. Alkonyatra persze minden katonának a táborban kellett lenni. Hanem pár nap alatt nagyot fordult a kocka. Általános népfölkelés rendeltetett el, hogy az ellenséget Kanizsa vidékén megverjék és a vármegyéből kiszorítsák. Csakhamar meg is jöttek a nemzetőrök. Északon — Palin felől — Kanizsa alá jött Vidos József fővezér a vasmegyei nemzetőrökkel; nyugat felől a zalai nemzetőrök zárták el a sormási utat; délen Szentmiklós faluban a keszthelyiek voltak és keleten állott Sdnc községnél a somogy megyei őrsereg. Nem csoda tehát, ha így bekerítve Nugent, — ki különben is a kiskanizsai és nagykanizsai lakosok közé ékelte magát, — félni kezdett, a kanizsaiak pedig napról-napra nekibátorodtak. Bármerre nézett Nugent nem látott mást, mint a tengernyi magyar nemzetőrséget. Ekkor már tennie kellett valamit, hogy agyon ne szorítsák. Október elsején délután, — míg a nép vasárnapi litánián volt a templomban, — megindította seregét a berekből, s a városon keresztül jött. Zörögtek a nehéz ágyúk, melyeknek födele leeresztve, s a tüzérek kezeiben a kötélkanócok meggyújtva valának: minden pillanatban készen az ágyúzásra. Rémülés fogta el az embereket: összelövetik a várost! Így húzódott az ellenség végig az utcákon, de nem lövetett. A katolikus temetőben a város déli részén tábort ütött. De itt sem érezte magát eléggé megvédelmezve megtámadás esetére. Még azon éjjel megváltoztatta táborhelyét, lehúzódott a fecskeparti mély vízmosásokba és ágyúit beleállította a zsidótemetőbe. Itt megerősítette hadállását. A temető magas kőfalakkal volt bekerítve, melyeken lyukakat vágatott ágyúi részére, és fölállította a város felé ágyúit, miután jól megszilárdították az ágyúk talaját ledöntött sírkövekkel. Mintha csak várban lett volna. Mindezekből nyilvánvalóvá lett, hogy az ellenség fél. De Vidos József a nemzetőrség vezére mindezek dacára nem merészelt támadni. Október 2-án a szintén Palinban levő Zichy Herman gróf alezredes meg akarta támadni az ellenséget, de a fővezér nem engedte. Kedden október 3-án még minden a régiben volt. Az ellenség néhány tisztje korcsmákban mulatott, s a katonaság csoportokban járkált a kanizsai piacon élelmiszereket vásárolgatva. Persze fegyveresen. A kanizsaiak folytonos izgatottságban várták a nemzetőrök támadását. A lakosok elszántsága és elkeseredése oly magas fokra hágott, hogy minden pillanatban tartani kellett valami végzetessé válható kitöréstől. Dél felé járt az idő, midőn egy szabadkai születésű csizmadia legény, — ki a szerb nyelvet értette, — meghallotta mikor egy katonadobos azt mondta társainak: „vigyázzatok rám, majd én végigjárom a várost, s ha nem találok benne magyarseregre, akkor dobolok és ti jöhettek rabolni, — aztán úgyis elmasírozunk!” — „Tűz van, tűz van!” kiáltott rögtön a csizmadialegény. A kanizsaiak kezdtek csoportosulni a vészkiáltásra. Erre a dobos megrémült, s futásnak eredett. Panganétját kirántotta és veszettül hadonászott maga körül, hogy senkise közeledhessék hozzá. A folyton sokasodó fegyvertelen népség utána. Valószínű, hogy a katonának sikerül kiszaladni a táborba, ha a felsőtemplom előtt Práger egy rongyos puskát nem tart eléje, mitől meghökkenve egy pillanatra megállótt. A következő percben már tizen is megragadták. Beledobták a mély árokba és ízekre tépték. Valaki a toronyba futott és megkezdette a veszedelmet hirdető harangozást. Mindenki az utcákra tódult. Csakhamar lefegyverezték a városban őgyelgő katonákat, kik bár lehettek vagy harmincan, úgy megrettentek, hogy ellenállás nélkül engedték a népség által elvenni hosszú puskáikat. A porkolábok ott hagyták rabjaikat és fegyveresen beállítottak a „Korona” vendéglőbe, hol az ottlevő 5 tisztet elfogták. A szünet nélküli harangkongás, lövöldözés, dobolás megrémítette Nugentt is meg Vidost