Hajnal van! - elbeszélések - Nagykanizsa - Fischel Fülöp ny., 1902.pdf - nagyKAR

A legtöbb, ami tudható Nagykanizsa kistérségéről

Nagykanizsai Kistérségi Adatkezelő Rendszer

www.nagykar.hu
Működteti a Halis István Városi Könyvtár

nagyKAR honlapok:

* Adobe Reader letöltése (PDF fájlokhoz)

	Letöltés Előnézet Megnyitás
Méret:	9.22 MB
Keltezés:	2017-05-04 13:21:03

Fajta:
Láthatóság:	Nyilvános
Letöltések száma:	610
Megtekintések száma:	1517
Leírás:	Cím: Hajnal van! Alcím: elbeszélések Szerző: Halis István (1855-1927) Szerz. közl.: Halis István Kiadás: Nagykanizsa : Halis István, 1902 ETO jelzet: 894.511-32Halis Cutter: H 22 Oldalszám: 200 p. A következő szöveg a könyvből készült, automata szövegfelismertető segítségével: HAJNAL VAN! ELBESZÉLÉSEK. IRTA HALIS ISTVÁN. MÁSODIK KIADÁS. NAGY-KANIZSA, SZERZŐ KIADÁSA 1902. ÁRA 2 Kor. HAJNAL VAN! HAJNAL VAN! ELBESZÉLÉSEK. IRTA H ALIS ISTVÁN. MÁSODIK KIADÁS. NAGY-KANIZSA, SZERZŐ KIADÁSA 1902. Fischel Fülöp könyvnyomdája N.-Kanizsán 1902. Az Ordító Kandúrok. falusi vendéglő termében éjfél óta próbálgatja Becsenszky fó\'hadnagy ; pisztolylyal kiló\'dözni a falra aggatott kártya-figurák fejeit. A gyakorlat alatt pedig Rokólán hadnagy magyar nótára tanítgatja a lövöldözéstől ijedező cseh trombitásokat. A két huszártiszten kivül a kadét is a kocsmában volna, de jobb nem is \' szólni a haszontalanról, mert alszik az asztal alatt. Igaz, hogy az este a kölyök oly fölségesen megugatta a holdat, mikép a falubeli kutyák összemarakodtak és rettentő viaskodást rendeztek, — okozván a mulatozóknak féktelen vidámságot és a békés polák-lakósságnak hiábavaló mérgelődést; az is igaz, hogy a nehéz fa-széket másfél óráig táncoltatta hölgy gyanánt; — de még sem illik fiatal embernek oly hamar kidűlni. Lám a kapitány ivott hajnali harang szóig. Akkor is csupán azért ment el, mert dolga 8 van az újoncokkal. Nem is igen lehetett észrevenni, hogy „cifrázta" a lépést mig a kaszárnyába ért. Külömben az volt az egész mulatság alapja, hogy az ordító kandúrok tartottak ülést a vendéglő nagytermében. Áll pedig ez a furcsa nevű társaság huszártisztekből. A magyar haza virágaiból. E szektát a garnizon-élet szülte. Egy hitvány kis lengyel faluban feküdt évek óta a huszár-század, ahol majd megölte a halálos unalom. Becsenszky főhadnagynak egyik nap mély rezignációval mondta egyik collegája: — „No én tökéletesen megbutulok!" — „Én is," válaszolt a iőhadnagy csöndesen. \'•— „Látszik, hogy hiába jártad az egyetemeket! Nem tudsz semmit kitalálni! Bizonyos, hogy a civil tudományok kutyát sem érnek!" csúfolódott az elkeseredett bajtárs. Becsenszkyt ezzel sokszor szekálták társai, és sohasem tudott rá „tromfot" találni. Most azonban diadalmasan kiáltotta: — Várjatok csak, majd csinálok én olyant hogy megáll az eszetek! Ez volt az előzménye annak a történeti fontosságú eseménynek, melylyel Becsenszky 11 megalapította az orclitó kandúrok szövetségét. Azt a tudományát értékesítette benne, melyet valamikor még civil korában szerzett a német főiskolákon a hurschenschaft körében. Denique nem vész el a tudomány. Az orditó kandúrok alapszabálya meglehetős egyszerű volt. Két pontból állott: 1. Inni kell, ha van rá titulus. 2. Inni kell, ha nincs rá titulus. Amit ezenfelül tudni kellett, azt könnyű volt elsajátítani: vakon engedelmeskedni a hivatalnok-kandúroknak, elvégezni a főkandur parancsait és vezényszóra elénekelni: „A kis cica férjhez akar menni, A vén kandúr el akarja venni .." ---És a kandúrok nagy hirnévre tőnek szert. Egy csapásra meghódították az egész környéket. A székvárosban állomásozó hadosztály tisztjei is mind közéjök állottak. Lőn aztán : 1. Tiszteletbeli elnök: az ezredes (Kandur-király). 2. Korelnök: az őrnagy (Yén-kandur). 3. Elnök: Becsenszky (Fő-kandur). 4. Adjutáns; a legjobb lovastiszt (Kujtorgó-kandur).. 10 5. Főrendőr: a kapitány (Morgó-kandur)_ 6. Intéző: Rokolán hadnagy (Cica). 7. Hívogató; a kadét (Macska-kölyök). A pártolást meg is érdemelték az orditó-kandúrok, mert fáradhatlanul dolgoztak a társas-élet felvirágozásán. Excentrikus ü/éseket. rendeztek szünet nélkül. Volt például: krampampuli-galopp, ha valami förtelmes erős pálinkára tettek szert; rák-gyülekezet, ha rettentő fáradtság árán tizenkét huszárral a kadét képes volt fogni, néhány rákot; semmi-szoáré, ha mindenből kifogytak. De legnagyobb kedvvel rendeztek menzura-áldomást, ha sikerült a társas-élet. két egyénét annyira egymásra haragítani, hogy párbajoztak. Ma éjjel minden cím nélküli egyszerű vezényletre kényszerültek inni a kandúrok mindaddig, mig egyenkint ki nem dőltek.. Később ugatással, majd céllövéssel szórakoztak egész reggelig. Künn már birkózott az októberi nap a sötéttel, mikor benyit Vendel, a hadnagy pucérja, és tiszteleg : — Jelentem alássan hadnagy uram, hajnal van ! — „Ejnye Vendel, talán azt gondolod, hogy 13 lehullik az északi sarkcsillag ha vársz egy kicsit?" Vendel nem zavarodik meg. Hozzászoktatta, ilyen bánáshoz a gazdája, ki különben is földije. — „Igön is kérőm alássan, csak a bimbók nem várhatnak." Persze: a bimbók! Ezekről Rokolán hadnagy megfelejtkezett. Sóhajtva mondja: — Nohát igyál legalább egy kupica bo-rovicskát Vendel! Ekkor a hadnagy belebotlik a kadétba és-elkiáltja magát: — „Hát ez a gyalázatos kadét, hogyan jön a kaszárnyába? Hiszen mordulni se tud!: Biztos, hogy az öreg Morgó megint elzárja, tőle néhány napra a szabad levegőt!" — „Majd én talpra állítom! Vendel, hozz. egy dézsa fris vizet!" rendelkezik Becsenszky. A főhadnagy aztán dézsába nyomkodja a kadét fejét, s ezt a felebaráti kötelességet, addig gyakorolja, míg a kadét alvási szándékot mutat. Hiába prüszköl: végre is kimegy szeméből az álom, de azért még tántorog és nehezen képes magát összeszedni. Egyszerre a felkelő napnak sugarai be-özönlenek a vendéglő ablakán.. Rokolán 12 Imrének eszébe jutnak a bimbók (újoncok), kiket már kora hajnalban fölvertek abriktolás miatt. Hirtelen otthagy mindent: a kadétot, ■a trombitásokat, és egyenest a kaszárnyába megy. így is késett jó félórát. Rokolán hadnagynak, kit „rangja" után Cicá-nak hivnak társai, bajusza egy csipetnyi, arca mindig nevet, jó szivével ós erszényével mindenki rendelkezik. Nincs a világon olyan bolondság, mibe Cicát nem lehetne beleugratni. Mint a megtestesült könnyelműség királya, örökös vidámságot hoz mindenhova. Özvegy édesanyja ötszáz forint cuhígot küld neki hónaponkint, s igy néha megereszthet egy nagy murit a kis lengyel városban. Cica fejében folyton ci,Z cl bolondos nóta motoszkál, melyikre egész éjjel tanitotta a ■cseh muzsikusokat: Csikorgós a csizmám, Amit vettél rózsám, Arany sarkantyú rajta, Akármerre járok azt kopogja: Sohase szerettél te csalfa! A gondolatban énekelt nótának ütemeire meg-megzörrenti sarkantyúit és bátran fogad- 13- hatsz rá. hogy odaadja az ingét, olyan aranyos-kedvében van. Mikor végigmegy a kaszárnya tágas udvarán, észreveszi, hogy a sürgölődő huszárok alattomban nevetnek. „Mit röhög kend rivall egyik sarzsira, ki. haptákba vágja magát és jelenti alássan a vitéz hadnagy urnák, hogy a bimbók közül a kapitány ur kiköttetett kettőt, akik nem akarnak fegyvert fogni a kezükbe; azokat nevetik. A jelentés olyan furcsa, hogy Cica nem érti; kifárasztott agya különben is nehezen kapiskál. Ugyan mit nevetnek ezek a vén huszárok a kikötés fölött, hiszen ez megszokott dolog; hát azok miféle istenbogarai lehetnek, kik félnek a kardtól ? A kaszárnya háta mögött, a tornázó-téren .megtalálja a talányos individuumokat. Két legény a tegnap érkezett ujonc-huszárok közül a magas gerendán lóg, felkötve kezük hüvelykujjánál fogva. A hadnagy urat felvilágosítják, hogy ezek nazarenus bolondok, kiknek vallása tiltja az öldöklő szerszámok használatát; kezükbe nem fogják a kardot és a karabint az istennek se. 14 Az egyik bolond nagyokat ordít fájdalmában, és szabadon hagyott ujjaival a kötélbe kapaszkodva, igyekszik testét felhúzni, hogy kinjai enyhüljenek. A másik csak sóhajt, sőt majdnem ugy látszik, mintha örülne, hogy szenvedhet a hitéért. Ugy kalimpálnak és •olyan pofákat vágnak odafönn, hogy halálra nevettetik az embert. Rokolán testén valami borzadás futott végig. Bizonyosan sokat ivott mert máskép nem lenne ilyen érzékeny. Az érzékenység pedig ostobaságokat műveltet az emberrel. Rokolán Imre bemegy a kapitányhoz és kéri, hogy ne büntesse a nazarenusokat. No még ez kellett. A kapitány jó „spéci" ugyan, de most annyira dühbe hozták a •nazarénusok, hogy tiszti szavára fogadta, mikép rákényszeríti őket a fegyverviselésre bármi áron. És most útjában akar állani egy hadnagy! „Hadnagy ur rögtön menjen haza és aludja ki magát!" kiáltott a hadnagyra, ki szó nélkül szalutál és mosolyogva haza megy. Lakásán azt mondja pucérjának, mialatt levetkőztette: „Harapós az öreg Morgó, hanem -azért ne busulj Vendel! éppen kapóra jön ez 15 •a dolog: legalább egyszer kialuszom magamat igazán! Morgóra hárítom a feleló\'sséget ha valami baj lesz, miért küldött haza." A tréfát megneveti és rögtön elalszik. A kapitány pedig maga elébe hozatja a nazarenusokat. „Agyonlövetlek benneteket marhák, ha ellenkeztek!" kiabál rájuk fogcsikorgatás között. Az egyik nazarenus meg-félemlik, nem „rezenéroz" többet, kijelenti, hogy engedelmeskedni akar. „Mehet a kaszárnyába!" A másiknak ujjait az orvos gipszbe köti, mert össze vannak törve. De azért megtagadja a fegyverfogást az ó\'rült ember, s arczán olyan fényesség ömlik el, mintha vértanú lenne. „Mehet a spitálba, majd megtörjük ezt is!" Van olyan nap, mikor minden rosszul üt ki s a sok kellemetlenség a külömben jóindulatú férfiúból vadállatot csinál. Mintha •csak összegyűlnék a méreg az emberben is, mint a viperában. A kapitány elé jöttek eló\'ször a nazarénusok, azután Cica az ö tolakodó közbenjárásával, s most alig lép az udvarra a kapitány, nem ■belebotlik a futrás-liferánsba, ki alázatosan köszönti? „Mit keresel itt?" mordul rá durván. 16 Az pedig bocsánatot kér az alkalmatlankodásért, de a hadnagy urat keresi, ki mára iderendelte, hogy kifizeti a kontót. „Hiszen tetszik tudni, a három hónap előtt szállitott iütrásért," mondja bizalmasan. Az udvariaskodó alázatosság miatt gutaütés környékezi a kapitányt. Három hónapos kontó! Majd statáriumot tart ő mindjárt! Előkeresteti a számadásokat s kitűnik, hogy a kérdéses számla ki van fizetve nyugták szerint. A kapitány szemei vérbe borulnak. No ez kapóra jött; valaki benmarad a csávában! A megrémült liferáns már nem lát ijedtében, mikor aláirja feljelentését a hadnagy ellen. Kotródik is rögtön. A följelentést pedig extra staféta viszi a székvárosban levő parancsnokhoz. Cica valószinüleg álmában is épS^en azt húzatta a csehekkel „csikorgós a csizmám," mikor kapitánya felkölti és haragosan kérdőre vonja „a sikkasztás" miatt. Cica nem tudja hirtelen, hogy miről van szó. Igen, igen, a múltkor veszettül mulattak, a kapitány ur is ugrató kedvében volt s közös erővel elverték a futráspénzt! Majd lehet pótolni a cúlágból! Igaz, mára be is rendelte a liferánst, mert ma kell megérkeznie culágjának! 17 A hadnagy egy pillanatig a kapitány szemei közé néz, s mikor ott csak szigorú megvetést lát, egyszerre tisztába jön sorsával. A sikkasztás szóra mintha valami megmarkolta volna szivét, dacosan fölveti fejét: „Igen, sikkasztottam!" szólt tompán; de ez a két szó nehéz volt, kifárasztotta. Megfásulva nézi, hogy ó\'rt állitanak szobája elé s hogyan viszik el tiszti kardját és egyik pisztolyát. Mikor rövid idő múlva Becsenszky főhadnagy sietve belép a szobába, ott egy holtat talál, melynek arca még akkor is mosolyog. Rokolán Imre agyonlőtte magát. Talán saját magát nevette ki utoljára. Becsenszky oly borzasztó káromkodást visz véghez, hogy az őr benyit rá. Stellungba vágja magát és — sir. Egy síró huszár! Becsenszky még egy hosszút káromkodik, s rárivall, — miközben az asztalra dobálja a zsebében talált ezüst forintosokat : — „Ne bőgj itt, mint valami markotányosné, hanem ezen a pénzen ugy leidd magadat, mint egy disznó; inkább légy disznó mint ember!" Másnap eltemették Cicát pompás parádéval. Lőttek is a tiszteletére. A gyönyörű temetést Halis: Hajnal van! 2 18 ha meghallod anyai szív: meg fogsz hasadni! Gyász-ülésre jöttek össze a temetés után az ordító kandúrok : az egész tisztikar. A vendéglő termében telerakva állott a hosszú asztal sörös-poharakkal, melyeket fekete fátyol-csokrok díszítettek. Mikor együttvoltak mindannyian: a fö-kandur az asztalra kopogtatott mutatő-ujja bütykével s ünnepies hanghordozással vezényelni kezdett : — „Silentium;---" (Most mindenik tag a poharak közül kezébe ragadott egyet, és mereven odaállt az asztal mellé.) „---Ad exercitium Salamandris Sala- mandrorum--" (Ekkór a kapitány szava hallatszott : „Hol az én poharam?" Mire a fó\'-kandur szigorúan odanézett a zavargó felé, és emeltebb, szinte dörgő hangon vezényli tovább a rájbolást:) „--pro memóriám Emerici Rokolán, incipitur! Surgite! Egy-kettő-három!" A kandúrok hirtelen az asztalon néhány kört csináltak a pohárral, — majd kiitták a sört egyetlen hajtásra és az üres poharakat belevagdalták a terem sarkába. 19 A zúzás zaja után ismét a kapitány érdes hangja hallatszott: — „Micsoda ügyetlenség, nekem nem adni poharat!" Kitűnt, hogy egygyel kevesebb pohár állt -az asztalon, mint ahányan résztvettek a gyászos szertartáson. Valószínűleg azért nem jutott pohárhoz a kapitány, mert két szomszédja kissé hátraszorította, s mire az asztalhoz férkó\'zhetett, már nem m.aradt részére pohár. Senki se néz a kapitányra. Fojtó csend fekszik a férfiakon. Egyszerre felhangzik Becsenszky kemény hangja: — „Gazemberrel nem iszunk!" — — A sérelem súlyos voltához képest Állapították meg a föltételeket: éles kard, végsó\' kimerülésig. S alig egy óra múlva Becsenszky ugy összevagdalta a kapitányt, hogy penzióba kellett küldeni mint szolgálat-képtelent. --A kórházban levő együgyű nazarenus pedig nem tud semmit mindezekről. Bár az ó-világ mindahárom részének lakói irtó csatát viselnek egymás ellen, az álmodozó nazarenus uj hajnalt lát felderülni szent extazisában; látja az időt, melyben az olajág győzni fog a 20 gyilkoló fegyvereken, miként győzedelmeskedett a názáreti férfiú bókeszava a fegyveres római légiók felett! A Föld-fölötti Ember. \|^0£övetvá!asztás napja van. Az emberek abbanhagyták hét-1 köznapi foglalkozásaikat. Mindenik izgatott, mintha lázban volna. Én azonban most is azt cselekszem, amit sohasem szoktam elmulasztani: ott üldögélek Eggy mellett. Ez a misztikus Eggy az én eljegyzett mátkám, a szívem királynője. Már elharangozták a delet, mikor kéréssel tüntet ki a királynő. Azt mondja: „Jó hírnököm menjen ebédelni; azután tudakolja meg hogyan állanak a pártok és azonnal értesítsen !\'■\' A királynő bizalmas kérése rendkívüli boldogságot gerjeszt bennem, bár a rövid kérésből is meg lehet állapítani, hogy a szívkirálynő katonás természetű. Engem különben számos kiváltságban részesít. Jogomban áll a királynőért párbajt vívni. Bálban és színházban szabad a királynő 24 óhajtásait teljesíteni és oldala mellett maradni, inig valami uj lovag tisztelgésekor a királynő\' haza nem küld otthonfelejtett papirdarabkáért., vagy ki nem tüntet másféle fontos megbízással. Megengedi hogy gondoskodjam arról, mikép ki ne maradjon a lapokból báli ruhájának részletes leírása. Most pedig tőlem kiván intim közléseket a politikai pártokról. Hogyne szaladnék parancsának, eleget tenni! Sebtiben megeszem az ebédet és kimegyek az utcára. Szokatlan dolog történik az utcákon. A boltokat csukva tartják. Kiabáló, zajongó embertömeg hullámzik a téreken. A nyugati oldalon levő párt feltűnően csöndes. Senkisem éljenez. Ez a szabadelvű part. Elkerülök a keleti oldalra, hol sok asszony van, az éneklő, danolászó férfi-nép között. Itt a nép-párt állása. Falusi papok és civilbe öltözött szerzetesek járnak a tömeg között, fokozva a lelkes hangulatot. — „Palesztinába kergetünk zsidók!" nyil—-vánítja programmját az egyik néppárti legény. •— „Uram s én Istenem, segíts bennünket!" imádkozik egy piros napernyős cifra leány, 25 kiben felismerem a kávéházi kaszirnőt. 1 \'ersze ■ez is lelkes nép-párti. Egyszerre zsidó keveredik valahonnan a néppárti táborba. Kiabálás kél nyomában: „Vesztegetni jött!" Néhány ököl felemelkedik; választáskor pedig nem jót jelent öklöknek emelése. Csak annyit lehet látni, hogy a piros napernyő\' villan a levegőben: az elkeseredett leány a zsidóra ütött napernyőjével. A nép tábor összeröffen. Ezer ököl sujt, és ezer csizma darabokra tiporja a zsidót pillanat alatt. A néppártiak egyike megpróbálja elrán--cigálni a verekedőket a zsidó mellől, s azt kiabálja: „Ne bántsátok!" Persze hasztalan fáradozik. Azt nyeri vele, hogy kiütik egyik szemét és „többrendbeli folytonossági hiányt" követnek el rajta. Örülhet, hogy a lélekzetet ki nem szorítják belőle. „Gazember ez is mert zsidónak fogja pártját!" Megborzadva menekülök a népakarat nyil-vánulásának színhelyéről, mielőtt a csendőrök lőni fognak. Mire ropogtak a puskák, akkor már kávéházban üldögéltem. Ott látom, hogy Esso Béla és Vida Muki tarkliznak. „No ez kapóra jött, nem kell máshová futkoznom, hisz ezek 26 bizonyosan tudják a pártok hogyan állanak!" gondolom magamban. Kérdeztem Mukit. Azt mondja „Terc tökkirály. Béla pedig igyen válaszol: „Az enyém jobb, mert vörös-disznó!" (Papiros-királyok rabjai ők, kik semmibe sem veszik azt a rendkívül fontos ügyet,, melyért a népek gyilkolják egymást.) — Eh, elmegyek hát a párt-irodába! Ott megkapom az értesítést. Megelégedve indulok vissza. Csakhogy nem lehet visszamenni a sziv-királynő lakásához, mert a választási elnök parancsa folytán katonai erős kordonnal el-köritették a néppárti tábort és keresztül nem bocsájtanak a kordonon semmiféle teremtett lelket. Ez a rendelkezés elégtétel az agyonütött emberért. Most már a katonaság által szétválasztott két embertábor közti szabad téren galambok röpködnek csapatonkint. Tőrbeesett vadállat gyanánt szaladgálok az utcán. Ugy látszik az arcom elárulta belső gyötrődésemet, mert amint Vajdics doktorral és Ponipejus tanárral, két jó cimborámmal találkozom, azt kiabálják: 27 — „Szervusz legszerencsétlenebb ember minden halandó között! Bizonyosan sok pénzed okoz megint súlyos aggodalmakat!\'1 — „Fogadok veled sötétképü barátom, hogy nem tudsz garasért nevetni!" Mérgesen megragadom a vidám embereket: „Éppen jókor akadtok utamba! Herkó páter sem fog engem lerázni nyakatokról a választás befejezése előtt!" A tanár elneveti magát: „Látszik hogy jó barát vagy, mert hosszú időre akarsz szerencséltetni bennünket!" — „Eh ! lehet, hogy éjféltájban már vége lesz a szavazásnak!" vigasztal a ravasz, doktor. Kitör belőlem a keserűség: „Nálamnál szerencsétlenebb flótás nincs a világon! Csak legalább tudnám hogy mivel üssem agyon az időt, míg haza mehetek?" — „Igyuk meg a választási áldomást-előre!" indítványoz a praktikus doktor. ,,Cif-lizzünk: az fizeti, ki fejetlen gyufát huz." — „Éljen, éljen!" Elfogadjuk az indítványt. A fejetlen gyufa aztán okosan eligazítja a dolgot. Persze a tanár húzta ki. Elmegyünk tehát a gyújtó által vendéglátó gazdává tett professzorhoz. Bor dolgában... 28 tanár-ember nem szorul meg, mert aggódó apáknak mindig vannak szekundás fiai. Pompejus ellát bennünket fölséges rezi borral, mely olvasztott arany gyanánt csillog •és a mely csakhamar elfelejtet velünk minden közönséges dolgot: szekundát, követválasztást. Kezdetben politizáltunk. Mind a hármunknak más a pártállásunk. A professzor idealista, tehát függetlenségi; a doktor antiszemita, tehát néppárti, de azért a kormány jelöltjére szavaz, mert a néppárti paraszt betegségében Istent hiv segitségül, nem pedig doktort; én pedig mint tisztviselő, kormánypárti vagyok. De abban megegyezünk, hogy mindhárman vágyódunk egy későbbi, felvilágosultabb korszak után, mikor a követválasztásnál nem verik agyon egymást az emberek. Közben erősebben működik a bor. Észrevétlenül ráülünk vesszőparipáinkra. A tanár az abszolút-szép fogalmát akarja meghatározni, a doktor pedig az ember rendeltetéséről tart magyarázatot, pedig ezeket nem volt képes halandó ember kikutatni, illetőleg meghatározni. — „Örökké nem élhet az ember, — mondja a doktor, — de tökéletesedhetik -annyira, hogy sok ideig, — teszem föl, ainig 29 eltart a koponyacsontja, — képes lesz élni. Pedig a koponya épségben marad néhány ezer évig." — Ez abszurdum. — Még többet mondok, merem állitanú hogy az életfentartó-anyag itt van szemeink előtt valahol a természetben, csak még nem ismerjük rendeltetését. — Bolondság! Én is előveszem régi thémámat — a világirást, melynek fogalom-jegyeit minden nemzet egyformán megérti s mely ledönti a népeket szélválasztó falakat. — „Hiába! — csak akkor fog az ember boldogulni, ha föltalálja a kormányozható léghajót" — deklamál a doktor — „ha felemelkedhetik a földi rögről, akkor megszűnik a népeket elválasztó ezerféle akadály! — Ez sem elég —• szól a tanár — az ember csak akkor lehet tökéletes lény,, ha földünkről képes lesz átmenni más csillagokra! Belejöttünk a nagy mondásokba. Felvetettük a „nagy problémát": mi az élet célja és oka? Fejlődik-e az ember évezredek multával magasabb lénynyé? — „Eh, ez mind semmi! Az ember célja 30 csak egy lehet: örök-életűnek lenni, mint a világrendszer!" — mondja a tanár. — Hallgass ide: Mathuzsálem életkora felett okvetlenül tépelődik a gondolkozó elme, mely csodában nem hisz. Hogyan élhetett kilenc-száz esztendeig? Mert az őserdőkben való kóborlás közben ráhullott testőre valami csodabalzsam és az konzerválta. — Szamárság! — Szamárság annak, ki nem szokta kutatni a rendkivüli dolgok okát. Ha én is gorombáskodni akarnék, bátran mondhatnám, hogy a te kritikád a hizósertés kényelmes filozofálása, mert a gondolkodás zavarja a gyomor emésztését. De én nem sértegetek, hanem utalok egy közellevő példára. Nézd meg az alsó-lendvai szőlőhegyben madárijesztőnek ki-állitott Hadik Mihály holttestét! Ugy-e milyen csodás épségben van ez a tetem kétszáz év óta, jpedig eleget verte záporeső a szőlőhegyben, hol madárijesztőnek tartogatják? Merem állítani, hogy Hadik testén is volt valami csodabalzsam, és Hadik szintén Mathuzsálem koráig -él, ha vérét ki nem folyatják a törökök!) ) A török háborúban elesett Hadik Mihály holttestét hosszabb idő múlva teljes épségben találták •meg Alsó-Lendván. 31 — Merész következtetés. — Én pedig még merészebbet jósolok -ebbó\'l: hogy az életfentartó csodaanyagot előbb-utóbb felfedezik. Akkor aztán könnyen él az ember pár ezer évig. — „Egyszerűbb módon is élhet hosszú ideig, — mondja Pompejus, — a hipnotizmus által. Elaltatjuk és reáparancsolunk: élned kell ezer évig! — és a médium kényszerülne engedelmeskedni!" - — „Ej ne beszéljetek ilyen ó\'rültségeket!" — Megállj csak! — tréfál a tanár, — rajtad fogjuk kipróbálni eló\'ször. A doktor pedig fölkél, egyenest elém áll, szemeivel meredten reám néz, karjait kinyújtja, mind a tiz ujját felém mutatja és ünnepélyesen, lassan szótagolja: „Aludjál, parancsolom, hogy aludjál! és tökéletes lények közt ébredj fel kétszázezer év múlva!" Olyan érzésem van, mintha lefelé esném a levegőben. Vagy talán becsiptem? Fogalmam sincs róla, mennyi idő röpült el fölöttem. Egyszerre valami emberhez hasonlatos ismeretlen lényt látok magam előtt. Öltözete nincsen. — Ki lehet ez ? 