Ugrás a menühöz.Ugrás a keresődobozhoz.Ugrás a tartalomhoz.



* Adobe Reader letöltése (PDF fájlokhoz)

 
91.62 MB
2022-07-05 14:28:44
 
 

application/pdf
Nyilvános Nyilvános
282
1952
Cím: Nagykanizsa mentéstörténete, 1690-2012
Szerző: Gyarmati Olga ; Klaszán Sándor (1970)
Szerz. közl: Gyarmati Olga, Klaszán Sándor
Kiadás: Nagykanizsa : Czupi, 2013
Eto: 614.88 (439-2 Nagykanizsa) (091) ; 614.88 (4392 Nagykanizsa) (092) "19/20" (047.53) ; 616-083.98(439.121Nagykanizsa)(091)
Tárgyszó: Országos Mentőszolgálat ; mentőszolgálat ; Nagykanizsa ; történeti feldolgozás ; Elsősegély betegségben és sérülésben ; interjú ; intézménytörténet
Szakjel: 614
Cutter: G 79
ISBN: 978-963-9782-34-1
Nyelv: magyar
Oldal: 376 p.
Megj.: Bibliogr.: p. 375-376.


A könyv szövege:


1
Gyarmati Olga – Klaszán Sándor
Nagykanizsa mentéstörténete
1690-2012
„Álld helyed bátran, ha szorít a sors, és
légy szilárd; viszont, okosan, magad vond
össze, hogyha kedvez a szél, túlontúl
büszke vitorlád.”
Horatius
2
3
Gyarmati Olga – Klaszán Sándor
Nagykanizsa mentéstörténete
1690-2012
Nagykanizsa 2013
4
Lektorálta:
Dr. Betlehem József
Szakmai tanácsadók:
Dr. Tolnai Sándor
Debrődi Gábor
Szerkesztette:
Czupi Gyula
Tábori Zita
Borítóterv:
Brenner Árpád
Marics István
Gyarmati Olga
ISBN 978-963-9782-34-1
Kiadja:
Czupi Kiadó
8831 Nagykanizsa, Pityer u. 19.
Tel: 93 320 766
www.czupi.hu
5
Tartalomjegyzék
Előszó (Betlehem József) ........................................................................................................................ 7
Kedves Olvasó! ....................................................................................................................................... 7
A remény katonái (Klaszán Erzsébet) ..................................................................................................... 8
A szerzők bemutatkozása ........................................................................................................................ 9
A történet kezdete a török időktől 1945-ig ............................................................................................ 11
Cikkek, fényképek az első fejezethez ............................................................................................... 39
A Nagykanizsai Mentőállomás története 1945-2012-ig ...................................................................... 103
Beszélgetések ...................................................................................................................................... 183
Andrasek Mátyás mentőápoló ........................................................................................................ 183
Antal István mentőtiszt ................................................................................................................... 188
Baksai József mentőgépkocsivezető .............................................................................................. 195
Bánfalvi László főgépkocsivezető .................................................................................................. 197
Dr. Berentés Ernő mentőorvos ...................................................................................................... 199
Dr. Dankó István mentőorvos ........................................................................................................ 202
Dombai Ferenc mentőtiszt.............................................................................................................. 204
Dr. Farbaky Iván mentőorvos ......................................................................................................... 205
Horváth Róbert mentőápoló ........................................................................................................... 218
Jakupánecz Gergely mentőápoló .................................................................................................... 221
Jámbor József mentőápoló ............................................................................................................. 224
Klaszán Sándor mentőápoló ........................................................................................................... 226
Knortzer György örökös tűzoltóparancsnok .................................................................................. 238
Ifj. Knortzer György mentős szakaszparancsnok ........................................................................... 248
Kománovics József mentőgépkocsivezető ..................................................................................... 253
Kovács István mentőápoló ............................................................................................................. 257
Krénusz László mentőgépkocsivezető ........................................................................................... 261
Márton László mentőgépkocsivezető ............................................................................................. 266
Páli László mentőápoló .................................................................................................................. 271
Parti István mentőtiszt .................................................................................................................... 275
Polai Károly mentőápoló ................................................................................................................ 281
Reizner József mentőápoló ............................................................................................................. 286
Stéger László tűzoltó mentőápoló .................................................................................................. 287
Sulyok István mentőtiszt ................................................................................................................ 289
Szél János tűzoltó ........................................................................................................................... 295
Szigeti Gyula garázsmester ............................................................................................................ 297
Dr. Szollár István mentőorvos ........................................................................................................ 306
Tanai János mentőtiszt ................................................................................................................... 309
Tóth István mentőgépkocsivezető .................................................................................................. 316
Zágon Ferenc mentőgépkocsivezető .............................................................................................. 320
Zakócs Imre mentőgépkocsivezető ................................................................................................ 323
Zuggó Tibor mentőtiszt .................................................................................................................. 325
Rólunk írták ......................................................................................................................................... 333
Ami kimaradt ....................................................................................................................................... 351
A kiállítás és a kötet támogatói ........................................................................................................... 367
Egy kiállítás margójára ........................................................................................................................ 368
Forrásjegyzék ...................................................................................................................................... 375
6
7
Előszó
A hazai mentésügy II. világháborút követő megújhodása
(1948. május 10.) ünneplésekor fontos figyelmet
fordítani a mentés ügyére és a mentőkre. Különös
jelentőséget ad ennek, ha egy kisebb szakmai közösség
ebben magáénak tudhat egy kerek évfordulót,
miként a nagykanizsai mentők a saját 60 éves jubileumukat.
A megemlékezés egyik legjobb eszköze még
napjaink digitális világában is egy olyan kiadvány,
mely bemutatja és összegzi az eltelt idő történeti
csomópontjait, felvillant eseményeket, elénk állít
meghatározó személyiségeket, bemutat szakmai
szemmel érdekes eszközöket, leír múltbéli eljárásokat.
A múlt megismerése a jövő számára szolgáltat adalékokat
és tanulságokat, amiből mindig lehet tanulni.
Jól lehet a múlt rekonstruálása az idő múltával egyre
nehezebb, így célszerű mielőbb megtenni ezt. Jelen
kiadvány szerkesztői is ezt a célt követték, mindamellett,
hogy egyediséget is kölcsönöztek a műnek a
klasszikus forrásfeldolgozáson túl.
Az egyediség több ponton érhető tetten. Egyfelől
két szakmája iránt elkötelezett, a múlt megismerésére
fogékony, lelkes és kitartó, a szó jó értelmében véve
autodidakta „történész” komoly munkával rendszerezte
Nagykanizsa mentéstörténetét a jelenleg még
fellelhető források alapján. Másfelől a kiadvány tükrözi
a szerkesztők szubjektív látásmódját is, mely
nem marad meg a tényszerű közléseknél, hanem
kiegészül megjegyzésekkel és belehelyezik egy történelmi
kontextusba.
A kiadvány forrásmunkává válhat a témát kutató
szakemberek számára, ugyanakkor a mentés iránt
érdeklődőknek vagy a nagykanizsai mentőket megismerni
vágyóknak is érdekes és hasznos olvasmányul
szolgál. A kronológiai megközelítést jól illusztrálják
azok az interjúk, visszaemlékezések, melyek
személyes nézőpontokból színesítik a történelmet és
alkotnak magukban is történelmet.
A hely- és szakmatörténeti jelentőséggel bíró kiadványt
mindazoknak őszintén ajánlom a figyelmébe,
akik az egészségügy és ezen belül a mentés történetét
kívánják a múlt tükrén keresztül megismerni és megérteni.
Az Országos Mentőszolgálat Nagykanizsai Mentőállomás
újraindítása szervezett keretek között 1953-
ban történt. A mentőállomás azóta is szolgálja a Dél-
Zalában hirtelen balesetet szenvedett, segítségre szoruló
emberek ellátását a legkorszerűbb szakmai
irányelvek követésével és a legújabb mentéstechnikai
eszközök segítségével. Jelen mentéstörténeti kiadvány
méltón emlékeztet ezen ügy nemes szolgálatára.
Nagykanizsa-Pécs, 2013. november 19.
Dr. habil. Betlehem József PhD
tanszékvezető egyetemi docens, dékán
Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Kar
Sürgősségi Ellátási Tanszék
Kedves Olvasó!
Egy emlékkönyvet tartasz a kezedben, amit nem
kifejezetten tudományos céllal a Nagykanizsai Mentőállomás
fennállásának 60. évfordulója alkalmából
szerkesztettünk. A fellelhető források, leírások alapján
megpróbáltuk a lehető leghitelesebben összefoglalni
Nagykanizsa város mentéstörténetét.
Munkánkat segítette az a 32 tényfeltáró beszélgetés,
amit részben nyugdíjas, részben még aktív mentős
bajtársainkkal készítettünk (két beszélgetés dr.
Tolnai Sándortól való). Úgy gondoltuk, hogy ezek a
beszélgetések életet lehelnek a száraz tények, adatok,
évszámok halmazába.
Köszönetet mondunk mindazoknak, akik a bizalmukba
fogadtak bennünket, és megosztották velünk
élettörténetüket, mentős élményeiket.
Külön köszönjük a tárgyi emlékeket, relikviákat,
amikből egy kis kiállítást rendeztünk a Halis István
Városi Könyvtárban, valamint a sok fényképet és
írásos anyagot, melyek nélkül nem sikerülhetett volna
feldolgoznunk egy olyan témát, amit ilyen részletességgel
előttünk még nem térképezett fel senki!
A „Beszélgetések” történeteiben, anekdotáiban olvasható
személynevek és helyszínek sokszor nem
pontosak. Interjúalanyaink elbeszélései alapján írtuk
le őket, minden bántó szándéktól mentesen. Semmit
sem hagytunk ki éppen azért, mert maguk a bemutatott
szituációk érdekesek és egyediek.
Nagykanizsa, 2013. november 24.
Gyarmati Olga és Klaszán Sándor
8
A remény katonái
Mentőautó szirénáját hallani.
Kit visz vajon? Élni-e, vagy meghalni?
Lehet öreg, fiatal, gazdag, szegény – bárki,
a sürgős szükségben pártjára kell állni.
A mentős az egészségügy katonája,
a beteg életét féltőn vigyázza.
Vezérli őt: Hit, Remény, Szeretet,
amióta csak e nehéz pályára léphetett.
Mert nem adták olyan könnyen a tudományt,
az orvosi latint, s az anatómiát.
A „mentészet” mikéntjét, a műfogásokat,
a kötözést, sínezést, gyógyszeradagokat.
Tanulta évekig, s tanul ma is, okul,
hisz „a jó pap is holtáiglan tanul”.
Vizsgázik minden nap, kint az élet várja,
hogy legyen egy életen át a remény katonája.
Hinnie kell, hogy érdemes tenni,
s betegét gyorsan a kórházba bevinni.
Sürgősen menteni törékeny életét,
mert a halál már valahol dörzsöli a kezét.
Vinni mielőbb árkon-bokron által,
dacolva viharral, nyakig érő sárral.
Remélni, hogy jókor, hogy időben érkeznek,
a baj nem várhat, az életveszély sürget!
Biztatni kell az esendő embert:
Élnie kell, ne adja fel a küzdelmet!
Állapota stabil, gyógyulásra biztat,
A kórházban további ellátása folyhat.
Az élet egyszeri, megismételhetetlen.
Egészségünkre, épségünkre vigyázni kell!
Egy óvatlan pillanat, s ott a baj, baleset,
s a halál kapujából ugyan ki menthet meg?
Hősök a mentősök, a mindennapok hősei.
Szív és lélek kell, ki a beteget megérti.
Szakadhat eső, tél, fagy, égzengés, zivatar,
A mentőautó rohan, az „élet élni akar” …
Örül a beteg, ha időben érkeznek,
Sebeket kötöznek, lázat, vérnyomást mérnek.
Komoly a munkájuk és felelősségteljes,
Hivatástudatuk töretlenül lelkes.
„Bivalyerő, kanász modor, kutyahűség,
birkatürelem” –
a mentős ismérvei a boldog békeidőkben...
Azóta változott sok minden, de egy nem, az embera
„mentős” vagy „mentő”, aki a bajban, a helyszínen
bátran segíteni mer!
„Mindenkit érhet véletlen baleset.”
De meg kell menteni – „vagy legalább
megpróbálni” – minden életet.
Még azt is, aki fáradt, aki romokban hever,
s nem várható az újraélesztésétől tartós siker...
Szól a csengő, menni kell, siessünk hát bajtárs!
Léptek sietnek, kabátok suhognak, ajtócsapódás...
A szirénázó autó hangja rémisztő,
de az elesettnek, betegnek felemelő...
Kivonul a mentő, felbőg a sziréna,
Gyerekek, felnőttek bámulnak utána.
Morzsi a kapunál rázendít vonítva,
Száguld a rohamkocsi hét határon túlra.
Félrenyelés, szívroham, szülés vagy baleset,
hétköznap vagy ünnep – a mentősnek egyre megy.
A mentő rohan, át a város forgatagán,
bízva, hogy még rést üthet az elmúlás falán...
Klaszán Erzsébet
Fonyód, 2013 novemberében
9
A szerzők bemutatkozása
Gyarmati Olga
Gyarmati Olga vagyok, Nagykanizsán dolgozom a
Kanizsai Dorottya Kórház Gyermekosztályán, gyermek
intenzív szakápoló a végzettségem.
A mentőkkel régóta fennálló munkakapcsolatban
vagyok, tisztelet, szeretet és barátság fűz hozzájuk.
A könyv írásában való részvételem megtiszteltetés,
nagyon szívesen vállalkoztam rá. Mindig érdekelt a
történelem, főleg a helyi régmúltban búvárkodom
szívesen. Kezdetben nem is láttam át és nem is tudtam
mekkora feladat ez. Nagyon érdekes, értékes
emberekkel ismerkedtem meg az anyaggyűjtés kapcsán.
Örülök, ha munkámmal segíthetek betekintést
nyerni a munkájukba, örömeikbe, nehézségeikbe.
Szeretném, ha legalább erkölcsi elismerésük jelentősen
nőne.
Talán e könyv elolvasása után rájövünk, hogy a hősök
köztünk vannak, csak észre kell venni és sokkal
jobban kell értékelni őket.
Klaszán Sándor
Mohácson születtem 1970-ben. Sváb származású
iparos és kereskedő őseim Baján telepedtek le. (Családfámat
az 1690-es évekig sikerült visszanyomoznom…)
Másfél éves voltam, amikor édesapám Somogyszentpálon
kapott körzeti orvosi állást. Az általános
iskolát is itt kezdtem el. 1979-ben Fonyódra
költöztünk, édesapám a MÁV-nál lett üzemorvos.
Édesanyám tanítónő, a Cserhát Művészkör életműdíjas
költőnője. (Verseit Klaszán Erzsébet néven publikálja.)
A fonyódi Karikás Frigyes Gimnáziumban
jártam középiskolába (ma Mátyás Király Gimnázium).
Az irodalom és a történelem szeretetét Bántó
Zsuzsanna és Haydu Olivér tanároknak köszönhetem,
valamint annak a jókora családi indíttatásnak, amit a
szüleimtől és a nagyszüleimtől kaptam. Nálunk mindig
nagy mesélések voltak, mikor előkerültek a régi
családi fényképek, különösen a nagymamáim tudtak
érdekes történeteket a régi világból. Jó zenei érzéket
is örököltem mindkét szülőmtől. Már az általános
iskolában is énekeltem az iskola énekkarában, de az
énekléssel a gimnáziumban kezdtem el komolyabban
foglalkozni Tengerdi Győző tanár úr javaslatára.
Énekeltem kórusban, népi együttesben és gitáros
folk-énekesként is. Az érettségi után nem vettek fel
az orvosi egyetemre, és az osztályfőnököm (dr.
Havranek Lászlóné) javaslatára 1988-ban elmentem
a Fonyódi Mentőállomásra mentőápolói munkakörbe.
Másfél év mentőzés, és egy újabb sikertelen orvosegyetemi
felvételi vizsga után behívtak katonának.
A seregben néhány társammal együttest alakítottunk.
A leszerelés után – Nagykanizsára költözve –
megpróbáltam újra valamilyen zenekart összehozni.
Albérletben laktam, a nagykanizsai uszodában dolgoztam
kezdetben úszómesterként, majd művezetőként.
Három és fél év után Parti István mentőtiszt
szólt, akit az uszodai elsősegély oktatások kapcsán
ismertem, hogy most van felvétel az OMSZ Nagykanizsai
Mentőállomásán, jelentkezzek! 1994 óta vagyok
ismét mentőápoló. Zalaegerszegen szereztem
általános ápoló-általános asszisztens képesítést
(1996), majd Budapestre jártam két éves mentőápolói
szakiskolába. Közben rock és blues zenekaraimmal
(ALARM, The Innocents) sok-sok koncertet adtunk,
bejártuk a fél országot… Sajnálom, hogy a mentős
könyv ötlete csak most körvonalazódott meg bennem.
Több mint 80 dalt és dalszöveget írtam az elmúlt
20 évben, de könyvet még soha. Ha kicsit előbb
kapok észbe, sok olyan igazi régi „mentősbácsival”
tudtam volna beszélni, akik az utóbbi években távoztak
el közülünk. Sajnos csak egy alapító tag él már a
kanizsai „nagy csapatból”, ő az idén 92 éves Polai
Károly mentőápoló. Amikor a 60. jubileum kapcsán
felvetődött, hogy kéne valami kis füzetet szerkeszteni
a mentőállomás történetéről, azt gondoltam, hogy
elmegyek majd a Karcsi bácsihoz, és legfeljebb tíz
oldalban összefoglalom, amit mesél… Hát ez a
könyv kerekedett ebből az első beszélgetésből. Az a
cél vezérelt, hogy a lehető leghitelesebb és legszélesebb
ismereteket próbáljam meg összegyűjteni a
Nagykanizsai Mentőállomásról. Ebben a több éves
munkában sok segítséget kaptam a munkatársaimtól,
a nyugdíjas mentős bajtársaktól, hozzátartozóktól,
akik mind szívesen meséltek a mentőmunka „hőskoráról”.
A legnagyobb segítséget azonban a szerzőtársamtól,
Gyarmati Olgától kaptam, aki (hozzám képest
komoly számítógépes ismeretekkel felvértezve)
mindvégig bátorított és ösztönzött, hogy igenis érdemes
ezt a hosszú utat végigjárnunk, mert ez a téma
érdemes arra, hogy minél több olvasóval megismertessük!
10
11
A történet kezdete a török időktől 1945-ig
Ahhoz, hogy a mai kor embere megértse a számára
egyértelmű jogot a 104 tárcsázása után szirénaszóval
érkező segítséghez, el kell mesélnünk egy nagyon
régen kezdődött, máshonnan indult, a semmiből felépített
szervezet történetét. Kezdhetnénk Kleopátrával,
vagy még régebben, ám ezt előttünk sokan megírták
már, a mi vizsgálódásunk tárgya pedig egyébként
is Nagykanizsa mentéstörténete.
Lássuk a kezdeteket, mely a tűz elleni védekezéssel
erősen összekapcsolódik! E koraszak történetének
tárgyalásakor nagyszerű munkákra támaszkodhattunk.
A legfrissebb a Nagykanizsa. Városi monográfia
1996-ban megjelent 2. kötetének Tűzvédelem és
szabályozása (31-33. oldal) fejezete, de más fejezeteiben
is olvashatunk témánkról a városunk történetét
1690-1849-ig tárgyaló kötetben.
Barbarits Lajos 1929-ben megjelent Nagykanizsa
monográfiája külön fejezetet szentel a témának Tűzoltóság,
mentők címmel (188-195. oldalig).
Dr. Tolnai Sándor A tűz elleni védekezés Nagykanizsán
1690-től napjainkig című, a Nagykanizsai
honismereti füzetek 2. darabjaként 1989-ben megjelent
munkája pedig a téma egészét átöleli. Ehhez a
munkához kapcsolódik a nagykanizsai tűzoltóságon
látható példa értékű kiállítás is.
Tarnóczky Attila „Hol, mi? Kanizsai házak és lakói”
című nagyszabású elektronikus gyűjteménye
(www.holmi.nagykar.hu) Nagykanizsáról a város
épületeihez kapcsolódóan szól. Ebben a munkában is
sok tartalomra és illusztrációra leltünk, melyet hasznosítottunk
munkánkban.
Az 1999-ben megjelent Kanizsai enciklopédia
egyes szócikkei is nagy segítségünkre voltak.
A Zalai Közlönynek – melynek a kezdetekkor Zala-
Somogyi Közlöny volt a címe és munkánk íráskor
éppen 150 éves volt –, is sokat köszönhetünk, mert
1862-től adott hírt Kanizsa mindennapjairól.
Kanizsán a török idők után indult meg a lassú városiasodás.
A város építészetileg nagyon kezdetleges
képet mutatott. 1690-1702 között a várost elsősorban
a vár és a vár népessége jelentette, de lassan elkezdődött
a mezőváros újjáéledése.
Az első tűzvédelmi szabályozás a város életéből
1690-ből maradt ránk, német nyelven. A városképviselet
június 15-én hozott rendelete értelmében a kéményeket
téglából kell falazni. A más, éghető anyagból
készülteket le kell bontani. A városi bizottságoknak
havonta végig kell járni a házakat, ellenőrizni a
tűzhelyeket és kéményeket. „Konyhavizsgálónak” és
„korombírónak” nevezték őket. Minden háznál kötelesek
létrát, kapacsot, pemetet tartani és olyan edényeket,
amiben vizet tudnak tárolni. Esetleges tűzvész
alkalmával ezeket magukkal kellett vinni és a
kirendelt elöljáró utasítását végrehajtani. Minden
olyan háznál, ahol nem volt a közelben kút, víztározó
gödröt, ún. „tókát” ásattak. A rendelet tartalmazza
még, hogy a város két éjjeliőrt nevezzen ki, akik
éjszaka az órákat hangosan hirdetik, valamint figyelik
a házakat, nem törtek-e be valahova, vagy tűz
nem üti-e fel a fejét. Ezt a rendeletet bővítgették,
toldozgatták a későbbiekben, kiegészítve a büntetés
és jutalmazás mértékével is.
A vár visszafoglalása után három hónappal – tehát
még 1690-ben – rendelkeztek arról, hogy a Grazból
jelentkező Albert Antal kéményseprőként dolgozhasson
a városban. Az ő feladata volt a szükséges eszközök
beszerzése, a város összes kéményének vizsgálata
és a tisztítása.
Kapacs és pemet a szombathelyi falumúzeum parasztházainak
oldalán
A „kapacs”, csáklya, más néven kampó egy kétágú
villához, vagy gereblyéhez hasonlatos, hosszú fanyelű
eszköz volt, amelynél az egyenes villákat begörbítették.
Szénahúzásra is használták. A tűzvész elleni
védekezés kovácsoltvas eszköze volt. Nagykanizsa
városa egy 1836-ban megjelent rendeletben is kötelezte
a lakosságot, hogy a város megszabott helyein
milyen tűzoltáshoz szükséges eszközöket, többek közt
12
csáklyát, létrát, pemetet tároljanak. A zsúpfedeles
házaknál szigorúan ellenőrizték, hogy a kapu mellett,
vagy a ház oromfalánál fel van-e akasztva egy-egy
hosszú nyelű csáklya, valamint egy jó állapotban
levő, ugyancsak hosszú nyelű pemet. Előbbit általában
a falubeli kovács, utóbbit a gazdaasszony készítette
el kukoricafosztékból, más szóval fosztásból.
Mellettük egy dézsában vizet kellett tárolni. Ha kigyulladt
a zsúp, a kapaccsal lerángatták a tetőről, a
pemettel pedig szüntelenül locsolták, csapkodták a
szomszédos szalmacsomókat, nehogy azok is lángra
kapjanak.
Némi szervezhetőséget a céhek megjelenése jelentett,
hiszen akkor már pontosan, rendeletben rögzítették,
hogy az egyes céheknek mit kell tartaniuk a tűz oltására
szükséges eszközökből. Minden szakmabelinek
mást-mást.
1702-ben a várat császári parancsra lerombolták és
megkezdődött a tőle keletre levő Nagykanizsa és a
nyugat felé eső Kiskanizsa népességének és az egész
településnek a bővülése. Sáros utcák, véletlenszerűen
elhelyezkedő házak, vályogból, fából készült épületek,
nádból esetleg zsúpból épített tetők voltak jellemzőek.
Nagyon nagy problémát jelentett a tűz, ami
pillanatok alatt utcákat borított lángba, semmisített
meg városrészeket.
A 18. században Kanizsa a Dunántúl egyik legjelentősebb
kereskedővárosa lett.
„II. József uralkodói rendeletben szabályozta a városok
tűzvédelmi kérdéseit. 1789-ben hirdették ki a
kanizsai polgároknak a dekrétumot, a szokásoknak
megfelelően szóról szóra felolvasva azt, majd pedig a
város is meghozta a maga új rendelkezéseit. Az új
szabályzat rögzítette, hogy minden utcában három
konyhavizsgálót kell alkalmazni. A lakosoknak pajtát,
istállót (gyúlékonysága miatt) csak akkor lehetett
építeni, ha arra a város engedélyt adott, ha anélkül
hozták létre, a város intézkedett annak ledöntéséről.
Éjszaka csak zárt lámpával lehetett épületen kívül
tartózkodni, tilos volt gyertyával menni bárhova is.
Udvarban, pajtában tilos volt dohányozni, még akkor
is, ha az illető fedeles pipát használt. Hamut épületben
nem lehetett tartani, a kormot kéthetente le kellett
tisztítani, s egy hordó vagy kád vizet, lajtorját,
csáklyát minden gazdának kellett tartania otthon.
Mivel a tüzeket jelentős mértékben cselédek vagy
pedig a városba érkező idegenek okozták, ezért a
lakosoknak bejelentési kötelezettsége volt a három
napnál tovább ott tartózkodó idegenekről.” (Részlet a
Nagykanizsa. Városi monográfia 32. oldaláról)
A véletlen tűzeseteken túl gyakori volt a szándékos
gyújtogatás és elemi csapások is sújtották a várost.
1757-ben földrengés tett hatalmas károkat, 1779-ben
porig égett a városháza, de ezeken kívül is számtalan,
egymást érő jelentős tűzesetek, károk fordultak elő.
Kizárólagosan tűzvédelmi szabályokkal foglalkozott
az 1755-ben kiadott kanizsai „Tűzi Rendszabás”.
(Eredeti neve: Feuer Ordnungs Instruction Kanisaner
Stadt) Ez a takács- és csizmadiacéh feladatát a létrák,
a szabókét a tűzcsáklyák vitelében, a kovács-, bognár-,
esztergályos- és szitáscéhét a kézifecskendők
kezelésében szabta meg. A szűcs-, szíjgyártó- és
lakatoscéh feladata a tűz továbbterjedésének megakadályozása
volt, ezért locsolniuk kellett az ép házakat.
A varga- és gombkötőcéh tagjait arra kötelezte,
hogy a kutakból vizet merjenek, aztán az asztalos-
, a képíró- és faragó-, valamint a gerencsércéh tagjainak
kellett az égő házakhoz hordaniuk. E rendeletben
előírták azt is, hogy a csináltatandó nagy vízfecskendő
kezelése a mészárosok és sövegjártók munkája
lesz, illetve hogy az ácsok is kötelesek a tűz színhelyén
fejszéikkel megjelenni. (Dr. Tolnai Sándor műve
4-7. oldalain közli a rendszabás szövegét.)
„A városházán és a városnak még két helyén létrák
és csáklyák voltak készenlétben. Aki tűzveszedelem
esetén ezeket elsőnek vitte a tűz színhelyére, 20 krajcárt,
a második 10, a többi 5 krajcárt kapott a város
kasszájából. Külön tűzoltói nem voltak a városnak.
Ha tűzilárma verte fel a várost, mindenki igyekezett
segítségre, mert a csupa szalmás, deszkás építkezés
mellett mindenkinek egyformán érdeke volt, hogy a
tüzet minél gyorsabban meg tudják fékezni.”
(Barbarits Lajos: Nagykanizsa, 1929. 188. oldal)
Büntetést fizetett az, aki nem tartotta be a szabályokat,
a pénz a város kasszájába került, ahol később
egy „tűzi kasszát” hoztak létre. Innen tudtak eszközöket
vásárolni, a tűzkárosultakat némileg támogatni.
„Nem volt olyan esztendő, hogy valamelyik utca
égettei számára ne folytattak volna gyűjtést a városban.
A város maga is mindig segélyezte erdeiből
fával, téglavetőiből téglával a tűzkárosultakat.”
(Barbarits Lajos: Nagykanizsa, 1929. 188. oldal)
Magyarországon a megmerevedett feudális viszonyoknak
köszönhetően sokkal tovább tartottak a középkori
állapotok, mint Európa tőlünk nyugatabbra
eső országaiban.
A gyógyításban ennek megfelelően szintén le voltunk
maradva az egyre gyorsabban fejlődő nyugati
orvostudományhoz képest.
„A tanult orvosok jószerint tehetetlenül álltak a betegségekkel
szemben, fejletlen diagnosztikájukkal a
betegség mibenlétét sem egykönnyen állapíthatták
meg, kezdetleges terápiájukkal többet ártottak, mint
használtak. Amellett a középkorban szörnyű járványok
dúltak: a himlő rendszeresen tizedelte a lakosságot,
fellépett a titokzatos lepra, időnként megállít13
hatatlanul végigsöpört a pestis. (A XIV. sz. közepén
Európa lakosságának egynegyedét kipusztította), és e
látványos nagy tömegpusztítások mellett a kisebb
járványok sohasem szüneteltek. Hatásos gyógyszer a
járványok ellen nem volt, a füstölések és karanténok
nem sokat segítettek. A tömegnyomor, a városok
fejletlen higiénéje (csatornázás nem volt, az ürüléket
az utcára öntötték), a személyi tisztálkodás hiánya és
az egészségtelen étkezés tetemesen rontotta a szervezet
természetes ellenállóképességét. Érthető, hogy a
csecsemőhalandóság meghaladta a 70 százalékot…”
(Benedek István: A tudás útja).
A hazai orvoslásban a középkorból a felvilágosodás
korába érve még mindig mindennapos beavatkozásnak
számított az érvágás, melyet felcserek, vagy
borbélyok végeztek, és az egészségügyi beöntés,
vagy más néven klistélyozás. (XIV. Lajos, a Napkirály
312 beöntést, 215 hánytatást és 47 érvágást kapott
egy év alatt. Túlélte!) A lőtt sebeket ebben az
időben mérgezettnek tekintették és forró olajjal gyógyították.
(A középkor orvosi szörnyűségeit jól öszszefoglalja
a fejezetünk második részében olvasható
újságcikk, mely az 1980-as évek második felében
jelent meg az Élet és Tudomány magazinban.)
Az 1700-as évek második felében azért történt néhány
pozitív esemény is: 1769-ben Mária Terézia
kiadta a uralkodói pátensét, amely az elsősegélynyújtásnak,
s azon belül az újraélesztésnek egyik első
írott dokumentuma. A vízbefúltak ellátásakor a következőt
javasolja:
„A vízből kimentettnek a ruháit le kell húzni, testét
meg kell szárítani és száraz ruhákkal, takarókkal,
vagy pokrócokkal betakarni, orrnyílásait befogni és
szájába erősen és kitartóan levegőt kell fújtatni.”
(Debrődi Gábor: A magyarországi mentésügy története)
1796-ban Edward Jenner (1749–1823) angol orvos,
természetbúvár a tehénhimlővel való kísérletezés
közben feltalálta a himlő elleni védőoltást. (A tehén
latin neve vacca, innen ered a vakcinázás elnevezés.)
Jellemző, hogy a Londoni Királyi Társaság elutasította
beadványát, mondván „eltér az elfogadott ismeretektől”.
A gyógyítás mellett fejletlen volt a város infrastruktúrája
is.
„A gyakori tüzeknek egyik oka volt az is, hogy
Kanizsán nem volt kéményseprő. Egy-egy kéménytűz
sokszor vált katasztrófák okozójává. Zalaegerszegről
járt át hébe-hóba a füstfaragó mester, mígnem
1792-ben a város kieszközölte, hogy a mester
egyik ügyes legényét állandó kanizsai tartózkodásra
idetelepítette, amikor a kéményeket is összeírták.
Majd kötelezővé tették, hogy minden háznál tűzvédelmi
eszközök készenlétben legyenek. Jövő szombaton
2 frt büntetés mellett mindenki gráblának és lajtorjának
való fát vásároljon a város pajtájátul.
1801 tavaszán ennek ellenére is 51.700 forint kárvallást
adott be a városhoz 88 polgár, akik egy napon
égtek le, köztük igen sok kereskedő-ház szerepelt
1000-2500 forintos kárvallással. De különben is alig
múlt el hét ezidőtájt, hogy 16 ház, 37 ház stb. elpusztulásáról
ne emlékeznének meg a városi feljegyzések.
Legfélelmetesebbek voltak a sáros időszakban kitört
tüzek, mert a feneketlen kanizsai kátyúban szekerével,
állatával senki sem igyekezett segítséget vinni a
tűzoltáshoz, hacsak nem volt a veszedelemben közvetlenül
érdekelve. Ezért nagy jutalmat tűzött ki a
város: 1 forint járt az első lajt vízért, 1 forint a kis
fecskendőért és 2 forint volt a jutalma annak, aki a
nagyfecskendőt a veszély helyére szállította. A rozzant,
tűzveszélyes istállókat, ócska zsúpfedeleket
hatóságilag bontatták el vagy javíttatták ki, majd
eltiltották a műhelyekben a firnisz-főzést és egyéb
tűzveszélyes mesterkedéseket.” (Barbarits Lajos:
Nagykanizsa, 1929. 188. oldal)
Firnisz: A gyakorlati életben a lenolajnak 4-5 nap
alatt történő száradása hosszadalmas, a vele való
munkálatok nehézkesek, aminek következtében használata
sem gazdaságos. Ez az oka annak, hogy a
lenolajból olyan termékek előállítása vált szükségessé,
amelyeknél ezek a hátrányok nincsenek meg. A
lenolaj beszáradását úgy siettetik, hogy azt előzőleg
fémoxidokkal, vagy megfelelő fémsókkal főzik. Erre
ólomoxidot, míniumot, mangánoxidot stb. vagy egyes
fémsókat használnak (ólomacetátot, mangánborátot,
zink- és kobaltsókat). A lenolajnak ilyen anyagokkal
való főzése által nyerik a kencét (firnisz). A kence
tehát olyan lenolaj származék, mely vékony rétegben
felkenve 15 Celsius foknál 24 órán belül tökéletesen
szárad… Nálunk a lakk-, kence-, mázoló- és linóleumipar
használja. (Márkus Jenő: Zsírok, olajok,
szappanok., 1940)
„Maguk a céhek szigorú rendszabályokkal kötelezték
tagjaikat a műhelyekben és külső munka közben is a
legnagyobb elővigyázatosságra. Nem kevésbé voltak
drákóiak a városi rendszabályok. Egy ízben leégett a
kiskanizsai templomtorony és 1803-ban, a városi
téglaszínből ingyen adott 2000 darab téglával megkezdték
az újraépítését. Ekkor egy bádogos vigyázatlanul
bánt a tűzzel a toronytető burkolása közben,
úgy hogy majdnem tüzet okozott. A magisztrátus
irgalmatlanul törölte a bádogost a purgerek sorából, 3
napra kenyéren és vízen áristomba csukatta, azzal az
ígérettel, hogy ha még egyszer hasonló panasz felmerül
ellene, kiutasítják a város területéről.” (Barbarits
Lajos: Nagykanizsa, 1929. 189. oldal)
„1834-ben nagy lépéssel haladt előre a városi tűzvédelem
ügye. A város 10 darab kézifecskendőt vett,
amiket utcánként helyezett el, az utcabéli tanácsosok
gondjaira bízva. Kiskanizsa pedig kapott 2 – Nagykanizsán
immár kiérdemesült – lajtos szekeret.
14
Ugyanebben az évben megalkották a tűzoltási szabályrendeletet,
amelyben pontosan lefektették az
egyes céheknek tűz esetén fennálló kötelességeit is.
Szükség is volt erre, mert a nagy tüzek még mindig
egymást érték, különösen a város perifériáin. Ezért
eltiltották a zsúpos, szalmás házak építését. A tanács
tagjaiból „szépittő vállosztmány” alakult, amely
minden építkezést az engedély kiadása előtt elbírált
szépészeti és tűzbiztonsági szempontból. A padlásokról
az oda raktározott szénát, szalmát az esküdtek
szigorú ellenőrzése mellett lehányatták és a házak
közt rakott szalmakazlakat eltávolíttatták.” (Barbarits
Lajos: Nagykanizsa, 1929. 188. oldal)
Lajtos kocsik, felül a vörsi Tűzoltó Múzeum kiállítási
darabja, alul a nagykanizsai tűzoltóság kiöregedett
kocsija
A céhek tűzoltási kötelességeit még inkább hangsúlyozta
az 1836. évi kanizsai tanácsülésen elfogadott,
s 1837-ben Pesten kinyomtatott újabb tűzoltói rendszabály:
Nagy Kanisa Város Tűz-oltói Rendszabásai.
(A rendszabást teljes terjedelmében közöljük a fejezet
második részében.)
„1840-ben a gyakori tűzveszedelmek „elhárítása
végett kivántató intézeteket” hozott a városi közgyűlés.
Eltiltották – Kiskanizsára vonatkozóan is – a
sokáig divatozott faházak építését. A legegyszerűbb
háznak is tömés-falainak kellett lenni, amire azonban
szabad volt deszkatetőt alkalmazni. Engedély nélküli
építkezést megkezdeni tilos volt. Helyre kellett hozni
egyes „utczáknak kerttöllésekkel (kerítésekkel) tett
elszoréttatásait”. Minden utcabéli tűzvizsgáló esküdtnek
szoros kötelességévé tették, hogy „a szűk és
veszedelmes konyhákat nyomban elrontattassa”.
Minthogy a házak tömeges leégését a zsúfolt építkezések
okozták, elrendelték, hogy a jövőben egy udvarban
egy háznál többet építeni nem szabad. A dohányzás
még a század közepén is tilos volt a kanizsai
utcákon.” (Barbarits Lajos: Nagykanizsa, 1929. 189-
190. oldal)
Az anyagi károkon kívül emberi áldozatok, sebesültek
előfordultak a tüzek során. Bár kétségtelen, hogy
egy-egy ház, gazdaság megsemmisülése nagyobb
veszteséget jelentett egyesek szemében, mint az emberáldozat,
de hát mégiscsak az ember az ember! A
szakszerű segítségnyújtás egyik korai nyomára bukkantunk
a fenti rendeletben.
A 19. század közepén egyre-másra születtek Nagykanizsán
a tűz ellen való védekezés szabályai. A sok
erőfeszítésnek azonban egyelőre nem nagyon mutatkozott
eredménye.
„A 48-as idők újjáalakulása nyomán a konyhavizsgáló
esküdtek helyét a tűzbátorsági felügyelők foglalták
el, kiket a vagyonosabb polgárok közül neveztek ki,
számítva arra, hogy maguknak is lévén mit félteniük,
gondosabban fognak hivatalukban eljárni, ami abból
állott, hogy minden házat időnként tűzbiztonsági
szempontból felül kellett vizsgálniuk. Ugyanekkor
azonban a tűzoltószertár egy négykerekű nyomós
fecskendőből állott, amit nagy nehezen kicipeltek, ha
félreverték a harangokat s ha későbben megérkeztek
a rozoga lajtok és volt már víz is, akkor meg boldogboldogtalan
dirigálta az oltási munkálatokat, miközben
az ekkor még igen nagy részben szalmatetős
házak, tucatjával estek a tűz áldozatául.” (Barbarits
Lajos: Nagykanizsa, 1929. 190. oldal)
1867. február 17-én Csutor Imre másodispán a
megyei hatóság részéről jóváhagyta a Nagy- és
Kiskanizsa városára kiterjedő, az építészeti bizott15
mány által kidolgozott építkezési rendszabályok
együttesét, építészeti szabályrendeletet.
„Célja az volt, hogy elhárítsák a gyakori tűzveszélyek
okait, egészségügyi szempontból a városi lakosok
javát és különösen a város kűl csinosodásá-t
előmozdítsák. A rendelet előírta az új építkezések,
átépítések kötelező bejelentését, a tervrajzok vagy
kisebb építkezésnél az épület vázlatának előzetes
bemutatását. Feladatként írta elő, hogy egy, a városi
képviselőség által megbízandó küldöttség és szakértők
készítsék el Nagykanizsa első városrendezési
tervét. A szabályrendelet jól jellemzi az időszak
problémáit: megtiltották új építkezésnél a náddal,
zsúppal történő tetőfedést, s a házak és melléképületek
között üregek elhagyását. Indoklásuk szerint a víz
nehezen szivárog ki, s a falak átnedvesedve az egészségre
ártalmasak lehetnek, másrészt kár volna, ha az
értékes telkeken hasznavehetetlen, beépítetlen részek
állnának. A házak közelébe széna-, szalmacsűrök,
-pajták építését nem engedélyezték, előírták,
hogy ezeket az épületeket is mennyire lehet cserépzsindellyel
fedjék le, egymáshoz közel ne építsék
őket, s tűz falakkal lássák el őket.” (Kanizsai enciklopédia:
építészeti szabályrendelet szócikk, Kunics
Zsuzsa)
Nagykanizsa, Fő utca 1861-ben
Az 1860-as években hazánkban is megértek a feltételek
az önkéntes tűzoltóságok megalakulására. A közvélemény
nagy érdeklődéssel várta gróf Széchenyi
Ödönnek a pesti önkéntes tűzoltóság szervezésére
irányuló erőfeszítései eredményét. 1862-ben elindított
szervező munkája 1870-ben a budapesti önkéntes
tűzoltótestület és a fővárosi hivatásos tűzoltóság
megalakulásához vezetett. Időközben a soproni tűzoltók
mozgalma, amit az országos tűzoltó szövetség
létrehozására irányult Pestet is elérte és azt gróf
Széchenyi Ödön is felkarolta. Így történt, hogy a
soproniak beleegyezésével 1870. december 5-re Pestre
hívták össze a Magyar Országos Tűzoltó Szövetség
alakuló közgyűlését.
1867-ben a városi tanács más városok példáját követve
megbízta a rendőrkapitányságot, alakítson tűzoltóegyletet.
Két év múlva a Torna Egylet is bekapcsolódott
az előkészületi munkába.
1871. Hosszú nekikészülődés után 1871. június 4-
én megtartották az Önkéntes Tűzoltó Egylet alakuló
ülését mintegy 200 tag jelenlétében. Elnökké
Walbach Mórt választották, aki a Torna Egylet elnöke
volt. Főparancsnok: Hencz Antal építőmester.
Alparancsnok: Stelzel Frigyes. Mászó-osztály parancsnok:
Altmann Mihály. Egyes és kettes szívóosztály
parancsnok: Wolheim Félix és Kurtz János.
Szertárnok: Lublitz Zsigmond. Segédtiszt: Knausz
Boldizsár.
1871. június 10-én a Zala-Somogyi Közlöny tudósított
az Önkéntes Tűzoltó Egylet megalakulásáról
A város iparában, kereskedelmében, közlekedésében
a dualizmus időszakában erőteljes prosperitás indult.
16
A Magyar Országos Tűzoltó Szövetség
szolgálati érme
A Magyar Országos Tűzoltó Szövetség az 1870-es
megalakulása után hamar felvetette a tűzoltó szolgálati
érem alapítását, s már 1877-ben a pozsonyiak
javaslatára tervbe vették az V., X. és XV. éves tűzoltó
szolgálati érmek létesítését. Ekkor még a központi
választmány elvetette a javaslatot, mivel az érmeket
érdemrendeknek tekintette, s így azok adományozását
a felségjogok közé sorolták. 1878-ban azonban az
Iglón tartott nagygyűlés már egyhangúlag elfogadta
a szolgálati éremre tett előterjesztést, s ifj. Hrepka
Károly el is készítette az érem rajzát. Pénz hiányában
azonban csak 1880-ban került sor az adományozás
szabályzatának kidolgozására, ráadásul a Belügyminisztérium
ezt követően is többször visszaadta a szabályzatot
módosításra, azzal az indoklással, hogy a
tűzoltóéremnek az egyen- és polgári ruhán való viselése
megtévesztésre adhat alkalmat. Ezért az 1884-es
selmecbányai nagygyűlés végül azt mondta ki, hogy a
szolgálati érem nem érdemérem jellegű, csupán a
szolgálati idő eltöltésének elismerését jelzi, így a
szövetség maga fogja ezeket kiosztani.
1886. január 25-én a szövetség jóváhagyta a szolgálati
érem alapszabályát. 1886 és 1904 között az
éremnek 3 fokozata létezett, melyeket 5 évi, 10 évi és
15 évi szolgálat után adományoztak úgy, hogy az
alacsonyabb évszámút a nagyobb évszámú adományozásakor
bevonták. A 20, 25 és 30 éves szolgálati
érmek bevezetésére már az 1890-es évek közepén
igény jelentkezett, erre azonban csak 1904-ben került
sor. Ekkor egy 6 fokozatú új szolgálati érmet alapítottak,
melynek hivatalos címe a MAGYAR ORSZÁ-
GOS TŰZOLTÓ SZÖVETSÉG SZOLGÁLATI ÉRME.
Ez a szöveg szerepel az érmek előlapjának körirataként
is, a kör közepén pedig cserkoszorúban a szolgálati
időt jelző római számjegyek vannak. Valamennyi
érem hátlapján a Magyar Országos Tűzoltó
Szövetség címere látható, körben az ALAPÍTTATOTT
1884 felirat és évszám van. A szolgálati érmeket bal
mellen kellett hordani, háromszögű, nemzeti színű,
40 mm széles szalagon, és kizárólag tűzoltó egyenruhán,
valamennyi katonai és polgári kitüntetés után
lehetett viselni. A korai érmekkel ellentétben az újabb
érmek a kitüntetett elhalálozása után a család birtokában
maradhattak. Ezek a szolgálati érmék kisebb
változásokkal 1947 szeptemberéig adományozhatóak
voltak. A szövetség fennállása alatt 1943-ig az V éves
szolgálati éremből 30655 db, a X évesből 18457 db,
a XV évesből 11146 db, a XX évesből 3305 db, a
XXV évesből 2946 db, a XXX évesből pedig 1840 db
készült. Ezeken kívül az 1916-ban bevezetett XXXV
éves szolgálati éremből is vertek 424 db-ot, a XL
évesből pedig 161 db-ot.
Bronz szolgálati érem, ill. önkéntes tűzoltó szolgálati
érmek az ’50-es évekből. (A szerző tulajdona)
Az éremtárban látható XV éves szolgálatért adományozott
ezüst érem feltehetőleg az I. világháborút
követően készült. Ezt abból tudhatjuk, hogy a korai,
kb. 24 g-os daraboknál kisebb súlyú, mintegy 16 gos,
és hogy a háború alatt készültekkel ellentétben
nem ezüstözött bronz, hanem ezüst. (www.eremtar.
hupont.hu)
Az elnök, Walbach Mór nagy lelkesedéssel vetette
bele magát a munkába. Pár hónap alatt a szervezetlen
embertömegből igazi egylet lett. Jó érzékkel gyarapította
a város tűz elleni felszerelését. Az egylethez
három módon lehetett csatlakozni: alapító, pártoló-és
működő tag lehetett, aki szeretett volna részt venni a
munkában. Idegenből (Pécsről) képzett tűzoltót hozatott,
aki betanította a többieket.
17
Walbach Mór 1873-ban
A képen olvasható mottó: „Az értelmes ifjúság egyesületei
a legjobb tenyésztő helyei az alkotmányos
polgárságnak. Az értelmes ifjúság egyesületei a legerősebb
védőbástyái az alkotmányos szabadságnak.”
(www.holmi.nagykar.hu)
Novemberben bevonulhattak a Báthory utcában kialakított
saját őrtanyájukba, bevezették az éjjeli őrszolgálatot.
Ez azonban sok gondot is jelentett, mert
az egylet tagjai olyan önkéntesek, akik nappal, vagy
szolgálaton kívül „civil” foglalkozásúak. Az éjszakai
állandó készenlét teljes felszerelésben bizony embert
próbáló főleg akkor, ha nappal a saját munkájukban
tevékenykednek. Nem is említve az asszonyokat,
akik nehezen vették tudomásul férjük éjszakai távolléteit,
hiszen nagyjából kéthetente kerültek sorra.
„A visszaemlékezések szerint az éjszakai ügyeletek
alatt jócskán fogyott a bor az őrtanyán, ahová a
szomszédos fürdő hölgyei is el-ellátogattak. Így aztán
volt időszak, amikor az egylet tagjainak száma –
a feleségek erélyes fellépése nyomán – vészesen
lecsökkent.” (www.holmi.nagykar.hu)
Ezek után nem csodálkozhatunk, ha rövidesen polgáraink
megcsappanó lelkesedésével párhuzamosan
felére csökkent a létszám. Az elnök azonban kitartó
volt. Az anyagi nehézségeken úgy próbált úrrá lenni,
hogy egyrészt pontosan előírta az egyes tagoknak
mennyi a hozzájárulási kötelezettsége, másrészt minden
lehetőséget megragadott mulatságok szervezésére,
gyűjtésekre, így hagyományt teremtett. A tűzoltók
javára farsangi bált, majálist, juniálist tartottak. A
bevétel az egylet kasszájába csordogált. Szó szerint
is, hiszen a pártoló tagok egy idő után máshova pártoltak,
az országot gazdasági válság fenyegette, hiába
adományozott a város évi 1000 Ft szubvenciót, a
nehézségeik nem csökkentek. Adalék volt még a
városvezetők állandó politikai csatározása és a polgárok
azóta is oly jellemző magatartása, mi szerint segíteni
nem nagyon akaródzott, de a legkisebb káresetnél
is hajlamosak voltak a tűzoltóságot tehetetlennek
titulálni, amúgy pedig a problémák megoldása
terén közömbösnek mutatkoztak. A hosszú ideig
tartó vegetálás nem tett jót a lelkesedésnek.
1878.Walbach Mór 1878-ban végleg lemondott,
miután 1874-ben lemondási szándéka ellenére újraválasztották.
Vele együtt távozott jó néhány befolyásos
és pénzes testületi tag, pedig a város akkor szavazta
meg, hogy a tűzoltók gyerekei mentesüljenek a
tandíjfizetési kötelezettség alól. Ez azért akkoriban
elég szép visszatartó erő volt, jobban is lelkesedhettek
volna. Az intézmény feje fölött ott lógott a feloszlás
veszélye, aztán egy fiatal ügyvéd, Oroszváry
Gyula elvállalta, hogy talpra állítja az egyletet Hencz
Antal főparancsnok segítségével.
1879. A fiatal hév hamar a realitások falaiba ütközött,
ám 1879-ben színre lépett Knortzer György, aki
takarékpénztári tisztségviselő volt és akkortól a testület
titkára és segédtisztje is. Ismét egy olyan ember
került a Tűzoltó Egylet élére, akiről nagyon sokat
hallunk majd a későbbiekben…
(Dr. Tolnai Sándor munkájának 13.-tól a 16. oldalig
tartó részéből állítottuk össze a Walbach Mór és
Oroszváry Gyula működését bemutató fenti szöveget.)
Knortzer György Nagybátyja, az 1900-ban elhunyt
Knortzer Frigyes volt az Erzsébet tér 18. sz. alatt
sok-sok évig üzemelő, híres-neves Arany Szarvas
Szálloda és Vendéglő építtetője, tulajdonosa. Itt a
tűzoltó bálok mellett megyebálokat, színházi előadásokat,
és az „Edison Mozi”-ban mozi vetítéseket is tartottak
18
A 20-as honvéd gyalogezred emlékműve az Erzsébet
tér délkeleti sarkán áll. A háttérben, a bazár ponyvái
fölött látható az Arany Szarvas szálloda emeletes
épülete. Az út szélén városi bérautók láthatóak, melyek
1910-től kerültek használatba és fokozatosan
kiszorították a fiákereket. Állítólag egy olasz Fiat
OmBrescia típusú bérautót a Tűzoltóság is gyakran
igénybe vett betegszállítás céljára
Knortzer György (1854-1940)
„A nagykanizsai önkéntes tűzoltó testületnek bajtársi
tisztelete és vonzalma jeléül. Knortzer György.” A
kép megtekinthető a nagykanizsai tűzoltóság kiállításán
1879-től a Nagykanizsai Önkéntes Tűzoltó Egylet
titkára, 1891-től a Tűzoltó Egylet alparancsnoka,
majd 1893-tól főparancsnoka.
1893 és 1927 között megteremtette a kanizsai tűzoltóság
intézményesítésének lehetőségét. Tűzoltói között
bevezette az akkor még ismeretlen „táppénz”,
balesetbiztosítás és rokkantsági nyugdíj intézményét,
megszervezte a gyári tűzoltóságokat. 1894-ben Mentő
osztályt hoz létre, melynek működését 1902-től
mentőorvos alkalmazásával is erősíti. Tűzoltóvizsgarendszer
és tankönyv c. tanulmánya alapján képezték
ki a tűzoltótiszteket Zala vármegye egész területén.
Tűzoltózenekart alapított. 1898-tól 1928-ig elnöke
volt a Zala vármegyei Tűzoltó Szövetségnek is. Közbenjárására
kerültek beszerzésre mentő- és tűzoltóautók
1927-ben, 1929-ben és 1930-ban.
1880. december 27-én a városi képviselőtestület
újabb építési szabályrendeletet fogadott el, melyet a
m. kir. belügyminiszter 1882. március 12-én hagyott
jóvá.
„A rendeletben előírták az új építkezés, toldás, épület
átalakítás kötelező bejelentését, s ennek módját.
Az építkezések tekintetében a város területét 4 övezetre
osztották, övezetenként határozták meg az építési
terveket és tilalmakat. A szabályrendelet szerint
az első övezetbe (Fő tér) eső telkeken már kizárólag
csak kétemeletes épület emelhető, a második övezetben
(Fő utca, Városházi u., Takarékpénztári u., Deák
tér, Király u. a Zrínyi u. csatlakozásáig, Magyar utca
a Báthory utca csatlakozásáig) utcai vonalra egy
emeletesnél alacsonyabb épület már nem emelhető, a
többi övezetben földszintes házak is építhetők. Az
első három övezetben csakis téglából, kőből engedték
meg az építkezést, s előírták, hogy a háztetőket
csatornával lássák el, kiömlésüket fedve vezessék el
az utcai csatornába. A háztulajdonosok e három övezetben
kötelesek voltak saját költségükön járdát építeni.
A város általános építési határvonalán belül
megtiltották mindennemű új épület szalmával történő
fedését. Elrendelték az épületközök és csurgási területek
beépítését. Övezetenként előírták a lakóházak
legkisebb magasságát, s a szobák legkisebb belső
magasságát. Pontosan meghatározták a kémények
építésének módját, a trágya és árnyékszék gödrök
elhelyezésének szabályait. Az épületek közötti
beltelkeket közbiztonsági szempontból a tulajdonosoknak
be kellett keríteniük, az első és második övezetben
új építkezésnél az udvar kerítése csak kő vagy
tégla lehetett.” (Kanizsai enciklopédia: építési szabályrendelet
szócikk, Kunics Zsuzsa)
1881. A mentés és a vöröskeresztes mozgalom
története összekapcsolódik. Az Önkéntes Tűzoltó
Egylet után éppen 10 évvel, 1881-ben megalakul
Kanizsán a nagykanizsai „veres-keresztes” városi
választmány.
„A Magyar Szent Korona Országainak Vörös-
Kereszt Egylete 1881. május 16-án alakult meg. A
zalai tagtoborzás kezdete és a fiókegyletek megalakítása
egybeesett az országos előkészületekkel. 1881.
január 31-én a nagykanizsai „veres-keresztes” városi
választmány, majd néhány heti gondos előkészület
után a három városi fiókegylet is bejegyeztette magát.
19
A Vöröskereszt nagykanizsai történetében első alkalommal
megválasztott városi választmány összetétele:
A jelentkezett tagok száma: 155 fő
A választmány létszáma: 25 fő
A városi választmány tisztikara: 8 fő
Választmányi elnök: Plihál Ferenc polgármester
Első elnöknő: Ebenspanger Lipótné
Második elnök: Hircher Ede
Második elnöknő: G. Guttmann Vilmosné
Jegyzők: Hoffmann Mór és Pataky Andor
Pénztárnok: Knausz Boldizsár
Orvos: dr. Tomcsányi Imre”
(Kovács Tibor: Vöröskeresztes élet Zala vármegyében,
1881-1945 – a Vöröskereszt zalai története.
106. oldal)
1882. Fontos esemény következett be 1882. augusztus
15-én: 25 vidéki tűzoltótestület jött el, amikor
felavatták az egylet aranyszállal kivarrt díszes
zászlaját. A tűzoltók számára a zászló egyedi, szimbolikus
jelentőséggel bír, nekünk pedig azért érdekes
és jelentős ez a momentum, mert a zászlót (ami egy
korábbi katonai csapatzászlóból lett áthímezve, és
tudomásunk szerint Magyarország legrégebbi ismert
tűzoltó zászlaja) nemrég visszaszerezték Nagykanizsára.
Dr. Tolnai Sándor és Egri Gyula parancsnokok
jóvoltából a Nemzeti Múzeumban a közelmúltban
felújíttatták, és a nagykanizsai tűzoltóságon ma is
megtekinthetjük teljes szépségében. (Állítólag az
elveszett zászlórúdon pajzsszerű szögek voltak, és a
„zászlóanya” neve is olvasható volt rajta: Clement
Lipót, palini nagybérlő Cecília nevű neje volt a zászlóanya.)
Oroszváry Géza 1882-ben lemondott elnöki tisztéről.
Helyét Lengyel Lajos városi főjegyző foglalta el. (Az
1885-ben lemondott Hencz Antalt pedig Sallér Lajos
követte a főparancsnoki tisztségben – mindketten
építőmesterek voltak –, alparancsnokul Kardos Sándort
választották meg.)
1883-ban már megint kitaláltak egy újítást a tűzoltók,
elsősorban a titkárnak köszönhetően. Knobloch
Frigyes karmester vezetésével tűzoltózenekart alakítottak
22 taggal.
„A zenekar alapítója a Csehországból érkezett zenetanár,
Knobloch Frigyes volt. Nem volt egyszerű
dolga. A képzetlen zenekari tagoknak hangjegyek
helyett számokat tartalmazó kottákat kellett készítenie.
A számokból tudhatták a „zenészek”, hogy melyik
ujjukkal kell a billentyűt lenyomni.
Knobloch órák adásából élt, de szívügye zenekara
volt. Minden pénteken gyakoroltak a laktanyában,
hogy aztán a szombati térzenéken learassák a közönség
elismerését. Népszerűek is lettek, karmester és
zenekara is. Első trombitásuk, „Tűzoltó Pali” (civilben
mészáros) hetykén pödört bajszával helyi cselédlányok
sokaságának volt ideálja.
Annyira népszerűek voltak, hogy sokan a városban
úgy hitték: a knobloch szó karmestert jelent valamilyen
nyelven.
Knoblochot 1909-es halála előtt hat évvel szélütés
érte. Az egyik helyi gyáros (Franz Lajos) névnapi
ünnepségére érkezve zenekarával ott talált egy új,
ellenlábas bandát. A két együttes között a helyszínen
kibontakozó zenei vetélkedés izgalmait nem bírta
szíve.
Halála után is sokan emlékeztek még zenekarának
annyiszor adott jellegzetes utasítására: „Álzó, banda
einslagen!” (Tehát, a banda belever!).” (www.holmi.
nagykar.hu)
A Nagykanizsai Önkéntes Tűzoltó Egylet tűzoltózenekara
1904-ben
Az 1883-as év nem csak a tűzoltózenekar megalakítása
miatt nevezetes. A vármegyei tűzoltóságok éves
gyűlését Keszthelyen tartották. Ugyanezen a napon
Kiskanizsán tűz ütött ki, és a tűzoltók távollétében
csaknem egész Kiskanizsa leégett. Ettől kezdve az
éves közgyűléseket mindig Nagykanizsán tartották.
Knortzer György jóvoltából két újdonságot vezettek
be, egyik a korabeli „táppénz”, aminek persze
nem ez volt a neve, de a lényege, hogy a sérült tűzoltók
a munkaképtelenségük idejére segélyt kaptak.
20
1888. A másik a biztosítás. Az Első Magyar Biztosító
Társaság 1888-ban együttműködési szerződést
kötött az egyesülettel. Biztosítási ügynökséget nyitottak
az őrtanyán. A társaság támogatta a tűzoltóság
működését, cserébe a szervezeten belül és a lakosság
körében szorgalmazni kellett a biztosítás megkötését.
Ez év szeptemberében városunkba látogatott József
főherceg, tiszteletére díszgyakorlatot tartottak.
Miközben azt gondolhatjuk, ennyi agilitás eredményt
hozott és rózsás helyzet alakult ki, aközben az
igazság az, hogy a pénz akadozva érkezett, a tűzesetek
gyakoriak voltak, ekkor történt az a sormási tűzeset
is, ahol 26 pajta égett le. Az emberek a tűzrendészeti
szabályokat nem tartották be, egyre sürgetőbb
gond volt a víz- és kúthiány. A zenekar tagjai is lázadoztak
a sovány díjazás és a gyakori igénybevétel
miatt.
1889. Az országos szövetség határozatát 1889-ben
fogadták el, ahol a rangjelzésekről és a ruházat egységessé
tételéről döntöttek. A ruha felét az egylet
állta, felét a belépő tagnak kellett fizetni.
A várossal a „kölcsönös segítés” elvén szerződtek,
hogy a tűzoltóság végzi a város utcáin a téglaburkolat
homokozását, öntözését, a szemét szállítását, rendezvényeken
ügyelet adását, cserébe három pár lovat,
kocsit, szerszámokat kaptak.
1891. Nagykanizsa városatyái 1891-ben határozták
el, hogy 7000 forint költséggel a Szentgyörgyvári
téren (ma Kossuth tér), a kórház előtt álló volt katonai
liszt-raktárat tűzoltólaktanyává alakítják át, mellé
3 pár lóra istállót és őrtornyot építenek.
1892. Az építkezést 1892 őszén Sallér Lajos építőmester
(aki 1893-ig, 22 éven át volt a tűzoltóság főparancsnoka)
meg is kezdte. Tűzoltóink 1892. december
25-én költözhettek a jelenlegi helyükre. 1951-ig, az
átépítésig ebben az épületben teljesítettek szolgálatot.
A laktanyába „nyolc dugós” telefonállomást is telepítettek,
bár éjfél után nem volt használható.
A nagykanizsai tűzoltó laktanyát ábrázoló képeslap
1900-ból
A nagykanizsai tűzoltó laktanya régi fényképeken. (A
nagykanizsai tűzoltóság képei)
1905-ös képeslap, mely kanizsai utcarészletet és a
Tűzoltólaktanyát ábrázolja oldalról. Jól látható az a
fakerítés, ami az 1945 utáni egyik képünkön is fellelhető
a szovjet katonák mögött
1893-ban Knortzer Györgyöt a nagykanizsai Önkéntes
Tűzoltó Testület főparancsnokává választotta.
Elnök: Lengyel Lajos főjegyző. Tiszteletbeli főparancsnok:
Sallér Lajos. Poredus Antal volt a mászó
osztály parancsnoka, a szivattyú osztályé pedig
Fleischhacker Ignác. A Testület vagyona a szertári
berendezésekkel együtt mintegy 13.000 forintot tett
ki. A pártoló tagok száma 105, a működőké 112 volt.
1893-ban 9 tűzesetben 21 ház, 17 istálló, 23 pajta, 20
melléképület égett le, 15.200 forint értékben.
1893 tavaszán egy vasárnap kigyulladt pajtától egy
időben leégett a Honvéd utca, az Attila utca és a Petőfi
utca jelentős része. A katonaság a Tűzoltó Testület
felkérésére (a hasonló katasztrófahelyzetek kezel21
hetőbbé tétele érdekében, hiszen a város különböző
helyein rémisztgető „vörös kakas” bizony megosztotta
a képzett erőket) elrendelte, hogy minden századból
két altisztet, két őrvezetőt és tíz közlegényt képezzenek
ki tűzoltói szolgálatra.
Az ifjú főparancsnok jó szervezőkészségével, merész
újdonságok bevezetésével szakmai rátermettségét
bizonyította, elismerést vívott ki a város közéletében
is. Újításai közé tartozott, hogy közkatonákat,
tiszthelyetteseket és altiszteket a fenti értelemben
személyesen képezte ki tűzoltóvá. Azt is kieszközölte,
hogy a város mindkét kaszárnya részére egy-egy
fecskendőt szerzett be.
1894. Eljött az a bizonyos 1894-es esztendő, történetünk
célegyenesbe fordult. Főparancsnok úr februárban
egy nagyszabású koncertet szervezett, melynek
a bevételéből megalakította a mentő-osztályt. Felismerte
ugyanis, hogy a tűzoltók addig a tűz oltásával,
terjedésének megakadályozásával, értékek mentésével
voltak lefoglalva. A kirendelt orvos, aki valamikor
odaért a helyszínre, ellátta a sérülteket, aztán
valakit megkérve intézménybe szállították őket, ha
kellett, ha volt mivel. Ez a különleges ismereteket
igénylő tevékenységi kör, „a mentés” szervezetlen,
lassú volt, időnként rossz hatásfokkal működött és
nem csak a tűzesetek során volt ilyen segítségre
szükség. Knortzer György ismét megtalálta egy
olyan szegmensét a tűzoltó munkának, amit létre
kellett hozni, meg kellett szervezni Kanizsán.
A mentő-osztály első vezetőjének Radó B. Bélát
nevezték ki, aki biztosítóintézeti tikár volt, főparancsnoka
dr. Ollop Mór ügyvéd, alparancsnok
Brandhofer Antal. Az osztály 32 tagból állt, a helyszínre
lovas kocsikkal vonultak.
1887. május 10-én megalakult a BÖME (Budapesti
Önkéntes Mentőegyesület), mely tevékenységét Budapesten
a Lipót-templom bazár 47. szám alatt (a
Bazilika helyén) kezdte meg. (Magyarország első
mentőegyesülete egyébként 1886-ban Temesvárott
alakult meg. Itt a balesetekhez kézi kocsis szolga
vonult ki. Ezek a kézi kocsik hasonlatosak voltak a
mai műtő kocsihoz, csak nagyobb kerekekkel.) A
fővárosi mentőállomáson kezdettől orvosok és az
általuk vezetett medikusok látták el a szolgálatot.
(Később, 1902-ben ez a szervezet volt az, amely
Európában elsőként alkalmazott a mentés érdekében
autómobilt. 1902-ben, az első mentő gk. szolgálatba
állásakor a súlyos balesetekhez riasztható autós mentőegység
orvossal és ápolóval vonult a helyszínre,
egy időben került riasztásra a lovas egység. Az orvos
megkezdte a helyszíni ellátást és döntött arról, hogy:
a beteg a helyszínen marad, a lovas egység kórházba,
haza szállítja, szállítás alatt orvosi jelenlétre van-e
szükség? Döntése szerint az autós egység bejelentkezett,
hazatért, vagy ő átszállt a beteget kísérni, az
autó követte.)
1898-ban Knortzer főparancsnokot a Zalavármegyei
Tűzoltó Szövetség elnökévé választották,
ezzel a székhely Kanizsára került (itt is tartották
mind a mai napig) rövidesen az országos választmányba
is bekerült. A tűzoltóság kis lépésenként, de
fejlődésnek indult, felszereléseiket fejlesztették.
Szintén az 1898. évben, november 10-ére Széll
Kálmán elnöklete alatt Budapesten országos mentőértekezletet
tartottak, amelyen Nagykanizsát minden
bizonnyal Knortzer György képviselte. Ezen a gyűlésen
olyan határozat született, hogy a településeken
létre kell hozni a mentés intézményeit, mégpedig a
tűzoltóság kebelében. (Kanizsán ez a kívánalom,
mint láttuk, már 4 évvel korábban megvalósult.)
1904 augusztusában Budapesten rendezték a III.
Nemzetközi Tűzvédelmi Kongresszust, ahova
Knortzer György valószínűleg szintén hivatalos
volt.
1904. Knortzer Györgyöt 1904-ben, ötvenedik
születésnapján, szolgálatának 25 éves évfordulóján
egy különleges tablóval ajándékozzák meg bajtársai,
mely összefoglalva bemutatja a testület munkáját,
az ajándékozott érdemeit. Fáradhatatlanul képezte
embereit és az újoncokat, alkotta a tűzrendészeti
szabályokat, és a város közéletében is aktívan részt
vett.
A Nagykanizsai Tűzoltóparancsnokság mentő osztálya
1904-ben. (Hivatalosan 1902-től alkalmaztak
mentőorvost dr. Szigethy Károly személyében)
1906. Érdekes fordulatot hozott az 1906-os év. A
város ideiglenesen tíz hivatásos tűzoltót alkalmazott
az önkéntesek mellé.
1908-tól Nagykanizsán a meteorológiai állomás
teendőit is a tűzoltóság látta el.
22
Knortzer György jubileumi tablója. Nagyszerű ajándék, rengeteg érdem. (Megtekinthető a Nagykanizsai
Tűzoltóparancsnokság épületében)
Az 1900-as évek elején még egy darabig lóvontatású fecskendőket használtak, a kézi szivattyúk helyét azonban
már kezdték felváltani a benzinmotor meghajtású vízszivattyúk. A képeken látható Köhler-féle fecskendős
kocsira Csonka-féle benzinmotoros szivattyút szereltek (vörsi Tűzoltó Múzeum)
23
A Nagykanizsai Tűzoltóparancsnokság Csonka-féle
benzinmotorral hajtott taligás fecskendője
1910-es évek. Az 1910-es években 10-12 fővel
működött a városi tűzoltóság. Az Önkéntes Tűzoltó
Testület elnöke 1882-1910-ig Lengyel Lajos főjegyző
volt. Őt követte ezen a poszton (1913-ban bekövetkezett
haláláig) Vécsey Zsigmond polgármester.
Deák Péter rendőrfőkapitány 1913-1918-ig elnökölt.
Az alelnöki tisztséget hosszú éveken át Grünhut Henrik
töltötte be. Segédtisztjük Fenyvesi Sándor volt.
Két pár ló volt az istállóban szolgálatban, az egyik
pár lovon mindig rajta volt a lószerszám. Kivonuláskor
kürtöt, dudát, csengőt használtak megkülönböztető
jelzés gyanánt. A lovas fogat után mentek a lajtos
kocsik, amik csak úgy dübörögtek a klinkertéglás
utakon…
Nagykanizsa infrastrukturális fejlődéséhez nagymértékben
hozzájárult az 1913-ban alakult Principálisvölgyi
Lecsapoló Társulat tevékenysége.
„A Principális-völgyi Lecsapoló Társulat 1915-17
között kiépítette a Nagykanizsa város és a Principális-
csatorna és a Mura torkolat közötti részt. A munka
során felmérték a területet és elkészítették a lecsapolási
terveket, amely szerint 2900 holdas vizenyős
területet kellett szabályozni. Véglegesen a teljes
árokrendszer kiépítését 1928-ban tudták befejezni.”