is. Egyik se tudta mi történik a városban. Néhány katona szaladóra vette a dolgot, de ezek nagy részét agyonütötték az utcákon vagy agyonlőtték a házakból és padlásablakokból. Mondják, hogy a franciskánusok quardiánja Kovács Jnnocentius a zárda ablakaiból lődözött rájuk. Az egész város fölzendült. Mindenki várta a magyar sereg támadását. De Vidos még mindig késlekedett. Pedig Nugent serege agyon volt rémülve. Egy ágyút sem mert elsütni. Néhány tiszt próbálkozott ugyan a város felé lovagolni, de visszariasztotta őket a klastromból és a szemközt levő (most Unger Elek tulajdonát képező) házból jövő szakadatlan lövöldözés. Nugent haladék nélkül kimozdította ágyúit és retirált Szentmiklós felé. Szegény keszthelyi nemzetőröknek nem volt más teendője mint elretirálni és az ellenségnek helyet adni. Szentmiklóst az ellenség felgyújtotta és a faluban agyonlőtték az egyetlen kabátos embert — a főerdészt, kit véletlenül otthon találtak. Szintúgy felgyújtották Mórichelyt és raboltak lovakat, s marhákat. A lángoló helységek látása annyira felbőszítette a kanizsai népet, hogy irgalom nélkül agyonveri az illírt, ahol éri. Mintegy 100 illír súlyos sebesülést szenved, 46-ot pedig agyonvernek. Ezalatt több kanizsai elfutott Sáncba és Palinba. Kérték az ottlevő nemzetőröket, hogy jöjjenek háborúba: gyerekjáték az egész, mert a kanizsaiak már kergetik az ellenséget. De a nemzetőröknek volt eszök; nem jöttek. Alkonyodni kezdett, mikor a kanizsaiak alig találtak már tennivalót, tehát nagy népsokaság kikisérte a városból az elfogott tiszteket és ünnepélyesen átszolgáltatták Palinban Vidos fővezérnek. Miután ekképp a győzelem bizonyosságáról kézzelfbghatólag megbizonyosodtak vala: rögtön akcióba léptek a nemzetőrök és Kanizsa városába ujjongva bevonultak. Eközben beállt az éjszaka, de még mindig fogdosták a szétfutott előőrsöket. Mintegy másfélszáz lett fogollyá. Nugent pedig retirált egész éjjel, itt hagyta az élelemkocsikat és fölszereléseit. Elfutott vissza Muraközbe. Itt maradott kenyér, liszt, szalonna, bab és katonai uniformis nagy mennyiségben. Cseszkónak és Szilajkának bő aratása lett. Másnap Czelczer János a „Sas” vendéglős besúgta Martinkovics Károly sopronutcai századosnak, hogy vendéglőjében egy ellenséges tiszt húzódott meg, s tegnap óta nem mozdult szobájából. Rögtön odacsoportosult nagyszámú néptömeg; körülvették a Sast és a vendégszobából kihurcoltak egy intelligens arcú, hosszú hajú, cifra egyenruhájú katonatisztet, ki orosz követnek mondta magát, de az előbbi napokban, mint Nugent titkára és segédtisztje szerepelt. Máig sem tudjuk ki volt valóban. Óriási lárma között elkísérték a „várba” (a Korona vendéglő épületébe), hol Vidos fővezér kihallgatásokat eszközölt a tegnapi foglyokkal. A néptömeg megdühödött, olyanná vált mint a tigris, mely vért érez közelében. Mindenáron gyilkolni akartak. Szegény segédtisztnek szomorú vége lőn. Megtámadták a védtelen foglyot, és mielőtt Vidos megakadályozhatta volna, szurkálni — ütlegelni kezdették. Mikor pedig végső kétségbeesésében sikerült a tisztnek kiszaladni az udvarba és az árnyékszékben elrejtőzni, — akkor a nép- tömeg utána rohant és ott a vasmegyei nemzetőrök agyonlődözték, testét pedig szétszaggatták. Nugent báró hadseregének elkergetése után (mikor Cserfán Sándor lőn kormánybiztossá és megkezdette oly iránybani működését, hogy a későbbi fegyházra minél jobban rászolgáljon) — október 12-én érkezett városunkba 105 Sándor huszár. A huszárok Grécből hazaszöktek egy lengyel származású szabadságért rajongó Staniczky nevű őrmester vezetése alatt, s itt alkalomra vártak városunkban, hogy valamelyik honvédcsapathoz csatlakozzanak. Itt találták az Ernő és Wasa ezredekből honvéddé lett legénységet, kik még a régi mondurt viselték: hosszú