32 Roppantul meglepődöm, mikor gondolatomra a lény válaszol: — Én a mai emberek egyike vagyok! Te pedig azok közül az ős-apák közül való vagy,, kik valamikor a sárban éltek és már régen kihaitak! (Jézus Mária! Nem lehet másként: megőrültem ! Hogyan lenne képes válaszolni valaki az én gondolataimra? hogyan lehetnék én a kihalt ősapák egyike?) — Nem vagy őrült! válaszol ismét a lény — csak nem birsz alantas lény létedre felemelkedni a kellő eszmei magaslatra. Te még a növényi maradványokkal ruházkodó,, botokat hordozó, szájjal kiabáló emberek közül maradtál meg, kik eledel gyanánt fel-felták a körülöttük élő állatokat. (Most vettem észre, hogy a különös lénynek szája nem mozog s valószínűleg eddig sem beszélt hozzám, hanem agyamra hat valami módon s igy érteti meg magát. Mintha valami áram ömlene át testéből, mely átviszi a gondolatokat. — Hogyan került ide s honnan származik ez a furcsa ember ?) ■— Iparkodom megfelelni kérdéseidre, s megismertetni veled történetünket azon kortól kezdve, melyben te és kortársaid uralták a földet. 33 Mikor az emberek túlságosan megsokasodtak a földön, csak nagy takarékossággal bírtak megélni rajta. A világ-állam óriási gépezetében minden ember egy alkatrészecske volt, kinek gondolkodás nélkül végeznie kellett az eléje szabott munkát. Ez volt a szürke-világ.\' Szigorú pontosság s rend uralkodott és mindenről az állam gondoskodott. Az egyéneket kivezénylik bármi munkára s ha azt elvégezni nem képes, akkor másik osztályba küldik. A tökéletes egyenlőség ideája megvalósult. Akik túllépni merészeltek hatáskörükön, vagy kik felmondták az engedelmességet, azokat az Ördög-hegyre deportálták, egy négyezer méter magasságú havasnak tetejére. Az Ördög-hegy lábát zsandárcsapat erős gyűrűje őrizte állandóan, mely agyonlődözte a magasból megszökni akarókat. A szigorú filiszterek deportálták természetesen a nagy szellemeket, álmadozó poétákat ós rendbontó zseniket, kik a mások boldogságáért viaskodtak, kik folytonos ujitá-sokon törték eszüket, kik nevetségessé tették a nagyképüsködőket és későn jártak hivatalaikba. Halis: Hajnal van! 3 34 (Ugy látszik, gondoltam magamban, hogy ez a tökéletes lény is haragszik a filiszte-rekre.) — Dehogy haragszunk. Bennünk semmi sincsen az életröviditő ellenszenvből vagy baráti érzelemből. Aztán külömben is azok a közönséges szürke emberek valának öntudatlanul okozói az emberiség tökéletesedésének, tehá,t inkább köszönetet érdemelnének tőlünk. Mert az Ördöghegy lakóinak gyomra kényszerűség folytán kevesebb tápszerhez, tüdejük pedig a magas levegőhöz szokott hozzá s igy egészségesebbek lettek. Idők multával repülőgépet találtak fel az Ördöghegy maradatlan lakói, melyet hátukhoz erősitettek s ekként kóboroltak a levegőben hetek-számra. Később testük is átalakult lassan-lassan, szinte észrevétlenül. Csontjaik üregeiből kiszorítani tudták a levegőt, vagy teletölteni, amint magasabbra szállni vagy mélyebbre ereszkedni akartak. Testük pedig sokkal könnyebbé vált. A test átalakulása végre fölöslegessé tette a repülőgépet. Most az ember ugy jár ós él a levegőben, mint valamikor a föld sarában. (Csakugyan! Most vettem észre, hogy a lény valahogyan a levegőben áll anélkül hogy 35 érintené a földet. Vájjon hogyan élhet a levegőben ?) — Megmondom azt is. Minél fejlettebb és tisztultabb lőn az emberi faj, azon arányban felhagyott azon utálatos szokással, hogy felfalja az állatokat, és beérte növényi táplálékkal. Most pedig már képesek vagyunk akár száz évig is meglenni minden táplálkozás nélkül. Úgyszólván egyedül a levegő tart el bennünket. (— Tedd bolonddá az öregapádat!) — Pedig mégis ugy van! — felelt a lény gondolatomra, — hiszen ez nem is valami csodadolog, mert az ősállatok közül a Proteus is képes volt évekig táplálék nélkül elélni a ti időtökben, hát mi magasabb fajuak miért ne volnánk erre képesek? (Nem válaszoltam a dicsekvésre, hanem toilette-jét látva, eszembe jutott, hogy nálunk az „armer-reisender" is jobban ruházkodott. Miképen védekeznek ezek a lények az eső és hó ellen a magas régiókban, hol külömben is hideg uralkodik ?) — Nálunk ismeretlen a hideg és meleg érzése. Átalakulásunkkal villamos erő képződött bennünk, mely közömbössé tette testünket a levegő változása iránt. Aztán az 3* 36 eső és hó csak alantas légrétegekben képződik, a mi rendes tartózkodási helyünk pedig az esőfelhők felett van. (Vájjon meddig élhetnek ezek, ha száz: évig tudnak koplalni?) — Bizony, csak néhány ezer évig. (E lőditásra ugy elfogott a kacagás, majdnem megfuladtam.) — Bolond vagy! — mondá a lény. Hiszen ha hus-eledelekkel és orvosságokkal nem rontottátok volna szervezeteteket, akkor ti is Mathuzsálemi kort éltetek volna. (No ez valószínű! De a gyilkosságok nálatok is megrövidítik az életet!) — Ezt bajos neked megmagyaráznom f mert felfogási képességed oly kevés hozzánk hasonlítva, mint a majomé volt valamikor a, tiétekhez képest. (Uram! e sértésért lovagias elégtétellel tartozik!) — Ugyan, ugyan! Aztán hogyan verekednél, hiszen tested már régen elporlottf csupán eszed maradott épségben valami delejes akarat folytán? Ha elvonom rólad a villamos-áram hatását, akkor se nem látsz, se nem hallasz többé! Alakod, mozdulataid,. 3T hangod örökké megmaradtak ugyan a levegőben, de azokkal nem üthetsz agyon! Külömben Isten őrizzen attól, hogy én sérteni akartalak volna. Csak a megórthetés-ért használtam azt a hasonlatot. Nálunk nem lehet elkövetni gyilkosságot. Hiszen a gyilkos szándék elárultatnék előre, mert Játjuk egymás gondolatait. Aztán miért ölnénk? Éhség nem bánt, ruházat nem kell, vagyona senkinek sincs, a lég pedig mindenkinek ád lakóhelyet. (Ilyenformán még igaza lesz! De hát nem küzködtök egymással — szerelemért?) — Ez a fogalom csak a régi poéták fic-tiója! Szerelem sohasem létezett. (Gutaütés környezett e kijelentésre. Hát hiábavalóság volt az a temérdek emberölés, melyet elkövettünk a szerelem cégére alatt? Másért, nem is harcoltunk az én időmben, mint szerelemért és pénzért!) — Pedig a pénz is teljesen fölösleges haszontalanság. (Kezdem respektálni ezeket az uj embereket! Milyen vallásosság lakozhatik sziveikben, s milyen tökéletes törvényeik lehetnek!) — Mindebből nálunk semmi sincsen. Hol 38 nincsen erény és bün. ott fölösleges a vallás, és törvény. (De hát az Isten szerelmére, hova lón a. földet lakó emberek megszámlálhatatlan tömege, ha én vagyok közülök az utolsó? Miként pusztultak ki: tűzeső jött reájuk,, vagy vizözön?) — Ne keresd olyan magosan az okot: jelentéktelen apró állatkák irtották ki az embereket. (Atyámfia! ezt sem hiszem ám el, hacsak nem látom! — gondoltam méregbe jőve. Hogyan pusztíthatnák ki a teremtés urát. apró állatok?) — Ha ez a kívánságod, várj, mindjárt, meglátod! (Ekkor a lény négy-öt olyan mozdulatot, csinált kezeivel, mintha távolabb fekvő levegő rétegeket akarna magához közelebb hajtani. Minden mozdulata más-más képet hozott, felénk. Rég letűnt korszakok sorban tűntek fel szemeink előtt. És a lény tovább magyarázott :) — Nézd! ez itt a szürke-világ, hol mindenki egyenruhában jár. Menjünk tovább * itt jön a sárga-világ s rajta a földön járó emberek utolsói. 39 (Nini, ruhát viselő emberek járnak amott! Csakugyan kedves földemet látom!) — Amit látsz, vagy jobban mondva, aminek képét látod; a föld az emberiség utolsó éveiben. Tél óta nincsen eső. Mindig ragyog a nap. Az egerek megszaporodtak és mindent pusztítanak: megeszik a gabnát a lábán, a török-buzát érése előtt. A nedv hiánya miatt sárga a növényzet, sőt az aggódó emberek is sárgák. Mig az emberek várakoztak a mindenható állam intézkedéseire, azalatt a folyton szaporodó egerek már a magtárakat fosztogatták. Végre a miniszter körrendeletében szigorúan meghagyta, hogy minden egérlyukat betömjenek. Ez a hatalmas, radikális óvszer bizonyos végpusztulást jelentett az egerek millióira. Serényen dolgoztak mindenütt a lyukak betömésén. Községenkint 12 tagu bizottság ellenőrizte a munkálatokat. Ekkor kicsi baj keletkezett, melyet előrelátni nem lehetett; az egerek a betömött lyukak mellett uj lyukakat, ástak s tovább űzték garázdálkodásaikat, Sőt közben még bővebben megszaporodván, any-nyira vitték vakmerőségüket, hogy nem 40 átallották megharapdálni az ellenőrző bizottság tagjait. A miniszter rettentő haragra gyúlt. Rögtön ánkétot hivott össze, melynek javaslatára egérfogó-csapdákat készittetett és azokat milliószámra osztotta ki a községek között. Azonban az egerek nagy része elkerülte a csapdákat és rövid idő alatt uj milliókkal szaporitotta az egérnemzetséget. Többé az emberek sem voltak biztonságban. (Mindezt látom magam előtt. A föld felülete tenger-módra hullámzik: az egerek milliói mozognak rajta. Az emberek visszahúzódtak lakásaikba.) — Kikerülhetetlennek látszott az iszonyú végzet, hogy a hatalmas emberiséget kiirtják hitvány egerek, — folytatta a lény. Ekkor a tél vége felé megeredt az eső s pár nap alatt negyven milliméter esett a föld talajára, mely megfullasztotta a győzhetetlennek látszó ellenséget. Az ember föllélegzett: megszabadult a rettentő végtől. De a megmenekültek sorsa még mindig ijesztő maradott. Az éhség réme járt körül a földön, s tavaszig megfelezte az embereket. Tavaszszal pedig uj irtózat érte az erőtlen emberiséget. Sáska-rajok jöttek dél felől 41 megszámlálhatlan mennyiségben, melyek ut-jokban kiirtottak, felfaltak mindent: növényt, állatot, embert. A közlekedés teljesen szünetelt, még a vasutakat is megkötötte a sáskasereg elképzelhetetlen tömege. A miniszter haladéktalanul intézkedett: kiküldött egy szakbizottságot „a sáskák megsemmisitési módozataira leendő javaslattétel végett", de eza „kiküldöttség" kötelességének martirja lőn ; megették a sáskák. Őszig számtalan uj sáska-nemzedék nevelődött, melyeknek minden mértéket meghaladó sokasága ellen küzdeni hiábavalónak bizonyult. A sáskatömeg lassan, de biztosan közeledett •a föld északi része felé. Rémületesen, ellenállhatatlanuljött a végső pusztulás. A sáskák szét-törhetetlen gyűrűként szorították a tért mind szűkebbre a megrémült ember körül, — s végre kiirtották a föld színéről az utolsó embert. (Mindeme szörnyűségek úgyszólván szemeim előtt történtek. Láttam a zöld-világot. Nincs a földön egyéb, mint piszkos-zöld sáskatömeg. Állatok, növények elpusztultak. Rettentő vége a büszke emberiségnek ! Egyszerre reménység cikázott agyamon keresztül. Hátha nem igaz mindez! Hátha csalnak ezek a fölidézett képek! Hisz, ha 42 régen elmultak ezek a dolgok, hogyan lehetne újra fölidézni?) — Ne kételkedjél, nincsen csoda a természetben! Az események képe épségben megmarad a nap fénysugarában fotografikus pontossággal; az éther hullámai pedig megtartják a kiejtett hangot örökké. Ha már most birjuk azt a képességet, hogy a tovatűnt fény- és étherréteget utolérjük, vagy jobban mondva magunkhoz visszahozhatjuk: akkor bármily esemény képét újra látjuk s a hangokat ismét halljuk. (Csüggedt, szomorú lettem. Tehát most senkisem lakja a földet?) — De bizony lakja. (Ujjongtam örömömben. Hej, mégis felküzdötte magát újra az ember! Mégis ő maradt ur a természet fölött!) — Ember ne örülj! Fajod végkép kipusztult, csak mi levegő-lakó lények éltük tul a veszedelmet. (Ki tehát az a hatalmas lény, ki az ember után birtokába vette a világot?) — Nézd, megmutatom a föld további történetében. (A lény ismét tett néhány mozdulatot kinyújtott karjaival, s delejes erővel vissza- 43 hozta a napsugarakból az elmúlt események képét.) — Figyelj! Látod, az éhes sáskasereg mindent letarolt, most nincs mit ennie: egymást falja fel. Emiatt dögvész üt ki s teljesen kipusztul a sáskahad, abban a betegségben, melyet éh-tifusznak neveztek doktoraitok. Puszta, kopár minden. Itt van a kopasz-világ. Hanem a föld megújhodott. A következő evekben elementáris erővel kihajtottak áfák és növények gyökerei, melyek a földben sértetlenül maradtak a végső pusztuláskor, A sáska-trágya hatalmas táplálékul szolgált. (Buja növényzet között lomha állatokat-látok cammogni. Mik azok?) — A hód az. A vizi állatokat nem érte veszedelem a sáskacsapás idején. Nézzük most az uj-világ utáni időket! (Karjainak pár mozdulata ismét más képet hozott elém.) — Látod hogyan elszaporodtak a hódok?-Az első évszázakban még többnyire vizben laktak, vagyis „ kétlaki "-ak voltak a ti irtózatos kifejezéstek szerint. De lassankint, mindinkább elhagyják ős-elemüket, a vizet. Végül teljesen birtokukba vették a földet: a-világ uraivá lettek. 44 (Furcsa!) — Rövid idő alatt nagyot haladtak a hódok. Felfödözték, hogy a világot csupán az ö kedvükért teremtették, s hogy a nap, hold, csillagok azért vannak, mikép őket gyönyörködtessék. Fejedelmeik osztják a rangokat ■és kitüntetéseket s viszik őket háborúba. A hadjárat alatt krónikások vannak elhelyezve a csapatok háta mögött, kik a vezérek dicsőségét feljegyzik sás-tekercsekre, melyeket aztán elhelyeznek egy valhalláhan, hogy a győzők neve fenmaradjon örökké. (Látom őket nagy tömegekben egymásra rohanni és viaskodni, vájjon most is háborút viselnek ?) — Nem, csak veszekednek a csonka-fülüek az ép-fülüekkel. Ugyanis egy nagyeszű hód valamikor régen azt tapasztalta, hogy a harcoló hódok mindig fülüknél fogva támadják egymást. Hogy tehát az. ő nemzetségét erősebbé tegye, megparancsolta nekik vallási ritus gyanánt a megfületlenitést, vagyis levágják füleiket még kicsi korukban, hogy később az ellenség hozzájuk ne férhessen. Az imigy megkülömböztetett hód-nemzetség fanatikusan gyűlöli az ép-fülüeket és vice versa. Most községi választások vannak, hol minden év- 45 ben megválasztják képviselőiket kik a fejedelem előtt a \'nép hódolatát bemutatják, — s ezért ütik egymást a fülesek és fületlenek.. (Milyen ostoba állatok! — \'gondolám magamban.) — Nono, ne itéld meg őket szigorúan! Hát ti nem öltétek egymást ilyen ostobaságokért? Hány milliót gyilkoltatok mert más. nyelven beszélt? Nem pusztitotta-e a fehérbőrű a fekete-bőrűt? A görbe-orruakkal nem vivtatok-e keresztesháborukat ? Hányszor gyilkolták egymást a jó-kabátosok és a rongyosok? Nem voltak-e ők is ostobák, volt-e cselekedetüknek észszerű oka? (Hát milyen a ti életetek? Yan-e célja? Tudjátok-e a lét problémáját ?) — No ez még titok előttünk is, de annyit már elértünk, hogy nálunk nincs távolság sem időben, sem térben. Képesek vagyunk millió évek előtt letűnt dolgok képét meglátni és régen elmúlt hangokat meghallani. A természetben el nem vész semmi. (Tehát a meg-nem-értett életcél, a sphynx, nálatok is meg van ! Szeretném tudni, hogy miféle vágyatok van, küzdötök-e valamiért?) — Igyekezünk feltalálni a módot, hogy átmehessünk más csillagokra, mert a föld 46 ■esetleges elpusztulása esetén szeretnők megmenteni magunkat De ez nem sikerült még ■eddig, mert a iöldhöz kötve tart bennünket -a levegő, mely élelmet és lakóhelyet ád. (Ilyenformán ti sem vagytok sokkal előbbre, mint mi voltunk! Eszembe jutottak a mi küzdelmeink, véres követ-választásunk és önkéntelenül tudakoltam: ugyan ki lett követ Kanizsán ?) — Borzasztó alacsony eszmeköröd van! Az emberiség fejlődésének egész története előtted áll s te olyan semmiséggel törődöl? (Én pedig a sértésre nem reflektálva rimánkodtam: „Engedj ott fetrengeni a föld göröngyein a hozzám hasonlók között! Majomra nézve nem szerencse, ha művelt emberek között élhet. Szédülök a ti hideg magasságtoktól, iiincs erőm a repüléshez! Hagyj itt engem az egymást gyilkoló emberek világában! Cicada cicadae grata!") (A lény mintha mozdulatot tett volna az eltávozáshoz. Újra könyörögni kezdtem két- ) „Tücsöknek a tücsök kedves." A földfeletti lény minden nyelven s igy latinui is tudott, mert a fogalmat kiolvasta az agyból, tehát megértette a •szót, akármilyen nyelven lön mondva. 47 ségbeesve: óh, légy irgalmas hozzám! Mutasd meg a földet abban a korban, melyben éltek a hozzám hasonlók! Engedd, hogy lássam ismerőseimet, halljam beszédeiket!) — Megteszem kívánságodat, gyarló állat! Figyelj a visszaidézendő\' képekre és ha ráismersz kortársaidra, mondd meg! (Karjaival mozdulatokat csinált ismét, s hozta visszafelé az eltűnt napsugarakat. Miniden mozdulatánál változott előttem földünk képe. Már vagy tizszer igy visszahajtotta a légrétegeket, mikor csodálkozni kezdett.) — Ejnye, nem hittem, hogy olyan régen éltél! (Magam is kiváncsi vagyok, hogy hány éve lehet?) — Bizony, már néhány százezer év előtt vagyunk! A légjáró ember mozgatta karjait és láttam a földet roppant dús növényzettel, melyet aranynyal hintett be az erősen szikrázó nap. (Micsoda ház-forma idomtalan tömeg mozog ott a viz-parton? Most errefelé fordul. Valami rettenetes nagy állatot látok. Orra fölött ragyogó fehér-szarvat visel. Útjából mindenfelé szétfutnak a sütkérező gyik-óriások.) 48 — Az ős-rinocerosz az. Minden kitér-előle, nehogy az otromba állat lábai alá kerüljön. (Egyszerre eltűnik szemem elől az ős-állat. Rettentő ordítás hallatszik. Honnan jön ez az irtóztató bőgés?) — A rinocerosz beleesett a verembe, melyet a mi elődünk az ős-ember készített, ugy, hogy a vizmosás-okozta mélységet zöld galyakkal befödte. — Az állat-óriás ordít, mert nem képes kiszabadulni, s megdögölvén, az ember pecsenyéjévé válik. Az ember így ejti hatalmába az ős-medvét, tigrist, szarvast. A gyönge embert ez a ravaszsága fogja az erős állatok fölé emelni. (Hát az emberek nem élnek társaságban? Nem védelmezik egymást?) — Mindebből még nincsen semmi. Ez idő szerint csupán az ős-hangya él rendezett viszonyok között. Rabbá teszi a gyöngébb hangyákat és dolgoztat velük. Ezt a módszert fogja alkalmazni az ember a rabszolgáival, — néhány ezer évvel később. (— Lehetetlen! Tökéletlenebb volna most az ember, mint az állat — Majd látsz még különösebb dolgokat is csak nézzük meg a sárkány-világot, melyben 49 a karcsú nyakú sárkányok zengésbe hozzák repülés közben a levegőt, s a félelmes vizi szörnyek oszlopnyi víztömegeket föcskendez-nek orrukon keresztül. Ezek voltak ám igazán urai a földnek! (Megrettentem. Ez a lény még visszavisz földünk teremtésének korába! Kiabálni kezdettem ismét: „Nem kell! Nem akarok látni semmitse! Mult ős jövő maradjon titokban előttem!") A légi ember ismét mozgatta karjait. (Egyszerre megpillantottam Yida Mukit és Esső Bélát a kávéház tükör-üvegén keresztül. Még mindig tarkliznak. Másik pillanatban látom az éljenző, ordítozó választókat. „Itthon vagyunk! álljunk meg!" kiabáltam rettegve. A lény nyugodtan inteLt.) — Maradj hát itt! Magasabb célokra ugy sem vagy képes! (Ezzel szétcsapta karjait és eltűnt előlem.) ■--Zörrenés zaja éri füleimet. Pompejus tanárnál ülök a divánon. A doktor mellettem bóbiskol. Kavics röpült be az ablakon, az okozta a zörejt, s az összezúzott üvegcserepek lábaink elé hullanak. E pillanatban bejön a pedellus és jelenti : Halis: Hajnal van ! 4 50 „A néppárt győzött 600 szóval. A győztesek most verik be az ablakokat!" — — Hurrá! Itt vagyok a húsevők között! Eggy, röpülök hozzád ! Az Élet Vize. Történeti elbeszélés. anizsa várából 1690-ben kiűzték a törököt, hanem azért még húsz S év múlva is uton-utfélen mar- talócok fenyegették az életet. Málék Menyhért, Szentpéter- Ur földes ura, azért odahagyta kúriáját és Kanizsára jött lakni, hogy a katonaságtól védett városban biztonságban legyen. Fölvétette magát a városi purgerok sorába. Városba költözésének egyéb oka is volt. Egyetlen gyermeke, Dániel, ugyanis már ifjúvá serdült, és még mindig ismeretlen volt eló\'tte az írás olvasás művészete. Tehát Kanizsán első teendője volt megkérni a franciskánus atyákat, hogy fiát a tudományokba beavassák. Dániel oktatását maga a zárda főnöke <quardián,j Andrási Miklós atya vállalta magára, ki annyira megszerette a jóviseletü ifjút, hogy még akkor is vele együtt olvasgatta a zárda könyvtárában levő drága köny- 54 veket, mikor Dániel már megtanulta a tudomány misztériumait. Az 1714. év augusztus utolsó napján azzal vált el tanítványától a páter: — „Fiam, most két hétig nem jöhetsz hozzám! Addig meg kell szakítanunk a tudományos munkák olvasását." Dániel, a husz éves délceg ifjú, égó\' szemekkel tanítójára nézett s halkan kérdezte:- — „0 jön?" — „Az, akinek jönni kell! Ne kérdezz többet, hisz tudod, hogy nem szabad szólanom!" A tanítvány tisztelettel meghajolt, s lassú lépésekkel ment ki a zárdából. Andrási pedig fölment az emeletre és ott megállott a széles folyosó utolsó ajtaja előtt. Nem nyitott be, hanem valami szokatlan jeladással kopogott. Az ajtó zárva maradott, de belülről azt. kiáltotta valaki: —• Ki kér bebocsájtást ? — „Ki jelet hoz," felelt Andrási. — „Mit keres?" —• „Fényességet." — „Mi az élet kulcsa?" — „Kohma." (Bölcseség.) E különös szóváltás után az ajtót kinyitották. Egy szerzetes dugta ki fejét, melyen 55 a szélesre borotvált tonzura miatt csupán két-ujjnyi szélességű haj koszorú diszlett. Meglátván a zárda főnököt, azt felelte : Köszöntünk testvér! (fráter.) Andrási belépett. A helyiség boltozatos, hosszú terem volt, melynek vasrostélylyal ellátott hét ablaka mind észak felé nézett. Belül az ajtó fölött sárga szinü nagy szőnyeg lógott. A frissen meszelt falakon planéták és különféle misztikus jegyek állottak. A keleti falat egész magasságában elfoglalta keresztelő szent Jánosnak tündöklő G betűs pentagram alá festett képe, amint a jobb kezében keresztet tart e felírással: „lm az Isten báránya" (Ecce agnus Dei); — balkezében pedig karikába kanyarodott kígyót emel. Az átellenes fal két sarkában egy-egy kemence volt építve. A tűzhelyen a meleg nap dacára fa-hasábok égtek pirosas lobogással. A fali állványokon furcsa alakú üvegedények és korsók állottak. A sárga szinti székeken és asztalon sőt a talapzat kőkockáin is kapcsos nagy könyvek hevertek szerteszét. Három szerzetes tartózkodott a teremben. Kettőnek franciskánus voltát a csuhát övező fehér kötélről fölismerni. Ezek a tüz élesztősével foglalkoztak. Harmadik^ a kanizsai Keresztelő szent János képe. 57 jezsuita-zárda főnöke Piscator Kristóf, karosszékben üldögélt. A belépő Andrási balkezével keresztjelet huz szive fölé, melyre a tűzhelyekre ügyelő két egyén mélyen meghajol és szintén keresztjelet csinálnak. A jezsuita is ugyanazon jelet viszonozza, fölemelkedve üléséből. — Miklós testvér, nem feledkeztünk meg valamiről? kérdi a jezsuita. — Mennyire az én tudományom képesít, annyit megtettem. Ha hiba történt, neked testvér, észre kell venned! — Nem ugy értem fráter Miklós! Azt akarom tudni, hogy megtettünk-e fogadtatáshoz mindent? — Elvégeztem a szükségeseket. Az elébe küldött fráterek már három nap óta Körmenden várnak. Ezenfelül külön lovas fogja hirül hozni az elindulás idejét, ki legalább