(Kaposi Zoltán: Város és agrárrendszer a polgárosodás
korában. 2008.) A Társulat igazgatója, pénztárosa
és vízmestere Klaszán Sándor vízmérnök volt,
aki Nagykanizsán, az Eötvös tér 15. szám alatt lakott.
Sajnos az egylet a belső harcok és a hatalmi villongások
következtében már a világháború kitörése
előtt hanyatlásnak indult. Az 1. világháború aztán a
frontra szólította az egyesület tagjait is, négyen nem
tértek vissza közülük. Hősi halált halt: Rátkai Lajos,
Vadász József, Pető István, Kesztheli Sándor. Az
Önkéntes Tűzoltó Testület tagjai szétszóródtak az
európai hadszíntér különböző frontjain, a korábbi 10
hivatásos tűzoltó közül is csak néhányan maradtak a
városban. A Testület ebben az időben csak papíron
létezett, érdemleges működést nem tudott kifejteni.
1916 tavaszán a főparancsnok közbenjárására és a
város többszöri kérésének eleget téve a honvédelmi
miniszter engedélyével katonákat vezényeltek ki a
tűzoltói szolgálat ellátására.
1918. A városban a kivonulásokat 1918-ig
Knortzer főparancsnok vezényletével katonák, rendőrök,
civil önkéntesek végezték. Már a világháború
alatt is volt magas létrájuk, amit azonban lovak hiányában
kézi erővel kellett a helyszínre vontatniuk,
emiatt csak lassan tudtak kivonulni. Rettenetesen
nehéz időszaka volt ez az egyesületnek. Szembe kellett
nézniük a világháború borzalmaival, és a csaknem
teljes elszegényedéssel.
1920. A városi tanács segítségével 1920-ban pótolták
a hiányzó szereket. Lóvontatású magas létrát
rendszeresítettek, és motoros fecskendőt vettek a kézi
szivattyúk mellé. Jellemző az a történet, ami azzal
függ össze, hogy tűzoltóink akkoriban a lelkes cserkészeket
rendszeresen oktatták tűzvédelemre. Egyszer
Grazba mentek kirándulni egy csoporttal. Tűz
volt a városban, és a cserkészek futva mentek segíteni.
Az osztrák tűzoltókkal találkozva mutogatták,
magyarázták, hogy pumpálni akarnának, lázasan
keresték a kézi szivattyúkat, de az osztrák kollégák
mosolyogva mutatták, hogy nekik már motoros fecskendőjük
van!
Felemelték a hivatásos tűzoltók fizetését, nyugdíjat
biztosítottak a számukra. Cserébe az egyesületi vagyon
a város tulajdonába került. Egy statisztikai adatot
találtunk az első ötven évről, 393 kivonulásról
tudunk.
1922. A mentő osztályt az I. világháború pusztítása
és veszteségei után 1922. november 12-én sikerült
újraszervezni, melynek dr. Ollop Mór ügyvéd volt a
parancsnoka, orvosa dr. Szigethy Károly.
24
1922-ben készült fotó a nagykanizsai mentő osztályról.
(dr. Tolnai Sándor gyűjtése)
Perlaky József, a .Párizsi Világkiállításon (1889)
nagydíjat nyert nagykanizsai kötszer- és fűzőkészítő
hirdetése 1911-ből. Az ő messze földön híres kötszereit,
ill. orvosi műszereit valószínűleg használták
Nagykanizsa mentősei is.
(Fotó: www.holmi.nagykar.hu)
A 20-as évek modern felszerelését (orvosi műszereket, mentőtáskákat gyógyszerekkel-kötszerekkel, pléhsíneket
és táskáikat) mutatja be a nagykanizsai tűzoltóságon készült kép. (Balról a második dr. Szigethy
Károly)
25
Az 1922-ben újjáalakult mentőállomást külön írás
mutatja be a fejezet végén található cikkgyűjteményben
(Zalai Közlöny 1922. december 15.)
Kanizsai vadásztársaság az 1900-as években.
Dr. Szigethy Károly orvos, Unger-Ullmann Viktor,
Závody Albin törvényszéki elnök, Pilhál Viktor közjegyző,
Unger Ullmann Elek vaskereskedő, dr. Neusiedler
Antal törvényszéki bíró
Dr. Szigethy a kép tanulsága szerint szeretett vadászni.
A testület tagja 1893-tól 1928-ig. 1905-től az
Inkey-házban (Fő út 18.) lakott. 1916-ban indult a
Királyi Pál utcában a Tüdőgondozó Intézet, a József
Főherceg Szanatórium Egyesület tagjaként. A
„DISPENSAIR” (rendelőintézet) orvosai: dr. Ország
Lajos és dr. Szigethy Károly. Az országban és a környékünkön
is óriási a TBC fertőzöttség. Szigethy doktor
az elsők között volt, aki tuberculinnal gyógyított és
immunizált. A Magyar Vöröskereszt Nagykanizsai
Városi Választmányának elnöki tisztségét is betöltötte
1927-től 1933-ig. Gróf Széchenyi Emil országos elnök
felhívására csatlakoztak az országosan meghirdetett
tuberkulózis elleni propagandához (Zalai Közlöny,
1923. január 11., A halál jegyesei között).
A tűzoltóknál fejlesztéseket láthatunk, létszámot
bővítettek, modern felszereléseket vettek. „Promóciós”
és tájékoztatási céllal a város frekventált helyein
innen kezdődően évente bemutató, nagy gyakorlatot
tartottak.
Egy korabeli tájékoztatás szerint a mentőkocsik
modern felszereléssel vannak ellátva, a fővárosban is
megállnák a helyüket. Minden kivonulás után fertőtlenítve
vannak, megakadályozva a fertőzések továbbvitelét.
Két mentőszekrényt használnak, a kisebbikben
alapvető elsősegélynyújtó eszközök (kötszerek,
fertőtlenítők), míg a nagyobban modern orvostudományi
felszereléseket találunk, amik azonnali,
sürgős beavatkozások alkalmával használhatók (pl.
amputáció).
1922. szeptember 17-én készült kép, amikor is az egyesület fél évszázados (1871-1921) jubileumát ünnepelte.
A legmagasabb alak a Csáktornyáról Nagykanizsára származott, és többek közt a Kaszinót építtető híres
Morandini család tagja (Morandini Román). Előtte jobbról ifj. Knortzer György áll, a középen, sisakban
ülő alak Knortzer György tűzoltóparancsnok, a cserkészek közt unokája is látható. (Fotó: Nagykanizsai
Tűzoltóság)
26
1923. február 11-én íródott az az újságcikk a Zalai
Közlönyben, mely jól mutatja be az akkori szemmel
nagyon korszerűnek számító nagykanizsai tűzoltólaktanyát
és mentőotthont.
1924-re tehető a nagyobb üzemekben megszervezett
gyári tűzoltóság. A laktanyában összesen kilenc
fővel adtak napi őrséget hivatásosok és önkéntesek.
A szervezet fokozatosan, lassan ismét fejlődni kezdett.
Voltak persze nehézségek, pl. az öt pár lóból
négy pár köztisztasági feladatokat végzett, riasztáskor
hosszabb idő telt el, éjfél után még mindig nem
lehetett telefonon segítséget kérni. Két évig kellett
még várni, hogy ez utóbbi teljesüljön.
1925-ben a szállítások száma jelentősen nem változott.
Az értékelés szerint a mentők ismét kiváló
munkát végeztek.
1926. Lássuk csak, mennyit kereshetett akkoriban
egy mentőorvos? A tudósítás szerint évi 300.000
koronát az 1926. költségelőirányzatban (Zalai Közlöny,
1926. július 27.). Ennek a nagyságrendjét nem
tudjuk pontosan, de összehasonlításképp: a tűzoltóság
évi négymillió koronát kapott a várostól. Határoztak
arról is, hogy a petróleumlámpákat tölthető
villanylámpákra cserélik.
A közgyűlésen sürgetik a tűzoltó-kérdés mihamarabbi
rendezését, előfordult olyan eset, amikor a tűzhöz
félórányi késés után tudott kivonulni a csapat,
mert a lovak az öntözőkocsi elé voltak befogva. Továbbra
is téma maradt az őrtorony hiánya és a létszám
bővítése, mert egy-egy szolgálatból kerültek ki
a mentő munkát végzők, a városi közmunkára menesztettek,
az őrszemek.
1927. Ifj. Knortzer György 1927-ben kapcsolódott
be az egyesület életébe, szakaszparancsnok lett. A
Zalai Közlöny 1927. október 27-i számában egy
olyan cikk maradt ránk, ami objektíven mesél a tűzrendészeti
felügyelő ellenőrző látogatásáról. A megfigyelés
során tapasztaltak szerint a laktanya személyzete
14 fő hivatásos és 22 fő önkéntes tűzoltóból
áll. A gyakorlati bemutató alkalmával tisztán látszik,
hogy a tűzoltók gyakorlottak, ügyesek, fegyelmezettek.
Ami igazán gondot jelent, hogy nagyon kevés a
létszám. Akkor erre két megoldást javasoltak: vezessék
be a 20-50 életév közötti férfiak kötelező besorolását.
Legyen egy egységes, nagy laktanya, ahol a
földszint adjon helyet a hivatali helységeknek, az
emeleten pedig kapjanak lakást a tűzoltók, akár nőtlenek,
akár nem. (A földrajzi közelség egyben gyorsaságot
is jelentett volna.) Kifogás volt még a felszerelés
hiánya, szükségesnek találta a mászóház építését.
Ezek a rendelkezések kb. kétmilliárd koronába
kerültek volna.
Nagykanizsa első mentőautója, a francia DONNET
1927-ből a személyzettel a nagykanizsai tűzoltóság
udvarán. (Jerome Donnet francia autógyáros 1936-
ig gyártott autómobilokat.) (Fotó: dr. Tolnai Sándor
gyűjtése)
Az 1927-ben vásárolt első nagykanizsai
mentőautómobil, a DONNET a nagykanizsai tűzoltóság
udvarán.
A kanizsai mentés történetében mérföldkőnek számít
1927, amikor a városban először állt szolgálatba egy
mentőautó. A környező városok utcáin már mindenhol
láthattak „mentőautomobilt”. Kanizsán kicsit később,
de adományokból és a város segítségével végül megvásárolták.
Az autó árát nem tudjuk, de azt igen, hogy
részletre vették és a város 8000 pengővel járult hozzá
a beszerzéshez. „Donnet mentőautónk a francia
Jerome Donnet gyárából származik, korszerű, gyors.”
Hogy mennyire nagy összeg lehetett ez a koronapengő
váltás évében azt mi sem érzékelteti jobban,
mint az az 1936-ban írt filmsláger, aminek zenéjét
Rozsnyai Sándor szerezte, a szövegét pedig Vadnay
László humorista írta (többek közt a Hacsek és Sajó
figurák kitalálója): „Havi 200 pengő fixszel, ma az
ember könnyen viccel. Havi 200 pengő fixszel feleségül
venném önt…” (Énekelte a Triumph vokálegyüttes
a „Havi 200 fix” c. filmben a film elején a
rádióban, ill. egy másik jelenetben az Arizóna mulatóban.)
Egy statisztikát olvashatunk a Zalai Közlöny 1926.
június 19-i számában: 1922 óta 1421 szállítást végeztek
két betegszállító járművel és egy ragályos betegszállító
kocsival.
27
Egy megjegyzés.
A média ereje régen is fontos volt. Kutatásaink során
nagyon sok segítséget nyújtott többek közt a Zalai
Közlöny. Barbarits Lajos, a főszerkesztő elkötelezett
közéleti személyiség volt, a tűzoltóság és mentők
sorsát a szívén viselte, tudósításokkal, beszámolókkal
nagyszerű segítségére volt a mentésügynek is.
1927 értékelése egy korabeli újságcikkben olvasható
(olvassuk csak el, milyen szépen megfogalmazott
igazságot rejtenek a sorok a 21. század emberének is!
„Tehát a közönségtől kapott fillérek és pengők ismét
a közönséghez mennek vissza, mert a közönséget
szolgálják”) (Zalai Közlöny 1928. január 19.)
1928-ban a Nagykanizsai Önkéntes Tűzoltó Testület
tisztikara a következő volt: Elnök: Knortzer
György kormánybiztos, a Zalamegyei Gazdasági
Takarékpénztár vezérigazgatója, a Zalavármegyei
Tűzoltó Szövetség tiszteletbeli elnöke. Titkár: Ország
József terménykereskedő. Pénztárnok: Poredus Antal,
az iparostanonc iskolai igazgatója. Orvos: dr.
Szigethy Károly. Főparancsnok: dr. Prack István,
városi közigazgatási tanácsos (miután erről a tisztségről
Knortzer György 1927-ben – korára való tekintettel
– lemondott). Alparancsnok: Szépudvary
László kiskanizsai tanító. Szakaszparancsnok: ifj.
Knortzer György banktisztviselő. A mentőosztály
négy főből állt. Miután Fischer János parancsnok
(banktisztviselő) 1928-ban – 6 évi szolgálat után –
lemondott, nem is volt egy ideig külön parancsnoka
az osztálynak. „A mentőorvos súlyos tisztségét dr.
Szabó István kiskanizsai városi tisztiorvos látja el” –
írja Barbarits Lajos. „A tűzoltó felszerelés (1928-
ban): egy 22 lóerős motorfecskendő, egy kocsi fecskendő,
2 mozdonyfecskendő, egy forgatható tolólétra,
egy Magirus-tolólétra, egy támrudas létra, egy
szerkocsi, 4 lajt stb. A mentőfelszerelés: egy mentőautó,
egy nehéz és egy könnyű sebesültszállító kocsi,
egy ragályos betegszállító kocsi. A mentőosztály
orvosi felszerelése hiánytalan. A rendelkezésre álló
fogatos erő a város tulajdonát képező 10 pár ló, ezek
közül 4 pár a tűzoltólaktanyával kapcsolatos istállóban
nyert elhelyezést.” – olvashatjuk. A nagyjából
30.000 lakosú Nagykanizsa tűzbiztonságára 14 hivatásos
tűzoltó, valamint az Önkéntes Tűzoltó Testület
36 működő és 200 pártoló tagja vigyázott. Jól működtek
azok a gyári tűzoltóságok is, amiket még
Knortzer főparancsnok szervezett. (A Pátriapótkávégyárnak
13, a Sörgyárnak 7, a Weisergépgyárnak
6 főből álló gyári tűzoltósága volt.)
Kiskanizsának önálló tűzoltóőrszobája volt, ahol 8
önkéntes tűzoltó tartott felváltva esténként 8 órától
éjfélig figyelő szolgálatot. Egy mozdonyfecskendőjük,
egy szerkocsijuk és egy lajtjuk volt kisebb tüzek
önálló leküzdésére. (Az 1928. évi összesítés
Barbarits Lajos: Nagykanizsa, 1929. 194-195. oldalak
és Zalai Közlöny 1928. június 20-i számában
megjelent cikk alapján készült.)
Erre az időszakra tehető a járás tűzoltó állomásainak
megszervezése, előkészítése a nagyobb községekben,
mint Pölöskefő, Zalaszentbalázs és folyamatosan a
kisebb helységekben is.
1930. A következő fontos dátum 1930. A város új
polgármestere dr. Krátky István, a hivatásos tűzoltótiszt
Vecsera Antal, a mentőszakasz parancsnoka ifj.
Knortzer György, a mentőorvos dr. Schmidt Imre
lett. (Dr. Tolnai Sándor 37. oldal.)
Az 1928. március 9-én közzétett (Zalai Közlöny) hirdetés az „első segélynyujtás” tábláit harangozza be (balra).
Elsősegélynyújtás, vérzéscsillapítás és törésrögzítés korabeli oktatótáblái (jobbra)
28
Az első nagykanizsai fecskendős tűzoltóautó, az
1929-ben vásárolt magyar Magosix
Ebben az évben kezdték meg a gyűjtést a második
mentőautóra. (Még ugyanabban az évben meg is
vásárolták.) A tűzoltóság átvette a mértékhitelesítő
hivatal munkáját, ismét előkerült a megfelelő laktanya
kérdése. A tudósítások méltatták a tűzoltók munkáját,
kihangsúlyozva a tisztaságot, precízséget, a
kreativitásukat, hiszen sok eszközt maguk készítetek,
és a laktanya felújítási, bővítési tevékenységét is
önszorgalomból végezték (pl. Zalai Közlöny 1930.
július 20.)
Többször utaltunk rá, hogy a mentő tevékenység
leválasztása visszatérő elgondolás volt már régóta.
Ha egy kicsit kitekintünk és megnézzük mi az országos
helyzetkép, láthatjuk, nagyon sok városban a
tűzoltóság részét képezik a mentőosztályok. Pesten,
mint már említettük 1887. május 10-én (Európában
másodikként) megalakult dr. Kresz Géza vezetésével
a BÖME (Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület),
mely 24 órás, ingyenes segítséget nyújtott. (Ma ezt a
dátumot tekintjük Magyarországon a Szervezett
Mentés hivatalos kezdetének, évfordulóit a mentés
ünnepnapjának.) Ennek mintájára más városokban is
megszervezték az önkéntes mentőegyleteket. A
BÖME helybeli feladatainak ellátásán túl törekedett a
mentés országos szervezésére is. Ez időben a mentőegyesületek
általában a tűzoltóság alosztályaként
jöttek létre. Ezeket a vidéki egyesületeket összefogva
– dr. Paulikovics Elemér vezetésével – 1926-ban
megalakult a VVOME (Vármegyék és Városok Országos
Mentőegyesülete). A VVOME hatalmas szerepet
játszott a mentőállomások létrehozásában, a
kisebb városokban fiókállomásokat, kirendeltségeket
A képen Keszthelyi József, Harasztos Ferenc és Németh István látható 1929-ben. Németh István büszkén pózol
a francia „Donnet” típusú mentőautó előtt
29
hoztak létre, tömegesen képezték a lakosságot elsősegélynyújtásra.
Pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre,
de dr. Felkay Tamás tanulmányában kiemeli,
hogy a VVOME 1931-ben kísérletet tett a
nagykanizsai, „anyagilag jól alátámasztott” mentőegyesület
magába olvasztására, de ez valamilyen
oknál fogva nem sikerült.
Péchy Erzsi primadonna és Piller József sofőr
találkozása
1930. augusztus 4-én érkezett a város második mentőautója,
egy nagyon szép Magosix. Piller József
sofőr ment Pestre az új mentőért. Hazafele Székesfehérvár
magasságában egyszer csak arra lett figyelmes,
hogy megelőzte egy Peugeot és egy nyitott
Steyer. Mindketten nagyjából 70 km/h sebességgel
„száguldottak”, majd versengésbe kezdtek. A Peugeot
nem engedte, hogy a Steyer megelőzze, a két
autó összeakadt, majd egyik a jobb oldali, másik a
bal oldali árokban végezte. Mindez a mentőnk előtt
mintegy száz méterre történt. Piller azonnal megállt,
osztályozta, lehetőségeihez képest ellátta, majd kórházba
szállította előbb a súlyosabban sérült négy
embert, majd a második fordulóval a könnyebb sérüléseket
szenvedett három embert. Közben a leállított
autók utasai felügyelték a helyszínen maradottakat.
Miután mindenki biztonságban volt, érkeztek vágtatva
a Székesfehérvári mentők lófogatú kocsijukkal.
Hencegtek azért kicsit: „Nekünk is van ám mentőautónk…
igaz, nincs gumija.” Akkor tudták meg, hogy a
Steyer autó tulajdonosa és vezetője a kor nagy operettprimadonnája,
Péchy Erzsi, aki szabálytalanul
előzött és még „hajtási engedélye” sem volt. Szerencsére
rövidesen mindenki gyógyultan hagyta el a
Szent György kórházat, az autók viszont teljesen öszszetörtek.
Az országos lapok arról tudósítottak, hogy
a fehérvári mentők milyen nagyszerű munkát végeztek,
Piller József azonban nagyon helyesen kiigazítást
kért, amit természetesen meg is kapott, így tudhatta
meg az egész ország, hogy Nagykanizsa városa
immáron két mentőautóval rendelkezik, és nagyon
talpraesett, okos mentősei vannak. (A kiigazítás a
fejezet végén található cikkgyűjteményben olvasható,
Zalai Közlöny, 1930. augusztus 5.)
*
„Péchy Erzsi autókatasztrófája: Székesfehérvár,
augusztus 2. (Éjszakai rádiójelentés) Péchy Erzsi
budapesti színművésznő ma délután az általa vezetett
Steyer-gépkocsival, amelyben kívüle Margit nővére,
Faby Tibor vállalkozó és Schenck János soffőr ült, az
egyik kilométerkőnél előzés közben összeütközött
Hulzer József budapesti lakos Peugeot-kocsijával,
amelyben többen ültek. Péchy Erzsi súlyos sérülést
szenvedett, Margit nővérének a keze eltörött, Faby is
megsérült, csak a soffőr szenvedett jelentéktelen sérülést,
míg a Peugeot-gép két utasa megsebesült.
Péchy Erzsi autójának minden utasát kórházba szállították.”
(Zalai Közlöny. 1930. augusztus 2.)
*
„Péchy Erzsi (1888-1933) ragyogó ívű pályája,
amely Honthy Hanna feltűnésével majdnem hogy
párhuzamosan indult, váratlanul és tragikusan ér
véget. Baljós előjelként autójával szerencsés kimenetelű
balesetet szenved 1930 augusztusában, útban
Székesfehérvárra menet, nem sokkal a város előtt.
Autójával árokba szalad. Kórházi ápolásra szorul,
bár konkrétan nem tudható, hogy milyen sérüléseket
szerez. A sajtóban bagatellizálják a történteket. A
fehérvári kórházban majd egy hónapot tölt, azután
sem tér vissza a színpadra. Többhetes kórházi ápolása
során József Ferenc főherceg és Anna főhercegnő
személyes látogatásukkal is megtisztelik. Lehár Ferenc
hosszú (száznál is több szavas) táviratot küld
gyógyulására (szavanként fizetendő akkoriban), ami
egy ilyen levéltartalmú távirat esetében gáláns gesztus.
Egy riportban „nehéz” fehérvári napokról beszél,
amely nem feltételez egyszerű súrlódásos sérüléseket,
mint az a lapokból megtudható akkortájt.
Kezelőorvosa, a világhírű sebészprofesszor, dr.
Verebély Tibor tanácsára azonban nem térhet vissza
a színpadra, hanem a Balatonhoz, Fonyód-
Bélatelepre megy néhány hétre felépülni, ahol egyébiránt
már jóval korábban villát is vásárol, nem
messze Verebély professzor balatoni házától. Dicsekszik,
hogy már könnyedén tud úszni, ami talán végtagi
sérülésekre enged következtetni. Valószínűsíthető,
hogy egyebek mellett bokatörést szenvedett. Somogyi
Nusi, barátnője az első kolléga, akit vendégül lát
végül is. Az biztos, a volán mögé nem ül többé.”
(www.szineszkonyvtar.hu)
*
30
Egy korabeli híresség balesete is hasonló hírverést
kaphatott, mint a mostaniak egy-egy ballépése, csak
egy kicsit lassabban jutott el az információ az emberekhez.
Valami azonban nem változott: az ismert
emberek akkor is felsőbbrendűnek képzelték magukat.
Elég csak a vallomás utolsó mondatát elolvasni.
Péchy Erzsi
1930. december 12.
„Mint ismeretes ez év nyarán Péchy Erzsi színművésznő
autója Székesfehérvártól mintegy hét kilométerre
összeütközött Balassa és Krammer cég Peugeot
autójával és az összeütközés következtében ugy a
színművésznő mint nővére súlyos sérüléseket szenvedtek,
úgy, hogy heteken keresztül kórházi kezelésben
részesültek. De megsérült a katasztrófa következtében
Péchy Erzsi autójában ülő Taby százados is és
a Peugeot kocsiban ülök is.
Az autokatasztrófából kifolyólag ugy a Peugeot kocsi
vezetője, mint Péchy Erzsi ellen bűnvádi eljárás
indult meg egyúttal pedig több polgári per is, melynek
egyik fejezete ma játszódott le a központi járásbíróságon,
Jelinek Ede járásbiró előtt. Mára idézte be
a járásbiró kihallgatás végett Péchy Erzsi színművésznőt,
ki vallomása során a Peugeot kocsi vezetőjét
tette felelőssé az autokarambolért.
– Nem én, hanem a Peugeot soffőrje volt a hibás –
mondotta a művésznő – én a kérdéses időben egy kis
Steyer kocsival Székesfehérvár felé haladtam. A kocsi
mintegy 45-50 kilométeres sebességgel futott; amikor
Székesfehérvár elé értem észrevettem, hogy előttem
egy Peugeot kocsi szalad. A soffőr állandóan hátranevetett,
viccet csinált a vezetésből, kocsija valósággal
simmizett ugy, hogy nekem, aki a volánnál ültem
állandóan faroltatni kellett autómat. Ugy látszik meg
akarta tréfálni Péchy Erzsit – mondja ingerülten a
művésznő –, ez idézte elő az egész szerencsétlenséget.
A járásbiró ezután több kérdést intézett a művésznőhöz,
ki továbbiak során elmondta, hogy négy évvel
ezelőtt Londonban soffőrigazolványt szerzett és, hogy
a szerencsétlenséget követő napon kellett volna Pécsett
megszereznie a magyar soffőrigazolványt.
A felperes jogi képviselője ezután bejelentette, hogy
665 pengővel leszállítja keresetét és csupán 924 pengőt
követel Péchy Erzsitől az autokatasztrófa által
előidézett kárért. Jelinek biró több tanúnak a bejelentése
után a tárgyalást bizonytalan időre elnapolta."
(www.vezess.hu – autós hírek a régmúltból)
A város második (1930-ban vásárolt) mentőautója
megérdemel egy kicsit bővebb bemutatást. Magosix
névre hallgatott és a MÁG (Magyar Általános Gépgyár
Rt.) gyermeke volt. (Mint a fentebbi fénykép is
bizonyítja, az 1929-ben vásárolt első nagykanizsai
fecskendős tűzoltóautó is Magosix márkájú volt.) Az
ország első autómobil gyára több, mára méltatlanul
elfeledett kiváló szakembert alkalmazott, Csonka
János, a porlasztó világhírű feltalálója tervezett, műszaki
igazgató Böszörményi Jenő volt, aki az első
magyar dízelmotor tervezője és gyártója. Az ő nevéhez
fűződik a Mago-széria sorozatgyártásának bevezetése.
Ugyanazon alvázra – igényeknek megfelelően
– többféle felépítményt szereltek. Magosix tűzoltóautó,
Magotax taxi, Magomobil több fajtája, amik családi
és sportautók voltak, Magosix mentők futottak
országszerte és a Super Magosix.
Egy korabeli automobil beindítása valóságos kis
szertartás volt. Lássuk, hogyan is történt ez egy szakértő
szemével:
Mint az Auto Union chauffeurje „becsókolok”.
Mindez az ejtőtartályos, historikus automobilok beindításának
első lépése. Gátlásaimtól megszabadulva,
feltépem mutatóujjammal a motorházfedelet rögzítő
két, öntöttbronz rugós fület, majd a benzintartány
ricnis sárgaréz csavarját eltávolítva, mély levegővel
erős túlnyomást létesítek a porlasztó úszóházában,
hogy a mindenféle uszadékon áttörhessen a gép
vére… A segéderők addigra már előkészítik a gőzölgő
teáskannát. Tartalmának felkínálása a gép felé
udvariassági gesztus, hiszen mindenki tudja, hogy a
porlasztó forró teavízzel melegíttetik. Az olajszűrők
kézi forgattyújának áttekerése, a motorindítókarral
való előkurblizása, a frissen kiégetett gyertyák behelyezése
után átkapcsolom a battériákat pár volttal
magasabb feszültségre, majd étert spriccelek úti
fecskendőmmel a hengerekbe. A bronz indócsappantyúhoz
ugrok, s fohász nélkül (mert ez is időveszteség!)
megpörgetem a fődinamót. A kipüffentőből
hatalmas durranás hallatszik, a motorház alól
bondor füstkarikák kígyóznak – hja, az előgyújtás
karocskáját elfelejtettem… ! (Szirmai Gábor: Historikus
automobilok a földrajz szolgálatában, Földgömb
magazin 2013. június-július.)
31
A nagykanizsai Önkéntes Tűzoltó Testület Mentőosztályának 1931-32. évi költségvetése. Baloldalon dr.
Schmidt Imre mentőorvos, középen Knortzer György főparancsnok aláírása. Ekkor a Donnet mellett már egy
Magosix mentője is volt a városnak, melyet 1930-ban vásároltak. Ebben az időben egy Fiat Ombrescia típusú
automobilt is használtak mentés céljára, mely magánkézben volt, a tűzoltóság állta a használat költségeit. (A
nagykanizsai tűzoltóság gyűjteményéből)
32
A felső képen az 1930-ban vásárolt Magosix mentőautó,
mellette (a pótkerekekkel a tetején) a francia
Donnet mentőautó, és a két zárt utasfülkés lóvontatású
mentőkocsi a nagykanizsai tűzoltóság udvarán. Az
alsó képen a Magosix mentő a Kossuth téren, háttérben
a Horthy Miklós Városi Kórház. A mentőautók
általános felszereltségéről tudunk, el kell fogadnunk,
hogy a kanizsai mentőautók felszerelése is ez volt:
mentőláda 40 féle kötszerrel, gyógyszerrel és műszerrel,
bunda (melegedni, mivel a betegtérben nem volt
fűtés), takaró, illetve hordágy, szerszámok, emelő,
gumiragasztó eszköz, tartalék alkatrész és gumi
1931. Mint tudjuk, 1931. szeptember 13-án éjszaka
Matuska Szilveszter felrobbantotta a biatorbágyi
viaduktot és Magyarország egyik legsúlyosabb vasúti
tömegkatasztrófáját okozta, 22 halottja és 34
sérültje volt az eseménynek. A mentést a BÖME
irányította és hajtotta végre, vasúton közelítették
meg a helyszínt és vittek a sérültek ellátásához felszerelést.
Ezek a nehézségek adtak ötletet a tömeges
szerkocsi létrehozásához. A fentiek alapján azt várnánk,
hogy ezt is a Magosix típussal oldották meg,
de a valóságban egy Renault mentőautómobilt alakítottak
át dr. Ruszwurm Rezső és dr. Farkas Samu
tervei alapján.
A szerkocsi tetőponyvája a kocsi két oldalán sátorszerűen
kihúzható, amely vastámasztékkal lesz kifeszítve
és kötéllel ellátott cövekkel megrögzítve és így
kitűnő segélyhelyül szolgál. A szerkocsi tetőponyváját
kétoldalt lerögzítő fémrudak összerakva a sátor
mellé, mint villámhárító állíthatók fel.
Felszerelése a következő: 6 drb. tábori hordágy, 2
tömeges táska, 2 esettáska, 1 oxygén táska, 1 tűztáska,
1 szénsavszippatós készülékes táska, 2 jégtáska, 2
mosdóasztal (összehajtható) mosdótállal, 2 vizeskancsó,
12 ivópohár, 2 drb. világítólámpa, 1 vörös jelzőlámpa
(éjszakai használatra), 1 segélyhely-zászló, 1
összecsukható íróasztal felszereléssel. Jelzőkürt,
jelzősípok.
Mindezen szerelvények a kocsi belsejében, az ülések
alatt helyezhetők el.
A kivonuláson részt vesz: 1 orvos, mint parancsnok,
2 orvos, 2 mentőorvos, 4 ápoló, 1 gépkocsivezető.”
„A szerkocsi belsejében szükség esetén betegek szállítására
3 hordágy helyezhető el”
A világválság sajnos nem kímélte a MÁG-ot sem,
később már csak az alvázat gyártották, a felépítményt
a Méray cég készítette, majd a Hitelbank értékesítette
a gyárat. Ilyen sajnálatos véget ért egy vállalat, ahol
közel 2000 autót gyártottak, eljutottak Amerikába és
Kínába is, sok embert foglalkoztattak és kiváló szakembergárdát
gyűjtöttek össze.
1934-ben utcai telefonfülkét helyezett üzembe a
posta. Hamarosan, a közelgő háború veszélye miatt
Vecsera Antal tűzoltóparancsnok légoltalmi oktatást
szervezett Nagykanizsa lakosságának, jelzőszirénákat
helyeztek ki, óvóhelyeket alakítottak ki és számtalan
gyakorlatot tartottak. A tűzoltó laktanyában
ebben az évben épült meg a tömlőszárító és a figyelőtorony.
33
1935 tavaszán újabb mentőautó állt a város szolgálatába.
A Mercedes 11/40 típusú automobil külső
megjelenését tekintve nagyon hasonló volt a magyar
Magosix mentőhöz. Elegáns formája miatt sokáig a
helyi tűzoltólaktanya büszkesége volt.
Zalai Közlöny 1935. április 6. (A „Hitler autója miatti”
visszalépésről az újságcikkek között olvashatunk)
A város harmadik mentőautója, az 1935-ben érkezett
Mercedes 11/40. Gumija a magyar gyártmányú világszenzációnak
számító „Ballon Cordatic”
A spanyol polgárháború felgyorsította a polgárvédelmi
készültség kialakításának ütemét, Légvédelmi
Bizottságot hoztak létre. Nagy erőkkel folytatták a
lakosság képzését, bevonva a cserkészeket is.
Cserkészek elsősegély oktatása a Nagykanizsai
Tűzoltóparancsnokságon a 30-as években. (Fotó: dr.
Tolnai Sándor gyűjtése)
„1937 tavaszán már 3 mentőautó tartott készenlétet és 2 lófogatú mentőkocsi.”
Jobbról takarásban a Magosix fecskendős autómobil, mellette egy vontatható benzinmotoros fecskendő, majd
a Magosix mentőautó, a Donnet mentőautó és az 1935-től szolgálatot teljesítő Mercedes 11/40 típusú mentőautó.
Két nyitott, és két zárt lovas fogat (könnyű ill. nehéz sebesültek szállítására) zárja a sort. Igazán gazdagnak
mondható géppark. „Szükség is volt rá, mert míg a tűzoltók 18 tűzhöz és 20 vízszívatáshoz kaptak riasztást,
addig 1260 a mentővonulások száma.” – írja dr. Tolnai Sándor.
(A képek megtekinthetőek a nagykanizsai tűzoltóság kiállításán)
34
A Ballon Cordatic gumi története a Magosix történetéhez
hasonlóan megérdemel egy kicsit bővebb ismertetést.
(Y-akták, avagy a Cordatic története címmel
a fejezet második részében.)
A nagykanizsai tűzoltóság vontatható benzinmotoros
fecskendője 1937-ben
Ifj. Knortzer György (1900-1980) tűzoltó, mentős
szakaszparancsnok. A Magyar Vöröskereszt Egylet
nagykanizsai szervezetének ügyvezetője, később titkára.
Cserkészek, leventék, nővérek, légósok elsősegély
oktatója. Segélyállomásokat szervezett Nagykanizsa
környékén az orvos nélküli falvakban, az elsőt
Balatonmagyaródon hozta létre 1935. augusztus 15-
én. (1934. március 19-én a Vöröskereszt városi elnöksége
levelet kapott a tűzoltó parancsnoktól és a
mentő osztálytól. Ebben felkérik dr. Fábián Zsigmond
elnököt, hogy összefogással létesítsenek országúti
elsősegély állomásokat, mivel a 7-es országos
főúton a teher- és turistaforgalom, ezáltal a balesetek
száma is állandóan nő)
1938-ban az újságokban még nincs konkrét utalás
a készülő világégésre. A Berlin-Róma tengely kapcsán
nagyszabású katonai parádék zajlottak, de Magyarország
Horthy kormányzó szavaival élve még
sokáig a „béke szigete” maradt. Márciusban megtörtént
az Anschluss, a német katonák parolázni jöttek
Sopronba a magyar határőrökhöz. Érezhető volt a
németorientáltság fokozódása. A spanyol háború a
végéhez közeledett, a párizsi francia kormány lemondott.
Kemal pasa magyar négyes fogattal utazott
Ankarába, elkezdődött a Letenye-vidék maláriamentesítése,
templom-tolvajok járták a balatoni
templomokat. A „vörös cár”, Sztálin a Kremlben
idegösszeroppanást kapott, és meggyilkoltatta Maxim
Gorkijt, miután az író többször figyelmeztette,
hogy hagyjon fel az esztelen vérengzéssel. Al Capone
amerikai maffiavezér megőrült az Alcatraz börtönben.
Kislaknál egy gazda a fiával 300 ezüstpénzt
talált egy elásott agyagedényben (amihez először
nem mertek hozzányúlni, mert a babona azt tartotta,
hogy aki felveszi a talált pénzt a földből, az abban az
évben meghal). A Városi Mozgóban a „Magdát kicsapják”,
a Nép Mozgóban „A zöld pokol” c. filmeket
vetítették 20-40-60 filléres helyárakkal. „Vérmes
és eldugult személyeknek” reggel felkelés után Ferencz
József keserűvizet ajánlottak. Létezett már
„Maggi” ízesítő, „Odol” fogpép és „Dreher Baksör”…
Miközben Nagykanizsa városában csupa
örömteli változás és fejlesztés történt (a városi közgyűlésen
parázs vita keretében tanácskozták meg pl.
a közvilágítás ügyét, vagy az Igazságügyi Palota
építési költségeit), a világ lélegzetvisszafojtva figyelte
Hitler és Chamberlain (az angol miniszterelnök)
lázas tárgyalásait a Szudéta-vidék Németországhoz
való csatolásának békés lehetőségeiről, és a világháború
elkerülhetőségéről. „1938 októberében összeült
egy német-olasz döntőbizottság a pompás bécsi Belvedere-
palotában, hogy rendezze Magyarországnak a
maradék Csehszlovákia iránt támasztott területi igényeit.”
A két külügyminiszter: Ciano gróf és Ribbentrop
egymással civakodva, ceruzáikat teljesen
elkoptatva, radírozgatva húzták meg az ország új
határvonalát. Így született meg az I. Bécsi döntés
1938. november 2-án, és így kaptuk vissza a Felvidéket…
A nagykanizsai tűzoltóság mentő osztályának ebben
az évben is meglehetősen sok dolga akadt. A
békés és vallásos leventékkel szemben a helyi nyilas
legények a falakra firkáltak, röpiratokat osztogattak
és több véres verekedést provokáltak. „Lugkövet
ivott”, „széngázzal meggyilkolta magát”, „revolverét
négyszer sütötte rá a gyújtogató fatolvajokra”, „megrúgta
a ló”, „kerékpáros-szerencsétlenség Kiskanizsán”,
„leforrázta magát az egy éves kislány”,
„Lispén az olajfúrásnál a fúrótorony vas alkatrésze
agyonütött egy munkást”, „tókába fulladt a részeg
alkalmi munkás a Magyar utcán”, „Fejjel a robogó
teherautónak rohant egy biciklista a Deák-téren”,
„Leütött a víz-daru egy kanizsai vasutast”, „Maga
akarta lebontani a pajtáját, rádült a fal és agyonütötte”,
olvashatjuk a Zalai Közlönyben…
35
Leventék elsősegély oktatása a Nagykanizsai
Tűzoltóparancsnokság szervezésében.
(Az oktató ifj. Knortzer György mentő szakaszparancsnok)
1938. márciusi híradás a Zalai Közlönyben mentési
tanfolyam lebonyolításáról
1939. Egy év múlva új sapkát rendszeresítettek a
tűzoltó egyenruhához, a város vízhálózata fokozatosan
bővült. 1939 őszén por és szén-dioxid oltókkal
szerelték fel a tűzoltószereket. Sajnos mozgás közben
az egyik mentőautó kigyulladt és leégett.
1939. március 15-én elfoglaltuk Kárpátalját, miután
Hitler bevonult Prágába. 1939. május 5-én a parlament
elfogadta az első zsidótörvényt, amely már
faji és vallási alapon ítélte el a zsidókat. Hitler augusztus
31-én este kiadta a végérvényes parancsot a
Wehrmacht-nak a Lengyelországba történő bevonulásra,
a határt 5 óra 45 perckor át kellett lépni. Megkezdődött
a második világháború… A Telekikormány
igyekezett kívül maradni a háborún. Ennek
értelmében fegyveres semlegességi politikát követett.
Amikor a németek lerohanták Lengyelországot, a
kanizsai zsidók aktívan vettek részt lengyel menekültek
fogadásában és megmentésében.
Az 1938-ban kapott impozáns, piros bőrüléses Buick
mentőautó. Valószínűleg az ebben az évben alakult
MAORT (Magyar Amerikai Olajipari Részvénytársaság)
ajándéka volt ez az amerikai luxus kategóriájú
automobil. (Fotó: dr. Tolnai Sándor gyűjtése)
1940. augusztus 30-án megszületett a második
bécsi döntés, amelynek értelmében visszakaptuk
Észak-Erdélyt és Székelyföldet. 1940 szeptemberében
Nagykanizsán és Letenyén is számos örömünnepély
üdvözölte a „hazatért” erdélyi városokat: Kolozsvár,
Ditró, Marosvásárhely, Szászrégen, Gyergyószentmiklós,
Székelyudvarhely, Nagybánya,
Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda,
Nagyvárad, Nagykároly, Beszterce, Szatmárnémeti,
Zilah, Dés, Szamosújvár, Máramarossziget újra az
országhatáron belülre kerültek. Szeptember 12-én a
Zalai Közlöny hírül adta, hogy Kanizsáról 3 különvonatot
indítanak a Kolozsvári bevonulásra. Eközben
a német légierő nap mint nap bombázta Londont.
„Kilenc és fél órás légiriadó volt Londonban…” –
olvashatjuk a korabeli lapok híreiben. Ez évben a
Légvédelmi Ligába, Vöröskeresztbe, tűzoltó és mentő
szakaszokba elkezdték besorozni a 17-35 év közötti
nőket is Az országban a bécsi döntések után
megkezdődött a visszacsatolt részek hivatalainak,
intézményeinek átszervezése. A nagykanizsai tűzoltóságról
a zilahi és szilágyi tűzoltóság a szervezési,
betanítási feladatokat Keszthelyi Józsefre, Krénusz
Ferencre és Tóth Károlyra bízták.
36
Vecsera Antal
Vecsera Antal Nagykanizsa
tűzoltóparancsnoka 1932-1945
őszéig. 1937-től az újonnan
megalakí-tott Légoltalmi Liga
titkára lett. ( A Légoltalmi Liga
1937. december 5-én alakult.
Feladata a lakosság önvédelmi
kiképzése volt. Szervezte a házi,
óvóhelyi tűzoltó, az elsősegély,
a műszaki és a gázvédelmi egységeket. A város a II.
világhábo-rú idején a 9. Légvédelmi Kerület
központja volt. Légitámadás esetén rádión keresztül
és szirénával jelezték a veszélyt. Ha az ellenséges
gépeket 150 km-en belül észlelték, akkor a Magyar
Rádió a „Légiveszély, légiveszély Kanizsa, Zala”
szövegű felhívást sugározta. Ha a támadó gépek 15
percnyire megközelítették a várost, a szirénák 3-szor
30 másodperces időtartamban szólaltak meg, s
ilyenkor az emberek az óvóhelyekre menekültek. Ha a
veszély elmúlt, a szirénák 2-szer 30 másodpercig
szóltak, a rádió pedig „A légitámadás elmúlt”
bejelentést közvetítette. Nagy-kanizsát a II.
világháború idején három bombatámadás érte. A
légoltalomhoz kapcsolódó figyelőszolgálatban a
tűzoltók is részt vettek. Ez idő alatt a tűzoltók helyben
is külön felkészítésben részesültek, sőt 1940 után a 17
és 35 év közötti kanizsaiak is kötelező tűzvédelmi
oktatásban vettek részt a tűzoltó laktanyában.)
(Kanizsai enciklopédia) Vecsera Antal hivatásos
tűzoltó tisztként a 30-as években a fővárosi mintájú,
vezényszavakon alapuló, a technika korszerű
vívmányait felhasználó tűzoltó- képzés egyik fő
éllovasa volt. Személyesen oktatta a lakosságot a
légvédelmi, polgári védelmi ismeretekre. Oktató
termet rendezett be saját kezűleg készített oktató
tablókkal. Rendkívül katonás, fegyelmezett ember
hírében állt. A 40-es években legfőbb feladatul tűzte
ki az új tűzoltólaktanya megépítésének mielőbbi
megkezdését.
1941-ben a kanizsai tűzoltók roncsokból, több autó
alkatrészeiből építettek egy új mentőautót. Lófogatokat
egyelőre nem használtak.
1941. április 11-én Magyarország bekapcsolódott a
Jugoszlávia elleni háborúba, egyúttal a 2. világháborúba.
Csapataink megszállták a Délvidéket. Vecsera
Antal irányította és vezette a Muraköz tűzoltóinak
kiképzését, Csáktornya tűzoltóparancsnokává is kinevezték.
A világháború szükségessé és sürgőssé tette a vöröskeresztes
tanfolyamok és pályaudvari vöröskereszt
állomás indítását.
1942 májusában német nyomásra 207 ezer magyar
katona (a magyar honvéd alakulatok fele) indult a
Don kanyarba, köztük két zalai hadosztállyal. A frontokon
három kanizsai tűzoltó halt hősi halált. A háború
alatt a tűzoltók a szokásos tevékenységeiken
kívül légoltalmi feladatokat is elláttak.
1943. január 17-én összeomlott a keleti front az
orosz offenzíva előtt. Jány Gusztáv vezérezredes
(német engedélyre) visszavonulást rendelt el. A sokszoros
túlerő gyilkos gépezete és az orosz tél rendkívüli
hidege felőrölte a magyarokat. A rosszul felszerelt,
páncélosaiktól megfosztott 2. magyar hadsereg
egy év alatt a keleti hadszíntéren összesen 125 ezer
fős veszteséget szenvedett. Ebből mintegy 50 ezer
volt a halott, körülbelül ugyanennyi a sebesült és
mintegy 27 ezren estek fogságba.
Ezt követően egészen a háború végéig egyre borongósabb
és sötétebb színezetű újságcikkeket olvashatunk
az egyre gyakoribb légiriadókról, az „elsötétítésekről”,
a vasúti pályaudvart ért géppuskás légitámadásokról,
a zsidó lakosság elhurcolásáról, vagyontárgyaik
elárverezéséről, a zsidóságtól elkobozott
értékek városi raktárainak fosztogatásától, a növekvő
szegénységről, a szinte mindennapos kézigránát és
egyéb elhullott robbanószerek okozta balesetekről, a
táncos és egyéb mulatságok betiltásáról, kijárási ti-
A mentők tevékenységéről összefoglalóan a háborúig utoljára olvashatunk 1940. január 22-én a Zalai Közlönyben
37
lalmat megszegőkről, katonaszökevények kivégzéséről,
nyilas megmozdulásokról… A sorok közül
mindvégig az a töretlen és elvakult optimizmus olvasható
ki, melyet Hitler vagy Goebbels egy-egy
rádióbeszéde, kiáltványa sugallt. Soha egy percre
sem kérdőjeleződött meg a végső győzelembe és a
német csodafegyverekbe vetett hit. A városi mozi
szinte a legvégsőkig játszotta a német propagandafilmeket.
Nagykanizsa mentősei és a tűzoltói a jelek
szerint töretlenül dolgoztak, vonultak…
A Magyar Vöröskereszt Egylet Mentésügyi Osztályának
Légoltalmi bemutatója a Kossuth téren a 40-es
évek elején. (A nagykanizsai tűzoltóság gyűjteményéből)
1. számú légoltalmi mentőláda
MNOSZ 4054-51
1-50 személy részére
3db kötéscsomag, kicsi, steril 5×5 cm
3 db kötéscsomag, közép steril 8×5 cm
2db kötéscsomag, nagy, steril 10×5 cm
2db kötszerpólya (mullpólya) nem steril 10×5 cm
4db kötszerszövet (géz) steril 0,5 m
2 dob. vágott gézlapok, steril (2×100) db 6×6 cm
3 cs. vatta, nem steril 25 gr
3db háromszögletű kendő 70×70×100 cm
1db érleszorító pamutheveder 4 cm széles
1 dob ragtapasz 5m×2cm
10db biztosítótű, zacskóban 40-es
1db olló 125-ös
1db anatómiai csipesz 145-ös
1db vászonzacskó az olló és a csipesz részére 16×7
cm
12db jódampulla, dobozban
10db Amilnitrit (2 dobozban, 5-5 üvegcsőbe forrasztott
3-3 cseppel)
12db ammóniapárna, dobozban
20db szódabikarbóna tabletta (üvegben) 1gr-os
1db lapos bakelit pohár
5db porított rézgálic papírtokban 5gr-os
20db belélegző keverék ampullákban 1 cm3-es
1db üvegkulacs, háncsfonással, csattos zárral fél
literes
1db feljegyzési füzet 60 lapos
1db elsősegélynyújtó kézikönyv (E.V.K.I)
1db gázzsebcsomag
2 üveg 80gr chloramin
Légoltalmi elsősegély láda 1953-ból. A háború után
8 évvel valószínűleg nem történt nagy változás a
tartalmában…
38
1944. március 19-én a Margaréta-terv keretében a
német hadsereg megszállta Magyarországot.
1944. október 11-én Moszkvában fegyverszüneti
megállapodást kötött a magyar küldöttség. 1944.
október 15-én Horthy rosszul előkészített kiugrási
kísérlete kudarcot vallott. A németek Szálasi Ferenc
nyilas „nemzetvezető” kormányát juttatták hatalomra.
A keleti front lassan elérte az országot, lezajlott
Budapest borzalmas, 3 hónapos ostroma, majd 1945
első hónapjaiban a kimerült magyar-német csapatok
váltakozó sikerrel harcoltak az oroszokkal a Balaton
vonalától a Dunáig és vissza. (A történelmi adatok
szerint a „Balatoni csata” azért is tarthatott olyan
sokáig, mert Hitler ezekben a hetekben, amikor a
szovjet csapatok fő ereje már csak 80 kilométerre
állomásozott Berlintől, újabb harcászati hibát követett
el. A nyugati frontról visszarendelte a legelitebb
német katonai alakulatot, a 6. SS Páncélos Hadtestet,
mely az „Adolf Hitler” nevet viselte, de nem Berlin
védelmére, hanem Magyarországra küldte őket a
Balatonhoz, hogy védjék a birodalom utolsó épen
maradt olaj- és üzemanyag-lelőhelyét, a zalai olajmezőket.
Ez a rettegett német elit alakulat aztán Bécs
felé visszavonulva a sokszoros orosz túlerővel szemben
gyorsan felmorzsolódott. Parancsnokuk, Josef
„Sepp” Dietrich Oberstgruppenführer állítólag Bécsben
szarkasztikus humorral megjegyezte, hogy azért
ők a 6. sz. páncélos alakulat, mert már csak 6 tankjuk
van.) A lakosságot az orosz katonák kegyetlenkedéseivel
ijesztgették, aminek azért volt némi valóságalapja…
Moziműsor hirdetés a Zalai Közlöny 1945. márciusi
számában
Korabeli légoltalmi oktató táblák az elsötétítésről és az elsősegélynyújtásról
39
Cikkek, fényképek az első fejezethez
Y-akták, avagy a Cordatic története
Egy olyan magyar termék és gyártója történetét elevenítjük
fel, amely közel 100 éve született, de napjainkig
tisztelettel emlegetik a veterán autó- és motortulajdonosok.
Bízunk benne, írásunkkal mi is hozzájárulunk,
hogy ne boruljon rá – méltánytalanul – a
feledés homálya.
Schottola Ernő 1882. február 17-én alapította a Magyar
Ruggyantaárugyár Rt. (MRG) elődvállalatát
Első Magyar Ruggyanta (Gumi) és Asbest Áru Gyárak
néven. A kerepesi úti gyár 40-50 munkással még
kezdetleges körülmények között működött, újnak nevezhető
gumiipari termékeket ennek megfelelően nem
volt képes előállítani.
1890-ben a bécsi Oesterreichisch–Amerikanische
Gummifabrik AG kihasználva a gyáralapító
Schottola rózsásnak nem nevezhető pénzügyi helyzetét,
megszerezte a gyártelepet. (Schottola Ernő a
gumiárugyártással felhagyott ugyan, azonban az
alapítás érdemét megörökítve a gumigyártás meghonosítójának
titulálta önmagát.) A Magyar Ruggyantaárugyár
Rt. (MRG) így osztrák tőke kezdeményezésére
alakult meg 1890. december 31-én, a Schottolaféle
gyártól tulajdonképpen függetlenül, de a budapesti
cég jogutódjaként megszerezte az állami kedvezményeket,
és a kerepesi úti telepet is.
A gyár rekonstrukcióját és továbbfejlesztését nagyban
befolyásolta, hogy mennyi állami megrendelést
képes megszerezni. Az új üzem legnagyobb felvevőpiaca
hosszú éveken át a Magyar Királyi Államvasutak
Rt. (MÁV) lett, így az MRG rövid idő alatt jelentős
vállalattá vált. Elsőként vasúti ütközők, fékberendezési
gumicikkek, tárcsák, lökéshárítók és tetőfedőlemezek
gyártása indult meg, majd 1893-tól megkezdődött
kerékpárgumik, később pedig a keménygumi
és gumisarkok előállítása is. Az üzemekben 1910-ig a
német nyelvhasználat volt az általános, így az alkalmazottak
többségét kezdetben rákosfalvi és tolnai
sváb munkások, valamint cseh és német szakemberek
alkották. A termékek előállítása külföldi technológia
és szabadalmak alapján indult meg. Az újdonságok
eladhatóvá tétele érdekében pedig az MRG a kereslet
növelését is szem előtt tartotta: a gyár támogatta és
népszerűsítette a kerékpársportot, ezen kívül a versenyzőket
ingyen gumikkal látta el. A cég termékei az
1896-ban megrendezett budapesti millenniumi kiállításon
és az 1900. évi párizsi világkiállításon is jól
szerepeltek, ez a tény állandó keresletet teremtett
termékei iránt a tengerentúlon, és Európában is.
1901-ben kezdték meg a Tauril védjegyű azbesztkaucsuk
tömítőlemezek (IT-lemezek) gyártását, amely
egyike lett a legismertebb márkáknak Angliában,
Kanadában és Franciaországban. Az Amerikai Egyesült
Államok haditengerészete is ezt a tömítést használta.
Az ezt követő években több céget is érdekkörébe
vont (Daimler Automobil és Garage Rt.; Budapesti
Automobil Közlekedési Rt., más néven Autótaxi),
valamint külföldi cégeket és eladási üzleteket (Berlin,
Párizs) is alapított pozíciójának megerősítésére.
1911-ben az MRG megalapította a Cordatic Magyar
Gumiabroncs Rt.-t a pneumatikok forgalmazására,
és megkezdte az autógumik gyártását. Az angol
DUNLOP cégtől átvett technológia szerint az 1920-
as években az elsők között kezdett olyan gumiabroncsokat
gyártani, amelyekben erősítő betétként „kordszövetet”
alkalmaztak. Ellentétben a közismert
„rácsszövetekkel”, ezeknél a gumiba ágyazott szálak
a kereszteződéseknél nem nyírhatják el egymást. Innen
a név.
1913-ban hozták létre a Tauril Pneumatik Rt.-t Budapesten
és Bécsben, amely az MRG eladási szervezeteként
kezdte meg működését. A gyár legfőbb cikke
az 1912-ben piacra dobott új magyar termék, a
40
Tauril pneumatik volt. Ekkorra az MRG minden tekintetben
meghatározó nagyvállalattá vált.
Az első világháború idején az ország el volt vágva
a gyártáshoz szükséges (dél-amerikai) nyersanyagtól.
A probléma kiküszöbölésére Dorogi István mérnök
irányításával olyan új technológiát dolgoztak ki és
szabadalmaztattak, amellyel a műgumiból keménygumit
állítottak elő. Ez a termék a gyár egyik legkeresettebb
cikke lett, amely később a német tengeralattjárók
gyártásánál is használtak. A háború után
csökkentek a külföldi eladási lehetőségek, és a japán
gumiipar, mint veszélyes versenytárs jelent meg a
piacon. Dömpingáron dobták piacra termékeiket,
ami ellen kizárólag a minőség folyamatos javításával
védekezhettek a magyar vállalatok. Ez a versenyhelyzet
biztosította, hogy a magyar termékek világviszonylatban
is a szakma élvonalába kerültek.
1921–1922-ben vezették be magyar szabadalom
alapján az ún. „Y” mintázatú, a későbbiekben világhírűvé
vált Cordatic márkájú autóabroncsot, amelynek
élettartalma és 50 ezres kilométer teljesítménye
nemzetközi színvonalon állt. (A világháború után
gyártottak néha ennek tizedét sem érték el, sőt a buszok
abroncsainál sem volt ritka a mindössze 20 ezer
km-es átlagteljesítmény). Ennek ellenére az 1920-as
évek végén a Cordatic márka átlagban 8,4%-kal volt
olcsóbb, mint a külföldi gumik. A gumiabroncs keresletét
növelte az is, hogy sikerült állandó vevőjüknek
megnyerni a Taxi Vállalatot. (Egy törvény és egy
kormányrendelet kötelezővé tette a közhasználatú
gépjárművállalatok részére mind az autó, mind a
pneumatik hazai beszerzését.)
Az MRG az új abroncsnak köszönhetően szoros
kapcsolatot épített ki az egész világra kiterjedő
Dunlop-konszernnel. 1923-tól már jelentős exportot
bonyolított Angliával is, 1930-ban pedig Cordatic
service hálózat is létesült. 1937-ben Rotterdamban
szintén saját gyárat és képviseletet alapítottak. Az
ekkori sikereknek köszönhető, hogy a „Cordatic”
olyan jól csengő márkanév lett, hogy még az 1980-as
években is használta a magyar abroncsgyártás.
A Cordatic sikere – a márka bevezetésekor – a kiváló
minőségen túl a jól átgondolt marketingstratégiának
is köszönhető. A kor kiemelkedő művészeit
kérték fel plakátjaik és kiadványborítóik tervezésére.
Néhányan közülük: Pólya Tibor, Konecsnyi György,
Macskássy Gyula. Berény Róbert grafikus és festőművész
1928-ban tervezte a Globus Nyomdában kivitelezett,
1930-ban az utcákra került Cordatic gumiabroncs
hirdetését, mely azonnal a sebesség és erő
jól ismert szimbólumává vált. Az autóssapkában és -
szemüvegben, testre simuló öltözékben, vállán óriási
gumiabronccsal rohanó figura egy modern termék
megbízható minőségét hirdeti, mely azonnal vágyat
ébreszt a potenciális vásárlóközönségben. A reklámszakemberek
a kor szellemének megfelelő, meghökkentő
képi világot teremtettek, ügyesen felkeltve az
autó- és motortulajdonosok figyelmét. A vizuális
„támadáson” túl számos meglepő reklám-ötlettel is
találkozunk néhány korabeli kiadványban. Például
efféle népdal átköltésekkel:
„Budapestre kéne menni
Cordaticot kéne venni
Vigyázz soffőr jó lesz kedved
Cordaticcal nincs defekted”
(Kerék, 1928.)
A kor „félistenei”, híres motor és autóversenyzők is
népszerűsítették az abroncsokat.
Urbach László így dicséri: „Cordatic gumijuk nagy
segítségemre volt a Rekordnapon elért eredményem
elérésében.” Delmár Walter nyilatkozata: „A köpenyek
a mai napig 45000 km teljesítményt értek el, és
a futófelület kopása egészen csekély. Hosszú vezetői
múltam alatt sem találkoztam hasonlóval. Büszke
vagyok mint magyar autós, hogy a magyar gumiipar
világviszonylatban is ilyen elsőrangú gyártmányt
hozott piacra.”
1923-tól dr. Klein Pál kidolgozta az ún. anódeljárást,
aminek segítségével közvetlenül latexből (folyékony
gumitej), közbeeső gyártási folyamatok és az
addig szükséges nehézgépek kiküszöbölésével készítettek
gumiárukat, így lehetővé tette bizonyos áruk
előállítását jobb minőségben, és egészen újszerű
gumiáruk (poharak, pneumatiktömlők, puha és keménygumival
történő fémbevonatok) gyártását. Ez
volt az úgynevezett anódszabadalom, amelyet külföldön
is átvettek. 1927-ben az anódszabadalomban
rejlő lehetőségek kiaknázására megalakult az Anode
Rubber Company (MRG, a United States Rubber
Company, Dunlop Rubber Company Ltd részvételével.).
Ugyancsak szövetség alakult a Latex gyártmányokra,
amelynek a következő cégek voltak a tagjai:
Dunlop Rubber Company, U.S. Rubber Company,
Societa Italiana Pirelli , MRG. Az egész világra kiterjedő
új kapcsolatrendszer az autógumiabroncsgyártásban
különösen előnyösnek bizonyult.
A gazdasági világválság után az MRG új cikkek
bevezetésével és új piacok meghódításával próbálkozott,
méghozzá sikeresen. Bevezették a laktron (kör
keresztmetszetű gumifonal) és a lastex (gumifonalak
41
textillel történő bevonása) anyagokat, amelyek legnagyobb
felvevőpiacát az autógyárak jelentették.
1936-ban kezdték meg a gyorsan népszerűvé váló
vasgumi gyártását, valamint a jó minőségű szíj- és
hevedergyártás is. Világhírű árucikkük volt az olajálló
tömítőgyűrű. Többek között a RAF (Royal Air
Force), azaz angol királyi légierő repülőgépeinek
összeszerelését végző üzemek is a magyar termékeket
rendszeresítették.
A világválság leküzdését követően a korábban létrehozott
cégek is fejlődésnek indultak, így a Cordatic
Magyar Gumiabroncs Rt., is. 1937-ben az új gyártási
szabadalmakon alapuló korszerű termékek (autógumi-
gyártás, a szivacspadló, gumipadló és -szőnyeg)
forgalmazására két értékesítő vállalatot alapítottak,
a Cordatic Magyar Gumiabroncs Értékesítő Rt.-t és
az Emergé Palma Kaucsuk Rt-t. E cégnevek a későbbiekben
egybefonódtak az árukkal. Az exporttevékenységet
jól szervezett képviselői hálózat támogatta.
Cordatic és Ballon Cordatic márkanév alatt drót- és
gumiperemű, valamint magasnyomású motorkerékpár
és személyautó pneumatikokat, továbbá extraerős
teherautó és autóbusz pneumatikokat, kerékpántokat
forgalmaztak. Kiterjedt szervizhálózatuk segítséget
nyújtott mind a megfelelő típus kiválasztásában és
beszerelésében, mind a szakszerű karbantartásában.
A szerviz központja Budapest szívében, a Mozsár
utca 9-ben működött.
1938. a háborús készülődés jegyében telt el. A hadijárművek
növekvő termelésével együtt nőtt a pneumatikok
iránti kereslet. A második világháború
egyetlen magyar építésű, páncélozott, kerekes járművét,
a 39. M Csaba páncélgépkocsit is lövésálló
Cordatic gumikkal szerelték fel.
A második világháború alatt a kormány az MRG-t
is hadiüzemekké nyilvánította. A cég komoly termelési
nehézségekkel küzdött a fellépő nyersanyagellátási
gondok miatt, mivel mind a nyersgumit, mind
a pamutot a tengerentúlról szerezték be. Ezért új
eljárások bevezetése vált szükségessé.
Például gumihulladék újrafelhasználása – ennek
érdekében nagyszabású gyűjtőakciókat szerveztek –,
vagy a mesterséges kaucsuk (műgumi) előállítása.
Műszaki megállapodást kötöttek a Semperit
Oesterreichisch–Amerikanische Gummiwerke AGval:
a német műgumit a Cordatic Magyar Gumiabroncs
Rt. dolgozta fel, az MRG telephelyén és gépeivel.
A háború alatt a vállalat üzemeit nem érte bombatámadás.
1945 után a továbbra is fennálló nyersanyaghiány
és a technikai eszközök korszerűtlensége miatt a korábbi
(háború előtti) termelési szintet nehezen lehetett
teljesíteni. A korábban világhírű termékek minősége
fokozatosan romlott. A selejt aránya 1952-re a
gumiabroncsgyártás területén már elérte a 21–26%-
os szintet!
A vállalatot 1949-ben államosították Ruggyantaárugyár
néven. Többször átszervezték és összevonták
a (Cordatic Magyar Gumiabroncs Rt. Gumiabroncs
Értékesítő Nemzeti Vállalatként működött tovább),
míg 1963-ban megalakították az Országos Gumiipari
Vállalatot (OGV). A vállalat elégítette ki a gumiipari
termékek iránt keresletet (autóbuszgyártás, a bányászat
és más ágazatok gépesítése, nagyüzemi mezőgazdaság),
s gyártottak nagy mennyiségben bicikli,
személy- és tehergépkocsi, motorkerékpár köpenyt és
tömlőt, szállítóhevedert, hajtó- és ékszíjakat, latexcikkeket,
s a későbbiekben kemping gumiárut.
A cég 1973-ban vette fel
a Taurus Gumiipari Vállalat
nevet. Az 1970-es
évek sikerterméke a világ
olajbányászatában elterjedt
és jól eladható olajipari
mélyfúrótömlő volt.
Az 1980-as évek végén 3-
3 fővárosi és vidéki gyárában
előállított gyártmányait
Taurus, Palma,
Emergé, Cordatic márkanévvel
forgalmazta.
Cordatic abroncsot a
következő gépjárműtípusokhoz gyártottak: motorkerékpárok,
segéd- és kismotorok, személy- és
kistehergépkocsik, tehergépkocsik, társasgépkocsik,
pótkocsik, mezőgazdasági és egyéb ipari járművek
(például targoncák). Cordatic kerekeken gurultak a
magyar gyártású Csepel, Pannonia és Danuvia motorkerékpárok
is.
Az abroncsokat öt különböző mintázattal rendelhették
a vásárlók a 70-es években:
1. Országúti mintázat: hézagmentes útburkolatú
utakra
2. Terepjáró mintázat: lágy felületű utakra
3. Félterepjáró mintázat: részben szilárd utakra,
részben terepre történő üzemeltetéshez
4. M+S mintázat: hó és sár köpeny néven ismert.
Csúszós, laza talajra (hó, sár, homok, jeges út) ajánlotta
a gyártó.
5. Különleges mintázatok: speciális járművekhez,
mint a munkagépek, mezőgazdasági gépek, szállítógépek,
targoncák.
A rendszerváltás utáni privatizáció során 1996-ban
a gyár a Michelin tulajdonába került.
42
Most következzen érdekességképpen egy újságcikk
a Tolnai Világlapja 1937. augusztus 18-án megjelent
számából:
Három generáció egy fényképen. A bajcsai bíró felesége,
Mlinarics Jánosné 29 éves korában már nagymama
volt. Karján tartja unokáját, az egyéves kis
Margitot, aki virágot kap a 16 éves mamájától.
(Balassa felv.)
TOLNAI VILÁGLAPJA
A Dunántúl új csodája: a 29 éves nagymama
Új magyar világrekord született – a szó legszorosabb
értelmében született – egy dunántúli kis faluban,
amikor Lánczos József gazdálkodó portáját meglátogatta
a gólya és egy kis leánykát hozott: Margitkát,
aki még egyesztendős sincs. Kövér kis arcán derült
mosoly ragyog, még nem tudja, hogy születése a világ
népesedési statisztikájának milyen szenzációja
volt. Anyja 15 éves, nagyanyja pedig 29 éves.
Ilyen még aligha volt! Lánczos Margitka nagymamája
a világ legfiatalabb nagyanyja.
A rendkívüli esetnek hiába keressük párját, példátlanul
áll: Európában, az Egyesült-Államokban és
Ausztráliában; mindenütt, ahol fehéremberek élnek.
Mert hiszen a színesek között a korai apaság, anyaság
– természetszerűleg a korai nagyapaság és nagyanyaság
megszokott, mindennapi dolog.
Megtörtént már, hogy 12 éves leány férjhez ment,
az is előfordult, hogy 16 éves fiú házasodott, de arra
még nem volt példa, hogy 29 éves asszonynak unokája
legyen. Most van! A rekordot eddig a rekordok
földje, Amerika tartotta. Rövid idővel ezelőtt összeírták
az Északamerikai Egyesült Államok nagyanyáit.
A legfiatalabb egy farmer 31 éves felesége volt.
Ő tartotta a világrekordot 1936. szeptember 18-
áig, mikor megszületett Lánczos Margitka, aki nagyanyává
tette 29 esztendős nagyanyját s ezzel a világrekord
és a legfiatalabb nagyanya cím átkerült Európába,
a Dunántúlra, magyar földre, Bajcsára. Az a
legérdekesebb a dologban, hogy csak most derült ki a
szenzációs esemény. A községi jegyző az anyakönyv
rendezgetése során jött rá, hogy a községi bíró felesége
a világ legfiatalabb nagyanyja. Addig fogalma
sem volt az amerikai világrekordról, amelyet már
majdnem egy éve megszerzett Magyarországnak.
Az ifjú anya születési évszáma 1921, a nagyanyáé
1907, az unoka a múlt év szeptemberében jött a világra.
A három dátum szerint nem is harminc év alatt
három generáció követte egymást. A nagymama
1914-ben, a világháború kitörésekor első elemibe
járt és az ábécét tanulta. Leánya még nem tudta leírni
a nevét, mikor a koronáról áttértünk a pengőszámításra
és már egyesztendős gyermeke van...
Bajcsán korán házasodnak a legények és hamar
bekötik a fejét a lányoknak. A bajcsai bíró, Mlinarics
János most 40 esztendős. 16 évvel ezelőtt nősült.
Pintér Máriát vette feleségül, a menyasszony még
nem volt 14 esztendős, mikor a templomban az oltár
elé álltak. 1921. augusztus 25-én született leányuk,
Anna; alighogy betöltötte a 14. életévét, máris megkérték
a kezét. Mlinaricsék eleinte ellenezték a házasságot,
de azután visszagondoltak a maguk mátkaságára
és beleegyeztek a házasságba. Diszpenzációt
kaptak és megtartották a lakodalmat. Hamarosan
megérkezett Margitka és Mlinarics Jánosné alig pár
hónappal 29. születésnapja után nagymama lett.
Már Amerikában is tudnak a nagy esetről: a fiatal
nagymamáról és Bajcsára egyre-másra hozza a posta
a gratuláló és érdeklődő leveleket.
A Mlinarics- és a Lánczos-családnak külön öröme,
hogy a kis unoka leány lett. Így remény van arra is,
hogy 15 év múlva megszülessen a negyedik generáció
és Mlinarics Jánosné újabb világrekordot és címet
kapjon: a legfiatalabb dédanya.
45–46 éves korában még ringatni, fürdetni szeretné
a dédunokát. De hol van ez az idő? Egyelőre Lánczos
József bajcsai gazdálkodó udvarán nagyteknőben
fürdetik Margitkát
A gyermek boldogan paskolja a vizet, nevet, kiabál.
Ketten is szorgoskodnak körülötte és aki nézi a kedves
látványt, nem tudja: ki a mama és ki a nagymama.
Erdélyi István
43
Knortzer György (1854-1940), a Nagykanizsai
Tűzoltóparancsnokság örökös főparancsnoka fiatalon
és idős korában
Ilyen kilátás tárult az Arany Szarvas szálló vendégei
elé… Hetivásár a Főtéren (ma Erzsébet tér) 1901-
ben. Jól látható, hogy a tér nyugati oldalát még a
börtön épület uralta. A fogház hatalmas épületét az
állam építtette 1873-ban. Mintabörtönnek épült „120
egyénre szánva”
Vásári forgatag az Erzsébet téren az 1930-as években
Knortzer György munkahelye, a nagykanizsai takarékpénztár.