fehér frakkot, széles csákót és bakancsba fűzött kék nadrágot. Csak éppen a fekete-sárga zsinórzatot tépték le ruhájukról. A Sándor huszárok ittléte után negyednapra városunkba jött seregével Perczel Móric tábornok. Serege állott a Miklós huszárokból, a szabolcsiak zászlóaljából, a Zrínyi és Hunyady honvédzászlóaljakból. A Hunyadiak 7. és 8. századja csupa német fiúkból állott — Bangya nevű kapitány vezérlete alatt, kik Bécsből és a Stájer vidékből beállottak szabadságért küzdő magyar honvédeknek. Perczel serege a pesti (most Petőfi) utcán vonult be Kanizsára. Az ágyúkkal és a szekerekre rakott hídalkatrészekkel a Miklós huszárok korán reggel beértek és Kiskanizsára mentek szállásra. A többi honvédek 9 óra után jöttek, s ezeket zászlóaljankint harsogó zeneszóval kisérte be a városba Kanizsa akkori speciálitása a híres zsidó banda. A szabolcsi szálas honvédgyerekeket lóháton vezette Patay István, vállain olyan remek párduckacagánnyal, minőt a táltosok idejében viseltek a magyar vezérek. Asszonyok, lányok ott állottak az utcán, kendőket lobogtattak és éljeneztek. Ilyen alkalomból írhatta versét Berecz Károly: Menj be kis lány, menj be Fehér kis szobádba, Ne állj ki házatok Nyitott kapujába. Szép zeneszó mellett Jönnek a honvédek… Menj be kis lány, menj be Mert majd megigéznek! A Hunyady zászlóaljbeli német önkénteseket a katonáskodás alatt sem hagyta el kedélyességük. Kanizsa utcáin énekelve és gitározva vonultak keresztül; a markotányosnékkal együtt énekelgették a bécsi gúnyolódó nótákat: Was macht der Herr Papa, Was macht die Frau Mama, Was macht der Cuculi ?… A magyar fiúk pedig azt énekelgették: Nyolcz krajczár a fizetésem, De én azzal megelégszem, Mert a hazámat szolgálom... Az intelligensebbek a forradalom indulójával lelkesedtek : „Aki él talpra mind, Együtt hordánk mi a rabigát, Erős karjaink Együtt mentsék is meg a hazát ! Csatára! Csatára !” A muraköziek nótája volt: Kossuth Lajos sloboditelj Medjimurji od kupitelj! (Rögtönzött fordításban: Kossuth Lajos szabadító, Muraközben is megváltó!) Kanizsán megsokasodott Perczel Móric tábora. Itt csatlakozott hozzá, az Ernő és Wasa ezred legénységén kívül a 47. honvéd zászlóalj, melyet a zala megyei önkéntes nemzetőrökből alakítottak, és amelynek fölszerelését Zala megye adta. A sors tréfája volt, miszerint a zászlóalj kész egyenruhája a budai raktárban (Tabánban) maradott, anélkül, hogy a zavargós világban a legénység között kiosztani lehetett volna, így aztán mindenféle tarka öltözetben küzdöttek az ellenséggel és a szigorú téllel. A 47. zászlóaljnak volt századosa a későbbi kanizsai szolgabíró: Inkey Kázmér. Kanizsán vette föl seregébe Perczel a soproni honvédszázadot is. Sopron városa t. i. saját költségén kiállított egy századot, melyet teljes fegyveren és ruházaton felül még élelemmel is ellátott. Az élelemszállító kocsik itt állottak a Hérich-Tóth féle háznak udvarában. Persze még nem volt arra helyre építve az a lakásszárny, ahol most az író „kosztol” vidám társaságban, özvegy Rozgonyi Nándorné úrasszonynál. A soproni élelmezési tisztet pedig oda kovártélyozták, ahol most Freyler Adolf ügyvéd fogadja azokat a klienseket és kliensnőket, kik igénybe veszik tehetségét. A soproni honvédek egyenruhája volt: csizma, mely a nadrág alá volt bújtatva, szürke nadrág vörös paszpullérral, kerek köpönyeg, zubbony és csákó. Legnagyobb örömmel fogadta Perczel a Sándor huszárokat, mert ezek képzett — minden bajjal szembeszálló — régi katonák valának, s ilyenekre nagy szükség volt a seregben. A derék Staniczkyt rögtön főhadnaggyá ütötte és a 105 vitézt hadseregébe beosztván, vitte Letenye felé a horvátok ellen. Ekkor mentek el Perczellel a kanizsai nemzetőrök is Babochay János százados vezetése alatt. Letenyénél a honvédség keresztül