öt-hat órával előbb itt lesz. — A szertartáshoz szükséges eszközök mind megvannak? — Ugy hiszem, semmi sem hiányzik. Itt van 14 sárga szék, kettő vendégünknek, tizenkettő a testvéreknek. A szertartástemplom díszítése is sikerült. A két előszobát rögtön felállíthatjuk a készenlevő spanyol- 58 falakból, mihelyt szükséges lesz. Norbert és. László testvérek három hétig bajlódtak a rendezkedéssel. — „Nemsokára megnyeritek fáradozásaitok jutalmát, ifjabbak! (Juniores.) Fölemelnek a theoretikus-rendbe/" — mondja a jezsuita odafordulva a tűzhely mellett foglalatoskodó szerzetesekhez. A két szerzetes alázatos fejhajtással szó nélkül köszöni meg az örvendetes hirt. Piscator pedig fölkél, és azt mondja: — A trónszék alá emelvényt kell még csinálni, és azt is beteriteni sárga posztóval _ Aztán a szenteltviz-tartót ide kell állítani a tábla északi oldalához! A dolgok megértéséhez tudnunk kell, hogy ezek az egyének tagjai egy titkos szövetségnek, a keresztes-lovagok rendjének. (Ordo fratrum crucis.) E rend tulajdonképen nem más, mint a régen eltörült templomos-vitézek rendjének folytatása. A volt templáriusok pedig az ó\'s-régi egyiptomi titkos szekták szertartásait, használták; persze némileg átalakították, ahogyan a keresztény vallás védelmezése megkívánta. A mostani keresztesek (.cj-uciani) némi. 59 változtatással megtartották a templomosok szertartásait, de kihagyták a tagok kötelességei közül a hitnek karddal való terjesztését. E helyett annál több időt szenteltek az alchimiának a szövetség tagjai, kik nagyrészben egyházi férfiakból állottak. Ezen idó\'ben külömben minden tudós ember alchimiával foglalkozott. Az életet megtartó balzsam titka után kutattak mindenütt. Ez az elixirium nemcsak meghosz-szabbítja, hanem visszaadja az életet. Mert a csodaszer életre kelti a halottat első izben háromszáz esztendőre, másodizben hétszáz évre. Ha sikerül előállitani az aqua vitae-t: legyőztük a halált! Milyen széditő gondolat: győzni a mulandóság fölött! A kanizsai keresztesek ilyen életriz elkészítésén fáradoztak az egyik tűzhelyen. A másik tűzhelyen pedig a bölcsek köve fog előállíttatni. A kő isteni hatalmat ád a tulajdonosnak: a kénesőt nemes aranynyá változtatja csupán érintés által; meggyógyít, mindenféle nyavalyát és visszaadja a fiatalságot. A szövetség két fráterje éjjel-nappal felváltva őrködik, hogy a tüa»aöha ki ne aludjék •60 ■azok alatt az edények alatt, melyekben az -anyagokat párolják. Az élet-vizének edénye alatt több mint hét év óta tüzelnek szakadatlanul; azon a tűzhelyen pedig, hol a bölcsek köve készül, — hat esztendeje nem aludt ki a tüz. Kanizsa székhelyén tizenkét crucianus volt; tiz szerzetes és két világi ur: Grasics báró és Bácsmegyey György prefectus. Még -egy világi egyén vár felvételre: Málék Dániel, ki még nincs 21 éves, tehát nem vehető fel. (A hármas, hetes és huszonegyes szám különös jelentőséggel birt a kereszteseknél.) A legmagasabb rangban a jezsuita főnök -állott: exempti között; hetedik fokban. Ha még sikerülne két fokkal előbbre menni, ő lenne a Mágusz! — Rendelkeznék a világ -összes crucianusával, s a szövetséggel vas-gyürü gyanánt fogná körül szorítani a földet! És Riseator Kristóf csakugyan erre törekedett. Belátta azomban, hogy vágyát csupán valami rendkivüli cselekedettel érheti el. Ezért fáradozott olyan ernyedetlen szorgalommal az aqua vitae megteremtésén. Ha föltámad és újra él háromszáz évig: föltétlen bizonyossággal eléri a kilencedik fokot. (A mágusz rangja.) Mert arról suttogtak, hogy a 61. bölcsek kövét már előállították imitt-amott,, de az életviz készítése még nem sikerült, semmiféle halandónak. Az adeptusok közé (adeptus vagy exemptus ugyanegy lokozatot jelent) emeltetését is abbeli buzgalmának köszönhette, hogy az. aqua vitae előállítása körüli rendkívüli tevékenységéről minden évben terjedelmes jelentést adott a crucianus-rendhez; — s ebbeli érdemeit még öregbítette az a munkássága, melylyel a Kanizsa vidékén visszamaradt, törököket egytől-egyig keresztény hitre térítette. A kanizsai testvérek most a mágusz. küldöttét várják, ki az aqua vitae tökéletesítését (perfectió) fogja eszközölni; ezenkívül egy szerzetest felavat újoncnak, és több-rangemelést végez. Nevezetesen a két iuni-orest, miután már kitöltötték az újoncoknak előirt hét esztendői szolgálatot, magasabb fokba helyezi. Utolsó hetekben a nagy ünnep előkészítésén fáradoztak szünet nélkül. A szertartások templomát újra díszítették. Az életvizének munkájára pedig Piscator személyesen ügyelt. Az utolsó napokban minden idejét a tűzhely mellett töltötte. Maga. «62 mérte az anyagokat, számította az órákat, és a párolásra roppant szigorúsággal vigyázott. A jezsuita egész lényét annyira elfoglalta ez a dolog, hogy nem is beszélt másról. — „Tehát az elixirium két nap múlva tölti be a korát ?" — kérdi Andrási. — „Ugy van! Holnapután jár le a hét év, hét hónap és hét nap, inert 1706. évi Luca napjától fogva készítjük." — feleli Piscator. — „És ha késik a küldött három napig, akkor nélküle kell elvégeznünk az életviz tökéletesítését ?" — „Csak semmi félelem, testvér! Föltétlen bizonyossággal megjön a küldött kellő időre. Pontosan megírtam az aqua vitae korát, s már hét hónappal ezelőtt Írásban értesítettek, hogy az aqua vitae fontosságára, és arravaló tekintettel, mikép egyúttal több rangernelés lészen, — téged is fölemelünk testvér a nagyobbak közül (maiores) a hetedik fokba: okvetlenül hatalmas személyt küldenek, sőt ha csak lehetséges lesz, maga a mágusz jön hozzánk!" — „A mágusz! Milyen mérhetetlen megtiszteltetés lenne ez!" —susogják az ifjabbak. Kívülről lódobogás hallatszik, melynek zaja megszűnik a zárda előtt. 63 — A hírnök megérkezett! kiált a quardian és elsiet. Az udvaron találkozik a futárral. — Mi történt Antal? — Körmendről ma délután indulnak, Hahöton hálnak, s holnap itt lesznek. — „Hála Istennek! No, Antal jó hírt hoztál! Eredj a szakácshoz, adass magadnak bort és ennivalót. Hanem előbb intézkedjél, hogy két ember azonnal lóra üljön és Hahótig elibük menjen. Ott ők is meghálnak és holnap idáig kisérik!" parancsol a zárdafőnök. A jezsuita is kijött az udvarra, s meghallván a futár értesítését, azt mondja Andrásinak: — „Miklós testvér! azonnal egyél te is valamit, mert holnap téged emelünk magasabb rangba s tudod actus előtt 24 óráig böjtölnöd kell!"-- Másnap ugy tiz óra tájban csakugyan megérkezett a várva-várt vendég. Vele jött egy Clermontból való jezsuita, ki a titkári (secretarius) teendőket teljesítette. A kanizsai keresztes testvérek (annak a kettőnek kivételével, kiknek otthon maradni kellett a tűzre vigyázni,) mindnyájan a küldött elébe kocsiztak a közelfekvő Palin faluig. G4 A küldött, fél-clíszbe öltözötten, a jezsuita, főnök jobbján ült, útitársa a második kocsin, jött két keresztessel. Mikor Thury-sirdomb-jához érkezett a menet, hét darab mozsárágyút durrantottak el. A város végén hozzájuk csatlakozott hét duplér-vivő és három zászlós, kik mindannyian lóháton valának. A franciskánusok zárdája előtt pedig fehér ruhás huszonegy lány fogadta őket és fehér liliomot szórtak a kocsiról leszállott küldött lábai elé. A küldöttnek tiszteletére persze nagy ebéd volt a zárdában. A quardián nem vehetett részt a lakomán, mert elmélkednie kellett, (amint a rítus előirja) az Isten jóságáról és a lélek halhatatlanságáról. A társalgás az ebéd alatt latinul folyt, mely nyelven akkoriban minden nemzetbeli tanult ember beszélt. Az illusztris vendég Strassburgból való világi egyén volt és magister rangban állott. Most a Mágusz képviseletében fungált. Kecskeszakállt és kicsi bajuszt viselt, melyek keresztalakot képeztek arcán. A kanizsai nép francia-püspöknek hivta, mert palástjában hasonlított az egyházi férfiakhoz. Bajusza és szakálla nem képezett 65 akadályt a püspöki cimhez, mert Magyarországon a papok nagy része még bajuszt viselt ez időben. A lakomázok általános figyelem közt, bámulással hallgatták a küldött élményeit. Abban az időben életveszedelemmel járt Strassburgböl idejönni a török-birodalom szélére. Természetesen szóba hozták a strassburgi szent Vitus kápolnát, hol a boszorkány-tánctól gyötörtek meggyógyulnak imádsággal és füstöléssel. És szóbajött Strassburg másik nevezetessége, az óriási óra is. Piscator hozta elő, ki tudós ember létére sokat olvasott a világ csodáiról, azt kérdezvén: — „Hát a régi hires óra jár-e még?" — „Ha a legrégibb órát gondolja reve-rendissime, az nem jár. Hanem a mostani óra, melyet a régi helyére ezelőtt százharminc esztendővel építettek, az járni fog, miként a mi szövetségünk is működni fog Isten dicsőségére, az idők végéig!" Ilyenek, és más épületes dolgok fölött való beszélgetés közben hamar mult az idő. Már hat órát ütött a folyosón levő lábos óra, mikor az ebédtől fölkelt a messziről jött magister, és bevonult szobájába, hogy az Halis: Hajnal van! ^ 66 ünnepi szertartáshoz elkészüljön. A többi keresztes is mind hozzálátott az öltözködéshez. Csakhamar teljes-díszben állott valamennyi keresztes a zárda folyosóján. A magisterre vártak. Közöttük feltűnt egy 7 éves kis fiu apród ruhába öltözve, ki a küldött palástjának uszályát fogja vinni. Csupán Andrási hiányzik. Neki addig nem szabad látni a testvéreket, mig a magasabb rangra emelés szertartása meg nem kezdó\'dik. Vörös talárból és sárga ingből állott a keresztes testvérek közül azoknak öltözete, kik egyházi rendhez tartoztak. Derekukon az inget piros szegélyű fehér kötő övezte. Vállaikra széles piros kendő bonilt, s (a két legalsó rangúak kivételével) a kendőn annyi ezüst keresztet viseltek a hányadik rangban állottak, s mindegyik kendő közepéről arany kereszt lógott. Grasics báró mint theoretikus ezüst golyót, a iuniores pedig vasból-vert ötszögü csillagot hordoztak kendőjükön. A nem-papi rendű testvérek öltözete rozsdavörös himzett kabát visszahajtott ujjakkal, ugyanolyan színű térdig érő nadrág és 67 fehér harisnya. Vállukon keresztekkel ékített piros szalagot hordanak s a szalag végén fehér kulcs lóg. Azon kor divatja szerint hajuk hosszú, — szakállukat és bajuszukat pedig borotválják. A jezsuiták szintén hosszú hajat viselnek, mig a franciskánusok hajukat is borotválják, egy keskeny hajkoszoru kivételével. Mindenféle-rendü testvérnek kard van az oldalán. Fontban 7 órakor lépett ki szobájából a magister. A szövetség öltözetén kívül bó\' palástot visel, mely fehér selyemből való, és a melyen piros kereszt pompázik. Nyakán vastag aranyláncot hord arany háromszöggel, melybe az Atyaisten szeme van belevésve. Balját a palást eltakarja, szabadon maradt jobb kezének nagy ujján óriási arany gyürü csillog. Fehér kötó\'jén piros kereszt és zöld koszorú van selyemmel kivarrva, s egy aranykulcs van ráeró\'sítve. És megindul a zárda folyosóin az ünnepi menet. Megfordított rang szerint vonulnak tovább, vagyis a magister, mint legmagasabb rangban levő, jött utolsónak. A magister hosszú uszályát a kis apród vitte, mig előtte meztelen kardot hordozott a titkár. 5* 68 Az a testvér vezette a sort, ki egyik kezében a szertartás-templom kulcsát tartotta, másikban pedig aranyzsinórral körülkötött ékes botot hordozott. A széles folyosón 2 szoba volt felállítva a szertartás csarnok eló\'tt deszka-falakból, mert a most teljesítendő szertartáshoz 3 szobát irt elő a keresztesek törvénye. A küldött kívül marad apródjával, mig a többiek mindnyájan bevonulnak a csarnokba. Mintha keresztbe raknák lábaikat, olyan különös lépéssel járultak a tábla elé. Aztán a kereszt felé fordultak, meghajoltak előtte és egymással szembe nézve, felállottak kettős sorban. Elhelyezkedés után Piscator, mint legmagasabb rangú, vette át a rendezést ós azt kiáltotta: — Készen vagyunk a bibliai gyakorlatra! Erre a strassburgi küldött a külső szoba ajtajára ráütött néhányat. A különös kopogásra a kulcsos testvér ünnepélyes hanghordozással kérdezte: — Ki kényszerit arra, hogy bebocsássam? A strassburgi válaszolt: — Az, akit Napkelet küldött. — Mit hoz Tőle? 69 — Teljes világosságot. — Mi az izenet? — Zopnat panea. Ez a misztikus szó a kiküldött rangját jelentette valami ismeretlen sémi nyelven. -(Valószinüség szerint ez a szó még az egyip-tombeli szektáktól maradt fen.) Azt a rangot jelentette, melyre a íáráó emelte az álomfejtő Józsefet. A palást, a gyürü és a nyaklánc is olyan, minó\'vel a fáráó parancsára fölékesítették Józsefet. Az izenetre kinyitották az ajtókat és a magister belépett a csarnokba. Üdvözlésére a keresztesek kirántották a kardjukat és a kard-sátor alatt lépegetett eló\'re a küldött, ugyanolyan különös lépésekkel milyennel a többiek bejöttek. A tábla elé érve, rálépett és keresztül ment rajta. Azután meghajtotta térdeit a kereszt felé és leült a három lépcsőre helyezett sárga székbe. Előtte háromszögletű kicsi asztal, kissé oldalt pedig nagyobb négyszögű asztal állott, mindkettő befödve sárga, posztóval. A strassburgi küldött rangban közvetlenül •a mágusz után következett, s mint legidősebb magister egyúttal mágusz-helyettes cimet is viselt. 70 A többi crucianus ezalatt hüvelybe dugta kardját és mellükön András-keresztbe téve kezeiket, figyelve álltak. A magister ráütött kardjával az asztalkára s erős hangon kérdezte : — Jánitor! biztos-e az ut Salamon templomához ? A kulcsos fráter felnyitotta az ajtót és kiment. Kivezette a kis apródot is. Rövid idő múlva visszajött egyedül, és szertartásos üdvözlés után jelentette: — Csönd lakik a templom környékén. — Vannak-e profán-népek a kapu előtt? — Csupán eggyek vagyunk. — Testvér, zárd el a kaput a hitetlenek elől és őrködjél tovább! Ekkor az ajtó-őre becsukta az ajtót belülről. És megkezdődött az ünnepi szertartás. A magister odafordul Piscatorhoz és parancsolja: — Fölvigyázó testvér tedd kötelességedet! A fölvigyázó végig megy a keresztesek során s mindegyiktől megkérdi: — Mi a szó? „Kosuf!" (Choschuph) súgják fülébe a titkos szavat; a szó után azt kérdezi minden keresztestől: 71 — Mi a jel? Mindegyik testvér megadta a titkos jelt a fölvigyázónak, ki azután a magister elé vonul, előtte megadja a jelet és válaszol: — Főtisztelendő magister! A szót és jelet átadták testvéreim! Magister: — Kérdem tőletek, nagy dolgokra kiválasztott testvéreim! most, — miután a profán világ hamis tanai és alattomos cselvetései nem őrnek el hozzánk, — készen álltok-e Isten tiszteletére és Rendünk építésére munkához fogni? Mindnyájan: — Készen állunk! Most a magister és a szónok közt következő párbeszéd folyik le: — Testvéreim! Szeressük az igazságot és gondoljunk alattvalói tisztelettel a Mindenhatóra, ki segít bennünket! — Az igazak lelkét Isten ótalmazza, hogy ne érje bántalom! — Az Ur hatalma nagy! — És irgalmának nincsen határa! — A világmindenségben az Ur mindenütt jelen van és minden könyörgést meghall. 72 — És a káromlások sem maradnak rejtve előtte. — Szent leszen, aki szentül megtartja a szent tanokat! •— És jótevés a bölcseség alapja. — Minden az Úrtól jön örökkön örökké! — Isten parancsa a bölcseség forrása, és Isten szava a bölcseség kútja. — Ki előre tud mindent, kegyelmesen beleönti a bölcseséget azokba kik őt szeretik. — A Mindenható keresztül hatol az elméken és meglátja, hogy mocsok nélkül van-e. — Könyörögjünk tehát bölcseségért az Úrhoz! Ekkor mindannyian fölkiáltanak: — Ugy legyen! Most kopogás hallatszik a másik szobából. Jön a candidatus Andrási! Ugyanis a félig nyitva tartott első ajtó előtt fölvigyázó őrködött, hogy lássa Andrási jöttét, és erről, az exemptusi-szertartás megkezdésére jelt adott erős kopogással. A filozofikus-módon berendezett első szobában négy testvér fogadta Andrásit, kinek arcát ruhával letakarták. így bevezették a második szobába, hol 5 darab bádoglámpában borszesz égett. (Spiritus vini.) A palló kö- 73 .zepére pedig a 7 ezüst kereszttel ékesitett piros kendő van letéve, melyet a candidatus viselni fog a rangemelés után. Andrásival végig csinálnak minden jelet és szavat egész a hatodik fokig. Ez idő alatt a kisebb rangban levők visszavonulnak a csarnokba. A hosszú examinálás után mindnyájan belépnek a szertartás templomba. A magister azzal a kiáltással: „Dicsőség légyen a böl-cseség fiainak!" átveszi a tetragrammatont, fejére illeszti a hétágú koronát és hosszú szertartás között véghezviszi a rangemelést. A végén Andrási leteszi az uj esküt. Ekkor megszabadítják a fejét betakaró ruhától, és térdre hullva átveszi az uj (exemp-tusi) írásmódot és jelvényt a magister kezéből. Az avatás megtörténte után Piscator járult a magister elé. — „Letölt hét év, hét hónap és hét nap. Küldött! Tökéletesítésre vár az élet!" — „Végezzük tehát a tökéletesítést a Világalkotó nevében!" rendeli a magister. — „És az Ur minden mélységet betöltő határtalan irgalmával meg fogja adni az öröklétnek áldásait!" felel a szónok. 74 Ekkor az előbbi táblát kicserélték a termékenyítés (Mirabilitis Naturae) táblájával, melynek alsó részére Kanizsa vár képe volt festve; — és a küldött megkezdette a tökéletesítés (perfectio) szertartását. A táblára állva parancsolá : — „Emeljétek le az élet edényét!" Piscator összefogta talárját, odalépett a tűzhelyhez, s egyik junior segítségével leemelte az üstöt. A folyadékot óvatosan, hogy egy csöpp se vesszen kárba a drága italból, átöntötte egy kisebb edénybe. Valami kékeszöld folyadékból állt az egész. A kisebb edényt odahelyezték a magister elé: „íme az élet!" — „Adjatok szűz-földet és égi-harmatot!" (Ros coeli.) Két crucianus odaemelt egy, — a szalmából fonott szőnyegen álló, — óriási üvegedényt, mely üveg-fedővel volt befödve. Ebben tartották a Nagyasszony napjától (augusztus 15-ikétől) fogva, holdvilág-nélkülihét éjszakán csillagfény mellett, nagy fáradsággal összegyűjtött harmatot. Lehetett vagy tiz pinttel. Ezután pedig Piscator a küldött felé nyújtott egy üveg-burával letakart nagy tálat. E tál a szüz-földet rejtette, melyet a Basa- Mirabilitas Naturae. (Mágiás-tábla Kanizsa .képével.) 76 kert kelet felé néző részében maga Piscator gyűjtött és készített az előírás szigorú megtartásával: tiszta, időben, május hónap egyik reggelén hajnal hasadás előtt, a gondosan megválasztott alkalmas helyen a fekete földet kiásta 3 lábnyi mélységre, azután kicsi fa-lapáttal 5 font földet rakott zománcos edénybe, rögtön befödte és hazavitte. Otthon a földet ujjnyi vastagon széthintette lapos agyag-tálakra, ós az egész junius hónapon keresztül az e célra épített, 3 oldalon nyitott helyiségben tartotta, hogy harmattól, széltől és napsugártól megóva legyen. Junius utolsó napján szőrszítán megszitálta és kiválasztotta a kemény anyagokat, nehogy üvegesedést okozzanak. Az ily fáradságosan készített sziiz-földet helyezte most a nagy asztalra a magister elé, mondván: — „íme a test!" A magister ekkor keresztet vetett és erős hangon kiáltotta: „Legyetek jelen: Hel, Heloym, Sother, Emmanuel, Sabaoth, Agla, Tetragramaton, Agios, Otheos, Helchiros, Athanatos, Jehova, Adonay, Saday, Va, Homousion, Messiás, Eseheye, Alpha és Omega! Teremtsetek!" Most a szűz-földet magában foglaló tálat 77 vévén kezeibe a küldött, a földet belehintette a harmatos edénybe, miközben azt kiáltotta: „Termékenyits a halálban!" Majd ismét keresztet vetvén három izben,. igy kiáltott: — Increatus Páter! — Increatus Filius! — Increatus Spiritus Sanctus! A többi crucianus szintén keresztet vetett és karban ismételte: — Increatus Páter! — Increatus Filius! — Increatus Spiritus Sanctus! Ezután az elixires-edényt vette kézbe a küldött és e mondás közben: „Győzedelmeskedjék az enyészet fölött!" az elixirt szintén a harmatba öntötte, s a háromszoros keresztvetést ismételte e szavakkal: •— Christus vincit! — Christus regnat! — Christus imperat! A testvérek kara pedig utánna mondta: — Christus vincit! — Christus regnat! — Christus imperat! A szertartás után betakarták a nagy üvegedényt sárga posztóval. Majd az e célra 78 készített saroglyára helyezték óvatosan az edényt, ugy hogy a szalma-szőnyeg folyvást alatta legyen, és két crucianus kézbe vévén kivitte a zárda kertjébe. A keresztesek rang szerint szótlanul követték a tehervivó\'ket. Világos, gyönyörű éj volt. Az uj hold szelíd sugarai.lágy szinbo öltöztették a vidéket. A kert dombján gyöpre tették az élet-vizet-rejtó\' edényt. Ettől nem messze egy sárga széket állítottak a magister részére. Azután pedig egy furcsa gépet hoztak ki a kertbe. Két óriási üvegkorongot. (Ritka és drága tárgy azon idó\'ben.) Az üveglapok mindegyike fa-lábra volt eró\'sitve oly módon, hogy tetszés szerint magasabbra emelni lehetett, vagy alacsonyabb helyzetbe állítani. A két üveglapot egymástól három Singnyire (egy sing körülbelül 3 méter,) állították föl ugy, hogy a hold fényének a két üvegen keresztül éppen oda kellett esni a víztartó edényre. így elkészítvén a szükségeseket, csendben várták az éjfél jöttét. Végre tizenkettó\'t ütött az óra a zárda folyosóján. Az utolsó kongás pillanatában vigyázva lehúzták a sárga takarót az edényről, s a 79 küldött a holdra függesztvén tekintetét, fölkiáltott: „Adj állandóságot! Adj melegséget! Adj életet! Akibél, Tamiel és Asradel segíts!" A magister szózata után öt testvér hűvös szavaknak elmondásába kezdett, és 7-szer mormolták a következó\'ket, miközben jobb ezük mutató ujját a hold felé tartották. Egyik: Másik: Harmadik: Ebarsunius Sátor Ausnosenem Barsunius Arepo Usnosenem Arsunius Tenet Sunosenem Ronnius Opera Nuosenem Sunius Rotas Uosenem Unius Osenem Nius Senem Ius Enem Us Nem S M Negyedik: Ötödik: Evoxlofi Abraxlan Evoxlofu Abraxle Evoxlof Abraxel Evoxlo Aber. Evoxl Ab Evo A Evu Af A 80 Végül ugyancsak 7-szer megfordított rendben mormolták ugyanazon misztikus szavakat. A többi testvér szótlanul nézett az életadó vizre. Egyik-másik megigazította néha az állványt, hogy a hold távozó fénye a korongokon keresztül folyvást ráessék a drága folyadékra. Lassan mult az idó\' a feszült várakozásban. A bűvös mondások után az edényt hirtelen njra befödték sárga posztóval. E pillanatban a magister fölkiáltott: — Itt a világosság! — Itt a melegség! — Itt az élet! Hozsiáná! Hozsiáná!\' Hozsiáná! Aztán két fráter ismét kezébe vette az edényt és vissza vitte a szertartás-templomba. A vegyitéket átöntötték egy üstbe, aztán a tüz fölé vastáblát helyeztek, melynek három nyílása volt, s az ezen kijövó\' hármas láng fölött megforralták. Megforrás után lehűtötték, megint vissza öntötték az üvegedénybe, s ráhelyezték a szalma-szőnyeggel együtt a termékenyítés táblájára. Most a magister meghintette szentelt vízzel és felkiáltott: — Legyen áldott! 