A város legforgalmasabb pontja volt
régen – s talán ma is – a Fő út és a Csengery utca
kereszteződése.1897-ben a város itt jelölte ki a bérkocsik
egyik állomáshelyét
A Deák téri fapiac 1889-ben. Jól látható a takarékpénztár
épülete, és az is, hogy a fát hasábokban árusították
lovas kocsikról
44
Tűzoltóink az 1900-as évek fordulóján, ill. korabeli
elsősegélynyújtás oktatás. (vörsi Tűzoltó Múzeum)
I-II. mászó osztályok
I-II. szívó osztályok
A szerkocsi és legénysége
A Tűzoltóság parancsnoksága 1904-ben, jobb oldalon
kissé elmosódva a sisakos álló alak Knortzer
György főparancsnok. (A nagykanizsai tűzoltóság
kiállítási képeiből.)
45
1892-ben jelentős szakmai előrelépés is
történt: Knortzer György, aki 1891-ben
titkárból alparancsnokká lépett elő, és
ebben a minőségében a Zalavármegyei
Tűzoltó Szövetség választmányában
Nagykanizsát képviselte, a Szövetségtől
megbízást kapott egy „Tűzoltóvizsgarendszer
és tankönyv” megírására.
Tanulmányát a Szövetség 1892-ben
elfogadta, és kötelezővé tette az egész
vármegye tűzoltóságai számára. Ezután
csak az lehetett tűzoltótiszt, aki ennek a
könyvnek alapján vizsgát tett.
Későbbi megbízás ifj. Knortzer György számára a Vöröskereszttől
46
Kovács Tibor: Vöröskeresztes élet Zala vármegyében, 1881-1945 – a Vöröskereszt zalai története. 113. oldal
47
A szegedi városi tűzoltóság részére az országban
másodikként 1904-ben szállította Köhler István
tűzoltószergyára ezt a 3 hengeres lóvontatású fecskendőt.
Eredetileg egy 14 lóerős Benz motor hajtotta
meg. Percenként 690 liter vizet szállított, s 22-es
lövőkével 30 m magas sugarat adott. Ára 9945 korona
volt. Később a motort kicserélték, 1926-ban a
Suhajda csokoládégyár tüzénél még oltottak vele.
Technikai jellegzetessége: a robbanómotor nagy
fordulatszámát óriási fogaskerék áttétellel csökkentették
le a dugattyús szivattyú meghajtására alkalmas
kisebb fordulatra. A fogaskerék egyúttal a lendítőkerék
szerepét is betöltötte
R. Czermack Tűzoltófecskendő, Szivattyú és Gépgyár
(Teplitz) gőzfecskendője 1911-ből. A gyár 1908-ban
a debreceni tűzoltóságnak 6 att. nyomáson percenként
440 liter vizet adó különleges gőzfecskendőt
szállított. Különlegessége abban állt, hogy amíg elegendő
gőzt nem fejlesztett, kézzel is lehetett működtetni
(120 l/p teljesítménnyel)
A tűzoltóság technikai fejlődését mutatja be a fenti
kép, az emberi erővel történő vízszivattyúzástól a
gépkocsi robbanómotorját felhasználó benzinmotoros
szivattyúig. (A vörsi Tűzoltó Múzeum kiállítási
anyaga. Az előző képeken a szintén Vörsön kiállított
gőzgéppel, és benzinmotorral hajtott szivattyúk láthatók)
Steril kötszerek 1932-ből, 1936-ból és 1940-ből, ill. a
kor jellegzetességei: a bádogból készült végtagrögzítő
sínek
48
Egy korabeli tábori hordágy a Nagykanizsai Tűzoltólaktanyából
Korabeli jódtinctura (alumínium ill. krómozott réz
edényben tárolták az üvegcsét)
Motoros elsősegély doboz 1932-ből kötszerekkel,
gyógyszerekkel és egy érdekes, illusztrált háromszögletű
kendővel, valamint kötszerek 1944-ből, ill. a
háború előtti időkből
Tűzoltóink gyakorlatozása tolólétrával. (A nagykanizsai
tűzoltóság kiállítási képeiből)
Díszelgés a nagykanizsai tűzoltólaktanya udvarán. (A
nagykanizsai tűzoltóság kiállítási képeiből)
Gyakorlat közben a nagykanizsai tűzoltólaktanya
udvarán
49
A fenti képeken nagykanizsai tűzoltó mentődolgozók
gyakorlati elsősegély képzése.
(Sötét egyenruhában ifj. Knortzer György mentős
szakaszparancsnok)
Leventék elsősegély oktatás közben a Nagykanizsai
Tűzoltóparancsnokság udvarán.
50
A BÖME és a VVOME címerei, ill. egy VVOME tagsági igazolvány másolata. (Debrődi Gábor fotói)
51
A MÁG korabeli hirdetése 1927-ből a korona-pengő
váltás évéből. Nagykanizsa mentőautója 1930-ban –
speciális szerkocsi lévén – ennél kicsivel többe,
12000 pengőbe került. (Az „Automobil-Motorsport”
folyóirat korabeli számából)
Péchy Erzsi egy Steyr volánja mögött szenvedett
balesetet
A művésznő szerint a Peugeot sofőrje volt a hibás
MÁG hirdetés egy 1924-es kínai újságban, a cég
neve egyébként „Wild Trading Company” volt
A dicstelen vég: a Méray Motorkerékpárgyárnál
karosszált Magosix alváz 1934-ben a budapesti
autókiállításon
52
A középkor orvosi szörnyűségeit jól összefoglalja ez az újságcikk, mely az 1980-as évek második
felében jelent meg az Élet és Tudomány magazinban
53
54
55
56
Érdekes és mindenképpen követendő példa a Nagykanizsától mindössze 28 km-re található Orosztony
körjegyzőjének korabeli kezdeményezése
www.zalaikozlony.nagykar.hu – A következő újságcikkekre ezen a honlapon találtunk rá
57
A Zala-Somogyi Közlöny 1871. szeptemberi híradása
még az urasági fecskendő elsőségét emeli ki
1871. szeptember 9-én a Zala-Somogyi Közlönyben
megjelent hír „Stirling úr”(Stirling János) Nagykanizsán
tett látogatásáról, tervezett oktatói tevékenységéről.
(A nagykanizsai Önkéntes Tűzoltó Egylet
ezüst serleggel ajándékozta meg)
Zalai Közlöny 1922. december 15.
Zalai Közlöny 1871
Zalai Közlöny 1922
58
folytatás a következő oldalon
Zalai Közlöny 1923
59
Zalai Közlöny 1923. január 11.
folytatás a következő oldalon
60
Zalai Közlöny 1923. február 11.
61
A ’20-as években a szilveszteri gyűjtés mellett hagyomány volt a mentők majálisa, juniálisa, melyet csaknem
kivétel nélkül minden alkalommal a Sétakertben rendeztek
folytatás a következő oldalon
Zalai Közlöny 1924
62
Tudósítás a barakk-kórházban történt tűzesetről. Zalai Közlöny 1924. február 24.
Zalai Közlöny 1925
63
Zalai Közlöny 1926
folytatás a következő oldalon
64
folytatás a következő oldalon
Zalai Közlöny 1926. április 20.
65
Zalai Közlöny 1926. június 19.
Zalai Közlöny 1926. július 27.
66
Zalai Közlöny 1927
Zalai Közlöny 1927. augusztus 28.
Zalai Közlöny 1927. április 29.
67
Zalai Közlöny 1927. október 27.
Zalai Közlöny 1928
Zalai Közlöny 1928. január 19.
68
1928. február 4-i újságcikk a kanizsai járás községeiben létrehozandó tűzoltóállomásokról (Zalai Közlöny)
1928. március 24-én a Zalai Közlöny örvendetes eseményről számolt be
folytatás a következő oldalon
69
1928. március 30-án megjelent újságcikk (Zalai Közlöny)
folytatás a következő oldalon
70
1928-ból egy kis ízelítő (Zalai Közlöny 1928. június 20.)
71
Zalai Közlöny 1928. október 20.
Egy jellemző korabeli eset, melyről 1928. december 7-én adott hírt a Zalai Közlöny
folytatás a következő oldalon
Egy nagyszerű pályafutás
érdemesítése
(Zalai Közlöny
1928. december 25.)
72
Az 1928-as év értékelése egy újságcikkben összefoglalva. Egy kis korrajzot is kapunk a nagyszerűen megfogalmazott
beszámolót olvasva. Ebben az évben Alexander Fleming skót származású orvos felfedezte a Penicillint
1928. december 28-án megjelent cikk a Zalai Közlönyből
Zalai Közlöny 1929
73
1929. október 16-án megjelent újságcikk a Zalavármegyei Tűzoltószövetség közgyűléséről
Zalai Közlöny 1929. május 7.
Zalai Közlöny 1930
folytatás a következő oldalon
74
Knortzer Györgyöt megbecsülték abban a városban, ahol élt és munkálkodott
(Zalai Közlöny 1930. április 25.)
Zalai Közlöny 1930. május 18.
Egy újságcikk a Zalai Közlönyből 1930. június 26-i dátummal
75
folytatás a következő oldalon
A mentőautó érkezéséről számol be a két nyári újságcikk
fent: Zalai Közlöny 1930. július 19.
jobbra: Zalai Közlöny 1930. augusztus 3.
76
Zalai Közlöny 1930. július 20.
77
Zalai Közlöny 1931. január 2.
1931. január 11-én kelt újságcikk, mely bizonyítja, hogy volt értelme a segélykérő felhívásnak (Zalai Közlöny)
Zalai Közlöny 1932. március 18.
Zalai Közlöny 1931
Zalai Közlöny 1932
78
1932 is mozgalmas év volt a mentők számára
(Zalai Közlöny 1932. március 18.)
Tudósítás a tűzoltóversenyről a Zalai Közlöny 1932. augusztus 23-i
számában
Zalai Közlöny 1932. június 2.
Zalai Közlöny 1933
Ebben a 1933. január 10-i cikkben pedig arról is olvashatunk, hogy a mentőautó reflektora megszalasztotta
az útonállókat… (Zalai Közlöny)
79
1933. január 13-án megjelent újságcikk a „mentő-intézmény” 10 éves munkásságáról
1933 februárjában elhunyt Gróf Apponyi Albert. Akkora tél volt, hogy napokig nem lehetett járni az utakon
az embermagasságú hó miatt. A Balaton partján egész állomásokat, mozdonyokat, és vonatszerelvényeket
borított be a jég. Minden 3-6 éves gyermeket beoltottak diftéria ellen. Hosszú újságcikkek foglalkoznak a
Habsburg uralkodócsalád vagyonának további sorsáról. Az automobilokon kötelező rendszámcserét hajtottak
végre. Májusban meghalt Krúdy Gyula. Mentőseink pedig fáradhatatlanul dolgoztak, ahogyan azt az
újságkivágások is tanúsítják
Zalai Közlöny 1933. január 20.
80
Zalai Közlöny 1933. április 4.
1933 tavaszán tűzoltóink kitűntetéseket vehettek át dr. Krátky István polgármestertől.
Zalai Közlöny 1933. április 11.
81
Május elején Gróf Bethlen István volt miniszterelnököt, Nagykanizsa országgyűlési képviselőjét (1935-1939)
szerencsétlen lovasbaleset érte Inke határában… (Zalai Közlöny, 1933. május 2.)
Zalai Közlöny 1933. május 24.
folytatás a következő oldalon
82
1933-ban országos tűzoltókongresszus volt Nagykanizsán. A küldöttek fogadásáról hosszú újságcikk jelent
meg (Zalai Közlöny 1933. június 4.)
Két jellemző hír a
korabeli mentőfeladatok
közül.
(Zalai Közlöny
1934. november 25.)
Zalai Közlöny 1933. június 18.
Zalai Közlöny 1934
83
1934. december 29-én összefoglaló cikk jelent meg a mentők éves tevékenységéről (Zalai Közlöny)
Zalai Közlöny 1935
Zalai Közlöny 1935. március 1.
Zalai Közlöny 1935. április 28. Zalai Közlöny 1935. április 27.
84
-
/
Hitler 1935-ben a Mercedes gyártól ajándékba kapott
Mercedes 770 típusú kormányzati autója, mellyel szemben
a kanizsai tűzoltók úgy gondolták, hogy értelmetlen
versenybe szállni az autó-szépségversenyen
Balra: Zalai Közlöny 1935. május 3.
Zalai Közlöny 1935. június 29.
85
1937. január 5-én jelent meg az előző év mentőmunkáját értékelő újságcikk (Zalai Közlöny)
Zalai Közlöny 1937
Zalai Közlöny 1938
Zalai Közlöny 1938. március 15.
Zalai Közlöny 1938. március 24.
86
Zalai Közlöny 1938. április 2.
Zalai Közlöny 1938. március 24.
Zalai Közlöny 1938. március 31.
Zalai Közlöny 1940
Zalai Közlöny 1940. szeptember 19.
87
Zalai Közlöny 1940. október 21.
Zalai Közlöny 1940. október 22.
88
Zalai Közlöny 1940. november 6.
Zalai Közlöny 1940. november 9.
Zalai Közlöny 1940. október 30.
Zalai Közlöny 1940. november 15.
89
Zalai Közlöny 1940. november 15.
Zalai Közlöny 1940. december 9.
90
Zalai Közlöny 1944. szeptember
Zalai Közlöny 1940.
december 18.
91
92
93
folytatás a következő oldalon
94
95
96
Zalai Közlöny 1945. január
97
98
Zalai Közlöny 1945. február
99
100
Zalai Közlöny 1945. március
101
Az orosz hadsereg 1945. április 1-jén történt nagykanizsai bevonulása előtt 4 nappal megjelent utolsó Zalai
Közlöny címlapja
102
www.holmi.nagykar.hu
Koraszakunk történetének tárgyalásakor nagyszerű munkákra támaszkodhattunk
102
A középkorhoz képest nagyon jól érzékelteti az elsősegélynyújtás
fejlődését a Lendvai Rezső: A Szombathelyi
Önkéntes Tűzoltó és Mentő Egylet története
című kiadványból vett szemelvény, mely az 1900-as
évek fordulóján mutatja be a sürgősségi ellátás alapfogalmait.
A könyv borítója
Az elsősegélynyújtás ismeretei
(A szakmai munka fejlődése)
A humanizmus törvényéből indult ki a magyar törvényhozás,
amikor megalkotta az 1876. évi XIV.
törvényczikk 39. §-át. Eszerint: „balesetek alkalmával
a segélynyújtás mindenkinek, ki ehhez tettel,
vagy tanáccsal járulni képes, kötelességében áll.”
A 40. §. a következőképpen rendelkezik: „Mindazok,
kik foglalkozásuknál fogva gyakrabban jönnek
azon helyzetbe, hogy balesetekben segédkezet nyújthatnak,
mint például hajósok, halászok, mozdony- és
vonatvezetők, bányászok, rendőrök, ...”
A 41. §. szerint: „A hatóság intézkedik aziránt,
hogy a népesebb városokban mentő intézetek állíttassanak,
melyek a szükséges mentőeszközökkel és
gyógyszerekkel ellátandók. S hogy a rögtöni balesetek
által sújtottak megmentése és segélyezése iránt a
lakosság népszerű oktatás által felvilágosíttassék.”
A 42. §. a következőt rendeli: „Mindezek és általában
az egészségügy szempontjából fő figyelmet érdemlő
szabályok a népiskolákban tanítandók. Arra,
hogy az ily oktatás megadatott-e, az egészségügyekben
első fokú hatóság felügyelni tartozik.”
Az 1887-ben megjelenő Tűzoltó Közlöny rendelkezést
adott ki a tűzoltók mentőfelszereléséről, a
balesetek és az egészségkárosodások ismertetéséről,
továbbá a sérültek ellátásáról. Ez a rendelkezés néhány
évtizedig érvényben is volt. A tüzeknél előforduló
baleseteket belső és külső bajokra osztotta az
utasítás, s ennek megfelelően csoportosítva tárgyalta:
Belső bajoknál a rosszullétet, az ájulást, a széngőzmérgezést,
a fulladást, a gutaütést vagy szélhűdést, a
megfagyást, a nyavalyatörést, a villámcsapást és a
mérgezést részletezte.
Külső bajok közé került az égés, a sebzés, a zúzódás,
a ficam és a csonttörés.
A fenti rendelkezések hatására a különböző megyei
tűzoltótestületek is próbáltak az elsősegélynyújtásban
előrelépni. Helyi orvos-előadókat és a BÖME kiküldötteit
próbálták felkérni egy-egy előadás, vagy tanfolyam
megtartására.
A Vasvármegyei Tűzoltó Közlöny 1900. évi I.
számában „A villamos áram hatása az emberi szervezetre”
címmel ad útmutatást, s elemez hasznosítható
tapasztalatokat, szempontokat. E témának külön aktualitást
adott az a tény, hogy a tűzoltás egyre veszélyesebb
lett az elektromos áram gyakori jelenléte
miatt.
A szakmai előrelépést szolgálta az is, hogy a
BÖME megbízásából minisztériumi támogatással Dr.
Lőbl Vilmos, a mentőegyesület ellenőrző orvosa
tartott előadást a megyeháza dísztermében nagyszámú
hallgatóság előtt. Ezen részt vettek a tűzoltóság, a
rendőrhatóság és a nagy gyárak képviselői is.
Az I. előadáson Dr. Lőbl Vilmos Úr foglalkozott az
elsősegélynyújtás fontosságával, a sérülésekkel, vérzésekkel,
azok ellátásával.
A II. előadáson a ficamokról, törésekről, mérgezésekről,
a sérült mozgatásáról szólt. Nagy tetszést
váltott ki a gyakorlati bemutatóval.
A Vasvármegyei Önkéntes Tűzoltóegyletek Szövetsége
1900. augusztus 12-én tartott VIII. közgyűlésén
bemutatta a mentők iskolai gyakorlatát, amit
Gergő Samu megyei főorvos tanított be. Ezen a gyűlésen
még szó volt a mentési eljárásokról, azok széles
körben való alkalmazásáról is.
Brutscher József is aktív résztvevője volt ennek a
bemutatónak. Tudta, hogy ezek a gyakorlatok alapját
jelentik egy később szervezendő mentőosztály építésének.
Mindig támogatta, hogy hozzáértők, szakemberek
tartsák az alapképzéseket, s majd a konkrét
mentési eljárásokban kell a tapasztalatokat, a módszereket
közösen megtárgyalni és elemezni. Erre
alapozta később a mentőosztály tagjainak előírt intenzív
tanfolyam tananyagát is. A sűrű órarendben
gyakran késő estig tartott a foglalkozás a jelölteknek,
és gyakorlással, próbákkal kellett hasznossá tenniük
a tanfolyamra szánt időt. Többször hangoztatott el-
102a
103
képzelése volt, hogy nem lehet az élő ember a konkrét
gyakorlás tárgya. Addig, amíg valaki eljut a valós
helyzetben való segítségre intézményi szinten, addig
elméletben, bábun, gyakorlati helyszínen sokszorosan
el kell tudni sajátítani a tudnivalókat. „Nem lehet
beteghez engedni a mentőosztályon belül a gyakorlatlant,
tanuljon hát előbb” – vallotta Brutscher.
A konzultációs képzés bevezetésekor azt vallotta,
hogy „...az egymástól tanulás a legnagyobb kincs,
ezt az indulás éveiben bűn volna kihasználatlanul
hagyni.”
A Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület által készített
oktató füzeteket maga Brutscher hozta pesti útjairól,
s azt a képzésen rögtön hasznosítani is akarta.
Annak érdekében, hogy a legsúlyosabb betegeknek a
legtöbbet nyújthassa, a mentőosztály kérésére a helyi
orvosok is kivonultak mentőorvosként.
Ennek egyik eredményéről így számol be a Vasi
Napló „Veszedelmes gázmérgezés” címmel:
„Ma reggel súlyos esetben hívták a mentőket az
Árvaház utcába, a 11. sz. házba, ahol Csoknyay Jánost
hasonnevű fiával együtt reggel veszedelmes
méretű gázmérgezéssel találták lakásszobájában.
Reggel hét órakor vették őket észre. Azonnal hívták a
mentőket és Dr. Steiner Ede orvost, kiknek gyors és
erélyes beavatkozására sikerült életet vinni a két
eszméletlen személybe. Kétórai megfeszített munka
eredményeképpen a betegek magukhoz tértek.”
Brutscher a mentés szervezésében egészen különlegeset
alkotott a helyszínen és a felkészülésben is. A
mentőosztály megítélésében meghatározó volt az Ő
mentésszakmai munkássága.
Folyamatos volt a mentőosztály tagjainak szakmai
továbbképzése. Az országban itt történt az egyleti
tagok vonatkozásában a legtöbb továbbképzés.
Brutscher és Dános Dr. oktatási anyaga korszerű
volt, vázlatukat más megyében is felhasználták. A
nyilvános gyakorlati bemutatók a tájékoztatáson, a
népszerűsítésen kívül a dolgozók szakmai továbblépését
hivatott elsősorban szolgálni. A sokoldalú képzés,
a gyakorlatra helyezett hangsúly alapos képzést
tett lehetővé. Még a látszólag elméleti jellegű anyagok
is gyakorlatiassá váltak azáltal, hogy a napi példákból
vett utalások rendre elhangzottak.
A mentőosztály orvosa többször hangoztatta, hogy
a segélynyújtás egésze alatt az illető egyénnel a leggyöngédebben
kell bánni, minden segítői tettet úgy
kell alkalmazni, hogy a betegnek az a legkisebb fájdalmat
okozza. A segélynyújtónak egyébként sem
legfőbb feladata a beteg teljes meggyógyítása, hanem
elsősorban az életveszély elhárítása, vagy a súlyos
következmények késleltetése, s még használható
időnyerés az orvos érkezésére.
Fontosnak tartotta, hogy az elesettet tartsák a segítők
jó szóval, biztassák, bátorítsák és vigasztalják. A
segélynyújtást ott kell elvégezni, ahol a baj történt,
nem lehet mindig elvinni a legközelebbi házba. Hazavitel
csak akkor kerüljön szóba, ha a segítés már
megtörtént és a beteg nem igényel későbbi ápolást,
esetleg kórházba vitelt.
A segítésnél fontos lehet a ruha eltávolítása, de az
csak a legszükségesebb területre terjedjen ki, különösen
nőknél kell erre nagyon vigyázni. A levetkőztetettet
más ne lássa, de a felnőtt hozzátartozók szükségben
a feladatba bevonhatók.
Az első segély nem jelenthet rendszeres betegkezelést,
az nem a segítő feladata.
Dános Dr. egyik óravázlatában a következő áll:
1. előadás:
– az elsősegélynyújtás fontossága (a szenvedő embertársunk
megsegítése)
– az emberi test működése (a bonyolultság és a nagyság
bemutatása)
– sérülések, vérzések (bemutatás hozott szolgán)
– eszköz nélkül hogyan lehet (legyünk leleményesek)
– a sebek kezelésének fő szabálya a tisztaság (figyelem
felhívása)
– mit tilos a sebre tenni
– szabad-e szorítani a vérző testrészt? (csak ha másképpen
nem áll el)
– kötözések pólyával, háromszögkendővel
(fontos, hogy mindig mutassuk, ne csak beszéljünk)
– a sérült mozgatása (a rossz mozdítás sokat árthat)
a hordágyazás szabályai (ezt is gyakorolni kell)
csonttörések (megfogása a rögzítéshez, annak módjai)
2. előadás
– égés, annak fokozatai (mit tegyünk a sebre, mit ne)
– rosszullét (enyhe stádium, zárt helyiség, hőség,
pára)
– ájulás (tünetek, földrehullás magyarázata, a tennivalók)
– széngőzmérgezés (tökéletlen kályhaégés, tünetekből
felismertetni, élesztési módokat is mutatni)
– fulladás (miért nem juthat levegő a tüdőbe)
– gutaütés (szélhűdés) (hogyan kell megismertetni,
mi a mentése)
– megfagyás (a folyamatos melegítést sulykolni)
– napszúrás (fölismertetés és mentőténykedés)
– villámütés (gyakran lehet szükség élesztésre)
– nyavalyatörés (mit kell tenni görcs alatt, jó utánoztatni
a görcsöt, úgy jobban megjegyzik)
Ilyen sokoldalú képzést kapott mentőszemélyzet a
soros továbbképzéseken és a napi gyakorlásokon
különösen sokat foglalkozott a mesterséges lélegeztetéssel
és a vérzés megszüntetésével.
Ha az ablak nyitásával, a friss levegő beengedésével,
vagy a beteg mellének dörzsölésével sem tudtak
elérni légzőmozgásokat, akkor szükségessé vált a
mesterséges lélegeztetés alkalmazása. Ilyenkor a
beteg mozdulatlan mint egy halott. Ekkor kellett a
levegő a tüdejébe, kívülről segítve annak bejutását.
102b
104
Ennek egyik módszere, hogy a hanyatt fekvő beteg
lemeztelenített mellkasát a segítő két kézzel a mellkas
oldaláról nyomta meg, ezzel a levegő kiszorult a
tüdőből. Ha a nyomás megszűnt, úgy a mellkas viszszanyeri
eredeti alakját, ezzel levegő áramlott a tüdőbe,
így ez jelentette a lélegeztetést.
Alkalmazhatónak tartották még a lélegeztetés pótlására
azt a módszert is, hogy a beteg két karját feje
fölé húzták, ekkor a levegő kiment a tüdőből, majd a
törzs felé húzták a karokat, amikor kitágult a tüdő,
így a levegő beáramlott. Megoldás lehetett az is, ha a
beteget gyorsan oldalra fordították, majd visszaeresztették.
Kezdetben használatos volt a légszivattyú is,
amellyel a szájba juttatták a levegőt, majd onnét az
elhasznált levegőt kiszívatták. A mentőosztály erre
használható szivattyút nem vásárolt, 1913-ban került
beszerzésre a már korszerűnek mondható pulmotor,
amelyet sokszor használtak a mentések során. A légszivattyú
beszerzése tárgyában többször felkeresték a
gyártók a mentőosztályt, azonban Dános Dr. szakmai
szempontból aggályosnak tartotta annak alkalmazásba
vételét.
Fontos szabály volt, hogy a mesterséges lélegeztetést
tartósan és lelkesen kell végezni akkor is, amikor
már semmi remény sem látszik. Az egyesületi orvos
több példával bizonyította azt, hogy nem létezik reménytelen
helyzet, mindig bízni kell a légzés visszatértében.
A keringés elősegítésére, a szívmegállás megelőzésére
alkalmazták a folyamatos, erős dörzsölést elsősorban
a mellkasra, de kiterjesztve a végtagokra is.
Az erős posztó ruhával a kezektől indulva kellett a
felkarok felé továbbítani a vért. A szív vér felé hajtásával
a keringés nem lankadhat, álló helyzetben pedig
újra indulhat.
Amennyiben szívműködést nem észleltek, ún.
„horpac nyomásokat” végeztek, közbe-közbe szünetet
tartva. Vele párhuzamosan mesterséges lélegeztetést
nem végeztek. Vérzésmegszüntetéskor a szorító
és a nyomókötést egyaránt használták. Egyre több
vérzés elleni eszközt találtak ki és rendszeresítettek
(pl. nyaki vérzés megszüntetésekor használt gégevédőt).
Ütőeres vérzésnél a sebzés és a szív között erős kötést
kellett felhelyezni közel a sebhez, ha ez nem volt
megoldható, a sebnyílásra ujjal kellett nyomást gyakorolni.
Visszeres vérzésnél vérzéscsillapító kötést
kellett felhelyezni, vagy közvetlenül a sebszélnél
gyakoroltak a sebre nyomást.
Tanításra kerültek az eret leszorító nyomáspontok
is, továbbá a végtagok sértésénél alkalmazandó
Esmarch-féle kaucsuk pólyával készített vértelenítő
kötés. Ennek lényege, hogy pólyával az egész végtag
a sebszélig szoros kötést kap, a seb felett pedig kaucsuk
csővel történik a leszorítás.
Csonttörések esetén a sínezést keménypapírral
vagy fával végezték. A háromszögkendőt fontos eszköznek
tartották, annak fixálását biztosítótűvel oldották
meg.
Szélhűdéskor (gutaütéskor) a beteg nyugalmának
fontosságát emelték ki, fejét kissé meg kell emelni,
hogy „csökkenjen kéksége”. A beteget fekvő helyzetben,
lejtősen kellett elhelyeznie, a fejének mindig
magasan kellett lennie. Az elsősegély egyik lehetőségként
említették, hogy az előrehajtott fej mellett a
tarkóra sugárban kell hideg, 30-40 liter vizet zuhogtatni.
A hideg víz izgatása átterjed az egész testre,
összehúzza az agy vérereit és nem tud oly bőven a
vér ráfolyni az agylebenyekre. A sikertelen leöntés
háromszor-négyszer is megismételhető. Alkalmazható
volt a jeges borogatás is, amikor az egész koponyát
kell vastagon beborítani jéggel.
Szívszélhűdés gyanújakor a ruhát le kellett venni, a
testre vizet fröcskölni és ha ez nem hozott javulást a
lélegzésben és a szívműködés megindulását sem
jelentette, akkor mesterséges lélegeztetést kellett
végezni, s azt szakadatlanul addig folytatni míg remény
van. Ha a végtagok elkezdtek melegedni és
gyenge szívműködés kezdődött, akkor a szívre hideg
borítást kellett tenni, hogy megőrződjön a gyenge és
teret kapjon a szabályos működés. Az orvosi tevékenységben
az eszmélet fokozatos visszatértekor 8-
10 csepp étert kellett tölteni a beteg szájába.
A mentőosztály továbbképzéseinek egyik sarkalatos
kérdése volt a „fulladozás”.
Nem tud bejutni a levegő a tüdőbe, fontos hát a segítés
ebben. A beteg ilyenkor nem fektethető, a jó
levegő kívánatos, a víz fröcskölése is hatásos lehet.
Az egész mellkast fedő jeges borítás gyakran használ.
A beteget mielőbb meg kell szabadítani a fulladást
előidéző októl, de ez gyakran lehetetlen, mert nem
derül ki, mi okozza. A szájüreg megnézése fontos, ha
ott valami akadályozza a levegő lejjebb jutását, azt el
kell távolítani, vagy módosítani kell a nyelv helyzetét.
Vízbe fulladásnál nem kell kitölteni a vizet fejre
állítással, mert nincs értelme, sőt gutaütést okozhat.
Ha idegen test zárja el a légutakat, meg kell próbálni
kivenni azt. Ilyenkor a lehetőség határáig szétnyitott
szájat a zápfogak közé tett fadarabbal kell
kipeczkelni, majd a nyelvet egy ruhával kifogni és
ujjal lehet kiemelni az elzáródást okozó anyagot.
Alkalmas fogóval is be lehet a gégébe hatolni (ez a
mentőosztály felszereléseihez tartozott 1906-tól). Az
inspekciós orvos gégetükörrel vizsgál, majd ha
egyébként nem tudja megoldani a kivételt, akkor
gégemetszést végez. A mentőosztály kórházban dolgozó
orvosai készek voltak ennek a feladatnak az
elvégzésére.
Hánytatás céljára rézgálicot vagy langyos szappanos
vizet használtak. A gyomorban lévő méreg eltávolítása
az orvosi gyakorlatban szivattyúzással is
történt, a tölcséres gyomormosás mellett.
Égésnél legfontosabb segítői teendő a beteg magas
hő alóli kimentése. Az égő ruházat vízzel történő
102c
105
oltása mielőbb kezdődjön el. Ha víz nem áll rendelkezésre,
el kell zárni a levegő útját, például pokróccal.
Az égési hólyag megszúrásával a folyadék kiengedése
történhet, majd tiszta olajos ruhával kellett
borítani az égett felületet, ez csökkenti az érző idegvégződések
érzékenységét. Az olajos ruhát óránként,
a jeges borogatást 5-10 percenként kell megújítani.
Szülésnél a segélynyújtó kísérje figyelemmel a szülési
folyamat jelenségeit, ne avatkozzék abba bele,
céltalan vizsgálatokkal ne gyötörje a vajúdó nőt,
hanem jó szóval, biztatással erősítse. Az előkészüléshez
szükséges tiszta ruhák, egyéb eszközök a mentőkocsikon
is megtalálhatók. Fontos a segítő tisztasága,
és a lehetséges helyi fertőtlenítés.
Ha a megszületett magzat nem sír fel, ujjal óvatosan
ki kell törölni a száját. Ha továbbra sem légzik és
nem sír, a segítő a száját tegye az Ő szájára és fújjon
levegőt a tüdejébe, ez megindíthatja a légzést is. A
köldökzsinórt 2 helyen kell lekötni (egyik 20 cm-re
az újszülött köldökétől legyen) és köztük kell átvágni.
A mentőszekrény fontos tartozékai voltak az izgatószerek
(ópium, izgató aether és ammónia), az enyhe
savak (csersav, citromsav), valamint a mérgezésnél
használt lúgos oldatok (magnézia, szappan).
Kiegészítette még a mentőszekrény felszerelését a
gyakran használt géz, vatta, a pólya és a tapasz.
A mentés és az elsősegélynyújtás népszerűsítésében
jelentős esemény, hogy a hagyományos őszi
tűzoltógyakorlatokon egyre többször került sorra
mentési bemutató is.
Dános Dr. jegyzetei mellett szívesen használta Dr.
Oláh Gyula: „Ember és egészség” c. könyvét a továbbképzéseken.
A lakosság elsősegélynyújtói ismereteinek bővítését
jelentette a segélynyújtás módját és eszközeit
szemléltető falitábla kötelező kifüggesztése.
A Magyar Királyi Népjóléti és Munkaügyi Miniszter
108.421/1927. számú rendeletével kötelezővé
tette az elsősegélynyújtás módját és módszereit
szemléltető falitábláknak egy vagy több példányban
jól látható helyen való kifüggesztését mindazokban a
helyiségekben, ahol állandóan több ember fordul
meg.
A szerencsétlenség, baleset vagy egyéb rendkívüli
körülmény következtében életveszélybe jutott, megsérült,
testi épségében vagy egészségében kárt szenvedett
embertársnak első segélyt nyújtani minden
állampolgárnak nemcsak erkölcsi, de törvényben is
előírt kötelessége. Az orvos, illetve a mentő megérkezéséig
elmúló rövidebb-hosszabb idő nem maradhat
felhasználatlanul. Az első segélynyújtás azonban
csak akkor lehet eredményes, ha az azt eszközlő
egyén a szükséges hozzáértéssel rendelkezik. Számos
embertársunk veszti életét, még többnek épsége vagy
egészsége szenved súlyos hátrányokat amiatt a sajnálatos
körülmény miatt, hogy az első segélynyújtással
járó teendők nem ismertek.
Az első segélynyújtás módjáról való felvilágosítás
iránt ipartelepekre nézve az 1893. XXVIII. tc. alapján
kibocsátott 76.271/1899 K.M. számú rendelet
(Magyarországi Rendeletek Tára 1899. évf. II. k.
2647.o.) már tartalmazott intézkedést, amennyiben
rendelet előírta, hogy minden ipartelepet el kell látni
könnyen érthető, világos modorban írt s az első segélynyújtás
módjait ismertető irattal. Ezek a rendelkezések
azonban csak szűk körre szorítkoztak, holott
a balesetek nemcsak az iparüzemekben, hanem egyéb
helyeken is gyakran előfordulnak. Szükség van tehát
arra, hogy az első segélynyújtás módjairól való felvilágosítás
a lakosság szélesebb köreire is kiterjesszék,
ami hatósági feladat.
Ennek előmozdítása érdekében az 1876. XIV. tc.
41. §-ának b. pontjában foglaltak alapján a polgármester
által is elrendelésre került, hogy azokban az
épületekben, helyiségekben és helyeken, ahol állandóan
több ember fordul meg, illetőleg ahol az ott
foglalkozó, tartózkodó, vagy jelenlévő több ember
közt különböző rendkívüli körülmények folyományaként
szerencsétlenség, baleset vagy rosszullét
gyakrabban előfordulhat. Ilyenek a középületek, hivatalok,
iskolák, egyesületi helyiségek, internátusok,
színházak, mozgófényképszínházak, éttermek, kávéházak,
mulatók, korcsmák, italmérések, gyárak, veszélyes
üzemek, ipari és kereskedelmi vállalatok
helyiségei, sporttelepek, uszodák, strandfürdők. Ezeken
a helyeken szükséges jól látható helyen a táblát
kifüggeszteni és sértetlenségét biztosítani.
Nem kell kifüggeszteni a falitáblát azokban az éttermekben,
kocsmákban, amelyek az előírtnál kisebb
terjedelműek. Azoknál az üzemeknél sem szükséges
a táblák beszerzése, ahol a létszám az ötöt nem haladja
meg.
Az a személy, aki a kifüggesztés és a sértetlenség
ügyében felelős, feladatának megszegéséért 240 pengő
pénzbüntetéssel sújtható.
Vasvármegye alispánja a 2801/1928. sz. rendeletével
adott utasítást arra, hogy a falitábla kifüggesztésére
kötelezettek kerüljenek összeírásra és a tábla 3
pengős beszedése történjen meg, kerüljön a megrendelő
az Országos Mentőegyesülethez s a megküldött
táblák a felhasználóhoz. A falitáblák közvetlenül is
megrendelhetők Budapestről.
Szükséges volt a Szombathelyi Mentőegyesületnél
megfelelő készlet biztosítása.
Ennek felelősévé a polgármester Bartos Pált tette.
1928. április 16-tól megkezdődtek a táblák felhasználóinál
az ellenőrzések.
102d
103
A Nagykanizsai Mentőállomás története
(1945-2012)
Nagykanizsán a mentőmunka 1951-ig a tűzoltóság
tevékenységi körébe tartozott.
A városháza Horthy Miklós utcai (ma Ady Endre
utca) épületszárnya, ill. Ladeczky János rádió- és
hangszerüzlete alatt volt a városi légópince. Innen
szólaltatták meg a szirénákat, melyeket az iskolákra
és középületekre szereltek fel. Légi veszélyt, majd
légiriadót jeleztek. Tilos volt az utcán tartózkodni
légiriadó alkalmával. Estefelé a város minden ablakát
el kellett sötétíteni. A háború vége felé az amerikai
bombázórajok egyre-másra repültek el a város felett,
de Nagykanizsát a zalai olajmezők közelsége miatt
csak kétszer bombázták. Bombatalálat érte a vasútállomás
környékét (az indulásra kész mozdonyokban
lelte halálát a kezelőszemélyzet), a zsidótemetőt, a
városi köztemetőt, a Teleki utca páratlan oldalát, egy
Eötvös téri családi házat lakóival együtt. A kertekben
hatalmas bombatölcsérek tátongtak. A légvédelem
lelőtt egy repülőgépet, mely aztán az alsótemplom
mögé zuhant le. Megmenekült pilótáját megbilincselve
kísérték a legközelebbi kocsmába, ahol vizet
ihatott, majd rendőrök kísérték el.
Balról a Dohányraktár „mesebeli” épülete, melyet
Morandini Román, nagykanizsai építész-vállalkozó
1906-ban épített, vele szemben az egykori Zöldfa
Szálló (ma Bólyai Ált. Isk.). Bejárata mellett tábla
hirdeti, hogy 1844-től kezdve itt lakott Csány László
kormánybiztos, 1848 nyarán innen irányította a Dráva-
menti harcokat. 1849 januárjától Erdély
főkormánybiztosa lett. A császári hadbíróság halálra
ítélte, és 1849. október 10-én végezték ki Pesten. A
fogadóban többször megszállt Deák Ferenc is
A 2. világháború mély sebeket ejtett a városon. A
katonai események 1945. március végén érték el
Kanizsa környékét. A front közeledtével a tűzoltó
szerek és járművek csaknem teljes egészét már korábban,
1944 októberében evakuálták nyugat felé
(ausztriai telephelyeken később az oroszok lefoglalták
őket), ill. ami maradt, azt a kivonuló német csapatok
magukkal vitték. (Érdekesség, hogy pl. a
MAORT Németországba menekített vagyonára dr.
Buda Ernő vigyázott.) A kivonuló németek 1945.
április 1-jén hagyták el a várost. Leégett a Báthory
utcai dohányraktár gyönyörű, középkori várkastélyra
hasonlító impozáns bástyás épülete, a Gazdasági
Takarékpénztár és a hercegség Fő u. 1-3 sz. alatti
épülete (ahol a német propaganda iroda volt, ill. a
szomszédos kalapos üzletben volt a németek lőszerraktára).
Ekkor robbantották fel a temető és a méntelep
közötti Kossuth téri vasúti hidat is.
Nagykanizsa képviselősége 1868-ban döntött arról,
hogy a roskadozóban lévő Városháza és a szomszédos
Pichler-ház helyébe egy teljesen új Városháza
építésére írjanak ki pályázatot. A két épület Nagy- és
Kiskanizsa közös tulajdona volt. Előbb a Kazinczy
utcában adták át a városi bérházat 1872 májusában.
Az eklektikus épület tervezője Berg Károly budapesti
építész volt. A tulajdonképpeni Városháza építését ezt
követően kezdték meg Ádám Henrik bécsi műépítész
tervei alapján. A hivatalok 1873. november 1-jén
költöztek be az új épületbe
104
A tűzoltóság gépkocsik híján, a súlyosan sérült városi
vízvezetékrendszerrel tehetetlen volt.
Ugyanezen a napon vonult be Nagykanizsára az 57.
szovjet és az I. bolgár hadsereg. Ekkor égett le a régi
városháza patinás épülete az azóta is pótolhatatlan
irattárral együtt.
1945. március 30-án, nagypénteken a németek Somogy
megye határától visszavonultak Kiskanizsa
felé, a Principális-csatorna hídjáig. Dr. Simonfay
Lajos polgármester a város Sánc felőli határában a
szovjetek elé ment, és biztosította a leendő városparancsnokot,
hogy nem lesz a városban fegyveres
ellenállás. A németek, látva a gyors orosz előrenyomulást,
lőni kezdték a belvárost. Egy lövedék eltalálta
a városháza előtti benzinkutat, egyes vélemények
szerint ez vezetett a városháza, és a szemközti banképület
leégéséhez…
Az utcát, melynek sarkán a Városháza állt 1930-ban,
Horthy Miklós 10 éves kormányzói jubileuma alkalmából
nevezték el a kormányzóról. A korábbi névadónak,
Kazinczy Ferencnek be kellett érnie egy
rövidebb utcával. A 2. világháború után az Ady Endre
utca elnevezést kapta
Az utca legrégibb ismert neve Légrádi utca volt, a
Zrínyi utca és a Fő út közötti része pedig Ispita utca.
A 19. sz. közepén Kaproncai utca névvel illették,
majd a Kazinczy utca nevet kapta, de a képeslapokon
Városház utca ill. Vasúti utca néven is szerepel
Két verzió létezik a városháza leégésének okairól,
írja Tarnóczky Attila a www.holmi.nagykar.hu-n.
Dr. Paizs Ferenc akkori városi aljegyző és
Ladeczky János – a közeli rádió- és hangszerüzlet
egykori tulajdonosa elmondása alapján a várost elfoglaló
szovjet katonák egyikének gondatlansága volt
a tűz okozója. A sok száz éves anyakönyveket a front
közeledtével a „biztos helynek” gondolt városháza
pincéjébe menekítették.
A pincében, a sötétben kutató orosz katonák valamelyikének
papírból készített alkalmi fáklyája
gyújtotta fel a házat. A városban nem volt víz és
villanyáram, egyedül a Zárda utcai csapból lehetett
vízhez jutni. A kanizsaiak élő láncot alkotva vödörszám
próbálták eljuttatni a vizet a tűz oltására. A
szomszédos Fekete Sas patika pincéjében is sok
tűzveszélyes, éghető folyadék volt, ez is segíthette
az égést. Az emeleti részek égtek le. Ladeczky János
valamint Gábor István és felesége a városháza
belső udvarába dobálták a város anyakönyveit, az
írógépeket, és az egyéb gyúlékony berendezéseket.
Állítólag a papírok jó részét sikerült is volna megmenteni,
ha az oroszok nem dobták volna az egészet
a hulladékba… A szemközti Zalamegyei Gazdasági
Takarékpénztár is teljes intenzitással égett. „A páncélszekrények
nagy robajjal zuhantak le az emeletről…”
A Fekete Sas gyógyszertár már 1928-ban is a hajdani
Városháza szomszédságában állt
Dr. Morvay Gyula (aki orosz-magyar tolmácsként
működött 1945-47-ig a katonai városparancsnokságon)
szerint a tűz okozói, ha nem is szándékosan, a
német katonák voltak. Miközben Kiskanizsa ill.
Sormás felé vonultak ki a városból, visszafelé tüzeltek
a keletről érkező szovjetekre. Közben egy eltévedt
lövedék csapódott a Fő u. 3. szám alatti ház
egyik üzletébe. Nem sokkal később ugyanez történt a
másik oldalon a városháza egyik üzletével is. Az
épület Fő utcai oldalán álló benzinkutat is találat
érhette… Így lett a tűz martaléka a Fő út 1., 2. és 3.
számú épület.
105
Május elsejei felvonulás a ’60-as években, háttérben
baloldalon a leégett Városháza egy darabig még
meghagyott földszinti üzletsora.
Az alsó képen az üzletsor az Ady utca felől az ’50-es
években, egészen 1966-ig, a „Lordok Háza” megépítéséig
állt. Fotó: www.holmi.nagykar.hu
A bazárudvarba települt orosz parancsnokságnál
egy katyusa működött… (A bazárudvarból kitelepítették
a lakókat, köztük dr. Prack István korábbi polgármester-
helyettest is, aki a 30-as évek végén a tűzoltó-
parancsnoki teendőket is ellátta.) A kereskedelmi
iskola volt a német katonai kórház, holt sebesülteket
találtak ott.
1945. április 2-án a város lakóit közmunka végzésére
írták össze. A romeltakarítás, az iskolákban elhelyezett
sebesültek ellátása volt a hetekig tartó feladat.
Április 5-én a Magyar Nemzeti Kormány 14/1945.
M. E. rendelete alapján megalakult a Nagykanizsai
Nemzeti Bizottság. A nemzeti bizottságban a Nagykanizsai
Szociáldemokrata Párt képviseletében
Hackler János nyomdász, Imrey György kőműves,
Windisch Dénes fogtechnikus, Dombay János
MAORT építési művezető, a Magyar Kommunista
Párt nagykanizsai szervezete részéről Rosenberg
Jenő villanyszerelő, Szabó Máté cipész, Gáspár
József városi tisztviselő, Németh István MÁVmunkás,
a nagykanizsai szakszervezetek képviseletében
Balogh József kőműves, Temesi Gyula nyomdász,
Modrovics János kőműves, az alakulásban
levő polgári pártok képviseletében dr. Haba Antal
kórházi főorvos, Buday János asztalosmester, Harangozó
Lajos kereskedő, Rendek Géza mezőgazdasági
felügyelő vett részt. A Nagykanizsai Nemzeti
bizottság Windisch Dénest választotta polgármesternek.
Pár napon belül a városi postahivatalban sikerül
helyreállítani 6 telefonvonalat. A Vörös Hadsereg 5
vagon kenyeret osztott szét a város lakossága között.
Szintén a Vörös Hadsereg műszaki osztagainak segítségével
megkezdték a megrongálódott vasúti pályatest
javítását, valamint az állomás és a fűtőház épületében
keletkezett károk helyreállítását. A Fő úton, a
Vágó féle drogéria helyén április 7-én megnyílt a
„Tovaris” Espresso. (Feketekávét, teát, szendvicset,
süteményt lehetett fogyasztani.) Megnyitották az
iskolákat, népkonyhákat állítottak fel a rengeteg idemenekült
vagy kibombázott lakosság élelmezésének
megoldására. (Az egyik ilyen népkonyha a Rozgonyi
u. 27. sz. alatt nyílt meg.) Lebontották az Erzsébet
téri vesztőhelyet. A vasút katonai válogatott 8:3
arányban vereséget mért a bolgár katonai válogatottra…
106
Orosz katonák a Nagykanizsai Tűzoltóparancsnokság
udvarán 1945. június 17-én
A bevonuló szovjet csapatok egyik parancsnoka a
tűzoltókat kitelepítette a laktanyából a szemközti
Mustos-féle udvarba. (A városban összesen 31 db
működő telefon volt, ebből egyik a tűzoltóságé. Mustos
Ferencet, a szemközti bolt tulajdonosát a tűzoltók
korábban is gyakran kérték meg rá, hogy vegye fel a
telefont, ha kivonultak egy-egy tűzesethez.) Egy-két
hónap után Nagykanizsa orosz városparancsnoka
engedélyezte a visszaköltözést. Az oroszok állítólag
tréfából kivitték Inkéig Krénusz Ferenc tűzoltót teherkocsival,
ott lehúzták a csizmáját, és mezítláb
engedték vissza Kanizsára…
A 2. világháborúban 3 kanizsai tűzoltó vesztette
életét a frontokon: Vastagh Lajos, Csondor György,
Pataki József. Május 10-én az akkori polgármester,
Windisch Dénes rendeletet adott ki, mely szerint: „A
mentők csak súlyos esetben vehetők igénybe!”.
Itt időzzünk el egy kicsit azon, hogy miért nem dr.
Krátky István volt ekkor már a város első embere.
Dr. Krátkyt, a kor legjelentősebb polgármesterét, aki
1930-1944-ig számos fejlesztés, beruházás és jelentős
építkezés támogatója volt, 1944. április 4-én nyíltan
vállalt nyilas ellenessége miatt fegyelmivel felfüggesztették,
majd nyugdíjazták.
1945. augusztus 9-én egy akkori „igazoló bizottság”
eltiltotta az ügyvédi munka gyakorlásától is.
1952-ben egész családjával együtt kitelepítették a
Hortobágyra. Tizenöt hónap internálás után végül
Budapestre ment, ahol 1954-től haláláig (1956) raktárkezelőként
dolgozott a Nyugati Pályaudvaron.
Jellemző a korszak viszonyaira, hogy tűzoltó és mentőautó
híján 1945. június 10-én a tűzoltóság egy közleményt
jelentetett meg, melyben az égető szükség
hangja érezhető: „Kérik sürgősen az autókat!” (dr.
Tolnai Sándor jegyzetéből). 1945. július 8-ra himlő
elleni védőoltást hirdettek. A hatósági oltóhelyek
között szerepel az 1. kerületben lakók számára a
„tűzoltólaktanyai mentőállomás”.
Vecsera Antal tűzoltóparancsnok a nyár folyamán
súlyos (vesedaganatos) beteg lett. (November 19-én,
43 éves korában a kanizsai kórházban elhunyt.) Ezután
Vidéki József tűzmester, csoportparancsnok vezette
a szolgálatot. Sürgős gondjuk volt az autók
pótlása. Felhívásokkal adakozásra buzdították a város
lakosságát, adományokat gyűjtöttek a mentőautó
építésére is.
Dr. Haba Antal kórházi szülész-nőgyógyász főorvos,
a Nagykanizsai „Stefánia” Anya- és Csecsemővédő
Intézet vezetője a szovjet parancsnokságtól
személyi használatra kapott Ford kocsit adta át a
mentőknek.
Gyógy- és kötszerkészletük csak egyik napról a
másikra volt elég. Támogatásokból tartották fenn
magukat. A helyzet súlyosságát jelzi, hogy egy 1946
szeptemberi koncert bevételét is nekik ajánlották
fel... 1946 őszére már két gépkocsija lett a tűzoltóknak.
Ezen kívül 5 kismotorfecskendővel, létrakészlettel
is rendelkezhettek. A Ford mentőkocsi mellett 2
lófogat segítette ismét a helyi betegszállítást.
Katonai felvonulás 1930-ban az Erzsébet téren, a kép bal oldalán látszik, hogy a Vasember ház előtt is
állt egy benzinkút, jobb oldalon illusztráció egy korabeli benzinkútról. (Fotó: www.holmi.nagykar.hu)
107
1945. augusztus 9-én a Zala című politikai napilapban megjelent újságcikk
A szovjet parancsnokság, ill.
dr. Haba Antal által adományozott
Ford típusú mentőautó
1947-ben a nagykanizsai tűzoltó-
parancsnokság udvarán.
(Fotó: Dr. Tolnai Sándor gyűjtése)
A Zalai Közlöny 1930. augusztus
1-jén adott hírt dr. Haba Antal
kinevezéséről
Ford V8 mentőgépkocsi 1948-ból (Fotó: OMSZ)
108
Az 1946-os év krónikájából nem maradhat ki az a
nevezetes esemény sem, hogy mindjárt az év elején,
január 11-én Kraszovszky Károly tűzoltó mentőápoló
a Teleki u. 77. sz. alatti ház udvari kútjából kimentett
egy öngyilkosjelöltet…
Január 30-án megölt a füst egy csapi részeg gazdát
a hegyen.
Február 20-án Vidéki József újságcikkben köszönte
meg a nagykanizsai nőszervezetnek, és a városi
gyógyszerészeknek a támogatást.
Március 21-én erdőtűz volt Balatonmagyaród határában…
Július 3-án közzé teszik, hogy a méntelep
egyik épületéből gyermekkórház lesz…
Augusztus 18-ától a Tűzoltó Szakszervezet vette
át vidéken a zsírgyűjtés munkáját. 5000 holdas tőzegtűz
pusztított Sávoly, Balatonszentgyörgy, és
Balatonmagyaród körzetében.
Október 25-én átadták az új temetőhidat.
Október 30-án dr. Haba Antal vizsgálatot követelt
a tűzoltóság vezetője ellen. („7000 Ft felhasználással
szemben 2 Ft bevétel” a vád.) Vidéki Józsefet
Tarján József követte a parancsnoki beosztásban.
Hamarosan „szabálytalan tevékenységük miatt”
(szintén a már fentebb említett igazoló bizottságok
áldásosnak nem nevezhető munkája következtében)
mindkettőjüket felfüggesztették.
Mik is voltak ezek az „igazoló bizottságok”: „Az
igazoló bizottságok 1945. január 4 – 1948. október
31-ig működtek. A szovjet megszállást követően a
politikai előéletet vizsgálták országszerte az intézmények,
hivatalok, az állami támogatást élvező
ipari és kereskedelmi vállalatok, társadalmi szervezetek,
közjóléti szövetkezetek alkalmazottait is beleértve.
A szabad pályán dolgozó értelmiségiek
(orvos, állatorvos, gyógyszerész, mérnök, tanár
stb.), de az iparosok, kereskedők, színház- és
moziengedélyesek, városi és községi hivatali alkalmazottak
múltjában is kutattak… A hivatalos verzió
szerint az eljárás alá vont személynél arra voltak
kíváncsiak, hogy 1939. szeptember 1. után tagja
vagy támogatója volt-e nyilas, fasiszta, németbarát
jellegű pártnak, mozgalomnak. Az eljárás valódi
célja azonban a felnőtt lakosság múltbéli magatartásának
megismerése, nyilvántartása, megfélemlítése,
állásától való megfosztása, s a megüresedett helyekre
az új rend (párt) híveinek beültetése volt.” (Magyar
Országos Levéltár: A magyar állam szervei.
Bp., 1985. Főszerk.: Boreczky Beatrix)
Kanizsán az igazoló bizottságok tevékenysége
folytán tömegével váltották le a legjelentősebb gyárak,
üzemek, bankok, iskolák, hivatalok teljes vezetőségét.
Meghurcoltak köztiszteletben álló iskolaigazgatókat…
Vannay János kiváló zeneiskolai
igazgatót (zongoraművész és zeneszerző is volt) pl.
a következő indokkal fosztották meg állásától: „A
gyermekek közt brutalitása közismert volt”. Az
1938-ban alakult MAORT vezetőségéből nevetséges
indokokkal eltávolították többek közt: Halász
Béla bányamérnököt, Angyal Ferenc bányamérnököt,
Fazekas Ferenc okleveles gépészmérnököt,
Bősze Kálmán erdőmérnököt… A forgalmi adóhivatal
éléről elküldték Zafuta Istvánt, Nagy Károlyt,
Királyfalvi Tivadart… Elbocsátották Filó Ferencet,
a második körzeti elemi iskola igazgatóját… Arató
Gizella köztiszteletben álló német nyelv tanárnőt
„agresszív tanítási módszerei miatt” függesztették
fel… Kovács Erazmust , a Sörgyár igazgató tanácsának
tagját 2 év börtönre ítélték…
A „ZALA” politikai napilapban (A Nagykanizsai
Nemzeti Bizottság hivatalos lapja.) olvasható: „Az
1080/1945. M. E. sz rendelet 11 §-a értelmében
közhírré teszem, hogy a nagykanizsai I. sz. Igazoló
Bizottság 1945. július hó 9-én az alább megnevezettek
igazolása tárgyában fog határozni: Vecsera
Antal tűzoltó parancsnok, Krénusz Ferenc törzstűzmester,
Vidéki József tűzmester… Varga Ferenc,
Kantó László, Varjas Kálmán… Krasovszky Károly
tűzoltók. Felhívom a lakosságot, hogy mindazok,
akik a fentebb megnevezett közalkalmazottak olyan
magatartásáról vagy cselekedeteiről tudnak, amely
a magyar nép érdekeit sértette vagy sérti, az erre
vonatkozó bizonyítékokat szóban vagy írásban haladéktalanul
jelentsék be. A bejelentéseket az Igazoló
Bizottság címére lehet beküldeni. (Sugár u. 13.
szám. ) (ZALA, 69. szám Nagykanizsa, 1945. július
4. szerda. Ára:1 pengő 20 fillér. Szerkeszti: Bencze
Jenő)”
Tehát tudjuk, hogy mi lett az igazoló bizottság
döntése Vidéki Józseffel szemben…
„Szigetvári Elemér, az utód parancsnok kemény
szolgálatot követelt: reggel 6-kor ébresztő, majd
körlettakarítás. 7,15-kor fegyelmező alaki gyakorlat.
7,30-kor őrségváltás. 8,30-9-ig gyakorlatozás. 9-12-
ig műhelymunka, majd ebéd. 14-18-ig foglalkozás.
21 és 6 óra között éjjeli őrséget adtak. A 24 órás
szolgálat után 24 óra szabadnap következett.
A fizetésükből csak a létminimumra tellett. Ruházatuk
nyomorúságos volt. Egy tisztből és 15 fő legénységből
állt az állomány. Egyik nap 7 fős míg a
másik csoport 8 fővel állt szolgálatban, illetve látta
el a mentős teendőket is.” (Forrás: dr. Tolnai Sándor:
A tűz elleni védekezés Nagykanizsán 1690-től
1988-ig. 1989, ill. dr. Tolnai Sándor személyes
jegyzetei.)
„1946-ban a Közlekedésügyi Minisztérium előállt
azzal, hogy a betegszállítást Budapesten magánkézbe
kívánja adni… A Vöröskereszt 20 mentőkocsival,
melyeket az Amerikai Vöröskereszttől kapott,
önálló mentőszervezetet kívánt felállítani. Később a
VVOME és a Magyar Vöröskereszt munkaközösséget
létesített: a mentőautókat a VVOME üzemeltette,
az országúti mentést pedig a Vöröskereszt szervezte
segélyhelyek felállításával és elsősegélynyújtó
tanfolyamok tartásával.” (Dr. Felkai Tamás: Magyar
Mentéstörténet.)
109
A háború után újjáalakult VVOME és BÖME tárgyalásokat
folytatott a két szervezet egyesítéséről.
„1946. október 9-én a Népjóléti Minisztérium VIII.
főosztályának helyettes vezetője, dr. Simonovits István
megbeszélésre hívta össze a BÖME vezetőit: dr.
Bán István igazgató főorvost és Harkány Károly adminisztratív
igazgatót, a VVOME részéről pedig dr.
Hermann Viktor ügyvezető igazgatót. A megbeszélés
tárgya a két egyesület egyesítése volt… 1946-ban a
VVOME 17 állomását üzemelteti, a „Don Suisse”-től
ezekhez még 6 kocsit kap. Az év végéig 42-re akarja
emelni állomásainak számát, melyeken összesen 50
kocsit állomásoztatna. A hiányzó kocsikat Zsebők
államtitkár szerzi be a leszerelt hadseregek eü. anyagából
nemzetközi kölcsön keretében. A VVOME így
30 mentőkocsihoz jut, később többet is kap, s jut a
kocsikból a BÖME-nek is… Úgy látszik. 1947 a
magyar mentésügy megújhodásának előfutára volt. A
BÖME ez évben – szerény kereteken belül ugyan –
megünnepelte fennállásának 60. jubileumát, teljesítőképessége
már csaknem eléri a békeévekét, társadalmi
gyűjtéseiből és rendezvényeiből nemcsak fenntartani
tudja magát, hanem kocsikat is vásárol. A
VVOME 71 állomást üzemeltetett ugyanebben az
évben és 112 mentőkocsi felett rendelkezett. Terveiben
további 19 mentőállomás megnyitása és újabb 35
gépkocsi beszerzése szerepelt. Ám 1947. szeptember
10-i kelettel átirat érkezett az egyesületekhez a Gazdasági
Főtanácstól a következő szöveggel: Felmerült
a szükségessége annak, hogy a Budapesti Önkéntes
Mentő Egyesület és a Vármegyék és Városok Országos
Mentőegyesülete, valamint a kisebb mentőegyesületek
állami szervként működhessenek, és ezért
államosíttassanak… 1948. március 10-én a VVOME
igazgatósági ülésén részt vett Orovecz Béla orvos
őrnagy is, mint a Népjóléti Minisztérium által delegált
igazgatósági tag. Dr. Hermann Viktor ügyvezető
igazgató ismertette a Gazdasági Főtanácsnak a
BÖME és VVOME államosítására vonatkozó határozatát:…
b) a mentőszolgálat hivatalos elnevezése:
Állami Mentőszolgálat…c) a mentőegyesületek szervezetét
és vagyonát az Állami Mentőszolgálat veszi
át... Orovecz, mint a mentés államosításának kinevezett
miniszteri biztosa, gondoskodott az átállás zavartalanságáról,
az intézmény vezetői között megtartotta
az egykori egyesületi vezetőket, s meghagyta beosztásaikban
a beosztottakat. Az államosítás teljes befejezése
után dr. Orovecz Bélát az Országos Mentő-
Az OMSZ főigazgatóságától kapott körlevelek aláírásai 1948-ból, 1950-ből, 1951-ből és 1962-ből
110
szolgálat főigazgatójává, dr. Kovács Jánost a
VVOME, dr. Bán S. Istvánt a BÖME orvosigazgatóit
és dr. Rácz Lajost, a BÖME főorvosát a
Magyar Orvosok Szabad Szakszervezet Mentésügyi
Szakcsoportjának főtitkárát orvosigazgatókká, Szigeti
Andort műszaki főtanácsossá, dr. Hermann Viktort
pedig ügyvezető igazgatóvá nevezték ki, Harkány
Károly társadalmi igazgatói címet kapott. Igaz, hogy
ez a vezetői együttes nem maradt sokáig együtt.
Az államosítás végrehajtásának időpontját a rendelkezés
1948. május 10-ére tette. Az új mentőintézmény
vezetője így kívánt tisztelegni egykori mesterei
előtt és a BÖME megindulásának ez a dátuma a
magyar mentés ünnepe maradt.” (Dr. Felkai Tamás:
Magyar Mentéstörténet.)
„1948. május 10-én megalakult Magyarország legnagyobb
egészségügyi intézménye, az Országos
Mentőszolgálat. (77 mentőállomással, 359 dolgozóval,
és 132 mentőgépkocsival.) Könyvünk megjelenésének
idején az OMSZ 231 mentőállomásán több,
mint 1238 mentőjármű – melyből közel 1000 a futó
mentőgépkocsi –, és 7000 mentődolgozó teljesít
szolgálatot. (OMSZ hivatalos honlapja, ill. Debrődi
Gábor: Az OMSZ gépjárműállományának rövid története.)
A járműpark heterogén, világháborús ostromot túlélt
roncsokból, adományokból verbuvált gépkocsikkal
indult. A nehézségeket fokozta a 19-féle gépkocsitípussal
tarkított járműállomány alkatrészhiánya,
és bonyolult szervízelése. Az azonnali fejlesztésre
Az OMSZ 1951. június 19-én kiadott 82. sz. körlevelének melléklete
111
szoruló Mentőszolgálatnak – a kor gazdasági nehézségeit
ismerve – esélye sem volt, hogy járműállományát
korszerűsítse. A nehézségek ellenére a mentők
már az alakulás évében 95.334 mentőfeladatot
láttak el és ez alatt 2.540.000 km-t teljesítettek Magyarország
útjain. Az alakuló járműpark legelterjedtebb
és a korabeli lehetőségekhez mérhető legkorszerűbb
típusainak egyike volt a Fiat 1100-as típusa. E
típus darabszámát növelte az OMSZ szilveszteri
gyűjtőakciója, melynek eredményeként 1949 tavaszán
a mentők 12 új darabot tudtak vásárolni. (Nagykanizsára
1951-ben került egy Fiat 1100-as.)
A korábbi Országos Mentőhálózatot kiépítő Vármegyék
és Városok Országos Mentőegyesületétől
(VVOME) amerikai Dodge Weapon mentőgépkocsikat
örökölt a Mentőszolgálat, valamint a kormány
adományaként is érkeztek ilyen típusú gépkocsik
a mentőkhöz. A kormányzat az amerikaiak által
Európában hátrahagyott Dodge Weapon (az amerikaiak
a normandiai partraszálláskor is ezt a típust
használták) és egyéb típusú teherautók egy részét
megvásárolta, melyeket a közüzemek üzemeltetőinek
ajándékozott. A teherautók egy kisebb hányadát
a járműhiánnyal küszködő OMSZ kapta. Az 1940-es
évek végén Dodge, Magosix, Steyer, Praga, Tatra,
Skoda, Studebaker, Ford V-8, Citroen, Chevrolet,
Plymuth, Opel Kaptan, Opel Super, Opel Olimpia,
Opel P4, Phanomen, Hanomag járták még az ország
útjait.
Az OMSZ Gépjármű Osztályának dokumentációi
szerint 1950 tavaszán a Mentőszolgálat átvette az
államosított Országos Társadalombiztosító Intézet és
az Országos Bányatárspénztár által végzett betegszállítási
feladatokat, valamint azok telephelyeit, személyzetét
és teljes járműállományát. A darabszámot
tovább növelte az államosított tűzoltóság néhány
adománykocsija, melyeket a korábbi tűzőrségektől
vettek át. Ezek a mentőknél még hosszú évekig szolgáltak…
Az 50-es évek közepén a járműpark meghatározója
volt a Fiat 1100 (132 db) és a Dodge (57
db), melyek együttesen az állomány 46%-át adták.”
(Debrődi Gábor – Kresz Géza Mentőmúzeum: Az
OMSZ gépjárműállományának rövid története.)
1948-1951-ig bizonyos összefonódás volt a
VVOME, az OMSZ, és a Nagykanizsai Tűzoltóparancsnokság
mentőosztálya között. A legkorábbi,
No: „1”-es számú „Szállítási napló”-ját 1948 januárjában
nyitották meg. Fedőlapján a kissé ugyan már
megkopott, de jól kivehető pecsét: „Vármegyék és
Városok Országos Mentőegyesületének Nagykanizsai
Kirendeltsége”.
(Az egyik legkorábbi szállítási bizonylatunk
is VVOME fejléccel töltötték
ki.) A háború után az újjáalakult
VVOME és BÖME a két szervezet
egyesítéséről folytatott tárgyalásokkal
párhuzamosan folyamatosan vették
nyilvántartásba a körzetükbe bevonható
tűzoltó- és egyéb mentőállomásokat. A
nagykanizsai tűzoltólaktanyai mentőállomást
elég későn, csak 1948. január
20-án vették fel a VVOME nyilvántartásába.
112
Krénusz Ferenc nagykanizsai tűzoltó törzstűzmester VVOME igazolványa. Szabad szemmel még látható az
elhalványodott tinta bejegyzés:1948. május hó…
113
1948. május 10-én újraindul a napló sorszámozása,
és piros betűs bejegyzés olvasható: „Országos Mentőszolgálat”.
„1948. május 10-én a BÖME-től az OMSZ 22 db
gépkocsit vett át, a VVOME-től 12 db gépkocsi átvétele
történt meg. ” (Dr. Felkai Tamás: Magyar Mentésügy)
Nagykanizsán 1 db Dodge Weapon szállítójármű
hivatalos átadás-átvételére került sor a tűzoltóság
állományából az OMSZ tulajdonába. Ezt Keszthelyi
József egykori tűzoltó mentődolgozó lányától –
Stéger Lászlónétól – tudjuk, akinek a férje is tűzoltó
mentős volt. Stéger Lászlóné maga is mentőápolóként
dolgozott 1951 novemberétől 1953. július 21-ig a
Nagykanizsai Mentőállomáson, utána a kórházban
helyezkedett el nővérként. Röviddel az OMSZ indulása
után ugyanis hoztak egy rendeletet, melynek értelmében
nők, és 18 év alatti kiskorúak nem dolgozhatnak
kivonuló mentősként. Elmondása szerint 1948-
ban két női tűzoltó is dolgozott a városi tűzoltólaktanyában,
főleg kapusként, egyiküket „Tulipánnénak”
hívták. (1988. február 8-án dr. Tolnai Sándor felkereste,
és interjút készített vele.) A kivonuló személyzetet
1951-ig szinte kizárólagosan a tűzoltók adták.
A „mentő osztály” 1948-as névsora: megbízott vezető:
Krénusz Ferenc törzstűzmester – ő volt a meteorológiai
megfigyelések megbízott felelőse is, ápolók:
Stéger László, Varjas Kálmán, Billege László,
Kraszovszky Károly, Kálovics György, Szokol Dezső,
Légrádi Ferenc, Kummer László, járművezetők:
Varga Ferenc, Kantó László, Magyar Gáspár,
Kisfürjesi Antal, Királyfalvi Léránt, Sipos Albert,
Keszthelyi József.
Az első kivonulásra „VVOME színekben” 1948.
január 28-án került sor. A 320-as oldaljelzésű Dodge
Weapon mentőautó vonult ki, fedélzetén Stéger
László tűzoltó mentőápolóval, és Varga Ferenc tűzoltó
járművezetővel. Nagykanizsa, Ország út 149. alól
„Reuma” kórismével szállították kórházba Kállai
Istvánné 39 éves férjes háztartásbelit. „A szállítással
kapcsolatban felszámíttatott 20 Ft.”
Az 1948-as év statisztikája a következő: Összesen
1212 mentőfeladatból ill. kivonulásból 1066-ot a
320-as jelzésű Dodge Weapon szállítójármű hajtott
végre, 2 kivonulást végzett a Ford teherautó, 36 alkalommal
a 237-es jelzésű (mindenféle háborús roncsokból
összerakott) márka és kilométeróra nélküli
jármű vonult, és 108 esetben lovas fogattal történt a
betegszállítás. A „kórisme” rovat leggyakoribb diagnózisai:
szülés, különböző törések, „belbeteg”, tüdővérzés,
„hirtelen rosszullét”, „szeszmérgezés”, gombamérgezés,
„nőgyógyászati”, skarlát, agyvérzés,
vesebaj, „kézigránáttól felrobbant és meghalt” – ez
utóbbi a Huszti téren történt.