építette a magával hozott hidat -és átkelt a Murán. A kanizsaiak föladata volt őrizni a hidat, nehogy az ellenség elfoglalja és a honvédek visszavonálási útját elvágja. Perczel megverte Hódosán tájékán október 17-én az ellenséget, mely illírekből, horvátokból és határőrökből állott, — és elfogott 700 darab granicsár katonát. De volt a foglyok között sok czivil úri ember is, kiket erőszak kényszerített a magyarok ellen harcolni. A foglyokat Kanizsára hozták a nemzetőrök és itt bezárták a Benzián-féle magazinba. (Most Löwingcr Ig-nác háza.) Másnap pedig tovább kisérték őket Egerszegre. A dologban az a nevezetes, hogy a fogoly császári katonák jól fel voltak fegyverkezve, az őket bekísérő kanizsai pesti-utcai nemzetőrség pedig gyarló módon volt ellátva öldöklő szerszámokkal. A győzelmek után vérszemet kapott nemzetőrség, azt hitte, hogy nincsen olyan erős ellenség, melyet legyőzni nem tudnának. Hát még a csőcselék! Ezek előtt a személy és vagyon nem volt biztonságban, mihelyt érezték, hogy Kanizsán nincsen katonaság. Most éppen alkalmasnak találták az időt a zsidók zsarolására és kínzására. Szilajka és Cseszkó a zsidó község háza elé vezették a föllazított söpredéket. Megemlít-em, hogy Cseszkóban, — ki magas ripacsos ember volt, — olyan erő lakozott miképp csupa bravúrból az akós hordót csinnyjánál fogva szokta felemelgetni, s úgy inni belőle bort. (Az ötvenes években rablás miatt a zsandárok elfogták, s kegyetlenül megláncolták. Cseszkó puszta kézzel szétszakította láncait és elszökött, de nemsokára ismét elfogták és fölakasztották.) Pajtása, Szilajka, szintén olyan egyén volt, hogy keresztet vetett magára minden jótét lélek, ha vele találkozott. Különben eléggé jellemzi a kiskanizsaiak által reáruházott név: Szilajka. Ilyen két jeles firma tüzelte a tömeget a zsidók ostromlására. Senkise mert velők kikötni. A legválságosabb percekben ért oda Babochay nemzetőri kapitány, ki puskát fogott a tömegre, s lelövéssel fenyegetett mindenkit, ki a zsidó község házába akarna nyomulni. A tömeg meghökkent, imponált neki az erélyes föllépés. De ez a zavar csak rövid ideig tarthatott, s azért e válságos pillanatokban kétségbeesett eszközökhöz kellett nyúlni. Babochay magukat a vezéreket Cseszkót és Szi- lajkát odaállította őröknek a zsidó község háza elé azon parancssal, hogy irgalom nélkül leszúrjanak mindenkit, ki a kapun benyomulni merészel. Ha pedig ez mégis megtörténik, akkor ők, mint őrök főbelövetni fognak. Egyúttal beszédet tartott a két rablóhoz, hogy nekik, mint a querilla-csapat legkitűnőbb embereinek kötelességük a rendnek fönntartása, s ezért a haza méltán megvárja mi-képp becsületesen megállják helyüket a mostani veszedelemben. A fogás sikerült. A két főgazember visszatartotta a tömeget a rablástól és gyilkolástól. Ez időben igen könnyű volt megszerezni a „hazaáruló” nevet, mert a higgadtabban gondolkozó embereket mindjárt hazaárulással gyanúsították. Különben így volt ez az egész országban; a főúrak és főpapok majdnem mindannyian proskribált hazaárulók voltak. Farkas, Zemlák és Kis Horváth maguk mellé vesznek néhány embert a querilla csapatból és egyik este betörnek Saffarics Ferenc uradalmi mérnökhöz”. A jajgató gazdaasszonyt kaszával megsebesítik, Saffaricsot elfogják és fogoly gyanánt Egerszegre hurcolják, lakásán pedig minden összeforgatnak. A ellenséggell cimborálással gyanúsítják. Legsúlyosabb vád volt ellene, hogy Nugent az ő tanácsára húzódott seregével a fecskeparti mély gödrökbe. A vádra gúnyolódva válaszolt a mérnök, hogyha ő tanácsot adott volna Nugentnak, akkor okosabb tervet ajánlott volna neki, hiszen a mély vízmosásokban könnyen ottveszett volna Nugent egész seregével együtt, ha a nemzetőrök megtámadni merik. — Egy hét múlva szabadon bocsájtották