81 -- Legyen győző! — Legyen örök ! — Hozsiáná ! A testvérek kara utána mormolta: — „Legyen áldott! — Legyen győző! — Legyen örök! — Hozsiáná!" Végül „az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében" a magister parancsára megszüntették a tüzelést abban a kemencében, hol az aqua vitae készült. — — „Most pedig tisztelendő testvéreim fejezzük be az ünnepélyt a hogyan szertartásunk előírja!" szólt a magister, ki ismét a háromszögű asstal mellé ült. És mondá a következőket, melyekre a szónok válaszolt: — „Testvéreim! A bölcseség többet ér a gazdagságnál, mert mindent megád!" — „Ez a legnemesebb vagyon, mert Istentől jön és kedves az Ur előtt." — „Ez tükre az isteni erőnek." —- „És vét az Isten ellen, ki nem törekedik bölcseségre!" — „Ez sugára az örök fényességnek." — „Mely világít azoknak kik jóra törekednek." — „Boldog kit utján bölcseség vezet!" Halls : Hajnal van ! 6 82 — „Az ő utjának minden lépcsője béke." — „A bölcseség megjutalmazza a béke munkásait." — „Őket jobb-kéz felől a becsület kiséri, baloldalon pedig velejár a hosszú élet." — „Menyországba vezet a bölcseség utja." — „Mert bölcseség a Mindenható lehelete." — „Dicsőítsük tehát munkánk végeztével az Alkotót/" Ekkor mindnyájan letérdelnek és kiáltják: — Hozsiáná, hozsiáná, hozsiáná ég és föld teremtőjének! Legyen irgalma velünk örökké!" — „Amen!" szól a magister. — „Amen!" felel a testvérek kara. Ezzel véget ért a tökéletesítés szertartása. A megtermékenyített életvizet nagyon vigyázva átöntötték 3 korsóba, mindegyikre ráirták „f Aqua Vitae f" és viaszszal lepöcsételve szekrénybe zárták. — — Ragyogott a jezsuita-főnök arca: „Megvan az élet vize! Hatalmunkba került , a halál! Hozsiáná!"-- Másnap a jezsuita kolostorban volt lako-zás. A crucianusok mind együtt voltak Grasics báró kivételével, ki estére magasabb 83 rangba fog emeltetni, s ezért 24 óráig nem szabad magához venni semmi táplálékot. Este csakugyan fölemelték Grasics bárót hosszú szertartással a 3-ik fokra. Harmadik nap a báró adott áldomást; és aznap este egy jezsuita szerzetest avattak föl a szövetség tagjának. Az újonc fölvételét az \'előirt szertartások és próbák szigorú megtartásával eszközölték, melyek a föltétlen engedelmességet igazán beigazolták. íme az egyik próba: — „Menj! A kriptát nyisd fel és hozd ide az egyik.halottat!" parancsolta a magister a felveendő újoncnak, kinek feje ruhával volt betakarva. Ezzel kivezették az újoncot a 42 égő gyertyával pompázó csarnokból a folyosóra, hol a köteléket levették szemeiről és kezeibe adták a kripta kulcsát ós egy szál gyertyát. Manapság nem félünk a megholtak lei-keitől, de abban a korban éjjel még hazajártak a lelkek. Visszariasztó volt tehát az újonc föladata, dacára annak, hogy mint szerzetesnek gyakran kellett foglalkoznia a halál gondolatával, sőt egy koponya állandóan az asztalán állott. A léghuzamos hűvös folyosón megbor- 6* 84 zongott az újonc, de az Ur kezeibe ajánlva lelkét, — teljesítette a parancsot. Törhetetlen bátorsággal lement a kriptába, kihúzta a fülkéből az egyik koporsót s felvitte. A csarnokban leemelték a koporsó fedelét, s a tetemben, mely a száraz kriptában feloszlás nélljül összeaszott, tisztán föl lehetett ismerni a 15 év előtt elhalt Péter atya testét. Végül az újoncnak, miután a sokféle próbát sikeresen kiállotta és az esküt letette, a magister karddal a vállára ütött, s tudtára adván a titkos szavat, jelet és irást, valamint beavatván az elsőfokú misztériumba, — felavatta a szövetségbe az ifjabbak (iuniores) közé. Másnap még egy lakozást tartottak. Mivel a magister elutazandó volt, Piscator az ebéd alatt még egyszer megkérte a magistert, hogy adjon oktatást az életviz használatához. — „Különösen ügyeljetek arra, hogy az életvizzel megtöltött koporsó ugy helyezendő el, mikép a holt fráter feje kelet felé legyen," mondja a küldött. — „Igen, azt tudom. Valamint azt isr hogy a koporsó 7 év 7 hónap és 7 nap múlva nyitandó ki a halálozás után. Ekkor a halott. maga erejéből kiszáll koporsójából," felel Piscator. 85 — „Csakhogy a holttetem belső részeit is betölteni kell az élet vizével. S a halottnak nem szabad teljesen kihűltnek lenni, mikor az életvizébehelyezik!" figyelmeztet a magister. A testvérek csodálkoznak, és a magister még több titokra tanítja őket. — ..Azért hiába tennénk aqua vitae közé vizbefultnak, iüzberx-elégettnek, vagy pestisben meghaltnak tetemét, mert ilyenekre nem lenne hatása, S azért kell tőrrel rögtön a halál bekövetkezése után 5 nyilást a testbe szúrni, hogy e nyíláson az életadó viz behatolhasson a belső szervezetbe. Az öt nyilás közül egynek a baloldalon és egynek-egynek a kezeken és lábakon kell lenni, a hogyan átszúrták a Megváltó testét." — „Milyen sok minden szükséges az eljáráshoz!" megjegyzi Grasics báró. — „Csakhogy ez megérdemel bárminő rettentő fáradságot!" szól a másik testvér. — „Valamit majdnem elfeledtem: az aqua vitae csodaereje csupán olyan egyén testére hat, ki sohasem kételkedett benne!" mondja a küldött. — „No majd én gondoskodom minden akadálynak legyőzéséről!" szól önérzetesen Piscator. 86 A nagy ebéd után a küldött és titkárja elutaztak Pécs felé. Iharosig elkísérte valamennyi testvér. — — Mig a tudós férfiak bűvös szerek előállítására törekedtek, azalatt künn a profán népek között nemkevésbé misztikus események történtek. A pogány török igája alul megszabadult Kanizsa lakóit most a sátán igyekezett hatalmába keríteni. A városra mihelyt reáfeküdt az éjszaka, nem lehetett kilépni a házból anélkül, hogy baj ne származott volna belőle. Az alacsony házak fölött röpül 5-zsirraI bekent boszorkányok lovagoltak a levegőben. Az utcákon tüzesszemü macska, vagy undok varaskos-béka leselkedett, a keresztutakon pedig rontás tette szerencsétlenné az embereket. Ha nem vigyázott a gazdaasszony, hát. az is megtörténhetett, hogy a kakasok tojtak, s ilyen tojásból szüzeket-emésztő sárkányok keltek ki. Ahhoz a bűnöshöz pedig aki paráznál-kodás által vétkezett, éjjelenkint lólábu Ludvérc járogatott, kiszíván csontjaiból a velőt s elvivén arcáról a pirosságot. Sőt a gonosz szellem néha az asszonyok 87 szemeibe húzta magát, s onnan csábitgatott. Az ilyen szemverés ellen aztán hiába volt három-királyokai irni az ajtók fölé, seprűt fektetni a küszöbre nyir-ágat fűzni a kulcslukba. Csupán hosszú, nehéz penitencia segített. A francia püspök elutazása utáni napon Málék Menyhért beszélgetvén fiával, kijelentette abbeli szándékát, hogy megházasitja. Már ki is nézte a hozzáillő\' erényes hajadont. A gyerek húzódozott ós fiatalságát emlegette. Menyhért ur azonban kimondta a szentenciát: „Meg kell házasodnod! Szüret után megtartjuk az eljegyzést, farsangon a lakodalmat! A te korodban én már két esztendős házas-ember voltam!" Csakhogy erre a Dániel • gyerek dacosan felelte: „Apám, nem házasodom! Még ha tüzes vassal kínoztatsz akkor sem!" és kiment a szobából. Az apa nem tudott hova lenni a bámulás miatt. Mi ez? Az ő engedelmes fia hogyan tud igy viselkedni ! Úgyis megbabonázta valaki! Csakugyan! A cselédség még aznap kipattantotta az engedetlenség titkát: „Molnár Eva verte meg szemével az úrfit!" 88 Igazat mondtak. Dániel megszerette Molnár Évát. Molnár Marinak, annak a „jöttment" szegény özvegy asszonynak leányát, kit Málekné asszony csupa jószivüségbó\'l fogadott szolgálatába, hogy ne legyen kényszerítve az árokban meghúzni magát gyermekével. Málék Menyhért már régen észrevehette volna fia szerelmét, ha az apák egyáltalában okát keresnék annak, hogy az Évák olyan szorgalmasan mért danolgatják Virágéne-kekben : „Violát ültettem Nebántsvirág kelt ki, Nem szabad énnekem Rózsámat szeretni!" s ha gondolkoznának a fölött, hogy egyszerre mért olyan különös ringó a járásuk, s mért ragyognak a szemeik oly fényesen az Éváknak ? Az apák azonban olyanok voltak minden idó\'ben, hogy a tüzet akkor akarták eloltani, mikor már javában lobogott; s akkor is ugy, hogy az égó\' anyagot próbálták szétráncigálni, pedig akkor még jobban ég a tüz. Málék Menyhért éppen ugy cselekedett, miként a többi apák szoktak: „No majd adok én Évának is, meg a vén boszorkánynak 89 is!" kiabált mérgesen, és rögtön kikergette házából Évát anyjostul együtt. Azt kiáltotta utánnuk : — „Ha nem maradtok békén, hát kisöp-rüz te tlek K anizsáról!" A megriadt két személyt senki sem fogadta be. Végre is a lerombolt-vár omladékaiban lakó cigánynál húzták meg magukat. Ilyen rongy népeken csak nem könyörülhet egy rendes polgár? Málék Menyhértnek azomban kárba veszett minden erőlködése. Hiába pirongatta fiát; Dániel egy szót sem szólt. Nem kérte, hogy engedjék Évát feleségül venni. Tudta, hogy lehetetlen. Mert sem jóság, sem szépség ki nem egyenlítheti a származásnak és a „marhá"-nak hiányát. (Ez időben a pénzt marhának hivták.) Hogy a házasság létrejöhessen, valami földindulásnak kell rombadönteni a világ rendjét. Dániel még sem engedte magát megbá-zasitani, — pedig tudta hogy Évát sohasem veheti feleségül. Minden kísérlet hiábavalónak bizonyosodott. Nem lehetett a szemverés alul kiszabadítani. Persze, az esetnek rögtön hire futamodott a városban. Mindenki meggyőződéssel han- 90 goztatta: „Nem Istentől való dolog az, hogy egy jöttment személy leányába ennyire beleszeressen egy földesúr fia!" És Évának anyja ellen csakhamar közöstudomásra jött a boszorkányozás eseteinek egész halmaza. És megbotránkozik mindenki. Az emberek már aludni sem tudnak az izgatottság miatt. Közbelépni kell tehát a tanácsnak. Manner-András városbíró tudja kötelességét; nem késleikedik: elfogatja Molnár Máriát s erősen megkötözve börtönbe vetteti, és Bácsmegyei György elnöklete alatt megalakítja a bíróságot. A boszorkány persze tagad mindent, de egyszeriben olyan kézzelfogható bizonyítékokat állítanak ellenében, hogy nincs ember ki bűnösségéről meggyőződve nem lenne. Akadt aki látta, hogy szent-György napján a.kapuból meglocsolta a teheneket vizzel s azt mondotta: „Hej jámbor tehenek, de jó volna a hasznotok nekem!" és az-nap este a tehén csorda Málekné asszony udvarába, jött, a prefectus tehenei pedig attól fogva. elvesztették a tejüket. Megesküszik erre Jagovácz György, „kifelülállmindengyanún!" Ugyancsak eskü alatt beigazolja egy másik tanú, Balog Kati, a következő bűbájoskodást: 91 — „Igen esett az eső, mikor Málék né asszonynál nagy mosás volt. Ekkor Molnár Mari azt mondta, hogy az esőt könnyen elállítani lehetne; csupán a füstre kell akasztani a következő tárgyakat: 1. Fris csalánt három csomóval. 2. Ember-hajat egy csomóval. 3. Egy tököt, melyet megtölteni kell mosóvízzel. 4. A „pléh"-darabot, melyet mosásnál használnak. Mindezeket aztán Málekné nagyasszony parancsára nekem (Balog Kati tanúnak,) kellett a kéménybe akasztani. Erre az eső rögtön elállott." Sőt még csodálatosabb dolgot is rábizonyítottak: hogy Máleknénál szalmát gyújtott a tűzhelyen, és nem égett el! Szörnyű dolgok! Yégül a vádlott maga is bevallja mindezeket, miután a „kirendelt birák és esküdtek" az országos törvénykezési rend 23. §.-a alapján hóhér közbejötte mellett „szigorú" vallatás alá vették. Sőt a lelkiismeretes birák behozatják a városházára a vádlott leányát is, a 19 éves Évát, és valami módon kicsalják belőle. 92 azt a vallomást, hogy anyja tud esőt csinálni. Már most nincs más teendő, mint a viz-prúba. Kiviszik tehát ünnepélyes menetben a vár alá, hol a hóhér a megkötözött boszorkányt beledobja a vizbe, tengersok nép és a tekintetes tanács kirendelt birái jelenlétében. És a boszorkány nem merül el, hanem „ugy úszik a vizén mint a toll!" Újra megcsinálják vele a vizpróbát, nehogy igazságtalanság essék rajta. A hóhér megint beleveti a vizbe Molnár Máriát. Persze most sem merül le a viz fenekére. Az ördög segiti az atyafiait. És ezt megismétlik négyszer. A „jöttment személy" mind a négyszer „úszik mint a toll." íme! teljesen bebizonyodott, hogy boszorkány! Másnap persze tagadja a bübájoskodást Molnár Mari, és arra kéri biráit: „úsztassák meg még egyszer, majd meglátják, hogy lesülyedni fog a viz fenekére." Csakhogy nem eresztik ám többet a vizbe, hátha bűbájos módon elszökik ! A biróság körültekintő óvatossággal járt -el a pörben, mert félni kellett a sátán kísértésétől. 93 A nagy vigyázat dacára majdnem sikerült Belzebubnak kárhozatba dönteni a birákat. T. i. a második napi törvénykezés befejezése után. mikor kivitték a teremből a tagadásbítn levő boszorkányt, — a birák ekképen tanakodának: — „Csak meg ne szökjék az igazság kezéből a boszorkány valami ördögi segítséggel!" aggódik Bemard János. — „A bi\'rtönt körül kell hinteni szentelt vízzel, akkor nem tud elillanni!" javasolja Buncom Márton. Csupán egyetlen ember akadott Pulai György személyében, aki előtt a bűnösség némileg kérdéses volt. Az is ilyenformán adott kifejezést kételkedésének: „Pedig hiába tagad, bizonyos hogy boszorkány !" — „De az ám! — Hanem majd holnap kivallja esze nélkül az egészet, ugy meg-exemináljuk! Azért kérem biró társaimat, hogy holnap korán itt legyenek, mert már 7 órakor megkezdjük a vallatást!" szól a prefectus. — „Eljövünk!" bólintgat a kötelességtudó Fürst József. Éppen szétoszlóban valának a pör meghívott bírái, hogy minél előbb haza érvén, n otthon az ágy mellé kört csináljanak szentelt krétával, nehogy boszuból éjjel megnyomják őket a boszorkányok, — mikor a szintén jelenlevő vikárius atya megrázó hangon fölkiáltott : — „Szerencsétlenek! Hát nem érzitek, hogy ez a sátán sugallata ? Hát a gyehenna tüzébe akartok menni nyitott szemekkel? Hát nem veszitek tekintetbe, hogy holnap vasárnap van, az Isten megszentelt napja, s kárhozat várja mindazokat kik azt kínvallatással megszentségtelenítik!" A bírák rettentően megijedtek, nem gondolták, hogy ily közel legyenek a pokol tüzéhez amiatt, mert a nagy izgatottságban megfeledkeztek a másnapi ünnepről. „Jaj, milyen nehéz ez a tanácsosi hivatal! Mondtam asszony, hogy ne erőlködjél érte! Még bizony elkárhozom miatta!" Yeté szemére élete párjának Lancsák János, mialatt a lelki gyötrődés következtében álmatlanul hevert. Hétfőn aztán folytatják a vallatást: Molnár Máriát a hóhérmesterrel kinzatják. Be is vall „önkényt" három rendbeli bűbájoskodást, de a tortura megszűntével visszavonja beismerő vallomását. 95 Ámde mindez nem képes megmenteni. A bírák tudják miként kell eljárni az ügy ilyen állásában. Az országos törvénykezési rend (Landt-Gerichts-Ordnung) 60. §. alapján: Molnár Mária elitéltetik még egy nyilvános utolsó torturára. Ha ismét konokul fog tagadni, akkor mint istentelen a (hóhér) mester keze által lefejeztetik, teste máglyára helyeztetik és elégettetik. Ha pedig bevallja hogy megvolt a Pactum cum Diabolo, akkor kegyelemből élve égettetik el a máglyán. így kívánja a törvény! Szala és Somogy népe mind Kanizsára csődült az exekució napjára. Molnár Máriát ünnepélyes menetben hurcolták korán reggel a régi-vár udvarára. Szekéren kellett szállítani, mert járni nem képes. Mellette ült a hóhér, vele szemközt a szerzetes-atya. Kificamított lábai rnegkötözyék, s összetört ujjain feketék a körmök a vér-aláfutástól. Gyermekek, asszonyok rettegve nézik az istentől elhagyott gonosz irtózatos alakját. A helyszínére érkezvén, a szekérről letették a földre. Ekkor a tömeg között akadott olyan 96 vakmerő, ki nem félve a boszorkány boszu-játől, kövekkel megdobálta. Előtte a hóhér kirakta kinzó szerszámait s készült az utolsó torturára, mikor a boszorkány mellé rendelt szerzetes még egy kísérletet tett az elkárhozott lélek megmentésére. Könyörgött az ördögtől eltántorított nyomorult asszonynak: — A Jézus szerelmére kérlek, ismerd be bűnös voltodat! — Ártatlan vagyok, jaj. ártatlan vagyok! nyögte a boszorkány. — Mentsd meg lelkedet a kárhozattól s testedet a kinzatástól: valld be, hogy szerződést kötöttél a sátánnal! — Nem tettem! Jaj, nem kötöttem! Minekutána minden jóakarat kárbaveszett, a biróság elnöke, Bácsmegyei György, eltört egy pálcikát ós átadta a megátalkodott bűbájost a hóhérnak e szókkal: — „Istennél a kegyelem! Mester tégy eleget a törvénynek!" És Molnár Máriát szabályos ceremóniával megkínozták, lefejezték és elégették. — — Azaz némi szabálytalanságot mégis elkövetett a néző közönség. 97 A máglya közvetlen közelségében állt egy gombkötő, kire egy varga-mester rászólt: — „Zurück!" A boszorkány égetés csütörtökön (die Jovis) történvén, a ceremónia alatt a föl-vigyázás és rendelkezés joga a vargacéhet illette (a csizmadia, kerékgyártó és kó\'mives céhekkel együtt,) a „series ceharum" szerint. Ugyanis a hét minden napján más-más négy céhnek kellett a fölügyeletet vinni a netán előforduló ünnepélyek alkalmával. A gombkötő azomban engedelmességhelyett mélységes megvetéssel imigy válaszola a vargának: — „Kutyámnak parancsolsz te német!" E megbotránkozást okozó rendetlenkedés miatt panasz tétetvén, a városi tanács még az nap délután megbírságolta a gombkötőmestert Jézus szivének tiszteletére a barátok templomában elégetendő két font viaszgyertyára. A birságium kiszabásánál (mely elég nagy volt az akkori időben) valószínűleg figyelembe jött az a körülmény, hogy mind a tanács tagjai, mind a céhek sült németek valának. Ugyanaznap este 10 óra tájban valaki erősen megrángatta a zárda kapujának csengőjét. Halis: Hajnal van! 7 98 Boszorkány-égetés éjjelén nem szoktak jámbor szándékú emberek csatangolni. A kapus megrettent ós hallatlanná igyekezett tenn1 a csengetést. A zakatolás azomban nem akart véget érni, azért elszántan fölkelt és azt mormolván: „Minden jótét lélek az Urat dicséri!" fönhangon kérdi „ki van odakünn\'?" — „Én vagyok! A Málék Dániel!" És csakugyan, a kapus bámulására, Dániel jött be. Tanítóját kérdezte: — „Cellájában van a tisztelendő\' atya?" A zárdafőnök a szertartás-teremben tartózkodott. A tüzre-ügyelő testvért nézegette. A boszorkány-égetés izgalmai elűzték szemeiből az álmot. A kapus hívására kijött a teremből, s Dániellel együtt cellájába ment, hol a szűz Mária képe előtt örökké égő olajmécs adott világosságot. — Mit akarsz fiam ilyen szokatlan időben ? Dániel megrázó bensőséggel könyörgött: — „Benned van atyám, utolsó reménységem! Esküdtess össze Molnár Évával! Máskép nem akar velem jönni a világba, hanem elemészti magát, mert szülőim hallani sem akarnak házasságunkról!" A quardián szelíden felelt: 99 — „Megvakított a boszorkány leánya, fiam! Ne hamarkodd el a dolgot! Aztán az elégetett boszorkány miatt is lehetetlen lenne vele ■családi életet élned!" — „Mindennel számot vetettem jó tanítóm, ki arra oktattál hogy támogassuk az elhagyottakat! Igaz, anyját megégették, de én ugy gondolom, hogy ha bűn a jó-idó\'-csinálás, akkor nem kisebb vétek a bölcsek kövének készítése \\ " Andrási Miklós megdöbbenve nézett az ifjúra, ki öntudatlanul kiáltotta a sötétbe az igazság hangját. Majd lehajtotta fejét tenyerébe s hosszan elgondolkozott. Végre az ifjúhoz fordult: — „Nagyon szereted?" — „Miattam lett árva!" telelte Dániel. E kevés szóból megértette Andrási, hogy Dánielnek megváltozhatlan szándéka a leányt feleségül venni. Még azt kérdezte: — „Dániel! itt nem maradhattok, hová akartok menni?" — „Még nem tudom. Valami ismeretlen nép közé, hova nem terjed el a boszorkányégetés híre. — „Hol van Éva?" 5* 100 — „A cselédszobába csuktam, mert megölni akarta magát." A quardián megrendült szive mélyéig. — „Menj érte! Majd én gondoskodom két tanúról, és még az éjjel mindjárt megesküdtetlek benneteket az irgalmas Isten nevében!" Az ifjúnak köny bugygyant ki szeméből. Észrevétlenül lehajolt, megcsókolta a quardián kezét, és szó nélkül eltávozott. Andrási magában maradva hangosan felfohászkodott: „Szűz anyám! segits nehéz feladatomban!" Majd tollat ós papirost vett elő. Két levelet irt, melyeket gondosan lepecsételt és csuhája ujjába rejtett. Aztán fölment a csarnokba s azt mondta a tüzet élesztő keresztesnek: — „Testvér velem jösz! Tanú lész egy titkos házasság kötésnél." A szerzetes csodálkozva nézett főnökére: „A tüzet nem hagyhatom itt reverendissime páter!" — „Velem jösz ha mondom! Többire ne legyen gondod!" ismételte Andrási nyomatékosan. •— A keresztesnek engedelmeskednie kellett. Elment a sekrestyébe a quardiánnal 101 együtt, őt felöltöztette, és a főoltáron meggyújtott 4 szál gyertyát. Ugy éjfél tájban megtörtént a titkos házasságkötés. Másik tanú a kapus volt. Esküvő után az uj házasok a sekrestyébe visszavonultak, hol a quardián átadta Dánielnek a leveleket. — „Utadban térj be Csáktornyára, s add át az egyik levelet annak a férfiúnak, kinek címezve van, és aki szívesen ellát minden szükségessel. A másik egy főrangú embernek szól, ki Szlavóniában lakik. Nevét és lakását megtalálod a levél címzésén. Bizalommal menj hozzá feleségeddel együtt. A nemes férfiú odaadó barátja szövetségünknek; nem fogja tehát azt a kérésemet megtagadni, hogy valamelyik birtokán hozzád-illő tisztességes állásra alkalmazzon. Most pedig, fogjad e csekély összeget!" s ezzel kis csomagot adott Dániel kezébe, — „Csupán tizenöt forint van benne, de talán elég lesz utazástokra. Ne hálálkodjál, majd megfizeti apád! Menjetek Isten hírével!" így történt, hogy Halis Gáspár fényességbe borítva látta a templom és a sekrestye ablakait, —• mikor éjjel fölébredvén álmából, az akkori gazdák szokása szerint kiment 102 udvarába, és szétnézett nincsen-e valahol\' tüzi-v eszedelem. Gáspár gazda álmélkodva mondá el a dolgot feleségének, de mikor megmutatni akarná a csodálatos fényt, már sötét volt a templom. Elhallgatta tehát az esetet, nehogy ö is bübájossággal vádoltassák. Mert ugyan ki hinné el neki, hogy boszorkány lelkének másvilágra költözésekor világosságba boritja. templomát az Isten? — — Dániel és hitestársa elbúcsúztak, és a kapus kieresztette őket. A visszatérő kapus még a sekrestyében találta a quardiánt, amint szótlanul belenézett a viaszgyertya sárga világába. Megszólította: — „Lesz még valami tennivaló tisztelendő atyám?" — „Neked nem lesz semmi, lenyughatol Ferdinandus! Nekem azomban egyet még elvégeznem kell!" Kijött a sekrestyéből és egyenest bement, a crucianusok szertartás termébe. Az előbbi testvér, ki tanuként fungált, a tűzhely körül foglalatoskodott s örvendezve jelentette: — „Nem aludt ki a szentelt tűz, tisztelendő testvér!" 103 A quardián íelkiáltott: — „Kontár kéz ne nyúljon a Nagy Alkotó munkájához! Igazságos Isten segits gyönge szolgádnak!" E meggyőződéssel kiáltott szavak után Andrási Miklós a bámuló testvér rettegése közben leemelte a kemencéről az edényt, ós drága tartalmát beleöntötte a tűzbe. Komor füst töltötte be a csarnokot a megfojtott láng végső haragja gyanánt.-- Málék Dániel későbbi sorsáról csak annyit tudunk, hogy 32 év múlva, vagyis 1746-ban városi tanácsos volt Kanizsán. — Eközben a telhetetlen idő megemésztett két évszázadot, mely alatt minden máskép történt, mint ahogyan előre kifundálta emberi ész. Az örök-óra megállott a strassburgi Münsterben. A keresztes-lovagok szövetsége pedig felbomlott, ahelyett hogy szétterjedt volna a világon. Rövid időre újra alakították ugyan a szövetséget arany- és rózsa-keresztesek neve alatt, de hamar megszűnt az is. Az élet vizének történetét szintén homály fedte kétszáz esztendőig. Kétszáz év múlva azomban kipattant a nagy titok burka. 