Gépkocsival történő helyi szállítások esetén 20 Ft
volt a szállítási díj, lovas fogat esetén 14 Ft. Helyközi
szállítások esetén a szállítási díj km-enként 2,56 Ft
volt. A legdrágább szállítás abban az évben egy elmebeteg
szállítása Nagykanizsáról Kaposvárra (374
Ft). Egy alkalommal vonult ki orvos a mentővel: dr.
Moldoványi Antal szemorvos Varjas Kálmán ápolóval,
és Kisfürjesi Antallal hoztak be a Csengery u.
105-ből egy 14 éves tanulót, „jobb láb törés” kórismével.
1948. október 10-i keltezéssel érkezett a 19.
sz. körlevél, amiben a mentők oldalán található régi
címer eltávolítására szólítják fel a mentőket. Az új
címer felfestéséhez pedig címfestőt kellett keresni…
(Krénusz Ferenc és Keszthelyi József láttamozták.)
114
Szállítási napló 1948-ból
115
Azt is tudjuk, hogy 1948-ban Nagykanizsán a mentőautókat,
ill. a tűzoltókocsikat „ÁFORT”-kúton tankolták.
Az 1949-es évben egy utánfutós Dodge
Weapon szállítójármű, egy Rába típusú tartalék gépjárműfecskendő,
egy Ford teherautó, és egy vontatható
fakerekű létra állt a tűzoltóság szertárában.
„1948 nyarán államosították a tűzoltóságot. A városi
felügyelet helyébe az országos tűzoltó-parancsnokság
lépett. (Ezzel egy új típusú hivatásos szolgálati
rendszer váltotta fel a korábbi „önkéntes” rendszert.)
Az elnevezés BM Zala megyei Osztály Nagykanizsai
Tűzoltó Alosztály Parancsnokság lett. Hamarosan
felemelték a létszámot. Két tiszt 20 főnyi
legénységgel állhatott készenlétben. A tűzvédelem az
állami tűzoltóság, a vállalatok, intézmények, települések
együttes feladatává vált.
Dinamikus fejlődés indult. Először a felszereltség
javult, majd végre 1951 elején megkezdték az öreg
laktanya bontását. A tűzoltó és mentőszolgálat (az
átépítés idejére) az Ady utcai Borforgalmi Vállalat
telephelyére (Ady u. 33-35.) költözött be. Ez az un.
„Boda-udvar”. (Azért épp ide, mert az addig államosított
telephelyek közül itt volt egyedül elégséges
hely a gyakorlatozáshoz, a tűzoltó- és mentőszerek
elhelyezésére, ill. itt voltak olyan korábbi cselédlakások,
ahol a legénységet is el tudták szállásolni.)…
Dr. Tolnai Sándor Baksai József mentősofőrrel
1988-ban folytatott beszélgetéséből tudjuk, hogy
1950. február 11-én ő hozta Budapestről a mentők
központi gépjárműjavító állomásáról a Dodge mentőbe
a „kúpkerék supportot”.
A nagykanizsai mentők egyik gépkocsija, az MA-
130-as rendszámú, 514-es jelzésű Skoda 1102-es,
mely egy alkalommal „féltengely műhiba miatt kicsúszott”,
majd 1951. november 1-jén Móriczhelynél
(4112 lefutott km-nél, tehát új kocsi lehetett) rugótörést
szenvedett. (Az 1949-ben kiadott 18. sz. OMSZ
körlevél ceruzával odafirkantott széljegyzeteként
olvasható ez a „féltengely műhiba”. A körlevél
40km/h-ban szabályozza az OMSZ-nál mentőgépkocsiként
futó Skoda típusú gépjárművek maximális
sebességét. A körlevelet még Krénusz Ferenc és
Keszthelyi József tűzoltók láttamozták.)
A másik mentőkocsi, az MA-294-es, 594-es oldaljelzésű
Dodge Weapon, ebben az 1951-es év végére
41761 lefutott km volt. Ezt az autót egy bizonyos
Kovács nevű parancsnok 1952-ben egy motorral
karambolozva összetörte. (A fent említett 18. sz.
OMSZ körlevél széljegyzeteként olvasható ez is:
„MA-294. hrsz., sz.: 594. Karambol: Jobb oldali
ajtónak motorkerékpár szaladt.”)
1952-ben vették birtokukba tűzoltóink az új laktanyát…
Az egyéb tevékenységek közül megszűnt
időközben a köztisztasági-útlocsoló kötelezettség és
a hordóhitelesítés, továbbá a meteorológiai megfigyelő
szolgálat is, mert ezek az intézmények leváltan
önállósultak. A Boda-udvarból a már államosított
mentőszolgálat 1953. július 21-től a jelenlegi telephelyére,
a Bagolai sorra költözött. (Akkoriban Semmelweis
u. 2. volt a cím, mivel a kórház udvarát kettészelő
Semmelweis utca még közforgalmi út volt. A
mentőállomás főbejárata pedig a Semmelweis utca
felé nézett. )
A volt városi méntelep épületeit alakították át e célra.”
(Dr. Tolnai Sándor: A tűz elleni védekezés
Nagykanizsán 1690-től 1988-ig. 1989, ill. dr. Tolnai
személyes jegyzetei.)
Az 1949-ben kiadott 18. sz. OMSZ körlevél ceruzával odafirkantott széljegyzetei
116
(A tűzoltóság 1955. évi technikai leltárában még
szerepel 1 db Dodge Weapon szállítójármű, mely
nem azonos a mentőállomáson betegszállításra használt,
akkor már jócskán kifutott Dodge mentőautóval.)
Az átköltözés után (1953 körül) mentőink a Semmelweis
utcában a Dodge Weapon és a Fiat 1100-as
társaságában. Balról jobbra: Benedek János mgkv.,
Jámbor József máp., Krénusz László mgkv., Vass
Károly máp., Nagy József mgkv., Viola (Labricz)
Sándor máp.
Az 1950-es év egyik érdekessége az OMSZ 59. sz.
körlevelében olvasható: „Az OMSZ valamennyi dolgozójának
tudomására hozom, hogy a Közlekedés- és
Postaügyi Miniszter a szocializmus építésében kifejtett
kiváló és eredményes munkájuk elismeréséért az
alább felsorolt bajtársakat sztahanovista gépkocsivezetőkké
minősítette és részükre a sztahanovista oklevelet
kiadta: Nagy József garázsmester (Nyíregyháza),
Szalai György garázsmester (Székesfehérvár),
Varga Antal garázsmester (Pécs), Osernuka György
gépkocsivezető (Bp.), Pátyi Elemér gkv. (Bp.), Richter
Ferenc gkv. (Bp.), Tárnoki Ferenc gkv. (Bp.),
Varga Ferenc gkv. (Siófok). Nevezetteket az OMSZ
500-500 forint jutalomban részesítette. Fentiek a
mentőállomások összes dolgozói előtt tudatosítandók.”
Ezt a körlevelet Baksay József, Benedek János, és
Nagy József „vették tudomásul” aláírásukkal a
Nagykanizsai Mentőállomás nevében.
„Az 1950-52-ig tartó időszakban az államosítás
utáni országos tűzoltó létszámhiányt vidéki tanosztályok
beindításával próbálták ellensúlyozni. Makó
mellett Nagykanizsa volt az egyik kiképzőbázis.
1950. január elejétől a Szabadság téri iskola – akkor
rendőrakadémia – épületében kezdődtek meg a foglalkozások.
A kiképzés 1952. április 4-ig tartott, és a
7. turnus ünnepélyes avatásával zárult. Az oktatótörzs
Kanizsához kötődő nevesebb személyei Szigetvári
Elemér, Cséza István és Rajszky István voltak.”
(Dr. Tolnai Sándor: A városi tűzvédelem korszaka a
tűzoltóság államosítása után.)
1951-ben, a Zerkowitz-féle Borudvarban, vagy
egyesek szerint „Boros udvarban” még keverten vonultak
tűzoltók, és az OMSZ által újonnan felvett
mentősök.
A két, azonos megjelenésű épületet 1894-ben építette
Zerkowitz Albert (1822-1902) borkereskedő, aki önkéntes
vezetője és szervezője volt a tűz elleni védekezésnek
Kanizsán a Tűzoltó Egyesület létrejötte előtt.
A házak alatt szekerekkel járható öt méter magas,
1500 m2 nagyságú pincerendszer és 2000 hektoliteres
üveggel bélelt cementhordó lett kialakítva. Európa
számos országába és Amerikába is szállították innen
a saját termelésű és felvásárolt szőlőből készített
bort. A Zerkowitz borkereskedés 1931-ig működött.
Albert visszavonulása után testvére, Oszkár és fia,
Lajos vezették a céget. Lajos nevéhez fűződik a
Centrál szálló építése 1911-től 1913-ig és a Hangya
épület építése 1931-ben. (Zerkowitz Béla, a híres
zeneszerző unokatestvére volt Lajosnak. )A szomszédos
oromfalas épület az egykori Rongyos Lámpás
fogadó (mely 1938-ig állt). Lajos 1920-ban Bécsbe
költözött, az épület 1931-től Brandl Mór és Izidor
borkereskedők tulajdonába került, majd az államosítás
után is hasonló profillal rendelkező kereskedésként
üzemelt a rendszerváltásig. Jelenleg Zerkowitz
lakópark áll a helyén
A 951’-es szállítási naplóban, ill. az 1951-ben kiadott
65. sz. körlevél (Fertőző betegek szállítása)
„tudomásul vettük” aláírásai között a következő nevek
szerepelnek: Ápolók: Bakos László, Viola Sándor,
Varga Ferenc, Szalai István, Reizner József,
Kovács István (X. hónaptól), Polai Károly (VII. hónaptól),
Káli Lajos, Csuka Gyula, Vass Károly,
Freischmidt F., Imrei, Papp, Sebestyén Márton,
Oszlányi, Seres, Belina, Keszthelyi, Kovács III. Járművezetők:
Benedek János, Krénusz László, (1951.
június 13-tól), Baksay József (1949. augusztus 1-től),
Nagy József, Plánder Antal, Nagy II., Orbán Ferenc,
Szigeti Gyula. A kivonulók között előfordulnak –
főleg szülés esetében – női mentőápolók: Stégerné,
és Kögelné.
(A Boda család, akinek az államosítás előtt közvetlenül
a tulajdonában volt a Borforgalmi udvar, állítólag
a háború utáni években nagyon befolyásos család
117
volt. A családfő – dr. Boda Károly ügyvéd – 1940.
január 1-től lépett gyakornoki minőségben a város
alkalmazásába. 1944-ben képviselőtestületi tagként
egyik fő vádlója volt a Krátky és Prack ellen koholt
szabálytalan erdőeladási fegyelmi ügynek. Még
ugyanabban az évben beválasztották az építési bizottságba.)
Itt egy korábbi cselédszállás meglehetősen puritán
körülményei között működött a város első „mentőállomása”.
Íróasztal telefonnal, székek, néhány szalmazsák,
egy mosakodásra szolgáló hosszú pléhvályú
szolgálta a mentősök „kényelmét”. A szomszédos
tároló helyiségekben, és az udvaron is óriási hordókban
állt a bor. A Skoda 1102-es mellé 1951-ben érkezett
egy Fiat 1100-as.
Tűzoltók és mentők a Borudvarban 1951. július 8-án.
Előtérben a Fiat 1100-as, mellette a Skoda 1102-es
mentőkocsi. A csoport közepén Krénusz Ferenc törzstűzmester,
mellette Polai Károly újdonsült mentőápoló.
Az első sorban bal oldalon Nagy József mentősofőr,
jobb oldalon Baksay József mentősofőr (Aki egy
darabig még „y”-nal írta a nevét). (Az alsó képen
egy Skoda 1102-es 1949-ből. Fotó: Debrődi Gábor)
Az év végére a Skodát elvitték, és ismét csak két
autó maradt, a Fiat és a Dodge. (A Dodge
Weaponban 1952-ben már 73 889 km volt.) A Fiat
volt az esetkocsi, tehát ez vonult a súlyosabb esetekhez,
mivel ez gyorsabb volt. Ha jobban „odaléptek
neki”, 90 km/h sebességre is képes volt. (Bár a rossz
háborús makadám utak, és a földutak nem nagyon
tették lehetővé a száguldozást.) A Fiat egy fekvőbeteget
tudott szállítani, a Dodge hatalmas betegterében
akár három fekvő és több ülő beteg is elfért.
A Dodge Weapon 6 hengeres, 80 lóerős motorja
fénykorában 87 km/h végsebességet biztosított. Érdekesség,
hogy az USA a Szovjet kormánnyal kötött
segélynyújtási szerződés alapján nagy számban
szállította ezt a típust a szovjet hadsereg részére.
Alvázára különböző rendeltetésű karosszériákat
lehetett szerelni. A sebesültszállító változat mellett
ismerünk rajszállító, parancsnoki és rádiós célra
használt Dodge terepjárókat is. (Fotó: Debrődi
Gábor)
A kocsik felszerelése a háborús előzményeknek és
a kor színvonalának megfelelően kizárólag csak a
legszükségesebbeket tartalmazta: egy nagy nehéz
fém esetládában voltak a különböző méretű kötszerek,
külön kis dobozban sebészeti műszerek, valamint
az újszülött-ellátáshoz használatos eszközök, a
babakelengye ill. a szemellátáshoz az ezüst-nitrát
cseppek. A sebek fertőtlenítésére hosszú ideig ampullás
vagy üveges jódtinktúrát használtak. Az orvosi
szén ma is tartozéka a mentőládának. A keserűsót
és a szódabikarbónát csak nemrég vonták ki a
forgalomból. Fertőtlenítő bór oldat, paraffinolaj
(amit egyenesen az OMSZ nevezetes 1-es számú
körlevelének záró függeléke rendszeresít 1948-ban,
melyben az első oldalon tették közzé dr. Orovecz
Béla főigazgató miniszteri biztossá történő kinevezésének
tényét) és vatta viszont már régóta nincs a
táskában. Ágytál, hánytál, lepedők, plédek voltak
még a felszerelés részei. Hordágy is, ami kezdetben
nem volt még kerékkel ellátva, és egy tábori függőhordágy.
Kivehető hordszék, és gumikesztyű nem
volt.
118
Volt viszont hordheveder, kényszeröv (vagy más
néven „bolondszíj”). Rendelkezésre állt még villanylámpa,
több szerszám, gumiragasztó készlet.
Cramer sínek is voltak 4 különböző méretben. Három
literes oxygén palack volt egy nagy fémládában.
Rádió nem volt a kocsikban, előre meghatározott
pontokról, postahivatalokból kellett bejelentkezni
a szolgálatvezető felé a kivonulások során. Az
egyetlen ma is élő (2013-ban 92 éves) alapító, Polai
Károly mentőápoló bajtársunk emlékei ill. visszaemlékezése
szerint 1948-56-ig átjárt a kórházból
kivonulni az 1923-as születésű dr. Bajusz Gyula
sebész alorvos. (Az ő aláírását is felfedezhetjük
többek közt az 1954. november 9-én kiadott 153-as
sz. körlevélen. )
119
A mentőállomás melletti, akkor még részben működő
lovardában pedig előszeretettel lovagolt a kórház
nagynevű osztályvezető sebész főorvosa – dr.
Sárdy István – feleségével együtt.
A méntelep épületegyüttese, melynek korábban kocsiszínként
és patkolóműhely céljára használt két
családi ház jellegű sátortetős épületét a mentők 1953-
ban – az államosításokat és kisajátításokat követően
– elfoglalhatták (először Semmelweis u. 2., majd
1974-től Bagolai sor 3. a pontos cím) komoly történelmi
múltra tekint vissza.
A méntelep később mentőállomás céljára átalakított
két épülete
„Az I. világháború utáni Magyarország négy lótenyésztési
kerületi parancsnokságának egyike Kanizsán
székelt… A magyar királyi méneskar 1943. évi
békehadrendje szerint Kanizsán székelt akkor a nyugati
lótenyésztő katonai parancsnokság, amely alá a
kanizsai, a bajai, a celldömölki és székesfehérvári
egységek tartoztak. A kórházkápolna és az emeletes
(parancsnoki) épület között terült el a földszintes
legénységi épület, az istállótól keletre a kocsiszín,
még keletebbre egy újabb istálló állt. Az istálló nyugati
oldalán, az épületek között volt a két szabadtéri
lovarda a lovak futtatásához… A méntelep megszűnése,
(ill. államosítása) után a kórház vette birtokba a
területet, bár a legénységi épületbe először csecsemőotthont
telepítettek, a terület keleti felén pedig
állategészségügyi intézetek működtek. Az 1949-ben
létesített gyermekosztály elhelyezéséhez 1950-ben a
középső, emeletes épület földszintes részére emeletet
húztak, majd a szájsebészet számára egy földszintes
toldalékot tapasztottak hozzá. Az épületegyüttesből
(a többszöri átalakítások után) mára csupán a hajdani
istálló (később nővérképző iskola, ill. kórházi irattár,
ma orvosi ügyelet), és mellette a hajdani kocsiszín ill.
kovácsműhely (ma mentőállomás) épületének egy
része maradt meg. (A parancsnoki épület került elsőként
lebontásra, mert a Bagolai sor a világháború
után meghosszabbításra került a Kossuth térig: eredetileg
a Thury utcánál ért véget.) Eredeti (1913-as)
viszont a kerítés, melynek fém részeit Kohn Samu és
Heizer Jenő készítette.” (www.holmi.nagykar.hu)
120
Az 1949-ben létesített (mára már lebontott) gyermekosztály
épülete az utcafrontról és az udvar felől
Zala megye mentéstörténetének jelentős eseménye
volt, amikor 1952. június 30-án Nova községben
mentőállomás nyílt. Így a megye dél-nyugati részén
élők is jóval hamarabb juthattak mentőellátáshoz.
(1952-ben a nagykanizsai mentőknek 4000-et meghaladó
mentőfeladatuk volt.) 1953-ban körlevélben
egységesítették a mentődolgozók munkaruhán viselendő
rangjelzéseit.
1953-ban, az országos Heine-Medin járvány idején
az OMSZ vastüdős szállításokat végzett. A járványnak
1957-ben 2334 áldozata volt országosan és 143
beteg halt meg. (A tömeges védőoltásokat 1957-ben
kezdték meg egy magyar virológus – dr. Koch Sándor
– áldozatos munkájának köszönhetően.) 1959-
ben már minden magyar gyermek be lett oltva a járványos
gyermekbénulás elleni vakcinával. Nagykanizsát
és körzetét a járvány nem érintette számottevően.
A Semmelweis utcában (Bagolai soron) a mentőállomásnak
már a kezdetektől önálló gazdasági vezetője
volt Ozorai Ferencné személyében. (Ozorainé
rendkívül kedves, helyes teremtés volt a kortársak
elmondása szerint.) Őt helyettesítette gyakran
Árkovits Kálmánné adminisztrátor. Novák Ferencné
és Bognár néni voltak a takarítónők. Az 50-es évek
elején több új dolgozó érkezett: Jámbor József máp.,
Bóha László máp., Kiss Zoltán, Kovács József
mgkv., Csóka István máp. (1952), Péter Jenő mgkv.,
Pékó László máp., Olasz Dezső (1953).
1954-ben mentőseink az autóbusz meghibásodása
miatt elkéstek, a buszsofőr ezt az igazolást adta számukra
Fiat 1100-as, Dodge Weapon, IFA Phanomen mentők
a nagykanizsai mentőállomás udvarán 1954 környékén.
Jobbról a Fiat mellett Németh János és Szigeti
Gyula állnak. A Dodge Weapon előtt dr. Döme
László, a vezetőfülkénél Benedek János, az IFA
Phanomen előtt Kovács István látható
Csatorna építése a mentőállomás udvarán. (Németh
János, Szigeti Gyula, Kovács István, Benedek János,
a háttérben Viola (Labricz) Sándor és Baksai
József)
121
Az OMSZ által 1953-ban hivatalosan rendszeresített rangjelzések
122
Az OMSZ által 1953-ban hivatalosan rendszeresített rangjelzések, elhelyezésük, méretezésük
123
1954-59-ig tehát Kanizsa három mentőautója: Dodge
Weapon, Fiat 1100, IFA Phanomen. (Az IFA
Phanomen 1954 táján érkezett Nagykanizsára. 1957-
ben Barkas Framo típusú mentőgépkocsikkal váltották
ki a kifutóban levő Dodge típust.)
Phanomen a mentőállomás udvarán. Németh János,
Jámbor József, Baksai József és Kovács István „pózolnak”
IFA Phanomen és Phanomen Garant az ’50-es évek
második felében. (Fotó: OMSZ)
IFA Phanomen mentőautó balesete az ’50-es években
Erdélyben, Székelyudvarhelyen. („A Kováts napfényműterem
száz éve” c. fotóalbumból. Forrás:
www.wangfolyo.blogspot.hu)
Phanomen Garant a nagykanizsai kórház udvarán. 1959-ben újabb mentőautókkal bővült Nagykanizsa gépparkja.
Az NDK IFA gyárában készült Phanomen Garant típusú ún. „bodegás” mentők érkeztek. Ezeket az
autókat a kanizsai mentődolgozók nem nagyon szerették, mert „zirgett-zörgött”a karosszériájuk és motorikusan
is sok baj volt velük.
A
Phanoman
betegtere
124
A mentőállomás hátsó udvara még a kórház felőli kijárattal. A szennyvízgödröt régen egy idős bácsi tisztította.
(Mosakodásában segítette Szigeti Gyula és Vass Károly.) Az alsó képeken a két épület közti terület
látható, Antal Istvánnal, Megyes Kálmánnal, Kovács Józseffel
125
Május 1-jei felvonuláson az 1960-as években. A harmadik
képen Zakócs Imre, Krénusz László, Reizner
József, Bánfalvi László, Szigeti Gyula, Vass Károly,
Kovács István. A negyedik képen elől dr. Sárdy István
és felesége S. Kocsán Katalin, mögöttük dr. Sebestyén
Miklós, dr. Joós László és dr. Balogh Illés,
dr. Timaffy Miklós
A két épület 1974-ig a következőképp nézett ki: A
mentőállomás bejárata a Semmelweis utca felől volt.
Tujafák, rózsabokrok, és gyümölcsfák lettek ültetve a
bejárat közelébe. Vele szemben, a kórházkápolna
mögött volt a kórház főbejárata, ill. főportája. Innen
indult minden évben május elsején az a szabadnapos
dolgozóknak kötelező felvonulás, amin a kórházi
nővérek, orvosok és a mentődolgozók szinte egy
csapatot alkotva a legszebb egyenruhájukban vettek
részt.
A kórházkápolna 1933-ban készült el Vécsey Barnabás
városi mérnök tervei alapján. A főoltár 1771-ben
épült, Szt. Mártont ábrázoló oltárképe eredetileg az
egykori városi kórházhoz, az Ispitához tartozó Szt.
Márton-kápolnát díszítette. 1884-ben került a kórház
akkori kápolnájába, majd 1933-ban a mai helyére
A mentőállomás kórház felőli épületében az oldalsó
bejárattól balra volt a WC, jobbra volt a szolgálatvezetői
helyiség, mögötte a hálóhelyiség (először
emeletes) vaságyakkal és keskeny, szintén vas öltözőszekrényekkel.
A hálóból nyílt egy kis fürdőszoba
káddal, bojlerrel és a kád fölé nyúló zuhanyrózsával.
Volt itt egy kis melegítő konyha mosogatóval és
kétlángos gázrezsóval. Két garázs is tartozott az épülethez
– a régi kocsiszín eredeti elrendezésének megfelelően
– és egy aknás szerelőműhely. (Ez utóbbiban
a költözéskor még megtalálták a mentősök a régi
kovácsműhely fújtatóját.) Szerszám- és gumiraktárként
használt két kisebb helyiség volt az épület végében.
A másik kisebb épületben, a folyosó két oldalán
kisebb szobák voltak. Jobbról volt egy kis orvosi
szoba, utána az egészségügyi raktár, és a folyosó
végén a WC. Balról volt a gazdasági iroda és egy
kétágyas vendégszoba. A vezetékes víz be volt kötve,
de a kocsik mosásához egészen 1974-ig egy az udvaron
ásott kútból szivattyúzták a vizet. (Ezt a kutat
végérvényesen csak 1974-ben szűntették meg.) A két
épület közti kb. 10 méteres közben kerti asztal és
pad, lengőteke, pingpongasztal és fedett fém kerékpártároló
kaptak helyet. Volt itt egy nagy pogácsa
almafa, és egy gazdagon termő kajszibarackfa is. A
kerékpártároló mellett volt a kerítésen egy átjáró a
kórház felé. A garázsok előtt az udvaron volt egy
126
kocsi mosás céljára szolgáló betonrámpa. A mentősök
sokat voltak távol, nagy volt a körzet. Nagykanizsa
30 ezer fős városán kívül Murarátkától Balatonmagyaródig,
Fakospusztától Gyékényesig 32 község
tartozott az ellátási körzetbe. Rosszak voltak az utak,
egy-egy kivonulásra fél napok is rámentek. A kocsikat
állandóan javítgatni, szerelgetni kellett. Sok volt
a defekt és a fédertörés.
1956 előtt Bajusz doktor mellett dr. Döme László
1953-1955-ig kinevezett állomásvezető főorvosa volt
a Nagykanizsai Mentőállomásnak. Dr. Döme László
Budapestről érkezett, két évig a feleségével együtt
Nagykanizsán laktak szolgálati lakásban. Később,
miután visszaköltözött a fővárosba, a mentőszolgálat
által indított ápolóképzés egyik oktatója lett. (Reizner
József 1955-ös tablóképén is megtaláljuk a tanárok
között.) (Az ő aláírását állomásvezetői megnevezés
mellett megtalálhatjuk többek közt az 1954. február
5-én kiadott 140-ik sz. körlevélen is.)
127
Dr. Döme László a kép jobb oldalán a nagykanizsai
mentőállomás főbejárata előtt az ’50-es évek elején.
(Mellette Szigeti Gyula, Viola Sándor, Pékó László,
Kovács István, Németh János)
Ebben az időben történt, és a mentőállomás életének
érdekes színfoltja volt, amikor egy idős nagybajszú
paraszt bácsi felajánlotta, hogy a szamarával
szívesen lelegelteti a mentőállomás udvarán a füvet.
A szamár rövid pályafutása alatt gyorsan a mentős
gyerekek kedvence, és az állandó fényképezkedések
középpontja lett.
Jámbor József és a csacsi hátán Krénusz Lacika
A képen láthatóak a teljesség igénye nélkül balról:
Németh János, Baksai József, Kovács István és felesége
(Ilus néni), Krénusz László, a csacsi és a nagybajszú
bácsi, Ozorai Ferencné, Szigeti Gyula, dr.
Döme László, Benedek János
1956-ban újabb önálló állomásvezető főorvosa lett
a Nagykanizsai Mentőállomásnak dr. Berentés Ernő
erdélyi származású orvos személyében.
Dr. Berentés és csapata az ’50-es évek végén. (Balról:
Bánfalvi László, Szigeti Gyula, Németh János,
Kovács István, Krénusz László, dr. Berentés Ernő,
Zágon Ferenc, Baksai József, Vass Károly, Jámbor
József, Reizner József)
Dr. Berentés és munkatársai a ’60-as évek elején.
(Balról: Bánfalvi László, Jámbor József, Szigeti Gyula,
Krénusz László, dr. Berentés Ernő, Orbán Imre,
Baksai József, Németh János, Reizner József)
Dr. Berentés korábban városi tiszti főorvosként,
majd nyugdíjazásáig egészségügyi osztályvezetőként
dolgozott Nagykanizsán. 60 éves korában vállalta el
a mentőállomás vezető főorvosi posztját. (Ezt a tisztséget
egészen 1965-ig töltötte be.) Warsawa Pickup
főorvosi kocsija volt.
A Warsawa főorvosi kocsi. (Reizner József, Bánfalvi
László, Krénusz László, Jámbor József, a másik képen
Krénusz Lacika)
128
A tanulók között a felső sorban balról az ötödik Sebestyén Márton, a középső sor bal szélén Polai
Károly, az alsó sor bal szélén Vass Károly
A tanulók között a felső sorban jobbról az ötödik Reizner József, alatta Pékó László. Az oktatók között a
felső sorban jobbról a második dr. Döme László, korábbi nagykanizsai állomásvezető főorvos
129
Katonás rendet és tisztaságot követelt a mentődolgozóktól.
Hetente, kéthetente kivonult egy-egy
szüléshez. „Beugrott” délutánonként azokat az ápolókat
helyettesíteni, akiknek csak 6 elemi iskolájuk
volt, és pótlólag el kellett végezniük esti iskolában a
nyolc osztályt. Továbbképzéseket tartott. Ellenőrző
körútjain Szigeti Gyula garázsmesterrel végigjárta a
megye mentőállomásait. 1956-től 1963-ig Nagykanizsa
volt a megyei mentőközpont. Itt képezték ki az új
dolgozókat, akik aztán a megye többi állomására
(vagy ahogy akkoriban hívták: „mentőőrsére”) kerültek.
Nova, Zalaegerszeg, Nagykanizsa, Keszthely
tartozott mentőszervezetileg Zala megyéhez. (Keszthely
annak ellenére, hogy Veszprém megye része
volt közigazgatásilag.) Az 1956-os szállítási napló
szerint dr. Berentés Ernő 1956. október 20-án vonult
ki először Jámbor József ápoló és Krénusz László
gépkocsivezető társaságában Gelse községbe egy
szüléshez. Rádi Istvánné 24 éves tejkezelő volt a
szülőnő. A rövid esetleírás így szól: „Mire kiértünk, a
szülés megtörtént. Vérzés, repedés nincs, az újszülött
ellátva. Szállítás nem történt.”
Az 50-es évektől egészen a 70-es évek közepéig az
OMSZ egy olyan oktatási rendszert működtetett, ahol
a felvételi vizsgát követően a hat-nyolc osztályt végzetteknek
6 hónapos bentlakásos iskolát kellett végezniük
Budapesten, az érettségizetteknek pedig 1
éves levelező tanfolyamra kellett járniuk szintén a
fővárosba. (Havonta egy hetet kellett Budapesten
tölteniük.) Ők mindannyian a szakma legnagyobb
neveitől tanulhattak: dr. Orovecz Béla, dr. Bencze
Béla, dr. Cselkó László, dr. Lamboy László, dr.
Makláry Lajos, dr. Pap Zoltán, dr. Gábor Aurél, dr.
Gőbl Gábor, dr. Szegeczky Dezső, Fúsz Ernő… Ebbe
az iskolába jártak az ’50-es években több turnusban a
kanizsai mentődolgozók is. Az 1953-as és az1955-ös
végzősökről van egy-egy osztálytablónk, rajtuk Polai
Károly, Vass Károly, Sebestyén Márton, Reizner
József, és Pékó László kanizsai mentőápolók. (Sebestyén
Márton a tűzoltóság kötelékében maradt 1953
után, majd 56-ban leszerelték.)
1955-ben Nagykanizsa mentőállomása „vonat útján
leküldve” 7 literes oxigén palackot kapott a központból.
Dr. Orovecz Béla körlevélben szabályozta az
oxigén adásának szabályait.
Az 1956-os forradalmi események mély nyomot
hagytak a Nagykanizsai Mentőállomás életében is.
„Október 25-én sötétedés után nagy tömeg gyűlt
össze az akkori Szabadság téren és követelték a szovjet
emlékmű eltávolítását. Végül a nép nekiesett a
szobornak, de csak a fúrási vállalat lánctalpas erőgépe
segítségével sikerült ledönteni a 17 méteres talapzaton
álló szobrot.” (Dr. Szombath Tibor: Nagykanizsa
régi képes levelezőlapokon. 2010) Ezt a lánctalpas
erőgépet a kifejezett tiltás ellenére annak a Zágon
Ferencnek a hozzájárulásával engedték ki a fúrási
vállalat főkapuján, aki annak idején a Petőházi főmérnök
közvetlen beosztottjaként „főfúrómesteri”
beosztásban dolgozott ott, és aki később
mentőgépkocsi-vezetőként tudott elhelyezkedni,
miután a fenti cselekedete miatt a fúrási vállalattól
elbocsátották és pár havi előzetes letartóztatásban
tartották Budapesten. (Ezt Polai Károly, az eset
egyetlen ma is élő szem- és fültanúja mondta el.)
1945. július 15-én avatták fel a Szabadság téri Szovjet
Hősi Emlékművet
Az emlékművön álló orosz katona – „Iván”, ahogy a
nép nevezte – géppisztolyát a város felé fordítja. (A
kép az 1953. május 1-jei készülődést mutatja)
A főtérre érkező tüntető tömeg ledöntötte a szovjet
emlékművet. A bal oldali képen még látható a létra,
melyről a drótkötelet a szoborra erősítették, és a
zászlót kitűzték. Az emlékmű melletti zászlórúdon is
nemzeti zászló lobog, új értelmet adva a Szabadság
tér névnek.” (A szobor ledöntésével együtt az emlékmű
oldalát díszítő reliefeket is összetörték)
130
A képen a helyreállítás, ill. átalakítás utáni állapot, a
katonát nem tették vissza az obeliszk tetejére, helyére
vörös csillag került. (1959-ben avatták fel a Felszabadulási
Emlékművet. A szovjet katona szobrát 1991-ben
a szovjet hősi temetőbe szállították, az emlékmű két
oldalán sorakozó katonasírokat exhumálták és a hamvakat
szintén a szovjet hősi temetőben helyezték el)
„Október 26-án, pénteken az esti órákban a tüntetők
egy csoportja a Magyar Dolgozók Pártja székháza
(ÁVH-épület, volt Kreiner-villa) elé vonult és
fegyvereket követelt. A kivezényelt karhatalom ekkor
a tömeg közé lőtt, a sortűznek 2 halottja, és 14
sebesültje volt.” (Dr. Szombath Tibor: Nagykanizsa
régi képes levelezőlapokon. 2010)”
A Sugár út és a Rozgonyi utca sarkán álló
Blumenschein-palota 1897-ben épült eklektikus stílusban.
1932-től dr. Kreiner Zsigmond kórházi főorvos
háza lett
A sortűzben Skerlák Józsefné életét vesztette. A
lövöldözésnek tizennégy sérültje volt. Az Új Zala
(1956. október 28.) című újság híradása alapján: Kocsis
József, Ungor Károly haslövést kapott, Balázs
László tüdőlövést. Ugyancsak súlyosan sérült Tóth
Mária, Marcs Ferenc, Horváth Ferenc, Korotki István.
Könnyebb sérülést szenvedett Ács István, Samu
György, Mocsári Ferenc, Horváth János, Godina
László és Tóth István. A híradás szerint Ungor Károly
„gimnazista” tanuló haslövést kapott és november
1-én belehalt sérüléseibe. Ma már tudjuk, hogy
Ungor Károly második osztályos szobafestő ipari
tanuló volt az M. T. H. 406. számú Helyi Ipari Iskolában.”
(Balogh László cikke a Kanizsa Újság 2007.
október 26-i számában. ) De kik voltak a kivonuló
mentők, mikor vonultak ki, és mely sérülteket szállították
kórházba? Az 1956-os szállítási napló pontos
választ ad minden kérdésünkre: 1956. október 26-án
19h16’-kor vonult ki az első mentő (947-es jelzéssel
a Dodge Weapon) Viola Sándor főápolóval (1962-
ben „Labricz” Sándorra változtatta a nevét) és
Krénusz László gépkocsivezetővel a Vöröshadsereg
utcába. Félve mentek. Amikor bementek a székházba,
az őrjöngő tömeg meggyanúsította őket, hogy az
ÁVH-sokat akarják kimenekíteni. Állítólag olyan
lövöldözés volt, hogy a mentő is kapott golyót. A
mentődolgozók végül nem sérültek meg, és be tudták
hozni a sérültet a kórházba. A sérült Skerlák Józsefné
52 éves nőbeteg volt. Kórisme: „Vuln. sclopetarium
capitis”. Rövid esetleírása: „Állítólag meglőtték.
Eszméletlen állapotban találtuk. Habos vér a jobb
száján.” 19h51’-kor vonult ki a második mentő (983-
as jelzéssel a IFA Phanomen) Kovács István ápolóval
és Baksai József gépkocsivezetővel szintén az akkori
Vöröshadsereg (ma Sugár) utcába. Godina László 29
éves segédmunkást vitték be a kórházba „Állítólag
vállát meglőtték” rövid megjegyzéssel. Velük egy
időben, szintén 19h 51-kor újra visszament a helyszínre
a 947-es kocsi is Viola Sándorral, és Krénusz
Lászlóval. Ők ezúttal Horváth János 24 éves segédmunkást
vitték kórházba „Állítólag a jobb lábon négy
lövésből eredő sérülés” jellemzéssel. Viola és
Krénusz 21h35-kor ismét riasztást kaptak a
Vöröshadsereg utcába, a napló bejegyzése: „Ismeretlen
lövött sérültek. 2 személy haslövés.” A következő
bejelentés 21h36’-kor érkezett. A 881-es jelzésű
mentővel vonult ki Jámbor József mentőápoló és
Bogdán László gépkocsivezető a Vöröshadsereg
utcába. Az eset rövid leírása: „2 ismeretlen személy”,
„haslövöttek”. 23h05-kor érkezett a következő megkeresés.
A 881-es jelzésű Fiat 1100-as kocsival vonult
ki dr. Herman, Jámbor József máp., és Bogdán
László mgkvez. Az Ady u. 11-ből kellett hozni egy
haslövött fiatalembert. Az eset rövid leírása: „18 év
körüli haslövött fiatalember.” (Ő volt Ungor Károly
16 éves tanuló, aki pár nappal később belehalt a sérülésbe.
Pedig csak moziba akartak menni a barátjával…)
Az utolsó lövéses kivonulás ezen a gyászos
napon 23h46’-kor történt. Dr. Krutsai, Viola Sándor
és Krénusz László vonultak ki a Kazinczy utcába a
947-es Dodge mentővel. A sérült Balázs László 16
éves traktorvezető volt. Sérülése: „Vulnus
sclopetarium thoracis”. Rövid jellemzése: „Állítólag
mellkaslövés érte”. Reizner József szabadnapos mentős
a felbolydult tömeggel sodródva gyorsan taxit
tudott találni a mindenórás terhes feleségének. Márton
László későbbi mentősofőr 13 éves gyerekként
vett részt ezen a tűntetésen. Egy gellert kapott géppisztolygolyótól
bokasérülést szenvedett.
131
Az 1956-os nagykanizsai szállítási napló a lőtt sérültekkel
132
Az 1956-os nagykanizsai szállítási napló a lőtt sérültekkel
133
Részletek Miha Tamásné, Tálosi Péter: Memento
1942-1956 (Nagykanizsa, 2012) c. könyvéből:
Dr. Szűcs Géza
AZ EBÉDLŐASZTALON KÖTÖZTEM A SEBESÜLTEKET
1956 októberében is a jelenlegi lakásomban, a Sugár
út 6. alatti házban laktam feleségemmel és két gyermekemmel.
A ház város felőli szomszédságában volt
a Pannónia Szálló étteremmel és kerthelyiséggel. A
zeneiskola felé vezető irányban a második házban
működött a pártbizottság, melyet a forradalom napjaiban
fegyveres ÁVH-sok őriztek. Lakásommal
szemközt a mozikert (régen egylet kert) kerítéssel
elkerítve, és mögötte a városi mozi, jelenleg a Medgyaszay
Ház.
A Pannónia Szálló
Október 26-án délután kedves kollegám, dr. Durkó
Dezső tartózkodott éppen nálam leányával, amikor
lövés hallatszott a pártház felől, ekkor ők gyorsan
távoztak. Pár perc múlva a Pannóniából rohantak
értem, hogy menjek azonnal, mert nagy baj van. A
veszéllyel nem törődve orvostáskámat véve perceken
belül a szállodában voltam. Az emberek egy asztalra
fektetett női alakot vettek körül, aki mellett a férje
állt. Sajnos már csak a halál beálltát tudtuk megállapítani
orvos barátommal dr. Péri Jánossal együtt,
akiért szintén segítségért rohantak a Pannóniából. Az
1956-os forradalom első halottja Skerlágh Józsefné
volt, akit a halálos lövés ért. A hír hallatára a Fő út
felől beözönlött a tömeg a Sugár útra egészen a pártházig.
A kerítésre is felmászva sokáig tartó lövöldözés
vette kezdetét, amely során szélső, utcai ablakunk
is betört. Ezután kezdték a sebesült fiatalokat hozzám
felhozni. Mivel az utcafront veszélyesnek bizonyult,
az udvar felőli helyiségben a nagy ebédlőasztalon
nyújtottam elsősegélyt a rászorulóknak, majd a mentőket
értesítve a kórházba szállíttattam őket. Összesen
nyolc sebesültet láttam el. Mi, a házban lakók
pedig a védett lépcsőházban húztuk meg magunkat,
kisebbik leányom még babakocsiban fekvő volt. A
lövöldözésnek csak a Sugár úton a laktanya felől
közeledő harckocsi vetett véget. Először a tömeg azt
hitte, hogy a felkelők segítségére érkezett, de csalódniuk
kellett, mert a benne ülők lövéseikkel meg tudták
akadályozni a Fő út és a Szarvas étterem (későbbi
Rózsakert) felől a kertek alatt futók pártházhoz való
jutását. Még a sötétedés után is lőtt a harckocsi,
hogy fedezze a pártházban lévők menekülését.
Otthonomban Katonaorvosként
A forradalom napjaiban, amikor a munkástanácsok
jöttek létre városunkban is az ország többi városához
hasonlóan, munkám miatt akadályoztatva a távollétemben
választottak meg az SZTK munkástanácsának
elnökévé és a városi nemzeti bizottság egészségügyi
bizottságának tagjává.
A vasutasok révén, mivel MÁV-üzemorvos is voltam,
az elsők közt értesülhettem a szomorú hírről,
hogy november 4-én a szovjet csapatok és harckocsik
átlépték a magyar határt. Cél a forradalom leverése.
A házban a földszinten lakó besúgónak köszönhetően
házkutatást tartottak nálunk. Két nyomozó és két
rendőr a padlástól a pincéig mindent átkutatott, de
szerencsére a rémültségen és rendetlenségen kívül
más következménye nem lett.
134
Ilyen szovjet tankok álltak Kanizsa utcáin 1956. november
3-a után
Pár nappal később Szigeti Gyula és Krénusz László
mentőgépkocsivezetők a szabadnapjukon a TEFUtól
kölcsönkért Csepel teherautókkal élelmiszer
segélyszállítmányt vittek Budapestre a forradalmároknak.
Nagy országos felhívás volt az újságokban,
és a rádióban, hogy a vidékiek gyűjtsenek élelmiszereket
a fővárosiak számára. Krumplit vittek,
füstölt húst, konzerveket, zsírt, baromfit, tojást,
lisztet... Három-négy teherautó ment együtt konvojban.
Szigeti Gyula ment elől. A vezetőfülke két
oldalára egy-egy jól látható vöröskeresztes zászlót
tűztek, a ponyvás plató oldalára pedig nagy vöröskeresztet
festettek. Géppisztolyos orosz katonai
alakulatok több ellenőrző ponton csak úgy engedték
át őket, ha vámot adtak cserébe. (Cigaretta, pálinka,
konzervek fejében mehettek tovább.)
Az adományokat a Markó utcai központi mentőállomásra
vitték. Mutatóba hoztak haza néhány konzervet
az amerikai adományokból...
Szigeti Gyula nevére
ennek a „mentőakciónak”
a kapcsán sokáig emlékeztek
a budapesti mentődolgozók...
Krénusz László pedig
állítólag utána többször
kijelentette, mikor megkérdezték
tőle, hogy nem félt-e
Pestre vinni az adományokat
azokban a puskaporos napokban:
„Mitől féltem volna?
Túléltem én már egy világháborút
is!”
Dr. Berentés Ernő ezekben
a vérzivataros időkben állítólag
csak a Krénusz Lászlóval
vonult ki szívesen. Budapestre
is csak vele volt hajlandó
egyszer beteget szállítani.
(Bár a szolgálatvezetőknek is
ki volt adva, hogy ne nagyon
engedjék a mentőket a főváros
közelébe, néha előfordult, hogy egy-egy súlyosabb
beteggel mégiscsak Budapestre kellett menni.)
A Krénusz házaspár esküvője a forradalom kellős
közepén volt a miklósfai templomban. Pékó László
frissen végzett mentőápoló bajtársunk nyugatra
disszidált, további sorsáról nem tudunk.
„A főtérre érkező tüntető tömeg ledöntötte a szovjet
emlékművet, ezt a gyalázatos szimbólumot, ami
már 12 éve itt áll ... 12 éve vártunk erre...” Akárcsak
Budapesten a ledöntött Sztálin szobor csizmájába,
Nagykanizsán is zászlót tűztek a gyűlölt hatalom
jelképe helyére. Az emlékmű melletti zászlórúdon is
nemzeti zászló lobog, új értelmet adva a Szabadság
tér névnek.
„November 4-én a fővárost megtámadták a szovjet
csapatok. Nagykanizsán a nemzeti bizottság
hangos híradón figyelmeztette a lakosságot arra,
hogy a várható megszálláskor higgadtan viselkedjen,
akinek fegyvere van, ne használja, mert egyetlen
puskalövés is súlyos megtorlással járhat. November
5-én a város ellenállás nélkül megadta magát.
1957 júliusa és 1958 júniusa között négy nagy
perben 27 vádlottra összesen 91 év börtönbüntetést
szabtak ki.” (Dr. Szombath Tibor: Nagykanizsa régi
képes levelezőlapokon. 2010) „November 15-én a
Centrálban ülést tartott a nagykanizsai fúrási részleg
munkástanácsa. Új vezetőséget választottak. Elnöke
Bíró Ernő, helyettese Rácz Imre, titkára Zágon Ferenc
lett.” (Miha Tamásné, Tálosi Péter: Mementó
1945-1956, 2012.)
Dr. Orovecz Béla főigazgató december 10-én körlevelet
adott ki az OMSZ mártírjairól.
A forradalom első napjaiban a kórház dolgozói a tűzoltóság segítségével
leverték a kórház főépületéről a képen még látható vörös csillagot
135
136
Dr. Orovecz Béla főigazgató 1956. december 10-i körlevele
137
A forradalom tehát elbukott. Nagykanizsa mentőállomásának
pedig két olyan új dolgozója lett hirtelen
Orbán Imre mentőgépkocsi-vezető (1957) és Zágon
Ferenc szintén mgkv. (1957) személyében, akik évtizedekig
a saját hozzátartozóiknak sem beszélhettek
az ’56-ban ill. előtte vállalt szerepükről. (Orbán Imre,
későbbi mentőgép-kocsivezető, akkor még rendőrségi
sofőrként 1951-ben állítólag részt vett abban az
elfogási akcióban, amelyben a nagytilaji kötődésű
Kovács József kettősügynök becstelen tevékenysége
nyomán a határon letartóztatták a disszidálni készülő
Kovács Erzsi országos hírű énekesnőt és válogatott
labdarúgó kedvesét, Szűcs Sándort.
„Az Újpest válogatott labdarúgóját tőrbe csalták:
provokálta őt a titkosszolgálat, hogy szökjön, a határon
fogták el. 1951-ben történt ez, ennek üzenetértékét
egy évvel a helsinki olimpia előtt aligha kell
hangsúlyozni.” (Részlet Tompos Ádám: „Mosolygott,
mikor felakasztották” c. cikkéből.) Szűcs Sándort,
mivel századosi rangja volt, a haditörvényszék
ítélte kötél általi halálra, a bitófa alatt a gyermekei
fényképét fogta a kezében...).
Péter Jenő és Szigeti Gyula a Barkas Framo mentővel
a nagykanizsai mentőállomás udvarán
Dr. Orovecz Béla főigazgató egy 1956. december 10-
én kelt körlevélben köszönte meg a mentődolgozóknak
az októberi események kapcsán tanúsított példás
magatartását. Más új dolgozók is jöttek ebben az
időben: Bánfalvi (1964-ig Bogdán) László mgkv.
pont a forradalom előtt, 1956-ban érkezett a Somogy
Megyei Erdészettől. Bele is csöppent mindjárt az
események sűrűjébe… Tóth II. Endre gkv. 1957-ben
jött. Tóth István mgkv., Szita Ferenc és Magyar
Gárpár 1958-ban, Mátyás Zoltán máp. pedig 1959-
ben csatlakozott a „nagy” csapathoz. 1957-ben
Nagykanizsa 5856 mentőfeladatot teljesített. Egy
1957-es névsor: Ápolók: Gyenes, Viola, Reizner,
Jámbor, Kovács, Polai, Vass, Németh János. Gépkocsivezetők:
Bogdán László, Kisfürjesi Antal, Szigeti
Gyula, Sipos, Tóth Endre, Baksai József, Krénusz
László, Péter Jenő, Zágon Ferenc (1957. november 5-
től). 1959-ben Nagykanizsa mentősei 6432 kivonulást
hajtottak végre. Ekkor 3 kocsi teljesített szolgálatot
a kanizsai mentőállomáson: 780-as jelzéssel egy
Phanomen Garant, (64499 lefutott kilométerrel), 943-
as jelzéssel egy másik, újabb Phanomen Garant
(4698 km-rel), és egy Barkas Framo 269-es jelzéssel
(9627 km-rel).
Barkas Framo a nagykanizsai mentőállomás udvarán.
(Németh János, Szigeti Gyula, Jámbor József,
Baksai József)
A Barkas Framo 901 1956-tól volt
használatban az OMSZ-nál
(Fotó: OMSZ)
138
Zágon Ferenc újdonsült mentősofőr 1957-ben a
Nagykanizsai Mentőállomás garázsa előtt a Barkas
Framo mentővel. (A kép, ill. a garázsban látható
másik mentőautó tanúsítja, hogy volt idő, mikor
Nagykanizsán egyszerre két Barkas Framo is szolgált)
Az 56-60-ig terjedő időszakban a mentődolgozóink
szereztek egy úthengert, és társadalmi munkában
megépítették a csecsemőotthon és a gyermekosztály
közötti útszakaszt. Főleg a két „nagy öreg”, Szigeti
Gyula, és Baksai József jeleskedtek az úthenger vezetésében.
1959. szeptember 18-án érdekes dolog történt. Dr.
Farbaky Iván érkezett a Zala Megyei Mentőszervezet
vezető főorvosi székébe. A „beiktatási procedúrára”
leutazott Budapestről személyesen a főigazgató – dr.
Orovecz Béla. Farbaky doktor „a Pécsi Orvostudományi
Egyetem elvégzése után a Kaposvári Megyei
Kórház szülészeti osztályán kezdte meg orvosi munkáját,
tervei szerint szülész-nőgyógyásznak készült.
Kaposváron ismerte meg leendő feleségét, aki az
akkori politika által üldözött család tagja volt és rossz
hírüket csak fokozta az 1956-os forradalom alatti
magatartásuk. A fiatal Farbaky dr. azonban a fenyegető
felszólítások ellenére sem volt hajlandó választottjával
szakítani, ezért büntetésül menesztették a
kórházból. Baráti tanácsra jelentkezett dr. Orovecz
főigazgatónál, állást kért tőle.
A mentőmunkáról voltak már fogalmai, kórházi
orvosként időszakonként részt vett kivonuló szolgálatban.
Főigazgatónk megbízta a Zala megyei mentők
vezetésével, majd két év múlva, 1961-ben felajánlotta
neki a Baranya megyei szervezet vezetését, nem
elhallgatva, hogy a Pécsi Mentőállomáson nagy rendetlenség
van…” (Magyar Mentésügy XXII. évfolyam
3-4. szám, 2002)
Dr. Döme László, dr. Berentés Ernő a Nagykanizsai
Mentőállomás első vezető főorvosai, valamint dr.
Farbaky Iván és dr. Dankó István a Zala Megyei
Mentőszervezet vezető főorvosai
Farbaky doktor tehát dr. Berentés Ernő addigi megyei
ill. állomásvezető főorvos mellé érkezett. Az
idősebb mentős kollégák elmondása szerint a Nagy139
kanizsai Mentőállomás vendégszobájában is töltött
néhány éjszakát. Ellenőrző főorvosként működött
Zalaegerszeg, Keszthely és Nova mentőállomásain,
és fiatal ambiciózus orvosként gyakran részt vett a
kivonulásokban is. Dr. Berentés „köreit” saját elmondása
szerint nem lett volna „fair” zavarnia. Így,
ha néha-néha ellenőrző körútjai alkalmával Nagykanizsára
tévedt, a kocsik ellenőrzése helyett jókat beszélgetett
az akkor már idős korú, szerény és nagy
tapasztatú Berentés doktorral…Dr. Farbaky 1961.
május 8-ig volt a Zala megyei mentők főorvosa. Őt
dr. Tóth Kálmán pécsi szülész orvos követte a Zalaegerszegi
főorvosi székben. (Dr. Tóth Kálmán 1963-
ban Algírba ment dolgozni, majd onnan hazatérve
Baján helyezkedett el szülész-nőgyógyászként.)
A hagyományos elsősegélynyújtó eljárások (vérzéscsillapítás,
törések rögzítése, hashajtás, hánytatás,
szülészeti beavatkozások stb.) mellett az újraélesztés
az alapvető életműködés (légzés, keringés) mesterséges,
eszközös vagy eszköz nélküli pótlása, legjobb
esetben helyreállítása már régóta foglalkoztatta az
orvostudományt, ám kezdetben csak a légútbiztosításra
és a légzés pótlására fektettek hangsúlyt,
a szív pumpafunkciójának mellkas kompressziókkal
történő támogatása egészen az 1950-es évekig háttérbe
szorult. Mint azt Mária Terézia pátensében is láttuk,
már a XVIII. században is javasolták a befúvásos
lélegeztetést. Híres 18-19. századi orvosaink,
Schosulan Mihály János, Rácz Sámuel, Flór Ferenc,
Arányi Lajos, Csatáry Lajos – a Magyar Királyi Államvasutak
első főorvosa – szintén a lélegeztetés
kapcsán leírták a légúti váladék eltávolítás, a
tracheotomia kezdetleges módszereit. Csatáry javasol
egy érdekes, helyzetváltoztatással járó lélegeztetési
módot: a hason fekvő beteg mellkasa alá vastag ruhacsomót
helyezve, a beteget ezen jobbra-balra gurgatva
a légző mozgások segítését vélte támogatni.
Talán a legismertebb, látványos lélegeztetési módszer
a Chaplin filmekből is jól ismert Silvester-féle
lélegeztetési eljárás. Henry Robert Silvester (1829-
1908) által leírtak szerint a beteget hanyatt fekve
padra vagy asztalra helyezték. A szájtoilette majd a
ruházat meglazítása után a beteg vállai alá ruhadarabot
helyeztek, fejét oldalra fordították, nyelvét a szabad
légutak biztosítása céljából nyelvfogóval kihúzták.
A beteg fejénél álló egyik segítő megfogta a
beteg mindkét alkarját, amelyeket először a mellkasfalhoz
nyomott (kilégzés), majd ezután a karjait a
beteg fölé emelte (belégzés). Ez a módszer olyan
sokáig alkalmazásban volt, hogy még az 1948-ban
alakult OMSZ is javasolta, mint a legeredményesebben
használható eljárást. Nemzetközi reszuszcitáció
kutatások és gyakorlati eredmények láttán Orovecz
Béla főigazgató 1959-től bevezette a Gábor Aurél
által javasolt manuális reszuszcitáció meghonosítását
és oktatását a mentőgyakorlatban, valamint rendszeresítette
az első modern eszközöket a rohamkocsikon,
így jelent meg a Ruben-ballon, az Ambu-leszívó
és az első intubációs készlet. (Gábor Aurél kandidátus
az OMSZ tudományos főmunkatársa volt. 1972-
ben a II. Bruggei Nemzetközi Szimpóziumon elfogadtatta
az általa kitalált „oxyológia” elnevezést,
mint a sürgősségi orvostan tudományosan használatos
megnevezését. ) Orovecz Béla főigazgató 1963-as
Orvosi Elsősegélynyújtás c. szakkönyvében már
egymástól elválaszthatatlannak és egyidőben végzendőnek
nevezi a helyszínen megkezdett lélegeztetést
és mellkasi összenyomásokat, kompressziókat:
„A légzés és a szívműködés helyreállítást célzó eljárást,
illetőleg azok egyikét-másikát az egyes külföldi
szerzők reanimatio ill. resustitatio néven említik.
Mi a reanimation mindkét funkció megindítására
irányuló tevékenységet értjük.” Hazánkban az első
sikeres reanimatio egy pályakezdő mentőorvos, Tury
Peregrin, a Mentőkórház későbbi igazgatója nevéhez
fűződik. 1963. november 17-én a Népstadion orvosi
rendelőjében sikeresen reszuszcitált egy idős beteget.
Sajnos a beteg a gondos szakellátás ellenére nem
sokkal a Mentőkórházi átadást követően elhunyt.
Még ugyanabban az évben történt az OMSZ első
tartósan sikeres helyszíni újraélesztése. 1963. december
26-án Felkai Tamás az 1954-ben indult rohamkocsi
szolgálat első főorvosa élesztett újra egy
25 éves férfi beteget. A beteg a kórházi átadást követően
még három hétig élt.
„Az 1950-es évek közepére a járműpark világháborúban
rekvirált vagy adományozott darabjainak legtöbbje
és a nagy elődöktől – a Budapesti Önkéntes
Mentő Egyesülettől (BÖME), a Vármegyék és Városok
Országos Mentőegyesületétől (VVOME) – megörökölt
gépkocsik túlnyomó része végleg tönkrement.
A 393 darabos járműállományból 169 db, a
járműállomány 43%-a azonnali selejtezésre szorult.
113 Fiat 1100-as, 26 Dodge, 16 Skoda és 15 Csepel-
B 130-as. A Fiat és a Dodge mentőgépkocsik alkatrészellátása
– megfelelő devizakeret hiányában – az
évtized közepére már megoldhatatlanná vált… Az
igazi áttörés, a homogén mentőpark megszületése az
1960-as évek elejére tehető. A szocialista országok
legkedvezőbb ajánlatát tevő lengyelországi Nysa
Járműgyár vállalta az OMSZ teljes járműállományának
új modellekkel való feltöltését. A kormányközi
szerződés értelmében Magyarország 1960-tól a
nyolcvanas évek végéig összesen 8100 db. Nysa
mentőgépkocsit kapott. (Azért ennyit, mert bár mai
szemmel szinte hihetetlennek tűnik, de ezek a formás
kocsik alig 125 ezer lefutott km után teljesen tönkrementek
vagy azonnali motorcserére szorultak.) A
szintén újdonságnak számító lengyel Warsawából
155 db járta az utakat. 1963-ban a mentők 646 darabból
álló járműparkjában 620 db gépkocsi mentőkocsiként
szolgálta a lakosság és a hazai egészségügy
egyre növekvő igényeit. 1965-ben 854 db mentőkocsiból
777 db Nysa mentőjármű futott.” (Debrődi
Gábor: Az OMSZ gépjárműállományának rövid története.)
140
1960-ban elkészült, és minden mentőállomásra eljutott
az egységes „Szolgálati és Működési Szabályzat”.
Ez összefoglalta többek közt a mentőállomás
hálózat tagozódását és feladatait, a mentőfeladatok
ellátásának szabályait, a mentőállomás szolgálati- és
házirendjét, a mentőegység teendőit a helyszínen és
szállítás közben, a mentődolgozók munkaköri leírásait…
Egyik érdekes címszava a „Jószágtartás a
mentőállomáson”. Eszerint: „A mentőállomás területén
a szolgálati lakásban lakó dolgozók baromfit csak
elkerített, elkülönített területen, számos állatot (disznót,
tehenet, kecskét stb.) csak a Főigazgatóság külön
előzetes engedélye alapján tarthatnak.” 1960-ban a
Nagykanizsai Mentőállomáson már 3 db Nysa 520S
típusú, „csapott elejű”, oldalszelepes lengyel mentőautót
találunk.
A régi kocsikat leselejtezték. A Phanomen Garant
bírta a legtovább. A Nysák első típusában emeletes
hordágy volt. A felső hordágyra elég nehéz volt „feltornázni”
a beteget. A kocsik nyílászáróinak rossz
volt a szigetelése, így az autók huzatosak voltak.
Poros földutakon beszívták a port a betegtérbe. Gyakori
volt a rossz útviszonyok miatti rugótörés, fédertörés.
Valahonnan letett gumikat kaptunk rendszeresen,
emiatt állandóak voltak a defektek. A sofőrök
kitalálták a gumik „papucsozását”. (Egy kivágott
téglalap alakú külsőgumi darabot illesztettek belülről
a csillagtörött rész fölé, így a gumi élettartama kissé
meghosszabbodott.) A fagyálló folyadék még ismeretlen
fogalom volt. Téli időben este le kellett engedni
a hűtővizet, reggel pedig meleg vízzel feltölteni.
Télen a nagy hóban és az úttalan utakon gyakran
segítették a mentőket a helyi Dózsa laktanya harckocsi
zászlóaljának tankjai. Volt olyan tél, hogy a mentőállomás
udvarán parkolt hetekig két tank teljes
személyzettel együtt. (Parancsnok, vezető, irányzó,
töltőkezelő.) Jól jöttek a tankok, hogyha az embermagasságú
hóban szülőnőért kellett menni…
2 db Nysa 520S és Zakócs Imre, Milávecz László,
Jámbor József 1962-ben
Antal István és Bánfalvi László szerelik a Nysát.
A „Nagy csapat” 1962-ben:Reizner József, Milávecz László, Orbán
Imre, Baksai József, Labricz Sándor, Tóth István, Zágon Ferenc,
Polai Károly, Bánfalvi László, Jámbor József, Zakócs Imre
Kovács István és az új Nysa
520S
141
Mentődolgozóink műszakban 1967 körül: Szmodics
Béla, Milávecz László, Dombai Ferenc, Baksai József,
Tóth István, Bánfalvi László, Jámbor József
1960-66-ban ismét új dolgozók érkeztek a mentőállomásra:
Márkus Károly máp., Neruda, Novinics,
Bencsik, Tolnai gkvezetők (1960), Zakócs Imre
mgkv., Piller Ferenc máp. (1962), Dombai Ferenc
máp. (1963), Milávecz László máp. (1962), Szmodics
Béla mgkv. (1962), Jakabfi János máp. (1966).
1963-ban történt egy tragikus eset a bajcsai reptéren,
amiről van egy fényképünk is.
Ünnepi repülőnap volt a reptéren, amikor a Budapesti
Ejtőernyős Egyesület bemutatóján az egyik
ejtőernyős lezuhant. Egyik ernyője sem nyílt ki.
Milávecz László mentőápoló és Bánfalvi László
gkvezető vonultak ki, de már nem tudtak segíteni a
sérültön. A combcsontja felcsúszva a hasfalból állt
ki. Miután kiértek, pár percig élt még. Dr. Berentés
Tamás – a főorvos úr korábban repülős tisztnek tanult
fia – volt az alkalmi konferanszié.
1963-ban kinevezték dr. Dankó Istvánt a Zalaegerszegi
Mentőállomás vezető főorvosává. A mentés
zalai központja ettől kezdve egyre inkább Zalaegerszegre
helyeződött át. 1964-ben tehát 3 Nysa 520S
típusú mentőautó, 9 ápoló, és 9 gépkocsivezető, valamint
egy gazdasági vezető, egy takarítónő, és egy
főállású vezető főorvos alkotta a Nagykanizsai Mentőállomás
személyi állományát. 1964. február 10-én
Nagykanizsa egy „Pulmotor” típusú lélegeztető gépet
kapott Budapestről, a hozzá tartozó műszerkönyvvel
együtt. Szebeni Hildegard főkönyvelő (aki korábban
a VVOME főkönyvelője volt) aláírásával érkezett az
erre vonatkozó utasítás.
Dr. Berentés Ernő 1965-ben, 70 éves korában végleg
nyugdíjba vonult, majd két nap múlva hirtelen
rosszul lett, és meghalt. Csendes, szerény, rendes
emberként emlékeznek rá a régiek. Soha senkinek
szándékosan rosszat nem tett. „Néhányan orroltak rá
a párttagok közül, mert nem engedte, hogy munkaidőben
a mentőállomás épületében gyűlésezzenek”
(dr. Farbaky Iván interjújából). Jámbor József ápoló
bajtársunktól (akinek szép hangja volt, és nagyon
szépen tudott énekelni) gyakran kérte a mentős öszszejöveteleken,
hogy énekelje el neki az „Erdélyországban
van az én hazám, ott temettem el az édesanyám…”
kezdetű dalt. Halálával a megyei mentőközpont
véglegesen Zalaegerszegre tevődött. Szigeti
Gyula a megyei garázsmesteri pálcát átadta a zalaegerszegi
Orbán Gyulának. Szigeti Gyula ezután hivatalosan
csak a „megbízott garázsmester” titulust viselte.
Dr. Dankó István zalabéri körzeti orvos egy
hirdetésre jelentkezve vállalta el a Zala Megyei Mentőszervezet
vezető főorvosi posztját. Ezt a tisztséget
1968 végéig töltötte be. Minden héten végiglátogatta
a hozzá tartozó négy mentőállomást. Ő sem volt párttag,
sőt hívő keresztény ember módjára élt. (Emiatt
néha a megyei pártbizottságon – ahogy ő mesélte –
kapott egy kis „ejnyebejnyét”…) Havonta továbbképzést
tartott a mentőállomásokon. Mindig hangosan
köszönt, ha valahova belépett, és mindenkivel
barátságosan kezet fogott. Nem szerette a túl sok, és
néha feleslegesnek tűnő adminisztrációt. Az ő idejében
is, mint a Berentés főorvos úrnál is a reggeli
váltások alkalmával a személyzetnek az udvaron, a
kocsik mellett felsorakozva kellett katonásan jelenteni,
számot adni a kocsik rendjéről, tisztaságáról, a
felszerelés hiánytalanságáról.
1966-ban elhunyt dr. Orovecz Béla, az OMSZ első
főigazgatója. Egy szenzációs, nagy formátumú vezetőt
vesztett el a magyar mentés ügye. Olyan embert,
aki kis pénzből is nagy dolgokat tudott véghezvinni.
Őt a nem kisebb kvalitású dr. Bencze Béla követte a
főigazgatói poszton.
Dr. Bencze volt az első orvos Magyarországon, aki
1979-ben oxyológus szakvizsgát szerzett. (A már
meglévő sebészi szakvizsgája mellé.) 36 éves főigazgatói
munkája alatt nagy szerepe volt abban, hogy az
OMSZ egységes és a gazdasági nehézségek ellenére
is működőképes tudott maradni. Nevéhez fűződik az
egységes rádióhálózat kiépítése 1970-ben, a légimentés
megszervezése a 70-es években, a mentőbázis
kialakítása raktárakkal és javítóműhelyekkel a
Róbert Károly körúton, az ESET/ROHAM szolgálatok
országos szintű beindítása, valamint a Toyota
mentőautók bevezetése a 90-es évek elején. Nem kis
érdemei vannak abban, hogy a Semmelweis Egyetem
1982-től elfogadta, hogy a medikusok is tanuljanak
oxyológiát. (Dr. Bencze Béla 2012-ben, 83 éves korában
hunyt el.)
142
(Debrődi Gábor: A magyarországi mentésügy története)
1964. február 10-én Nagykanizsa egy „Pulmotor” típusú lélegeztető gépet kapott Budapestről, a hozzá tartozó
műszerkönyvvel együtt. Szebeni Hildegard főkönyvelő (aki korábban a VVOME főkönyvelője volt) aláírásával
érkezett az erre vonatkozó utasítás
143
Közös csehszlovák-magyar járőr két menetoszlop
között, valamint Török Mihály ezredes, a nagykanizsai
14. Gépkocsizó Lövészezred parancsnoka beszél
a hazatérők nevében Győrben 1968. október 21-én
Dr. Berentés Ernő nyugdíjazása, ill. korai halála
után a Nagykanizsai Mentőállomás megüresedett
főorvosi státusza egészen 1976-ig betöltetlen maradt.
A főápolói teendőket 1974-ig Labricz Sándor látta el.
1968-ban 32 főállású kivonuló dolgozója volt a mentőállomásnak,
fele-fele arányban ápolók és gépkocsivezetők.
Néhány új dolgozó érkezett: Sulyok István
máp. (aki a pályája kezdetén az első néhány hónapot
töltötte Nagykanizsán, később megyei állomásvezető
mentőtiszt lett, és Körmenden is dolgozott), Zuggó
Tibor máp. (későbbi mentőtiszt), Antal István máp.
(későbbi mentőtiszt). 1968-ban került kiadásra az
OMSZ nevezetes 363. számú körlevele, amely a
mentőfeladatok ügyviteli utasítása volt. Ez nagyon
pontosan meghatározta pl. a „késés”, a „veszteglés”,
és a „tervszerű várakozás” fogalmát, ill. az ezekkel
kapcsolatos adminisztratív teendőket.
Az 1968-as „Prágai tavasz” ill. a csehszlovákiai
bevonulás ismét rányomta bélyegét az akkori közhangulatra.
Kománovics József – későbbi gépkocsivezető
bajtársunk – kiskatonaként részt vett a bevonulásban.
Elmondása szerint Szlovákia, ill. a Felvidék
főként magyarlakta területein állomásoztak. A
helyi lakosság békésen fogadta őket. Fegyveres akcióra
nem került sor. A helyi kórházból is több orvos
ment a „sereggel”. (Dr. Ruttner Pál, dr. János László,
dr. Szabó Csaba.) Édesapám (dr. Klaszán Sándor)
mesélte, aki akkor szigorló orvosi egyetemistaként a
kanizsai kórházban „gyakorlatozott”, hogy a bevonulás
idején egészen kiürült a kórház. Ügyeletben (sebészek
híján) egyedül kellett vakbélműtétet végrehajtania.
A 8. gépkocsizó lövész hadosztály részvétele Csehszlovákia megszállásában.
1968. augusztus 21. – október 31.
144
A Magyar Néphadsereg 8. Gépkocsizó Lövészhadosztálya
a szovjet csapatok támogatójaként vett
részt Csehszlovákia megszállásában 1968. augusztus
21-től október 31-ig. Nagykanizsáról a 14. gépkocsizó
lövészezred és az 59. egészségügyi zászlóalj vett
részt a hadműveletben.
1968 sajátosságaihoz az is hozzátartozott, hogy akkoriban
a Csurgón 8h-16h-ig szolgálatot teljesítő
nappalos kocsi a kanizsai szolgálatvezető irányításával
Inke, Vése, Iharos, Iharosberény községekből
behozta a kanizsai kórházba igyekvő betegeket. A
kanizsai kórház körzete akkor ezekre a Somogy megyei
településekre is kiterjedt. (Érdekes, hogy a közelmúltban
ismét Kanizsához csatolták ezeket a területeket.)
A betegszállítások ügyében tehát jól összehangolt
együttműködés zajlott a csurgói és nagykanizsai
szolgálatvezetés között. A Kanizsára irányuló
szállításokkal nagyon sokszor indították útnak Csurgóról
azt a mentősofőrt (Ferencz Istvánt), aki aztán
nemsokára (1971-től) már a kanizsai mentőállomás
legénységét erősítette.
1969 februárjában új megyei főorvos érkezett a Zala
Megyei Mentőszervezet élére dr. Tóth Péter személyében.