Saffaricsot, mivel kiderült, hogy alaptalanul gyanúsították. Egyik napon két főpap hajtatott a Korona vendéglőbe és ott megebédeltek. Scitovszky János pécsi püspök és Ranolder János kanonok voltak a vendégek. Városunkban tűzként végig futott a hír, hogy a két főpap Bécsbe szökik, s a magyarokat elárulják a kamarillánál. A népség csoportosulni kezdett, de mire betódultak a Koronába, akkorra már a papok bérkocsin tovább állottak Kanizsáról. Lőrinczi Pál kanizsai mészárosmester harmadmagával utánok vágtatott és estefelé Alsórajk közelében beérvén a kocsit, elfogták a papokat. Megkötözve szállították őket Barcs nevű rajki ispánhoz. Itt afölött tanakodtak, hogy nem-e legjobb lenne őket rögtön felakasztani, — míg végre abban állapodtak meg, hogy reggelig békében hagyják ugyan, de felváltva őrzik őket nehogy megszökhessenek. Az ispánnak mégis sikerült őket megszöktetni (mint mondják Lörinczi Pál engedte magát elvakíttatni később fizetni igért nagy summa pénz által, de amelyből nem látott egy fillért sem,) és éjjel hintón Csúcs községbe vitte őket. Ott felverték álmából a papot és a tovább utazásra kocsit kértek tőle. Gáspár Szalezius plébános, kinek díszes hintaja előtt négy darab pompás szürke szokott futni, — ránézett a menekülő papokra és megismervén őket azt mondta: „Nem adhatok fogatot, mert minden lovam megsántult.” Nem is adott. Hanem azért ennek dacára a főpapok el tudtak menni Bécsig, hol hamar gondoskodtak érdemeik megjutalmazásáról. Scitovszky János még 1849-ben esztergomi prímássá lőn, miután a gyöngeszívű Hám János kényszerítve érezte magát a prímási méltóságról leköszönni. Ranolder János pedig a veszprémi gazdag püspökséget nyerte, miután az előbbi püspök Zichy Domonkos otthagyta főpásztori székét a magyarok elleni gyűlölete miatt. Ez idő alatt a kanizsai nemzetőrök állandóan őrségi szolgálatot teljesítenek. Az őrsereg kivonult Kaán Károly vezérlete alatt a Mura folyóhoz, Kotor község tájékára. A folyóvíz túlsó partján egy horvát hadsereg feküdt. A hidverést a granicsárok meg sem kísérelték rettegésük miatt, melyre nagy okuk vala. T. i. a víz innenső partján lóháton ült teljes parádéban Benczik József, egészen a Mura szélén, hogy az ellenség könnyen megláthassa. Kihúzott kardját mereven szögezte az ég felé. Reggel csákót viselt, délután pedig kucsmát, melynek piros taréja kihajlott füléig. A fövegváltoztatást magasabb harcászati taktika tette szükségessé, hogy az ellenség minden fövegben más-más elő- őrsöt higyjen. A lovas őrszemtől jó messzire a háttérben egy hadseregnek látszék a kanizsai nemzetőrség. Csoda-e, hogy ilyen hadvezéri talentum mellett az ellenség azt hitte, miképp magyar huszárokkal áll szemben, s rettentő Benczik József azok előőrse? Már pedig szegény granicsárok jobban féltek a huszároktól, mint az ördögöktől. A Mura túlsó partjáról ijedtükben átlődöztek a lovas őrszemre, ki annál feszesebben állott és a fülét se billentette a golyó füttyökre. Az igaz, hogy nem kellett nagyon félnie a lövöldözéstől, mert a puskák nem hordtak az ő posztjáig: szemei előtt potyogott bele minden golyó a Mura vízébe. A kanizsai őrsereg vígan élt a Mura parton. Minden istenáldott nap kocsiszámra vitték utánuk az eledelt. A kocsik tele voltak batyuval, pinkedlivel és csutorákkal, — melyekkel a hűséges feleség vagy a szerető rokonok örvendeztették meg a vitézi kebleket. Így aztán nem csoda, ha egész napokon keresztül vígadtak, táncoltak, nótáztak és egy cseppet se féltek. Lutri s Pollák Ferenc még szinielőadásokat is rendezett ott künn a táborban. Ekkor csinálták a nemzetőrök unalmukban azt a nótát: Kottorinál mély az árok Ott vannak a serezsánok, Perczel Móricz katonája A nadrágjukból kirázza, No félj liát magyar! De örökké semmi se tarthat, s így végének kellett szakadni a