104 Mikor a népek sorát intéző Isten meg foghatlan kegyelméből a magyar nemzet fennállásának ezredik évét megérte, a nagy ünnep örök emlékére Kanizsa közönsége elhatározta, hogy iskoláját a jelen kor igényeinek meg-felelőleg megépíti. Ehhez képest az iskolához két nj szobát kellett építeni. A fundamentum ásáskor öt emberi csontváz vetődött fölszinre. Mindannyi fejjel kelet felé feküdt. A sírban nem találtak sem ruhát, sem pénzdarabot, sőt a koporsó is egészen elporladt, s igy a halál idejét az odahívott tisztiorvos nem vala képes megállapítani. Azomban az egyik csontváz lábainál mégis találtak valamit. Egy bádog-dobozt, mely tele volt nyomtatott régi papirosokkal. A látszólag értéktelen leletet eldobni akarták, de odaérkezett egy ember, ki ámbár rendőrkapitány volt, mégis megmentette a dobozt. Íme! az igénytelen papírok teljes épségben maradtak, pedig mióta ezek a papírok a sírba kerültek, egész nemzetségek vesztek el nyomtalanul a teremtés büszke urai közül! A dobozban levő papirosokon szentképek 105 és imádságok voltak latin és német szöveggel. Néhány pedig kabalisztikus jegyekkel volt telenyomtatva. Valami alchimistáé lehetett. Pár nap múlva egy napszámos állított be hozzám, és 2 különös tárgyat kinált megvételre: egy csontból faragott kulcsot, és egy sárgarézből vert háromszöget. A fehér kulcs háromszögű fogantyúval bírt, s a réz-lap egyik oldalára nyitott szem volt belevésve. Nini! a világegyetem Teremtőjének szeme! Azonnal felismertem, hogy e tárgyak a keresztesek jelvényei közül valók, s rögtön agyamba villant, hogy ezek csupán onnan kerülhettek napfényre, ahonnan a misztikus papirosok: az öt holttest mellől. — „Aztán honnan jutottak e tárgyak magához?" kézdeztem az embert. Határozatlanul felelt, mint ez a mi népünknél szokásos : — ,,Hát künn találtuk kaszáláskor." Ránéztem. „Atyámfia, senki se veszi el magától ezeket, akárhonnan valók, hát megmondhatja az igazat! Külömben én úgyis tudom hol szerezte!" — „Hát mondja meg az ur, ha olyan igen tudja!" szólt foghegyről az én emberem. 106 — ,.Az iskola fundamentuma alul ásták ki, és maga eldugta mielőtt ■ észrevették volna!" — „Enyje," kiáltott az ember félig megdöbbenve, félig nevetve „hogyan tudja az ur, iszen senki se látta?" Gyanúm imigyen beigazolódván, megvettem az értéktelen holmit. Tehát keresztesé ,volt az öt holttest! Roppant érdeklődéssel fogtam hozzá a kapitány által megmentett bádog-doboz tartalmának tanulmányozásához. Hátha ki lehetne valamit böngészni? A papirok között volt az inquisitor által jóváhagyott 2 darab áldás. (Benedictio.) Egyik távoltartja a gonoszokat, másik megerősít az ördög incselkedései ellenében. Ezenkívül ott volt szent Ágnes képe, mely megótalmaz a tüz veszedelmétől; nepomucenus szent. János képe, mely megment a vizbefuladástól; Gáspár, Menyhért és Boldizsár képe, mely kép megtöri a bűbájosság erejét. Külön boríték védte a legfontosabb papirost: egy kabalisztikus jegyekkel tele nyomtatott lapot, tizenegy szentnek arcképével. Használt a tüz, a pestis és az elemi csapások ellen. Az a boldog halandó, ki magával hordozta 107 vagy vánkosa alá rejthette a papirokat, teljesen nyugodt lehetett, hogy mindenféle csapás ellen biztosítva van, és rajta nincsen az ördögnek hatalma. Yizsgálgatás közben a kabalisztikus képnek hátsó lapján szemembe tűnt valami német nyelvű meghalaványult irás, melynek nehezen kibetűzhető tartalma következő : Kérlek, porból való Testvérem! Nyisd fel ezen koporsót a kivülről ráirt dátumtól számított 7 év 7 hónap és 7 nap múlva, — a föltámadt Krisztus nevében! Mert emez edényben nem a rothadás, hanem az élet vagyon! C. Az aláirt betű valószínűség szerint Cristoph (Piscator) nevét jelenti. Az ő teteme is ott porladoz a többi között. Ugy látszik feledésbe merült valami körülmény folytán az élet vizének egész csodamunkája, vagy talán Piscator hite megrendült a viznek erejében ; elég az hozzá, hogy az idő megemésztette háboritás nélkül nemcsak a holttestet, hanem a koporsóra irt dátum jegyeit, és a koporsót is. S mivel a szabályszerű időtartam meg-jöttekor senki sem nyitotta föl a koporsót,. 108 ezért a haláltalanságért küzdő Piscator meghalt végképen. A kabalisztikus képek és imádságok meg-ótalmazták pestistől, tüzhaláltól és vizbe-fulástól, de az elporladástól nem mentették meg. S ezért nincsen megdöntve máig sem az irgalmatlan halál uralma. Vix orimur,morimur: meghalunk alig születtünk! Kakuk. r/SSJPrdő-irtás körül szerzett érdemeiért ym^M tanácsossá tette Schnll Ignácot JPPÍP^s? a király. I Az nj tanácsos emlékezetessé tenni akarván a kitüntetést, nagy lakomát adott birtokán: az uzdi kastélyban. A bőkezű gazda által rendelkezésünkre bocsátott hintókon amint a régi kastélyhoz kanyarodtunk, majdnem fölkiáltottam meglepetésemben: nem ismertem a „vár"-ia,. Az Uzdi-család ősi fészke néhány év előtt még erdő-rengeteg között állott. Viharvert barna falain vasgáteros ablakok és vaspántos ajtók valának. Egyik sarkán lő-rósekkel ellátott torony őrködött, s alacsony kőfal ölelte körül a mogorva lakot. Valóságos kis erőd volt. Szemmel láthatólag azért épitették, hogy nemcsak a rablók, hanem ellenséges csapatok ellen is védelmezni lehessen. 112 Most ragyog minden: az erdő-rengetegnek nyoma sincsen, és a sárgára festett ház nagy ablakaival barátságosan nevet ránk. A torony tetején nyil fölé állított bádogkakas mutatja a szél irányát, s a lőrések helyét nyilt ablakok foglalták el. A ház belseje ugyanily előnyös változáson esett át. A nagy teremből két szoba lőn; a formátlan kandallót, melynél az itt vadászó Mátyás melegedett, kényelmes vaskályhával cserélték ki. A falakat sport-képek díszítik. — „Valóban szép-nyomásu képek!" szólt, az egyik figyelmes vendég. — „Képzeljétek urak! — vágott közbe a megye egyik notabilitása, — Uzdi Miklós idejött az árverés után, leszedette őseinek füstös képeit és kocsisának adta, kinek házikója van a faluban: „Tartsd a pallásodon Gergely; ha Isten akarja eljövök értök!" Ez volt utolsó rendelkezése. Miután nagy városokban elpazarolta vagyonát, így mentette meg őseinek érték-nélküli képeit." — „Aztán hová lett Uzdi Miklós?" — „Elment és máig sem tudják hol van." — „Hát a képek megvannak még?" érdeklődik valaki. — „De meg ám! Hiszen Gergelyt annyira 113 megbolondította urának bizalma, hogy oda nem adná a képeket egy uradalomért. Kicsi lakásában az Uzdi-ó\'sök foglaltak el minden helyet, s most a szent képek helyett bozontos kurucok képei előtt imádkozik!" Mindannyian nevettek a furcsa dolgon, és asztalhoz ültünk. A fényes vacsora sokáig tartott s természetes, hogy ferbli sem hiányzott. Hajnali derengéskor búcsúzkodni kezdtem. Okvetlenül haza kellett mennem, mert valami sürgős ügy várt referálásomra. — „Hiába minden igyekezet! Senki se mehet el innen — délig! Addig nem fognak be!" szólt nevetve a szives gazda. A többi vendég szintén nevetett és marasztott. Mit csinálhattam ? Visszaültem helyemre; hiszen a kocsik a tanácsos ur rendelkezése alatt állanak. Mihelyt azomban feltűnés nélkül tehettem, kiszöktem az udvarra. Fölkerestem akocsisokat és beszédbe ereszkedtem velük. Talán hazavisz valamelyik, vagy talán a faluból kaphatnék fuvarost. -— „Mink nem tehetjük uram, ha akarnánk se, — szólt a zsinóros ruházatu kocsisok Halis: Hajnal van! 8 114 közül egy bajusztalan gyerek, — mert az uj uraság a kocsikat pajtába záratta és megparancsolta, hogy senkit haza, ne vigyünk, míg ő meg nem engedi! A faluban pedig nem lakik fuvaros ember." A gazda jól gondoskodott, hogy a tanácsosi beiktatásról a vármegyében sokáig beszélhessenek. Szomorú arcot vághattam, mert a kocsisgyerek megsajnált, és halkan azt kérdezte: „Hát gyalog nem menne el az ur? Akkor szerzek vezetó\'t, aki megmutatja az utat." — „Sétálni szeretek ugyan, de hogyan tegyem meg gyalog azt az utat, melyet a lovak jó két óráig tudtak megfutni?" — „Az erdei ut sokkal rövidebb. Gyalog hamarabb a városba lehet érni, mint kocsin!" válaszolt a legényke. — „Ha igy van, akkor majd elgyalogolok. Ki lesz avezetó\'m?" •— „Az öcsém. Lenn van a faluban, érte megyek mindjárt. Az ur pedig addig is menjen ezen a gyalogúton, — amelyik itt megy el a pajta sarka mellett, látja? — egészen addig míg az erdó\'höz nem ér. Ott várjon meg bennünket az elsó\' fánál. Félóra múlva odamegyek vele. Az majd kivezeti az erdó\'n az 115 országútig, honnan már egy óra alatt beér a városba." — „Talán jobb lesz ha megvárom itt?" — „Nem lesz jobb kérem, mert ha megtudják, hogy az öcsém elvezette pár fillérért az urat, hát baja lehet érte. Pedig most elég jó sorsa van, mert a jegyzó\' ur levőihordozója. Nekünk mindentől kell tartani, mert csak olyan zahi-gyerekek vagyunk!" Mentsen Isten attól, hogy valaki elveszitse miattam a kenyerét! Titoktartást fogadtam, és elindultam a gyalogúton. Csöndes ballagás közben későn vettem észre a régen nem látott májusi hajnal csoda-szépségét; de a mint észrevettem, rögtön megelevenedett a mulatságban elgyötört testem. Az erdőszélen, a harmatos fák alatt olyan könnyűvé lőn testem-lelkem, mintha most is fiatal gyerek volnék még. A mindenséget betöltő ragyogás, a madár-fütty és friss levegő azokat az időket hozták emlékezetembe, melyeket régen eltemetett a hivatalszobának pora. S mikor a távoli fákról az a régi ismerős szó köszöntött: „kakuk-kakuk", akkor oly élénken fölrajzottak előttem gyermekkorom örömei, hogy megindultságom miatt 8* 116 behunytam szemeimet. Mert akkor el nem, mulasztottam egyetlenegy alkalmat, hogy jövendő éveimet a kakuk-kiáltásokból meg nem állapítottam volna, sőt a kakukszó pro-vokálása által esztendőim számát meg nem szaporítottam volna. Az egyik emlékhez lánc-szemek gyanánt, kapcsolódnak a többiek. Magam előtt látom diákkoromat, mikor a tavasz kinyiltával az erdőben csatangoltam minden vakációs napon. A csatangolásokból rendszerint az éhség kergetett haza, és tépett ruhában, elfáradva,., néha eső-ázottan állítottam be édes anyámhoz, mikor az anyai gondoskodás „szülő-szomoritó, könyvkerülő, ruha-rézmán" kije-, lentések között elemozsinával sietett megtömni az éhes diákot. Valami foglalkozásom mindig akadt az-erdőben. Madarak fészkét kutattam. Szaladgáltam mókus után. A hol piros eper neve-. tett rám, ott beléhasaltam a fűbe: jaj, de. milyen gyönyörűség volt azt az illatos gyű-., mölcsöt szájjal leharapni a száráról, és csak akkor nyújtani utána kezemet nagy lustán ha semmiképen se lehetett amúgy hozzáférni!\' Egyszer annyira kedvezett a szerencse,_ hogy eleven kígyót tudtam fogni. Gyönyörű-. 117 \'■kis barna állat volt. A közönséges kigyó \'könnyen szelidithető: hazáig ez is megszeli-■dült egészen. Karcsú testét kedveskedve ^simogattam, ő pedig hizelegve, simán csúszott karomon föl-alá, remegő nyelvét ki-kinyujto-rgatva. Imperátori méltósággal mutattam be a kedves állatocskát anyámnak. Hanem erre elszakadt az elszakadhatlan-nak tartott anyai türelem, és nagy hirtelen-őséggel kellett szégyenszemre elfutnom az ■anyai szemhatáron túleső bátorságos helyre, miközben jól hallottam, hogy Patkó Pistát • és Subri Jóskát magasabb polcra teszi édes ■anyám becsület dolgában, mint a hol én \'voltam. Akkor volt ám a diáknak finom élete! Október hónapban kezdődött a beiratás. Hogy ne szomorkodjunk: a beiratási aktushoz uj ruhába öltöztettek bennünket, melyen •annyi volt a ragyogó pityke, hogy örömünkben alig tudtunk megállani fickándozás nélkül a nagyhatalmú direktor ur előtt. Milyen gombozás vár ránk, mihelyt levághatjuk az uj ruháról a fényes darabokat! Tanulni nem volt szokás, és igy az iskolázás csupa mulatság volt. Ugy éltünk mint -a kakuk-fiak: csak ettünk és verekedtünk. 118 Legfőbb kötelességünk volt megmenteni a hazát. Ezt már a beiratás után rögtön megtettük olyképen, hogy a kétfejű madarakat művészileg kivagdaltuk könyveink címlapjáról. Aztán következett a törvény-olvasás; ez alkalommal hirdették ki a két hétig tartó, szüreti vakációt, ami fölött annyira örültünk, hogy a fölolvasott törvényekből semmitse jegyeztünk meg magunknak. A mi szüretünk abból állott, hogy pusztítottuk a szőlőt, dobáltuk a gyümölcsöt, lehevertük a füvet, lövöldöztünk olyan pisztolyokkal, melyeket nagy agyafúrtság mellett, csináltunk lyukas kulcsokból. (A rendes pisztolyok a policájnál voltak.) Közben háborúst játszottunk. A háborúban mindenikünk magyar huszárakart lenni, s az ütközet megkezdése előtt , olyan verekedést .rendeztünk annak tisztába, hozása végett, hogy ki legyen német, a mely magánál a háborúnál is többet ért. Sőt ha, fejünk beverése mellett győztünk: ugy lenéztük a megvert sereget, mintha fejünkkel az égig érnénk. Csakhogy ilyenkor különféle-ravasz módokon el kellett titkolnunk otthon a kapott folytonosság-hiányokat. és dagana-- 119 tokát, inert föl fedeztetés esetén még egy ütközetet kellett végig harcolnunk a papával, részünkről — fájdalom — mindig dicstelenül. Hát az öregek hogyan kényeztettek bennünket! Sohasem volt számunkra egyebük mosolygásnál. Akkor még tudtak nevetni az emberek! A fölött is örültek, ha elverték hadseregünket a szomszéd potentátok. Szüret után meg épen nem kellett tanulni! Igaz, hogy néha a tanító érintkezésbe hozott egy spanyolnádat a tudatlan diák poros nadrágjával, — de ilyen csekélységet akkor se vettünk föl, most pedig úgy tetszik, mintha csupán kedveskedés okáért tette volna tanítónk. Aztán privátába nem kellett járni, sőt madám se volt mellettünk, hogy francia szavakkal vexáljon. Nem volt magyar miniszterünk se, aki azon törte volna eszét, hogyan lehet a diákot minél inkább megterhelni! Minket szigorú rendeletekkel akartak németté tenni. Az iskola volt a fészek, hol a magyar fiút németnek nevelik. A szigorú rendeleteknek volt is eredménye: a diákság semmit sem tanult németül, sőt azt is eltagadta, mi ráragadt volna tanulás 120 nélkül. így nőtt fel az a nemzedék, mely máig se tud németül beszélni. A német órákat nagy gaudium között tartottuk meg, mert ritkán volt szó a német nyelvről, hanem a legtöbbször szavaltunk: huszárokról, kik sirnak; üstökösről, kinek meg kell jelenni az égen, ós több ilyen furcsaságokról. Csodálatos világban éltünk. Zsiványost játszottunk legszívesebben, a futó betyár birta szeretetünket, s a zsandárt gyűlöltük lelkünk mélyéből. Az egész vármegye nevetett örömében, mikor Apátiban a Steueramt pénztárát elrabolták a szegénylegények! Ugy junius vége felé, egyik csütörtökön, éppen zsiványoztunk javában, m.ikor a sógorom közénk állított egy kocsival, és a szőlőhegyre invitálta az összes zsiványokat a zsandárokkal együtt. Nem akartunk elmenni, visszatartott a pompás játék. Csakhogy a furfangos sógor tudta gyöngéinket: azt igérte, hogy a szőlőhegyen felülhetünk a Csillagra meg a Bujdosóra. Micsoda? — egy pillantás alatt egymás hátán voltunk a kocsikasban; azzal a biztatással, hogy lóra ülhetünk, kicsalhattak volna bennünket a világból! Volt lovagolás a szőlőben! Persze csak 121 ugy szőrén ültünk lóra, mert nyereg nem volt. De a nyereghiány nem tett küiömbséget, mert a ló éppen ugy megcsikózott alattunk, mintha nyeregben ültünk volna. Sohase történt kutya bajunk sem! A szőlőben munkálkodtak valamit. Nem tudom, hogy saraboltak-e, vagy szőlővesszőt kötöztek, — de arra emlékszem, mikép a munkásoknak is ott volt egy sereg apró gyermeke. Akkor t. i. a munkásember magával hozta a szőlőbe az egész családját; a felnőttek dolgoztak, a gyermekek hancúroztak. Külömben sem tekintették másnak a szőlőmunkát, mint mulatságnak. Hanem azért a gyermekeknek is hasznát vették, ha valami csellel munkába tudták fogni. Minket például imigyen fogtanak meg- Éppen megrázta néhány munkás a cse-resnyefákat, és kezdték összeszedni a túlérett nagyszemü fekete cseresnyét pálinkának. Én a fák alatt fekszem, és mód nélkül kacagok a fölött, hogyan csiklandozza hátamat -a lehulló cseresnye-tömeg. Nini mily gyönyörű piros foltok pingálódnak a ruhámra! Kár, hogy mindjárt akad megrontója a .jó mulatságnak ! „Pista, te is szedj cseresnyét", — szólitott meg a nevetőszemü sógor, — „egy hatost fizetek egy kosárért." Fölugrottam, mintha puskából lőttek volna ki. — Igazán? — Ha mondom! Szó nélkül fülön fogtam egy kosarat, alig néhány perc alatt szinültig megtöltöttem cseresnyével — és a sógor elé cipelve kinyújtottam kezemet. „Hol a hatos?" „Itt van!" mondja a sógor, és mellényzsebéből kihalászott egy papiros hatost, miután figyelmeztetett, hogy ilyen rögtön exe-quálni nem illő dolog. (No, ezután nem kérem mindjárt a munkabért: tudok én böcsületet!) Nem telik el öt perc: a gyerekek az egész hegyhátról odafutnak. Mindenik cseresnyét akart szedni. Nem oda Buda! Csak az állhat munkába, ki fogadást tesz, hogy nekem adja a munkabért. A pénzt összegyűjtjük, bemegyünk Ihar-kutra, és veszünk egy igazi eleven szamarat. A ki több hatost szolgál, többször ül a szamáron. Milyen mulatság lesz ebből! A sógor pedig kinevezett egyet közülünk számvevőnek, és elment, azt mondva: „meg 123 kell néznem a felső munkásokat." A csikók jó uton voltak már! Mi pedig szedtük a cseresnyét túlságos szorgalommal. Annyi időnk se jutott, hogy összeveszhettünk volna a fölött, kiket fogunk megtisztelni a szamár vezetésével. Ha egy-egy gyerek megsokalta a munkát és ellenzéki hajlamokat árult el, a rögtöni elcsapással való fenyegetés újra engedelmes mamelukká tette. A számvevői hivatal alig győzte, annyi kosarat kellett jegyzékbe vennie. Immáron két óráig dolgozhattunk. Mindig erősbödött a lázongók száma. Magam is nézegettem, hogy jön-e fizetni a sógor, mert a hivatalos statisztika szerint már tiz forint körül van a járandóságunk. Persze a számvevő-szemet hunyt a félig töltött kosarak előtt. Nem lehetett tovább kitartani: beszüntettem a munkát, az összes munkások kíséretében fölkerestem a sógort, és jegyzék átnyújtása mellett formuláztam követelésünket. A sógor elcsudálkozott. Hogyan lehet ez ? Hiszen igaz, hogy ő igért egy hatost egy kosárért, de azt meg is fizette; többet nem igért, tehát ezen alapon nem szabad tőie-követelni két - kosárért kétvhatest, háromért 124 három hatost, és igy tovább számtalan sok hatosokat. Nem volt elég, hogy nem fizetett, hanem impertinens célzásokat is tett bizonyos diákra, ki az exámenkor lázsiást kapott, pedig nem tud helyesen gondolkodni. Le voltam pipálva. A szamár-részvényesek lynchelése elől szöknie kellett a bank-alapitó direktornak! Mielőtt a kárvallottak magukhoz tértek volna megdöbbenésükből: én már a hegy éjszaki oldalán voltam, hol senki sem járt, és meglapultam a fűben egy óriási gesztenyefa alatt. Itt nem fognak megtalálni! Yalószinü, hogy öngyilkossá leszek, de tudatlanságomban nem jutott eszembe ily könnyű megoldás, mert az én időmbeli diáknak nem kellett mindent tudni, mint most kell. Pedig elkeseredett állapotban voltam. Fejemet-kezeimre nyomtam és megfogadtam, hogy föl nem nézek az egész világért! A kétségbeesés eme pillanataiban madárkiáltozások ütötték meg füleimet. Csak az Isten őrizett, hogy fogadásom megszegésével rögtön fel nem ugrottam! Előttem, aki megismertem a madarat röpüléséről, tolláról, fészkéről, tojásáról, fütyüléséről, jajgatásáról, 125 (mert jajszava is van minden madárnak), előttem ezek a hangok ismeretlenek voltak.. . Először ritkán, később sűrűbben kiabáltak az ismeretlen madarak; sőt fölöttem is röpködtek: tisztán hallottam figyelő füleimmel. Egyre nehezebbé lőn fogadásom megtartása. „Nem, azért sem nézek föl. Minden kisértés kárba vesz!" Egyszer suhintást hallok és madárszárnynak súrolását érzem spenceremen. (A pitykés spencernek viselése tiltakozás volt a zsarnoki uralom ellen.) Fölkaptam fejemet, mielőtt tudatára jöttem volna, hogy megszegem fogadásomat. Két madarat láttam röpködni köröttem, azok egyike érintett meg; formájukról és hamvas szinükről azonnal megismertem bennük a kakukot. Mellettem ide-oda röpködtek, köröket irva a levegőben. Szünet nélkül háborgatták a sir széléről visszajött bankdirektort. Néztem, néztem őket. Végre tűnődni kezdtem a tapasztaltak fölött. Mégis különös, hogy mindig itt röpködnek mellettem, holott rendesen messzire kerülik az embert! Vakmerőséggel határos, milyen közel járnak hozzám: utóbb még az orromat is beütik, ha nem vigyázok. Aztán. 126 mire való az a szünetnélküli vészkiáltás, milyet csak a fészek-rakó madarak hallatnak, ha veszély fenyegeti családjukat: hiszen a kakuknak nincsen családja, mert Hanák János (akkor használatos tankönyviró) szerint: „a hosszú ikü farkkal biró kakuk más madarak fészkébe rakja tojásait." Pedig ennek a kakukpárnak mégis fészke van a közelben valahol, akármit mond Hanák János! De hol keressem a fészket: fán, bokron, fűben, vagy földszakadékban ? Megakadtam, nagy prakszisom dacára. Végre, tekintettel a körülményekre, általam a következó\' határozat hozatott: „emberek közé úgysem mehetvén, megvigyázlak kakuk, ha egy hétig kell is utánad leselkednem, hogy megtudjam, miért bolonditasz!" Mintha nem is ügyelnék a kakukra, fölkeltem, lesétáltam a szó\'ló\'hegy aljára, > nagy kerüléssel visszajöttem és eló\'bbi helyem közelében lefeküdtem egy lasponya-hokor mellé. A két kakuk még mindig azon a tájon röpködött. Már nem jajgattak, tehát nem vették észre visszajöttömet. Rendesen a gesztenyefára repültek, mibó\'l megállapítottam, hogy ott van a féltenivalójuk: a fészek. 127 Gondosabb megfigyelés után azt is láttam, hogy mindegyik visz valamit a csőrében, a mi csakis féreg lehetett, mert néha kivehettem, hogyan fickándozik. Most már teljesen bizonyos voltam, hogy családjuk van, s az eledelt kicsinyeiknek hordják. A ritka fölfedezésnek ugy megörültem, hogy a szamarat is elfelejtettem. Még egy darabig vigyáztam, jól megállapitottam, hogy melyik ágon kell lenni a fészeknek, azután feszes nadrágomnak némi hátránya mellett fölmásztam a gesztenyefára. Csakugyan ott találtam fészket is, kakuk-fiókát is. Mindakettő meglepett: a fészek azért mert zöld mohával volt benőve, vagyis a kakukpár nem csinált uj fészket, hanem egy már sok évvel azelőtt elhagyott madárfészket foglalt el; a kakukfiu pedig azért, mert egyesegyedül volt a fészekben, holott nincsen, madár, melynek családja egyetlen fiókból állana. Annyira falánk volt az a majdnem teljesen meztelen kakukfiu, hogy mindig tátotta száját eledelért és többször bekapta ujjaimat, mikor hozzányúltam. A ritka madarat hamarjában zsebredugtam és megkezdettem a katabázist. 