Dr. Tóth 1939-ben született Kistolmácson,
a Zrínyi Miklós Gimnáziumban érettségizett Zalaegerszegen,
majd a Pécsi Orvostudományi Egyetemen
szerzett diplomát 1964-ben. Dr. Tóth szülésznőgyógyász
orvosként, és elhivatott párttagként nagy
lendülettel vetette bele magát a mentőzés rejtelmeibe.
A szülészet-nőgyógyászat mellé egészségügyi szervezés,
és oxyológia szakvizsgát szerzett 1975-ben,
ill. 1979-ben. Kitűntetései: Munka Érdemrend ezüst
fokozat (1982), Haza Szolgálatáért Érdemérem
(1985), dr. Orovecz Béla Emlékérem (1989), dr.
Kresz Géza Emlékérem (2004).
35 éves vezetői tevékenysége idején valósult meg
Zalaegerszegen a 70-es évek közepén a mentőápolói
képzés (melyben nagyon nagy érdemei voltak Sulyok
István nyugalmazott megyei vezető mentőtiszt bajtársunknak),
elindult az esetkocsi szolgálat, Nagykanizsán
Dombai Ferenc – az első Zala megyei mentőtiszt
– államvizsgája után 1974-ben (ill. 1992-től lett
Nagykanizsán 24h-ás az ESET szolgálat), Zalaegerszegen
1985-ben, majd a rohamkocsi szolgálat (dr.
Szollár István sebész, honvéd katasztrófaorvos érkezésével
Nagykanizsán 1976-ban, Zalaegerszegen
Ferencz István 1979-ben saját elhatározásából jelentkezett az Autó-Motor Újság által kiírt „Keressük a legjobb
gépjárművezetőt” vetélkedőre. A megyei és a területi fordulókat megnyerve az országos döntőig jutott
145
1986-ban). Új mentőállomások létesültek. (1983-ban
Lenti, 1992-ben Letenye, 2002-ben Pacsa.) Létrejött
a Zalai Mentésügyi Alapítvány (1991), melynek legfőbb
célkitűzései: „A Zala megyében mentőellátásra
szorulók magas szintű ellátása érdekében korszerű
mentőeszközök beszerzése, és a mentődolgozók
szakmai tudásának bővítése.” Dr. Tóth is havi rendszerességgel
továbbképzéseket és vizsgákat tartott a
mentőállomásokon.
Munkaértekezlet Baksai József nyugdíjba vonulásakor
1979-ben. A fenti képen Ruskó Tibor, Dombai
Ferenc, Krénusz László, Labricz Sándor, Baksai
József, dr. Tóth Péter. Az alsó képen Krénusz László,
ifj. Szigeti Gyula, dr. Tóth Péter, dr. Szollár István
Rendkívül jó segítői voltak: Tóth Jenő a megyei
főápolói poszton, Vincze Imre a megyei műszaki
vezetői székben, Cseh András műhelyfőnök, megyei
gazdasági vezetőként pedig Takács Miklós és Némethné
Pálfi Irén.
A 90-es években megyei vezető mentőtisztté előlépett
Léránt Lajos is sokat tett a Zala megyei mentőszervezetért.
(Lajos nincs már köztünk, 2002 késő
őszén csónakos horgászat közben a viharos Balaton
elragadta, pedig a Balaton szerelmese volt.)
1969-ben a Nagykanizsai Mentőállomás 3 mentőautója
az 50 km-es ellátási körzetéből 10500 mentőfeladatot
(mentést és szállítást) végzett. (1970-ben ez
a szám 11101-re emelkedett.) Ugyanebben az évben
leköszönt, és nyugdíjba vonult az addigi gazdasági
vezető: Ozorai Ferencné. Magyar Lászlóné érkezett a
helyére. Ő a vasútállomáson volt előtte takarítónő.
Polai Károly elmondása szerint a párt segítségével
érettségizett le, majd pártfőiskolát végzett.
A „párt” a 70-es évek elején fontos szerepet játszott
a mentőállomás életében. A 30-40 fős személyzetből
11-en voltak párttagok. Számukra heti rendszerességgel
előadásokat, „szemináriumokat” tartottak a
városi pártbizottság munkatársai a kórházi nővérképző
előadótermében. (Dombai Ferenc mentőtiszt és
Gulyás Ferenc gyógyszerész sok előadást tartott.) A
pártélet újabb lendületet kapott 1980-ban, amikor a
Mentőállomáson 19 fővel megalakult a Gábor Aurél
Szocialista Brigád. A brigád tagjai társadalmi munkában
megszépítették a mentőállomás környezetét,
javításokat, kerti munkákat végeztek, nyugdíjas klubok,
szociális otthonok felújításában vettek részt, de
egymásnak is sokat segítettek építkezések során.
1982-ben „Kiváló munkáért” oklevelet és plakettet
nyertek. 1984-ben pedig „Szocialista brigád” kitűntetést
kaptak.
Nem sokkal Ozorainé után Bognár néni, az idős takarítónő
is nyugdíjba vonult, őt Horváth Józsefné
(Gizike) váltotta.
Az 1970-es nagy Tisza-völgyi áradás (66 napon át
800 cm feletti víztömeget kellett megtartania a vé146
delmi rendszernek) jelentősen visszavetette a nemzetgazdaságot.
A honvédséget kivezényelték az árvízvédelemhez.
Elmaradtak az OMSZ arra az évre
tervezett nagy létszámfejlesztései. A helyzetet csak
tetézte, hogy 1970 decemberében Lengyelországban
a gazdasági válság és az áremelések miatt sztrájkok,
és zavargások voltak. A gyárak jó darabig leálltak.
Nem jöttek új Nysák, de az alkatrészellátás is akadozott.
Abban az időben 120 ezer lefutott km után lecserélték
újra a mentőket. A lengyel helyzet miatt
volt olyan kocsi, amiben 180 ezer, vagy annál több
km is volt már. Ismét napirendre került a kocsik házilagos
javítgatása, szerelgetése. Az 1970-es év pozitívuma,
hogy ebben az évben kezdték felszerelni a futó
mentőgépkocsikat a dán „Storno” típusú rádióval.
Ezzel teljessé válhatott a hírösszeköttetés minden
futó mentőkocsi, és az összes mentőállomás között.
(1984-re fejeződött be valamennyi mentőállomás, és
futó mentőgépkocsi rádiósítása.) A rádiók első prototípusai
akkorák és olyan nehezek voltak, hogy egy
nagyobb rajztáblára kellett először felerősíteni őket,
utána lehetett felcsavarozni a mentő betegterének
oldalfalára, különben kiszakította volna a lemezt.
Dombai Ferenc a ’70-es években a nagykanizsai
mentőállomás szolgálatvezetői helyiségében a „berepülős
telefonokkal”, és a régi nagy rádiókészülékkel
UAZ terepjáró (Fotó: Debrődi Gábor)
„A dániai készülékek mellett hazai gyártásúakat is
vásárolt az OMSZ. E valutaszegény időszakban az
OMSZ a BRG-től vásárolta az FM 10-160 modelljét
(fenti kép), mely a Storno CQM 19-25-ös modell
mintájára készült. A típust – mely elektoncsöves rádióadóval
működött, bár a tranzisztor e készüléknél
már megjelent – a Mentőszolgálat az 1960-as és
1970-es években üzemeltette. Az elektroncsöves rádiókészülékeket
az OMSZ 1974-re tranzisztoros készülékekkel
cserélte le. Ugyanebben az évben indult
el az OMSZ megyeszékhelyi mentőállomásait összekötő
gerinc-rádióhálózat kiépítése. A további fejlődés
különösen szembetűnő, hiszen 10 évvel később, 1984
végén a Mentőszolgálat összes mentőállomása és futó
gépkocsija rádiósítva volt. A Storno CQL 612 (jobb
oldali kép) félvezetős (tranzisztoros), többcsatornás
rádiókészülék volt. Korának kiemelkedő újdonsága
volt, hogy ennél a készüléknél a praktikusan egybeépített
adó-vevő és hangszóró már egy dobozban
volt. Kisebb megjelenése lényegesen megkönnyítette
a rádiózást és a készülékek elhelyezését a mentőkocsikban.”
(Debrődi Gábor: A magyarországi mentésügy
története)
1971-ben érkezett a mentőállomásra egy orosz
UAZ típusú terepjáró mentő, mely puritán szerkezeti
megoldásai ellenére nagyon hatékonynak bizonyult a
téli nagy havak idején, valamint a sáros hegyi utakon
is. (Kanizsa környékén rengeteg zegzugos szőlőhegy
van. Mindjárt itt van pl. a Szentgyörgyvári-hegy
147
négy hegyháttal, vagy a Homokkomáromi-hegy hat
szelete – Alsócsinga, Felsőcsinga, Kishegy, Nagyhegy,
Újhegy, Öreghegy. Rossz időben és éjszaka
bizony lehet kalandozni köztük.)
Kovács Ferenc mentőgépkocsi-vezető „ölelésben”
1974 környékén a kanizsai UAZ előtt
„Rossz padtárs: Az alkohol.” Urbán Tamás fotója a
’70-es évekből, „részegszállítás”
1972-ben háromról ötre növelték a mentőkocsik
számát. Tehát az UAZ terepjáróval együtt ettől kezdve
már összesen 6 mentő (3 db 24h-ás, 1 db nappalos
„garázsmesteri” kocsi 6h-16h-ig, egy ülőkocsi 10h-
20h-ig, és szükség esetén lehetett felvenni az UAZ
terepjárót) szolgált Nagykanizsán. Ebben az évben
hozták (először Zalaegerszegre) az első Nysa 522 S
típust. (Az egyik első próbaútján össze is törték.
Andráshidánál ütköztek egy traktor pótkocsijával. Az
ápoló Sulyok István volt, a gépkocsivezető pedig az a
Marton Ferenc, aki később Nagykanizsán, majd Letenyén
is dolgozott.)
A kivonuló személyzet a kocsik szerint ún.
„kocsibrigádokba” rendeződött. 1974-től 4 kocsibrigád
működött: piros (ESET), kék, zöld, fekete, aszerint,
hogy a különböző kocsik személyzetét a szolgálati
beosztáson milyen színnel jelölték. A kocsibrigádok
élén egy-egy főgépkocsivezető állt. A főgépkocsivezetők
Szigeti Gyula garázsmester helyettesei
voltak, név szerint: Bánfalvi László, Krénusz László,
Zágon Ferenc. Nekik a hivatásos gépkocsivezetői
képzettség mellett autószerelői szakmájuk is volt.
Szolgálatvezető sem lehetett akárki. Az akkori állományból
összesen négyen vezethettek szolgálatot:
Polai Károly, Reizner József, Labricz Sándor és
Dombai Ferenc. Az új kocsikkal együtt sok új dolgozót
is felvettek az állomásra: Jakupánecz Gergely
máp., ifj Szigeti Gyula mgkv., Kománovics József
mgkv., Ferencz István mgkv., Béli László máp.
(1971), Marton Ferenc mgkv. (1972), Horváth Attila
mgkv., Kovács Ferenc mgkv., Horváth (Strasszer)
Ferenc mgkv. (1974), Kovács József mgkv., Király
József máp., Németh Dénes máp. (1975), Megyes
Kálmán máp., Tóth Tibor máp., Kollarics Antal
máp., Fekécs Zoltán máp., dr. Szollár István áll. vezető
főorvos (1976), Andrasek Mátyás máp., Ruskó
Tibor mgkv. (1977), Kalász Mátyás máp. (1978),
Horváth Róbert (1979), Márton László mgkv., Gál
János máp., Varga Zoltán mgkv. (1980-ban Csurgóról
jöttek át.) (A 70-es években érkeztek még: Sándor
József gkv., Sárközi Mihály máp.) A 70-es évek a
mennyiségi változások mellett jelentős minőségi
fejlődést is hoztak a mentőmunkában. Megjelent a
mentőgépkocsik felszerelésében a Vacuum Matrac, a
Ruben ballon és az AMBU leszívó (1971).
Nysa 522 S a Nagykanizsai Mentőállomás udvarán.
Jakupánecz Gergely, Orbán Imre, Megyes Kálmán,
Kovács József
148
Egységes tartalmú táskákat vezettek be 1972-től.
(Mentőtáska, Tömeges táska, Orvosi táska, Vérpótszertáska.)
Hamarosan minden futó kocsi tartozéka
lett a Guedel tubus, az óraműves vérnyomásmérő, a
phonendoscop, és az izolációs takaró (1975). (Fotók:
KFB Extramobile ill. Ambu Inc.)
Guedel tubusok különböző méretben. Megakadályozzák
a nyelv hátraesését eszméletlen betegnél. (Fotó:
www.medplan.hu)
A Nysa mentőautók jellegzetes alumínium mentőtáskája
(a képen kissé kaotikus tartalom helyén a ’90-es
években szigorú rend volt, a táska felső részében
voltak méret szerint a kötszerek, az alsó részben pedig
a sebészeti műszerek, a babakelengye, ill. a különböző
ampullás, por alakú, és üveges gyógyszerek),
jobb oldalon phonendoscop a ’80-as évekből
Gyermek és felnőtt méretű izolációs takarók, a lehűlésvédelem
eszközei
149
Polgári védelmi gyakorlat 1973-ban a nagykanizsai Csónakázó tónál. A felső képen a mentő sofőrje
Kománovics József bajtársunk
150
Jód-párna, háromszögletű kendő, kötszerek és ragtapaszok
a ’70-es, ’80-as évekből, ill. a ’80-as évek
mentőápolójának övtartozéka: az ampullareszelővel
összekötött strangulációs gumi
A háromszögletű kendő használatát egy 1976-os
körlevél rendszeresíti. A 70-es évek végén került
bevezetésre a Hellige Oesophagus Pacemaker is.
Zalaegerszegen Sulyok István bajtársunk több újítási
javaslatával elévülhetetlen érdemeket szerzett a jól
működő megyei szolgálatvezetés kialakításában, így
átláthatóbbá és lényegesen hatékonyabban koordinálhatóvá
vált a mentőállomások és mentőgépkocsik
együttműködése.
Dombai Ferencet 1972-ben beiskolázták Budapestre
abba a még kísérleti jellegű mentőtiszti iskolába,
amit először még az OMSZ berkein belül indítottak.
(1975-től ismerték el hivatalosan a főiskolai mentőtiszt
képzést.) 1974-ben Dombai Ferenc (Zala megyében
elsőként) mentőtiszti diplomát szerzett. Elindult
az ESET kocsi Nagykanizsán. Ez eleinte úgy
nézett ki, hogy Dombai Ferenc az éppen soros mentőre
ült rá, ha azt súlyosabb esethez riasztották. Az
ESET-felszerelés Dombai Ferenc orvosi táskájára
szorítkozott. Csak hétköznap nappal volt esetkocsi,
hét végén és éjszaka nem.
Mentőautóink a napi feladatok végrehajtása mellett
rendszeresen részt vettek a Polgári Védelem Nagykanizsai
Körzeti Parancsnoksága által szervezett
mentési, ill. katasztrófa gyakorlatokon. (A Polgári
Védelem a Légoltalmi Liga utódjaként létrejött szervezet
1964-ben vették fel a Polgári Védelem nevet.)
1975-ben Dombai Ferencet az Orenburgi gázvezeték
építését biztosító egészségügyi kontingens tagjaként
3 évre az akkori Szovjetunió (ma Ukrajna) területén
található Bogorodcsányba ill. Guszjatyinba
küldték. (Három év múltán csak pár hónapra jöhetett
haza, utána ismét fél évre kiküldték.)
1976-ban az OMSZ oktatási rendszere megváltozott.
Az addig budapesti súlypontú oktatás helyébe
új, regionális oktatási központok léptek. A mentőápoló
jelölteket először a 2 éves általános ápolóáltalános
asszisztensi szakiskola elvégzésére kötelezték.
Ezt követte a 10 hónapos mentőszakápolói képzés.
Hozzánk legközelebb Zalaegerszegen indítottak
először ilyen levelező rendszerű mentőápoló képzést.
Nagykanizsáról mindjárt az első turnusba többen is
bekerültek: Fekécs Zoltán, Páli László, Tóth Tibor,
Megyes Kálmán, Horváth Ferenc.
Dombai Ferenc Guszjatyinban, az egészségügyi állomáson és a hotel előtt
151
1976. július 16-án új állomásvezető főorvos érkezett
a Nagykanizsai Mentőállomásra dr. Szollár István
sebész, honvéd katasztrófaorvos személyében.
Dr. Szollár annak ellenére, hogy elmondása szerint
„elég kezdetleges viszonyok közé érkezett, és meglehetős
hiányosságok uralkodtak a kocsik felszereltsége
terén”, nagyon ambiciózusán kezdett hozzá a
mentőmunkához. Az FB 1760-as rendszámú Nysa
mentőt rövidesen kiegészítő szekrényekkel szerelték
fel. Megérkezett az MC-3-as katódsugárcsöves oszcilloszkópos
monitor (aminek napos időben csak úgy
lehetett látni a képernyőjét, hogy a főorvos úrra egy
plédet terítettek), és egy 8 kg-os Hellige Servocard
defibrillátor is bővítette az ESET-felszerelést.
Az UAZ és a Nysa mentők a ’70-es évek közepén a
mentőállomás udvarán. Balról: Páli László, Horváth
Ferenc, Dombai Ferenc, Jakupánecz Gergely,
Kovács József
„A magyar MEDICOR Művek által gyártott MC-3
kardioszkóp 1972-ben került forgalomba. Fölötte az
1977-ben rendszeresített Hellige gyártmányú
Servocard B defibrillátor aszinkron üzemmódban
üzemelő készülék volt. Hátránya a súlyában rejlett.”
(Debrődi Gábor: A magyarországi mentésügy története.)
Jobb oldalon az MC-3 alkalmazása 2012-es
hajdúszoboszlói országos mentőversenyen. (Fotó:
OMSZ)
Parátusz fecskendő- és tűkészlettel injekcióztak.
(Amit aztán kuktában kifőzve sterileztek a mentőállomáson).
(Fotó: a szerző, ill. www.medicantica.com)
A mentőládában 15 fajta, ill. az orvosi táskában
már 24 fajta injekciós ampulla lapult. Ezen kívül a
mentősök még 23 féle por, tabletta, és folyadék kiszerelésű
egyéb gyógyszert használhattak. Volt gyomormosó
felszerelésük, és 10 darabból álló műszerkészletük.
(Szájterpesz, fém ujjvédő, anatómiai csipesz,
horgas csipesz, nyelvfogó, Magill fogó, 2 db
érfogó v. „Kocher”, sebészi olló tompa-hegyes, szike.)
Eleinte dr. Szollár is csak hétköznap nappal dolgozott.
24 órás esetkocsi szolgálat 1992-től indulhatott,
mikorra Antal István (1982) és Zuggó Tibor
(1984) sikeresen befejezték mentőtiszti tanulmányaikat.
A 80-as évektől az OMSZ Mercedes típusú
ESET/Roham kocsik behozatalára kapott lehetőséget.
Nagykanizsára és Zalaegerszegre 1983. november
152
11-én egy időben került egy-egy Mercedes mentő.
Nagykanizsán a 408-as oldalszámú, MA 9461-es
rendszámú 308-as típusú Mercedes állt szolgálatba.
(Mely kocsi aztán 14 évig szolgált Nagykanizsán.)
Ebben nem kis szerepe volt annak, hogy dr. Szollár
„szintén sebész” lévén jó kapcsolatokat ápolt dr.
Bencze Béla főigazgatóval. Eredetileg Nagykanizsa
csak később kapott volna Mercedest.
Mercedes-Benz 308 T1 típus. (Fotó: www.imcdb.org)
Az első nagykanizsai Mercedes (Mercedes-Benz 308)
a mentőállomás udvarán. A volánnál Horváth Ferenc
(„Kokas”) mgkvez. mellette Parti István mentőápoló
Medicor MR 12-es, egycsatornás EKG készülék.
(Fotó: www.alkupiac.hu)
Az 1984-92-ig terjedő időszakban a mentőtisztek a
Nysa „kis ESET” kocsival vonultak, a Mercedes dr.
Szollár privilégiuma volt. Felszerelésében nemsokára
megjelent az „Oxylog” lélegeztetőgép, és már 1986-
ban bevezetésre került az „Intubatiós táska” (benne
több lapoccal laryngoscop, endotrachealis tubusok
különböző méretben, egyszer használatos leszívókatheterek,
Lidocain-spray, száj-garat tubusok,
vénakanülök több méretben), a „Medicor MR12-es”
egycsatornás EKG készülék, amit a nagy ugrásnak
számító francia ODAM (defibrillátor, EKG, monitor)
követett 1995-ben.
A nagykanizsai kórház új főépületének monstre,
1970-től 1974. október 10-ig tartó építkezése után,
1974-ben a mentőállomás épületei és udvara is átestek
egy jelentős átépítésen. A méntelep régi nagy
kerítését lebontották, a mentőállomás főbejáratát
áthelyezték a Semmelweis utcáról a Bagolai sorra.
(Ezzel egy időben végleg betemették az ásott kutat az
udvaron.) A gazdasági iroda átkerült a Bagolai sor
felőli kisebb épületből a kórházhoz közelebb eső
nagyobb épületbe, a garázsok mellé. A szolgálatvezetői
helyiséget és a nappali tartózkodót átköltöztették
a Bagolai sor felőli épületbe. A kis épület bejáratától
jobbra esett a szolgálatvezetői szoba (korábban orvosi),
ajtaján egy pici felhúzható ablakkal, amin keresztül
a telefonügyeletes kiadta a soros kocsi részére a
menetlevelet, vele szemben alakították ki a nappalit.
(A soros mentőkocsi személyzetének mindig a nappali
tartózkodóban kellett lennie.) A vendégszobát
orvosi szobává alakították. (Ez lett később a Szollár
főorvos úr szobája.)
A mentőállomás udvara a ’74-es átalakítás után. A
felső képen a Bagolai sor felé megnyitott új főbejárat,
az alsó képen az udvar végébe épített kórházi
mosoda
153
Szigeti Gyula, Mészáros György, Jámbor József,
Kovács József, Krénusz László a mentőállomás kertjében
1975-ben
1975-ben Mészáros György lett a mentőállomás
gazdasági vezetője. (Magyar Lászlónét az ipari iskolába
helyezték át gondnoknak.) Mészáros György a
budapesti I. István Közgazdasági Technikum elvégzése
után Zalaegerszegről költözött Nagykanizsára.
Először a Gyermekvédelmi Intézetben kezdett dolgozni,
majd onnan jött át a kanizsai mentőállomásra.
Kislánya – Ildikó, aki azóta felnőtt, és intenzíves
nővér lett – gyakran aludt nála az irodájában a Salgó
polcokból kialakított ideiglenes „irattár” alsó polcain,
amíg az apu dolgozott. Mindenki rendes, segítőkész
embernek ismerte. Ha rosszalkodtak a mentős gyerekek
(mert volt, hogy egyszerre több „palánta” is
dezentorkodott az irodában), akkor az volt a szava
járása: „Te, ha nem viselkedsz jól, bezárom ám apukádat
a páncélszekrénybe!”…
Mészáros György és Ferencz Istvánné (Mariann) a
gondnoki irodában
Dombai Ferenc kiküldetése idejére Reizner Józsefet
nevezték ki főápolónak. 1977 januárjában id. Szigeti
Gyula leköszönő garázsmestert két hónapig
Krénusz László, majd március 1-jétől ifj. Szigeti
Gyula váltotta fel, aki egészen 1981-ig, betegségéig
dolgozott ezen a poszton. 1981-től a Csurgóról érkezett
Varga Zoltán vette át a garázsmesterséget. 1979-
ben Dombai Ferenc véglegesen visszaérkezett a
Szovjetunióból, és újra átvette a főápolói posztot,
melyet 1986-ig, betegségéig, ill. nyugdíjazásáig töltött
be. A kórház és a mentőállomás kulturális élete
kissé felpezsdült és összefonódott, mikor a korábban
népművelőként dolgozó Andrasek Mátyás ápoló bajtársunkat
megválasztották a kórház és rendelőintézet
KISZ-bizottsági titkárává. Vidám zenés-táncos estek
kerültek megrendezésre a kórház ebédlőjében, ill. a
kórházi irattár előadótermében.
Mentős buli a ’80-as években a Keleti Étteremben.
(Dombai Ferenc, Andrasek Mátyás, Márton László,
Páli László, Ruskó Tibor, Fekécs Zoltán)
Ferencz István, Megyes Kálmán, Bíró Lajos,
Kománovics József és feleségeik „hangulatban”
Jakabfi Jani bácsi táncol Varga Zoltán társaságában,
a háttérben Orbán Imre
154
1980-ban Nagykanizsa csapata Dombai Ferenc vezetésével
(Antal István, Andrasek Mátyás, Ferencz
István) megnyerte az OMSZ és a mentők szakszervezete
által közösen propagált III. „Országos Természetjáró
Találkozót” Miskolcon.
(Itt a tájékozódási futás mellett a pihenőhelyeken
szakmai ismeretekből kellett számot adniuk a versenyzőknek.)
Ennek jogán rendezhette meg állomásunk
a következő évi versenyt Zalakaroson. (Itt dr.
Bencze Béla főigazgató bajtársunk is elénekelte a
kedvenc nótáját, mint ahogy ezt a mellékelt fénykép
jobboldalt, a térkép alatt is tanúsítja…)
„A zalakarosi termálvíz várható gyógyhatását 1969
áprilisától 1970 novemberéig tartó időszakban a
Nagykanizsai Kórház 199 páciensénél végzett labor
és reumatológiai vizsgálat igazolta.” (A Zalakarosi
„Gránit” Gyógyfürdő hivatalos honlapja.) A ’70-es
évek végén, a ’80-as évek elején működött a kórház
rehabilitációs osztálya, és a Zalakarosi Gyógyfürdő,
valamint a MÁV Gyógyház között egy ún. „fürdős
járat”. A 10h-20h-ig dolgozó ülőkocsival több csoportban
súlyfürdőre, tangentorra, gyógytornára vitték
a betegeket Zalakarosra. Ezt kezdetben egy zöld,
majd egy sárga Nysa ülőkocsi végezte. Mikor dr.
Tóth Péter Volga-típusú főorvosi kocsit kapott, akkor
a korábbi szürke Warsawa kombit egy rövid időre
megkapta a kanizsai mentőállomás ugyanerre a célra.
Ferencz István gépkocsivezető bajtársunk nagyon
sokat járt ezzel a fürdős járattal.
Mátrai Tibor, Simon József, Bíró Lajos, Bozsok János,
Megyes Kálmán, Páli László, Varga Ernő a mentőállomás
udvarán, háttérben a sárga Nysa ülőkocsi
Orbán Imre és Krénusz László a Warsawa kombi
főorvosi kocsival
155
Az OMSZ 532. sz. körlevele 1982-ben újítási felhívást
tartalmaz, amiben a Nitralgin fájdalomcsillapító
gáz mentőkocsikban való elhelyezésének technikai
kivitelezésére kérnek javaslatokat a mentődolgozóktól.
1982-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Zágon
Ferenc gépkocsivezető bajtársunk.
Zágon Ferenc temetése
Mentődolgozóink Zágon Ferenc temetésén. (Bánfalvi
László, Kovács István, Dombai Ferenc, Ferencz István,
Horváth Róbert, Gál János, Horváth Attila,
Labricz Sándor, dr. Szollár István)
1983. szeptember 15-én Lentiben új mentőállomás
létesült, ezzel egy időben megszűnt Nován a mentőőrs.
1984-ben Sávolyon gázkitörés volt. Az 560-as
sz. körlevélben olvasható: „A Kőolaj- és Földgázbányászati
Vállalat vezérigazgatója köszönetét fejezte
ki a nagykanizsai mentőállomás azon dolgozóinak,
akik a Sávoly-18 számú kutatófúrás gázkitörésénél
teljesített mozgóőrségi szolgálatuk alatt szakmai
tevékenységükkel, higgadt, fegyelmezett magatartásukkal
hozzájárultak a gázkitörés balesetmentes elfojtásához.”
1985-ben nyugdíjazták Tóth István
mgkv. bajtársunkat. Ugyanebben az évben Királyréten
a VIII. Országos Természetjáró Találkozón
Nagykanizsa csapata (Andrasek Mátyás, Simon Zoltán,
Koncz Tibor, Ferencz István) II. helyezést ért el.
1985, VIII. Országos Természetjáró Találkozó, Királyrét.
(A felső képen Andrasek Mátyás és Simon
Zoltán, az alsó képen a háttérben dr. Bencze Béla
főigazgató bajtársunk)
1986-ban nyugdíjba vonult Jámbor József máp. és
Bánfalvi László mgkv. bajtársunk (30 év OMSZ
munkaviszony után.). Bánfalvi László mentőgépkocsivezető
bajtársunk ebből az alkalomból „Miniszteri
dicséret”-ben részesült. Szintén 1986-ban dr.
Szollár István mentőállomás vezető főorvos bajtársunk
„Főigazgatói Dicséret oklevél” elismerést kapott,
Andrasek Mátyás mentőápoló (bizalmi) bajtársunkat
pedig a Szakszervezetek Országos Tanácsa
„Szakszervezeti Munkáért Oklevél” elismerésben
részesítette. Dombai Ferenc mentőtiszt bajtársunk
1986-ban szívbetegsége miatt felhagyni kényszerült a
mentőtiszti munkával. A főápolói teendőket 1987.
február 1-től 1995-ig Antal István mentőtiszt bajtársunk
látta el. 1986-ban szűntette meg az OMSZ a
mentőgépkocsik oldalára festett házi számokat,
ugyanebben az évben az 584-es sz. körlevél egységesítette
a mentőgépkocsik felszerelését.
1986-ban újra mentőápolói szakiskolát indítottak
Zalaegerszegen. Nagykanizsáról ekkor kerültek beiskolázásra:
Parti István, Koncz Tibor, Simon Zoltán,
Beke Gábor. A 616. sz. körlevélben megemlítik,
hogy az 1987/88 évi továbbképzési záróvizsgán kitűnő
eredményt ért el Nagykanizsáról Andrasek Má156
tyás, Simon Zoltán, és Beke Gábor bajtársunk. 1988
márciusától a 612. körlevél a kivonuló, valamint a
szolgálatvezetői állományt névjegykártya viselésére
kötelezi. Az 1989-ben kiadott 592-4. sz. körlevél
foglalkozik az AIDS diagnózissal, vagy annak gyanújával
rendelt mentőszállítások kapcsán betartandó
biztonsági előírásokról, védőruha használatáról. A
80-as években ismét sok új dolgozó érkezett a mentőállomásra:
Márton László gkv., Varga Zoltán gkv.,
Horváth Ferenc gkv., Gál János máp. (1980), Bíró
Lajos gkv. (1981), Mátrai Tibor gkv., Nagy Imre
gkv,. Simon Zoltán máp., Simon József máp. (1982),
Koncz Tibor máp., Béli József gkv. (1983), Varga
Ernő máp., Bozsok János gkv., Sütő Attila máp.
(1984), Tanai János máp., később mentőtiszt, Máthé
Olivér máp. (1985), Lőrincz László gkv., Szabó István
gkv., Parti István máp., később mentőtiszt
(1986), Kóta Miklós máp., Horváth József máp.,
Kondákor Attila máp., Cserfő Ferenc máp. (1987),
Németh László máp., Klinger József gkv., Szita Zoltán
máp., Szabó Zsolt máp. (1988), Tóth György
máp., Salamon Ferenc gkv., Császár Albert máp.,
Mózes János máp. (1989). Miután Varga Zoltán
1989-ben kilépett a mentőszolgálattól (majd 1990-
ben fiatalon elhunyt), Bíró Lajos kapott garázsmesteri
kinevezést (1989-től). Mészáros György gyógyíthatatlan
betegsége, ill. korai halála (1989) miatt pedig
1989-től Bévárdi Gyuláné kapott megbízatást a
mentőállomás gazdasági vezetői teendőinek ellátására.
(Előtte rövid ideig Ferencz Zoltánné adminisztrátor
végezte ezt a munkát.) (Szomorú tény, hogy ebben
az időben még egy mentős haláleset történt: Császár
Albert fiatal mentőápoló bajtársunk 1990 augusztusában
tragikus hirtelenséggel szívinfarktusban
elhunyt.)
Császár Albert temetése. (Horváth Ferenc, Ruskó
Tibor, dr. Szollár István, Andrasek Mátyás, Mózes
János, Márton László, Bozsok János, Tanai János,
Gál János, Szabó István, Koncz Tibor, Antal István)
157
Nysa 522 S mentőautó - Szirénák éneke
A fiatalok már nem emlékezhetnek a jellegzetes vijjogásra,
ahogy a kedvesen bumfordi lengyel mentőautó
jelezte, ha sietett.
A kettéosztott hatalmas
szélvédőn jól lehetett látni a
forgalmat. A tető bal oldalán
elöl piros zászló lobogott, ha
betegért sietett a Nysa. Az
első ajtókon a kalászos címer
virított valaha. Volt
olyan változat, ahol még kézi
erővel szólaltatták meg a
szirénát
A középső fekete dudor a
motortakaró; az utastérből
lehetett hozzáférni a négyhengereshez.
Még biztonsági
övük is volt az elöl ülőknek
A fő műszer, a sebességmérő
mutatója nem nagyon
kúszott 80 km/óra fölé. A
középső két doboz a mentőautó
fontos kelléke: a bal
oldali a sziréna és a villogó
kapcsolója, a jobb oldali a
rádió. Legendák szerint a
sofőrök menet közben állítottak
gyújtást (nem volt nehéz,
csak a fekete motorburkolatot
kellett levenni), a Nysa
szinte elvárta az állandó
„gondoskodást”
A szűk oldalajtó mögött a
kocsikísérő kivehető ülése. A
tejüveg meggátolta, hogy a
járókelők belássanak. Hátul
nem volt fűtés, a betegeket
legfeljebb a láz melegítette
Szűk bejárat, egy ember
alig fért itt be, ha az ágy is
benn volt. A nehéz vasszerkezet
mozgatásához markos
legényekre volt szükség. A
Nysa hátsó terének padlója
fából volt, azt öntötték le
olajos bevonattal, s arra
tettek linóleum szőnyeget.
Nem volt ritka, hogy beázott
alulról
Nem lehetett túl kényelmes
ilyen székeken vagy hordágyon
utazni. Utóbbi alja
összecsukható, ha kivették,
saját kerekein gurult. A szivacson
egy korabeli
mentőstáska
Nysa 522 S mentőautó
Még eredetiek a szovjet gumik, a hátsókerékhajtású
Nysa ezekkel akár könnyű terepen is elboldogult. A
magas küszöb megnehezítette a beszállást.
A Nysák a rendszerváltás után eltűntek, mégis találtam
egy működőképes és teljes menetfelszereléssel
megőrzött darabot.
Szerencsére közvetlen élményem nem volt vele, de
élénken él bennem a kép: halljuk a szirénát, félreállunk
a Trabanttal, a rohamkocsi meg csigatempóban
„elszáguld” mellettünk. Valóban szinte alig vánszorogtak,
főleg akkor kínlódtak, ha egy-egy kereszteződésben
le kellett lassítaniuk; hosszú másodpercekig
tartott, mire újból elérték a 60-70 km/óra körüli „sebességet”.
Nem meglepő, a Nysát nem erre találták
ki. Mai szemmel furcsának is tűnhet, hogy miért választottak
egy soros, négyhengeres, OHV-vezérlésű,
2,1-es, 75 lóerős benzinessel hajtott, háromsebességes,
laprugós gépezetet ilyen feladatokra. Nem nagyon
volt választásunk: ha egy baráti államnak akadt
valamilyen használhatónak tűnő szerkezete, elfogadtuk.
S a lengyelek ezzel a modellel (pontosabban
ennek elődjével, az N59-essel) jelentkeztek az 1960-
as évek elején. Akkor biztosan mindenki örült, hiszen
a háború utáni mentőpark nem volt jó állapotban. Az
Országos Mentőszolgálat honlapja szerint egy 1963-
as minisztériumi jelentésben dr. Orovecz Béla főigazgató
bemutatta a járműveket: ekkor még 50 db
IFA Phänomen, egy Skoda 1102-es, két Dodge Roted
Job és három Csepel 130-as futott az úgynevezett
alapítási ősállományból. Persze más típusok is vitték
a betegeket, de hiányzott a többcélú autó. A Nysák
azután érkeztek, hogy az akkori szolgálat eldöntötte:
nagy mennyiségben új mentőket vásárol. Megdöbbentő,
de igaz: a nyolcvanas évekig összesen több
mint 8000 autó (N-sorozat és 520-as, valamint 522-
es típus) érkezett a dél-lengyelországi Nysa város
nevét viselő üzemből. Nem azért volt ilyen sok Nysa,
hogy minden faluba több is jusson. Sűrűn kellett se158
lejtezni a Zuk/ Warsava modellekre épülő kisbuszt,
nem volt ritka a 80 000 km utáni motorgenerál sem.
Amint leomlott a vasfüggöny, az új típusok (Mercedes,
Mitsubishi, Toyota) gyorsan kiszorították az
elavult lengyel konstrukciót, néhány évvel a rendszerváltás
után már mutatóba sem maradt belőlük.
Épp ezért nagy szó egy szép állapotban megőrzött
522 S. Jankó István, a Magyar Veteránautós és Motoros
Szövetség elnöke, és a veterán járművek bérbeadásával
foglalkozó Oldtimer Park Kft. vezetője mutatta
meg nekem tavaly a többi autó között porosodó
villogóst, akkor még csak somolyogtam. Később rájöttem,
nem érdemes parlagon hagyni egy efféle relikviát,
nem mindennap lát az ember ép állapotú
Nysa-mentőt.
Miután néhány napos tisztítással fényképezésre alkalmas
állapotba hozták az autót, újra meglátogattam.
Első ránézésre olyan, mintha még kész lenne a
bevetésre: a fehér fényezésen alig néhány helyen
látszik rozsda, kívülről nem tűnik fel, hogy évekig
mentett, szállított, végezte a dolgát. A tetején ott az
elmaradhatatlan URH-antenna, a kék villogó, a sziréna
s még a rendszáma is régi MB-s sorozatú, kisméretű
tábla. Ez a példány a nyolcvanas évek végéről
származik, szolgálati helyéről, történetéről nem
tudtunk kideríteni semmit. Szívatózás és némi gázfröccs
után a motorja szinte pöccre indul, ám az
egyenetlen járásból kiderül, egy gyertyacsere jól
jönne. Az autót az egyik karbantartással megbízott
fiatalember vezeti, mozdulataiból kikövetkeztethető,
nincs könnyű dolga a szervótlan volánnal. Persze
szervofék sem járt a Nysához, embert próbáló munka
lehetett a városi lavírozás. Egy rövid, rázkódós próbamenetre
futotta a telep betonlapokból összeállított
útjain; még Hofi Géza mondta a Nysáról, hogy egy
dolog mozog benne biztosan: a halott. A kőkemény
rugózás nemcsak a belső felszereléseket rázta össze,
a betegeknek is kellemetlen lehetett. A Nysa belülről
már kissé megkopott, a tetőkárpit, a székek és a hordágy
zöld műbőr huzatán nyomot hagyott az elmúlt
harminc év. A vezető hatalmas vékony karimás kormányt
markolhatott, a pedáloknál nem sok hely maradt
a lábfejnek. A fejtámla nélküli sofőrülés leginkább
lócára emlékeztet, s a kocsikísérő sem fixen
rögzített széken ült, hanem egy kerekesen: ha járni
képtelen beteget mentettek, ki tudták szerelni, így
szállíthatták az autóig. A hátsó térbe a szűk oldalajtón
és a kétszárnyú hátsó ajtón át lehetett beszállni.
Bal oldalon rögzítették a hordágyat, a jobbon két
szék várta a kísérőket.
Bár a Nysákra valószínűleg a legtöbb sofőr nem jó
szájízzel gondol vissza, mégis, tény: harmincéves
pályafutásuk alatt ötvenegymillió beteget szállítottak,
s több mint egymilliárd kilométert futottak.
KaMi
A Nysa 522 S mentőautó leírása a
Retro Mobil újság 2009/2. számából származik
Mentési bemutató a ’90-es évek elején Nagykanizsán
az Erzsébet téren. (Kovács Ferenc, Horváth Ferenc,
Andrasek Mátyás, Oláh Gábor, Matasics József,
Horváth Róbert)
1989 folyamán a kanizsai mentőállomáson összesen
11 db Nysa mentőkocsi futott. Ez a szám első
ránézésre kicsit soknak tűnhet, hiszen tudjuk, hogy
az UAZ terepjáró (rendszáma MA 9671), és a Mercedes
esetkocsi mellett csak 4 db Nysa futott, de a
Nysa géppark országos elöregedésével ebben az időszakban
több leselejtezésre váró gépkocsi is megfordult
az állomáson.
1989-ben, a rendszerváltás évében nagyszabású átépítés
kezdődött a Nagykanizsai Mentőállomáson. A
rekonstrukció terveit a zalaegerszegi „Forma” Tervező
és Fővállalkozó Kisszövetkezet készítette el 1988-
89-ben. Az átépítés több mint egy évig tartott, ekkor
nyerte el a mentőállomás épülete a jelenlegi formáját.
Az elülső kisebb épületet teljesen lebontották, a hátsót
is részben. A korábbi kettő helyett egy nagy,
emeletes épületet hoztak létre tágas, minden célnak
megfelelő helyiségekkel. Új garázsok lettek kialakítva,
így a korábbi kettő helyett ma már négy garázsunk
van. Az átépítés idejére a mentőállomás a
szomszédos kórházi irattár épületében kapott ideiglenesen
férőhelyet. Egy konténert is hoztak az udvar
végébe, ebben volt átmenetileg a szolgálatvezetői
helyiség. Az új épület 1990-ben került átadásra.
Ferencz István és Horváth Ferenc az átépítés idején
a bizonyos konténer mellett
159
Elmondhatjuk, hogy a régió egyik legszebb, „legparkosabb”
állomása a miénk. Azóta persze újabb
tervek születtek a fűtési rendszer korszerűsítésére
(egy takarékosabb napkollektoros rendszer beépítésére
kaptunk 2011-ben terveket), és kilátásba helyezték
a közeljövőben mélygarázsok kialakítását is.
A Nagykanizsai Mentőállomás napjainkban
1990-ben az Országos Természetjáró Találkozón,
Szekszárdon Nagykanizsa csapata (Andrasek Mátyás,
Simon Zoltán, Sütő Attila, Lőrincz László) III.
helyezést szerzett.
1991-ben Szombathelyen indítottak mentőszakápolói
iskolát. Nagykanizsáról Mózes Jánost, Cserfő
Ferencet és Szita Zoltánt iskolázták be. (Zalaegerszegen
az utolsó mentőszakápolói évfolyamot 1995-
ben indították. Nagykanizsa beiskolázott mentőápolói:
Király József, Ritecz József, Oláh Gábor,
Matasics József. )
A Toyoták első típusa, RZH 102-es. Bal oldalon az
akkori megyei tartalék autó, mely sokat dolgozott a
nagykanizsai mentőállomáson is. (Fotó: Zalai Mentésügyi
Alapítvány)
1991-től érkeztek az elöregedett Nysa mentőket
felváltó Toyota mentőautók. Először a Toyota RZH
102-es, majd 1997-től az újabb Toyota Hiace típusok.
(Ez utóbbi típusból 2012-ben még szolgált kettő
Nagykanizsán.) Az első Toyota 1991-ben érkezett
Kanizsára BCP 635-ös rendszámmal. (Ezt követte a
BTD 329-es, a BTD 638-as, és a CTR 814-es.) 1995-
ben kaptuk az ESE-945-ös rendszámú ülőkocsit.
Napjainkig összesen 10 Toyota szolgált a kanizsai
mentőállomáson. Dr. Bencze Béla, az OMSZ 1991-
ben nyugállományba vonult főigazgatója egy pár éve
vele készült riportban így nyilatkozott a Nysa-Toyota
típusváltásról „Az ilyen kocsira (Nysa) ma azt
mondnánk, hogy csak az ellenségemnek kívánom.
Időnként ok nélkül leálltak, és többé nem indultak el,
szóval nagyon megbízhatatlanok voltak, de csak ezt
tudtuk megvenni, mert jobbra nem volt pénzünk.
Nyugatról nem is lehetett kocsit behozni, csak külön
engedélyeztetéssel, az akkori keleti autóktól pedig az
Isten őrizzen meg mindenkit. Trabanttal meg hasonlókkal
nem lehet menteni. Amikor már enyhültek a
behozatali szabályok, elindult az új mentőkocsikeresés,
rengeteg ötlet merült fel a Fiattól a Mercedesig,
csak pénz nem volt hozzá. Így jutottunk el a japánokig.
A nemzetközi vásáron folyó tárgyaláson
japán partnereink meghívtak Tokióba, hogy náluk
nézzem meg, ők miként oldják meg a betegszállítást.
Egy szakember társaságában egy hetet töltöttünk a
fővárosban, megnéztük a gyárat is. A japánok arra is
hajlandóak voltak, hogy a már meglevő típusaikból
gyártsanak számunkra egy, külön a mi igényeinknek
megfelelő mentőkocsit. Meggyőződésünk szerint
Európa akkori legmodernebb mentőautóját sikerült
összeállíttatnunk. Amikor már futott az útjainkon,
akkor egy mentőfőorvosi értekezleten megkérdeztem
a Somogy megyei kollégámat, mondjon már valamit
a Toyota megbízhatóságáról, hiszen megnéztem, az
új típusú autó náluk futott addig a legtöbbet: az egyik
kocsijuk addigra már 98 ezer kilométert ment. Mi a
tapasztalatuk, mennyi hiba merült fel, miket kellett
javítani rajta? A főorvos (dr. Szerémy György) öszszes
panasza annyi volt, hogy a kipufogócső fémtartója
90 ezer km-nél meglazult. Mosolyt fakasztó volt,
hiszen mindannyian tudjuk, hogy a Nysa mentőkocsik
motorja kb. 56-58 ezer kilométert bírt ki. Ezzel
szemben a Toyoták némelyike 300-400 ezer kilométert
futott.” (Részlet a „Harminchat év a mentőszolgálat
élén” c. interjúból, melyet dr. Szepesi András és
Bene Zsolt készített dr. Bencze Bélával, az Egészségügyi
Gazdasági Szemle 2009/3. száma részére. )
160
Toyota Hiace flotta a Róbert Károly körúton. (Fotó:
OMSZ)
Vadkár az egyik nagykanizsai Toyotán. (Matasics
József, Bíró Lajos és Szabó Gyula a mentőállomás
udvarán)
Parti István, Kurucz Péter, Matasics József az egyik
kanizsai Toyotával
2004-től a Toyota „családot”, ami szűk belterével,
de kimagaslóan jó műszaki és menettulajdonságaival
15 évig szolgálta a mentőket, felváltotta a Ford
Transit 2.0 TDCi 300 MWB típusa. Ebből jelenleg 1
db van Nagykanizsán. A JIW-195-ös rendszámú
Ford 2004-ben érkezett.
Az új Ford Transit a nagykanizsai mentőállomás
udvarán
Tanai János „bevetésen”az új Forddal
A két Toyota Hiace, és a Mercedes Sprinter ESET
kocsi mellett 2012-ig ez volt az ún. KIM egység (Kiemelt
Mentőegység). 1994-ben az UAZ terepjárónkat
elvitték, 1995-ben kaptunk helyette egy Mitsubishi L
300 típusú terepjáró mentőt. Sajnos ez az összkerék
meghajtású „erőgép” 1998-ban egy szerencsétlen
baleset során totálkárosra tört.
Kovács Ferenc mentőgépkocsi-vezető bajtársunk a
Mitsubishi terepjáróval
161
Mitsubishi terepjáró, 1990-es évek második fele
(Fotó: Debrődi Gábor)
1995-ben hoztak a mentőállomásra kipróbálásra
egy rövidebb (210-es) Mercedes mentőt. Ez a kocsi
még abban az évben egy karambolban az OTP előtt
felborult és totálkárosra tört.
Mercedes-Benz 210-es esetkocsi
(Fotó: Debrődi Gábor)
1997-ben az első Mercedes Benz autónk (MA
9461-es) végleg nyugdíjba vonult. Helyére a Mercedes
Sprinterek újabb családjába tartozó GHD-107-es
rendszámú Mercedes mentőautó érkezett.
A fent említett GHD 107-es rendszámú Mercedes
Sprinter esetkocsival megegyező típusú tartalék Mercedes
a Nagykanizsai Mentőállomás udvarán. (Illetve
a szintén tartalék Toyota)
Legújabb esetkocsink a Mercedes Sprinter 313 CDI
(2446 ccm, 95 KW). Felső képen Parti István és Tóth
Lajos bajtársak
162
Az 1990-es évben az amerikai Motorola cég megvásárolta
a dán Storno céget. Ezek a rádiók már alkalmasak
voltak arra, hogy távolsági szállítások esetén
az egész ország területén rá tudtunk állni az illetékes
megye hullámhosszára, és azzal szükség esetén
kapcsolatba tudtunk lépni. 2005 után pedig megtörtént
állomásunkon is a TETRA (Trans European
Trunked Radio) rendszerre való átállás.
Múlt és jelen találkozása a Nagykanizsai Mentőállomáson:
balról a ’70-es évekből való magyar gyártmányú
rádiókészülék, amivel a mai napig közvetlen
kapcsolat teremthető a tűzoltólaktanya és a mentőállomás
között. Jobbról a TETRA rendszer fix és mobil
rádiókészüléke, a „SEPURA”. Billentyűzete egy mobiltelefonéhoz
hasonlít
A környékbeli új mentőállomások létesülésével
(Letenye: 1992, Pacsa: 2002, Zalakaros: 2006), lecsökkentették
a Nagykanizsán futó mentőkocsik
számát a korábbi hatról négyre. Így ma a 24 órában
futó ESET kocsi mellett egy 24 órás KIM egység,
egy nappalos (7h-19h-ig futó) kocsi, és egy 8h-16hig
dolgozó kocsi végez mentőmunkát Nagykanizsa és
vonzáskörzete 120 ezres lélekszámú térségében. Éjszaka
a korábbi három helyett csak két kocsi dolgozik.
2011 tavaszán a Nagykanizsai Mentőállomást
Rohamkocsis állomásból átminősítették esetkocsis
mentőállomássá. Indokolták ezt azzal, hogy jelenleg
nincs főállású orvos az állomáson.
1996-tól ismét váltás történt az OMSZ oktatási
rendszerében. Előírták az érettségit a mentőápolói
iskola előfeltételeként, ezt követően ma négy félévig
tartó, nappali és munka mellett teljesíthető levelező
rendszerű képzés során sajátíthatók el a mentőápolói
ismeretek. A továbbképzések terén új korszakot nyitottak
a MegaCode és TraumaCode Trainingek.
A szervezett belső MegaCode képzések egy részét
a ’90-es évek végén már nemcsak a fővárosban lehetett
megszervezni az állomány számára, hanem a
megyében működő Pécsi Orvostudományi Egyetem
Egészségügyi Főiskolai Kar Zalaegerszegi Tagozatán
is, mivel az intézmény rendelkezett az ehhez szükséges
eszközökkel és az AMBU cég által képzett instruktorokkal.
A Vas és Zala megyei eset/rohamkocsi
személyzete sokszor végezte itt a gyakorlatot, egészen
addig, amíg a mentőszolgálat gyakorló eszközparkja
is bővült.
A MegaCode Trainingek fontos eszköze az Ambu
Fantom, a TraumaCode Trainingek alkalmával gyakran
imitált baleseti helyszíneken folyt a gyakorlatozás.
(Fotó: Zalai Mentésügyi Alapítvány)
A ’90-es években, a Nysa-Toyota átállás „árnyékában”
a kocsik felszerelése is változott, fejlődött. Állomásunkra
is került lapáthordágy, durva szívó berendezés,
PEEP szelep, valamint a Schantz gallérok
új szériájaként a német „Stifneck” készletek. A ’90-
es évek második felében az esetkocsink a Zala Megyei
Mentésügyi Alapítvány jóvoltából légzési volumenmérő
készüléket kapott.
163
Lapáthordágyak és a durva szívó berendezés. (Ez
utóbbival a darabos és sűrű légúti váladék eltávolítását
végezzük.) (Fotók: www.medbay.hu, ill. Ambu
Inc.)
Ambu PEEP-szelep. (Positive end exspiratory
pressure=pozitív kilégzésvégi nyomás, mellyel megakadályozzuk
az alveolusok és bronchiolusok összeesését.
Indikációja: IRDS, ARDS, Cardialis eredetű
tüdőoedema, minden nagyfokú hypoxiás állapot,
vízbefulladás, ALS, Shock tüdő.) (Fotók: Ambu Inc.)
(Fotók: Laerdal Company)
164
Az 1990-es évek elején jelentek meg a kisebb méretű
és súlyú idő- és volumenvezérelt, túlnyomás
elleni védőszeleppel is rendelkező Oxylog készülékek,
napjainkban ezt a típust használjuk. (Oxylog
3000-es van az esetkocsiban.)
1995-ben érkezett a francia ODAM Defigard 2005
MR készülék, melynek megjelenésével egy régóta
sürgetett egység valósult meg a defibrillátor-EKGpacemaker
és egyéb monitorozási lehetőségek terén.
(Ezt a készüléket 2006-ban váltotta fel az esetkocsinkban
egy ugyancsak többfunkciós Lifepak 12-
es típusú készülék.) (Fotók: Debrődi Gábor)
Léránt Lajos megyei vezető mentőtiszt és Hangácsi
József mentőápoló Nagy György gépkocsivezetőn
tesztelik az ODAM defibrillátort 1998-ban. (Fotó:
Zalai Mentésügyi Alapítvány)
ODAM Defigard 2005 MR készülék. (Fotó: Debrődi
Gábor)
Lifepak 12 Physio-Control készülék. (Fotó:
www.norwoodfirefighters.org)
1998-ban Nagykanizsa ESET kocsija kapott kipróbálásra
egy évre egy kapnométert, ami különleges
felfüggesztésének köszönhetően menet közben is
tudta vizsgálni a légzésfunkciót. (Nem befolyásolta a
kocsi rázkódása.) Szép narancssárga kijelzője volt…
A ’90-es évek végén az Ambu leszívók mellé TWIN
pumpákat kaptunk. A Laerdal motoros szívót az ezredforduló
tájékán kaptuk, ezt 2011-ben egy LSU
készülék váltotta, melyet alapítványi pénzből vásároltunk.
A KED mellény, az állítható méretű
Stifneck, az Ambu Mark IV lélegeztető ballon, a
Szilikon Ambu ballon és az állítható méretű Stifneck
szintén az új évezredben lettek rendszeresítve.
TWIN pumpa. (Fotó: Ambu Inc.) és Laerdal motoros
szívó. (Fotó: www.medplan.hu)
165
KED mellény (Kendrick Extraction Device)
(Fotók: www.medplan.hu, ill. www.orvosimuszer.eu,
az alsó kép: www.rockerek.hu)
Ambu Mark IV lélegeztető ballonok felnőtt és gyermek
méretben reservoir toldalékokkal. (Fotó: Ambu
Inc.)
(Fotó: Laerdal Company)
Állítható méretű „Select” Stifneck és alkalmazása.
(Fotó: www.medplan.hu ill. OMSZ)
166
1997-ben érkezett egy új Toyota Hiace Kanizsára.
(GNA-736-os rendszámmal.) 1998-ban ismét két új
Toyota mentőkocsi érkezett az állomásra (CXU 028-
as és BTD 606-os rendszámmal), 1999-ben újabb
Toyoták jöttek (HAX 994 és HUG 662).
1995-től 2000-ig Parti István mentőtiszt látta el a
főápolói teendőket. Sok új dolgozó érkezett Nagykanizsára
a 90-es években is: Koncz Gábor máp.,
Matasics József máp., Oláh Gábor máp. (1991), dr.
Zákányi Csaba, dr. Kele Ágnes, dr. Gerencsér József
(1993), dr. Vági Hedvig, Kelemen Sándor máp.,
Klaszán Sándor máp., Dudás István máp., Ritecz
József máp. (1994), S. Horváth László máp., később
mentőtiszt, Betlehem József máp. (1995), Mészáros
Attila máp., dr. Diarra Désiré Pascal, Szilovics Zoltán
mgkv., Tóth Lajos mgkv. (1996), Németh Ervin
máp., dr. Brünner Szilveszter (1997), Horváth Balázs
mgkv. (1998), dr. Horváth Csaba (1999). (A fenti
orvosok közül dr. Vági Hedvig aneszteziológus
szakorvos több mint 10 évig, nyugdíjazásáig nálunk
dolgozott, a többiek hosszabb-rövideb ideig helyettesítettek.)
Dr. Vági Hedvig 2005. szeptember 29-én, nyugdíjazásakor
jutalmat vesz át dr. Puskás Tivadar régióvezető
főorvostól
1992-ben elhunyt id. Szigeti Gyula, a Nagykanizsai
Mentőállomás első garázsmestere, 1999-ben pedig
elhunyt Dombai Ferenc bajtársunk, aki Zala megye
első mentőtiszt végzettségű szakembere volt.
A 90-es évek folyamán nagyon megnőtt a betegszállítási
feladataink száma. Az egyre sokasodó kontrollos
beszállítások, a kórházból történő hazaszállítások
mellett először kettő, majd három turnusban szállítottuk
a 30-40 művesekezelt beteget. A Kaposvári
Pannon Agrártudományi Egyetem fenntartásában
működő sugártherápiás CT és MR laborba is napi
rendszerességgel mentünk. Gyakran kérték tőlünk
leukémiás kisgyermekek egyedi szállítását Budapestre,
de a Művégtaggyárba, és a Pető Intézetbe is csoportos
szállításokat végeztünk. Az ebédünket két
kivonulás között, vagy útközben, tényleg csak kutyafuttában
tudtuk megenni, vagy úgy sem…
Egészségnap 1993. május elsején Nagykanizsán a
Csónakázó tónál. (Matasics József, Mátrai Tibor,
Andrasek Mátyás, Simon József és a régi Mercedes
Benz 308-as)
Az ezredfordulót követően állomásunkon és az
OMSZ egészében is lényeges átszervezések, személyi
és strukturális változások történtek. „Az ötven
évig fennálló megyei mentőszervezeti rendszer 2005
nyarán alakult át, szerepüket a regionális mentőszervezetek
vették át. A regionális mentőszervezetek
kialakításakor hét mentő-régió alakult. Budapest
központtal jött létre a Közép-magyarországi Regionális
Mentőszervezet, Veszprém központtal a Középdunántúli,
Szombathely központtal a Nyugatdunántúli,
Pécs központtal a Dél-dunántúli, Szeged
központtal a Dél-alföldi, Debrecen központtal az
Észak-alföldi és Miskolc központtal az Északmagyarországi
Regionális Mentőszervezet.” (Debrődi
Gábor: Egy mérföldkő a magyarországi és nemzetközi
mentésszervezés történetében, 60 éves az
Országos Mentőszolgálat)
Dr. Bencze Bélát 1991-től helyettese, dr. Gőbl Gábor
követte a főigazgatói székben. 2003-ban dr.
Korzenszky László kapott egy rövid időre főigazgatói
megbízatást, majd 2004 márciusában már dr. Takács
Zoltánt nevezte ki az egészségügyi miniszter a főigazgatói
székbe. Az ő vezetése idején történt meg a régiósítás,
megszűntették a gazdasági vezetői állásokat és –
a MICS-ek (Megyei Irányítócsoportok) fejlesztésével
párhuzamosan – a helyi szolgálatvezetést a kisebb
167
peremállomásokon (Nagykanizsán is). A rádióhálózat
TETRA rendszerre való átállítása is ekkor kezdődött.
(A szolgálatvezetői státuszok megszűntetésével Nagykanizsa
is „kulcsos” állomássá vált. Ez azt jelenti,
hogy ha az utolsó kocsi is kivonult, az állomást kulcsra
zárjuk.) Mentőt innentől kezdve csak a Zalaegerszegen
kicsengő 104-es segélyhívó vonalon lehet hívni.
2006-2007 között dr. Gorove László megbízott
főigazgatóként látta el feladatát, 2007-től pedig dr.
Göndöcs Zsigmond kapott főigazgatói kinevezést.
2010. szeptember 22-től 2013. április 8-ig dr. Mártai
István látta el a főigazgatói teendőket. Könyvünk megjelenésekor
dr. Burány Béla az OMSZ főigazgatója.
A 2006-2007-es évben véglegesen leválasztották az
OMSZ feladatai közül a betegszállítást. A magán
betegszállító cégek vették át az összes alkalmi és
időre történő egyszerű betegszállítási feladatot. (Ők
viszik pl. a gipszes, kontrollos, művesés, távolsági,
sugártherápiás, művégtagpróbás és hazaszállításokat
is.) Az OMSZ feladata maradt a mentés, ill. a mentési
készenlétet igénylő őrzött szállítások lebonyolítása.
Jellemzi ezt a fordulatot, hogy míg 2006-ban a nagykanizsai
mentők 12462 kivonulást (mentést és betegszállítást
együttesen) hajtottak végre, addig 2007-ben
ez a szám 5710-re esett vissza. (De ez utóbbiak már
mind mentési feladatok voltak.) A 2011-es évet is
5000 körüli esetszámmal zártuk.
A gazdasági vezetői állások megszűnésével Bévárdy
Gyulánét (Mártikát), aki 1989-től igazgatta a Nagykanizsai
Mentőállomás gazdasági ügyeit, 2004-ben
áthelyezték Zalaegerszegre, a Megyei Mentőállomásra.
Itt dolgozott 2012-es nyugdíjazásáig
2004-ben nyugdíjba vonult dr. Tóth Péter, a Zala
Megyei Mentőszervezet vezető főorvosa. 2005-ben
pedig nyugállományba vonult dr. Szollár István, a
Nagykanizsai Mentőállomás állomásvezető főorvosa
is.
2002-ben Kéri Zoltán bajtársunk kapott garázsmesteri
megbízatást. Tanai János mentőtiszt bajtársunk,
aki már 2000-től főápolóként tevékenykedett, 2005-
ben nyerte el a pályázat útján meghirdetett állomásvezetői
munkakört. A 2000-2005-ig terjedő időszakban
mentek nyugdíjba: Gál János máp., Jakupánecz
Gergely máp., Ruskó Tibor mgkv. 2004-ben vonult
nyugállományba Antal István mentőtiszt bajtársunk
(36 év OMSZ munkaviszony után, ez alkalommal
Főigazgatói Dicséretben részesült). 2005-ben sok
régóta itt dolgozó bajtársunk vonult nyugdíjba: Kovács
Ferenc mgkv, Horváth Ferenc mgkv., Horváth
Attila mgkv., Bozsok János mgkv., Bíró Lajos garázsmester,
Kovács József mgkv. 2008-ban nyugdíjazták
Zuggó Tibor mentőtiszt bajtársunkat (40 év
OMSZ munkaviszony után, ez alkalomból Dr.
Orovecz Béla Emlékérem kitüntetést kapott.), és
2009-ben Mátrai Tibor mgkv. bajtársunk is nyugállományba
vonult. Új dolgozók is érkeztek szép
számmal a nyugdíjazottak helyére: Mester Szabolcs
máp. (2000), Fehér Sándor máp. (2001), Sebestyén
Miklós máp., Szabó Krisztián máp., Végh Roland
máp., később mgkv., Márton Norbert máp. (2002)
Mojzes Sándor máp. (2003), Szabó Gyula mgkv.
(2004), Peinstingl Attila mgkv. (2005), Bodnár Andrea
mentőtiszt, Ténai Péter máp., Bíró Csaba mgkv.,
Sipos Tamás mgkv., Szabó Szilárd mgkv. (2006),
Németh László mgkv., ifj. Mátrai Tibor máp. (2007),
Csányi Róbert mgkv. (2008), Hóbor Krisztián
(mgkv. (2010), Baj Ibolya mentőtiszt. (2011), dr.
Dénes Annamária rehabilitációs szakorvosjelölt,
Leveli Krisztina mentőtiszt (2012).
Felső kép balra: dr. Tóth Péter a Zalaegerszegi
Aquapark jótékonysági rendezvényén adományt vesz
át. Jobbra: dr. Tóth Péter régebbi fényképe. Az alsó
képen dr. Szollár István, a Nagykanizsai Mentőállomás
állomásvezető főorvosa. (Fotó:
www.zalamedia.hu, ill. Ki Kicsoda Zala Megyében
2000)
168
2007. június 2-án nagyszabású régiós családi mentősnapot
rendeztünk Nagykanizsán a Csónakázó tónál.
A főzőversennyel, kulturális és egyéb szabadidős
programokkal tarkított mentős ünnepet izgalmas
mentési bemutató tette teljessé. Az elképzelt szituáció
szerint egy motoros sárkányról a vízbe eső ejtőernyőst
kellett bajtársainknak motorcsónakos búvár
tűzoltók közreműködésével kimenteniük a tóból. Ezt
követően a parton újra kellett éleszteni a szerencsétlenül
járt ejtőernyőst, akit ekkor már természetesen
egy egész alakos AMBU fantom helyettesített. A
dolog pikantériája, hogy alig egy héttel a lezajlott
mentősnapi bemutató után valóban belezuhant egy
motoros sárkány a Csónakázó tóba… (Szerencsére a
pilóta sértetlenül ki tudott úszni a partra.)
169
A 2007. augusztus 23-25-én Csopakon megrendezett
Országos Mentőversenyen Nagykanizsa csapata
(Bodnár Andrea, Simon Horváth László, Ténai Péter,
Szabó Gyula) a 15 csapatból a 8. helyezést szerezte
meg.
170
2008-ban bajtársaink Országos Mentős Halfogó
Kupát rendeztek Nagykanizsán a Csónakázó tónál.
Dr. Göndöcs Zsigmond, az OMSZ akkori főigazgatója
2008-ban a nagykanizsai Halfogó Kupán
A mentők régi fekete tányérsapkás egyenruháját,
amit még az ’50-es évek elején rendszeresítettek, a
’90-es években felváltotta egy kék nadrágból és egy
piros téli-nyári dzsekiből álló kollekció. 2008-2009-
ben az addigi kék-piros mentős egyenruhát felváltotta
a teljesen piros, újabb változat és tervbe vették az
egyenruhának védőruhává való átminősítését, mivel
mindig is gondot jelentett a mentők ruháinak otthoni
mosása, fertőtlenítése.
A régi mentők régi egyenruhája a Mentőmúzeumban
és az újabb modellek. (Fotó: Debrődi Gábor, ill.
www.rontgen.postr.hu)
Két kis ártatlan lényről is írnunk kell, amikor a
mentőállomás történetéről beszélünk. Az egyikük
„Rini” kutya, egy keverék német juhász, „aki” 1996-
2008-ig egyszemélyes őrző-védő kft-ként hatékonyan
védelmezte a mentőállomást az illetéktelen behatolókkal
szemben. Volt néhány erős csínytevése. Egy
idős néninek, aki a temetőbe igyekezett, megrángatta
a koszorúját, játszani akart vele… A robogón közlekedő
pizzafutárt enyhe „S-kanyar” közbeiktatására
késztette… Egy autós elé kifutva megreccsentette a
Suzuki visszapillantó tükrét… Szollár főorvos úr
táskájából ellopta a kolbászt… Szegény Zuggó Tibi
171
bácsit pedig úgy elsodorta, hogy szárkapocstörést
szenvedett. De mindennek ellenére
szerettük Rinit. Matasics Józsi hozta valahonnan,
aztán mi neveltük fel, mi voltunk a
családja. A kórházi konyhás nénik mindig
félretették neki az ételmaradékot… Drótkerítésből
kifutót építettünk neki, és vihar idején
beengedtük a mentőállomás épületébe.
(Ilyenkor gyakran az asztal alá bújt.)
Xanax macska (egy vörös kiöregedett
kandúr) néhány hónapra a kórházból jött át
hozzánk 2009 telén, aztán mikor a nagy
hidegek voltak, nyoma veszett…
S. Horváth László bajtársunk 2008-ban,
Baj Ibolya 2011-ben, Leveli Krisztina pedig
2012-ben végzett a Pécsi Tudományegyetem
mentőtiszt szakán, így jelenleg öt főállású
mentőtiszt (Tanai János, Parti István,
S. Horváth László, Baj Ibolya, Leveli
Krisztina) és két részállású orvos (dr.
Éberling György honvéd katasztrófaorvos,
anesthesiologus, háziorvos és dr. Dénes
Annamária rehab. szakorvosjelölt) biztosítja
állomásunkon az esetkocsi mentőtiszt-orvos
személyzetét. Rajtuk kívül 13 ápoló, 13
gépkocsivezető, és egy részmunkaidős takarítónő
dolgozik ma a Nagykanizsai Mentőállomáson.
Minden mentőápolónk szakképzett,
közülük többen mentőtiszt hallgatók.
2008-ban ápolóink és gépkocsivezetőink
fele a SOTE szervezésében két hónapos
OKJ-s KIM (Kiemelt Mentőegység) képzésen
vett részt Szombathelyen, ill. Nagypáliban.
Az elméleti és gyakorlati képzés során
bajtársaink többek közt elsajátíthatták a LM
(Laryngealis Maszk) használatát, a board
gerinchordágy használatát, és az
intraossealis vénabiztosítás helyes technikáját
is.
172
Board gerinchordágy rögzítő hevederekkel és fejrögzítővel,
intraosseális fúrókészlet, laryngeális maszk
(LM).
(Fotó: www.sumegmento.mindenkilapja.hu,
www.gyermekmento.hu, www.allegro.hu)
Továbbképzéseinken ma a két fő téma az ITLS
(Súlyos sérült helyszíni ellátása), és az újraélesztés
(BLS, ALS).
A 2012-es hajdúszoboszlói mentőversenynek is fontos
állomásai voltak az ALS (Advanced Life
Support=Emelt szintű újraélesztés), és az ITLS (Súlyos
sérült helyszíni ellátása). A második képen a
győztes sarkadi csapat
Az éves továbbképzések olyan új korszakát éljük,
amikor bajtársaink a számítógép, ill. az internet segítségével
az ún. „E-learning” program keretében az
elméleti tananyagot távoktatás útján sajátíthatják el.
(Ezt követően kombinált online és gyakorlati vizsgát
kell tenni.) Az OMSZ 2012 folyamán 330 új mentőautó
beszerzésére kapott lehetőséget. 2012. szeptember
19-én az egyik kiöregedőben levő Toyota mentőnk
helyett sárga Wolksvagen Crafter típusú mentőautó
érkezett a Nagykanizsai Mentőállomásra.
173
Az OMSZ-nál 2012-től bevezetésre kerülő Volkswagen
Crafter B típusú mentőautó a Nagykanizsai Mentőállomáson.
(Sinkovics László bajtárs a hordággyal)
Lássunk ezzel kapcsolatban egy nemrég íródott újságcikket:
Túl az ezredik bevetésen: beváltak
a sárga mentők
Az autók a lélegeztetést igénylő esetek ellátásának
megkezdésére is alkalmasak.