vidám vitézkedésnek is. Dél felé jár az idő. Az őrsereg a bográcsokat tartja megszállva, melyekben vidáman rotyog az ebédre készített menázsi. Egyszerre nagy füstöt látnak az égre tolulni Molnári táján. Valaki elkiáltja magát: „Pola ég! Átjöttek a rácok!” Iszonyú riadalom támad a kanizsaiak között. Erőszakkal kell őket visszatartani, hogy ne rohanjanak haza. A kapitány „kivezényli” az egyetlen lovas-nemzetőrt a történtek kipuhatolására. Benczik József elvágtat és Molnáriban kérdőre vonja a falu bíróját. „A rácok átjöttek a vizén, felgyújtották Pola községet és most mennek Kanizsa felé”, szól a fölvilágosítás. Benczik József irgalom nélkül belevágja paripájába a bámulatos sarkantyúkat, forgószél gyanánt visszavágtat és Kaán Károlynak „jelenti az esetet.” A rettentő jelentést hallotta valamennyi nemzetőr, mert hadi fegyelemről vajmi kevés tudásuk vala. Mihály arkangyalnak kürtszava nem fog nagyobb rettegést okozni, mint ez a jelentés mekkora rémülésbe ejtette a kanizsaiakat, kik rögtön szétfutának és torony irányában hazafelé igyekvének. Kinek jutna most eszébe nézegetni, hogy a túlsó parton ott van-e még az ellenség vagy elvonult már ? „Vágjad fiam, vágjad!” — mondja Kaán Károly kétségbeesve Bencziknek, miután látja, hogy hiába trombitáltatja seregének az összehívó jelt, — „vágjad le fiam azokat, kik nem akarnak visszajönni!” És Benczik József véghezviszi a lehetetlen dolgot. Egy cirkuszlovas ügyességével vágtat a rohanó tömeg előtt keresztül-kasul, és visszatereli az őrsereget, sőt annyira felbátorítja őket, hogy az ebédet megeszik. D e már ebéd után nem lehetett többé visszatartani a nemzetőröket; nyílt lázadástól lehet tartani, fölhangzik tehát a vezér parancsszava visszavonulásra, és elindulnak hazafelé. Később kitudódott, hogy valami pajtaféle égett Polában, de azt sem az ellenség gyújtotta meg. Mikor pediglen a császári katonák nem láták maguk előtt az ijesztő huszár őrszemet, bátorságot vevének maguknak hidat verni. Átjöttek a Murán és Kanizsára marsoltanak. Kanizsa városában olyan csöndesség vala, mintha temető lenne. Az ellenség nem talált aggodalomra okot. Tábort ütött tehát a berekben és körülvette magát ágyúkkal. Vezérük a várban Karczag Béla mostani lakásán foglalt el néhány szobát, s két század katonát állított be az udvarba, hogy személye biztonsága fölött őrködjenek. Nem is félt addig míg Somogy megyéből rá nem ijesztettek. T. i. ezen idők alatt a somogy megyei kormánybiztos Nosdopy Gáspár sem akart tettekben mások háta mögött maradni. Folyton tett, szervezett, lelkesített. Az ő általa felállított querilla csapatban volt tíz kiszolgált huszár. Ezeket Noszlopy kiválasztotta a többiek közül és igazi huszár uniformisba öltöztette őket Somogyvár megye költségére. Kardon kívül egyéb fegyvert nem kaptak ugyan, hanem annál szebb volt ruházatuk: huszár mondur, széles csákóval és cifra tarsollyal. E tíz darabból álló huszár csapatnak vezére volt Blazsincsics Ferenc, egy obsittal clbocsájtott huszárstrázsamester. Blazsincsics kanizsai fiú volt, s meglehetős ügyes, tanult ember, mert Kanizsán gimnáziális osztályokat végzett. A sudártermetű napsütött arcú, barna strázsamester hazard firma volt. Mikor meghallotta hogy szülővárosából milyen könnyen kikergették Nugent seregét, elhatározta miképp ő is csinál valami huszár bravúrt. Sáncban — Kanizsától 10 percnyire fekvő községben, — iddogált a korcsmában Blazsincsics huszárjaival. Blazsincsics szavaitól és a magukba szedett sok bortól feltüzelve lovaikra kaptak a huszárok és bevágtattak Kanizsára nagy robogással, folytonos kiabálás között. Kanizsa végén a „Szélmalom” korcsmánál mintegy 30 főnyi rác előőrs állott, kik úgy megriadtak a huszároktól, hogy ész nélkül szétszaladtak a Rózsa-utca felőli kertekbe, hol nagy részüket