128 A visszavonulás közben megint meglepett, valami: a kakuknak szeretete fia iránt. Mikor észrevette a kakukpár, hogy viszem a kicsinyüket, a szó szoros értelmében rám rohantak. Kiütötték kalapomat, csőreikkel vagdostak, s. kicsi hija, hogy le nem dobtak a fáról. A sok vétekkel vádolt kakuknál erősebb szülői szeretetet találtam, mint más madaraknál. Máig is sajnálom, hogy szeretetük meg nem indított s vissza nem tettem a kakukfiut fészkébe, csakhogy a gyermek önzése nagyobb, mintsem megválni tudjon ürömének tárgyától. Alig értem földre, futottam az elhagyott pajtásokhoz. Arcom örömtől sugárzott, és a kakukot magasra tartva kiabáltam: „Nézzetek ide, kakukmadarat fogtam, kakuk-kakuk!" A hűtlenül elhagyott részvényesek hozzám özönlöttek, ós bámulatukban elfelejtettek megverni. Azzal a ritka szerencsével kárpótoltam őket, hogy madaramat megsimogathatták, sőt némelyiknek azt is megengedtem, hogy kezébe foghassa! Nyakig úsztam a társak irigysége fölötti gyönyörben. Egész nap tüntetőleg dédelgettem a kakukot és sikerült a gyerekek bámulását ébrentartani, 129 kik kitüntetésnek vették, ha ennivalót hozhattak madaramnak. Este hazavittem. Puha fészket csináltam számára egy szakasztóban, és napról-napra fokozódó gyönyörűséggel nevelgettem. Mielőtt iskolába mentem, sohase felejtettem el szigorúan meghagyni, hogy a mig én a tudományt szedem magamba, addig a kakukot ellássák ennivalóval, mert máskép valami borzasztó dolog fog bekövetkezni. így ment néhány hétig. A madár fejlődött szépen. Alig jött ki a pálcás tolla, már olyan fürge volt, hogy folyton vigyáznunk kellett reá, nehogy kiszökjék a konyhából, a hol szakasztója állott. Megevett az a madár mindenfélét: főtt hust, nyers hust, tésztát, gyümölcsöt, férget, bogarat. Megetettünk vele mácsikot majd egy tányérral, ós még mindig tátotta száját eledelért. Nem csoda ha néha azt mondta édes anyám: „Megenné az egész világot ez az ördög madara!" Az ördög madara evett, mig megtollasodott, akkor elröpült és sohase jött vissza többé, miként eltűnt és nem jön vissza ifjúságom! — — Lépéseket hallok. A zaj elűzte emlékeimet. Halis : Hajnal van ! 9 130 A kocsis érkezett meg, mintegy tiz évesnek látszó mezitlábos gyerekkel. — „Hát a levélhordó nem jöhetett el?" tudakoltam. — „Dehogy nem, iszen én vagyok a levélhordó!" szólalt meg a gyerek. — „Te-e? Hát aztán te vezetsz át az erdó\'n?" — „Persze hogy én!" válaszol a tacskó és végignéz rajtam. — „Bátran rábizhatja magát az ur; kis gyerek korában sem tévedt el soha az erdó\'n az öcsém!" biztat a kocsis. Kis gyerek korában! Hát csecsemő\' mikor volt ez a — ez az — ember? „Ha már igy van, hát menjünk!" Megköszöntem és megjutalmaztam a kocsis szivességét. Aztán mentem a gyerek-emberrel. Járásközben beszélgetünk. És nem győztem csodálni a gyerkőce tudását. Ugy beszélt mindenféléről mint valami öreg ember. — „Hát aztán hovavaló vagy kis fiam?" — „Itt születtünk mi, én is meg a bátyám is ebben a faluban. Anyám gazdaasszony volt az előbbi öspörösnél, ki minden vagyonát anyámra hagyta, hogy minket gyerekeket fölnevelhessen." 131 — „Persze, anyátok meghalt?" — „Dehogy halt meg, most is él. Az \'öspörös hagyatékát lassankint eladogatta anyám, kapott érte többet nyolcezer forintnál, — s mikor a falunkban levő Gnbicska nevü csendőrnek letelt a szolgálati ideje, vele elszökött. A jegyző ur kurentálja mindenfelé öt esztendő óta, de még nem találták meg." — „Aztán miből élsz?" ■— „Kezdetben a falu tartott ingyen, de most senkise hányhatja szememre hogy kolduskenyeret eszem, mert levélhordó vagyok s teljes ellátás, és egy pár csizma dukál a hivatalomért!" — Kakuk! Kakuk! hangzott a madárkiáltás e pillanatban. — — És én szótlanul lépkedtem tovább a zabi-gyerekkel, kinek anyját öt évtől fogva hasztalanul „kurentálják." A Szüz-evő Sárkány. — A krach-előtti hírlapokból kiollózott történet. — t I. (Képes Újság 1870. junius 12-iki számából,/ UTAZÁS A KiS CSILLAGRA. Elbeszélés. Bayer Ede kir. tanácsos kéreti tisztelt Bárány Ernőd urat. inint a vizi - állatoknak és csillagoknak nagytudományu ismerőjét, hogy nála (Hunyadi-utca 66. szám alatt levő palotájában) holnap délután 5 órakor megjelenni szíveskedjék. E vizit-kártya olvasásakor engem (vagyis a tisztelt urat) nem csak az ejtett bámulatba, hogy nagytudományu vagyok, mint inkább az, miként jönnek összeköttetésbe a vizi-állatok a csillagokkal. Természetesen ott voltam a kitűzött időre a bankár palotájában, hol maga Bayer foga- 136 dott. „Nézze kedves uram",— mondta barátságosan, miközben a szivaros ládikából kivett és felém nyújtott egyetlen szivart, mely nagyságával és pazar cifraságával fejedelmileg imponált, — „mindenekelőtt gyújtson erre szivarra. Vuelta-Abajo zamatos terméséből való, és direct Amerikából hozták csempészhajósok. Darabja 2 forintba került, de tiz-annyit is örömmel fizettem volna, hiszen a nagy gavallér Zichy gróf azt mondta, hogy bár az ő szivarjai igazi havannák, mégis gyöngébbek mint ezek!" Szabadkoztam. Ez a szivar nem való magyar irónak. Azomban Bayer ur ujabbi szives unszolására rágyújtottam. (Föl is csipte gyönyörűen a nyelvemet.) — „No most üljön le barátom erre a zsöllyére; nézze, ugyanennek szövetéből készült a japán császár garnitúrája is. Nálam minden echt, mert nem sajnálom a pénzt!" E kitüntető szivességgel szemben kénytelen voltam ismét szabadkozni: „Igazán nem tudom, merjek-e leülni e fölséges székre —" — „Kérem csakúgy, mintha otthon lenne! Ha ir valamit Bayer kir. tanácsosról, hát ne mondhassa, hogy nem gavallér, he?" Mosolyogtam és bólintottam. 137 — „Maga barátom sokat utazott, és sokat látott, de majd én mutatok valamit, minő nem létezik sehol a föld kerekségén, és majd hallani fog egy olyan történetet, minőt sohasem hallott!" dicsekedett a bankár. — „Enyje, enyje, valóban kíváncsivá tesz, mi lehet ez ?" — „Az egy mesés állat. Mielőtt azomban megmutatnám a szűz-evő sárkányt, meg kell hallgatnia a hozzávaló történetet." Meglepetésemben felugrottam a pompás székről. „Szüz-evő sárkány ! Soha életemben nem hallottam róla! Nem lenne szíves rögtön megmutatni ? Kíváncsiságomat nem birom türtőztetni a történet végéig!" Erős felindulásom láthatólag tetszett a bankárnak ; mosolygott és visszaültetett a pompás császári székbe. „Csak nyugodtan barátom, nyugodtan !" szólt és csöngetett. Erre bejött valaki, — hirtelenében csak azt láttam, hogy szálas, csinos ember,— kinek azt mondta : „Márton, mondja el azt a rendkívüli utazást !" Ez a Márton beszélte el, ( — sok közbeszólás és kérdezősködés között, —) a következő csodálatos történetet : * * 138 Csolosz kapitányhoz nőszabó rontott be,, és számla kifizetését követelte. A kapitány e nehéz pillanatban megtartotta hidegvérét. Azt mondta: „Jöjjön máskor!" Azomban a szabó kiabálni kezdett: „Nem várok, pénzemet akarom most mindjárt! Hiszen már százszor küldtem érte!" — „Most nem lehet édes barátom!" válaszolt csendesen a kapitány. — „Úgy? hanem a drága ruha kellett a hölgyeknek ? Ha nem fizet azonnal, bejelentem a parancsnoknál." E fenyegetésre a kapitány megnyomta a szoba-csengó\'t s a bejövő\' tiszti-legénynek nyugodtan szólt: „Marci, udri gá!u (Marci, verd ki őt!) Marci törzsökös magyar gyerek létére pompásan megértette kapitányja oláh, tót, szerb nyelveken mondott indulatszavait, és kifogástalan szakértelemmel lóditotta ki a szemtelen civil-bagázst. Sántítva távozott el a szabó, s nemsokára másik férfiú jöve Csoloszhoz, és szintén számlát hozott néhány száz forint értékű úgynevezett norimbergi áruról. — „Majd elsején, édes barátom!" szólt, ismét a kapitány vészes nyugalommal. 139 — ..De kérem —--" — ,, Udri gá Marci!" kiáltott a kapitány, és a norimbergi számlás a hosszú gyakorlattal elsajátított mesteri módon a szabó után expediáltatott. Csolosz Romulusz csász. és kir. kapitány külömben tanár volt a bécs-ujhelyi akadémián, hol léghajókkal kísérleteznek. Találmányokon törte mindig az eszét, de a találmánynak világraszólónak kellett lenni, mely dicsó\'ségen kivül pénzt is hoz. Milliók kápráztak szemei eló\'tt a hitelezó\'k zaklatása közben; milliók, melyekre okvetlen szüksége van, mert a hölgyek, — kik a kapitány állandó gyönge-ségei valának, — sok pénzbe kerültek. Pedig a kapitány feleséges volt, szerette is nejét, csakhogy neje évek eló\'tt elhagyta az anyós intrikája következtében. Az anyósokat általában szidni szokták; de olyan, a sziv bensejébó\'l eredő\', tündöklő kifejezésekkel soha senki sem illette őket, mint Csolosz. Miként a többi tanár, ő is gyakran tett légi utazásokat. Néha magával vitte szolgáját is, ki a történeti Zöld Marci nevet viselte. A légi utazások alatt a mord kapitány beszédessé lőn. Marcinak magyarázott más. világokon lakozó emberekről, kiknél\' előbb- 140 utóbb látogatást tehetünk valami uj találmányú közlekedési eszközön, vagy pedig az általa előállított „csoloszion"-gáz segítségével, mely tízezerszer könnyebb a levegó\'nél. — — A számlás emberek eltávolítása után a kapitány sok időig járkált szobájában, végre ismét behívta Marcit, ós azt parancsolta: „Holnap utazunk Marci. Az általam feltalált könnyebb levegővel töltöm meg a léghajót, és felmegyek egész a csillagokig! Te is velem jösz. Pakolj be két öltözet civilruhát és egyéb szükséges dolgokat!" Marci tréfára vette a csillagokig való utazás emlegetését, de azért a léghajó kosarát telerakta konyakkal, borral, szalámival, sonkával, vagyis több napra szükséges eleséggel. Általában Marci nem szeretett résztvenni a légi kirándulásokban, s most is szívesen itthonmaradt volna, de a kapitány urnák nem merészelt ellenmondani, mert az oláh eredetű kapitánynak az volt szokása, hogy az összehívott legénység előtt egyszer kijelentette: „Én vagyok az Isten, amit én mondok, annak ugy kell lenni!" — aztán ha valaki rezonirozott, abba minden szó nélkül belevágott kardjával. Volt is olyan rend a 141 kapitány emberei között, milyennek az egész hadseregben alig volt párja! Másnap kapitányjával beleült akarata ellenére Marci a léghajóba. Gyönyörűen sütött a nap. És ők szálltak mindig feljebb a fényes, hideg levegőben. Rövid idő múlva a kapitány levetette katonai ruháját s civilbe öltözött. Parancsára Marcinak is civil ruhába kellett öltözni. Ennek megtörténte után Marci bámulatára a kapitány az összes egyenruhát kidobta a hajóból. Közben ettek-ittak, és még mindig magasabbra emelkedtek. Majd bundáikba burkolóztak, mert hideg kezdett lenni. Később pedig orrukat, füleiket gyapottal bedugták, hogy megóvják a vérzéstől. Alattuk a földet teljes sötétség borította. A nap már letűnt a földiekre nézve. A léghajó nyugodtan himbálódzott a ritka levegőben. „Ki kell dobálni a súlyokat!" kiáltott a kapitány, s a zsákok lehányása után ismét, fölfelé emelkedtek. — „Dobáljunk ki minden terhet, hogy magasabbra mehessünk!" szólt nemsokára a kapitány, és kidobatta az ennivalót, műszereket, szóval mindent a rajtuk levő ruhán 142 kivül. Marci alig bírt zsebredugni egy rud szalámit és két üveg konyakot.. Nyilként repültek magasabbra. A rettentő sebesség miatt zúgott agyuk. A siket sötétségben folyton emelkedtek. Olygyorsan repültek, hogy alig birtak lélek-zetet venni. Később pedig Marci szemei elhomályosodtak, még kapitányja alakját sem volt képes megkülömböztetni. Szólni akart, de nem tudott. Feje hátra esett és eszmélete elhagyta. Isten tudja mennyi ideig röpültek a légben, mig Marci látni kezdett. Egyszerre különös zaj ütődött füleihez. Valami kemény tárgyhoz súrlódott léghajójuk. „Hurrá, itt a csillag!" kiáltott a kapitány. „Gyorsan ki a kötéllel !\'• Marci kihajította a horgonyt, mely hamarjában megkapaszkodott, s a léghajó mozdulatlanul megállott. Sötétség borított mindent. Nem merészeltek azonnal kiszállani, mert nem tudták miféle vadállatok lesnek rájuk az ismeretlen helyen. Lassankint virradott, s a légi utasok mindig tisztábban kezdtek látni. Mikor világosság lőn, és semmi aggodalomra nem méltót sem fedeztek fel: kiszállottak a hajóból. 143 Hát bizony különös helyre érkeztek ! A vidék olyanformát mutatott mint földünk, csakhogy kicsiny volt rajta minden. Fái alig értek térdig, hegyei oly alacsonyak, hogy legtöbbjét könnyedén átléphették. A tengerek akkorák, hogy ötven fürdőző földi embernél több nem fért volna el bennük. A kapitánynak soha nem látott széles kedve kerekedett. Kiabált, ugrált, csattogtatta tenyereit, kezeivel hadonászott, lábaival rugdalózott és ütögette a cipője talpait annyira, hogy földi policáj a bolondok házába zárta volna, pedig csak az oláh tropotyászka-t&ncot járta, és veszekedetten orditott hozzá. Csakhamar apró bogár-csoportok jöttek «lő, s izgatottan futkostak ide-oda. A kapitány „éneklése" megrémítette őket. Végre a kapitány is figyelmessé lett rájuk. „Micsoda különös bogarak ezek, Marci, nézd csak !" „Valami óriás hangyák lehetnek," — felelte Marci, — „kár, hogy messzelátóinkat kidobtuk, most jó hasznukat vennénk !" — „Az igaz ; de megleszünk anélkül is ■Gyerünk előbbre 1" Mintegy, harminc lépést mentek, mikor a 144 kapitány kiáltozni kezdett : „Marci, édes Marci! hiszen emberek ezek, látod?" Elragadtatásában megölelte Marcit, s üvöltött, mint a sakál. Marci is nézi-nézi az apró állatokat, hát csakugyan emberi formájuk van! Akkorák, mint földünkön a tücsök. A tücsök-emberek szaladni kezdtek, mikor a rettenetes nagyságú földi emberek feléjük közeledtek. Rettentó\'en megijedve lehettek, mert kétségbeesett kiabálásaikat tisztán hallották embereink. Mintha cincér-sereg zajongott volna. A kapitány lehajolt, és felmarkolt közülök mintegy tizenkét darabot. Tisztára emberi alakok voltak. Némelyik olyan térdigérő bugyogót viselt mint a spanyol hidalgók, másikon pedig tóga-szerü szoknya volt. Voltak, kik alabárd-formáju öldöklő szerszámot tartottak kezükben ; ezek katonák lehettek. Valószinüleg még nem találták fel a puskaport e kis világon. A kezében tartott lényekhez beszélni kezdett a kapitány, hogy megnyugtassa őket. De a pici emberek befogták füleiket: nyilván borzasztó erős volt nekik az óriások hangja. 145 Majd átadott két lényt Marci kezébe a kapitány : „Nézd ezeket a gyönyörű teremtéseket, Marci !" Szegény kis emberek, milyen ijedten néztek le Marci tenyeréből ! Szerettek volna leugrani és elszaladni, de a szörnyű magasság elvette bátorságukat. Rettentő kétségbeeséssel már szétfutott a tömeg, mikor a földi emberek letették tenyereikből a fogoly emberkéket a talajra nagy óvatossággal. Ezek is elszaladtak rögtön. Ekkor a kapitány azt mondta a bámuló Marcinak : „Gyere Marci ! Megnézzük ezt a kis csillagot!" — „Hiszen föld ez kapitány uram, nem csillag !" — „Szamár vagy Marci, hiszen a csillagok is földből vannak !" E velős csillagászati oktatás után elindultak, és körülbelül hét-nyolc óra alatt bejárták az egész kicsi világot. Merre mentek, rettegés között szaladtak szerteszét az apró emberek. Behúzódtak a 40—50 lépés kiterjedésű őserdőkbe, mások pedig valahova pincék sötétjébe bújtak. Az erdőkben riadtan röpködtek csöppnyi Halis: Hajnal van! 10 146 ápi) madarak. Fényes tollazatúk karbunkulus gyanánt ragyogott a napfényben. Imitt-amott utjukba kerültek nagy városok, melyek utcái között lábujjhegyen kellett jár-niok. Máskép összetiporták volna a tornyos palotákat, melyek gyönyörűek valának mintha cukorból épitették volna. Csodálkozással látták az égen feltűnni a földet mint óriási fénylő\' testet, mig átellenben a hold világitott, mely sokkal nagyobbnak látszott mint a mekkora földről nézve. Végre a kapitány kifáradott a járás-kelésben, és hanyattfeküdt a bársony füre. „Muszáj aludnom! Marci te mellettem maradsz, s ha valami különös történik: felébresztesz!" Elaludt rögtön a kapitány. Nem csoda: mindig ébren volt a földről való elindulás óta. Marci leült, s mihelyt észrevette, hogy kapitányja alszik, óvatosan elővonta zsebéből a szalámit s jóllakott. Aztán a konyakos fiaskót is napvilágra hozván, alkalmas kortyokat szívott belőle. Mindezek elvégzése után Marci a csodás vidéket kezdte bámulni. Jóizüeket nevetett mikor látta hogyan ) A kolibri madár egy faja. 147 szaladgálnak ide-oda a pici népek, mert rettentően megfélemledtek a kapitány erős horkolása miatt, mely alighanem földrengést okozott a kicsi világon. A pár lépésnyire levő tengerparton Marci egyszerre megpillant három kicsi lényt. Olyan ámpir-ruha-íé\\e öltözetük volt: nyilván nők lehettek. „Enyje, hát ezek miért nem szaladnak előlünk?" tűnődik Marci. Amint jobban vizsgálódik, — uramfia! — észreveszi, hogy mindhármat a parti sziklához kötve tartják a kezeikre vert hosszú láncok. Fejet csóvál Marci, s csöndesen tovább figyel. Egyszercsak a tengerből kidugja fejőt valami lófejü. kigyóforma szörnyeteg, és ijesztő száját kitáltotta a három nő felé, mire azok hallhatóan siránkoztak kétségbeesésükben. Marci fölugrott, s arra a vizi rém hirtelen visszabukott a tengerbe. De most már fel kellett költeni a kapitányt is, kinek Marci elmondván tapasztalatait, mindketten feszülten figyelni kezdtek. Csakhamar ismét kidugta fejét a vizből a lófejü kigyó, s mivel a földi óriások nem mozdultak, bátorságot kapott. Óvatosan ki- 148 szállt a partra, egyik hölgyet hirtelen bekapta, utálatos állkapcsai közé, és iparkodott a láncot elszakítani. Ámde ugyanazon pillanatban a kapitány két ujjával nyakon ragadta a borzasztó állatot, s kivette a torkából a halálra ijedt vergődő hölgyet. „Miféle ördög lehet ez az emberhússal táplálkozó szörny, s miért vannak ezek a. nők megláncolva?" tépelődött a kapitány a csodálatos dolog fölött. Marcinak rögtön eszébe jutottak öreganyjától hallott mesék: — „Bizonyosan ugy van mint nálunk a régi világban ; szűz lányokkal etetik a sárkányokat, csakhogy dühöktől mentve legyenek!" A kapitány nem hitt a mesékben, mégis kényszerült beismerni, hogy Marcinak igaza van. Ezt a sárkányt csakugyan szüzekkel etetik, mint valamikor a mesebelieket. — „Hova tehetnénk ezt a sárkányt?" kérdi a kapitány figyelmesen vizsgálgatva az utálatos állatot, mely vonaglott ujjai között, és farkával dühösen csapkodott mindenfelé. — „Ide, a spirituszba!" szólta el magát. Marci, és kihúzza zsebéből a félig üres konyakos, üveget. 149 „Azt a cidusu /" (tót szó: a lelkét!) káromkodott örömében a kapitány, „hát van konyakunk?" Azonnal elvette Marcitól az üveget, s minthogy nem akarta a sárkányt megölni az eró\'s itallal, hát eló\'bb kiitta a maradék konyakot, ■s azután beledugta a sárkányt az üres fiaskóba: „Innen nem fogsz elszökni, kutya!" Mindezek után pedig a kapitány elszakította a lányok bilincseit. Ekkor közelebbről figyelmesen megnézte a pici lényeket, s észrevette, hogy finom szakálluk és bajuszuk van: tehát férfiak. Tógaszerü szoknya volt az öltözetük, minőt egykor a romaiak viseltek. Nem csoda tehát, hogy kezdetben a kapitány nőknek tartotta őket. Ez a körülmény gondolkozóba ejtette a kapitányt. Egyszerre felkiáltott: „Ha férfiak ezek a szüzek, akkor a sárkány az úgynevezett gyöngébb-nemhez tartozik: éppen ugy i mint odalenn a földön! Ó anyósok, ti rettentő sárkány-kigyók!" Majd bátoritgatni kezdte a megszabadított három lényt: „No ne féljetek gyerekek, majd megszüntetem én a sárkány-áldozatokat!" Azok rémülve húzódtak egymáshoz a biztatás dacára, mig a kapitány megszánta 150 őket. és kezéből gyengéden a talajra téveszabadon bocsá.jtotta őket. Elképzelhetetlen-örömmel futottak haza. Rövid idő múlva apró lényekből álló hosszan elnyúló csapatot látnak közeledni a földi emberek. Zászlók és egyéb csillogó jelvények emelkedtek a tömeg fölött. Semmi kétség: üdvözölni jöttek a két, óriást, kik legyőzték a sárkányt, és megmentették a szüzeket. Nem féltek már, tehát a megszabadítottak valószínűleg elbeszélték,, milyen nemesen viselték magukat és milyen jó indulatuak ezek a kolosszus emberek. A végtelen sokaságú nép félkörben elhelyezkedett a földi emberek előtt. Középreállott egy karmester, ki dirigáló pálcájával ütemet vert, — s az egész sokaság finoman és pompás szabatossággal elénekelt valami, himnus-félét. Ezután üdvözlésül meghajolt a végtelen sok zászló, és négy egyén által vállon emelt, aranyos hordozó-székből kiszállott egy cifra bugyogóba, és fényes palástba öltözött hölgy, kinek hegyes süvege alól aranyszinü, hosszú, haj omlott vállaira, és aki valószinüleg csillag-beli fejedelem asszony, vagy valami püspök, lehetett. 151 — „Ugy látszik, itt a nők viselik a nadrágot, de egyúttal ők teljesitik mindazon teendőket, melyeket a földön férfiak végeznek!" — morogta a kapitány. A fölséges asszony kiállott a tömeg elé, s kezeinek szapora hadonászása mellett szónok-latott tartott. A népség helyeslőleg felkiáltott a szónoklat alatt, s végül a szónok a tömeg üdvrivallgása közben megáldotta az óriásokat. A kapitány teljesen odavolt elragadtatásában. Lehajolt, kezébe vette ós ajkához emelte a fejedelem-asszonyt, ki leeresztett pihe-hajával az óriás orrát szelíden cirógatta. Ekkor észrevették a földi emberek, hogy a fejedelmi hölgy bal-lábszárán négy harisnyakötő van, melyek mindegyikén apró csengők lógtak, ős a pazarul ráborított drágakövektől csillogtak. A jobb lábszárat semmi sem diszi-tette, mely ellentétes körülményt sehogyse tudták maguknak megmagyarázni. Miután kigyönyörködte magát a kapitány, óvatosan letette a felséges hölgyet, ki azonnal elhelyezkedett a hordozó-székben olymódon, hogy cifra ballábát oldalt kilógatta. A merre vitték, a pici lények mindegyike alázatosan leemelte fövegét, s oly tisztelettel meghajolt a diszes balláb előtt, minővel a földön csupán 152 a csillogó rendjelekkel boritott kitünó\' emberek eló\'tt szoktak meghajolni. „Ezek aztán tisztelik a tekintélyt, ezt szeretem!" ujjongott a kapitány. Most két kis lény vált ki a tömeg közül, valami szónoklat-félét tartottak, s az óriások mindegyikének pókháló-papirosra irt okiratot „kézbesitettek." A gyönyörűen kiállított iratok tagsági levelek lehettek. „Valószínűleg a tudós akadémia választott tagjaivá bennünket !" szólt a kapitány. — „Micsoda bolondság ez," — mondja Marci, — „hát tudós vagyok én?" — „Az akadémiák itt is olyanok, mint másutt," — morogta a kapitány, — „itt is olyan férfiakat választanak tagoknak, akiktó\'l félnek, vagy akiktó\'l várnak valamit. Légy nyugodt Marci! épp ugy megérdemled a kitüntetést, mint a tudós társaságok többi tagjai!" — „No akkor szüret!" szólt nyugodtan Marci, és a tudós-levelet óvatosan elhelyezi mellénye zsebébe. Ezután pedig előlépett a sárkány torkából kiszabadított három lény. Hosszú fehér tógájukban olyanok voltak, mintha első áldozásra készülnének. Kezeikkel esdettek a kapitány- 155 hoz, hogy vegye fel őket. Mikor pedig ez megtörtént, hát az óriás ujjait megölelgették és hálásan csókolgatták. Viselkedésökből lei lehetett venni, hogy a megmentőnek szolgákul ajánlkoznak. — „Látod Marci, már vannak rabszolgáink is!" szólt vidáman a kapitány. Ekkor ujabb mozgás keletkezik a néptömegben. Nagy dísz-menet jön az óriások tiszteletére! Egész sereg hintó robog, minden kocsiban cifra zászló, a lovak felpántlikázva, a kocsisor két oldalán lovas bandérium. A résztvevők jókedvűen hadonásznak és kurjant-gatnak. Szóval lakodalmi menet jött. A földi emberek előtt fél karéjban vonultak el. Olyan pompát fejtettek ki, mintha valami fejedelmi sarjadék lakodalma lenne. Ugy is volt. Az első kocsiban jött a menyasszony, kinek bizony már ráncok látszottak arcán. Következő hintóban pedig fiatal vőlegény ült. A hölgy szivárványszínű bugyogóban, tollas kalapban; a férfi hófehér tógában, fehér koszorúval a fején. Arról is megismerni lehetett, hogy ő a vőlegény, mert fejét végtelen szomorúsággal 154 hajtotta le. Hiában! Királyok nem köthetnek szerelmi házasságot! Látni lehetett, hogy az egész házasság csupán politikai frigykötés lehet, melyhez a szerelemnek semmi köze sincs. Mikor a tengerpart mellett robogott a ragyogó menet, egyszerre kiugrott a hintóból a vó\'legény, és mieló\'tt a meglepett népség megakadályozhatta volna, belevetette magát a tenger vizébe. A hullámok összecsaptak fölötte, s eltűnt nyomtalanul. Inkább megölte magát, mintsem vén asszonyhoz menjen férjül! A borzasztó esemény iszonyú zavart okozott a néptömeg között. Némelyek észnélkiil futkostak, mások hevesen kiabáltak. Ebben a nagy izgatottságban valaki az eló\'bb szónokló püspöknó\' vagy fejedelemnő bal-lábához ütó\'dött. Keresztül bukfencezett rajta, s elszakasztotta a diszes harisnyakötők egyikét. Milyen ijedt futkozás, kiabálás következett, erre a fölségsértésre! A fölingerült népség megragadta a nyomorult merénylőt, ki a ballábot megszentségtelenítette, s rögtön izekre tépte volna őt, ha az alabárdosok el nem fogják, és a fejedelmi nő elé nem 155 hurcolják. Ennek szavára ott a helyszínén 25 botot vágtak reá. — „Szamarak!"