Egy hónappal ezelőtti szolgálatba állásuk óta már
több mint ezer esetben riasztották az Országos Mentőszolgálat
új, sárga, úgynevezett „B” típusú mentőautóit
országszerte, a gépkocsik minden esetben megfelelően
helytálltak, felszerelésükkel és nem utolsó
sorban a személyzet munkájának köszönhetően megbízható
segítséget nyújtottak a rászorulóknak. A 23
db Volkswagen Crafter típusú mentőjárművel alapszintű
ellátásra felkészült személyzet, vagyis mentőápoló
és mentőgépkocsivezető érkezik a beteghez,
felszerelésükkel és szaktudásukkal azonban bármilyen
eset első ellátását el tudják végezni - tudta meg
a Weborvos Győrfi Páltól, az OMSZ Kommunikációs
vezetőjétől.
A járművek kiválasztása uniós, nyílt közbeszerzési
eljárás során történt. A 23 új mentőautót Budapesten
Rákoskeresztúr, Csillaghegy, Baranya megyében
Szigetvár, Bács-Kiskun megyében Kiskunhalas, Békés
megyében Gyula, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében
Sátoraljaújhely, Csongrád megyében Makó, Fejér
megyében Enying, Győr-Moson-Sopron megyében
Mosonmagyaróvár, Hajdú Bihar megyében Beretytyóújfalu,
Heves megyében Gyöngyös, Komárom-
Esztergom megyében Dorog, Nógrád megyében Balassagyarmat,
Pest megyében Budaörs, Albertirsa és
Gyömrő, Somogy megyében Barcs, Szabolcs-
Szatmár-Bereg megyében Kisvárda, Jász-Nagykun-
Szolnok megyében Jászberény, Tolna megyében Tamási,
Vas megyében Sárvár, Veszprém megyében
Tapolca, Zala megyében Nagykanizsa települések
mentőállomásai között osztották szét.
A kocsikkal dolgozó
szakemberek az első két hét
után részletesen beszámoltak
a járművel, annak felszerelésével
kapcsolatos
tapasztalataikról. A beszámolókból
kitűnik, hogy az
új mentőautók külső és
belső kialakítása is komoly
előrelépést jelent, a betegellátás feltételei érezhetően
javultak. Az új kocsikkal ellátott esetek között balesetek,
rosszullétek ellátása, sőt, szülés levezetése és
sikeres újraélesztés is szerepelt. Utóbbinak azért van
különleges jelentősége, mert a kocsikat rendszerbe
állásukkor a sajtón keresztül érte megalapozatlan és
a közbizalmat csorbító kritika, mely a járművek alkalmatlanságáról,
a mentőben való lélegeztetés lehetetlenségéről
beszélt. A tapasztalatok alátámasztják
az Országos Mentőszolgálat akkor is egyértelműen
leszögezett álláspontját, mely szerint az autók feladatuk
ellátására minden esetben (így lélegeztetést
igénylő esetek ellátásának megkezdésére is) alkalmasak.
Az OMSZ 1,45 Milliárd Ft kormányzati forrásból
tovább folytatja a kiöregedett, leamortizálódott mentőkocsik
csereprogramját, az újabb 60 „B” típusú
mentőautó gyártása jelenleg is zajlik, szolgálatba
174
állítása év végére várható. Az új mentőszéria nem
csak színével és újszerű matricázásával, hanem számos
egyéb felszerelésbeli különlegességgel is büszkélkedhet.
A járművek mindegyikében van állóhelyi fűtés és
klímaberendezés, a legmodernebb ledes fényjelző
berendezésekkel rendelkeznek (kék lámpák). Ugyancsak
az egyedi felszereltséghez tartozik például az
intelligens energiafelügyeleti rendszer, amely koordinálja
és kijelzi a mentő energiatartalékát adó két
akkumulátor működését és állapotát.
De említhetnénk a jobboldali tolóajtó mögött kialakított
szervizpanelt is, ahol a mentőben használt gázpalackokat
is elhelyezik, így kizárva, hogy balesetkor
sérülést okozzanak a személyzetnek. A biztonság
egyéb területeken is erőssége a Crafter mentőjárműveknek.
Az ütközéskor kimozduló első segédkeret
(bölcső) és a karosszéria deformációs zónája kiválóan
vizsgázott a gyakorlatban is.
A januárban szolgálatba állt 38 darabos esetrohammentő
széria kocsijai közül sok már az 50 000
futott kilométeren is túl van. Ez alatt két jármű szenvedett
balesetet, mindkét esetben előírásszerűen működtek
a Crafter biztonsági elemei; személyi sérülés
nem történt a nagy erejű ütközésekkor. Különösen
meggyőző eredmény ez annak ismeretében, hogy
mindkét mentő nála nagyobb tömegű járművel, közforgalmú
autóbusszal ütközött.
A járművek műszaki adottságain túl – az OMSZ
gépkocsivezetőinek véleménye szerint – új és hasznos
a VW oktatói által tartott típusképzés is, amely megelőzi
a járművek használatba vételét. Mentőnként 5
gépkocsivezető képzésére kerül sor. Az oktatási tematika
kiterjed az emissziós technológiákkal (koromszűrő,
kipufogógáz-visszavezetés stb.) kapcsolatos tudnivalókra,
a jármű szakszerű használatára, továbbá
az aktív- és passzív biztonságára vonatkozó ismeretekre
is. A szükséges karbantartásokat és javításokat
egyébként a Volkswagen márkahálózat végzi, a gépkocsivezetők
feladata rendszerint a motorolaj esetleges
utántöltésére korlátozódik.
A már beszerzett, vagy beszerzés alatt álló összesen
121 db mentőautó után a következő évben az Országos
Mentőszolgálat további nagyléptékű mentőjármű
vásárlást tervez, melyre európai uniós forrás teremt
fedezetet.
2012-10-09 12:14
Forrás: Weborvos
Már elkezdődött, és 2013 nyarára be fog fejeződni
a Kanizsai Dorottya Kórházban az új Sürgősségi
Osztály több száz milliós építkezése. Mindez azt
bizonyítja, hogy az Európai Unió és kormányunk
hathatós anyagi támogatásával a globális gazdasági
válságjelek ellenére a hazai egészségügyben a Nagykanizsai
Mentőállomást, és remélhetőleg Nagykanizsa
Megyei Jogú Város összlakosságát is pozitívan
érintő, előre mutató változások zajlanak.
A Kanizsai Dorottya Kórház közel 3,5 milliárd forint
európai-uniós támogatással megvalósuló, több mint
4 milliárd forint összköltségű rekonstrukciója magába
foglalja a Sürgősségi Betegellátó Osztály területének
megnövelését, a Pathológia és a Mikrobiológia
központi épülethez való csatolását. Ezzel párhuzamosan
folyik a központi épület több betegellátó egységének
a korszerűsítése: a Központi Műtőblokk teljesen
megújul, átépül az Intenzív Osztály, a Szülészeti
Osztályon az ún. „bababarát” ellátás európai szintű
feltételei valósulnak meg. (forrás ill. képek:
www.kanizsaujsag.hu)
175
2009. október 2-án a nagykanizsai General Electric
Hungary Zrt. (Tungsram) fényforrásgyár egyik brigádja
társadalmi munkában kifestette a mentőállomás
épületét, és rendbe rakta a mentőállomás udvarát.
Bajtársaink egy kis „főzőcskézéssel” kedveskedtek a
jótékonykodó izzósoknak.
176
2009-ben Kalmár Anikó közreműködésével és elnökletével
létrehoztuk állomásunkon a Nagykanizsa
és Térsége Mentőalapítványt. Alapítványunk közhasznú
szervezetként vállalta fel Nagykanizsa és
térsége mentőellátásának korszerűsítését, valamint a
város lakosságának az elsősegélynyújtással és az
egészségmegőrzéssel kapcsolatos ismereteit is bővíteni
kívánja tudományos és ismeretterjesztő céllal.
Alapítványunk, ill. mentőállomásunk jótékony adakozóktól
értékes adományokat kapott a közelmúltban:
a Szabadics Közmű és Mélyépítő Zrt. 1 millió
forintot adományozott, dr. Ahmad Al Banna gyermekgyógyász
osztályvezető főorvostól egy olasz
konyhabútort kaptunk, Bárdosi Gábor gáztűzhelyet
adományozott, Baraniuk Zoltán számítógép monitort
ajánlott fel, egy nevének elhallgatását kérő hölgy egy
GPS készüléket hozott…
Alapítványunk szórólapja, a kuratórium tagjai
(Klaszán Sándor, Kalmár Anikó, Mészáros Attila,
Mojzes Sándor, dr. Bálint István, Ténai Péter, Tanai
János). Jobbra: alapítványi báljaink „pillanatfelvételei”
2010-ben Zalasárszegen, és 2011-2012-ben
Sormáson
177
Alapítványi báljaink bevételéből új, nagy értékű
mentéstechnikai eszközöket tudtunk vásárolni. (LSU
professzionális szívó, Vacuumsín készletek, korszerű
sürgősségi táskák, Vacuum matrac, Gyermek
pulsoxymeter, Vércukormérő…)
LSU professzionális szívó, ill. vacuumsínek és a sürgősségi
táska. (Fotó: www.medplan.hu,
www.gyogyaszati.hu, Schnitzler)
2012. május 5-én Vas megyei kezdeményezésre a
Magyar Mentők számára védőszentet választottak.
Ezen a napon került sor Szent Kamill szobrának avatására
és felszentelésére a horvátzsidányi Peruska
Mária zarándokhelyen. Bajtársaink is vásároltak az
Emlékhely Alapító Adományjegyekből.
178
2012. május 18-20-án, Hajdúszoboszlón az Országos
Mentőversenyen Nagykanizsa csapata (Baj Ibolya,
Ténai Péter, Szilovics Zoltán, középen) a 21 induló
csapat közül a 13. helyet szerezte meg.
179
Baj Ibolya, Ténai Péter, Szilovics Zoltán
2012. május 10-én ünnepeltük a BÖME megalapításának
125. évfordulóját. Ezt a dátumot tekintjük
Magyarországon a szervezett mentés kiindulópontjának.
Ebből az alkalomból Budapesten nagyszabású
ünnepségsorozatot tartottak bajtársaink, melynek
során a Parlament ünnepi ülésén felszólalt többek
közt Kresz Lili, dr. Kresz Géza unokája is. Tanai
János mentőállomás-vezető mentőtiszt bajtársunk
ebből az alkalomból „Dr. Orovecz Béla Emlékérem”
kitűntetésben részesült, 2012. május 24-én a Magyar
Vöröskereszt az ifjúságnevelésben végzett munkájáért
„Vöröskeresztes Munkáért Ezüst fokozat” kitűntetést
adományozott Tanai Jánosnak.
Dr. Mártai István, az OMSZ főigazgatója a BÖME
megalakulásának 125. évfordulóján ünnepi beszédet
mond a Róbert Károly körúti mentőbázison
A közelmúltban Nagykanizsa Mentőállomás dolgozói
számtalan mentős rendezvényen, versenyen és
társadalmi munkában vettek részt, a következő képösszeállítás
is erről tanúskodik.
180
Mentőállomásunk 2013-ban kettős évfordulóhoz
érkezik. 65 évvel ezelőtt, 1948. január 20-án vette
nyilvántartásba a VVOME a „tűzoltólaktanyai mentőállomást”.
Másik fontos évfordulónk: 60 évvel
ezelőtt, 1953. július 21-én a mentőállomás a
Zerkowitz-féle borudvarból a jelenlegi telephelyére
költözött. Mindezek tudatában reméljük, hogy az
elmúlt 65 év (ill. az azt megelőző idők) összefoglalása
nem volt hiábavaló. Reméljük továbbá azt is, hogy
olyan speciális információkkal szolgálhattunk Nagykanizsa
város történetéhez, amit hasznosítani tudnak
majd az utánunk következő generációk is.
Nagykanizsa, 2013. november 24.
Munkaértekezlet 2005-ben. (Konecz László, Sebestyén Miklós, Tanai János, Ténai Péter, dr. Vági Hedvig, S.
Horváth László, Horváth Józsefné-Gizike, dr. Szollár István, Kovács József, Ritecz József, dr. Puskás Tivadar,
Andrasek Mátyás, Beledi István, Vincze Imre, Salamon Ferenc, Szabó Szilárd, Gaál János, Horváth
Attila, Kéri Zoltán, Matasics József)
181
A Nagykanizsai Mentőállomás dolgozói
2010 januárjában (a teljesség igénye nélkül): Horváth Balázs, Mojzes Sándor, Szabó Gyula, Mészáros Attila,
Tanai János, Bíró Csaba, Simon Zoltán, Szilovics Zoltán, Andrasek Mátyás, Bodnár Andrea, Ritecz József,
Sebestyén Miklós, Szita Zoltán, Németh László, Csányi Róbert, Klaszán Sándor, Salamon Ferenc, Kéri
Zoltán, Matasics József, S. Horváth László, Baj Ibolya
A Nagykanizsai Mentőállomás 4 mentőautója 2012 végén: Volkswagen Crafter 24-órás egység, Mercedes
Sprinter 313 CDI 24-órás esetkocsi, Mercedes Sprinter 8-16h-ig dolgozó egység, Ford Transit 2. 0 TDC
nappalos (7-19h-ig dolgozó) egység
182
183
Beszélgetések
Andrasek Mátyás mentőápoló
KS: Mikor jöttél a mentőszolgálathoz?
AM: 1977. július 1-jén.
KS: Mindig mentőápoló akartál lenni? Úgy tudom,
egyházi iskolába jártál…
AM: A győri Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumban
végeztem. A katonaság után két évig körzeti
népművelő voltam Murakeresztúron. Akkor már egy
éve fölvettek a Pécsi Tudományegyetem történelemés
népművelés szakára. Csak aztán az akkori tanácstitkárral
nézeteltérésbe keveredtem. A környező falvak
tiszteletdíjas pedagógusait jártam végig, akik a
tanítói állás mellett tiszteletdíjért népművelősködtek.
Olyan munka-feltételeket akartak rám kényszeríteni,
amit én nem voltam hajlandó elvállalni, és inkább
fölmondtam. Akkoriban ez veszélyes lépésnek számított,
mert könnyen az ember nyakába varrták a
„KMK” (Közveszélyes Munkakerülő) bélyegét, és én
két hétig munkanélküli voltam. Utána, egyik ismerősöm
ajánlására kerültem a mentőkhöz.
KS: Ki vett fel?
AM: Bejöttem a Szollár doktorhoz, aki akkor már
egy éve állomásvezető főorvosként itt dolgozott.
Mondta, hogy két hét múlva lesz hely.
KS: Akkor is volt alapkiképzés?
AM: Gyakorlatilag ugyanaz volt, mint manapság.
(Most is van az új dolgozóknak pár hetes betanuló
idejük.) Két hétig bent voltam a mentőállomáson.
Nyolctól négyig tanultam az alapfokú elsősegélynyújtást
és a „Szolgálati és Működési Szabályzat”-ot.
Utána egy hetet egy mentőápoló oldalán „szekundánsként”
kellett vonulnom. Majd miután a Tóth
Jenő bácsi (akkori megyei vezető mentőtiszt) és a dr.
Szollár levizsgáztattak, mehettem ki egyedül.
Antal Istvánnal természetjáró találkozón
KS: Kik voltak akkor a munkatársaid?
AM: Akkor én voltam a legfiatalabb. Mindenkit magáztam.
A Labricz Sanyi bácsi volt a főápoló. A Vass
Károly mentőápoló helyére jöttem, aki akkor már
„sétálón” volt. (A tényleges nyugdíjba vonulás előtti
6 hónap, amikor már nem kell dolgozni járni.) A
Vass Karcsi bácsival én már nem dolgoztam, csak
hallomásból tudom róla, hogy egy kicsit gyors beszédű
bácsika volt. Minden telefonálás után kezet
mosott, és volt még egy olyan jellemző tulajdonsága,
hogy nemigen szerette kézzel megfogni a kilincseket.
Az volt a szokása,hogy könyökkel nyitotta ki az ajtókat,
még a mentőautó ajtaját is… A Krénusz Laci
bácsival sokat dolgoztam. Ő volt az egyik ún.
„főgépkocsivezető”. (A másik két főgépkocsivezető a
Zágon Frici és a Bánfalvi László voltak.) Ifj. Szigeti
Gyula volt a garázsmester. Róla sajnos egy szomorú
történet jut az eszembe: 1981-ben Zalakarosban volt
az Országos Természetjáró találkozó. Előző évben
Miskolcon a Zala megyét képviselő Antal István,
Ferencz István és jómagam megnyertük a versenyt.
Ennek jogán rendezhettük a következő évi versenyt
Zalakarosban, aminek főrendezője voltam. Ezt a
versenyt a mentős szakszervezet és az OMSZ vezetése
közösen propagálta.
Ferencz Istvánnal és Antal Istvánnal a természetjáró
találkozón (1980)
184
A tájékozódási futás mellett a szakmai ismeretek
domináltak. (Az erdei pihenőhelyeken szakmai feladatokat
kellett megoldani, pl. baleseti kárhelyeket
felszámolni, mérges gombafajtákat felismerni stb.)
Zalakarosban itt volt az akkori főigazgató, dr. Bencze
Béla is. A kiváló szervezésért Főigazgatói Dicséretet
kaptam. A verseny első napján ifj. Szigeti
Gyula rosszul lett, 32 évesen szívinfarktust kapott.
Ezután a Varga Zoli lett a garázsmester. (A garázsmester
mindig egy autószerelő végzettségű sofőr
kellett, hogy legyen, ezen kívül PÁV-vizsgát is kellett
tennie. Az autók műszaki állapotának folyamatos
ellenőrzése mellett a garázsmester feladata volt a
sofőrök beosztásának elkészítése. Távolléte esetén a
fő-gépkocsivezetők helyettesítették. Megvolt a hierarchikus
rend.) A Jakabfi János bácsi egy idősebb
mentőápoló volt. Nagybakónakon lakott, egyszer
télen, derékig érő hóban, gyalog jött be dolgozni,
éjjel egykor elindult, hogy hét órára beérjen. Nagyon
kötelességtudó ember volt. Idősebb korában
került a mentőkhöz, előtte hosszú ideig bányászként
dolgozott. Picit dadogott, mikor valamiért mérges
volt… régi munkahelyén toronydaruval felborult,
aztán kezdett dadogni. Szabadidőnkben ultizni tanított
bennünket. Felesége (Kati néni) egy ideig takarítónőként
dolgozott a mentőállomáson. A Reizner
József ápoló már nagyon „régi bútordarab” volt.
Egy ideig, amikor a Dombai Ferenc mentőtiszt ismét
Bogorodcsányba (az akkori Szovjetunió) ment
dolgozni, a Józsi bácsit bízták meg a főápolói teendők
ellátásával. (Ez már a Labricz Sanyi bácsi
nyugdíjba vonulása után volt.) A Szollár doktor úr
akkoriban csak nappal vonult. Kezdetben 8h-16h-ig,
aztán 7h-17h-ig, majd 7h-19h-ig. Hétvégén és éjszaka
egyáltalán nem volt esetkocsi. A 24h-s
esetkocsi szolgálat akkor indulhatott, mikor az Antal
István és a Zuggó Tibor végzett mentőtisztek
lettek, és megvolt a megfelelő létszám a váltásokhoz.
A gazdasági vezető Mészáros György volt.
(Egy nagyon rendes ember, aki sajnos fiatalon, gyógyíthatatlan
betegségben hunyt el.) A „csoport”-
beosztások miatt – piros, zöld, kék, fekete – többnyire
ugyanazokkal a gépkocsivezetőkkel dolgoztam.
Bánfalvi Laci „bá”, Zakócs „papa”, Baksai
Józsi bácsi, Kovács Feri „Csucsu” tartoztak az én
csoportomba. Zágon Frici egy rendkívüli egyéniség,
egy igazi életvidám „bonviván” volt. Tóth Pityuval,
aki az „örök nyugodtságot” képviselte, számos
sakkpartit játszottak. Polai Karcsi „bá” volt az örökös
„őrsvezető”. (Régebben a mentőállomásokat
„mentőőrsök”-nek nevezték.) Végtelen nyugalommal,
és hozzáértéssel dolgozott. (Emlékszem, mikor
nyugdíjba vonult, csináltunk neki egy díszes csengőt
nyomógombbal…) Milávecz Laci még előttem
került a kórházból a mentőkhöz. Ő egy kicsit aggódóbb
típus volt. Nagyon bele tudott pirosodni, ha
valamin fölhúzta magát. Olyankor az összes haja
szála az égnek állt… De alapvetően nagyon jó embernek
ismertük. Kovács Istvánt („Mukszi” bácsi)
sem lehet kihagyni a felsorolásból. Olyan éktelen
nagy hangon tudott horkolni, hogy az örökké emlékezetes.
Leült, és már aludt is, de ha szóltunk hozzá,
válaszolt. Az ő „ellenpólusa” a Jámbor Józsi „bá”
volt. Egy kimért úriember, aki még a hanglejtését,
beszédét is úgy formálta, mint az urak… Ferencz
Pityu, Ruskó Tibi, Gál Jani később jöttek Csurgóról.
Jakupánecz Gergely már régebb óta itt volt. Márton
Laci „Ceki” igazi színfoltja volt az állomásnak. Ő a
’60-as években indult a KI-MIT-TUD-on, szerepelt
a TV-ben is. Szabadidőnkben cirkuszi mutatványokkal
szórakoztatott bennünket: székkel egyensúlyozott
a fogai között, üvegpoharat evett, nyolcas
vasat hajlított meg az állkapcsával (ezért a Mukszi
bácsi el is nevezte „szegharapó”-nak). Sok vicces
történetet is mesélt. Az egyik kedvenc története a
„Páli bácsi golyója” c. anekdota volt. Eszerint Ceki
még gyerek volt, amikor a Magyar utcában laktak a
szüleivel. A szomszédjukban lakott a „Páli bácsi”,
aki nagy focirajongó hírében állt. A bányászmecscsekről
(kissé „örömittasan”) nagy társasággal szokott
hazatérni. Na, egyszer Ceki talált hátul az udvarban
egy nagy vasgolyót. Olyan volt, mint valami
régi ágyúgolyó. Kitalálta, hogy befesti piros pötytyösre.
Be is festette, és kitette a kerítés elé a napra
száradni… Ekkor érkezett meg Páli bácsi és kapatos
társasága. „– Na, ide figyeljetek! Most megmutatom,
hogyan kellett volna berúgni azt a tizenegyest!”
– szólt Páli bácsi, és nekifutásból, teljes
erőből belerúgott a gumilabdának vélt vasgolyóba…
Három lábujját amputálni kellett. Szegény Cekit
meg az eset után az édesapja két hétig minden este
megruházta gereblyenyéllel a szeneskamrában…
Zuggó Tibi volt az állandó készenlétes „szerelő”
(víz-, gáz- és minden egyéb). Tóth Tibi „Bokszos”
sajnos korán itt hagyta a mentőket, pedig egy jó
kedélyű, vidám fickó volt. Horváth Attila „Fürti”
nagyon szeretett horgászni, a Kovács Józsi („Kiskovács”,
vagy „Kleinschmitt”) pedig amellett, hogy
fiatalabb korában első osztályú focista volt, nagyon
szépen tudott magyar nótákat énekelni. Ha kicsit
komolyabban vette volna az éneklést, még talán
országos hírű nótaénekes is válhatott volna belőle!
KS: Téged mindjárt beiskoláztak?
AM: Olyan szerencsém volt,hogy mindjárt az első
évben indult egy két éves általános ápoló-általános
asszisztens képzés Szombathelyen, ahova a Kalász
Matyival – a volt zalakomári körzeti orvos fiával –
együtt beiskoláztak. Sokszor az édesanyja vitt bennünket
kocsival. (A Birosz főorvos volt akkor Vas
megyében a vezető mentőfőorvos.) Utána pedig Zalaegerszegen
végeztem a 10 hónapos mentőszakápolói
iskolát.
KS: Hogy nézett ki akkor a mentőállomás?
AM: Két sátortetős, családi ház jellegű épület volt
egymás mögött. A két épület között kb. 10 m volt a
távolság. Itt pad, pingpongasztal, lengőteke, és gyü185
mölcsfák voltak. Szabadidejükben tekézni is szerettek
a mentősök… Az első épületben hosszú folyosó
választotta ketté a jobb és bal oldalt. Jobbról az első
helyiség a szolgálatvezető kis szobája volt. Ide futottak
be a segélyhívások, és ide kötötték be az állomás
ún. „fix-rádióját” is. Ajtaján egy kisablak volt, ahol a
menetleveleket kiadták. Ugyanezen az oldalon a
szolgálatvezetői szoba után következett az eü. raktár
és a WC. A másik oldalon, a szolgálatvezetőivel
szemben volt a kb. 5x5 m-es tartózkodó, a folyosó
végén balra a Szollár doktor úr szobája. A másik
épületben volt a hálóhelyiség (emeletes vaságyakkal,
ahol a fiatalok mindig a felső ágyra kerültek), az
öltöző, egy kis melegítőhelyiség két égős gázrezsóval,
a gazdasági iroda, mosdó ill. WC, és a garázsmesteri
iroda. Csak három garázs volt. Az utolsó
aknás garázs valóságos kis szerelőbázis volt. Ahol
most az orvosi ügyelet garázsa van, ott volt a mentőállomás
parkolója.
KS: Sok baj volt a NYSA mentőkkel?
AM: Azt mondták rájuk, hogy „kézzel összerakott
autók”. A garázsmester és a sofőrök sokat bajlódtak a
különböző meghibásodásokkal. Kellő számú garázs
híján a kocsik többnyire az udvaron álltak. (De az
esetkocsinak és a nappalos kocsinak mindig a garázsban
kellett állnia.) Nagy hidegben kellemetlen
volt beülni a műanyag ülésekre, a huzatos autókba. A
kocsik fűtése is elég gyenge volt.
KS: Úgy tudom, te 15 évig helyi szakszervezeti
vezető voltál, sőt megválasztottak megyei szakszervezeti
bizalminak is. Mit gondolsz, mennyiben
hatotta át az akkori napi politika a mentőállomás
életét?
AM: Véleményem szerint kb. a ’80-as évek közepéig,
mint mindenütt az országban, maximálisan jelen
volt a politika a mentőállomáson is. Én is vállaltam
tisztséget. A kórház és a mentőállomás élete ezen a
szálon kicsit össze is fonódott. A kórház ill. a rendelőintézet
34 nővére megválasztott engem KISZbizottsági
titkárnak. A kórházi „csúcstitkár” a dr.
Varnava Charalambos (alias „Charlie”) ciprusi származású
orvos volt. Nekünk ez azért volt jó, mert
tudtunk szórakozni. Belefolytam a közös kórházi, ill.
mentős kulturális rendezvények szervezésébe. (Itt
kicsit újra előjött a népművelői vénám…) Rendezvényeink
zömét a mentőállomás mellett, a kórházi irattár
előadótermében tartottuk. (Ma az orvosi ügyelet
van itt.) Nem volt olyan két hét, hogy ne lett volna
valamilyen rendezvény. Zenés-táncos esteket rendeztünk
a kórház étkezdéjében is. Meghívásomra vendégszerepelt
nálunk többek közt Zorán, Máté Péter,
Pitti Katalin és Leblancz Győző… A szakszervezet
befolyása egyébként, bármilyen furcsának is hangzik,
szerintem erősebb volt akkor, mint most. Voltak jutalmak,
évente kétszer volt fizetésemelés. Ötven forint,
száz forint, de volt… Ilyenkor a szakszervezet
által javasoltakat a munkáltató figyelembe kellett
hogy vegye.
KS: Párttagnak kellett lenni?
AM: A régebbi dolgozók többsége párttag volt, de
voltak kivételek, pl. a Polai Karcsi bácsi soha nem
volt párttag… a Jakabfi, a Bánfalvi, a Reizner, a
Zuggó sem… Látva a rendezvényeink sikerét, engem
is behívattak akkoriban a Városi Pártbizottságra. A
dr. Vass József „elvtárs” (későbbi körzeti orvos) volt
a pártbizottság egyik vezetője. Kifejtette, hogy elvtársaival
egyetértésben szeretnének engem is a párttagok
sorában látni. Én elmondtam, hogy párttag nem
akarok lenni. Az ifjúsági mozgalomban is csak azért
veszek részt, mert így ennek az égisze alatt tudjuk
csinálni a rendezvényeinket… Akkor volt az éves
szakszervezeti választás is, ahol a dr. Tóth Péter jelöltjével
szemben nagy meglepetésre engem választottak
meg megyei szakszervezeti bizalminak. Én
mindezek tudatában akkor azt találtam mondani a
Vass doktornak, hogy inkább lemondok a KISZtitkárságról
és a megyei szakszervezeti tisztségemről
is, de párttag nem leszek… A KISZ-titkárságról le is
mondtam…
Mentős karácsony a ’80-as években.
KS: Hát ez – gondolom – nagy megrökönyödést
keltett…
AM: Igen, de minden csoda három napig tart… A
későbbiek folyamán egyébként a Tóth főorvos úrral
korrekt volt a viszonyom. Ő szeretett mindenről „első
kézből” értesülni, mindent tudni. Ha a dolgozó csinált
valami stiklit, és azt a „hírvivőktől” tudta meg,
az nem volt jó ómen… Ha történt valami, akkor az
volt a legcélszerűbb, ha a dolgozó elment hozzá,
őszintén elmondta, hogy miben vétkes, és akkor még
segített is. Az ésszerű érveket respektálta. Aki viszont
félrevezette, az többé „nem állt meg előtte”.
Munkáltatói joga volt, és amit mondott, amit tett, azt
Budapesten is a legmesszebbmenőkig elfogadták.
KS: Van-e olyan emlékezetes eset, amit el akarsz
mesélni?
AM: A saját mentéseim közül egy eset van, ami nagyon
megmaradt bennem még ennyi év távlatából is.
A tekerős telefonok idejében történt, amikor a központos
kisasszonytól úgy kellett vonalat kérni… Így
tudtak (vagy sok esetben nem tudtak) bennünket is
186
hívni egészen kb. 1982-83-ig. (Mégis annak dacára,
hogy nehezen értek el bennünket, a 6 kanizsai mentőautó
szinte állandóan mozgásban volt… Nem volt
mentőállomás sem Letenyén, sem Zalakaroson…)
Elég az hozzá, hogy egy esős napon a Gépgyár orvosi
rendelőjében összeesett egy kb. 41 éves 3 gyermekes
családanya. Telefonvonalat sokáig nem kaptak,
nem tudtak mentőt hívni. A portás meglátott az utcán
egy mentőautót. (Mint kiderült, ez egy erre járó
keszthelyi mentőegység volt, akik véletlenül épp
akkor szállítottak haza valakit ide Kanizsa környékére.)
Behívta őket, ők pedig megkezdték az újraélesztést,
amihez segélykocsiként minket hívtak ki. Szollár
főorvos úrral vonultunk ki az esetkocsival. Az
asszony a rendelő sarkában feküdt kiterülve, életjelenségei
nem voltak. Az üzemorvos sikertelenül próbált
vénát biztosítani, és egyértelműen jelezte, hogy
szerinte már nem érdemes az újraélesztést tovább
folytatni, mert túl sok idő eltelt. (Legalább 15-20
perc telhetett el az összeesés óta.) Szollár doktor nem
ismert lehetetlent, nagyon ambiciózus volt. A kezdetleges
eszközeinkkel (monstrum nagyságú defibrillátor,
csőszerű szív-monitor: amit közvetlenül a mellkasra
kellett tenni, amivel nem lehetett 12 elvezetéses
EKG-t nyomtatni, és napos időben pokrócot kellett a
főorvos úrra teríteni, hogy lásson valamit a képernyőből…),
szóval ezekkel és a gyors gyógyszeres
beavatkozásokkal kiterjesztett újraélesztés eredményeként
rövid idő alatt sikerült visszahoznunk a
spontán szívműködést! Az asszonyt ballonnal lélegeztetve
(mert lélegeztető gépünk még nem volt)
stabil állapotban beszállítottuk a kórházba. Másnap
pedig már magához is tért, és lehetett beszélni vele.
Erről az esetről a főorvos úr tartott is előadást az
Oxyológiai Társaság ülésén, mert ha az időintervallumokat
nézzük, akkor ez a sikeres „időn túli” újraélesztés
egyenlő volt a csodával! (Mert ahogy szokták
mondani: „Ahol a tudomány megáll, ott már csak
a csoda segíthet!”) Meglátogattuk másnap, ült az ágy
szélén. Tiszta tudattal, látszólag mindenféle agykárosodás
nélkül beszélt. Megúszta a hosszú hypoxiás
állapotot. Nekem ez volt a legszebb élményem! Mert
most itt sorolhatnám, hogy kit hogyan ütött el az
autó, vagy hogy az egyik alkalommal egy szalmahúzó
vasszerszám hosszú hegyes lándzsaszerű vége
belecsúszott egy fiatal nő lágyékán át a hasüregébe…
és lefűrészeltük a szerszám nyelét, és úgy vittük a
kórházba… ilyen borzalmakból több tucatnyit tudnék
mesélni… De ez az újraélesztés az én értékrendemben
minden más eseten túltesz!
KS: Hogy emlékszel, mikor építették át a mentőállomást?
AM: Azt hiszem 1989-90-ben. Akkor az átépítés
idejére a kórházi irattár épületében kaptunk egy nagy
helyiséget. Itt volt több mint egy évig egy helyen az
iroda, az öltöző, a nappali tartózkodó és a hálóhelyiség
is… Hoztak egy kis konténert is a mentőállomás
udvarára. Ebben volt ideiglenesen a szolgálatvezetői
helyiség. Aztán közvetlenül az átépítést követő években
kezdték lecserélni a kiöregedett NYSA mentőket
a TOYOTA mentőkre. Hát ég és föld volt a kettő.
Össze sem lehet hasonlítani!
KS: 35 éve itt dolgozol. Hogy gondolsz vissza rá,
nem bántad meg, hogy mentős lettél?
AM: Késő bánat lenne! A kezdeti nagy lendület
ugyan a ’80-as évek végére kicsit alábbhagyott bennem,
de mindig szerettem ezt a munkát. Többször
jelentkeztem a Hajnal Imre Egészségtudományi
Egyetemre, de akkoriban nehezebb volt bekerülni a
mentőtiszti szakra… Úgy hozta a sors, hogy előbb
lettem főiskolát végzett diplomás ápoló (2001-ben
végeztem a PTE Egészségtudományi Kar Diplomás
Ápoló szakán), és csak mostanában, idősebb fejjel
lettem végzős mentőtiszt hallgató… Ha az anyagiakat
nézzük, jelenleg nyilván nem a legjobban megfizetett
szakma a miénk. De érdekes, kalandos hivatás
ez. Nem bántam meg semmit, és ha újrakezdhetném,
valószínűleg újra mentősként kezdeném a pályámat.
Talán annyi észrevételem lenne, hogy a régi kollektíva,
a régi „csapat” összetartóbb volt. Valahogy nagyobb
volt a közösség összetartó ereje, a belső kohézió.
A csínytevések, kisebb hibák (hiszen „aki dolgozik,
hibázik is”) nem jutottak el mindjárt a főnökségig.
„Falaztunk” egymásnak. Ma ez már nincs, sőt
elég szomorúan tapasztalom, hogy egyes esetekben a
technika vívmányait is (hangfelvételeket, telefonos
videó felvételeket) felhasználják egymás lejáratására
a dolgozók… Ennek nem így kéne lennie, hiszen egy
csónakban evezünk…
Zala megyei mentős fociválogatott három kanizsai
„légióssal”: a felső sorban Kovács Ferenc, Bíró
Lajos és Andrasek Mátyás
Régen bárhonnan is jöttek a mentősök, fodrászból
vagy vízvezeték-szerelőből lettek is a „fehér autók
lovagjaivá” (ami gyakorlatilag ma is így van, hiszen
nagyon kevés az a középiskolás, aki érettségi után azt
a célt tűzi ki maga elé, hogy már pedig ő mentős
szeretne lenni…), valahogy a közös célok, a hasonló
életkörülmények jobban összekovácsolták az embereket.
187
Segítettünk egymásnak építkezni, szüretelni… stb.
Ma nagyon elanyagiasodtunk. A sok-sok nehézség és
anyagi gond közepette elrohanunk egymás mellett.
Mindenki fut az ügyei után… A közösség szétzilálódik.
Csapiban, Bozsok János hegyén készült képek, a felső
képen: id. Bozsok János, Parti István, Márton László,
Simon József, Simon Zoltán, Mátrai Tibor,
Jakupánecz Gergely, Salamon Ferenc, Szabó István,
Andrasek Mátyás, Koncz Tibor, Milávecz László,
Bozsok János. Az alsó képen egy kis síoktatás
„Andrasek”módra…
Horgászaton a pötrétei halastónál a ’90-es években:
Koncz Gábor, Szabó István, Andrasek Mátyás,
Kovács Ferenc
KS: Hét gyermek (5 fiú, 2 lány) apja, és öt szép
unoka büszke nagypapája vagy. Azt hiszem, mindannyiunk
nevében kívánok jó egészséget, sok
szép évet és további munkasikereket!
AM: Köszönöm a beszélgetést!
Amíg volt Nagykanizsán szolgálatvezetés, Matyi az
egyik legjobb szolgálatvezetőnek számított…
Nagykanizsa, 2012. január 14.
188
Antal István mentőtiszt
O: Antal Istvánnal beszélgetek, akit szakmailag és
emberileg is nagyon sokra tartok. Családom bajba
jutott tagjain többször segített és sokszor dolgoztam
vele betegellátás során is. Régi és nem is
olyan régi dolgokról kérdezem.
Hol gyerekeskedtél?
AI: Egy gyermek életét számtalan tényező befolyásolja,
mindenekelőtt a családi, társadalmi viszonyok
és az adott történelmi, politikai események. Szüleim
vagyonnal nem rendelkeztek, így a Horthykorszakban
a többi szegény emberhez hasonlóan
cselédként dolgoztak. Hatodik gyermekként 1944-
ben Zalasárszegen születtem. A háborút követően
szüleim elköltöztek, földosztáskor a Nagyrécséhez
közeli Petend-pusztán kaptunk négy hold földet és
egy ún. „házhelyet”. Gyermekkoromra visszatérve,
az általános iskolát itt kezdtem el 1950-ben. Nem telt
el sok idő, a politikai rendszer a magántulajdont államosította
és termelőszövetkezeteket alakítottak.
Megélhetés reményében apám szülőfalujába, Kacorlakra
költöztünk és szüleim a helyi termelőszövetkezetben
dolgoztak, én pedig itt fejeztem be az általános
iskola 2. osztályát. A család megélhetését az ún.
„nagyüzemi” mezőgazdasági forma életképtelensége
nem tette lehetővé. Legidősebb nővérem férjhez
ment és a Dél-Somogyi Állami Gazdaságban dolgoztak,
Kaszópusztán. Őket követve ismét költöztünk,
így az Inkéhez tartozó Darvason jártam tovább iskolába,
az 5. osztály első félévét itt fejeztem be. Ismerve
az akkori erdészeti munkakörülményeket és nehézségeit,
melyek apám betegségére nagyon megterhelőek
voltak, operálták ugyanis, munkahelyet kellett
változtatniuk. 1955-ben az Iharosberénytől 5 km-re
levő Gána pusztára költözött a család. Idősebb testvéreim
a Böhönyei Állami Gazdaságban dolgoztak,
apám a lehetőségekhez mérten könnyebb munkát
kapott. Megélhetésünk lényegesen javult, volt havi
fizetés, háztáji, állattartási lehetőség. Az általános
iskolát 1958-ban Iharosberényben fejeztem be.
O: Ez kalandos volt!
AI: Igen, jó a meglátásod! Az alsó tagozat négy osztályát
összevont oktatási rendszerben és három különböző
iskolában végeztem. Tanulással igazából az
Iharosberényi iskolában, 5. osztálytól szembesültem.
Ide kerülve lepődtem meg, hogy az osztálytársaimhoz
képest nagy volt a lemaradásom. Számomra addig
ismeretlen volt, hogy a tantestület tizenkét tagból,
szakosított tanárokból áll, hogy rendszeres a számonkérés
feleltetés és dolgozatírás formájában. Viszszagondolva
a nagyon jól felszerelt iskolára, színvonalas
és életképes volt. Ezt igazolja a továbbtanulók
száma is az osztályomból. 50 éves osztálytalálkozónkon
ismertem meg részben az adatokat, amiből kiderül,
hogy végzett két orvos, egy gyógyszerész, egy
tanár az ELTE-n, két technikus, hárman végeztek
középiskolát, ketten hivatásos gépjárművezetőit.
Sajnos, ekkor már az osztályból nyolcan nem éltek.
Gána pusztai osztálytársam hozzám hasonlóan munka
mellett szerzett diplomát, ő számviteli főiskolát
végzett. A kalandos gyermekkor számomra 1958
augusztusában megszűnt, munkakönyvet váltottam ki
és az Állami Gazdaságban dolgoztam. 1959 tavaszán
a bátyámat követve Nagykanizsára, az 1. sz. Téglagyárba
kerültem segédmunkásként.
O: Hol laktál?
AI: A gyár területén levő munkásszállón. Hazautazásra
kéthetente volt lehetőség, amikor délelőttös
műszakban dolgoztam. Nagyrészt kerékpárral oldottam
meg, a buszközlekedés nagyon rossz volt.
O: Hogyan kerültél a kórházba?
AI: A téglagyárban az ún. „nyersgyártási soron” dolgoztam,
ez a munkafolyamat késő ősztől a hideg
miatt leállással járt. 3-4 hónapig fizetés nélküli (fagyszabadságon)
voltunk. Ez idő alatt az egyik munkatársammal
az újságban olvastuk, hogy a kórház alkalmi
munkásokat vesz fel. Ne tudd meg, milyen
munkát vállaltunk el! Az akkori épületek fűtését az
alagsorban levő koksszal fűtött kazánokkal látták el.
Ehhez nagy mennyiségű kokszot tároltak a pincében,
ahol csőtörés történt. Nekünk az volt a feladatunk,
hogy az ablakon keresztül kitermeljük azt az óriási
mennyiségű kokszot, a szerelők így tudtak csak hozzáférni
a meghibásodott vezetékhez. Munkánkkal
nagyon meg voltak elégedve és tavaszig a kórház
kertészetében alkalmaztak bennünket. Nem tudom,
ismered-e az akkori viszonyokat, a kórháznak gyönyörű,
nagy parkja volt és a mostani kórbonctan épületének
helyén üvegházak álltak, a virágokat ott teleltették.
Nagykanizsán a ’60-as években nagyon kevés
munkalehetőség akadt. Engem egyre jobban foglalkoztatott
az a gondolat, hogy tanulnom kellene. A
kórházban megismerkedtünk a beteghordókkal, műtősfiúkkal,
boncmesterekkel. Beszélgetéseink során
jeleztük, ha lenne rá lehetőség, vállalnánk munkát az
egészségügyben. Munkatársamat, aki idősebb volt
nálam, 1961-ben felvették betegszállítónak, egy év
múlva bekerült a gégészeti műtőbe, az ő megürese189
dett helyére jelentkeztem 18 évesen. A felvételi meghallgatásnál
17-en voltunk, nálam mindenki idősebb
volt. Dr. Fendler Károly akkori kórházigazgató látta
rajtam, hogy vékony testalkatú vagyok, meg is kérdezte,
miként fogom bírni ezt a nehéz fizikai munkát?
Kérdésére válaszoltam, hogy a téglagyárban a
napi tíz és fél órai műszakomban nehezebb fizikai
munkát végzek. Következő kérdése az volt: „Tanulni
akarsz-e te gyerek?” Természetesen igent mondtam.
O: Tehát bekerültél a „fehérköpenyesek” világába.
AI: Igen, 1962. július 14-én felvettek betegszállítónak
800 Ft alapfizetéssel. A kórház akkori főépületében
még nem volt lift. Hordágyon vittük a betegeket
a magas lépcsőn. Különösen a „kötözős” napok voltak
zsúfoltak. Munkánk egy érdekes része volt, hogy
gyakran mentünk jégért a kórházi jégverembe, ami a
mai büfé előtti területen állt. Jég kellett ugyanis a
Gyermek és Újszülött Osztályra a tej hűtéséhez, más
osztályokra a gyógyszerek hűtéséhez…
A jégverem, mögötte a H-pavilon
Szeptember környékén bekerültem a baleseti műtőbe
dolgozni, későbbi munkatársam, Milávecz Laci
akkor ment át a mentőkhöz. Tetszett ez a munkakör,
közvetlenül részt vehettem a betegellátásban.
Antal István, Labricz Sándorné műtősnő, dr. Ruttner
Pál és Novinics Istvánné vezető műtősnő betegellátás
közben 1962 környékén
O: Családalapításra mikor szántad el magad?
AI: Marikával, a feleségemmel 1964. március 8-án,
Nőnapkor ismerkedtem meg a kórházban… 1961-
ben érettségizett, majd Kanizsára jött egy hároméves
asszisztensképző iskolába.
Az akkori kórházi összetartozás családi esteket hozott
létre, a fiatalság a KISZ-ben különböző kulturális
csoportokat alkotott: néptánc, színjátszó kör, sportolási
lehetőségek. Versenyszerűen területi bajnokságokat
szerveztek asztalitenisz, sakk, röplabda, tenisz.
Marika a tanulmányait szeptemberben fejezte be,
én pedig novemberben bevonultam katonának. Kapcsolatunk
ez alatt is szoros volt, és 45 évvel ezelőtt
1967. május 10-én megesküdtünk. Szüleimnél laktunk,
Marika Felsőrajkon az orvosi rendelőben dolgozott.
Első gyermekünk, Zoltán 1968-ban született.
Gyermeknevelés szempontjából Marika 1970-ben
munkahelyet változtatott és az akkori Járási Vöröskereszthez
került gazdasági ügyintéző munkakörbe.
1974-ben megszületett második gyermekünk, Szilárd.
Mindkét fiúnk technikus végzettségű, négy
unokánk született, aranyosak, mindig találnak nekünk
programot, hogy mi-nagyszülők „ne unatkozzunk”.
O: Hogyan folytatódtak a tanulmányaid?
AI: Az előzőekből megismerhetted az általános iskolai
körülményeimet, sajnos a továbbtanulásom sem
volt zökkenőmentes.
1963-ban katonai összeíráson jelentkeztem hivatásos
gépkocsivezetői tanfolyamra, ezt 1964-ben elvégeztem.
A gyakorlati foglalkozásokat munkaidőn
kívül kellett végeznem, az elméleti oktatások idejére
szabadságot vettem ki. Megjegyzem, hivatásos gépkocsi
vezető soha nem akartam lenni. Ezzel szemben
a traumatológián tömegével találkoztam törésekkel
és a helyben levő röntgen labor érdekelt. Akkoriban a
röntgen-asszisztens beiskolázáshoz az érettségi alapfeltétel
volt. Érettségizni szerettem volna. 1964-ben
felvételiztem a Vegyipari Technikumba, ahova felvételt
is nyertem. Az első negyedéves vizsga letétele
után megkaptam a katonai behívót és tanulmányaimat
szüneteltettem. 1964 és 1966 között a katonaságnál
mentőgépjármű vezető voltam és a Gyengélkedőn
teljesítettem szolgálatot.
A leszerelést követően 1967-ben beiratkoztam a
Technikumba. Tanulmányaimat dr. Sárdy István
főorvos támogatta, de a kórház vezető főnővére nem
járult hozzá, minden héten nem tudtak egy napot
helyettesíteni. Az osztályfőnökömmel megbeszéltem,
magántanulóként folytatom az iskolát, a negyedévenkénti
vizsgákra járok be. Ezzel párhuzamosan az
országban először indult műtőssegéd-képző iskola
Budapesten, Veszprémben, Pécsett. Beadtam a jelentkezésemet
Veszprémbe, erre a kórházban sem
mondhattak nemet, hiszen a munkakörömhöz tartozott.
Mondhatom, nem volt könnyű dolog egy év
alatt két iskolát végezni! Veszprémben sikeresen
190
vizsgáztam és elkezdhettem a technikum második
osztályát is.
A baleseti osztályon közben az alsó végtagok törésének
konzervatív kezelése egyre jobban foglalkoztatott,
így 1968-ban az Egészségügyi Minisztérium
Újítási osztályára adtam be javaslatot. Pontosabban a
Braun-féle extenziós szánkó módosítására és kiegészítő
elemek használatára vonatkozó műszaki leírást.
Egy éves gyakorlati használata rtg felvételeken igazolható
volt, és az Újítási Bizottság szakmai véleménye
alapján országos bevezetésre alkalmasnak találták.
1000 Ft honoráriumot kaptam. Ez akkor egyhavi
fizetésem volt.
Antal István újítása: a kiegészítő elemekkel felszerelt
Braun-féle extenziós szánkó
A kórházban a tanulásomat továbbra sem tudták
biztosítani, így 1968. november 1-én átkerültem a
Mentőszolgálathoz. 1971-ben érettségiztem, majd
bizonyos gyakorlat elvégzése után felvételizhettem
Budapestre, a mentő szakápolóira anatómiából és
oxyológiából. Sárdy főorvosnak köszönhetően az
anatómiát „álmomból felébresztve” is tudtam, így
1972-ben felvettek, 1973-ban végeztem.
A kezdeti mentős évek képei a Nagykanizsai Mentőállomás
udvarán. A felső képen Magyar Lászlónéval,
Labricz Sándorral, Milávecz Lászlóval. Az alsó képen
Dombai Ferenccel kiegészülve
Két év szakápolói munkával jelentkezhettem a főiskolára.
Meg javasolni kellett a megyei főorvosnak,
a párttitkárnak, KISZ titkárnak, szakszervezetnek…
A főiskolára maximális pontszám mellett harmadik
nekifutásra vettek fel. 1978-tól 1982-ig jártam oda.
191
Remek tanároktól tanulhattam a szakma csínjátbínját,
pl. Gábor Aurél, Göbl Gábor, Szegeczky Dezső…
mindenki a saját területének kiválósága, élmény
volt tőlük tanulni.
A Ferencz István, Antal István, Andrasek Mátyás
összetételű nagykanizsai csapat Dombai Ferenc vezetésével
1980-ban Miskolcon megnyerte a Mentődolgozók
III. Országos Természetjáró Találkozóját.
O: Tehát akkor, amikor mi megismerkedtünk, Te
már rutinos mentőtiszt voltál… Abban az időben
(mivel én az „érkezési oldalon” dolgozom), jobban
ismertünk benneteket, többet dolgoztunk együtt,
nagyobb igény volt a szakdolgozók aktív részvételére
a transzportokban.
AI: Igen, akkor minden osztályra szállítottunk és
vittünk onnan beteget. A te osztályodról a betegek
mérete, az ellátásban való segítség miatt igényeltük a
szakdolgozókat. A gyerek mindig kicsit másabb. Ma
már többnyire a sürgősségire szállítanak, meg persze
hozzátok, intenzívre, szülészetre.
192
„Gondolkodóban” az ügyeleti szobában, ill. a mentőállomás
udvarán
Mentős hegyi buliban Zuggó Tiborral, Kománovics
Józseffel, Labricz Sándorral, ifj. Szigeti Gyulával és
feleségeikkel
O: Amikor átjöttél a mentőkhöz, milyen hely volt
ez?
AI: Számomra mindenekelőtt egy új munkahely,
részben ismertem az itt dolgozó kollégákat, mivel a
baleseti osztályon gyakran megfordultak. Jó kollektívának
tűnt, hatalmas volt az összetartás, egymással
sokat barátkoztunk, sok időt eltöltöttünk együtt, családi
házak építésénél segítettünk egymásnak. Szakmailag
pedig változás alatt állt… Berentés főorvos
ideje alatt ez volt a megyei állomás, az egész megyéből
ide jártak betanulni a mentődolgozók. Sok mindenkivel
találkoztam utána, akik a megye különböző
állomásain teljesítenek szolgálatot és itt kezdtek. Két
hétig egy tapasztalt ápoló mellé beosztották őket,
majd vizsgázni kellett. Aztán dr. Berentés Ernő halála
után Zalaegerszegről először dr. Dankó István,
majd 1969-től dr. Tóth Péter lett a megyei vezető
főorvos, így szépen áttevődött minden oda.
Mentős buliban készült képek. (Felső képen dr. Tóth
Péterrel és dr. Szollár Istvánnal, az alsó képeken
Bánfalvi Lászlóval, Krénusz Lászlóval, Dombai Ferenccel
ill. feleségeikkel)
O: Olvastam a brigádnaplótokat. Láttam, rengeteget
oktattál.
AI: Igen, nagyon sokat 1973 óta, akkor lettem mentő
szakápoló. A járási Vöröskeresztben, a járásban, a
városban, a megyében sok diákot oktattam természetesen
ingyen. Oktatás mellett sokat zsűriztem is. Akkor
egy-egy verseny két napos volt, annyian jelent193
keztek, ma pedig alig találunk nevező iskolát. Oktattuk
a Vöröskeresztes tanárelnököket is. Kezdetben
zsűritag voltam, aztán zsűrielnök itt a városban, később
Zalaegerszegen. Utána országos zsűritag vagy
hétszer Zánkán, Budapesten, Vépen, Egerben.
Antal István, Krénusz László, Kovács István,
Bánfalvi László a mentőállomás udvarán
A kanizsaiak szép eredményeket értek el megyei
versenyeken, de az országosan is szinte kilencven
százalékban mi képviseltük a megyét és az első tízben
mindig ott voltunk. Sőt a Nagyrécsei és a Rozgonyi
Ált. Iskola országos 1. helyezettek is voltak. A
középiskolások már mással foglalkoznak, az elsősegélynyújtás
nem annyira érdekli őket.
Büszke vagyok az elért eredményekre!
Az iskolai elsősegélynyújtás oktatáson és vizsgáztatáson
kívül több munkahelyen tanítottunk. A DÉ-
DÁSZ-nál pl. az áramütésről több órás továbbképzést
tartottunk, a tűzoltóságtól is számtalan felkérésnek
tettünk eleget Szollár főorvos úrral együtt. Ezeken
kívül a Polgári Védelemnél, az IKV-nál, Fúrásnál
évente felfrissítő továbbképzésekre kértek fel bennünket,
sőt Zalaegerszegen a megyei katasztrófavédelem
egy mesterséges épületomlást szimulált, ott is
részt vettem a megyei zsűriben.
O: Honorálták a munkádat?
AI: A Zala Megyei Vöröskereszt elnökének (dr. Szilvás
Rudolf) dicséretét kaptam. Aztán a Vöröskeresztes
Munkáért elismerés bronz, majd ezüst fokozatát,
nyugdíjba vonulásomkor pedig az arany fokozatot
kaptam. Ezek szimbolikus elismerések, de maga a
gesztus értéke nagy.
O: Milyen rendszerben zajlott a saját továbbképzésetek?
AI: Helyben kéthavonta egy alkalommal központi
tematika szerint tanultuk a szakmai részt, majd később
én is tanítottam a többi mentőtiszttel együtt. Fő
vonal az elsősegélynyújtás, ellátás volt, sokat tanultunk
a mérgekről, mérgezésekről, antidótumokról,
szülésekről. Munkavédelmi, tűzrendészeti képzést
pedig félévente tartottak. Munkánk során régebben a
kórházzal, kifejezetten az OTI-val, Ruttner főorvossal,
Imreh doktorral, Szabó igazgató úrral nagyon jó
viszonyunk volt, többször tartottak ők is előadást
nekünk.
A mentőtisztek továbbképzése Pesten a „Pokoli
Toronyban” zajlott, ötévente egy hétig tanultunk,
majd záróvizsgát tettünk. A vizsga eleinte nem volt
kötelező, de ajánlott! Ha valaki nem felelt meg, saját
költségén vizsgázhatott újra. A jutalom pl. a kapott
jegytől függött… Mindig sok új tanulnivaló volt, ha
valaki jó pár évet kihagyott a szakmában, szinte lehetetlenség
volt pótolni, annyi fejlődés történt. A kreditpontos
rendszert később vezették be, akkor már az
194
ország más városaiba is szerveztek továbbképzéseket.
Akkor már számítógépes szimulációs gyakorlatok
és feladatok voltak: Traumacode, Megacode,
Újszülött vizsgálat és újraélesztés, EKG ismeretek.
O: Milyen volt a szolgálati beosztás?
AI: Amikor felfejlesztették a műszakot, lépcsőzetes
kezdéssel hat autó dolgozott... több, mint most. Három
autó 24-ben, egy 6-22h-ig, egy 6-16-ig, egy pedig
8-16h-ig. Rengeteget dolgoztunk, sok volt a túlóra.
Zágon Ferenc temetésén 1982-ben. (Tóth Istvánnal,
Ruskó Tiborral, Andrasek Mátyással)
A mentőállomás udvarán Jakabfi Jani bácsival, Németh
Dénessel, háttérben a régi típusú Nysa
O: Kifizették?
AI: Igen, kifizették, két alkalommal kaptunk bért. A
munkabért elsején, a túlórát tizennyolcadikán.
O: Mesélj a hétköznapi műszakokról!
AI: Műszakváltáskor tizenöt perc átfedési idő volt, a
belépő akkor vette át az autót, felszerelést. Ellenőrizni
kellett a tisztaságot is. Fontos volt, mert két percen
belül a riasztást követően ki kellett vonulni. Sok próbariasztással
ellenőriztek bennünket, és gyakran
szondáztak. Az adminisztráció a mainak a töredéke
volt, először a Menetlevél nyomtatványt használtuk.
Ezt a szolgálatvezető bejelentéskor írta. Tartalmazta
a bejelentő adatait, a beteg adatait, feltalálási helyét,
a feltételezett diagnózist és az időpontot. Ezt a lapot
kitéptük a tömbből és a mentőegység folytatta. Km,
időpont, esetleírás került rá. Utána bevezették a kicsi
kartonlapos Esetlapot, amit a menetlevélhez csatoltunk.
Aztán egy nagyobb Esetlap következett, amire
több iromány kerülhetett. Később külön Betegfelvételi
adatlap várt kitöltésre, amit a szolgálatvezető
töltött ki bejelentéskor, ezt csatoltuk a menetlevélhez.
Mostanában úgy tudom, külön menetlevél van, és
Mentési adatlapot írnak.
O: Milyen visszajelzést kaptatok a munkátokról?
AI: Fura módszerek voltak. Egy időben bevezették a
„Véleménykutató lapot”. Negyedévente több százat
postáztak a betegnek, hozzátartozónak, aki értékelte
és visszaküldte. Nyilatkoznia kellett a tisztaságról,
beszédmodorról, ellátásról, a ruhánkról. Panasz nem
sok jött, de a dicséretek sem jutottak vissza. Kitűntetés
például nem volt jellemző Kanizsára…
O: Milyen érzés ma, ha felsüvít a sziréna?
AI: A munkát nagyon szerettem, szívesen csináltam,
sokat dolgoztam. Az sem vette el a kedvem, amikor
az osztályon már a takarító kérdezte az ajtóban: „Mit
keresnek már megint itt?” Mindig azt tartottam, hogy
a sikerélmény a legjobb doppingszer! Ha kérdeznek a
munkámról, nem történetek jutnak eszembe, hanem
amikor valamerre megyek kocsival, helyszínek, hogy
itt ez történt, ott meg az… és olyan sok helyen történt
valami, hogy akármerre megyek, mindig ez ötlik fel
bennem.
O: Mik a terveid?
AI: 2004-ben nyugdíjba mentem, azóta időnként
benézek a mentőállomásra. Legtöbb időt a családommal
töltöm. Még 1972-ben vettem egy kis hegyet,
régi vágyam teljesült vele, azóta is mindig akad
tennivaló. Egy dzsungel volt és a „Petrocelli-villa”
szisztéma szerint építgettük, bővítgettük. Nagyon
szeretem az állatokat, ilyenkor telente kijárok madarakat
etetni. Hat éve Amerikában voltunk Marikával,
több fele jártunk, nyaraltunk. Egyik testvérének Floridában
van nyaralója. Jó volt, de úgy szoktam mondani,
hogy nekem már Miklósfán is honvágyam van!
O: Nagyon köszönöm a beszélgetést!
AI: Szívesen, ha van még kérdésed…?
195
Baksai József mentőgépkocsi-vezető
(1924-2000)
(Dr. Tolnai Sándor, egykori tűzoltóparancsnok beszélgetése
Baksai Józseffel 1988-ból.)
TS: Mikor, és hol született Józsi bátyám?
BJ: 1924. október 13-án születtem Marcaliban. Szüleimmel
Vörsön laktunk.
TS: Hogy került kapcsolatba a mentőkkel?
BJ: 1948. szeptember 3-án alapfokú gépjárművezetői
tanfolyamot végeztem. 1949. augusztus 1-jétől a
Marcali Mentőállomáson kezdtem dolgozni mentőgépkocsi-
vezetőként. Egyik munkatársam Budapesten
tanult, tőle tudtam meg, hogy a mentők központi
gépjárműjavító állomására embereket keresnek.
1949. december 1-jétől már Budapesten dolgoztam.
Aztán valahogy mégis közelebb szerettem volna
kérni magam a szüleimhez. Szerencsére rövidesen
megüresedett egy hely a Nagykanizsai Tűzoltóparancsnokságon.
Stéger László nagykanizsai tűzoltó
mentőst 1948-ban Budapestre, majd Szegedre vezényelték
sport tanfolyamra.
Csuka Gyula és Szigetvári Elemér a tűzoltóság parancsnoki
irodájában
Stéger komoly szinten cselgáncsozott, ő képezte ki a
tűzoltó mentősöket önvédelemre. Úgy volt, hogy
előbb visszajön Kanizsára, de aztán huzamosabb
ideig Szegeden maradt. Az ő helyére jöttem 1950.
február 11-én Nagykanizsára. Az éppen javításra
szoruló Dodge Weapon mentőbe én hoztam a „kúpkerék
supportot”. Emlékszem, Kantó László tűzoltó
jött ki értem a vasútállomásra, Csuka Gyula volt éppen
a telefonos. (Csuka korábban csendőr volt, de
egy alkalommal fatális balesetet okozott, járőrözésből
visszaérve a hálóhelyiségben elsült a fegyvere, és
véletlenül agyonlőtte az alvó járőrtársát, emiatt helyezték
át a tűzoltósághoz.)
TS: Mi volt az első mentős kivonulása Nagykanizsán?
BJ: Tornyiszentmiklósról kellett behoznunk egy határőr
feleségét. Combtörése volt. Az ápolóm egy
tűzoltó mentős volt.
Labricz Sándor, Baksai József, Krénusz László,
Kovács István
TS: Hol lakott? Vörsről járt be Kanizsára?
BJ: Nem. Albérletben laktam a Kossuth tér 5-ben.
Luft Mária volt a szomszédom a Kossuth tér 7-ben.
Sok tűzoltó lakott akkoriban a katonaréten, 1947-ben
az állam tűzoltó lakásokat utalt ki. Például a
Krénuszék is ott laktak nem messze tőlem.
TS: Mikor települt át a tűzoltóság, ill. a mentőállomás
a Borudvarba?
BJ: A régi tűzoltólaktanyát 1951 elején kezdték átépíteni,
ill. lebontani. 1951. február-márciusban volt
az új laktanya alapozása. (1952. szeptember 23-án
adták át az új laktanyát.) Az átépítés idejére költöztünk
a Borudvarba. Itt eleinte csak egy megbízható
autónk volt, a Dodge Weapon. Ezzel akár 3 fekvőbeteget
is tudtunk egyszerre szállítani. Volt még egy
Ford teherautónk is, de az állandóan rossz volt. Két
lovas kocsival is szállítottunk betegeket. Később lett
egy Skoda 1102-es típusú mentőautónk, aztán 1951
nyarán kaptunk egy Fiat 1100-as kocsit, a Skodát
akkor elvitték. (A Skoda egy megbízható autó lett
volna, ha az utak nem lettek volna olyan rosszak.
Emiatt sokszor meghibásodott, tengelytörése, fédertörése
gyakran volt.)
196
TS: Kik voltak a munkatársai?
BJ: Voltak ugye a tűzoltók: Krénusz Ferenc, Keszthelyi
József, Nagy Jóska, Benedek Jancsi… és voltak
olyanok, akiket már az OMSZ vett fel 1948 után
kifejezetten mentőápolónak, vagy mentősofőrnek:
Polai Károly, Vass Karcsi, Viola Sanyi, Kovács Pista,
Szigeti Gyula, Reizner József, Plánder Tóni…
A Borudvarban 1951-ben mentős bajtársakkal. Jobb
oldalon Baksai József
TS: Mikor költöztek a Bagolai sorra?
BJ: 1953. július 21-én költöztünk fel a korábbi méntelep
két épületébe, melyeket korábban lóistállónak,
és patkolóműhelynek használtak. Az udvar kijárata
eleinte a Semmelweis utca felé nézett, és volt egy
jókora kút az udvar végében, innen szivattyúztuk a
vizet a kocsik mosásához. 1954 körül kaptunk egy
IFA Phanomen NDK mentőt, így lett 3 kocsink.
Baksai József az ’50-es évek végén
TS: 1956-ban Józsi bátyám a nagykanizsai lövöldözéskor
szolgálatban volt-e?
BJ: Igen. 1956. október 26-án dolgoztam. A Kovács
István ápolóval egy lőtt vállsérültet hoztunk be este
20 óra körül a Vöröshadsereg (ma Sugár) utcából, az
ÁVH székház elől. A Phanomen mentővel voltunk.
A legtöbb lőtt sérültet a Viola (később Labricz) Sanyi
és a Krénusz Laci, valamint a Jámbor és a Bogdán
Laci (később Bánfalvi) hozták be. Akkoriban éjszaka
is 3 kocsi volt szolgálatban.
TS: Mennyi volt a fizetése?
BJ: Az 1957. január 5-i bérrendezésről van egy hivatalos
papírom, eszerint 1350 Ft volt akkoriban az
alapbérem. Erre jött még a „hordágypénz” (ágy melletti
pótlék), és az éjszakai pótlék. Nagyon sokat
dolgoztunk, kezdetben a sofőrök is 24 óráztak, 250
óránál is több szokott összejönni egy hónapban…
Baksai József feleségével mentős nyugdíjas búcsúztatón.
A háttérben az „örök harcostárs”,
Labricz Sándor
TS: Meséljen néhány érdekes esetet!
BJ: A háború után jöttek be az új utcanevek Nagykanizsán.
Így lett a Babóchay utcából Latinka Sándor
utca, a Szent Rókusból Ságvári Endre utca, a Pivári
utcából Landler Jenő, a Bába utcából Polai, a Szent
Flórián térből Dózsa tér, az Erzsébet térből Szabadság
tér… Ebből aztán jó kis kavarodások származtak…
A Csuka Gyula volt egyszer a telefonos szolgálatvezető,
és kiküldött bennünket a Babóchay utca
helyett Babócsára. Volt a postán ismerőse a betegnek,
betelefonáltak a Csukának, hogy hol van már
ennyi ideig a mentő, amikor szinte a mentőállomás
szomszédságába kellett csak menni? Az öregnek az
volt a szerencséje, hogy régen (rádió nem lévén)
kivonulás közben bizonyos előre meghatározott pontokról
postahivatalokból be kellett jelentkezni, hogy
idő közben nem változott-e az útirány, vagy nem jötte
egy újabb feladat a már meglévőhöz… Így vissza
tudta rendelni a mentőt. Mikor beértünk, a Csuka
letolt engem, hogy én hogy képzelem, hogy Babócsá197
ra akartam kivonulni… Hát mondtam neki, hogy ő
küldött oda, most miért engem hibáztat?
Egy másik esetnél Hosszúvölgy felől hoztunk egy
beteget. A Magyar utca végig macskaköves volt
(több más utca pedig „klinker” téglás), állatokat tereltek
előttünk. Dudáltam, majd lassan közéjük hajtottam.
Vigyáztam, egy kb. 50 kg-os malacot mégis
elütöttem. A tűzoltó ápoló társamnak rendes hentesmészáros
szakmája volt. Bevittük a malacot a tűzoltólaktanyába.
Feldolgoztuk, ahogy kell. Szétosztottuk,
persze nem ingyen, hanem jó pénzért. A pénzből
kifizettük az én 300 Ft-os büntetésemet.
Az elütött malac feldolgozása a tűzoltóság udvarán
(Utóirat: Baksai József 2000. április 24-én halt meg
Letenyén. Háromszor nősült. Első felesége az a házinéni
volt, akinél a Kossuth téren albérletben lakott.
Harmadik felesége letenyei volt. Precíz, ügyes szerelőnek,
és jó sofőrnek ismerték a munkatársai. Gyakran
szerelgette dr. Sebestyén Miklós belgyógyász
osztályvezető főorvos autóját is, akihez harmadik
felesége révén rokoni szálak fűzték. Amikor az autószereléssel
elkészült, gyakran mondogatta, hogy
„Dobro”. Éjszakánként egy műbőr takarót terített az
ágy végébe, úgy aludt bakancsban ügyeletben, hogy
ne kelljen a cipőfűzővel babrálni riasztás esetén. Az
elmebetegektől nagyon félt, nem szívesen ment be a
házukba…)
Labricz Sándorral nyugdíjba vonulásakor
(1979-es munkaértekezlet)
Bánfalvi László főgépkocsivezető
(1931-2005)
(Bánfalvi Edit ápolónővel beszélgetünk
az édesapjáról.)
KS: Mikor született a Laci bácsi?
BE: 1931. május 24-én született Iharosberényben.
KS: Hogy került a mentőkhöz?
BE: 1953-tól 1955-ig a Somogy Megyei Erdőgazdaságnál
dolgozott hivatásos gépkocsivezetőként.
1955-ben megnősült, majd a Dózsa Gy. utcában kezdett
építkezni. A munkakönyve szerint 1956. május
23-án kezdett dolgozni a Nagykanizsai Mentőállomáson.
(Az építkezés egészen 1960-ig tartott, addig a
szüleim Iharosberény és Nagykanizsa között ingáztak.
Anyu először a „Palackozóban”, majd az „Izzóban”
dolgozott.)
198
Vass Károly, Szigeti Gyula, Jámbor József, …,
Bánfalvi László, Kovács István az ’50-es években az
akkori főorvosi Warsawa előtt
Zakócs Imre, Jámbor József, Bánfalvi László, Polai
Károly, Zágon Ferenc, Tóth István, Labricz Sándor,
Orbán Imre, Baksai József, Milávecz László a ’60-as
évek elején május elsejei felvonuláson
KS: Hogy emlékszel édesapádra?
BE: Fiatal korában daliásan szép szál ember volt. A
Szollár főorvos úr is mindig mondogatta, hogy egy
ember volt a mentőállomáson, aki testi erőben még
rajta is túltett, a Bánfalvi! Csöndes, de karakteres pasas
volt, aki az akaratát szerette tűzön-vízen keresztülvinni.
Mindenkinek a szemébe megmondta a véleményét.
„Ami a szívén, az a száján”-típus lévén
néha akaratlanul is megsértett néhányakat a szókimondásával,
de ezt soha nem rosszindulatból tette.
Nem volt haragtartó sem. Kislányként én nagyon
szerettem és felnéztem rá. Úgy tudom, főgépkocsivezetői
beosztásban dolgozott az egyik kocsibrigád
élén. Mint ilyen, az akkori garázsmester (Szigeti
Gyula) helyettese volt. (A Krénusszal és a Zágon
Fricivel együtt.) Élt-halt az autókért. A Zsiguliját
például sokszor meg is simogatta. A mentőknél, de
otthon is állandóan kocsikat javított. Műszaki vizsgára
is gyakran készített fel személyautókat. Megtaláltam
a mentős „légiirányító” igazolványát is. (Régen a
mentősöknek külön vizsgát kellett tenniük a reptérre
érkező mentőrepülő vagy mentőhelikopter leszállása
kapcsán a karjelzésekkel, ill. éjszaka fényjelzésekkel
történő irányítási feladatokból.)