a föld népe agyonverte. A huszárok egyenest a Korona elé vágtattak, s ott Blazsincsics kardja markolatával döngetni kezdte a kaput iszonyú káromkodások között. A kapun belül levő ellenséges csapat rettentően megijedett, mert azt hitte, hogy egy egész sereg magyar lepte meg. A huszár csapat éktelenül kiabált az utcán: „Üssük az illírt! Verjétek félre a harangokat! Annyi magyar jőn, mint a fűszál!” A kanizsaiak kitódultak az utcákra. Hirtelen megnőtt a népség. Pressburger doktor egy régi flintával szaladgál az utcán, készen az ellenséggel szembeszállani. Előkerítik Czupit a harangozót (igazi neve Munkácsy János volt,) de hiába követelik tőle, hogy félreverje a harangokat vagy adja a templom kulcsait a néptömegnek. A harangozó hajthatlan. Akasztófávali fenyegetés mellett megtiltotta neki a harangok félreverését Albanich városbíró. Gyerünk hát a városbíróhoz! Csakhogy Albanich Flórián rendíthetlenül megmarad előbbi parancsa mellett. Higgadtan elmondja, hogy nincsenek katonáink, tehát meg nem engedheti a harangozást és népfölkelést, mert bizonyos romlásába nem taszíthatja Kanizsát, hisz az ellenség rendes katonaságból áll és minden kétségen felül szétver bennünket. De ki hallgatna ilyenkor az ész hideg szavára? A fölizgatott tömeg elől kényszerül menekülni a városbíró és elszökik a kerteken keresztül, mert másképp agyonütnék. Dühében megtámadja Albanich házát a botor népség, (e ház most néhai Pfaff József testvéreié,) összetöri a boltban levő állványokat, kihajigálja az utcára az összes kifliket és zsemlye készletet. (A városbíró pékmester volt.) Egyszerre az ellenség puskáinak ropogása hallatszik. A sortűz zajára félbeszakad a rombolás munkája. Ezalatt ugyanis a várban levő ellenség parancsnoka az emeleti lakás zsaluja között óvatosan kikandikálván, meglepetve látja, hogy nem jön több katona a néhány huszár után, kik folyton a kaput döngetik. Erre a vezér azonnal felállítja az ottlevő két század katonát az udvarban, maga fölkap szürke paripájára, kinyittatja a kaput, sortűz mellett kirohan egész csapatával és fut Német-utcán keresztül ki a berekbe seregéhez. A sortűzzel két civil egyént agyonlőttek: Dedovics szücsmestert és egy boltos legényt. A sortűz elől elvágtatnak a huszárok, de mivel az ellenség vélt rohama nem következett, megállanak a piaristákon túl a Benczik-ház előtt, és tanakodnak a további teendők felett. Itt vették észre, hogy egyik paripa gazda nélkül van, tehát egy huszár hiányzik. Bizonyosan agyonlőtték. A huszárok látására Benczik Józsefet elfogja a dicsőség vágya: könyörög a házuk előtt veszteglő huszároknak, hogy vegyék be huszártársnak arra a gazdátlanul maradt lóra. „No hát gyere velünk öcsém!” szól Blazsincsics, mire az új huszár nagy örömmel lóra pattan és társaival ellovagol a Szélmalom korcsmához. Azonban az egész dicsőség csak rövid ideig tart. Egyszcrcsak a holtnak tartott huszár baktat végig a Sopron-utcán. Nem halt meg, hanem lova megriadt az ellenség lövöldözésétől és ledobta a Szép Károly patikája előtt levő híd mellé. A paripa pedig visszavágtatott a többi huszárlóval. A huszár megjötte után Benczik Józsefet leszállították a paripáról és ezzel vége lőn huszárságának. Eközben az ellenség támadáshoz készült. A várost ágyúzni kezdik, s hallására rémület száll a lakosokra. Az ágyúdörgésre Blazsincsics huszárjai visszanyargaltak a Szélmalomtól Somogyvár megyébe, itthagyván Kanizsa lakosait az iszonyatos veszedelemben. A veszedelemből nyolczezer forint sarcnak lefizetése árán menekült meg a város. Az ellenség vezére eredetileg 50 ezer forintot követelt és mindenáron fölakasztatni akart néhány kanizsai embert; Albanichnak sok könyörgés után sikerült csak a parancsnokot megengesztelni. — — Ilyen aprólékos érdekes esemény még sok történt Kanizsán a