* Adobe Reader letöltése (PDF fájlokhoz)
| 1.8 MB | |
| 2022-11-22 14:43:53 | |
 | |||||||
Nyilvános  252 | 295 | Zala 1919.10.05. 3. oldal, középen fent | Hoffmann Móric. Írta: Halis István. Úgy eltűnnek az emberek, mintha sohasem éltek volna. Szinte önkénytelenül néha fölvetődik előttem a kérdés, vajon fennmarad-e valamelyik kanizsai kortárs emléke a halála után? És íme némi feleletet hozott a napokban Grünhuth Alfréd, ki a városi múzeum részére ajándékba hozta Hoffmann Mórnak a bécsi Angerer & Göschl-féle híres cég művészi kliséje után nyomott arcképét, azt mondván: „Megérdemli Hoffmann, hogy képe a múzeumban nyerjen elhelyezést, mert egész életét a közjó előmozdítására fordította.” Közbevetőleg meg kell jegyeznem, hogy Grünhuth Alfréd majdnem minden nap hoz valami ajándékot a városi múzeumnak. Az egykori kanizsai vár területéről temérdek anyag- és üvegedény darab, puska- és ágyúgolyó, sarkantyú, csákány, vörösrézből való csésze, a török uralom alatti időkből való pipadarabok, a kanizsai céhekre vonatkozó iratok, a Kanizsa környékén talált ezüst és réz-pénzek, köztük – egy darab török arany is – mind Grünhut ajándékából került a múzeumba. Aztán Kanizsa várát ábrázoló annyi régi metszetet adott, hogy ezek száma, a még Babocsay György polgármester idejében beszerzett ilyen képeknek, és az Elek Géza által ajándékozott öt darab metszetnek hozzáadásával eléri a budapesti nemzeti múzeumban levő kanizsai metszetek számát (Babics Zsigmond püspök könyve szerint tizenhét van a nemzeti múzeumban.) Sőt azt mi túl is haladjuk, amennyiben nekünk van egy olajfestésű kétszáz éves képünk is Kanizsa egykori váráról. Bizony már annyi régiség gyűlt össze, hogy be lehetne mutatni a közönségnek is, ha volna három-négy termünk, meg legalább nyolc-tíz üvegszekrényünk. (Vitrin.) Sajnos, hogy a mostatni időben ezek beszerzése lehetetlen. Még képrámákat sem vagyunk képesek csináltatni. Sőt az okvetlenül szükséges ragasztó-mázgát, kalapácsot, szeget s több ilyenféle apróságot is nevetséges fáradsággal nagy áron bírjuk csupán beszerezni. Természetes, hogy e miatt a meglevő anyagnak csupán a megőrzésére lehet szorítkoznunk. Ez alkalommal még azt is meg kell jegyeznünk, hogy kölcsön-könyvtára még nincs a városnak, mert csak mintegy kétszáz kötet olyan könyve van, mely a közönségnek olvasmányul szolgálhat. Nyilvános könyvtárt azonban bármikor föl lehet állítani, ha könyvek vásárlására pénzt ad a város. No de térjünk vissza tárgyunkhoz. Most egy német könyvet kaptam postán Budapestről. Címe: Das Geistige Ungarn. Írta Krücken Oszkár, kiadta Braumüiler Vilmos. (Wien und Leipzig) Jellemző, hogy teljes két hónap múlva érkezett meg a postán, pedig a feladó is többször megsürgette, meg én is megkértem Kanizsán egyik postás ismerősömet, Vincze Kálmánt, hogy szíveskedjék a raktárban utána nézni, mert hátha kézbesítetlenül hever valahol. Érdekes és máris ritka ez a könyv, mely a németeknek a nagy háború alatt keletkezett magyar szimpátiája folytán állíttatott egybe, s úgyszólván egyedüli könyv, mely az 1919. évben megjelent, legyőzve a rendkívül drága munkabért és az el nem képzelhető papírhiányt. Száz koronáért bocsájtották forgalomba a két vastag kötetet, de ma már jóval magasabb az ára. Magyar emberek rövid életrajzát tartalmazza a könyv, melyben nagy meglepetésemre, Hoffmann Móricnak is rá akadtam a nevére, aki egész férfikorát városunkban töltötte. A könyv adata szerint 1902-ben ment Budapestre, mint polgári iskolai nyugdíjas igazgató. Úgy hiszem a kanizsaiak egy része még emlékezni fog az örök tevékenységű kis emberre, ki sok munkája mellett a „Zala” szerkesztője is volt vagy húsz esztendeig, s közben temérdek könyvet is írt. Nagyon nehezére esett erről a sokat ócsárolt Kanizsáról elköltözni, mert az öreg ember ragaszkodik ahhoz a helyhez, hol legszebb éveit leélte. Bizodalmasan elmondta, hogy családjának valami okot szeretne felhozni, mely az ittmaradást lehetővé tenné, mert családja minden tagja óhajtja a Budapestre költözést. Tudniillik volt négy szép gyermeke: három leány meg egy fiú. A fiú, Hevesi Sándor, már akkor, mint országos hírű ember, a nemzeti színháznál kiváló állást töltött be, s az apa szeme ragyogott, ha beszélt „a Sándor”-ról. Szintúgy a fővárosban volt alkalmazva mint tanítónő legidősebb leánya Józsa is. Így tehát nem csoda, ha másik két leánya meg a felesége is kívánták, hogy Budapestre költözzenek, annál is inkább, mert az apa az egész fizetését kapta nyugdíj gyanánt. Kanizsán búcsúestélyt rendeztek a távozónak, melyen költőtársa, Hajgató Sándor, (tudniillik Hoffmann verseket is írt) humoros hosszú tósztban elmondta, hogy valahol Lengyeltótiban, amikor együtt segédtanítóskodtak, mindaketten egy hölgynek kegyéért versenyeztek, és a pálmát Hoffmannak sikerült elnyerni. Hoffmann Móric meg nem ingatható hitvesi hűségű példás házas életet élt, természetes tehát, hogy a tószt alatt rettenetesen elpirult, és szégyenkezve súgta fülembe: „Nem igaz!” Denikve eltávozott közülünk. És négy év előtt meghalt. Azaz, hogy a könyv révén emléke visszatért a másvilágról. Tehát van már egy kortárs, kiről el lehet mondani: – Nem halt meg egészen. |