KS: Te is sokat jártál kislány korodban a mentőállomásra?
BE: A szünidőben mi a testvéremmel ki voltunk adva
a „mamáknak”. Mikor befejeződött az építkezés, a
mamát is beköltöztettük faluról. Mi csak akkor mentünk
a mentőállomásra, ha valamilyen ünnep volt.
(Május elseje, nyugdíjas búcsúztató stb.) Ilyenkor
mindenki hozta a „pereputtyot”. Nagyon családias
légkör volt. Emlékszem sok hegyi bulira is…
Orbán Imre, Kománovics József és feleségeik társaságában
KS: Mesélt a mentős élményeiről?
BE: Néha megtörte egy-egy baleset. Egyszer mesélte,
hogy az M7-esen úgy szedtek össze kezet-lábat…
Megviselte, ha valamelyik ismerősével történt valami.
Bajcsán a reptéren volt egy különösen emlékezetes
esete. Itt 1962-ben vagy 63’-ban nagyszabású
repülőnapot, és légi bemutatót rendeztek. A Budapesti
Ejtőernyős Egyesület bemutatója zajlott, amikor az
egyik ejtőernyősnek nem nyílt ki egyik ernyője sem.
Lezuhant, a helyszínen – röviddel a mentő kiérkezte
után – meghalt. Apu a Milávecz Lacival volt kint.
Beszóltak először a Baleseti Ambulanciára (ahol
akkor történetesen műtősfiúként az Antal István –
későbbi mentőtiszt – ügyelt), hogy életveszélyes
sérültet fognak vinni... Aztán újra beszóltak, hogy a
sérült az újraélesztési kísérlet után a helyszínen életét
vesztette. A szülések kapcsán is volt egy-két jó kalandja.
Volt, hogy mire kiértek, már meg is volt a
baba. Gyakran vezettek le szülést a mentőben is.
Cigány csapat akart egyszer rájuk támadni. Részegségükben
meg akarták verni a mentősöket. Hát az én
szálfa termetű apámat nem kellett félteni! Egy kicsit
erélyesebb fellépés megtette a hatását… Zalaújlak
felé egyszer egy télen szűk hídon keresztül vezetett
az útjuk. Egy szemből jövő teherautó megcsúszott, és
a mentőt a híd korlátjának nyomta. Apu akkor sántikálva
jött haza. „Majdnem én is ott maradtam!” –
199
mondta. Ott a szállított beteg is megsérült. A teherautó
letarolta a mentő fél oldalát… Egy időben sok
daganatos beteget vittek Pécsre kemoterápiás kezelésre.
Aput itt is megrázta, ha ismerőssel találkozott…
KS: Az autószerelésen kívül volt-e valami hobbija?
BE: Már a nyugdíjas éveire készült, amikor vett Csapiban
egy kis hegyet. Itt volt egy kis szőlő, finom bor
készült belőle… Szeretett a régi társakkal eliszogatni,
elbeszélgetni. Gyakori vendég volt nálunk a Dombai
Ferenc, a Krénusz László, a Milávecz László…
Kovács Pista bácsi nyugdíjas búcsúztatóján
KS: Mikor ment nyugdíjba?
BE: 1986-ban. Utána egészen a betegségéig teljes
erőbedobással a hegyen dolgozott. 2005 novemberében
halt meg hosszú betegeskedés után.
KS: Emlékszem rá. Betegen is nagy, erős ember
volt. Szegényt sokat vittük Pécsre vizsgálatokra.
Bosszankodott, hogy nem tud annyit dolgozni,
mint régen. Nagyon jókat beszélgettünk egész
úton… Örülök, hogy még találkozhattam vele!
Köszönöm a beszélgetést, és a fényképeket!
BE: Én köszönöm,hogy az apuról megemlékeztek!
Nagykanizsa, 2012. február.7.
Dr. Berentés Ernő
KS: A 86 éves Vitéz Berentés Tamással beszélgetünk
édesapjáról, dr. Berentés Ernőről, a Nagykanizsai
Mentőállomás első főállású állomásvezető
főorvosáról.
Mikor született az édesapja és hol?
BT: Erdélyben született, Szilágy vármegyében, Zilahon
1895-ben.
Az ottani, Wesselényi Gimnáziumba járt. Jó néhány
esztendeje voltam ott a gimnáziumban, és azt
képzeltem, hogy egy tablón majd megtalálom az
édesapám képét, de semmi sincs ott, csak üres falak.
KS: Meséljen egy kicsit a családjáról, úgy tudom,
a történelem viharaiból alaposan kivették a részüket…
BT: Igen, édesapám részt vett az I. világháborúban,
zászlósi rangban,19-20 éves korában. Aztán elvégezte
az egyetemet és 1924 körül körorvos lett Gömör
vármegyében, ahol kilenc faluja volt, Aggtelek is
hozzá tartozott. A székhelye Ragály nevű községben
volt, ott laktunk.
200
Dr. Berentés Ernő életének
állomásai jogosítványa alapján
is végigkövethetőek
201
Hárman vagyunk testvérek, én vagyok a legidősebb.
Élt egy húgom, és Budapesten él az öcsém, aki tizennégy
évvel fiatalabb a húgomnál.
Ahogy nőttek a gyerekek, gondot jelentett, hogy
nemigen volt a környéken iskola, ahol tanulni lehetett
volna, ezért édesapám elvégezte a tiszti orvosi tanfolyamot
Budapesten, ott éltünk egy évig. Majd megpályázta
és megkapta a tiszti orvosi állást Gyöngyösön.
Aztán kitört a II. világháború… Én épp hivatásos
katonának tanultam. „A repülőhadapród iskola 1942.
évi feloszlatása után a pécsi Zrínyi Miklós gyalogsági
hadapródiskolában folytattam tanulmányaimat
1944 nyaráig. Elvileg ősszel készülhettünk volna
tovább a repülőakadémián választott hivatásunkra, de
erre már nem kerülhetett sor a hadi helyzet aggasztó
változásai miatt. A nyár még egy vakbélműtétet is
tartogatott a számomra, így aztán úgy hozta a sors,
hogy néhány hetes késéssel a soproni Rákóczi Ferenc
gyalogsági hadapród iskolához vonultam be, ahol
zászlóssá avattak. Beosztásom zászlóaljsegédtiszt
volt. Évfolyamtársaim ekkor már Németországban,
Drezda és Döbberitz környékén voltak, és az iskola is
készülődött az evakuálásra. Talán november lehetett,
Budapest ostrom alatt állt, az ország kétségbeejtő
helyzetben vergődött… Egy napon megjelent nálam
egy volt repülő hadapród osztálytársam, aki elmondta,
hogy számosan közülünk jelentkeztek egy német
parancsnokság alatt álló ejtőernyős alakulathoz. Hívott,
és nekem ezt nem kellett kétszer mondani. Hamarosan
egy burgerlandi kis faluban voltam a
Jagdverband Südost fedőnevű alakulatnál arra várva,
hogy – speciális kiképzés után – a szovjet vonalak
mögötti feladatomat végrehajtsam.” (Részlet Vitéz
Berentés Tamás: Nyolc év a szögesdrótok ölelésében
c. könyvéből.)
Az egység végül is soha nem került bevetésre, a
fronttal együtt először mi is menekültünk nyugat felé.
Ausztriából aztán kalandos vízi úton szöktem haza
társaimmal az orosz állások között… A megszálló
katonák elfoglalták a gyöngyösi lakásunkat, ahol
embereken kívül lovakat is elszállásoltak… A család
kiszorult az udvari helyiségekbe. Az értékes könyveinket
mind kidobálták az udvarra, sajnos nem sikerült
megmentenem belőlük egyet sem… Hazatérésem
után megindult „igazolási eljárásom”. Egy bizottság
előtt tanúkkal kellett bizonyítanom, hogy nem voltam
nyilas érzelmű, és háborús bűnöket sem követtem el.
Ez számomra sikerült is, és 1945 őszén megkaptam
új beosztásomat a 6. hadosztályba, Balatonalmádiba.
Aztán egyik nap, mikor a nagynénémnél ittam a reggeli
kávémat, megjelent egy nagydarab katonaruhás
alak, hogy menjek be vele a szomszéd Bimbó utcai
rendőrőrsre adategyeztetés végett. Azt mondta, hogy
mindössze pár percig fog tartani… Aztán mihelyt
kiléptünk az utcára, oldalamba nyomta a „mordályt”,
és az NKVD (a KGB elődje) Felka utca 6. sz. alatti
székhelyére kísért. Kihallgatások sora következett,
amivel azt akarták rám bizonyítani, hogy összeesküdtem
a szovjethatalom ellen, és mindenre képes alakulatommal
terrorcselekményeket terveztem a Szovjetunió
ellen… Tehát nem csináltam semmit, de terveztem!
Ez része volt az akkori „mindenkire gyanakvó”
orosz gondolkodásmódnak… Velem együtt sokakat,
a hazájukat védő, hazájukat féltő pályakezdő ártatlan
fiatalembereket ítéltek ilyen vádak alapján 10-15 év
kényszermunkára. (Pedig csak úgy, mint mások,
besorozott katonák voltunk. Háború volt, a hadkötelesség
megtagadásáért hadbíróság elé lehetett kerülni…
És hogy történetesen bekerültem az említett
német irányítású alakulatba? Hát Uram bocsá’, ha
ifjúi lelkesedésemben ebben láttam az utolsó kapaszkodót!
Mindazonáltal leszögezem, hogy harcokban
egyáltalán nem vettem részt.
Az oroszok elvittek magukhoz egy kis „átnevelésre”,
ami több mint nyolc évig tartott… Több helyen
is vendégül láttak (pl. Szverdlovszkban, Kazahsztánban,
vagy az Ural vidékén). Volt olyan kényszermunkatábor,
ahol a Rózsás Jánossal egy csapatban
voltam. Sokezerből négyen-öten éltük túl… 1953
novemberében térhettem haza. Visszaemlékezéseimet
megírtam a „Nyolc év a szögesdrótok ölelésében”
c. könyvemben, hogy erre a szörnyű időszakra
legyen rálátása az utókornak és ezzel emlékeztem
meg azokról a társaimról, akik nem jöhettek haza.
Apámat közben Kecskemétre helyezték, ott volt tiszti
orvos jó néhány évig, aztán került a család Nagykanizsára,
akkor én még nem voltam itthon.
KS: 1953-ban Nagykanizsára jött haza?
BT: Igen, apám akkor már 5-6 éve itt dolgozott mint
Egészségügyi Osztályvezető. A Rozgonyi utcában
laktunk Tamás ügyvéd úr kétszintes házában. Nem
volt könnyű az életünk. Végzős katonatiszt hallgatóként
kerültem ki hadifogolynak, amikor hazajöttem
megfosztottak minden rangomtól, kitűntetésemtől.
„Lövész” rendfokozatom lett… Ők nem hívtak, én
meg nem mentem a seregbe dolgozni… Fokozottan
felügyeltek rám, REF (Rendőri Felügyelet) alá kerültem,
jelentkeznem kellett időről időre.
Amikor mi, a „Gulag gyermekei” hazatértünk, volt
egy olyan elgondolás, mely szerint mi teljesen megbízhatatlanok
vagyunk. Rendszert akarunk váltani.
Rákosi félt tőlünk…
KS: Hol dolgozott, miután hazatért?
BT: A Posta alkalmazott, öt éven keresztül itt dolgoztam,
majd a ZÁÉV-nél helyezkedtem el, végigjárva
a ranglétrát. Ügyviteli vezetőként aztán innen
mentem nyugdíjba.
A repüléstől sem szakadtam el végleg. A bajcsai
reptérre jártam ki, segítettem a kanizsai repülős klubot.
Sokszor konferáltam rendezvényeken. Volt egy
különösen emlékezetes esetem. 1963-ban nagyszabású
repülőnapot, és légi bemutatót rendeztek. A Budapesti
Ejtőernyős Egyesület bemutatója zajlott, amikor
az egyik ejtőernyősnek nem nyílt ki egyik ernyője
sem. A háti fő ernyő nem volt jól összehajtogatva,
202
emiatt összegubancolódtak a zsinórjai. Megpróbálta
kioldani a hasi mentőernyőjét, de az meg belegabalyodott
a háti ernyő zsinórjaiba. Lezuhant, és a helyszínen
– röviddel a mentő kiérkezte után – meghalt.
Ott álltam mikrofonnal a kezemben, és megrökönyödve
néztem végig, ahogy az a szegény katonaember
tehetetlenül vergődve lezuhant.
KS: Hogy emlékszik vissza az édesapjára?
BT: Halk szavú, csöndes ember volt, szerette a természetet
és a mopedjét. Autója csak később lett. (ill.
a háború előtt volt autómobilja, de az a világ elveszett…)
A mopedjével kijárogatott a berényi partra.
Volt ott egy kis tisztás, vitt magával vajas kenyeret és
ott üldögélt, nézegette a Balatont.
60 éves korában nyugdíjba mehetett volna, de
olyan kevés volt a nyugdíj, hogy elhatározta, még tíz
évet dolgozni fog. Akkor került önökhöz, mint állomásvezető
főorvos.
Dr. Berentés Ernő és mentős csapata a Nagykanizsai
Mentőállomás udvarán
KS: Tamás bácsi járt a mentőállomáson?
BT: Ó, csak egyetlenegy alkalommal, édesanyám
üzenetét vittem, akkor jártam ott. Nem maradtam,
csak tíz percig, megmutatták a „főorvos úr” szobáját.
Aztán elérte a 70. évét, nagyon örült, hogy nyugdíjba
megy, milyen jó dolga lesz… Néhány nap múlva
hirtelen rosszul lett, és meghalt.
KS: Beteg volt?
BT: Hirtelen történt, valamilyen szívbetegség vitte el.
KS: Nagyon jó embernek tartotta mindenki. Mesélték,
hogy amikor ellenőrizni ment, leült a mentőállomás
udvarán a padra és megvárta, amíg
kijönnek, felsorakoznak és jelentenek neki, mert
egy kicsit katonásabb rend volt régen. Nagyon
jószívű, rendes ember volt, ezt tartották róla.
BT: Nem mindenki szerette maguk közül, mert azt
nem engedte, hogy munkaidőben pártgyűlést tartsanak…
Ezt néhányan nem nézték jó szemmel, panaszt
is tettek ellene. Otthon azért nem nagyon mesélt a
hivatali dolgairól. Más történetet nem tudok.
KS: Köszönöm a beszélgetést, jó egészséget kívánok!
Nagykanizsa, 2012. január 21.
Dr. Dankó István
O: Dankó főorvos úrral beszélgetünk, aki megyei
mentő főorvosként a kezdeti időszakban Nagykanizsára
is rendszeresen ellátogatott. Zalaegerszegen,
az otthonában kerestük fel.
A kezdetektől kezdjük! Hol született?
Dr. DI: Nagytilajban születtem 1920. április 27-én.
Egyedüli gyermekként láttam meg a napvilágot,
szüleim gazdálkodással foglalkoztak. A szokásos
iskola elvégzése után a zalaegerszegi Reál Főgimnáziumban
(ma Zrínyi Miklós Gimnázium) érettségiztem.
203
1940-től orvosi egyetemre jártam, amikor a II. világháborúba
besoroztak. Zászlósként kint is voltam
Oroszországban, de bevetésre nem küldtek. Ott láttam,
milyen nagyon nagy szükség van a gyógyítókra.
A pályám a zalaegerszegi kórház belgyógyászatán
kezdtem, majd körorvos lettem Zalabéren, az ’50-es
éveket ott töltöttem. A belgyógyászati mellett fogászati
szakvizsgát tettem. Magánpraxist is fogászként
folytattam, akkor az volt a jövedelmezőbb. Emlékszem,
Sulyok Pista fogát a konyhában, egy stokin
húztam ki… Egy idő után a körzetből el akartam
jönni, a mentőknél meghirdették a főorvosi állást,
megpályáztam és megnyertem. Tehát 1963-tól főállásban
a mentőknél dolgoztam, miután a megyeszékhely
Egerszegre került. A családommal Zalaegerszegre
költöztünk. A feleségemék házát államosították
és akkor sikerült visszaszereznünk.
O: Ellenőrző főorvosként mi volt a feladata?
Dr. DI: Hetente végigjártam a megye mentőállomásait,
ellenőriztem a szakmai munkát, tisztaságot,
fegyelmet. A Warsawa autóval Zalaegerszeg, Nagykanizsa,
Nova állomásait látogattam és érdekes volt,
hogy Keszthely akkor még nem tartozott Zala megyéhez,
de mentőigazgatásilag igen, tehát oda is
rendszeresen mentem. Meg volt határozva, hogy
mennyit kell kivonulnom. Úgyhogy dolgoztam a
betegellátásban is. Aztán hetente, meghatározott
tematika szerint oktattam a megye állomásain. Törésekről,
ficamokról, elsősegélynyújtásról tanítottam.
O: Emlékezetes dátum volt-e a mentőzés kapcsán?
Dr. DI: 1966-ban meghalt Orovecz főigazgató úr,
elmentünk a temetésére. Utána Bencze Béla lett az
országos főorvos.
O: Milyenek voltak a kanizsaiak?
Dr. DI: Szimpatikusak voltak, jóban voltam velük.
Emlékszem rájuk, Labricz Sanyira, Polai Karcsira,
Vass Karcsira, Bánfalvi Lacira, Zágon Fricire. Minden
mentőssel jó volt a viszonyom. Néha elmentünk
mulatni… Nekem Badacsonyban szőlőm volt, másnak
autója és elmentünk a szabadidőnkben, megünnepeltük
az új dolgozókat, a nyugdíjba vonulókat…
O: Hogy alakult a családi élete?
Dr. DI: 1952-ben nősültem, feleségem pedagógus.
Két fiunk született, István 1953-ban, Tamás 1956-
ban. István több helyen volt ösztöndíjas, végül
Amerikában telepedett le. Madisonban él, a Wisconsini
egyetemen tanít, gyermekorvos-professzor.
Megnősült, két fiúunokám van. Tamás fogorvos és
Zalaegerszegen él a családjával, ott két lány és egy
fiú született. Tamás sokat járt a mentőállomáson,
hozta az ebédet, vagy jött velem a körútra.
O: Emlékezetes esetet meséljen!
Dr. DI: Ez az eset másképp emlékezetes. Havonta,
negyedévente kellett statisztikát és kimutatást küldenem
a pesti központnak, nem szívesen foglalkoztam
vele. Egy értekezleten elmondtam az ezzel kapcsolatos
gondolataimat, mármint, hogy elvárják
tőlünk, rendben, időben be kell küldeni, de szerintem
nem olvassa el senki. Hát lett erre nagy felháborodás,
hogy mit gondolok én? Dehogynem olvassák.
„Na jó!” – gondoltam, majd meglátjuk! A következő
jelentésem 16. oldalára csak ennyit írtam:
„Aki ezt a papírlapot felmutatja nekem, kap tőlem
10 üveg bort badacsonyi hegyemről.” Annak rendjemódja
szerint be is adtam. A következő értekezleten
pedig csak vártam és vártam, hogy jelentkezik-e
valaki, mert az mégiscsak azt bizonyítaná, hogy
rosszul gondoltam. Nem szólt nekem senki. Szó
nélkül mégsem hagyhattam! Az értekezlet vége felé
elmondtam, hogy mit írtam és lám, nekem lett igazam,
mert a bort senki sem akarta átvenni. Na, szünetben
nagy lapozás lehetett, mert utána valahonnan
előkerült és mégis behajtották rajtam! A következtetést
az olvasóra bízom!
O: Meddig dolgozott a mentőknél?
Dr. DI: 1968 decemberében jöttem el és a Vasút
üzemorvosa lettem.
O: Miért történt a váltás?
Dr. DI: A váltás oka, hogy nem voltam párttag sosem
és ezen nem is akartam változtatni. Behívtak a
kanizsai pártbizottságra és ott úgy lehordtak, mint a
pengős malacot. Azt sem tudom, hogyan jöttem ki
onnan. Azért Kanizsán intézték az ügyet, mert Egerszegen
nem igazán működött a párt sem.
O: Hogy alakult a fizetése abban az időben a
különböző munkahelyeken?
Dr. DI: A szinte kezdő orvosi fizetésemnél többet
kerestem a mentőknél. Azután a vasúti bér nagyjából
ugyanannyi volt, de volt más. Például szabadjegy
a családnak. Nagyon sokat utaztunk, jártunk
Párizsban, Londonban, Bonnban, Ausztriában... és a
legfontosabb, hogy István fiam Leningrádban volt
ösztöndíjas, így hozzá is gyakran elutaztunk.
O: A nagy család és utazás mellett maradt-e idő
más hobbira?
Dr. DI: Igen, azért beosztottam a szabadidőmet.
Sokat jártam vadászni, a lakásban levő összes trófea
saját gyűjtés. Illetve Henrik, a kedvenc kutyám is
sokat segített. Szálkás szőrű német vizsla volt és
nagyon jó vadászkutya, volt amikor azelőtt megfogta
a fácánt, hogy a puskámat rátartottam volna. Aztán
a badacsonyi hegy! Megtartottuk, egy nagyon jó
és megbízható emberünk van, Tamás pedig nagyon
ért a borkezeléshez.
O: Köszönöm a beszélgetést!
Dr. DI: Én is köszönöm, örülök a megkeresésnek.
204
Dombai Ferenc mentőtiszt
KS: Dombai Ferenc volt Nagykanizsán az első
mentőtiszt. Feleségével, Magdival emlékezünk rá.
Feri bácsi mikor született?
M: Tótszentmártonban született 1939. január 16-án.
KS: Hogyan került a mentőkhöz?
M: A kanizsai kórházban dolgozott műtőssegédként,
amikor a mentőknél lett szabad hely, átkérte magát.
Kovács Pista (Mukszi) volt a nagybátyja, aki akkor
már ott dolgozott.
KS: Mikor történt?
M: 1963-65 körül. Először ápoló lett, elvégezte a
mentőápolói tanfolyamot, majd munka mellett leérettségizett.
Néhány év munka után 1970 körül mentőtisztiképző
iskolába ment, ami három éves volt, ám főiskolai
végzettséget nem adott. Úgyhogy a főiskolát is
később elvégezte.
KS: Tudom, hogy dolgozott külföldön is.
M: Igen,1975-ben került ki a Szovjetunióba, az orenburgi
gázvezeték építésekor.
KS: Önként ment?
M: Felhívatták Budapestre és közölték vele, hogy
menni szeretne.
KS: Kiküldetésben volt?
M: A Vegyépszer keretein belül dolgoztak, az egészségügyi
részt az OMSZ biztosította.
KS: Mennyi ideig volt kinn?
M: Először több mint három évig. Bogorodcsányban
volt a központjuk, Guszjatyinban helyettesíteni járt
át.
Amikor hazajött, itthon néhány hónapot dolgozott,
aztán megint kérték ki, másodszorra fél évig volt
távol.
Bogorodcsányban az Egészségügyi Állomás előtt
KS: Mit dolgozott ott?
M: A munkások egészségügyi felügyeletéért, ellátásáért
feleltek. Részben önállóan látta el a feladatát,
egy orvos volt a főnöke. Magyar volt az egész személyzet
és a kiszolgáló egység, innen vitték az élelmet
is.
Hazajött és 1986-ig ismét a mentőállomáson dolgozott.
1986 januárjában infarktust kapott, utána leszázalékolták.
Végzett a munkával, megjött, de nem
érezte jól magát. Később kérte, hogy hívjak mentőt,
205
mert infarktusa van. A mentők bevitték az Intenzív
osztályra, ott kezelték. Aztán Pestre került érfestést
csináltak nála, amikor hazajött, azt javasolták neki,
hogy pihenjen. Így leszázalékolták.
Dombai Ferenc, Tóth Tibor, Páli László
kiránduláson
Mentős buli a ’70-es évek végén
KS: A családból dolgozik valaki egészségügyben?
M: 1960-ban házasodtunk össze. Egy fiunk van, aki
másképp gondolta. Látta az életünket. Én a Véradóállomáson
dolgoztam, sokat ügyeltünk, nem voltak
hétvégék, ünnepek, ő nem ezt akarta.
KS: Milyen eseteket mesélt?
M: Sok balesetről, az M7-es Zalakomári kereszteződésében
volt rengeteg, ezekről mesélt. Az infarktusok
akkor kezdtek elszaporodni, ilyen eseteket is hallottunk.
Azért volt, ami nagyon megviselte ezeken kívül is.
Egyszer valahova Nagykanizsára hívták és a beteg
kisfia kérdezte: „mentős bácsi, ugye nem hal meg az
apukám?” Sajnos, mire kiértek, már nem tudtak segíteni…
KS: Milyenek voltak a nyugdíjas évek?
M: Aktívan teltek, előadásokat, tanfolyamokat tartott,
bejárt a mentőállomásra. Aztán 1999. december 15-
én egy második infarktust már nem bírt ki a szíve.
(Mindkét alkalommal Jakupánecz Gergely volt kint
érte mentővel.)
KS: Sokan, jó emlékeket őrzünk róla. Köszönöm
a beszélgetést!
Dr. Farbaky Iván
KS: Mikor született?
FI: 1932-ben születtem Mágocson. Mágocs akkoriban
egy kb. 4000 lakosú sváb falu volt. Baranya megyéről
tudni kell, hogy 3 nemzetiségű megye. Magyarok,
svábok, és horvátok élnek itt. Kozáron, ahol
a szüleim laktak, csak német nyelvű iskola volt. Engem
a szüleim mindenképp magyar iskolába akartak
járatni, ezért a nagynénéimnél Mágocson kezdtem az
iskolát. Mágocson egy kis létszámú, két zsúfolt tantermes
6 osztályos magyar, és egy német nyelvű polgári
iskola is volt. A Felvidék visszacsatolását követően
édesapám Kárpátaljára került. Polenán laktunk,
ez egy fürdőhely, ami nagyjából félúton van Verecke
és Munkács között. 20 km-re van tőle Szoyva kisvárosa,
ami arról nevezetes, hogy a II. világháború vége
felé, a II. ukrán front idején (1944-45-ben) itt gyűjtötték
ezrével táborba a német és magyar nemzetiségűeket,
hogy aztán a Gulag-ra hurcolják őket. (A
város határában több tízezres tömegsír van.)
KS: Miért kellett a Felvidékre költözniük?
FI: Édesapám erdész volt. A herceg Eszterházynak
óriási birtokai voltak azon a vidéken. Lux Zoltán
főmérnök volt az igazgatója annak az erdőbirtokosságnak.
Ő felkerült egy nagyvállalat vezérigazgatójának
a Felvidékre. „Latoricza” volt a cseh, és Latorca
lett a vállalat magyar neve. Zoli bácsi négy jó emberét
vitte magával a Felvidékre, egyikük volt édesapám.
KS: Hol folytatta az iskoláit?
FI: Munkácsra jártam két évig középiskolába. Aztán
közeledett a front. Édesapám főnöke mind a négy
általa hozott emberének biztonságosabb helyen szer206
zett állást. Édesapámnak Kassa mellett, a Károlyi
gróf erdőbirtokán talált munkát. Apámmal együtt
ketten fogadták el a visszatelepülés kapcsán felajánlott
új munkahelyet, édesapám Kárpátalján maradt
másik két munkatársáról soha többé nem hallottunk.
Az új helyünkön aztán csöbörből vödörbe kerültünk,
mert kisvártatva megérkezett, és 6 hétig fölöttünk állt
a front. Kassán másfél hónapot sikerült kijárnom a
harmadik osztályból, aztán október 15-től a front
miatt minden megállt. Hazakerültem Kassa mellé, a
szüleim lakásába. A negyedik gimnáziumból magánvizsgát
tudtam tenni Sátoraljaújhelyen. Sátoraljaújhelyen
az ottani piaristáknál jártam két évet, ezután
édesapámat Pécsre helyezték, és Pécsett jártam még a
cisztercieknél egy, majd az államosított Nagy Lajos
Gimnáziumban két évet. 1950-ben érettségiztem. Én
még úgy tudtam bejutni az orvosi egyetemre, hogy
nem volt felvételi vizsga. Ez volt a szerencsém, mert
matematikából nem voltam túl jó. A „gonosz” évfolyamtársaim
többször meg is jegyezték, hogy a lehető
legjobb szakirányt választottam, mert ha nem amputálják
idő előtt legalább két ujjamat, akkor ki tudom
majd számolni a graviditás mind a kilenc hónapját…
1956-ban végeztem a Pécsi Orvostudományi Egyetemen.
Utána a Kaposvári Kórház szülészeti osztályán
kezdtem dolgozni, ill. már a szigorló évemet is
Kaposváron töltöttem.
KS: 1956-ban mi történt Kaposváron?
FI: Kaposváron nem voltak harcok, mint Pécsett,
vagy Pesten.
Sívó tanár úr (dr. Sívó József szülész-nőgyógyász
egyetemi tanár) összehívta az osztályt („madamokat”,
beteghordó fiúkat, és a négy órás kislányokat
is), és a következőt mondta: „Ami a németeknek
nem sikerült 1941-45-ig, az nekünk sem sikerülhet!”
Sívó tanár úr egyébként egy rendkívül okos, és rendkívül
szigorú vezető volt. Nála nem csak a percek,
hanem a másodpercek is számítottak. Két és fél méter
magasan csempe borította az osztályt, vizitkor
időről-időre több helyen végighúzta az ujját a csempesor
tetején… A vizit a vécékbe, fürdőkbe, a szenynyes
tartókba is betekintett. Azt mondta: „Ha szétmennek
a sebek, akkor nem a műtőben kell keresni
az okot, hanem a folyosón és a WC-ben!” Kaposváron
két kórterem között laktam másodmagammal egy
ideiglenes kórházi szobában. Éjjel-nappal dolgoztam,
ill. ügyeltem. Ha nem voltam ügyeletben, akkor is
asszisztálnom kellett éjszakánként a sürgős 3 emberes
szülészeti és nőgyógyászati műtéteknél. (Méhen
kívüli terhesség, császármetszés…) Ezt mindig úgy
oldották meg, hogy a szigorlók közül volt egy kijelölt
ügyeletes, és volt egy bentlakó. Ez talán mai szemmel
kissé zsúfoltnak tűnhet, de én nagyon lelkesedtem.
Amikor az ember az egyetemen végez, akkor
legszívesebben állandóan dolgozna, mindent szeretne
megcsinálni, kipróbálni. Nem is csoda, ha a műtéti
statisztikám már az első évben magasan fölötte volt
az egyik klinikán dolgozó (egyébként ragyogóan
képzett, és „summa cum laude” végzett) volt évfolyamtársaménak.
Egy klinikán sokan vannak. Gonoszul
azt szokták mondani, hogy „egymásba ér a
phonendoscopjuk”. A kisebb kórházakban pedig
mindig az volt a cél, hogy a tojáshéjjal a hátán érkező
fiatal kezdő kolléga minél előbb alkalmas legyen az
önálló munkára. Attól ma a „halál vize verné ki” a
szakembereket, hogy talán gorombán egy éve dolgoztam
az osztályon, amikor megbíztak ideiglenesen
helyettesként a Barcsi Szülőotthon vezetésével. Ilyen
ma nem fordulhatna elő, mert ma egy rezidensnek
kellő gyakorlat és tapasztalat híján nem adhatnak
ilyen megbízatást. Sívó tanár úrnak ebben az esetben
el kellett döntenie, hogy az én szerény személyem, ez
a „fiatal krampusz” alkalmas lesz-e a feladat ellátására,
vagy sem. Ő valószínűleg kellő mérlegelést követően
alkalmasnak ítélt. Barcson egy nagyon szép
kastélyban volt egymás mellett egy Szülészeti és egy
Szemészeti osztály. Szoktuk mondani egymás közt,
hogy nagy valószínűséggel azért ez a két osztály
került egymás mellé, mert mind a kettő neve „Sz”
betűvel kezdődik. Abban az időben Zala és Somogy
megyében sok volt a trachomás beteg. A szemészeti
osztály vezetője egy kolozsvári illetőségű szemész
professzor volt, aki a háború után Magyarországon
maradt. Az ő politikai megítélése sem esett a legjobbak
közé. A felesége egyenesen egy grófnő volt. A
tudását viszont elismerték. Esténként vacsora után
gyakran összejöttünk. Az ember többet tanult kettőjüktől
Magyarország történelméről, mint az egyetemen.
Egy másik ilyen élményem is volt. Ugyancsak
helyettesként kiküldtek egyszer Marcaliba, mikor a
Czipri Matyi bácsi infarktust kapott és meghalt. Az
osztályt akkor az a dr. Tombor János vezette, aki
egyel előttem végzett, és én voltam a segéderő…
Erre ma azt mondanák, hogy „Atya Úr Isten!”. Ott is
voltam 2 hónapot, és szintén átélhettem esténként ezt
az irodalmi, történelmi „továbbképzést”. A gyermek
osztály főorvosa mindig összegyűjtött két-három
fiatalt, és beszélgettünk. Annyira érdekes történetek
hangzottak el, hogy tényleg többet ért, mintha néhány
pótkollokviumot tartottak volna nekünk akár
irodalomból, akár történelemből, akár társadalomtudományokból.
KS: Miért kellett mégis eljönnie Kaposvárról?
FI: A szakvizsga előtt nyolcad magammal kerültem
ki a Kaposvári Kórházból. Somogy akkor vált TSZ
megyévé. Arató doktor, a kórház igazgatója azt az
utasítást kapta, hogy akit csak nélkülözni lehet a kórházban,
azokat mentse fel az állásukból, mert az üres
falusi orvosi állásokat be kell tölteni. Akiket velem
együtt kitettek akkor a kórházból, azok mind fiatal,
nőtlen emberek voltak. Lehetne persze belevinni egy
politikai „hátszelet” ebbe a döntésbe, mert valóban az
’56-os események közepette személyzeti részről figyelmeztetést
kaptam, hogy „rossz társaságba keveredtem”.
Az akkori jövendőbelim szülei politikailag
nem a legjobb megítélés alá estek. Az édesapja inter207
Pécsi életképek az ’50-es évek első feléből. Válogatás dr. Hajdu István képeiből
Orosz tankok 1956-ban Pécsett, a 48-as téren és a Széchenyi téren. Steven I. Hajdu, azaz dr. Hajdu István
New Yorkba emigrált cytopathológus professzor képei, aki akkoriban dr. Farbaky Iván egyetemista társa
volt
208
náló táborban volt. Próbáltak néhányszor „jobb belátásra
bírni”, hogy ne ezzel a lánnyal járjak, de én nem
foglalkoztam ezekkel a politikai „felhangokkal”.
Mondtam nekik: „De hisz nem az apjával járok! Az
apját nem is ismerem! De ha ismerném is, valószínűleg
a lánya tetszene jobban!”. Mondták, hogy „ez
nem tréfa dolog, vegyem komolyan!”. A következő
papírt kaptam: „Értesítem, hogy az Eü. Minisztérium
192/1955 sz. rendelete, valamint az ezt kiegészítő…
számú Eü. Minisztériumi utasítás, valamint a
megyei főorvos 27/1080/59 sz. rendelete értelmében
az ön munkaviszonya a megyei kórháznál 1959. október
15-vel megszűnik, és a megyei főorvos a népgazdaság
érdekeinek szem előtt tartásával önt a fenti
időponttól Csurgóra körzeti orvosnak áthelyezi.”
KS: És el is ment Csurgóra?
FI: Nem, még látogatóba sem… Összehívtak minket,
és kihirdették, hogy vegyük tudomásul, ez nem örök
életre szól. Ránk most ott van szükség, és hát nyilván
eljön majd az alkalom, mikor visszatérhetünk. Volt
köztünk, akinek csendőr, vagy épp vezérkari ezredes
volt az apja. Volt olyan is, akinek püspök volt a
nagybátyja. De szerintem az elbocsátásunk végső oka
mégiscsak ez a miniszteri rendelet volt, és az a tény,
hogy fiatalok voltunk, nőtlenek voltunk. Arató igazgató
úr mégsem küldhetett el olyan „beérkezett” embereket,
akiknek családjuk volt, gyerekeik voltak.
KS: Jó, tehát akkor nem akart kimenni Csurgóra.
De hogy került képbe a mentőszolgálat?
FI: Mindennek története van. Kaposváron akkoriban
nem volt kivonuló mentőorvosi állás. Ha egy rázósabb
szülészeti esethez érkezett riasztás, a mentők fel
szokták hívni a kórházat, hogy nincs-e bent egy orvos,
aki kimenne velük a helyszínre. Én, mint bentlakó,
gyakran szóba kerültem. Már szigorlóként is
gyakran megcsináltuk, hogy a napi munka után átvonultunk
a könyveinkkel, jegyzeteinkkel a szomszédos
mentőállomásra, és ha volt valami, akkor mi is kimentünk
a mentővel. Örömmel tettük ezt, mert egyrészt
legalább láttunk valamit, másrészt meg is fizették.
KS: Milyen autók voltak akkor Kaposváron?
FI: Volt egy hegyes orrú, alacsony Fiat 1100-as,
(mint egy mai kombi, az a méret volt) és volt még, ha
jól emlékszem, több Phanomen. Komlón aztán később
találkoztam az ún. „Csepel kecskével”. A hadsereg
utánozni akarta a Dodge Weapont, és Csepel
motorral, rövidebb alvázzal, nagy kerekekkel létrehoztak
egy magyar sebesültszállító autót. Két vagy
négy hordágy volt benne, rettenetesen rázott. Nyári
katona koromban ültem benne. Hát még az egészségesnek
is szörnyű volt, nemhogy egy betegnek!
KS: Hogy került kapcsolatba dr. Orovecz Bélával?
FI: Amikor elküldtek bennünket, Kaposváron a mentőállomás
vezetője dr. Fehér Viktor volt, eggyel fölöttem
járt az egyetemen. Viktor időnként főorvosi
engedéllyel externált nálunk a szülészeten. Gyakorolta
élőben a szülésvezetést. Egyszer beszélgetés közben
mondta, hogy „Hallottam, hogy mi az ördögre,
Csurgóra mész!”. Hát mondtam, hogy én oda biztosan
nem. (A másik lehetőség az volt, hogy elhagyom
a megye területét, de akkor meg kikötötték, hogy
csak bányavidékre mehetek.) Viktor mondta, hogy az
OMSZ Salgótarjánban és Zalaegerszegen fog hirdetni
orvosi állásokat. Akkor írtam egy levelet a dr.
Orovecz Béla főigazgató úrnak, és érdeklődtem,
hogy volna-e lehetőségem elhelyezkedni a mentőknél…
Rövidesen felhívott, és felrendelt Budapestre.
Azt ugye tudtam, hogy Csurgóra nem akarok menni.
Csurgó akkor papíron nem, de a gyakorlatban határsáv
volt. Ha most én teszem azt, kimentem volna
nőtlenül, szülészeti gyakorlattal, belgyógyászati és
gyermekgyógyászati ismeretek teljes hiányában, nem
hinném, hogy a csurgóiaknak, és a népgazdaságnak
nagy hasznára váltam volna. Azt gondoltam, hogy
egyedül, egy szál magamban kukorékolni egy faluban
kétes dicsőség. Tartottam tőle, hogy könyvekből
nem tudtam volna jól megtanulni az általam soha
nem látott krónikus, és egyéb betegségek gyógyítását…
KS: Most is van ilyen sajnos. Az általános orvoshiány
miatt gyakran tesznek urológusokat, sebészeket
a sürgősségi osztályokra. Meg lehet figyelni,
hogy mennyire tanácstalanok egy-egy komolyabb
belgyógyászati, kardiális eset láttán.
FI: Fordítva is igaz ez! Sokszor a jól felkészült szakembereknél
is „beüt a nem várt rövidzárlat”. Bencze
doktor mesélte némi iróniával, hogy egy alkalommal
mikor jöttek Szegedről egy sebészkongresszusról
visszafelé, belefutottak egy több sérültes autóbalesetbe.
A sebészek a megszokott kórházi környezetük, és
a megszokott eszközeik híján tanácstalanul toporogtak
a sérültek fölött. Én is átéltem ehhez hasonlót.
Egyik este, pár éves kórházi gyakorlattal a fülem
mögött, kérdezték a mentőállomásról, hogy valami
komplikált szülést jelentettek, ráérek-e? Mondtam.
hogy „persze”! Komplikált szülés? Úgyis hozzánk
fog kerülni, legalább előbb látom!” Kimentünk a
Kaposvártól jó pár kilométerre levő kis faluba. A ház
egy kis kidőlt-bedőlt viskó volt, egy konyha, abból
nyílt a szoba, ahol máris háromszor annyian voltunk,
mint amennyien rendes esetben befértünk volna. Egy
régi támlás, fakeretes ágyon feküdt a vajúdó asszony
valószínűtlenül koszos ágyneműkkel letakarva. A
fejrész fatámláján egy hosszú gyertya adta a pislákoló
világosságot. Sokan voltunk, megdöbbentően
nyomorúságos volt a környezet, és én csak álltam ott,
mint „szamár a hegyen”. Még mindig ott állnék, ha a
Baranyai Pista bácsi, az idős mentőápoló meg nem
böki a vállam: „Hát doktor úr, csináljon már valamit!”.
A hirtelen képzavar gyorsan elmúlt, aztán a
szülés minden komplikáció nélkül rendben lezajlott.
Pedig minden előfordulhatott volna. A mentők tudják,
hogy sokszor abszolút semmitmondó a hívás, és
209
nagy baj van, néha pedig jelentéktelen dolgok miatt
is „farkast kiáltanak”.
KS: Milyen volt, amikor fogadta végül Orovecz
főigazgató úr? Milyen ember volt ő?
FI: Vehemens, lényegre törő ember volt. Stílusában
hasonlított a Sívó tanár úrhoz. Kemény volt, határozott
volt, tudta mit akar. Megkérdezte tőlem, hogy:
„Miért akarsz te mentőorvos lenni? Miért nem jó
neked a szülészet? Miért hagytad ott a kórházat?” Én
mondtam neki, hogy főigazgató úr, jó volt nekem a
szülészet, de a kórházat rajtam kívülálló okok miatt
el kellett hagynom. „Mit csináltál?” – kérdezte. De
mielőtt még kinyithattam volna a számat, így folytatta:
„De különben is, ne fáraszd magad, majd utána
nézek!” Akkor még kérdezett egy-két dolgot, hogy
hol végeztem, meg miért, meg hogyan… De úgy
éreztem, hogy ezek már csak amolyan „udvariassági
körök”. (Ha már feljöttem vidékről, valamit mégis
kérdezzen tőlem.) „Jó, majd értesítjük!” – mondta a
beszélgetés végén, majd kezet nyújtott, és jelezte,
hogy távozhatok. Hát ebből én semmi jóra nem számítottam.
KS: Ez a Markó utcában volt?
FI: Igen, ott. Aztán azt gondoltam, hogyha ez nem
sikerül, akkor még mindig ott van Pécsett egy
bányaorvosi állás, ahova elhelyezkedhetnék. Másfél,
két hét múlva kaptam egy telefont, hogy újból menjek
fel Budapestre a főigazgatóságra. Dr. Orovecz
akkor már többet kérdezett rólam. „És hát akkor hova
akarsz menni?” – kérdezte végül. Bajban voltam,
mert eredetileg úgy volt, hogy a megyén kívül csak
bányászvárosba engednek el, de én a felkínált két
lehetőség (Salgótarján és Zalaegerszeg) közül inkább
Zalaegerszegre szerettem volna eljutni. Egy merész
húzással a következőt válaszoltam: „Főigazgató úr,
én úgy szeretném, hogy Salgótarjánt írjak a kérvényre,
de Zalaegerszegre jussak!”. „Tehát nem csak te
hazudsz, hanem én is hazudjak?” – kérdezte megvillanó
tekintettel. „Vannak rokonaid Egerszegen?” –
Nincsenek. „Hát akkor miért akarsz Egerszegre menni?”
Hirtelen nem tudtam mit mondani, hát azt válaszoltam:
„Mert közelebb van Pécshez, és a Balatonhoz!”
Erre azt mondta: „Ez kétségtelen…” Hát én
akkor hazautaztam, megírtam a kérvényt, még meg is
hagytam a kórházigazgató úr titkárnőjének, aki egy
nagyon aranyos, kedves nő volt, hogy majd akkor
tegye a főnöke elé a papírom, amikor már legalább a
századik aláírásnál tart. Így ment át a kérvényem
minden csont nélkül, és 1959. szeptember 18-án Zalaegerszegre
kerültem a Zala Megyei Mentőszervezet
vezető főorvosának.
KS: Hogy történt ez? Elutazott Zalaegerszegre, és
bemutatkozott, hogy holnaptól én vagyok a főorvos?
FI: Hát majdnem így, de nem teljesen. Egy nagy
utazóládám volt, abba beraktam a holmijaimat, felültem
a motoromra, és elrobogtam Egerszegre. Pár
hónappal szakvizsga előtt voltam. Úgy terveztem,
hogy várok itt a mentőknél egy fél évet, amíg kicsit
csöndesebb lesz a világ, és továbbállok majd egy
meghirdetett szülész-nőgyógyász állásra. A fél évből
aztán 38 év lett…
KS: Milyen motorja volt?
FI: Pannónia motorom volt, de Danuviával kezdtem.
Motorhoz jutni akkoriban nem volt egyszerű dolog.
Az egyik idősebb szakorvos kollégámnál szült egyszer
egy nagyker vezetőjének a felesége. Amikor
aztán a „megköszönömre” került a sor, akkor a Jancsi
szelíden tiltakozott, mire a nagykeres úr erősködött,
hogy „hát doktor úr, bármit kívánhat!”. Akkor a Jancsi
megkérdezte, hogy „motor is lehetne az a bármi?”.
– Lehet! „És kettő motor is lehet?” Na, erre
nagyot nyelt az illető, és azt mondta, hogy „rendben
van, kettő motor lesz!”. Be is tartotta a szavát. Este
kilenc óra körül két szakember tolta be a motorokat a
kórházba, hogy ne legyen olyan feltűnő, mert hármat
kapott a megye… Így jutottam a Danuviához. Aztán,
mikor a Magyar Karcsi barátom, aki belgyógyász
volt, lecserélte a Pannónia motorját egy Moszkvics
személygépkocsira, pénz kellett neki, tőlem pedig
éppen kérték a Danuviát, így aztán megvettem tőle a
Pannóniát, és kismotorról nagymotorra váltottam.
Nagyon szerettem motorozni, az első napomon tehát
motorral jelentem meg a fiúknál Zalaegerszegen.
Bal oldali képen prof. dr. Donhoffer Szilárd, a kórélettan
egyetemi tanára, jobb oldalon dr. Cholnoky
Jenő egyetemi kémia tanár. Dr. Hajdu István képeiből
KS: Na és milyen volt az első találkozás?
FI: Egész komoly kis „beiktatási ceremónia” volt.
Lejött Orovecz főigazgató úr Budapestről, és eljött
dr. Berentés Ernő is Nagykanizsáról. Bemutatták a
mentős bajtársakat, végignéztük az állomást. Akkoriban
Egerszegen részállásos állomásvezető főorvos
volt napi négy órában a dr. Horváth Imre bácsi városi
tiszti főorvos. (Vagy ahogy mindenki nevezte: „Pipás”
Imre bácsi.) Természetesen hozzá is elmentem,
mint ahogy mindenkihez. Elmondta négyszemközt is,
amit a mentőállomásról tudni kell. Mondta, hogy
„ezek a mentősök rendes emberek”. A legfontosabb,
amit tanultam tőle, talán az volt, hogy „új ember
vagy, és feltételezik, hogy semmihez nem értesz.
Éppen ezért bármikor, akár éjjel fél egykor is hívjál
210
fel! De ami még fontosabb, akármit kérdeznek, amit
nem értesz, ne mondjál se igent, se nemet. Csak anynyit
mondj, hogy „Köszönöm a kérdést! Majd végiggondolom!”.
Így nem fogsz sem marhaságot mondani,
sem marhaságot csinálni. Az első időben fordulnak
majd hozzád olyan keresztkérdésekkel, amikkel
valószínűleg csak tesztelni akarnak. Nem hiszem,
hogy azt fogják kérdezni, hogy „Ha ég a ház, mit
csináljunk!”, mert akkor egyszerű a válasz. Inkább
olyan kérdéseket fogsz kapni, amikre nagyon logikusnak
tűnhet az „A”, vagy a „B”, vagy a „C” válasz
is, de nem biztos, hogy bármelyik is jó… Ez számomra
rendkívül fontos jó tanács volt a későbbiekre
nézve is, mert amihez az ember nem ért (és én az első
időben valóban nem értettem a mentőzéshez), azon a
területen könnyen ingoványos talajra tévedhet, és
elvesztheti a szakmai tekintélyét. Donhoffer profeszszor
úr, a roppant szigorú és nagy tudású kórtan tanárunk
szokott felsorolni ugyanarra a kérdésre 5 lehetséges
választ, majd a következővel folytatta: „Mindez
rendkívül logikus, de nem igaz!”, és akkor elmondta
a hatodik, helyes választ.
KS: Hány kocsi volt Zalaegerszegen?
FI: Három futó kocsi volt. Két huszonnégyes
Phanomen Garant és egy nappalos Barkas Framo.
Aztán annak örömére, hogy a megyét áttették Zalaegerszegre,
egy fekete-fehér Warsawa főorvosi kocsink
is lett. Ennek a pótkereke fönt trónolt a kocsi
tetején, és ha kinyitotta valaki a hátsó csomagtartót,
akkor ott egy hordágyat lehetett kihúzni. A hordágy
összehajtható volt, a hátsó fa üléstámlát lehajtva azzal
együtt a hordágyvezető sín egy szakasza is lehajlott.
KS: Hány ember dolgozott akkor Zalaegerszegen?
FI: Hát, hogyha én lefordítom a kocsikra lebontva ezt
a kérdést, akkor egy 24 órás kocsihoz kell ugye 5
ember. Kb.15- 20 ember dolgozott összesen a mentőállomáson.
KS: Találkozott-e Nysa mentővel?
FI: A keszthelyi mentőállomáson találkoztam az
egyik első Nysával. Keszthelyen voltam valamiért, és
egyszer csak berobogott a mentőállomás udvarára
egy csodálatosan csillogó-villogó új mentőautó.
Pécsről hoztak vele beteget. Hát úgy néztünk rá,
hogy majd kiesett a szemünk. Később aztán, mikor
közelebbről is megnéztük, már kevésbé tetszett anynyira…
KS: Hol lakott Zalaegerszegen?
FI: A mentőállomás kerítés-szomszédjában biztosítottak
nekem egy albérleti szobát, és volt egy irodám
a mentőállomáson. A Miklós barátom, aki a Honvéd
Kórház sebészeti osztályáról került Zalaszentivánra,
gyakran rendelkezésemre bocsátotta a körzeti orvosi
lakását. A Zala Megyei Kórházban is gyakran ügyeltem,
és ott is volt egy ügyeletes szoba, ahol volt helyem…
De hát egy nőtlen ember az nagyon vígan él,
ott hajtja le a fejét, ahol épp ráesteledik.
KS: Mennyi ideig dolgozott Zalaegerszegen?
FI: 1961. május 8-ig. Megvan az áthelyezési papírom:
„Értesítem, hogy 1961. május 8-i hatállyal felmentem
önt a Zalaegerszegi, a Novai és a Keszthelyi
Mentőállomás vezetése alól, miután ez időponttól
áthelyezést nyert a Pécsi Mentőállomásra. Egyben
megbízom Mohács, Siklós, Szigetvár állomásokon a
főorvosi teendők ellátásával.” (Aláírás: dr. Orovecz
Béla főigazgató.)
KS: Tehát akkor Nova, Keszthely, és Zalaegerszeg
ellenőrző főorvosa volt. Nagykanizsa egy külön
„kaszt volt”, vagy hogy volt ez?
FI: Kanizsa egy érdekes volt… Egyrészt évszázados
vita volt Kanizsa és Egerszeg között a megyeszékhelyet
illetően, másrészt Kanizsán Berentés Ernő bácsi
volt az állomásvezető főorvos, aki valamivel előttem
még, vagy tán egészen az érkezésem napjáig a megyének
volt a főorvosa. Na most, Ernő bácsival érthetően
nem volt az első pillanattól csodálatosan jó a
kapcsolatunk. Bárki elképzelheti, ő a 60-as éveit
taposó tisztes főorvos bácsi volt, most odakerült a
nyakára egy tejfeles szájú fiatal „krampusz”, akitől
minden várható, csak jó nem.
KS: Milyen volt az első találkozásuk?
FI: Udvarias! Mint említettem, akkor találkoztunk
először, mikor a főigazgató úr engem Zalaegerszegen
beiktatott. Arra a napra fölhívatták az Ernő bácsit is
Zalaegerszegre. Ernő bácsi engem akkor gyanakodva
méregetett. Ráadásul olyan korszakot éltünk, amikor
a hatalomtól félni kellett. Hogyha 1959-ben egy fiatal
krampuszt valahova odahelyeztek vezetőnek, attól
sok jó nem volt várható. Azt gondolhatták, hogy
minimum valami „pártkrampusz” lehet. Havonta
egyszer lejártam Ernő bácsihoz Kanizsára. Ő mindig
kérdezte: „Na, mit akarsz megnézni?” Én mindig
mondtam neki: „Semmit, egyedül csak téged!” Bementünk
a szobájába, és sokat beszélgettünk, többet
tücsökről és bogárról, mint a mentőállomásról. Egyrészt,
különösen az elején, jobban értett a mentőzéshez,
mint én. (Pontosabban ő értett hozzá, én nem.)
Másodsorban rút dolog lett volna olyat éreztetni vele,
hogy „most én vagyok ám az első számú főorvos, te
pedig a második”. Ernő bácsiban lassan oldódott fel a
félelem, és a gyanakvás. Talán az egyik legemlékezetesebb
közös pillanatunk akkor volt, amikor Ernő
bácsit feljelentették a pártbizottságon, mert nem engedte
a pártgyűléseket munkaidőben a mentőállomáson
tartani. Ernő bácsi félve elmondta nekem, hogy
berendelték a pártbizottságra. Akkor én azt mondtam
neki, hogy oda én is jövök. No, elmentünk, ő hívatva,
én hívatlanul. (Hozzáteszem, én nem vagyok és nem
voltam tagja soha semmilyen politikai pártnak.) Ott
először én bemutatkoztam, és elmondtam, hogy
ugyan hívatlanul, de el szándékoztam jönni, hogy
bemutatkozzak, mert egy idő óta itt dolgozom a megyében.
Akkor ott a fülem hallatára az Ernő bácsi
fejére olvasták a feljelentés tárgyát. Én akkor hozzászóltam,
és mondtam, hogy egyet ne felejtsenek el, a
211
mentőállomáson január elsejétől december 31-ig
állandó szolgálat van, mialatt bármilyen összejövetel
történik, a telefonos szolgálatvezető közben szüléshez,
lovas balesethez, rosszulléthez, vagy épp vonatgázoláshoz
riaszthatja a bajtársakat, ez pedig megzavarhatja
a párttagok gyűlését. Előfordulhat, hogy be
kell rekeszteni az ülést, mert mindenki kivonul. Márpedig
én amennyire tudom, a pártgyűlés egy olyan
fontos összejövetel, mely a tagság teljes részvételét
kívánja! Ebből kifolyólag én is úgy gondolom, hogy
a pártgyűlés zavartalansága munkaidőben a mentőállomáson
valóban nem biztosított. Szerencsésebb
lenne munkaidőn kívül, egy más helyen tartani az
összejöveteleket. Na, ezzel az érveléssel úgy láttam,
hogy megzavartam az „illetékes elvtárs” stabil álláspontját…
KS: De ezzel ön tulajdonképpen kimentette a Berentés
főorvos urat!
FI: Hát kis túlzással, de valahogy úgy… Nekem nem
volt sok veszteni valóm. Beadtam az „elvtársaknak”,
hogy Berentés doktor nem a párt működését akarja
megakadályozni, hanem „a gyűlések zavartalan lefolyását
kívánja biztosítani”. És bevették…
KS: Hát ez szép dolog volt!
FI: Ernő bácsi, mint később elmondta, úgy jött el
otthonról, hogy elbúcsúzott mindenkitől. (Kisebb
dolgokért is jött annak idején a „fekete kocsi”, és
vitte a „deviáns”, „osztályon kívüli” stb. szerencsétleneket
évekre az ÁVH börtöneibe.) Az öreg valahogy
alapjában is olyan ember volt, aki kicsit mindentől
félt. A fia ugye sok évig orosz munkatáborokban
sínylődött. A családja politikailag biztosan nem a
legjobb megítélés alá esett… Mikor eljöttünk, bandukoltunk
a járdán, egy darabig csönd volt. Aztán
Ernő bácsi hozzám fordult, és azt mondta, hogy ő
nem volt biztos benne, hogy ma haza fog kerülni. Azt
is mondta, hogy ő úgy érzi, félreismert engem, és
nagyon köszöni, amit az érdekében mondtam!
KS: Változott-e valami a kapcsolatukban ezután?
FI: Addig az volt, hogy amikor Kanizsáról a garázsmesterrel
följöttek időnként Zalaegerszegre, akkor a
szerelőknek az aknában kellett tüsténkedni. A főorvos
úr ától cettig mindent végignézett. Ellenőrizte
még a takarítónők munkáját is, hogy van-e pókháló,
meg por. Ezután az eset után elmaradtak az ilyen
szigorú ellenőrzések. Én pedig megegyeztem az Orbán
Gyula megyei garázsmesterrel, aki az ellenőrző
körutakon a sofőröm volt, hogy eddig se, de ez után
se fogunk megnézni semmit Kanizsán! Hanem amikor
lemegyünk, ő a Szigeti Gyula barátjával fog beszélgetni,
én meg az Ernő bácsival.
KS: Milyen kocsik voltak akkor Nagykanizsán?
FI: Ugyanaz volt, mint Zalaegerszegen. Két Phanomen
volt, és egy Barkas Framo.
KS: Emlékszik-e valakire a kanizsai mentősök
közül?
FI: A Szigeti Gyula garázsmesterre emlékszem, ő
egy jópofa ember volt. A Labricz Sándor volt a főápoló.
A Polai Károly volt az őrsvezető, ő egy udvarias,
választékos beszédű, amolyan régi vágású úriember
volt. Ernő bácsiról még a dolgozók kapcsán
eszembe jutott valami. Az OMSZ akkoriban jó néven
vette, ha azok, akiknek nem volt meg a nyolc általánosa
(mert a régi rendszer szerint, csak 6 elemit végeztek),
munka mellett esti iskolában ezt elvégezték.
Ernő bácsi rendszeresen megcsinálta, hogy amikor
egy-egy ápoló esti iskolába ment, akkor azon a délutánon
és estén ő volt azon a kocsin az ápoló. Ernő
bácsi kicsit félős természetéről még annyit, hogy
gyakran kérdezgette: „Nem lesz ebből baj?”. Én meg
mindig mondtam neki, hogy „Ernő bácsi, rám kell
hivatkozni!”.
KS: Emlékszik-e abból az időből valamilyen különös
esetre Zala megyében?
FI: Hajmeresztő dolgokra nem. A TSZ-ek nem voltak
annyira gépesítettek. A közúti forgalom jószerével
a hivatásos gépkocsivezetők által vezetett szolgálati
kocsikra, buszokra korlátozódott. Az utakon
nem voltak nagyon autók. Ráfutásos, vagy tömeges
autóbalesetek nemigen fordultak elő. Sok mezőgazdasági
balesetre emlékszem, melyeknek a „közös
forgatókönyve” kocsiról, lóról, szőlőtermesztésről
szólt. Traktoros balesetünk talán nem is volt. Volt
viszont olyan esetünk, amikor egy illetőnek a feje
bekerült a lovas szekér alá. A kocsikerék úgy „megskalpolta”,
mint az indiánok a filmekben. Gyakori
volt a „megrúgta a ló”, „hordó odacsípte a három
ujját”, „lovas kocsiról leesett”, „megharapta a disznó”,
„kaszával, kapával elvágta a lábát” típusú bejelentés.
Szülés is sok volt, de nekem ez volt leginkább
az életelemem. Heti kétszer ügyeltem a kórház
szülészetén is.
KS: Valami sztori Zalaegerszegről?
FI: Zalaegerszegen dolgozott egy Rácz József nevű,
nagydarab, masszív, erős gépkocsivezető. A hadseregnél
ejtőernyősként szolgált. Szokta mondogatni,
hogy az MHSZ ejtőernyőseinek könnyű dolga van,
mert akkora ernyővel ugranak, mint a „fél város”.
Így akkorát sem zökkennek, mintha egy hokedliről
lépnének le. Bezzeg az ő idejében! A géppuskaropogás
közepette, ahol gránátok robbantak, kis ernyővel
kellett ugrani, hogy ne tartson sokáig a leérkezés.
(Mert különben, nemzetközi egyezmény idevagy
oda, könnyen az ellenség „golyófogójává” vált
az ember.) „Hát, ha a mostani nagy ernyővel ereszkedtem
volna le, akkor 20 lyukkal a hasamban értem
volna földet!” – mesélte Józsi bácsi, és még
hozzátette: „Kis ernyővel viszont nagyot zökkentünk
ám! Olyanforma érzés volt, mintha egy villanyoszlop
tetejéről kellett volna leugrani minden
nélkül!” Az egerszegi állomásnak lapos, kátránypapírral
bevont teteje volt. Csatornajavítás miatt egyszer
fölküldték a tetőre a Rácz bajtársat. Nyár volt,
irgalmatlan hőség. Mikor fölment, gyorsan bezárták
a tetőre vezető ajtót, aztán mondták neki, „ha valóban
ejtőernyős voltál, akkor gyere le pajtás!”. (Azért
212
három méternél jóval magasabban volt.) Hát azt a
képet soha nem felejtem el! Addig mondogatta a
Rácz, hogy „hát meleg van, ne csináljátok”, „ne
hülyéskedjetek”, „engedjetek le”, „engedjetek le,
mert leugrok”, amíg egyszer csak „hopp”, és már
lent is volt! „Na ugye mondtam, hogy leugrok!” –
mondta. Talpra érkezett, semmi baja nem lett. Mesélték
róla, hogy az első emeletről sem szokta nagyon
koptatni a lépcsőt…
KS: Tehát, ha jól értettem, akkor ön ezt az egész
mentőzést csak egy átmeneti „kirándulásnak”
szánta a következő lehetőségig, amikor újra el tud
majd helyezkedni valamelyik szülészeti osztályon…
FI: Igazából az döntötte el a sorsomat, hogy áthelyeztek
Pécsre.
KS: Mennyi ideig dolgozott Pécsen?
FI: 1961. május 8-tól 1998 januárjáig.
KS: Úgy tudom, a mai napig aktív tagja a Magyar
Oxyológiai Társaságnak, és jelenleg is oktat szülészetet
és orvosi latint.
FI: Először megcsináltam a szülészet szakvizsgát,
aztán szakvizsgáztam még egészségügyi szervezésből,
és oxyológiából is. Olyan szerencsém volt, hogy
nem csak a mentőszakápolói tanfolyamokon oktathattam,
hanem a pécsi egészségügyi szakiskolában is.
Valóban még a mai napig is oktatok orvosi latint, épp
a múlt héten, pénteken zártam le egy félévet egy
főként mentőápolókból, és masszőrökből álló osztállyal.
Idén négy osztályt „keserítettem el” a latin
főnévragozással, de már kaptam egy újabb turnust
szülészetből és latinból a következő félévre is. A
Magyar Vöröskeresztnek 8 évig voltam a megyei
elnöke, autóvezetőket máig is vizsgáztatok. Hadd
hencegjek kicsit vele, hogy utódom az Orvostudományi
Egyetem emeritus professzora, a Magyar Tudományos
Akadémia nyilvános rendes tagja. A megyei
vezetésben rajta kívül még két aktív orvoskari
professzor van… Tehát csak azt akarom elmondani,
hogy a Vöröskeresztnél rendkívül tiszteletreméltó
csapatban volt alkalmam dolgozni.
KS: Mikor kinevezték Pécsre, elbúcsúzott a zalai
mentősöktől?
FI: Igen, elbúcsúztam a zalaegerszegi, és a szombathelyi
csapattól is. Akkoriban sokat helyettesítettem
Szombathelyen is. Pongrácz bácsi volt a szombathelyi
mentők főorvosa… Berentés Ernő bácsival akkor
találkoztam utoljára.
KS: Biztosan értesült róla, amikor 1965-ben Berentés
főorvos úr hirtelen meghalt.
FI: Hogyne, értesültem a halálhíréről, és lesújtott. Az
OMSZ egy hihetetlenül érdekes nagy család, bármelyik
részén történik valami, arról a családtagok rövidesen
tudomást szereznek. Sajnos nem tudtam elmenni
a temetésére. Sajnálom, hogy – mint olyan
sokan közülünk – nem élvezhette sokáig a nyugdíjas
éveket!
KS: Orovecz főigazgató úr halálára (1966) hogy
emlékszik?
FI: Emlékszem, valami szállítás kapcsán Budapesten
jártam a halála utáni napokban. A titkárnői mesélték,
hogy a halála előtt két nappal azt mondta a főigazgató
úr, hogy „most van egy kis időnk, csináljunk rendet
és takarítsunk”. Minden iratot, ami nála volt az
OMSZ főigazgatóságának valamelyik osztályáról,
visszarakott, ill. visszavitetett a helyére. A felesleges
iratok selejtezésre kerültek. Óriási rendet csinált, és
két nap múlva meghalt… Ott voltam a temetésén.
Úgy tudom, hogy még életében felterjesztették Kossuth
díjra, de valamilyen adminisztrációs hiba miatt
nem kapta meg, pedig megérdemelte volna.
KS: Pécsett milyen viszonyokkal szembesült?
FI: Az volt a pajzán helyzet, hogy az elődömet (dr.
Than Berci bácsit) fegyelmivel leváltották ugyan, de
egy darabig még itt maradt a mentőknél, és hát mit
mondjak, nem volt öröm az életem… Engem úgy
küldtek oda, hogy „rendet kell csinálnom!”.
KS: Volt-e valami furcsaság, amire felfigyelt, mikor
oda került?
FI: Amikor Pécsre kerültem, a fertőző szállításokért
még plusz pénzt fizettek, de csak akkor, ha meghatározott
számú fertőző eset összejött. Amikor valaki
már kezdett közel járni a meghatározott számhoz,
akkor a szolgálatvezetők úgy kezdték összevadászni
neki az utolsó fertőző szállításokat. Ahogy annak
idején szokták mondani: „Mindenki Puskásra játszotta
a labdát.”
KS: Úgy tudom, a jelenlegi Pécsi Mentőállomás
épülete is önnek köszönhető…
FI: Hát valóban, az én főorvosi munkám során építették
meg a jelenlegi, megyei mentőállomás céljára
tervezett épületet. Az előző épület a Petőfi utcában
nagyon szűkös volt már. Az is mentőállomásnak
épült, csak nem ekkorának. Ikertestvére volt a székesfehérvári
állomásnak. Alul volt az utcafronton 5
garázs, ezek közül az ötödiket befalazták, és az lett
emeletes ágyakkal az éjszakai tartózkodó. Egy réz
korlátokkal szegélyezett viszonylag szűk, „márvány
hatású” csigalépcsőn lehetett és lehet feljutni ma is a
szolgálatvezetéshez. Fent két kicsi iroda volt egymás
mellett. (Szolgálatvezetői, és „soros” személyzeti
tartózkodó.) Aztán volt egy főorvosi szoba, egy orvosi
szoba, egy zuhanyzó és egy ambulancia. Az
orvosi szoba koedukált volt. A kocsik legnagyobb
része kint állt az utcán. Volt bent két akna, és általában
mind a kettőn javításra váró kocsik álltak. Bent
volt viszont a Rohamkocsi, cserépkályhával kívülről
fűthető garázsban, hogy bármikor azonnal indulni
tudjon. Először az egyik Nysából varázsoltunk rohamkocsit,
aztán jött a Phanomen, és ez már nagyobb
volt. Jó nagy telek voltak. Kint az utcán sorban álltak
egymás mögött a kocsik. A 6 órakor kezdő szolgálat
söprűvel próbálta lepucolni a havat az autókról. A
rendszámtáblát söpörték le először, ha az ő kocsijuk
volt, akkor kiásták, ha nem, akkor mentek egyel to213
vább… Az éjszakaiban volt egy cserépkályha. Ha a
szolgálat hosszabb időre kivonult, mire visszaértek, a
tűz már leégett, a szoba kihűlt, újra tüzet kellett rakni.
Az épülethez hozzáépítettek a földszinten, a garázsok
mellé egy nappali helyiséget 2X2 hosszú paddal
és két asztallal. Ennek a helyiségnek a leválasztott
részében volt az ételmelegítő, és a mosogató. Ha
netán délután fél négy tájékán ért haza valamelyik
kocsi, és enni akartak, az várt egy darabig, mert a
zománcozott szűk kis mosogatóban a gázbojlerből
kivezetett gumicsővel a szerelők „zuhanyoztak”. (Ha
a Tisza Laci zuhanyozott, mindig kiszólt, hogy „várjatok
az ebéddel!”.) Szóval elég nyomorúságos volt
ez a régi mentőállomás. Erre sikerült felépíteni az új
állomást, ami már akkor kicsinek bizonyult, de a régi
megtartása mellett elég volt.
KS: Hány kocsi volt akkor Pécsen?
FI: A túlsó állomáson maradt négy, itt pedig 8, és
ehhez jöttek még plusz autók. Az első igazi Rohamkocsink,
ahogy már említettem, egy Phanomen volt.
1965-66 körül jött, nagyon jó érzés volt beleülni. Két
évvel ezelőtt volt egy „Rohamkocsi nap” a mentőállomáson.
„Nagyapó meséi” jeligével tartottam ott
egy előadást a Phanomen ROKO-ról. Debrődi Gábor,
a Kresz Géza Mentőmúzeum igazgatója pedig nemrég
felhívott, hogy segítsek eldönteni egy vitát.
Ugyanis megtaláltak, és visszavásároltak egy régi
Phanomen mentőt, de nem tudták eldönteni, hogy az
volt-e az eredeti Phanomen Rohamkocsi, vagy sem.
Mondtam, hogy nem, mert ennek a felújított
„oldtimer” autónak hátul kétfelé nyíló ajtaja van, a
régi Phanomen ROKO-ban pedig a hátsó fal egyharmadát
le lehetett nyitni, amin ki lehetett húzni a hordágyat.
Saját gyártású lehajtható infúziós állványunk
volt benne, amit – mint régen a dunai hajók kéményét
a híd alatt – le lehetett hajtani kivételnél, aztán
vissza. Tehát nem kétszárnyú ajtaja volt, hanem egy
lefelé nyíló lapszerű szerkezet volt a hátsó nyílászáró
helyén, aminek segítségével a hordágyat ki lehetett
húzni, ill. be lehetett tolni. Óriási volt akkor, ha tömeges
balesetnél több sérültet kellett szállítani. Ott
volt a két hordágy, plusz a hidraulikusan emelhetősüllyeszthető
harmadik hordágy, amit „körbe lehetett
táncolni”. A hordágy mögötti ülés is kényelmesebb
volt, a fűtése is egész jó volt. (Volt benne a fűtéscsőnek
egy a betegtér felől levehető elzáró lemeze.)
