* Adobe Reader letöltése (PDF fájlokhoz)
| 6.45 MB | |
| 2022-11-22 14:20:29 | |
 | |||||||
Nyilvános  252 | 291 | Zala 1912.03.10. 3-4. oldal, alul | Az erdők világa. Ismerteti: Halis István. Városunk új postafőnökének, Róth Miksának, egy zöld borítékos, illusztrált kis könyve jelent meg Pécsett, „Az erdők világa” cím alatt. Olyan a könyv tartalma, mint valami színes, ragyogó föstmény, mely szavakból van egybeállítva. – Baranya erdejének, mocsarának életéről ad kápráztató színpompájú leírást. A festői meglátás, mely szokatlan az olvasónak, az erdő szeretetének meleg érzéstől harsogó hangja, szinte káprázatba ejti az embert. Az író művészi, öntudatos kézzel vezeti végig az olvasót Kis-Kőszegnek reggeli, nedves ködben úszó vasúti állomásától, a madaraktól hemzsegő iszapos vízen, s tizenhat ágú koronát viselő szarvas száguldásának zajától hangzó ős erdőn keresztül, egészen a karapancsai kastély előcsarnokára összpontosított erős villamfényig, melynek fényözönében megjelenik az ünneplő nép előtt Vilmos, a németek császára. Az író tudniillik Karapancsán volt már két ízben, a német császár vadászatának ideje alatt. (Kapott is két darab fényes metáliát, melyeket sohasem visel.) Távírdát épített az erdőn keresztül, hogy a földi isten részére a karapancsai kastélyból Berlinig külön távíródrót álljon rendelkezésre. A könyvet olvasva megértjük, hogy az ős természet fölött is uralkodónak látszik a mesterkéltség minden erejével rendelkező Imperátor, de azért megrendülünk, amikor az erdőben vágtató szarvas után az író imígy kiált: – Egy hét múlva ismét találkozunk! De micsoda találkozás lesz az! Kiterítve fekszel a karapancsai kastély előtt! Büszke homlokodat nagy üstben fogják kifőzni! Díszes címered mázsálóra kerül! – Aki szereti az erdőt, az olvassa el ezt a könyvet. A hangulatos munkából egy kis részletet közlünk mutatóba: A nap már régen eltűnt valahol, hirtelen rám hullott az est. A magas töltésen munkásaim már felütötték a sátrakat, megtöltvén illatos szénával, egészen lakályossá tették. Nehéz ládák jó ülőhelyeknek vannak elrendezve, a megmaradt tisztás közepén magas lánggal ég a vacsorafőzéshez összehordott faágak tüze. Mikor aztán ennek a máglyának lángja elég parazsat termelt, 5—6 csoportba apróbb tűzhalmokat kaparnak belőle, csakhamar előkerülnek a háromlábak, kis fazekak és a csapat apró társadalmakra bomlik, vacsorát főz. Előkerül a szepetneki konserv-universum, a bádogban felhalmozott rántás; a zamatok-zamatja a hagyma; fűszerek: paprika, só. – „No Unger, hát lesz-e jó vacsora ?” – „Hát lesz tekintetes uram”, – szól, miután sebes pillantása rögtön észre veszi, hogy itt más ember is meg van szorulva, nagyokat húz pipájából és nevetve sorolja fel a fogásokat: – „Lesz krumpli leves; aztán gulyás hús finom krumplival, de hús nélkül; aztán... Hát te Keppel mit főzöl?” – „Halat sütök!” – „Ejnye – dörmögtem magamban – ha tudtam volna, magam is szívesen megenném a cserépcsíkon sült halat!” – Unger gyorsan intézkedik, kiveszi szájából a pipát, szárával megböki a tűz körül szorgoskodó Andróczy gyereket, tekintélyének egész súlyával adja ki a parancsot: – „Ergye gyerek hamar a révhez és mond meg a vonatfelvigyázó úrnak, hogy a tekintetes úrnak is hozzon halat!” Ezek után odafordul a tűzhöz, kiránt egy bosszú ágat, vörös szemű parazsát beledugja a pipájába, buja füstfelhőket ereget feje körül. Ugyan van-e biztatóbb zene, mint a vacsora fazekak rotyogása? De el is hallgatnak a napi munkában elfáradt emberek; csendesen guggolnak a tüzek körül, élesztgetik, piszkálgatják a parazsat. Az átnedvesedett faágak koronként zizegve pattognak, fel-felszálló füstje eltakarja hol az egyiket, hol a másikat, aszerint, amint az esti szellő a Duna, vagy az erdő felől csap