forradalom alatt, de ezeket (ha lehetővé teszed publikum!) majd megírom esztendőre, mikor gyönge szemeimet nem fogja bántani a gyertya remegő fénye, hanem gyönyörű villamvilágítás mellett irogathatok. Azonban még érdemesnek találom a megemlítésre, hogy Barcs ispán, — ki Lőrinczivel megmentette a főpapokat — elutazott Veszprémbe Ranolder püspökhöz az ötvenes évek elején, és tőle segedelmet kért mert rossz agyagi viszonyok közé jutott. Ranolder állítólag a mentéskor megígérte az ispánnak, hogy fejedelmi módon meg fogja jutalmazni, most pedig azt kiáltotta neki: „Köszönd, hogy föl nem jelentettelek és a többi kutyával téged is föl nem akasztottak!” A másik szabadítóra Lőrinczi Pálra még roszabb idők jöttek a forradalom leveretése után. Bujdosott. Űzött vadként kóborolt az erdőkben és csak nagy ritkán szökhetett haza övéi körébe. Kanizsán az 1850. évben, „mikor püspökbot és katonakard uralkodott”, báró Kulmer ezredes lőn parancsnok, kinek szigorú, nyers modora nemesen érző szívet rejtegetett. Élet-halál ura volt, de azért egész naphosszat káromkodott, ha egy rebellist el kellett fognia, vagy mikor kénytelen volt a feljelentőnek (spiclinek) vérdíjat kiadatni a rendelkezési alapból. Az elnyomatás idején virágzott javában a spicliskedés. Egyik kanizsai magyar, (ki a forradalom alatt egyike volt a legszájasabb hazafiaknak) egyszer éjféltájban beosont Kulmer lakásába és elárulta, hogy Lőrinczi Pál itthon van sopron-utcai házában. Az ezredes fogait csikorgatta mérgében. „No várj te gazember, majd megkapod, amit megérdemeltél!” kiabált a feljelentő felé olyan dühösen, hogy ha bizonyosan nem tudta volna a nyomorult spicli, miképp Lőrinczinek szól ez a fenyegetés, hát magára vehette volna. Kötelességéhez képest a parancsnok rögtön intézkedett, hogy Lőrinczyt elfogathassa. Alarmot fuvatott és katonáit hangos kiabálás között Lőrinczi lakása elé vezette. Itt azonban tévedés történt. Az ezredes ahelyett, hogy Lőrinczy házába nyomult volna, a szomszédos házba vezényelte a katonaságot szuronyszegezve. A katonák betörték a kaput olyan lármával, hogy az egész Sopron-utca felijedett éjszakai szendergéséből, s beletelt jó félóra míg kiderült, hogy nem jó helyen járnak a katonák. Ezalatt Lőrinczy Pál egy ingben-gatyában menekült a kerteken keresztül. Elrejtőzött a gimnázium előtt levő bokrok közé, hol szándéka volt addig meghúzódni míg valakitől ruhát kérhet ideiglenes használatra, s aztán még az éjjel nekivág a világnak. Még az ezredes javában mérgelődött kudarca fölött, mikor ismét megsúgta az a jó hazafi, hogy Lőrinczi hova rejtőzött. Kulmer sietett elfoglalni a bokrokat; mégpedig teljesen a harcászat szabályai szerint, nehogy a szökevény elmenekülhessen. T. i. lőtávolságon kívül szépen sorba állította katonáit és nagy figyelemmel lassan megközelítette a bokrokat, folyton azt kiabálva : „Wo ist der Pali?” Pali persze nem volt bolond, hogy bevárja őket, hanem elszelelt és meg sem állott a Förhénczi szőlőhegyig, hol az egyik pince zsúpját kibontván, az ottlevő sarjúban meghúzta magát heteken keresztül. Ezalatt egy szegény eszelős ember, valami Szerdahelyi József nevű táplálta őt összekoldult kenyérdarabokkal. Azonban az egész dolognak koronája az volt, mikor a spicli jelentkezett az ezredesnél az árulás díjáért és az ezredes dühösen káromkodva kidobta szobájából „mert feljelentése hazug volt.” Megjegyzés A szöveg között levő képek közül ábrázolja: a 11. lapon egy részletét Kanizsa várának a török uralom alatt, a 46. lapon a régi városházat, a 75. lapon a Szent-háromság szobrot előbbi helyén a piac előtt, a 137. lapon Kanizsa címerét. Tartalom Nyári éjjel 5 Kanizsa a törökvilág után 11 Az irgalmatlan szerződés 32 Juventus ventus 44 Kanizsai élet 74 Leányvár 96 A forradalom alatt 105 65 1 1 32 |