\' — morog megvetéssel Marci, — „milyen hátra vagytok! Hiszen előbb elitélni kellene a vétkest, s csak aztán büntetni! Botoztatni pedig nem szabad!" Csakhogy a kapitány rögtön rácáfolt Marcira: — „Persze te azt tartod igazságnak, ha: a hatósági illetékesség megállapíttatik, néhány száz tanú kihallgattatik, többrendbeli pót- és főtárgyalás tartatik, s végül a legfőbb hatóság által az egész eljárás megsemmisíttetik, mert az elszakított harisnyakötőnek színe az ellentétes tanúvallomások következtében megállapítható nem volt. Vagyis érthető nyelven szólva: vádlottnak atyafia van a ministeriumban! Inkább igy van jól Marci! Minek teketóriázni a bűnössel? Minek hiábavaló dolgokkal terhelni a hatóságot? A rendet és a szent jelvények tiszteletét ily egyszerű módon lehet leginkább fentartani!" A vitatkozás alatt a népség visszahúzódott. Embereink figyelemmel kisérték a vonulást, és észrevették, hogy a pici lények\'- a nem messze fekvő nagy épületbe sorjában bemen- 156 nek, s mikor a túlsó oldalon kibukannak. akkor másfajta egyenruha van rajtuk, nem az eddigi ünneplő\' öltözet. A kapitány tűnődött, s végre felkiáltott: „Vivát! Ez aztán a boldog világ! Közös ruhatáruk van ez embereknek, tehát nem keseríthetik őket a szabók !" Marci régen nem látta ilyen jókedvűnek kapitányát. Eközben alkonyodni kezdett. Embereinknek alvásról kellett gondolkozniok, mielőtt egészen besötétedik. A kapitány kezébe vette az ajándékba kapott három fiút, és elindulá-nak felkeresni léghajójukat. Elhelyezkedtek a léghajó kosarában: a kapitány elővette selyem zsebkendőjét, (melyet valamikor felesége vett neki ajándékba,) szépen összehajtogatta, a kosár egyik sarkában elhelyezte, és a három fiút a selyem-ágyra lefektette. Azután földi embereink is nyugalomra tértek. Másnap reggel az volt a kapitány első szava: „Nincs valami harap nivalónk, Marci ? Éhes vagyok, mint a farkas." A jószivü Marci azonnal előadta meggazdálkodott szalámiját és a második üveg konyakot. „Hej, azt a cidusu ! hisz pompás gyerek 157 vagy te Marci! No gyere, falatozzunk!" kiáltott a kapitány, és elpusztította Marci segítségével a földről hozott összes eleséget. Persze az italt is bekebelezték. Alig mult el dél, már éhségi tünetek jelentkeztek Marcinál, amennyiben hazautazást kezdett emlegetni. — „Cidusu!" — mordult a kapitány, — „sohase megyünk vissza a földre! Hisz itt Istenek gyanánt élhetünk, a földön pedig még a szabók is vexálnak!" Marcinak rögtön elakadt a szava, oly iszonyúan megijedt arra gondolatra, hogy örökké itt kell maradnia! Mit? Soha ne lássa Marcsát, soha ne ihassék a fölséges szőlőnedvből? Ennyit nem birt el Marci szive. Fejét lógatva járkált kapitányja nyomában, s búskomorság jelei mutatkoztak rajta. Hosszas fejtörés után mégis megtalálta. Marci kapitányja gyöngéjét. Azt mondta: „Hát a földön senki ne tudja, hogy milyen dicső felfedezést tettünk ? Pedig ugy lesz, ha nem megyünk haza!" — „Az igaz!" morogta magában a kapitány és gondolatokba mélyedt. A dicsőség vágya bántotta: milyen irigységbe ejtené az, ő felfedezése a nyomorult földi lakókat! 158 Végre határozott. Kiadta Marcinak a parancsot: „Visszatérsz a földre, Marci! és elmondod csodálatos utazásomat. Én pedig itt maradok!" Hiába figyelmeztette Marci, hogy pár év alatt megeheti az egész kicsi világot, s mégis éhezni fog, — a kapitány hajthatatlan maradt. Utoljára valami Írásbeli igazságot kért Marci, mert máskép még azzal vádolhatják a földön, hogy megölte kapitányját. — „Bizony a földön minden rosszat föltesznek az emberről!" — szólt a kapitány. Kitépett egy lapot zsebkönyvéből és reáirta ceruzával: „Zöld Márton beszédjét elhigyjétek! De ne bántsátok őt, mert az én parancsomra cselekedett mindent! Megszöktem gyalázatos világtokból! — Csolosz Romulusz s. k. volt csász. és kir. kapitány." A papírdarabot sapkája bélésébe rejtette Marci, hogy el ne veszítse. Aztán a léghajót hamarosan rendbehozták, s akkor a kapitány azt parancsolta: „Marci magaddal viszed a sárkányt és a három fiút a földre, mert másként az emberek nem hiszik el a csodálatos eseményt!" Marci szépen elhelyezte az ajándék-lényeket 159 a kosárban, a sárkányos üveget pedig zsebrevágta. Ezután a légi kalandorok elváltak egymástól. A vasmacskát felszedték, és a léghajó lassankint szállni kezdett. Minden különösebb kaland nélkül közeledett Marci a földhöz. Alig volt már hat-hét kilometer magasságban, mikor sürü felhő\' közé ért a léghajójával. Irtózatos égi háború dühöngött, mely elsötétítette a napot. Csattogott a villám, hullott a záporeső, s a rettentő szélvész labdaként dobálta a léghajót. Egyszerre az orkán pihe gyanánt felkapta a csillagbeli három lényt. Marci csak akkor vette észre a szerencsétlenséget a villámlás fényénél, mikor a szélvész már a kosáron kivül vitte a szerencsétlen csillaglakókat. Nem tudott rajtuk segíteni, mert magának is erősen belekapaszkodni kellett a kötelekbe, máskép kibukott volna. A csillagbeli fiukat sohasem találták meg. Isten tudja a föld melyik zugába estek, hol bizonyosan összetörték kicsi tagjaikat. A fergeteg átáztatta Marcit, teljesen csuron-viz lett. Tudóstársasági oklevele is tönkrement egészen. 1G0 Sok hánykolódás után végre föld szinéhez érkezett a léghajó, és megakadott egy nagy fának ágaiban. E pillanatban Marci kinyitotta a szellőzőlukat, kitódult a könnyű levegő, és a léghajó rávágódott a fára. Marci a kosárból kibujt, s a vastag fán lemászott a régen látott kedves földre, melynek sarát ujjongó örömmel csókolta meg. A zivatar végezteig a fa alatt meghúzta magát Marci, később pedig bement a közeli városba, mely Keszthely volt, a Balaton mellett. Először is eladta a léghajó drága anyagát valami Hirschfeldnek. Másodszor pompás ozsonnát rendezett a nagyvendéglőben. Mindezek elvégzése után pedig jelentkezett a rendőrségnél, hogy adjon hivatalos bizonyítványt jelentkezéséről. A rendőr-kapitányi tisztséget Nagy Béla viselte, kit a balaton-melléki borok jósága kötött a városhoz, s kinek kanonoki alakja mindenkiben tiszteletet gerjesztett. Nagy Béla ügyesen csinálta dolgát. A rendőrök között is akadnak ügyes emberek. Marcit óvatosan kikérdezte, és gyanúsnak találván az elbeszélést, őt egyelőre felügyelet alá helyezte, s 161 táviratilag megkérdezte a bécsújhelyi katonai parancsnokot, hogy mittevő legyen. Fél nap alatt megjött a sürgöny-válasz (rövid és tartalmas): „Léghajó iránti adás-vevés megsemmisi-tendó\', zsidó mint orgazda ellen följelentés teendő a biróságnál, a katonai kincstár tulajdonát képező léghajó és a szökevény-katosa fedezet alatt Bécsújhelyre szállitandók. — Hadügyminiszter." A rendőr-kapitány pontosan eleget tőn a sürgönybeli utasitásnak, s azután rendőrt küldött Hirschfeldért, miközben a katonaság dicséretit zengedezte: „Azt meg kell adni, hogy ezek a katonák fölségesen tudnak parancsolni! Alle Achtung! Hanem kevesellem a zsidóra várandó büntetést, azért előlegezek neki néhány pofont!" --Marci tehát visszakerült Bécsújhelyre, hol a katonai biróság félesztendei börtönt szabott rá a következő indokokból: 1. Mert kapitányjának a hitelezők előli meg-szökésében segédkezett, 2. a léghajóval bonyolult jogügyletet csinált a katonai kincstár kárára, 3. hazugságaival félrevezetni akarta a biróságot. * * * Halis: Hajnal van ! 162 Mikor a történet elmondását nagysokára befejezte Zöld Márton, — ki jelenleg Bayer Ede kir. tanácsos és bankár szolgálatában áll, — gazdája intésére bemutatta a döglött sárkányt és Csolosz kapitány ceruzával irt búcsúzó sorait. E kézzelfogható bizonyitékok láttára el kellett hinnem e hihetetlen történetet, mely most Bayer bankárt egy hallatlan uj vállalatra készteti. A Szerencsés kezű Bayer uj tervével a tudománynak akar szolgálatot tenni. Mert hiszen ki ne szeretné tudni, hogy Csolosz Romulusz mit csinál a kis csillagon, s hogy milyenek a kis csillagnak termékei, állatjai, földje, levegője ? Az általános érdeklődésnek eleget tenni óhajtván Bayer bankár, elhatározta, hogy (akár saját pénzéből) expe-ditiót szervez Csolosz felkeresésére. A tudománynak mérhetlen hasznot fog hozni ez a vállalkozás, melynek költségeire az emiitett milliomos bankár szívesen fogadja s hírlapokban nyugtázza a mélyentisztelt közönség pénzbeli adományait. A bankárhoz letett pénz ezerszeres jövedelmet fog hajtani, mert az expeditió szerencsés visszaérkezése után a kis csillagból 163 hozott tárgyakat dijért mutogatják, s a jövedelem a betevők között fog szétosztatni. Különösen szeretné a bankár, hogy teljesen nemzetünk rendezné a dolgot, hogy a dicsőségből más népnek ne jusson. Föl tehát, hazám népe! Senki se sajnálja fillérét, melylyel a tudománynak uj korszakát fogják létesíteni! Bárány Emöd. II. (Független Ujsáy 1870. junius 16-iki számából.) Csodálatos történet. Bárány Emőd jeles irótársunknak „Utazás a kis csillagra" cimü dagadó humorral megirt, s a „Képes Újság" e heti számában megjelent elbeszélése az uborka-évad dacára oly általános feltűnést keltett a széles magyar hazában, hogy azonnal uj kiadást kellett belőle nyomatni sok ezer példányban. Ugyanis az egész történet igaz. A kis csillagot felfedező Csolosz kapitánynak szolgája, valamint a szűz-evő sárkány a nagylelkű maecenásnál, Bayer Ede bankárnál vannak, s a bankár lelkesedve készülődik, hogy az eltűnt kapitány felkutatására expeditiót szervez. 11* 164 Az expeditió célja teljesen beutazni a, kis csillagot, állatjai, emberei közül példányokat hozni földünkre, hol ritkaságként mutogatni fogják ó\'ket díjfizetés mellett. Mayer bankár az adakozásra már kibo-csájtotta felhívását, melyben csöppet sem túloz midőn legkevesebb 150% évenkinti hasznot igér a részvényeseknek. A szerencsés kezéről ismeretes bankárnál máris annyi adakozó jelentkezett, hogy alig lesz szükség sokkal több összegre. Ellenőr gyanánt a légi expeditióban résztvesz a betevők által megválasztott egyik részvényes is. Fel tehát magyarok! A szerencse elől ki ne térjen senki! Az uj csillag-muzeum céljára helyezzétek el pénzeteket Mayer bankárnál ! Számos előfizetőnk kérelmére tudatjuk Bayer bankár cimét, hova az adakozások küldendők: Budapest — Hunyady-utca 66. szám, földszint. III. {Esti. Lipoh 1870 julius 8-iki számából.) A kis csillag, melyről most annyit irnak a magyar lapok, csakugyan létezik. Egyik munkatársunk azonnal Módosra utazott, ÍSzoboszlay Istvántól, a hires csillagásztól, 155 Felvilágosítást kérni; másik riporterünk pedig Bartos Géza természettudóst meginterjubolta hogy a szüz-evó\' sárkány felől nyilatkozzék. Szoboszlay szerint a kis csillag tulaj donképen földünk második holdja, melyet azomban kicsisége miatt nem láthatunk, de a csillagászok tudják létezését, és néhányszor látták mikor fekete kicsiny pont gyanánt első holdunk előtt elvonult. Neve még nincs. Valószinüleg -.„ Csolosz leánya" névre fogják keresztelni. Az ijesztő sárkánynak mivoltára nézve pedig Bartos ugy nyilatkozott, hogy a sárkány ugyanazonos a tengeri-csikócának nevezett kis szörnyeteggel, melyet a velencei nobilik koldus ivadékai egy soldi árért sóznak az utazók nyakába. Különösen fontos Bartosnak az a kijelentése, hogy nincs kizárva, mikép efajta állatok más égitesteken is lehetnek. íme, tehát mindinkább megerősítést nyer-.nek a hihetetlen történet részletei. A jómódú emberek sietnek elhelyezni vagyonukat a .páratlan nyereséggel biztató vállalatban. IV. (.Érdekes Lapok 1870. julius 18-iki számából.) Expeditió a kis csillagra. Bayer bankár •által tervezett expeditióra annyi részvevő 166 jelentkezik, hogy ismételve kihirdették, mikép. a léghajóson kivül csupán egyetlenegy részvényes fog elutazni. A részvényesek közül sokan szeretnének fölszállani, s azért sorshúzás fogja eldönteni, hogy ki lesz a szerencsés utazó. A betétek óriási módon szaporodnak; százakra megy azok száma, kik csupán amiatt lesznek részvényesek, hogy-talán ó\'ket jelöli ki a sors a légi utazásra. V. (.Magyar Birnök 1870. julius 23-iki számából.) Az óriási léghajó épitésén lázasan dolgoznak. Bayer bankár a Rákoson csináltatott, rengeteg nagy fa-épületet, mely alatt szakadatlanul dolgozik száz és száz munkás kéz,_ csakhogy minél hamarabb elkészüljön a lég-, hajó, és minél eló\'bb útnak indulhasson.. Egész csapat intelligens érdekló\'dó\' állja körül\' a munka-telepet, s vitatja a lógutazás esélyeit... VI. (Fényes Tükör 1870. julius 31-iki számából.) Világcsaló bankár. Néhány év eló\'tt valami Bayer Ede nevü „bankár" jött Buda- 167 pestre. Azelőtt valami rongyos faluban sza-tócskodott, hol félárért szokta télen megvenni a leendő termést a nyomorult falubeliek rimánkodására, s a nagy emberbarát ilymó-don megmentette őket az éhenhalástól. Mikor meghalt a „kopasz Bayer" felesége, a vigasztalan özvegy otthagyta a kétségbeesett falusiakat, elárvereztette néhány száz adósának kunyhóját, és az összeharácsolt pénzzel börzei manipulatiókat kezdett fővárosunkban, hol „bankházat1, nyitott. Gabnára kötött határidő-üzleteket, s műnyelven szólva „disznóban volt", mert a gabonaár oly horribilis módon emelkedett az egész esztendőn keresztül, hogy csakhamar bezsebelt néhány millió nyereséget. Minden termelőnek szive örömben úszott volna az óriási árak fölött, ha lett volna eladó gabnája, de a termés oly silány volt, hogy a vetéshez szükséges magot is Oroszföldről kellett beszerezni. A milliomos bankár természetesen királyi tanácsossá lőn „a közgazdasági téren szerzett érdemeiért." (Választásokra százezer forintot adott a pártkasszába.) Az uj rang uj kötelezettségeket hozott, s a kopasz Bayer ugy élt, hogy a tanácsosi 168 fényes cimet ne érje homály. Bőkezűen hozzájárult a silányan fizetett ballerinák nyomorának enyhítéséhez, s mint „jelenvolt" szerepelt minden megnyitáson és mulatságon. Azomban közeledett a bankár alkonya. Még tovább is a gabnaárak emelkedésére játszott, őrült sok kötést csinált, s az amerikai zab-király bukása után, —- mikor az árak rohamosan visszaestek, — már alig tudta kiegyenlíteni óriási veszteségeit. Értesülésünk szerint a nála letett idegen pénzeket is elsikkasztotta. Ezek dacára a feleknek butaságig menő bizalma nem rendült meg. sőt oly primitív eszközt választott az uj csalásra, mely szinte nevetséges. Feltűnő eszközökkel magára irányította a kis tőkepénzesek figyelmét. Csillagba történendő expeditiót hirdetett. Magához vette a hitelezők elől megszökött Csolosz kapitány szolgáját, s ennek valami uj csillagról mondott hazug meséit feldolgoztatta Bárány Ernőddel, kit a korrupció fertőjébe merült lapok „tehetséges irótársunk" jelzővel szoktak kitüntetni, és hatalmas reklám mellett közzé tette a „Képes Ujság"-ban. A többi lapokat is megvásárolván, időszakonkint reklám cik- 169 keket közölt, hogy az érdeklődést felkeltse bolond vállalata iránt. Határozott értesülésünk szerint a Képes Újság, Esti Lapok, Független Újság, Magyar Hirnök, Érdekes Lapok és Fővárosi Hetilap 3000 forint árban vásároltattak meg dara-bonkint. A vételár felét előre lefizette kopasz Bayer, másik felét pedig két hónapra igérte. Bárány Emőd titkár cim alatt húzott a vállalattól 3000 frt fizetést. Az uj csillag meséje, — miként ezzel ■rögtön tisztába jön a gondolkozó egyén, — nem egyéb Zöld Marcinak az uj Hári Jánosnak együgyü hazudozásainál, melynek bizonyítéka gyanánt száritott tengeri csikócát mutogatnak. Zöld Marci mint valami újmódi Gulliver végzi ostoba utazását, csakhogy persze a kalandokhoz és Zöld Marci nagy mondásaihoz még hozzáadott az emiitett „jeles iró" egy csomó szemtelenséget a hatóságok boszan-tása végett. És ennek a piramidális ostobaságnak, — az uj csillagba való expeditiónak, — a hir-lapok lelkiismeretlen támogatása következtében felült az egész ország. Uborka-évad levén, a külföldi hirlapok tréfának vélték az 170 egész dolgot, s igy történhetett meg az a hihetetlen dolog, hogy két hónap óta akadálytalanul folyik a pénz-adomány a „nagylelkű tudománybarát" szekrényébe az általános pénz-bó\'ség következtében erős vállalkozási hajlammal biró közönségtől. Egyébiránt akadtak olyanok is, kik a bankárnak azzal az őszinte nyilatkozattal adták át pénzüket: „Nem szükséges, hogy az expeditió igazán a Csolosz leánya égitestről szerezze meg a mutogatandó tárgyakat, csupán arra kell vigyázni, mik ép a gründolás hasznot hozzon a részvényeseknek!" Fölhivjuk a gazember üzelmeire rendőrségünk figyelmét, annál is inkább, mert pár nap múlva ismét esedékessé válik a bankár urnák egy óriási határidő-üzlete, melyet a budapesti és prágai malmokkal kötött, s melynél előreláthatólag néhány milliót kell ráfizetnie. A pénzadományokat aligha el nem viszi a buza-ring! Vidog József VII. (.Fővárosi Hetilap 1870. aug. 1. számából.) Megbotozandó denunciáns. Valami Vidos József nevü „irótárs", az által igyekszik 171 híressé válni, hogy a P\'őnyes Tükör cimü revolver lap tegnapi számában Bayer Ede bankár tudományos vállalkozását gyanúsította, és magát a tisztelt férfiút, valamint a budapesti lapokat aljas módon rágalmazta. Tán fölösleges megemlítenünk, hogy az állítólagos leleplezések szemenszedett hazugságok. Az expeditióra adakozó lelkes férfiak egy része tegnap hirtelen gyűlést tartott, s elhatározta a denunciáns kabátjának kiporolását. (Mikor ő maga is benne lesz.) Csoportokba, osztották magukat, és botokkal felszerelve járták be Budapest utcáit és nyilvános helyeit, keresve Vidos József urat. Azomban nem találták meg sehol a lelketlen rágalmazót, kit értesülésünk szerint >,Li/iomtördelö"-nek hivnak, mert ártatlan leánykák elszéditésére pocsékolja nagy jövedelmét. Addig is míg a nevezett egyént hozzá, méltóan megbotozzák, fölhívjuk az erkölcstelen férfiú üzelmeire a rendó\'rség figyelmét. Bayer Ede tanácsoshoz, az önzetlen maece-náshoz, nyalábszámra érkeznek a bizalmi nyilatkozatok. VIII. (RendSrséyi Levelek 1870. aug. 3-iki s/.ámából.) Megszökött csalók. Rendőrségünk szünetnélküli éber figyelemmel kisérte Bayer Ede nevü bankár üzelmeit, ki óriási tőzsdevesz-tesógei miatt már tönkrement, és legújabban a csillagba utazás eszméjével csődítette magához a hiszékeny népet. Karmacsi Fábián, legkiválóbb rendőri tisztviselőnk, már négy hét óta számolja a főpostán a bankárhoz érkezett pénzküldeményeket, melyek pontos kimutatás szerint egy millió 438 ezer forintra rúgnak. E számban nincsenek belevéve azon összegek, melyeket a bankárnak magánúton kézbesítettek, s melyek hír szerint szintén körülbelül másfél millió forintot tesznek ki. Már együttvolt minden adat a rendőrség kezében a kalandor Bayer bankár ellen, s tegnap megjelent Karmacsi Fábián négy de-tektivvel a bankár lakásán, de a gaz Bayer Ede, és cinkostársa Zöld Márton valamimódon ezt megsejtették, s a Rákosra sietvén, elszöktek a készen álló léghajón. Ha csak öt percet várnak a gazemberek, már elcsípi őket rendőrségünk! 175 Külömben a közönség nyugodt lehet, mert megkeritésükre a legmesszebbmenő intézkedéseket megtett rendőrségünk, s elfo-gatásuk több mint bizonyos. Egyben tudatjuk, hogy annak, ki Bayer Edét élve vagy halva kézrekeriti, a nagyméltóságú magyar kir. belügyminiiíerium 30 ezer forint jutalmat ád, mely összeg a szökevény bankár által elsikkasztott pénzből bőséges fedezetet nyerend. IX. (Mayyur Lobogó 1870. aug. 4-iki számából) /l kormány részvétele a Bayer-féle sikkasztásban. Gyalázatos kormányunk irtózatos üzelmei egyikéről megint lerántották a leplet. Olvasóink tudják, hogy Bayer Ede kir. tanácsos üzelmeiről van szó. A kir. tanácsos ur t. i. százezer forintot adott a kormánynak választási költségekre, s emiatt a miriisterium szemethunyt a bankár szédelgéseinél. Sőt még azt is valószinünek tartjuk, hogy a hazaáruló kormány egyenest előmozdította a kir. tanácsos szökését, mert félt, hogy elfogatás esetén annyi compromit- 174 táló esemény fog kisülni, miként a feltámadt vihar elsöpörni fogja bársonyszékeikből a minisztereket. Mikor mozdulsz meg hatalmas népem, hogy a rettentő korrupcióba belefojtsd gyalázatos üzelmeikbe a minisztereket, és helyükbe a piros bársonyszékbe odaülteted a nemzeti viadort, Tisza Kálmánt? X. {Amerikai Nemzetőr 1871. szept 8-iki számából.) Világcsaló kalandor vége. Olvasóink még valószinüleg emlékeznek bizonyos Bayer Ede nevü állitólagos magyar bankárra, ki azzal tréfálta meg európai hazánkfiait, hogy a földünkhöz legközelebb levő kis égitestbe expe-ditiót szervezett, s az összegyűjtött pénzzel, több más csalás után, a rendőrség szemeláttára léghajón elszökött. A szökésre már régóta elkészült alaposan. Az expeditióra bejött adományokat állampapírokba fektette, s postára adta „Jäger Alberik lelkész urnák Cartago (Costarica állam) post restant Amerika" cim alatt, mely névre útlevelet is szerzett magának. Szökése napján, mihelyt este lőn, leereszkedett a földre és elégette léghajóját. Másnap 175 szolgájával együtt vasútra ült s azután hajóra szállván, szerencsésen megérkeztek az újvilágba. Bajuszát, szakállát már eló\'zó\'leg leborotváltatta, s Cartagóban a postán átvette az értékpapirokat. Jó ideig mint explebános viselkedett, ájtatosan szónokolván szájtátó hallgatói eló\'tt a tisztességnélküli gazdagodás ellen. Nyughatatlan vére azomban újra börzére hajtotta, hol csakhamar kitűnt merész játékával. Para/a-szállitásra kötött ügyleteket bármilyen árért. A határidő lejártakor sohasem fogadta el az árkülömbözetnek pénzbeli kiegyenlítését, hanem az árut követelte. Vakmerő módon arra számított, hogy az egész világ parafa-készletét összevásárolja, s akkor ő diktálja tetszés szerint az árakat. Széditő vagyont akart összeharácsolni. Kezdetben szépen jövedelmezett az üzlet. A siker aztán csalogatóul szolgált arra, hogy több tőkepénzes nála befektesse vagyonát. Hopkins börzematador vette fel a harcot a Bayer csoporttal. A nagy mennyiségű kötés folytán Hopkins kénytelen volt összevásárolni a világ minden zugából a parafa-készletet. 