reánk. Aztán, ha az embernek a szeme soká tapad a rőzse parazsára, az apró kékes lángok, amelyek az izzó zsarátnokot körülnyaldossák, pompás meleg fényt gyújtanak a kitágult szemekbe. Majd elringatják az ember képzeletét, idő és térnélküliség végtelen nyugalmába varázsolnak. Nézzétek csak azt a Keppel Francit! Úgy ül ott a kis fazeka mellett, mint ha megigézve lenne; egész alakja az est homályába vész, arcából csakis az erősen megvilágított szögletes arccsontja, erős hajlású álla, kitágult orrcimpái láthatók tisztán, a többit mély árnyék borítja, melyből izzó fényben ülő szemei úgy világítanak, mint csendes augusztusi éjjelekben a szent-jános bogarak. Bámul a parázsba, még pipája is kialszik és ha szóllanál hozzá, első mozgása kialudt pipájának felélesztése. Bízvást megismételheted a kérdést, mert idő kell ahhoz, hogy az elfeledkezés mese országából felébredjen! Hja, a pipa! Csalhatatlan barométere a szegény embernek. Ha jól füstöl, azt jelenti, hogy gazdájának az agyveleje erős munkában van, míg ha kialszik, biztosra veheted a gondolkozásbeli feltétlen nyugalmat, amit különben a szemek réveteg tekintete legelső sorban is elárul. Pedig hiába, — fel kell ébredni az álmodozásából, mert kifut a bögre tartalma; parázsra ömlő habjából furcsa illatú gőzök fakadnak. Meg aztán itt vannak a halak! Finom hajlású harmatos fűzfa vesszőkből hegyes nyársakat faragunk, az ímmel-ámmal megtisztított süllő belső részeit eltávolítván, helyét apróra vagdalt paprikás hagymával töltjük ki. Feltűzdelvén a nyársra, nagyszemű parázshalom mellé leszurkáljuk a puha földbe. Persze, hogy nagy figyelemmel vagyunk; de iszen jól is járna az, aki minden öt percben nem fordítaná meg a nyársát! Egyszer oldalt, másszor megfordítva fejjel lefelé tűzdeljük a parázshoz, – aztán ha hirtelen sülne, elpöcköljük a feles parazsat; addig-addig mesterkedünk, míglen gusztusunk szerint jónak látjuk. Mert hát – teszem azt – Keppel szereti, ha úgy keresztül-kasul sült, mint a csörge fánk, mert azt mondja: – akkor jó, mikor úgy zörög az ember foga között, mintha homokot rágna, mert akkor szálkáját is meg lehet enni! – No-no; hát iszen igazad van Fránci, de más a keszeg, más a süllő. A keszegben több a szálka, mint a hús, aztán a szálkájában van a legfinomabb íze. Hanem a süllő, hej annak vastag ám a húsa! Azt csak úgy kell megsütni, hogy omlós legyen, akkor a legjobb, mikor szép fehér húsa úgy válik el a nyárstól, mint a hajma a girizdjétől. De hát elvégre is, mindennel úgy vagyunk ebben az életben! Csak éppen hozzá kell kezdeni valamihez, már is elkészültünk vele, úgy vagyok ezzel a nyárssal is. Mikor legjobb kedvvel forgatom, a piruló halnak megrepedezett bőre mögül kiáramló hagymás gőz pompás illata jelzi, hogy készen van a vacsora. Bankett a szabad ég alatt! Mindenki maga készíti el vackát. Ki-ki ahogy tudja, ahogy jól esik neki. – Ott ülünk a magas lánggal égő tűzrakás körül, mohó étvággyal falatozunk. Félig fekvő helyzetben az előttem leszúrt nyársról szedem a fölséges ízű halfalatokat és elgondolom: milyen silány kotyvaszték a legelőkelőbb bankett úri fogása ehhez képest; milyen szegény a vakító fényt szóró ívlámpák rideg világa, ehhez a világításhoz képest, melyet a rőzse-láng fel-felkapó lángnyelve szór; aztán ez a véghetetlen kupola a fejem fölött, melyből milliárdnyi csillagok derengő fénye ismeretlen elmúlt világokról mesél, mennyivel különb, mint az éttermek üvegkupolája, avagy silány patronmunkával telehímzett plafondja, mely alatt úri-gőz, áporodott szivarfüst, konvencionális hazugságok egyvelege kavarodik! Mélységes esti csönd titokzatosságát fokozza az erdők lombkoronájának sötétségbe vesző foltjai; a rekettyés is hallgat... pszt... pszt... Halkan legyünk, alszik a természet! |