1.6 Bayerék már-már diadalmaskodtak, mikor Hopkins egy óriási kötésnél annyi anyagot szállított, hogy Bayer készpénzzel nem tndta kifizetni. Ekkor Hopkins felismerte a helyzetet, s a parafa-árát roppant alacsonyra lenyomta. A Bayer által összehordott készlet fél nap alatt olcsó értékűvé lett, s az árak még mindig hanyatthomlok estek lefelé. Bayer teljesen megbukott, mikor már azon határon állott, hogy megszázszorozza vagyonát. Bukása magával rántotta társait is, többek között don Jose Loserth caballerót, a nyugalmazott ezredest, kinek minden vagyonát kicsalta Bayer. A caballero nem sokat teketóriázott, hanem kezébe vette lovassági pisztolyát, kiment az utcára, s a rabló Bayert, a legelső találkozásnál lelőtte mint a kutyát. Azután az ezredes kávéházba ment, hol hidegvérrel felhajtott néhány pohár rumot. Az ó-világ megcsalt egyénei bizonyára megnyugvással veszik tudomásul, hogy a gazember elvette méltó büntetését. Értesülésünk szerint don Loserth ezredes lépéseket tesz, hogy a magyar kormány 177 által a Bayer kézrekeritőjének kitűzött 30000 forint jutalom neki adassék. Legalább valami csekélység visszatérül az elrabolt vagyonból: veszett fejszének a nyele! XI. (Ntmzut 1871. november 12-iki számából.) Az előrelátó miniszter. Bayer Ede sikkasztással vádolt bankár kézrekeritőjének 30 ezer forint jutalom tüzetett ki a nagyméltóságú magy. kir. belügyminiszter 163834/1870. számú rendeletével. A bankár agyonlövetett Amerikában, s most a jutalom kiadatása iránt Loserth József nevében a belügyminiszter megkerestetett. Ámde a meggyilkolt bankár után semmiféle hagyatéki vagyon nem maradván, az államnak ha megfizetni kellene a jutalomösszeget, akkor az soha vissza nem térülne. Tapintatos belügyminiszterünk azomban politikai mély előrelátással kikötötte rendeletében, hogy: „a 30 ezer forint jutalom a szökevénynél találandó értékből fog fedeztetni," vagyis a 30 ezer forintot nem kell Halis: Hajnal van! 12 178 kifizetni, mert a sikkasztónál semmiféle érték nem találtatott. Polgáraink megnyugvással tekinthetnek a a jövő elé, mert bebizonyosodott, hogy bölcs egyén kezeiben van a belügyi tárca! XII. (Friss Újság 1871. december 8 iki számából ) Rendkívül érdekes leleplezések. Földközi útjából visszaérkezett Raleigh (olvasd: Ráli) gőzhajó tegnap kikötött Fiumében. A hajón rögtön tisztelgett lapunk tudósítója, és a hajó-kadetot, Slam James (olv.: Szlem Dsemsz) urat, megintervievolván (olv.: megintervjuholván) a csodálatos módon eltűnt Csolosz Romulusz felől, a következő hihetetlen értesítést nyerte. Ugyanis Csolosz jelenleg a Kvicsa népek királya, ki feleségül vette a sziget fekete királynéját, s ezáltal a több ezer főnyi ben-szülött népség korlátlan-kényü urává lőn. Tehát nem igaz a csillagba vóla utazás. Csolosz kapitány egyszerűen megszökött a hitelezői elől. Tudósítónk becses adatokat szerzett be a Kvicsa népek szokásairól is. Slam ur szerint 179 a szigeten szabók nincsenek, só\'t a boldog lakók nem ismerik a fügefalevéllel való ruházkodást sem. A királyné esküvője akkép ment végbe, hogy egy óriási ezredéves fának egyik ágára felmászott a királyi menyasszony, másikra Csolosz kapitány, és kampókkal addig húzták egymásfelé az átellenes faágakat mig teljesen összeértek, mikor a jegyeseket az alantlevő népség üdvrivalgása közben az illetékes anyakönyvvezető házaspárnak nyilvánította. Kvicsa bájdus királynéjának arcképét hű másban bemutatjuk szives olvasóinknak, miután az udvarias Slam ur illő kárpótlásért rendelkezésünkre bocsájtotta. XIII. (Munkások Kürtje 1871. dec. 20-iki számából) Apró tolvajokat felkötik, a nagyokat futni engedik ! Régi dolog: a vagyonos osztály tagjai által elkövetett bűnökért is a szegények lakolnak. A közmondás szerint: „Ugy kell neki, miért nem lett püspök!" Bayer Ede bankár milliókat rabolt a rendőrség szemeláttára, sőt a kormány elné- 180 zésóvel. Őt nem tudták, vagy nem akarták elfogni, tehát megbüntetik érte volt szolgáját. Zöld Mártont, kit már egyizben a katonai biróság elitélt azért mert kapitányja elszökött, most pedig éhenhalással küzködve alig volt képes hazajönni Amerikából, ma két évi börtönnel sújtotta a civil törvényszék, mert második gazdája, a gazember Bayer Ede milliókat sikkasztott. Tulaj donképen most is ott vagyunk a sötétség régi korszakában: napjainkban is. ártatlan áldozatokkal hizlalják azt a molochot, mit ma államnak hivnak, tegnap császárnak, tegnapeló\'tt vallásnak, s régebben sárkánynak neveztek! Amíg Tündérek Járnak Közöttünk... ¡%z volt az élet! ¥ Az ötvenes-évek vége felé a --\'^SS^g lelkesedés majdnem fölvetette a magyart. A letiport nemzet forrongott. Az emberek áhitattal suttogtak lehetetlen ábrándokról. Idealista volt még az uzsorás is. A gyerekek alig látszottak ki a nadrágból, már sasokat feszegettek a hivatalok kapuiról. Hát „a haza reményei"-nek, az ifjúságnak, volt ám gyöngy-élete! Ha összekerült három apa, (több magyarnak tilos vala csoportban állni. ) imigyen dicsekvének : — Az én Lajosom szekundát kapott a nómetbó\'l! Nem hiába Lajos a neve! — Ez semmi! Az én Gyurim orrba dobta a policáj-komiszáriust! — Az én fiamat meg kicsapták az iskolából, mert a császári biztos abbeli kérdésére: „Mi a neve legjobb uralkodónknak?" a kölyök azt felelte: „Rákócy Ferenc!" 184 Konspirált ekkor minden magyar; még az is, _aki azt sem tudta mi légyen az ösz-szeesküvés fogalma. Csoda-e, ha az iskolában a tanitó egyhangú magyarázása alatt a romantika világában kalandozott a diák lelke? Ha képzeletét szünet nélkül foglalkoztatta a képzeletbeli félelmes lovag, ki okvetlenül tagja valami titkos társulatnak? A vakmerő lovag persze gondolkozás nélkül megteszi egykettőre amit kivánnak tőle. Teszemföl: egyszerre ott terem „a földalatti alagútból" a társulat főnöke (álarcban,) és megadja a titkos jelt. (Középső ujjai közé illesztett kis ujjával szivéhez döf.) Persze a főnök a sötét sarokba húzódik, és síri hangon parancsolja: ,,Amárb!" „ Unsiv!" feleli alázatosan a lovag. E misztikus szavak jelentése némileg complicált. Az első szó azt jelenti: „Halld parancsomat, melyet fejvesztés alatt kell teljesítened!" A második szó értelme pedig: „Véghezviszem, még ha ezer gyilok fenyeget is!" (Közönségesen pedig a Visnu és Bráma szavak megfőrditottjai.) — „Az őrgrófnak meg kell halnia, mielőtt háromszor leáldozik a nap! Ez az Akarat.\'" igy szól a főnök suttogva elmondott parancsa. És a lovag tudja, hogy vak engedelmességgel tartozik a főnöknek, nem\' késik egy pillanatot sem. Amint az alapszabályok rendelik: szemhunyorítás nélkül meg kell ölni az őrgróíot, s a vértől csepegő kardot átnyújtván, jelenteni a főnöknek: „Avis!" mely az alapszabályok szerint azt jelenti: „Megtörtént; az Akarat erősebb mint a világ!" (Az őrgróf alatt valami osztrák kém értetődött, — az alapszabályok szerint.) Ugy-e pompás mindez? Milyen gyönyörűség ilyen lovagnak lenni! Csoda-e, hogy ilyen remek alapszabályok mellett nagy lelkesedéssel megalakult a fehér lovagok társulata ? A társaság célja: az elnyomott magyar haza felszabadítása, és vakmerő kalandok elkövetése. Vész Sirály és Arany Sólyom, a lovagok közül kettő, kik máskülömben tanulók a gimnázium negyedik osztályában), Látóhegyen szüreten vannak. Ebéd alatt \'Vész Sirály megadja társának a titkos jelt, mire elosonnak a szőlő-barázda 186 közé, hol Vész Sirály valami papiros csomagot zsebéből elővevén azt suttogja: „Puskapor! A finánctól zsákmányoltam. Hatalmas dolgot fogunk mivelni! Felrobbantjuk a poli-cáj-hivata\'t, és égbe küldjük a tobákos németeket !" „É-égbekü-üldjükatobá-ákos né-émeteket!" ismétlő Arany Sólyom hebegve, mert megdöbbent a terv nagyszerűségétől. „Addig is, mig ezt a tervünket megvalósítjuk lovagtársainkkal," — folytatja Vész Sirály, — „csinálunk pompás szüreti illuminációt!" Vész Sirály vizet hozott, melylyel megnedvesítette a puskaport ós csomóba gyúrta. „Készen van ! így nem robban fel a puskapor, hanem félelmes lángokban fog az ég felé fölcsapkodni! Hozz gyújtót lovag!" adta ki halkan a parancsot. Arany sólyom eltűnt s pillanat alatt visz-szatért egy katula gyufával. „Haha! milyen remek dolog készül!" kacag Vész Sirály és szemeit behunyva odatartotta, az égő gyufát. A nedves gombóc nem gyúlt meg, de a köröskörül elszórt száraz puskapor füstöt. 187 vetett és egyenesen Vész Sirály arcába csapódott. „Jézus Mária!" kiáltott Arany Sólyom megrémülve. Vész Sirály rémesen köpködött. Más baja nem történt, csak füstös ló\'n az arca, melyet zsebkendó\'jével törülgetett. Közben az Arany Sólymot dorgálta: „Mit jézusmáriázol, hiszen fehérlovagnak ily esetben azt kell kiáltani rettentő hangon: „Ezer kartács! mi történik itt?" — „Mit csinálnak?" szólt e pillanatban a szőlőpásztor, kit odacsalt a hangos szóváltás. A vitézek persze nem ijedtek meg, csak a beszéd tárgyát nehezen tudták megtalálni.. Tartósabb hallgatás után Vész Sirály próbálta hadi-sarccal megengesztelni az ellenséget. „Bácsi! hozunk magának dohányt meg puskaport, ha enged lőni a fegyverével!" Dohány és puskapor! Ezeknek ellenállani lehetett-e abban az időben, mikor lőport csak német vásárolhatott Magyarországban ? A lovagok bementek a présházba, és a szüreten vendégképen levő finánc-beámter készletéből uj szállitmány lőport rekviráltak. (Volt annak elég.) A pásztor mikor látta, hogy fele se tréfa,. 188 kapszlit tett fegyverére, és szó nélkül átnyújtotta a lovagoknak. — „Most agyonlövöm a vén boszorkányt, ki fogva tartja Ildikót/" kiáltott Vész Sirály s rádurrantott a tiz lépésnyire álló körtefára. — „Én pedig agyonlövöm Bertint, mert megölette a bölcset, ki elmondotta mit beszélnek a madarak!" szólt Arany Sólyom és szintén ló\'tt egyet. — „Micsoda? értette valaki a madarak nyelvét?" kérdezte a misztikus beszédre ■figyelmessé lett szó\'ló\'pásztor. „Mondják el az istóriáját!" Arany Sólyom fölénynyel beszélte el a történetet: — Az öreg Geberdus egyedül élt az erdó\'ben s értette mit beszélnek egymásközt a madarak. Mint bölcs embert tisztelte őt az egész környék. Hire eljutott a gall Bertinnek füleibe kitől messze vidéken rettegésben éltek a népek, mert óriási termetű s gyilkos hajlamú ember volt. Bertin szolgáival várába hozatta Geberdust, hogy a különös tudományról meggyőződjék. A vár udvaron nagy csapat föcske csacsogott. „Mit lármáznak ezek?" 189 dörgi az óriás. „Azt beszélik, hogy néhány nap eló\'tt egy szüzet rabolt el e vár ura, s földalatti börtönbe zárta; ember kérjed meg, hogy ereszsze szabadon!" A gall óriás homloka ráncba szedő-dött; eró\'szakos természetű levén, rögtön haragba, jött minden csekélységért. Ekkor szarka szállott a vár tornyára, s rettentően lármázott. „Hát ez mit akar . " kérdi komoran a várúr. ■ Azt kiabálja: „Vendégedül hivtad, s orozva megölted a szomszéd lovagot; Bertin, vezekelj!" „Ragadjátok meg ezt a szószátyár gazembert, azt a cudar szarkát pedig nyilazzátok le!" ordított szolgáira Bertin, és szakállát tépte dühében. A szarka megmenekült, de bölcs Geberdus fejével lakolt igazmondásáért. Bertin lenyakaztatta irgalom nélkül. Az elrepült szarka emiatt minden madarat fellázított a kegyetlen Bertin ellen. S ez okozta az óriásnak vesztét. Kevéssel utóbb ugyanis a gallok harcba keveredvén a rómaiakkal, a bivaly-erős Bertin párbajra hivta a legvitézebb rómait. 190 Valerius, a cousulok legifjabbja, lépett ellene sorompóba, kit szokás szerint az óriás csúfolni kezdett: „Kardom egy suhintásával hét ilyen csecsemó\'t sújtok agyon, mint te vagy!" Valerius szó nélkül az óriásnak ront, ki rettentő csapásra emeli kardját. Egyszerre hatalmas holló repül Valerius sisakjára, és Bertin felé csapkodván, eltéveszteti vele a vágást, inig Valerius megsebesiti az óriást. Irtózatos böm-böléssel veti magát ellenfelére Bertin, de eközben a.holló kivágja szemeit, s Valerius megöli. — „Sohasem találkoztam olyan emberrel, aki értette volna a madarak beszédét," — szólt elgondolkozva a pásztor, — „hanem tündéreket magam is láttam." A fehér lovagoknak ámultukban leesett az álla: ime egy élő ember, ki tündért látott! Jajf milyen kedves! Persze a pásztornak haladók nélkül el kellett beszélnie a tündéri dolgot. — „Hát ugy esett, — kezdé a pásztor, — hogy fiatal-házas koromban az augusztusi csillagos éjszakán künn aludtunk feleségemmel a frissen szárított sarjuban. Olyan külö- 191 sen könnyűnek éreztem magamat, s csak félig aludtam. Mikor hajnalodni kezdett, valami csodálatos zengést hallottam a magasból. Fölnéztem az ég felé, és tisztán láttam, hogy tündérek röpülnek a felhó\'-foszlányok felett." — „Milyenek voltak a tündérek, ós mit csináltak? Bácsi! mondja el!" kérik a bámuló gyerekek. — „Miként nagy madarak lassan mozgatták szárnyaikat, és gyönyörű éneküket jól lehetett hallani, bár kissé szakadozottan. Megszoritottam feleségem karját, hogy feléb-reszszem. „Jaj, milyen szép hajnal van!" — szólt ébredésekor a feleségem. „Piszt! tündérek!" — súgtam hirtelen, de már hiába! Földi ember beszéde elűzi a tündéreket! Mire feleségem szavai után újra fölnéztem, daru madarakká változtak a tündérasszonyok. Többet azután sohasem láttam őket, bár éjszakánkint néha hallottam éneküket." A pásztor elbeszélése mély hatást tőn a két lovag fogékony lelkére; egymás között gyakran ábrándoztak: milyen boldogság lenne bejutni a tündérek országába, s milyen jó lenne érteni, mit beszélnek a madarak! Idők multán azonban sok minden máskép történt, mint ahogyan kifundálták. 192 A sors összedöntött egy-egy tornyot, sőt. néha egész bástyákat légváraikból. Azután a változott politika miatt kiesett a programm-ból a „tobákos németek" égberöpitése. Közben Vész Sirály meghalt. Arany Sólyom azomban szerencsésen átlépte a „ Tündéreum Regnum" határát, és neki megengedtetett érteni a madarak beszédét. Ez pedig történt imigyen: Már befejezte jogi tanulmányait Arany Sólyom, mikor égbekiáltó méltatlanság érte. írónké ugyanis a megye-bálon neki igérte a második négyest, melynek valami titkos jelentősége volt akkoriban. Elhangzott a „nyitány", felállottak a párok, s Arany Sólyom nem jelentkezett. Irénke pedig ahelyett, hogy megvárta volna, mig Arany Sólyom a szomszédos teremben bekeblezi azt a pár pohár bort, melyet okvetlenül meginnia kellett a haza jóvoltáórt, fogott magának másik gavallért, és azzal járta el a négyest. Arany Sólyom mit tehetett nagy bánatában? Elment a fekete iskolába, hol megtanítanak elviselni a sors csapásait. Kispap lett. A teologia iskolájában minden fekete: az ablakok, ajtók, padok, a tanitó-magisterek 193 talárja; sőt még a kispapok is fekete reverendában járnak. Még pedig azért fekete minden, hogy semmiféle világi hivság a figyelmet el ne vonja a stúdiumoktól, melyekben megvan a világ összes tudománya. Bennök van, mikép lehet megérteni Isten akaratát. Arany Sólyom napokon, sőt egész éjszakákon keresztül a régen porladozó tudós atyáknak könyveit tanulmányozta, csakhogy felejtsen. Néha majd szétszakadt feje a túlságos tanulás miatt. Később már okulát kellett viselnie, hogy szemei kibirják az éjjeli olvasást. „Püspök lesz belőle, bizonyosan püspök lesz, meglássátok!" susogták a többi kispapok. Egyik nap aranynyal-szegett levelet hozott neki a posta. Remegve nyitotta fel, mert ismerősnek tetszett az irás. A levélben meg-irták, hogy egy kövér erszényü pohos ember eljegyezte Irént. E tudósitás alaposan megzavarta Arany Sólymot. Hogy elfelejtse a dolgot, azért egész éjjel olvasott egy régi dohos könyvből. A könyv lelkekről, szellemekről, ördögökről szólt, ós a kezdőbetűk piros festékkel (vagy talán vérrel) voltak irva. Megvolt Halis: Hajnal van! 13 194 benne, hogyan tehetjük magunkat az emberek előtt láthatlanná, vagyis miképen vetkőzhetjük le a testről a bűnöket. Gyertyája már tövinél égett, szemüvegét is kellett minduntalan törülgetni, még sem hagyta abba az olvasást. Éppen uj fejezet következett, melynek kezdőbetűje egy kicifrázott J. volt. Arany Sólyom pillanatra elmélázott. Hát egyszer csak picike emberkét lát az J. betű tetejében. Az egész nem lehetett nagyobb egy babszemnél. Messziről jöhetett, mert zihált, és szárnyaival friss levegőt hajtott arcára. Ugy bizony! voltak szárnyai is: finomak mint a pókháló, recézettek, mint a szitakötőé, s ezüst gyanánt csillogtak a gyertya lobogása mellett. Ugy ült az J. betűn, mint valami lóháton, s harangozott a lábaival. A csöpp lény ránevetett Arany Sólyomra, és megszólalt: „Hiába forgatod a bölcsek iratait, csodákat nem tanulsz! Hanem én megsajnáltam sanyargatásaidat s azért jöttem, hogy megmondjam, mikép tudhatod meg a természet titkát, mely után annyira töröd magadat!"\' Arany Sólyom először elbámult, aztán azt morogta magában: „Eh! kápráznak szemeim, hiszen nincsenek tündérek!" 19 B A pici lény hunyorított szemeivel és újra kacagott: „Mindannyian ilyenek vagytok ti, kik kanállal eszitek a bölcseséget: nem hisztek abban mi szemeitek előtt van!" Arany Sólyom fejében birkózni kezdett a tudomány a látomással. A tündér pedig mintha csak olvasta volna gondolatait, azt mondta: „Sose töprenkedjél fölöttem! Én csupa jóindulatból szálltam hozzád, hogy megtanítsalak elérni amit kívánsz. Tartsd ide füledet, és figyelj mit mondok: harmatos gyöngyvirágot ha neked ajándékoz lréne napján hajnalhasadáskor egy leány, aki tekívüled senkit sem szeret a kerek világon, akkor tudni fogod, a természet titkát, s megérted a madarak beszédét. Szemeidből látom, hogy desperálsz az eljegyzés miatt. Cseppet se busulj efölött! Csak eredj haza, a többi magától jön. De a bűbáj • csak addig tart, mig szivedben helyt nem adsz nemtelen érzésnek. Jól vigyázz tehát magadra, és fékezd kívánságaidat atyámfia! Szervusz!" Ismét kacagott, és eltűnt, mintha elfújták volna. Arany Sólyom csupán gyenge suhintást hallott, mintha a nyitott könyv lapjait szellő forgatná. Körülnézett: a pilinkó manó nem volt seholsem. Kereste az J. betűn; végig 13* 196 forgatta a könyvet, hátha elbujt a lapok közé; nem találta. A tüneménytől még akkor is kápráztak szemei, mikor lefeküdt. Ámde nem volt képes elaludni. Mintha tüz szaladgált volna végig a testén. Egyszerre eszébe jutott, hogy nemsokára Iréné napja van. Aztán afölött is tépelődött, hogy látta-e valóban a tündért, vagy talán elszunditott és álmodta az egészet? Az is felvillant agyába, hátha megbolondult? Elég az ahhoz, hogy nem volt maradása. El kellett jönnie a szemináriumból; valami láthatlan erő húzta. Jókor felkelt, mindenét belegyömiszölte ládájába, és az elüljárók marasztalása dacára eljött haza. Otthagyta a bizonyos püspöki széket. És itthon legsürgősebb tennivalója az volt, hogy Irént feleségül vegye. A pohos bácsinak mindjárt kiadták az utat. Mehetett másfelé leánynézőbe. Az uj házas-pár csöppet sem aggódott afölött, hogy miből fognak megélni: „Mert aki eteti a lég madarait, és ruházza a mezők liliomait majd gondot visel rájuk is!" Gond nélkül sétálgattak már reggel az erdőben. Köröttük minden mosolygott, ragyogott. Nyul ugrott fel, s bolond fickándozásokat 197 mívelt előttük. A tisztáson egy őzike bámult rájuk szelid szemeivel. Lábaikat simogatták az erdei virágok, s fejők felett a fák lombjai egymásra borultak. Láthatlan tündérek szellő gyanánt suhogtak mindenfelé a fényes levegőben. És Arany Sólyom csodálkozva vette észre, hogy érti mit énekelnek a repkedő madarak, tudja mit suttognak a szellőtől ingatott virágok. A fülemile ilyenformán csattogott: „Szeressetek ! Mert rövid ám a tavasz: Siessetek, siessetek!" Egy karcsú ragyogó madár pedig, a búbos banka, előttük sétált föl-alá, s nagy bóbitáját legyező-módra szétnyitván, méltóságosan üdvözölte őket, és annyira hajlongott, hogy vékony csőre a földet érintette. Az arany-rigónál pláne annyira ment a barátkozás, hogy igyen kiabált: „A házadba tótot, — asszonyt a szivedbe: sohase ereszd be!" Határtalan boldogság állandó tanyát ütött Arany Sólyom szivében. Mindig Irénnel foglalatoskodott, s folyton afölött töprenkedett : hogyan szerezzen örömet neki. 198 Az udvarban büszkén sétálgató gólya elnézegette a töprenkedó\'t. Egyszerre a gólyának eszébe jutott valami, a fejével bólintgatott, mintha azt mondaná: „Jól van, tudom már!" Majd hátravetette tudós fejét, és tisztán, érthetó\'en kelepelte: „Lesz gyerek, — szép gyerek, — nagyfejű gyerek!" Nemsokára aztán beállitott Arany Sólyomókhoz: meghozta Lacit, kit nagy örömmel fogadtak. Laci egy-kettó\'re megtanult pötyögni és tipegni. Ekkor aztán szakadatlan vidámságot szerzett szülőinek, kik magukhoz átcsalogatták a túlsó soron kéregető koldusokat is, csakhogy Lacika fillért adhasson „a kódisz bácinak." Emellett a szorgalmas munkásság folytán emelkedett a jövedelem. Házat is vettek maguknak, és kényelmesen éltek. Persze uj bútorzatot is kellett beszerezni és ezüst asztali szereket bevásárolni. Most már a kaput zárva tartani kellett, nehogy a kolduló rosz emberek valamit elcsenjenek a drága holmiból. Lassankint szaporodott a kiadás. Az asz-szbny kényszerült finoman ruházkodni, inast tartani, néha kocsikázni, Riviérán majd 199 Norderneyben nyaralni, szóval „rangjához illően" élni. Mindez sok pénzt nyelt el. Ezért az asszony fokozottabb munkásságra ösztökélte folyton az urát. És Arany Sólyom valósággal nekifeküdt a munkának. Felhasznált minden percet, hogy vagyont gyűjtsön. Nem lehet eltagadnunk, hogy törekvéseiben nem kisérte az alperesek rokonszenve. Több esztendő multával egykor elálmosodott munkaközben, ós akkor újra megjelent előtte a miringó tündér. Ráröpült a tintatartóra, összecsucsorította száját, és gúnyosan fütyülte az arany-rigó nótáját: „Asszonyt a szivedbe, sohase ereszd be!" Közben felkacagott, és azt kiáltotta: „Hát asszony diktál, atyámfia, hé?" Majd pedig felemelte mutatóujját a makknyi ember, és fontoskodva, morogta: „Elkótya-vetélted sok szegény embertársad vityilióját, tele van szived pénz és gazdagság utáni váfeygyal: azért nem lehet értened többé a madarak énekét! Amice, szervusz!" Mire Arany Sólyom felnyitotta szemeit, a pilinkó lény eltűnt. Ekkor jutott csak eszébe a régi intés: „Ejnye ni, teljesen megfeledkeztem a dologról! Hanem azért is kihallgatom még egyszer áoo a madarak beszédét!" gondolta magában Kovács Kálmán ügyvéd, ki már azt is elfe-felejtette, hogy valamikor r^gen Arany Sólyomnak hivták. Fogta magát, kisétált az erdőbe. Gyalog ment, hogy a fuvart megtakarítsa. Útközben eszébe jutott valami. Leakasztotta mellényéről a vastag aranyláncot, ujjáról lehúzta a gyémántos gyűrűt, és elrejtette őket belső zsebébe. Az ember nem lehet eléggé óvatos. Hátha rablóval találkozik ? Ott künn az erdőn susogott a szellő, mire azt morogta vándorunk: „Kár, hogy alsóinget nem húztam; még bizony meghűlök!" A fű zizennésére a széna-termés jutott eszébe, a bukfencező nyulat pecsenyének szerette volna hazavinni, a csalogány a tavasz elmulta óta nem énekelt, az arany-rigó gúnyos füttye dühösitette; a banka pedig fa mögé húzódott, amint meglátta az erdei látogató pocakját, és onnan kiabálta: „Hupp! hupp! hupp!" A madarak zengtek, a falevelek suttogtak mindenütt az erdőben. Hasztalan. Ezt a beszédet immár nem volt képes megérteni az ügyvéd ur, mert szivén pénz uralkodott ! Tartalom. Lap Az orditó kandúrok..............5 A föld-fölötti ember.......21 Az élet vize.........51 Kakuk ...........109 A szüz-evő sárkány ......133 Amig tündérek járnak közöttünk . . 181 Fischet Fülöp könyvnyomdája Nagy-Kanizsán. 9