Hely tehát volt benne bőven, de a pilóták káromkodtak
sűrűn… Motorikusan elég sok baj volt a
Phanomen mentőkkel. Ha gyorsan akartunk menni,
akkor mintha hátramenetbe kapcsoltunk volna. (Mentős
szakzsargonnal: „A menetszél jóformán hátulról
előre fújta az ESET-zászlót!”) A motort szinte havonta
ki kellett szerelni. Mikor mentek a szerelők
felé, a Phanomen motorházteteje már szinte „magától
felnyílt”.
A Nysákról csak annyit, hogyha valamelyik munkatársunk
fölment Pestre egy új kocsiért, és út közben
hazafelé nem szorult a dunaújvárosi mentőállomáson
műszaki elsősegélynyújtásra, akkor már öszszetehettük
a kezeinket. Arra már azt mondta a szaknyelv,
hogy az nem is olyan rossz kocsi. Hát volt,
amikor Pestre menet a betegen 3-4 pokróc volt, és
gézzel tömködtük be az ajtóréseket, mert olyan huzat
volt a betegtérben, hogy meg lehetett fagyni. (Fűtés
nem volt bennük.) Műbőr, műanyag, és fém volt a
kárpitja. A hátsó ajtó nem zárt rendesen, zsineggel
úgy kötöztük be belülről. Három sebesség „hajszolta”.
Szóval borzasztó volt… Előfordult, hogy menet
közben a tárcsa letörött, és a kerék „világgá ment”. A
fölső hordágy egy tábori hordágy volt. Kissé belógott.
Mikor a dunai árvíz volt, napokig lent voltunk
mentővel. Bent aludtunk a mentőben. Hát én egy
éjszakát töltöttem a Nysában, utána bemenekültem a
„Tanyahajó” nevű uszályba. A felső hordágy enyhén
szólva nem volt kényelmes fekhely.
KS: Mikor ment nyugdíjba?
FI: 1997-ben kezdtem el „sétálni”, és 1998. január 1-
jét már papíron sem a mentőknél töltöttem.
KS: Volt-e valami olyan eset a pécsi évek alatt,
amit szívesen elmesélne?
FI: Akik Pécsett dolgoztak, azoknak volt egy olyan
speciális területük, ami talán a legsúlyosabb tömeges
baleseteket produkálta. Salgótarján és Tatabánya
mellett Pécsen történtek a legsúlyosabb bányaszerencsétlenségek.
Az ország legmélyebb szénbányája a
komlói „Zobák” volt, ebben 571 m alatti mélységben
is dolgoztak. (A 70-es években csak a komlói bányákban
6500 föld alatti és külszíni munkás 5 év
alatt 11 millió tonna szenet termelt ki.) A Pécsi Mentőállomáson
24 órás orvosi szolgálat volt. Szerencsénkre
sok orvos szívesen jött hozzánk minden klinikáról
és kórházból helyettesíteni, már csak kalandvágyból
is. Ők többnyire nem a kilátásba helyezett
„hatalmas pénz” miatt jöttek hozzánk, hisz a mentőknél
dolgozni ma is majdnem „becsület és dicsőség”
dolga, hanem a nagytiszteletű professzorok,
osztályvezetők azért jöttek, hogy sehol máshol be
nem szerezhető tapasztalatokat gyűjtsenek, hogyha
ne adj’ Isten, valaha olyan mentési helyzetbe kerülnének,
akkor tudjanak segíteni. A Honvéd Kórházból
így négy állandó főorvosi segítségünk volt. Amikor
az országban a negyedik égési osztály Győr, Budapest,
Miskolc után megkezdte működését a Pécsi
Honvéd Kórházban, akkor különösen szoros lett a
kapcsolatunk. Az égési osztály főorvosa, az intenzív
osztály főorvosa, a baleseti osztály vezetője rendszeres
bedolgozónk volt… A bányákban néha gonosz
dolgok történtek. Az egyéni rekordom néhány perc
híján 24 óra, amit a „Vasas II-ben” lent töltöttem. Az
én időmben Pécsett 6 működő akna volt: István II,
István III, Vasas I, Vasas II, Zobák, Kossuth. (Az
István III uránbánya volt.) Pécsen és Pécs környékén
egyébként nagyon sok (60-nál is több) már bezárt
kőszén és uránérc akna, ill. tárna van. Az uránbányák
főként Kővágószőlős és a Mecsek térségében voltak.
Gyakran előfordult, hogy a bányában leszakadt a lift,
214
de még gyakoribb volt a sújtólégrobbanás. A Kossuth
akna égésekor, ahol sok halott volt, lent egyetlenegy
mentőtiszt képviselte a magyar egészségügyet, a
Horváth Feri. Amikor Zobák égett, a bányászok a
szellőző szűk légaknán keresztül másztak le a bányában
rekedt társaikért, és belementek a tűzbe! Utána
kórházba kellett őket vinnünk, mert ami „kiállt rajtuk”
az mind megégett. Amit a bányamentők produkáltak
egy-egy balesetnél, az emberfeletti! A vasasi
balesetnél (a 70-es években) először a 4-es szintre
mentem, akkor én voltam egyedül ott. Ezt úgy kell
elképzelni, hogy miután leértünk, egy darabig gyalog
mentünk, utána négykézláb. Akkor mondták, hogy
„Doktor úr! Itt egy darabig húzódjon meg!”. Fölöttem
volt egy vastag támasztó gerenda biztosításokkal,
oldalt pedig egy szénmonoxid-arány mérő a vájat
falán. Akik tőlem 4-5 méterre dolgoztak, azok hason
csúszva mentek, és próbáltak előbbre jutni. Két fejtés
között ment a rézsű össze, és akik ott voltak, azokat
maga alá temette a szén. Jöttek, hogy le kell mennem
az 5-ös szintre, mert az egyik bányaorvos nem maradhat
ott a pacemakere miatt. Lecsúsztunk egy elhagyott
bányaszakaszon, aztán mikor irányban voltunk,
elindultunk a bokáig-térdig érő vízben. Mindig az
elől haladó bányászsisakját („kobak”) figyeltük, mert
amikor mozdult a homloklámpája, le kellett kapnunk
a fejünket. Lent bementünk a „tiszta öltözőbe”, nyakláncot
kivéve mindent levettünk magunkról, aztán
átmentünk a „piszkos öltözőbe”, ott megkaptuk a
bányász öltözéket: kobak, nyakbavaló, öv, lámpa,
„márka”. (Ez utóbbi a katonai dögcédulához hasonló
azonosító tábla.) Mikor odaértünk, a meredek rézsűn
mászott négykézláb a bányász, derekára kötve a biztosítás,
markában a fejsze. Amikor elért a beomlott
szakaszhoz, nekiállt ácsolni. A többiek kapával kaparták
az omlást, továbbították az omladékot. Azon a
napon abból a szakaszból kijött 4 élő bányász. Amikor
engem leváltottak, a többi nyolcat már halva
hozták. Zobákon volt olyan sújtólég, hogy 27 halott
volt. Kiürítettünk egy helyiséget halottgyűjtőnek. A
bánya kerítésénél ott volt a fél Komló. Azt a képet
sem felejtem el soha! Amikor egy mentőkocsi kigördült,
akkor gyorsan újra becsukták a kaput, és egyszerre
50 ember kérdezte, hogy a „Kovács Pistit viszik?”.
(Mert ha viszik, akkor él!)
A Honvéd Kórházba kihelyeztünk egy kocsit tartalék
rádióval (még nem voltak mobiltelefonok), és
amikor egy kocsi elindult, akkor a Honvéd Kórház
első kézből értesült, hogy hány sérült érkezik, csak
égettek vagy más sérülésük is van-e, van-e légúti
égett stb.… Az intenzív osztály főorvosa volt az osztályozó,
mint a közülünk legmagasabb tudású, egyben
mentős gyakorlattal rendelkező szakember. Ő
döntött, hogy ki hova kerül. A bányaorvosoktól tudom,
hogy a Baranya megyei szénbányák voltak az
ország legveszélyesebb, legtöbb tömeges balesetet
produkáló bányái. Nem volt könnyű a helyzet Tatabányán
sem. Schlosser doktorral (akinek az édesapja
vájárként egy bányaszerencsétlenségben halt meg)
többször átbeszéltük, hogy míg náluk a vízbetörés
volt a bányaszerencsétlenségek legtöbb emberéletet
követelő velejárója, nálunk a metángáz robbanás és a
tűz. Valamikor a 80-as években volt egy közös előadásunk
a Bányaegészségügy országos vezetőjével.
(Aki szintén rendszeres helyettesítőnk volt.) Ő az
ország összes bányáját ismerve szintén úgy vélte,
hogy a Pécs környéki szénbányák voltak az ország
legveszélyesebb bányái.
A komlói Zobák bánya volt Magyarország legmélyebb
szénbányája.
(Fotók: www.iparitavkozles.lap.hu,
www.komloi-hirlap.shp.hu)
Az uránbányák olyanok voltak a szénbányákhoz
képest, mint a „Váci utca”. Sokkal tisztábbak, modernebbek
voltak, sokkal később kezdték az uránérc
bányászatát, és a fontosságuk is más megítélés alá
esett. Jobb volt bennük a közlekedés is. Ami az ottani
baleseteket okozta, az a robbantás és az omlás volt.
Az omlásokkor volt, hogy egy félháznyi törmelék is
lejött. Volt olyan, amikor a szerencsétlen betemetettnek
csak a fél feje látszott ki a háromszobányi aprókavics
alól.
215
Ami még a bányászattal kapcsolatban gyakran előfordult:
autóbusz konvojok vitték a bányászokat
munkába, ill. munkából. Ezeknek a buszoknak gyakran
volt kisebb-nagyobb balesetük. (Sok száz bányász
lakott a környező munkásszállókon, és a számukra
épített lakótelepeken.)
Egy alakalommal volt egy tömeges fagylaltmérgezésünk
263 mérgezettel. A mérgezettek döntő többsége
Szigetvár és környékére tevődött. Amikor ez
kiderült, értesítettük a körzeti orvosokat. Azokba a
falvakba, ahol csak heti 2-3 alkalommal volt rendelés,
mentőtiszteket küldtünk egy mentőkocsival. A
mentőtiszt vizsgálta a betegeket a megnyitott orvosi
rendelőben, és küldte őket szükség szerint kórházba,
vagy látta el őket. Akkor már kiépült a rádióhálózat,
mindegyikükkel állandó rádiókapcsolatban voltunk.
A szigetvári vár turistaszállóját megnyittattuk, és
csináltunk belőle szükségkórházat, aminek ugyancsak
egy mentőtiszt volt az irányítója. Ennél az esetnél
már nemcsak a megyéből, hanem a szomszédoktól,
Szekszárdról és Kaposvárról is kaptunk segítséget.
Az OMSZ-nál megvan az az előnyünk, hogyha
történetesen Miskolc környékén fut bele valamelyikünk
egy tömeges balesetbe, akkor ott a kocsiban
ugyanaz van, és a személyzet ugyanazon elvek alapján
lett kiképezve, mint pl. Szentgotthárdon. Magyarul
egy egységes, jól működő rendszer szerint dolgozunk
az egész ország területén. A Lentiből, vagy a
Szombathelyről való mentős tudja, hogy a társa, aki
majd megérkezik a helikopterrel, az ugyanazt tudja,
ugyanazt csinálja, mint ő. Aki pedig az OMSZ részekre
szabdalását, feloszlatását, vagy szétrúgását
óhajtja, javasolja, az a szerencsétlen nem tudja, hogy
mit mond, mit csinál… Nincs tisztában vele, hogy
bizony aknamezőn jár, és bármikor könnyen felrobbanhat.
Ezt a szervezetet nem szabad feloszlatni. Az
elmúlt több mint 60 évre visszatekintve így lehetett
viszonylag kis pénzből hatékonyan megoldani a magyar
mentés ügyét. Magyarország viszonylag kis
ország, más országokban a tartományi, és regionális
mentőszervezetek jobban elkülönülnek egymástól, de
nálunk erre a kis területre nem szabad egy széttagolt
rendszert beiktatni a jól működő, és Európában is
egyedülállóan egységes mentőszolgálat helyett. (Ezt
azért hangsúlyozom, mert az utóbbi időben voltak
erre irányuló törekvések.)
KS: Család, gyerekek?
FI: Hát a feleségemet látták… Egy fiunk, és két unokánk
van. Fiunk, aki a feleségem első házasságából
való, az Ideg Klinikán elektronikai szakemberként
dolgozik. Szakmájából kifolyólag volt alkalma kint
tölteni varázslatos éveket Líbiában, még a Kadhafi
érában. Legkisebb unokánk most negyedéves, épp
holnap lesz egy előadása. Emiatt nagy izgalomban
vagyunk…
KS: Van-e még valami, amit el szeretne mondani?
FI: Néhány érdekességet említenék… A légimentőknél
is dolgoztam néha, és az OMSZ főpilótájával,
Wittinger Kálmán bácsival is volt szerencsém egyszer-
kétszer együtt repülni. Kálmán bácsi egyike volt
a háborút túlélő pilótáknak. Volt egy pipája, és egy
kostök „acskója”, amiben a dohányt tartotta. Bombázó,
és szállító gépekkel repült a háborúban. 49 típusra
volt szakszolgálati pilótaengedélye. Nagy gépekkel is
repült. Részt vett a sebesültek hazaszállításában az
orosz frontról a Kárpátokon át. Ő volt az utolsó pilóta,
aki a már körülzárt Buda fölül élve hazajött. Kálmán
bácsi azt mesélte, hogy „Schutzmannschaft
Kommandónak” hívták őket, mert csupa önkéntes
jelentkezőkből állt össze egy-egy gép személyzete.
Hárommotoros Junkers gépe (JU-52) volt a német, és
akkoriban a magyar polgári légiforgalomnak is.
Junkers Ju-52/3 M, 1932. A Ju-52 a fémépítésű
Junkers utasgépsorozat összes eredményének a felhasználásával
készült. Ezt a nagyon megbízható,
igénytelen, 17 személyes utasgépet a legtöbb légiforgalmi
vállalat használta. Magyarországon a
MALERT összes vonalán alkalmazták. A pestlőrinci
PIRT gyár 26 példányt készített e típusból. Szárnytávolsága
29,25 m, törzshossza 18,90 m, 3 darab 675
lóerős BMW csillagmotorral 250 km/óra sebességet
ért el. (Grafika: Kondor Lajos)
Az oldalára varázsoltak két eltolható ajtót, itt pakolták
bele a rakományt. Ejtőernyővel már nem lehetett
senkit és semmit ledobni, mert annyira szűk volt a
gyűrű, amelyen belül voltak még a magyar és német
csapatok. Feladatuk az volt, hogy a Vérmező fölött a
lehető legalacsonyabban repülve azon a két tolóajtón
keresztül dobálják ki az utánpótlást. Kálmán bácsi azt
mondta, hogy ahány puskája volt az oroszoknak, az
mind őket lőtte. Amikor hazaérkezett, a mellette ülő
pilótatársa súlyos sérült volt, hátul volt a szitáváronccsá
lőtt gépen még egy súlyos sérült, és három
halott. Ez után az akció után már nem volt kivel, nem
volt mivel, és nem volt hová berepülni. A háború
után rövid ideig a MASZOVLET-nél dolgozott.
1951-ben, több más „túlélő” pilótatársához hasonlóan,
őt is letiltották a hatságok a nagyobb gépekről.
1957-ig sportgépekkel repült, utána lett az OMSZ
főpilótája. A Heine-Medin járvány idején rengeteg
kisgyereket vitt Miskolcról Budapestre repülővel.
(Miskolc környékén volt a legtöbb járványos gyermekbénulásos
megbetegedés.) Egyszer Kálmán bácsival
vittünk Szegedre, a gyermeksebészetre egy
újszülöttet. Leszállni még le tudtunk, de visszajönni
már nem tudtunk a beálló sötétség miatt. A mentőállomáson
ettünk egy kis vacsorát és ott aludtunk.
216
Kálmán bácsi mondta az esti mesét… Emlékszem,
Sármelléken leszálltunk vele, és még gurult a gép, de
már mindenki futott felénk, és „Kálmán bácsizott”.
Később is találkoztunk egyszer Kaposváron, egy
nemzetközi repülőnapon ott volt a díszvendégek
között. Fölvittük aztán a taszári parancsnokot Budapestre
egy 4 üléses Super Aero géppel feketén, de
úgy, hogy hason fekve utazott végig a hordágyon. (A
jobb elülső ülés helyére egy háromlábú hordágytartó
keresztmerevítőt szereltek. A hordágyat először eltolták
a farka felé, aztán rá erre az állványra, és rögzítették.)
Egy újszülöttet vittünk, én hátul ültem, ölemben
a babával.
Pécsett mikor megjelent a két helikopter, az első
időben nem volt személyzet, csak a szerelő és a pilóta.
Az orvost és az ápolót a mentőállomás adta, persze
csak ha volt kedve hozzá. Nem volt kötelező, és
először meg se fizették. Én sokat mentem. Szegeden,
Miskolcon, Zalaegerszegen, de pl. Kanizsán is voltam.
A kanizsai azért is emlékezetes, mert térdig érő
hó volt. Egy darabig ültünk a gépben, amíg a rotor
által keltett „hóvihar” elült. Később, mikor már kaptak
a fiúk repülős állást, és fizetést is, szerintem sokan
szerettek repülni.
KS: Láttam a TV-ben annak idején a pécsi mentőhelikopter
balesetét…
FI: Igen, a Göcsei Miklós balesete, emlékszem…
Miklós háromszor rugaszkodott neki az egyetemnek,
de nem vették fel. Édesapja katonatiszt volt, aki túlélte
a Don kanyart is. Miklós elvégezte a szakápolóit,
majd a mentőtiszti főiskolát. Sikerült arra is rábeszélnem,
hogy vállalja el a gazdasági vezetői állást.
Sajnos tagja volt ennek a szerencsétlenül járt repülős
csapatnak. Ez már nem KAMOV, hanem MI-2-es
volt. Ha valaki ült már MI-2-esen, akkor tudja, hogy
dupla műszerfal van benne, dupla kezelőszervek. Az
„anyósülésben” a pilóta mellett elől ülőnek ki volt
adva, hogy nem dughatja ki a lábát, és nem foghat
meg semmit. Mikor a MI-2-es „függeszkedve” felszállt,
akkor a két rotor összerejének a 96%-a volt
szükséges a szárazföldtől való elszakadáshoz. Ha
repülőtéren szálltunk föl, akkor olyan ferdén történt a
felszállás, mintha igazi merevszárnyú repülő lett
volna. A baleset idején nyár volt, a gép a 400 ágyas
klinikától szállt fel üresen. Néhány fát, kéményt, és
épületet kellett volna nekik a függeszkedés után egy
jobbkanyarral kikerülniük. Egy fát kaptak el, és egy
nagy kandelábert is kitörve az utcára zuhantak. (Épp
nem estek rá senkire.) Miklós feküdt alul, rázuhant
ülésestül a pilóta. Hátul volt az ápoló, aki zúzódásokkal
megúszta az esetet. A gép füstölt, az ápoló
poroltóval elkezdte oltani. 6-8 mentő volt a helyszínen
pillanatok alatt. Lefújták a füstölgő gépet, és
óvatosan kimentették a sérülteket. A pilótának a két
combja törött, Miklósnak csigolyatörése és kartörése
volt, de szerencsére nem lett harántlaesiós…
Göcsei Miklós elődjét, Rozgonyi Miklóst is én javasoltam
a megyei gazdasági vezetői székbe, pedig ő
csak egy gépkocsivezető volt… Annak idején megkérdezték
tőlem, hogy a szenilitásnak ez melyik foka.
Na de kérem, ez az ember egy ludovikás tiszt volt!
Édesapjától örökölte a vitézi címet. (Édesapja minden
katonai kitűntetést megkapott, ötször sérült a
háborúban.) A pécsi „Zögerei” (cögeráj) katonatisztképző
középiskolába járt. (Ez a katonai középiskola
ott volt, ahol ma az egyetem főépülete van.) A tanoncok
roppant elegánsak voltak. „Kis tábornoknak”
hívták őket. Sötét ruha, piros csík, tőr… Miklós szavajárása
volt: „A lustaság életmentés!” Kitűnő úszó
volt. 1942 környékén az egyesített nemzetközi hadseregbajnokságon
megnyerte a 100 méteres gyorsúszást.
(Német és olasz bajnokok előtt!) Hetedik
gimnáziumban megbukott, és elvileg el kellett volna
hagynia a katonai pályát, de kiemelkedő sporteredményeire
és édesapja kitűntetésektől borított mellkasára
való tekintettel végül hosszas szülői könyörgések
után Miklóst visszavették az iskolába. Évfolyamot
ismételt, aztán elvégezte a Ludovika Akadémiát,
és 1944. augusztus 20-án őfőméltósága vitéz
nagybányai Horthy Miklós hadnaggyá avatta. Egy
hét szabadság után a frontra került, és valahol Szolnok
környékén esett fogságba október-novemberben.
Ezek után, ahogy ő mondta: „Öt éves intenzív, bentlakásos
orosz nyelvtanfolyamon vett részt a Szovjetunió
különböző munkatáboraiban”. Miután nyugdíjba
ment, visszaült ülőkocsira sofőrnek. (Mint a Bitó
Tóni bácsi is. Nálunk Pécsett ez nagy divat volt.)
Kaptunk annak idején a szocialista országok mindegyikéből
szakmabeli vendégeket. Egy orosz doktornő
jött éppen, Miklós autót, és társalgást is vezetett. Ez a
kissé vágott szemű, talán kirgíz nemzetiségű doktornő
csodálkozott, hogy ő volt már Magyarországon,
de ilyen jól még senki sem beszélt oroszul. „Hol
tanulta a nyelvet?” – kérdezte Miklóstól. Miklós erre
felsorolta néhány munkatábor nevét. „Hát hogy lehet
az?” – csodálkozott. „Hát hadifogolyként!” – jött a
válasz. De az orosz doktornő ezt nem értette. Nagyon
fiatal, és nagyon szép asszony volt. Nyilván az ő
iskolájukban nem sokat tanítottak a hős szovjetek
„baráti vendégszeretetéről”. Miklós mindenhogy
próbálta elmagyarázni a dolgot, aztán végül kifakadt:
„Ja bílo fasíszti officér!”. Na, ezt megértette!
A külföldi vendégeink között sokszor nagyon magas
rangúak is voltak. Járt nálunk többek közt: 1.
Prof. Dr.md Bernd Domres (Tübingen, Németország),
2. Makarenko Natalia M.M.D. (Moscow,
Ministri of Public Health of the USSR), 3.
Anischenko Konstantin Nikolaevich (First assistant
Minister of Public Health of the Byelorussian SSRazaz
a Belorusz Köztársaság egészségügyi minisztere),
4. Dr. Péter Szilárd manager (Hargita Megyei
Mentőszolgálat, a Csíkszeredai Mentőállomás vezetője),
5. Prof. Boris D. Komarov (Moscow, a
Ciolkovszkíj Kutatóintézet igazgatója), 6. B.S. Pham
Khue (Vietnam, Ha Noi), 7. Prof.Dr.sc.med. Kurt
Scheidler (Gesellschaft für Notfallmedizin der DDR,
217
Berlin), 8. Komm-Rat Hans Roth (Bundeskammerrat
A.D., Bad Gleichenberg, Austria), 9. mgr.Dyrektor
Jerzy Sawioki (Wojewodzka Kolumna Transportu
Sanitarnego, Katowice, Lengyelország).
Kurt Scheidler professzornál jártam Németországban.
Az általa vezetett kórházat néztük meg Friedrichsteinben,
és nála vendégeskedtünk. Nagyon kedves,
közvetlen ember volt. Vele többször is találkoztam.
Az első találkozásunk Kijevben, egy ottani
kongresszuson történt. A kongresszusnak volt városnéző
programja. A Dnyeper partján magasan áll a
hősi emlékmű, egy örökmécses lobog ott. A négytagú
német orvosi küldöttséget ő vezette. Véletlenül
mellettük álltam, amikor visszafojtott hangon izgatottan
magyarázta a társainak: „Nézzétek, ott lent a kanyarban
állt a lazaret (tábori kórház). A tüzérség
mögöttünk volt, átlőttek fölöttünk. Előttünk jobbra
volt a gyalogság.” Tehát a professzor valószínűleg
nem először járt Kijevben…
Egyik kongresszusunkon 3 hivatalos orosz vendégünk
volt. A bürokrácia sűrűjében valahol eladminisztrálhatták
az érkezésüket, és a reptéren nem
várta őket senki. Minden programjukat lemondták.
A kaposvári főorvos kollégával azt a megbízatást
kaptuk, hogy az orosz vendégeket vigyük végig a
Balaton-parton, és út közben menjünk be az útba
eső mentőállomásokra. A végén a Kaposvár melletti
reptérről fognak hazarepülni. Na, mi reggel megjelentünk
a szállodában, és vártuk, hogy lejöjjenek.
(Nem tudtuk, hogy lemondták a programokat.) A
lépcsőn egyszer csak megjelent az összövetségi
miniszterasszony („A Szovjetunió Kétszeres Hőse”)
azzal, hogy mogorván elküldjön bennünket, de meglátta
a feleségemet, a kaposvári kolléga feleségét,
aztán ránk nézett, és mondta, hogy „Szicsasz”, és
visszaindult szólni a két férfiembernek… A főpilótánk
volt a tolmács, aki szuperszónikus pilóta lévén
3 évet töltött átképzésen a Szovjetunióban. Kitűnően
sikerültek a programok. Végigjártuk velük az
előre tervezett útvonalat. A miniszterasszony szerintem
nagyon elégedett volt.
Egy csomó érdekesség fűz mindenféle külföldi tanulmányutakhoz.
A lengyel útra repülővel mentünk
Varsóig. Varsóban, Krakkóban, és Lódzban volt a
tanulmányi utunk három székhelye. Egy tüdőgyógyász
is jött velünk a Korányiból. Hárman mentünk,
aztán szétváltunk. Engem a mentők vittek magukkal.
Varsóból Krakkóba mentem. A varsói kollégák felraktak
a vonatra egy jeggyel és egy telefonszámmal.
Azt mondták, hogy Krakkóban várnak, de ha mégis
elkeverednék, akkor csak hívjam a megadott számot.
Fölültem a vonatra. Indulás előtt 3 sötét ruhás idős úr
ült be mellém a fülkébe. Mindhármuknak katonai
kitűntetések voltak a zakóján. Valamit kérdeztek, és
én németül válaszoltam, hogy sajnos nem beszélek
lengyelül.„Ja, gut” – mondta foghegyről az egyikük,
és egész úton egy szót sem szóltak hozzám. Mintha
nem is léteznék. Már besötétedett, amikor a távolban
föltűntek Krakkó fényei. Akkor gondoltam egyet, és
megkérdeztem tőlük, hogy Krakkóban pénzzel, vagy
tantusszal kell-e telefonálni. Az egyik úr kissé fagyosan,
de kitűnő németséggel mondta, hogy „a telefonfülkék
ugyanolyanok, mint maguknál Berlinben”.
Erre mondtam, hogy nagyon sajnálom, de soha életemben
nem jártam Berlinben! „Akkor honnan való?
Lipcsei, vagy Drezdai?” – Nem, mondtam, Magyarországról
jövök. „Hát az Isten áldja meg, mi itt órákon
keresztül csak ültünk, és méregettük magát, mert
azt hittük, hogy német!” Na, akkor volt Lengyelországban
divatban az a találós kérdés, hogy „Mi a
különbség Kelet- és Nyugat-Németország között?”, a
válasz: „Az ég adta világon semmi, de az egyiket
most szeretni kell!”.
KS: Főorvos úr! Számomra azért is volt fontos ez
a beszélgetés, mert 1989-ben tanított engem a pécsi
mentőszakápolói iskolában. Aztán egyszer
ellenőrizte a Nysa mentőnket a 400 ágyas klinika
udvarán. (Mindent rendben talált.) Kíváncsi voltam,
mennyit változott, hát semmit! Ugyanaz az
agilis, mesélős „főorvos bácsi”, akinek az orvosi
latin óráin nemcsak a nyelvtant, hanem a római
műveltség sok érdekességét is megismerhettük.
Köszönöm a beszélgetést, és engedje meg, hogy a
Nagykanizsai Mentőállomás nevében őszintén
gratuláljak ehhez a valóban mozgalmas, és gazdag
életúthoz! Jó egészséget, és még sok szép nyugdíjas
évet kívánok!
FI: Ha bármiben segíteni tudok, csak szóljanak! Bevallom,
először meglepődtem. Sok felkérést kapok
ilyen-olyan előadásokra, de hogy elmondjam az életemet,
erre kevesen kértek. Köszönöm, hogy felkerestek!
Pécs, 2012. április 17.
2012. május 10-én dr. Gőbl Gábor gratulál dr.
Farbaky Ivánnak, aki a BÖME születésnapján, a
szervezett mentés 125.évfordulóján Mentésügyért
emlékérmet vett át a Róbert Károly körúti mentőbázison
218
Horváth Róbert mentőápoló
KS: Hogy kerültél a mentőkhöz?
HR: Tatán születtem. Győrben érettségiztem a bencéseknél.
Nem vettek fel az orvosi egyetemre, és
1975-ben elmentem dolgozni Tatán a mentőállomásra.
Ott dolgoztam kivonuló mentőápolóként egészen
1979-ig. Közben Tatabányán, az eü. szakiskolában
megszereztem az általános ápoló-általános asszisztens
képesítést, majd a mentőszakápolói sulit is ott
végeztem.
Horváth Róbert 1975-ben Szalóky Kálmánnal a Tatai
Mentőállomás udvarán
KS: Hogy emlékszel vissza a tatai mentős évekre?
HR: Nálam mind idősebbek voltak, akik ott dolgoztak.
Két NYSA típusú mentő volt a tatai mentőállomáson.
Először a csapott elejű, régebbi típus (Nysa
520S), aztán jöttek a csőrös elejű, magasított, tetőablakkal
ellátott modellek (Nysa 522S). Sokat jártunk
Budapestre (pl. az Országos Pszichiátriai Intézetbe,
gyakran éjszaka is) különböző betegszállítási feladatok
kapcsán. Ott voltak a közelben a nagy ipari települések:
Komárom, Almásfüzitőn a kőolaj-finomító
és a timföldgyár, Tatabányán a barnaszénbányák…
Ott a vonat volt a fő közlekedési eszköz. Félóránként
mentek a vonatok, 10-12 tömött kocsival. Ha elmúlt
egy-egy nap vonatbaleset nélkül, akkor már azt
mondhattad, hogy jó napod volt… Tatabányát a bánya
miatt nagyon gyors iramban fejlesztették. Ott, ha
jól emlékszem, az elsők között telepítettek rádiókészülékeket
a mentőkbe. A tatabányai rohamkocsi egy
ROBUR volt. Volt szerencsém belülről is látni, a két
hetes betanuló időm alatt. Jó tágas, világos volt, és a
rendszeresített hordágy mellett volt benne egy a falról
lehajtható ideiglenes fekhely is. 1976 decemberétől
1977 júniusáig Szőnyben helyettesítettem. Szerencsére,
mikor 1978 elején a XII/a aknánál volt az a
szörnyű 26 halottal és sok sérülttel járó sújtólégrobbanás,
épp nem voltam szolgálatban.
KS: Mennyi volt a kezdő fizetésed?
HR: 1975-ben 1300 Ft kezdő fizetéssel vettek fel, de
akkor 3 Ft volt ám egy liter benzin!
KS: Hogy kerültél Nagykanizsára?
HR: Nősülés után, 1979-ben itt telepedtem le. A
nejemék lakásába költöztünk Gelseszigetre.
KS: Milyen volt akkor a Nagykanizsai Mentőállomás?
HR: Két épület volt. Az első épületben a folyosó
végén balra volt az orvosi szoba, vele szemben egy
WC, ill. mosdó. Jobb oldalon elől volt a szolgálatvezetői
helyiség, ill. az eü. raktár. Bal oldalon volt a
nappali tartózkodó. A hátsó épületben volt a gazdasági
iroda, vele szemben egy kis szoba a mentőtiszteknek
(többnyire a Dombai Feri használta). Volt egy
átmenő folyosó, abban volt egy melegítő helyiség
mosogatóval, és egy kétlángos gázrezsóval, ill. a bojlerrel.
Mögötte volt egy kis fürdő, korábban káddal…
Amikor én jöttem, akkor már kétkabinos zuhanyzó
volt benne. Ebből nyílt a kb. 6x5 m-es hálóhelyiség
vaságyakkal, és egy kis öltöző. A bejárattól balra volt
egy kis WC. Az első épületnek hátul volt a bejárata, a
másodiknak oldalt. Három garázs volt – úgy, mint
most – egybe volt építve a hátsó épülettel. Egyikben
állt az esetkocsi, ami először egy átalakított NYSA
volt, később MERCEDES. A másikban a 6h-18h-ig
dolgozó ún. nappalos kocsi állt, hogy reggel mindjárt
korán tudjon indulni. A harmadik aknás garázs pedig
egy szerelőműhely volt. Ide gyakran beállt éjszakára
a nyolcórás kocsi, ez volt a garázsmesteri autó. Most
ami a negyedik garázs, ott korábban két kisebb helyiség
volt, amit egy időben szerszám- és gumiraktárként
használtunk. A garázsok előtt, az udvaron volt
egy lejtős betonrámpa, azon mostuk a kocsikat. Amikor
az átépítés volt, az első épületet teljesen lebontot219
ták, a másodiknak is egy részét. A mostani első garázs
helyén volt a korábbi öltöző. Annak az alapja fel
volt töltve törmelékkel, azt felszedték. A hátsó raktárakat
egybenyitották, így abból lett a negyedik garázs.
Tehát gyakorlatilag abban az időben két kocsinak
volt állandó garázsa, a többi néggyel télennyáron
az udvarról indultunk. Az udvaron gyönyörű
rózsabokrok, és gyümölcsfák voltak. A kórházi irattár
felőli részen gesztenyefák álltak, a két épület között
(a pingpongasztal, a lengőteke és az udvari rönkfa
pad és ugyanolyan rönkfa asztal tőszomszédságában)
volt egy nagy sárgabarackfa. A kerítés mellett
sorakoztak a szebbnél szebb gyümölcsfák: pogácsa
alma, Vilmos körte, húsvéti rozmaring alma és szilva.
Elől volt még egy meggyfa is, de hamar kiszáradt,
elkapta a monília. Az akkor lett ültetve, mikor a
cseresznyefát meg a hátsó alma- és szilvafát is ültettük.
Volt olyan tél, hogy mikor lelapátoltuk a havat,
alatta teljesen egészséges almákat találtunk. Pedig
soha nem permeteztünk semmit…
KS: Volt valami konténer is…
HR: Igen. A két épület közé később hoztak az udvarba
egy konténert, mely kezdetben irattárként és
gyógyszerraktárként működött. (Előtte az irattár a
Mészáros Gyuri irodájában volt – egy „Salgó”-
polcrendszer függönnyel elválasztva.) Az átépítés
idejére az udvar hátsó részébe vitték, oda telepítették
a szolgálatvezetést. A konténert az átépítés után elvitték,
Zalaegerszegen volt egy ideig „lomtár”.
Az átépítés előtt a mentőállomás udvarán a Kapin
Jani legendás rendőrautójával
KS: Kik dolgoztak akkoriban a mentőállomáson?
HR: Dr. Szollár István állomásvezető főorvos, Dombai
Ferenc mentőtiszt, Reizner József főápoló (aki a
Dombai Feri kiküldetése idejére lett főápolóvá kinevezve),
ifj. Szigeti Gyula garázsmester, Mészáros
György gazdasági vezető, Jakupánecz Gergely ápoló,
Jámbor József ápoló, Tóth István gkvez., Jakabfi
János ápoló, Krénusz László gkvez., Bánfalvi László
gkvez., Kománovics József gkvez., Horváth Ferenc
gkvez….Négy ún. „kocsibrigád” volt. Piros, zöld,
kék és fekete. A piros volt az ESET-brigád. Az
esetkocsin többé-kevésbé állandó személyzet dolgozott.
Ide csak és kizárólag a legrátermettebb embereket
válogatta össze a főorvos úr. A többi szín a három
24 órás futókocsi személyzetét jelölte. A piros
után a zöld brigád volt a legrendesebb, legprecízebb
csapat. (Ebbe tartozott pl. a Jakupánecz Gergely ápoló.)
(„Kocsibrigádok” ma is vannak, ha nem is annyira
állandó személyzettel, de a falra kifüggesztett havi
szolgálati beosztáson ma is külön jelzéssel van jelölve
a manapság dolgozó négy mentőautó személyzete.)
KS: A 70-es években úgy hallottam, szocialista
brigádot is kellett alakítanotok…
HR: Igen. A kocsibrigádok mellett az egész mentőállomás
szinte összes dolgozója alkotta a „Gábor Aurél
Szocialista Brigád”-ot. Én lettem a brigádvezető…
Nem volt ennek különösebben politikai jelentősége.
Brigádnaplót vezettünk, kulturális és sportrendezvényeket
csináltunk, plusszmunkákat vállaltunk (pl.
építkezéseken). Jutalmazások, nagyobb fizetésemelések
előtt a dr. Tóth Péter megyei vezető főorvos mindig
elkérte a brigádnaplót (amit én is vezettem), és
beszámította, ha az ott leírtak szerint valaki többet
teljesített. A Kovács Pista bácsi volt a helyi párttitkár.
Ő nagyon szerette volna, hogy én is belépjek a
pártba. De én katolikus szellemben nevelkedtem,
nem tudtam elfogadni a párt által diktáltakat.
Varga Zoltán és Kovács Ferenc társaságában
1982-ben
KS: Sok munkátok volt?
HR: Eleinte kb. egyenlő arányban voltak mentési és
betegszállítási feladataink, de később rengeteg lett a
szállítás. A 90-es években már 10-15 szállítás jutott
naponta egy-egy autóra. Sokszor alig tudtuk megenni
az ebédünket is. Szinte egyfolytában menni kellett.
Sok volt a kontrollos, gipszes beteg be a kórházba ill.
kórházból haza. Rengeteg művese kezeltet szállítottunk
Pécsre, Zalaegerszegre, később (amikor megépült
Nagykanizsán is a műveseállomás) egész távoli
helyekről Kanizsára. Sokat jártunk Kaposvárra az
Onkoradiológiára, de például Zalaegerszegre a CTlaborba
is. Nem volt Letenye, nem volt Karos... Nagy
volt a körzet. Sok volt a távolsági fuvarunk is. Ha
volt pesti szállítás, akkor reggel hajnalban már kiindult
egy mentőautó, hogy pl. Dobriból, Pákáról, Murarátkáról,
vagy Csömödérről reggel hatra már itt
220
legyenek a betegek a mentőállomáson, és időben
tudjon velük indulni a hatos kocsi.
KS: Kaptatok borravalót?
HR: Igen. Havi viszonylatban lehetett számolni néhány
ezer forint borravalóval. Persze ez „lutri” volt,
mert egyik nap kaptál, másik nap nem… A Kalász
doktor szokta mondogatni, hogy: „A mentősöknek
nem kell borravaló! A mentősök kapnak fizetést!”
Pedig a fia, a Kalász Matyi egy darabig itt dolgozott
nálunk. Tudhatta volna, hogy a mentős fizetésből
igencsak szűkös a megélhetés… Mi nagyon örültünk
annak az ötven, száz forintnak, amit néha kaptunk.
De olyanra is akadt példa, hogy egészen egyszerűen
nem volt szívünk elfogadni a felkínált pénzt. Egyszer
pl. egy kisgyereket mentünk újraéleszteni. Kis faluban,
nagyon szegény családhoz érkeztünk. Amikor az
a szegény édesanya látta, hogy a gyermeke életben
fog maradni, olyan hálás volt, hogy az utolsó százasát
is oda akarta adni. Mi pedig látva, hogy milyen
szegény, visszaadtuk a pénzét. Akkor meg majdnem
sírva fakadt... Kis öregekre is emlékszem, akik hárman
összeköltöztek, hogy egyenként, külön-külön ne
kelljen annyi lakbért fizetniük. Összeszedték azt a kis
borravalót, hogy odaadják nekünk. Hát majdnem
megsértődtek, mikor nem fogadtuk el… Ők valóban
jó szívvel adták. Egészen más világ volt az!
KS: Van-e olyan emlékezetes eseted, amit szívesen
elmesélnél?
HR: Nézd, én az elejétől fogva élethivatásomnak
tekintettem a mentőzést. Annyi élmény történt velem,
hogy abból akár egy életrajzi regényt is lehetne írni.
Csak az ember fiatal korában nem foglalkozott vele,
hogy feljegyzéseket készítsen… A nyolcvanas évekből
pl. sok otthonszülésre emlékszem. Volt olyan
hónap, hogy talán öt szülést is levezettem. Általában
lakáson, vagy ritkábban a kocsiban. Az útviszonyok
olyanok voltak, hogy nem is szabadott elindulni, ha
az ember látta, hogy megkezdődött a kitolási szak. A
mentőben különben is olyan hideg volt, mint egy
jégveremben… Inkább vártunk egy kicsit ott a lakáson.
Aztán, miután levezettük a szülést, az anyát, és
az újszülöttet is jó melegen betakargatva indultunk a
kórházba. Hála a Jóistennek, soha nem volt semmi
komplikáció! A NYSA nem ment el a nagy teleken a
havas utakon. Orosztonyba kellett egyszer mennünk
szülőnőért. A Rábában ültem elől, az húzta az MTZ-t.
Az MTZ-nek még az első ellensúlyai is lepotyogtak,
ahogy feltúrtuk felfelé a szántáson át a gyepet. (Akkoriban
vágták ki azon a vidéken a gyümölcsöst.) A
kenyeret akarták eredetileg fölvinni a hótól elzárt
falvakba ezekkel a traktorokkal. Aztán mire odaértünk,
kiderült, hogy rossz címet adtak meg a telefonban.
Nem Orosztonyba, hanem Pölöskefőre kérték a
mentőt a postához. Akkoriban ezek a „berepülős”
tekerős telefonok voltak… Sokszor a rossz vonal
miatt nem igazán lehetett érteni, hogy mit is mond a
bejelentő… Van néhány autóbaleset is, ami nagyon
megmaradt bennem. Az egyik ilyen tűzzel kombinált
gépkocsibaleset a palini kápolna előtt történt. A személygépkocsiban
négyen utaztak: apa, anya, egy 22
éves fiatalember, és egy kb. 2 éves kisgyerek. Az
autó Kanizsáról kifelé tartva nekiütközött egy hídfejnek,
átbukott rajta, és a kápolna északi gyámfalát
(amiben a gázcső és a gázóra volt) kidöntötte. A kocsi
tele volt tankolva. A benzin óriási robbanással
mindjárt belobbant. Egy ötnegyedes csövön fütyülve
ömlött a gáz kifelé. Félő volt, hogy gázrobbanás is
lesz… Az elől ülő asszony valószínűleg nem volt
bekötve, kirepült a szélvédőn keresztül. Különböző
sérülései lettek, de életben maradt. A többiek bennégtek
az autóban… Este 21 óra körül történt a baleset,
sötét volt már. A szemben lévő ÉPGÉP-től futottak
ki a nagy durranásra, de nem tudták őket kihúzni,
annyira lángolt az összeroncsolódott autó. A Gál Jani
ért ki elsőnek. Ők hozták be az asszonyt. Mivel ömlött
a gáz, kint kellett maradnunk sokáig mozgóőrségben
a helyszínt biztosítani. Több mint háromnegyed
órába telt, mire a KÖGÁZ le tudta zárni a gázt,
és a helyszín áramtalanítása is megtörtént. A tűz csak
sokára hagyott alább… A Bogár doktor vizsgálta a
halottakat… A másik emlékezetes balesetem a Gépgyár
előtt történt. A horvát rendszámú Mazdával egy
kis fiatal nő fának ütközött. Kidöntött két fát, utána
az autó oldalával úgy bebicskázott a harmadik fához,
mintha kettétört volna. A kocsi annyira össze volt
roncsolódva, hogy a tűzoltók pneumatikus vágóval is
alig tudták szétvágni. Ketten haltak meg benne: az
anya, és a nyolc éves lánya… A másik, kb. három
éves kislány súlyos sérülést szenvedett… A Szollár
doktorral voltunk kint, őt is nagyon megrázta ez az
eset… Újraélesztésem is volt egy pár. A Szabó Gyula
gépkocsivezetővel, és talán a Tanai János mentőtiszttel
vonultunk ki. A Balatoni úton a benzinkútnál egy
bácsi rosszul lett a buszon. A feleségét kísérte a kórházba
kezelésre, és ő lett rosszul. Mindenkit leparancsoltunk
a buszról, defibrilláltuk, visszatért a spontán
keringés, behoztuk az Intenzív osztályra. (Ha jól
emlékszem, a Gyulának ez volt az első igazi újraélesztése.)
Egy másik betegnél a dr. Balázs Endrével
voltam kint Sáncban. Egy kardiális kivizsgáláson
átesett kb. 43 éves ffi. hazament a kórházból, összeesett
és meghalt. Pillanatok alatt újra tudtuk éleszteni.
(Bár utána kicsit zavarodottan beszélt.) Vonatbaleset
is sok volt itt a mentőállomás közelében. Egy
időben sokan ugrottak a vonat elé a temetőhídról, de
innen nem messze, a Csengery úti vasúti átjáróban is
sokakat ütött el a vonat. Szegény boldog emlékű
„Rini” mentőskutya is sokszor lejött utánunk „aszszisztálni”
a vasútparton.
KS: Valami humoros sztori?
HR: A Kupecről (Gál János ápoló) jut eszembe a
legtöbb anekdota. Őt mindig lehetett ugratni. Borsfára
vonultak ki egyszer valami betegszállításért. Kupec
meglátott az út szélén egy olyan villanyoszlophoz
tartozó porcelán elemet, amihez a villanypásztor
vezetékét szokták kötni. Kitalálta, hogy neki kell egy
221
olyan… Felvett egyet a földről, behozta az állomásra.
Na, a Horváth Attila valahonnan a városból elváltoztatott
hangon telefonált a mentőállomásra, hogy a
Kupec menjen le a rendőrségre, mert Borsfán többen
látták, hogy a mentős eltulajdonította a villanypásztor
porcelán alkatrészét… Hát tipródott ám a Kupec,
hogy most akkor valahogy vissza kéne vinni a porcelánt…
Egy másik történet szerint Kupec valamilyen
panasszal átment egyszer a rendelőintézetbe vizsgálatra,
ahol többek közt koponyaröntgent is csináltak
neki. Kupec mondta, hogy majd hozzuk át, ha kész
lesz az eredménye. A Dombai Feri hozta át az eredményt,
felbontotta a borítékot, és a teljesen negatív
leletre rágépelte, hogy: „Az agyállomány helyén egy
nagy fekete folt látható!” Na, lestük az arckifejezését,
amikor kinyitotta a borítékot. Nézett egy darabig,
hogy ez meg mi a fene lehet… Olyan is sokszor volt,
hogy Kupec táskájába, ami mindig fent volt a szekrénye
tetején, téglákat raktunk. Aztán mikor műszak
végén nagy lendülettel le akarta rántani a táskát, hát
majdnem a kezében maradt a fogantyú… (Állítólag a
műhelyből hozott kis üllőt is belepakolták neki egy
alkalommal.) Olyanok voltunk, mint a rossz gyerekek.
Almával is sokat dobálóztunk…
Salamon Ferenccel kivonuláson
KS: A lepedőraktár hogy maradt rád?
HR: Mikor a Reizner Józsi bácsi nyugdíjba ment,
akkor kaptam meg a textilraktárat. De miután a
Dombai Feri lebetegedett, egy jó darabig vinnem
kellett a gyógyszer-kötszerigényléseket is. A központi
utánpótlás néha akadozott, ezért rendszeresítettünk
egy nagy papírdobozt tele gyógyszerrel, kötszerrel.
Ezt csak végszükség esetén lehetett felbontani. Ez
volt az ún. „30 napos tartalék”. A fiúk rám is ragasztották,
hogy: „Ne nyúlj hozzá, tartalék!” Főleg a
Horváth Feri (Kokas) szokott húzni vele.
KS: Munkádhoz és a magánéletben is további sok
sikert, és jó egészséget kívánok! Köszönöm a beszélgetést!
HR: Én is köszönöm a lehetőséget.
Nagykanizsa, 2012. január.17.
Jakupánecz Gergely mentőápoló
Jakupánecz Gergely mentőápolóval beszélgetünk, aki
31 év szolgálat után ma már a nyugdíjasok „gondtalan”
életét éli.
KS: Hol születtél?
JG: Fityeházán születtem 1942. december 6-án. Általános
iskoláimat itt és Bajcsán végeztem.
KS: Nem a mentőknél kezdtél dolgozni?
JG: Egy kicsit kacskaringós út vezetett odáig. 16
éves koromban a családi gazdaságban dolgoztam, de
két év múlva már a Posta alkalmazásában álltam
Pécsett. Munkásszállón laktam, feladatunk pedig
Dunántúl-szerte a hálózatépítés volt. 1961-ben Sopronba
kerültem iskolába. Három év múlva megkaptam
a Gyengeáramú hálózatszerelő szakmunkás bizonyítványt.
Ezzel a végzettséggel vonalfelvigyázó
voltam Pécsett. Közben 1962-ben megnősültem.
Nem szerettem az ingázást, úgyhogy munkahelyet
váltottam, kocsmáros és felvásárló lettem Bajcsán.
Ez után a VOSZK (Vendéglátóipari Országos Szövetkezeti
Központ) palackozó üzemében dolgoztam
Nagykanizsán a Bazárudvarban öt évig, 1965-től
1971-ig.
Ismeretség útján végül ebben az évben sikerült átkerülnöm
a mentőkhöz. Egy rokonom, Balázs Lajos
a Városgazdálkodás vezetője volt akkoriban. Ő vitt el
motoron Zalaegerszegre Tóth főorvoshoz. Főorvos úr
elmondta, hogy egyelőre nincs felvétel, de rövidesen
várható. 1970-ben volt a híres, országos árvíz és akkor
elhalasztották a mentők fejlesztését. Egy év múlva
állították be a harmadik 24 órás kocsit, így személyzetbővítésre
akkor volt szükség. Magyarné, az
akkori gondnok küldte ki Zuggó Tibit a jó hírrel hozzám,
így lettem mentős 1971-ben.
KS: Milyen volt az új munkahely?
JG: Betanulási idővel kezdtem természetesen, aztán
az első önálló kivonulásom Baksai Józsival történt.
Murakeresztúrra, az Újtelepre hívtak szüléshez, de a
kocsiban megszületett a baba. Utána persze még
nagyon sok szülést vezettem le. Többek közt az jut
eszembe, hogy csillaggarázsból, télen rettenetesen
hideg autóval mentünk a betegért a Nysák idejében,
222
nagykabátban, pokróccal. Az UAZ-ban benzinkályha
volt, kicsit jobban fűtött.
A ’70-es évek elején a mentőállomás udvarán. (A
jobb oldali képen Milávecz Lászlóval
és Bánfalvi Lászlóval)
KS: Mikor kerültél iskolába?
JG: 1974 tavaszán felvételiztem kémiából, fizikából,
anatómiából, gyakorlatból. A gyakorlati rész újraélesztés,
szülésvezetés, elsősegélynyújtásból állt.
Nekem nagyon nehéz volt, sokat kellett tanulnom,
mert nem egészségügyben dolgoztam addig. Dombai
Feri segített, ő készített fel és nagyon megtanultam.
Gábor Aurél fel is vett és szeptembertől kezdődött
egy intenzív, bentlakásos, hat hónapig tartó tanfolyam,
ahol megtanultuk a hivatásunk alapjait. A Kunigunda
utcában laktunk, a Markóba jártunk iskolába.
KS: Milyen korszerűsítések voltak kezdetben?
JG: A mentőállomás átépítése a kórház rekonstrukcióval
egy időben zajlott. A bejárat akkor került át a
Bagolai sor felé. Ezeket a fákat itt az épület mellett
1973-74-ben ültettem, a feleségem hozta a csemetéket.
KS: Kik dolgoztak itt akkor?
JG: Körülbelül harmincan-negyvenen dolgoztunk
akkor. A Főápoló Labricz Sanyi volt, a gazdasági
vezető Magyarné, az idősebb Szigeti garázsmester.
Színes brigádok voltak, én a zöld brigádba kerültem
Bánfalvi Laci, Reizner Józsi, Szmodics Béla, Baksai
Józsi, Milávecz Laci mellé, vele igazán jó barátságban
voltam mindig. Szollár főorvos 1976-ban jött,
nagyon ambiciózus fiatal orvos volt, ügyelt a balesetin
hetente még két éjszaka a mentőzés mellett.
KS: Párttag voltál?
JG: Nem voltam, bár Magyarné sokszor agitált, nem
léptem be. Nagyjából ennyit foglalkoztam vele.
KS: Mesélj inkább érdekes eseteket!
JG: Van sok… a Vasútra riasztottak bennünket, Horváth
Attilával mentem ki, 1976-77 körül történt. A
miklósfai őrházhoz mentünk, a pécsi vonat mozdonyának
kazánja robbant fel. A mozdonyvezető lelépett,
a fűtő le akarta állítani a vonatot, a forró gőz az
egész testét megégette. A sínek között mentünk a
Nysával, szóltunk a vasutasoknak, hogy intézkedjenek,
nehogy vonatot küldjenek ránk… jött a vonat. A
sérültet behoztuk, a balesetin Csaba Margit doktornő
vette át a beteget, akit utána Pécsre szállítottak és az
égési osztályon meghalt. Aztán sok szülés volt. Előfordult,
hogy beteget vittünk a Gyermek osztályra,
amikor egy anyuka szólt a kisfiához „Nézd csak,
ennél a bácsinál születtél!” Egy emlékezetes szülés
volt még. Orosztony és Kerecseny között egy majorba
hívtak bennünket, UAZ-zal mentünk és egy 4600
grammos gyereket segítettünk világra minden szövődmény,
gátrepedés nélkül. Igaz, ez már az ötödik
gyereke volt..
Gergő bácsi kaszál a mentőállomás udvarán. Az alsó
képen látszik a sokat emlegetett lengőteke
Emlékszem, egy határőr kocsival temetésre mentek
Lentibe. Frontálisan ütköztek és három tiszt a helyszínen
meghalt.
Bocskánál is voltam egy másik frontális karambolnál,
személyautó és teherautó ment össze. A személyautó
motorja az ütközés erejétől kiszakadt. Három
mentővel vonultunk ki. Egy halott és két súlyos
sérültet láttunk el, mindannyian a személyautó utasai
voltak.
223
Különösen rossz, ha kollegát kell ellátni. Dombai
Feri első infarktusához engem riasztottak, sima mentővel
mentünk Orbán Imrével. Tipikusan infarktusos
tünetei voltak, újraélesztettem és nagyon óvatosan a
mentőbe tettük, és az ITO-ra szállítottuk. Másodszorra
is én voltam a soros. Reggel műszakváltáskor jött
a riasztás, Zuggó Tibinek már lejárt a műszakja, de
eljött velünk. Sajnos akkor már nem tudtuk visszahozni.
Udvarrendezés a garázsok előtt a ’70-es években
A sok emlékezetes téli történetek közül is elmesélek
egyet. Télen, nagy hóban és hidegben Szepetnekre
mentünk éjszaka, valamikor a ’80-as években.
Előttünk ment a hómaró. Kiszálltam a kocsiból, a
tányérsapkát lekapta a szél a fejemről, úgy elvitte,
azóta is keresik! Volt olyan is, hogy nem tudtunk
mentővel menni, akkor jött a tank. Én nem mentem
vele, bár szerettem volna kipróbálni..
Végül egy szerencsésen végződött történet, amiből
nagyon könnyen baj is lehetett volna. A nyugdíjazásom
előtti valamelyik évben voltam kint Nagyrécsén
egy tömeges alkoholmérgezésnél. Tizenéves fiatal
srácok összeittak mindenféle töményt. Éjszaka közepén
mentünk ki, a földszinten is feküdtek hárman
eszméletlenül, az emeleten is voltak hárman-négyen.
Gyorsan stabil oldalfekvésbe tettük valamennyit,
segélykocsit hívtunk és gyorsan elkezdtem infúziókat
bekötni. A szülők nem voltak otthon, valami osztály
buli volt. A házban üres üveget hevertek mindenfelé.
Rendőrséget is hívtunk, mert a házat be kellett zárni.
Az ifjakat pedig leadtuk a gyermekosztályon.
Mentős buliban a ’70-es években. Kovács Ferenccel,
Fekécs Zoltánnal, Andrasek Mátyással
KS: Mióta vagy nyugdíjas?
JG: 2002. december 6-án vonultam nyugdíjba. Azóta
is dolgozom egy magán cégnél, portás, éjjeliőr vagyok,
Ruskó Tibivel váltjuk egymást. Otthon pedig a
kertben, a ház körül mindig van tennivaló. Sok időt
töltök a családommal, két gyermekemmel és öt unokámmal.
KS: További jó egészséget kívánok és szép nyugdíjas
éveket!
JG: Köszönöm a beszélgetést!
224
Jámbor József mentőápoló
(1927-2009)
(Jámbor Judit ápolónővel beszélgetünk
az édesapjáról.)
KS: Mikor és hol született édesapád?
JJ: 1927. június 26-án született Letenyén.
KS: A háborúban hol szolgált?
JJ: Elvitték leventének, de megszökött. A nagymamám
mesélte, hogy szinte meztelenül, egy cukros
zsákban szökött haza Letenyére. Ott aztán sokáig a
padláson bújtatták.
Az ’50-es években a Dodge Weapon mentővel:
Krénusz László, Benedek János, Nagy József, Jámbor
József
KS: Mindjárt a mentőknél kezdett dolgozni?
JJ: Nem, először cipészinasként tanult a Muskátli
Cukrászda mögött, a Bencze cipésznél. Rendesen el
is végezte a cipésziskolát. Ott ismerkedett meg édesanyámmal,
aki cipőfelsőrész készítőnek tanult. 1948-
ban, mikor összeházasodtak, az apu beköltözött Kanizsára.
(Anyu kanizsai lány volt.) Később együtt
jöttek át az egészségügybe. Anyu a Baleseti Sebészeten
lett asszisztens, apu a mentőállomásra jelentkezett
ápolónak.
KS: Melyik évben jött édesapád a mentőkhöz?
JJ: Pontos dátumot nem tudok, de azt tudom, hogy
amikor a nővérem 1955-ben megszületett, akkor az
apu már a mentőknél dolgozott. (Egy 1952-es körlevélen
már szerepel az aláírása.) Mesélte, hogy rövidesen
több munkatársával együtt be is iskolázták
Budapestre intenzív bentlakásos mentős iskolába.
Az ’50-es években: Jámbor József, Szigeti Gyula,
Bánfalvi László, Vass Károly,…, Kovács István
A ’70-es években: Bánfalvi László, Kovács István, ifj.
Szigeti Gyula, Jakupánecz Gergely, Jámbor József
KS: Szokott-e mesélni otthon a munkájáról?
JJ: Hát persze! Az apunak a mentőzés volt a mindene.
Szívvel-lélekkel szerette a munkáját. Ha hatra
ment dolgozni, akkor ő már négykor elindult otthonról.
A mentőautónak mindig csillogni, ragyogni kellett.
Nagyon adott a tisztaságra. Szerette, ha „flottul”
ment a munka. Otthon rengeteget hallottuk, hogy
225
mennyi szülést vezetett le. Nem volt rádió a kocsikban,
nem volt mobiltelefon, sem GPS. Sokszor egész
nagy távokat kellett erdei ösvényeken gyalogolniuk
az éjszaka sűrű sötétjében, hogy megközelíthessék a
szülőnő düledező kis kunyhóját. Ilyenkor gyakran
egy „kiállított” hozzátartozó vezette őket az erdőn
át… Itt aztán egy pislákoló villanylámpa fényénél
kellett levezetniük a szülést. A honvédség is sokszor
húzta ki őket innen-onnan… a gyerekbalesetek mindig
nagyon megviselték. Arra is emlékszem, hogy
rengeteg tanfolyamot végeztek. Majdnem minden
hónapban volt továbbképzés és vizsga.
Nótázás közben mentős nyugdíjas búcsúztatón
KS: Te jártál kislányként a mentőállomáson?
JJ: Nagyon sokszor! A mentőállomás udvarát az
anyuék parkosították, tették kicsit otthonosabbá. Ebben
a többi mentős feleség is sokat segített. Mi „mentős
gyerekek” aztán sokat játszottunk vasárnap délutánonként
ebben a szép virágos, fás környezetben.
Minden vasárnap hoztuk apunak az ebédet. (De a
többi mentősnek is hozták a vasárnapi ebédet.) Kint,
a kerthelyiségben szépen megterítettünk, és igazi
családias hangulatban ebédeltünk. Erre az alkalomra
mi, kislányok mindig szépen fel lettünk öltöztetve.
Térdzokni, szoknyácska… Ez mindig egy olyan szép
élmény volt. Szeretet vett körbe bennünket. A Kovács
Pista bácsi egy tünemény volt… Engem
„Dudikámnak” hívott, és mindig valami tréfát eszelt
ki. Sokat fényképezett bennünket a mentőautókkal.
Az ő fiát egyébként anyu még szoptatta is, hisz
majdnem egyszerre születtek a nővéremmel… a
Krénusz Laci bácsi is mindig nagyon kedves volt
velem. (Ő amikor már beteg volt, az utolsó jártányi
erejével is eljött az apámhoz, és meglátogatta a betegágyánál.)
Bánfalvi Laci bácsiról pedig egyenesen
azt mondták, hogy ő az én második apám. Nagyon
bensőségesek voltak ezek a kis összejövetelek. Apunak
nagyon szép hangja volt, emlékszem mesélte,
hogy a Berentés főorvos úrnak mindig el kellett énekelnie
(mivel a főorvos úr erdélyi származású volt)
az „Erdélyországban van az én hazám, ott temettem
el az édesanyám…” kezdetű dalt.
KS: Szabadidejében mit szeretett csinálni?
JJ: Cipészkedett. Összeszedte a rossz cipőket az ismerősöktől,
barátoktól, munkatársaktól, és megjavítva,
kibokszolva, csillogva-villogva adta vissza őket.
De ha adtál neki egy cipőt, hogy lyukas az orra, akkor
ő a sarkát is megjavította! Az volt a szava járása,
hogy „Akinek félre áll a cipője sarka, az rendes ember
nem lehet!”. Ezt a pedantériát mi lányok is eltanultuk
tőle. Én sem megyek soha úgy el otthonról,
hogy előtte ki ne pucolnám a cipőmet…
Kovács Pista bácsi Trabantjával a saját készítésű
Bilgeri csizmában
A régi és az újabb típusú Nysa mentővel, Krénusz
Lászlóval és Kovács Józseffel
226
Mentős buliban Kovács Pista bácsiékkal
KS: Milyen embernek ismerted édesapádat?
JJ: Csendes ember volt. Imádta a családját, a feleségét,
a gyerekeit. Mindent megcsinált otthon. Az a
valódi régi vágású, „Kezit csókolom!”, „Legyen szíves!”
– szava járású úriember volt. Soha egy nőt meg
nem bántott volna. Ötvenévi házasság után is virággal
jött haza minden alkalommal. Erős, egészséges
típus volt. A sok munkás év alatt egyszer sem volt
táppénzen.
KS: Mikor ment nyugdíjba?
JJ: 1986-ban, vagy 1987-ben. Sajnos pár évre rá agyvérzést
kapott. 2009 májusában bekövetkezett halála
előtt 14 évig fekvőbetegként ápoltuk.
KS: Köszönöm a beszélgetést!
JJ: Én köszönöm, hogy megemlékeztek az édesapámról!
Talán még annyit hozzátennék, hogy abban az
időben is kevés volt a pénz, de valahogy összetartóbbak
voltak az emberek. Én azt láttam, hogy az apu és
a munkatársai jobban segítették egymást. Összejártunk
a többi mentős családokkal, és közösen kerestünk
megoldást a problémákra. A válás nem volt
divat. Az emberek szerettek bemenni dolgozni, és
nem összeszorult gyomorral gondoltak rá, hogy „Jaj
Istenem, holnap megint dolgozni kell!”…
Mentős buliban: Márton László, Kovács István, Jámbor
József, Varga Zoltán, Bánfalvi László,
Kománovics József
Nagykanizsa, 2012. február 7.
Klaszán Sándor mentőápoló
O.: Mikor kezdődött?
KS: 1988-ban. Abban az évben érettségiztem Fonyódon
a Karikás Frigyes Gimnáziumban. (Ma Mátyás
Király Gimnázium.) Jól tanultam, orvos akartam
lenni, mint az apám, de nem vettek fel az egyetemre.
(Hatszoros túljelentkezés volt.) Az osztályfőnököm
(dr. Havranek Lászlóné) javasolta, hogy jelentkezzek
a helyi mentőállomáson, hátha felvesznek mentőápolónak.
Két hetes bentlakásos „kiképzés” következett
Kaposváron, aztán az újonnan kinevezett megyei
mentőszervezet vezető főorvos (dr. Szerémy György)
személyesen vizsgáztatott le alapfokú elsősegélynyújtási
ismeretekből.
Mentős focikupán 1989-ben Fonyódon Zákányi bajtárs
fiával. (Mi voltunk a büfékocsisok)
O.: Könnyen befogadtak?
KS: Nem. Szinte gyerek voltam még, és számomra a
mentőkhöz való beilleszkedés egyenlő volt a gyors
felnőtté válással. A mentősök többnyire barátságosak,
és segítőkészek voltak, de világosan éreztem
valamiféle büszkeséget és tartást a viselkedésükben.
Nem volt könnyű ezt a „védőburkot” áttörni, és a
bizalmukat elnyerni. Sokszor hallottam, hogy az első
227
öt év lesz majd a vízválasztó… Emlékszem, az első
próbavonulásomon Kaposváron egy olajozott gépezetet
láttam az esetkocsin. Egy rosszulléthez vonultunk
ki. Mindenki pontosan és precízen tette a dolgát,
nem volt hangos szó, nem volt kapkodás. Csodáltam
ezt az összeszokott csapatot. Egy fikarcnyi félsz sem
volt a szemükben, pedig én majdnem odahánytam az
ijedtségtől, és a sok kanyargástól, fékezéstől… A
sofőrünk, egy nyugdíj előtt álló mokány kis ember,
egy rallyversenyző ügyességével vitt minket a belváros
forgatagában. Két kivonulás között pedig imádott
mesélni. A mai napig emlékszem, ahogy fel-alá járkál
a mentőben, és csillogó szemmel magyarázza,
hogy melyik eszközt melyik esetnél használták fel…
O.: Volt személyes konfliktusod?
KS: Igazából nem. Ebből az első időből is csak egykét
gyerekes csínytevésre emlékszem… Például
egyik délután a garázsok körül őgyelegtem. Láttam,
hogy hátul a munkaasztal mellett beszélget néhány
szerelő. Mit tudtam én, hogy ki a „műhelyfőnök”,
melyikük a „garázsmester”. Az egyik magasabb széken
egy köpcös, szemüveges, svájcisapkás kis ember
ült nyakig olajos szerelőruhában. (Mint később megtudtam,
ő volt „Csima” műhelyfőnök.) Kedélyesen
beszélgetett a többiekkel. Én pedig megláttam a háta
mögött a falra akasztva egy jókora szalmakalapot…
Egy hirtelen ötlettől vezérelve egyszercsak lekaptam
a kalapot a szögről, és a fejébe nyomtam… „Ez pont
jól áll magának!” – szóltam. Csima csak ült egy darabig,
vörösödött a feje, majd egy felrobbanó vulkán
robajával rámordított: „Hol az ápolók helye? Mit
keres maga itt? Takarodjon előre a tartózkodóba!”
(Mindezt mondta a társai fuldokló, visszafojtott kacagása
közepette.) Vagy van egy másik, „félrehalláson”
alapuló kis történetem is: dr. Szerémy a sikeres
alapvizsga után átadta a munkaszerződésemet, majd
odaszólt a Kőrösi nevű gazdasági vezetőnek, aki
szintén az irodában tartózkodott: „Kőrösi Pajtás! Ezt
és ezt intézze el… stb.” (Én úgy értettem: „pajtás”.)
Na, elköszönőben gondoltam én is idomulok az új
megszólítási rendhez, és harsány „Viszontlátásra
Szerémy Pajtás!”-sal köszöntem el… „Na, azért a
Rákosi-korszak már rég lezajlott! Nálunk, a mentőknél
a „Bajtárs” megszólítás dívik!” – mondta ő, és
mindannyian elnevettük magunkat…
O.: Ezek után jött a „mélyvíz”?
KS: Hát igen. Fonyódon mindjárt az első kivonulásom
egy horrorfilmbe illő autóbaleset volt… Nyár
derekán szinte vibrált a levegő az aszfalt felett. Balatonfenyvesre
kellett mennünk. A felüljárótól alig 200
m-re visszafelé egy nyugdíjas bácsi Zastava típusú
személygépkocsijával oldalról nekihajtott egy szippantós
teherautónak. A szippantós kocsi tartalma
kifolyt az útra, a Zastava pedig fordult néhányat a
tengelye körül. Szegény bácsi kint könyökölt az autó
ablakában, az agya pedig mint a függőcinke fészke…
„Na Sanyi!” – mondta a sofőröm – „Most átestél a
tűzkeresztségen! Ha ezt bevette a gyomrod, akkor
tényleg mentős maradsz!”
O.: Milyen benyomásaid voltak a fonyódi mentőállomásról?
KS: Amikor odakerültem, én voltam a legfiatalabb.
Csupa rutinos öreg „róka” dolgozott ott akkor. Tóth
Laci bácsi volt a főápoló. A garázsmesterrel, Balogh
Géza bácsival mindig ugratták egymást: „Na
Csempőte, böllenkedjünk? Böllenkedjünk Gercsula!”
– ez volt a szava járásuk. Nagyon jó csapat volt, és
szinte egy család a Pergel János gkvez., Böröcz József
gkvez. és Hajzer István máp. alkotta triumvirátus…
A nyugdíjas Pergel Pali bácsinak sokat segítettem
fát vágni. A Csapó Jani bácsi (egy nyugis, jó
kedélyű mentőápoló) egyszer megrovást kapott, mert
Fonyódi bajtársakkal a Fonyódi Mentőállomás fennállásának 40. évfordulóján 2011-ben
228
nyár közepén, rekkenő hőségben a fekete posztó
szolgálati nadrág helyett piros klott gatyában vezette
a telefonos szolgálatot… (Mindaddig nem volt baj,
amíg ülve beszélgettek az ellenőrző főorvossal, de
hát a végén jött a kézfogás, és fel kellett állni… „Hát
magán meg milyen nadrág van?”) Munkatársam volt
még: Bartalus Gergely gkvez. (Ő állítja, hogy Marcaliban
egyszer valamilyen csajhoz akartunk fölmenni,
és azon tanakodtunk, hogy a rádiót akkumulátorral
együtt szereljük ki, és vigyük fel a lány lakására…
Mert ugye a kivonulások alkalmával a rádiónak mindig
bekapcsolva kellett lennie. De én erre a csajozós
történetre őszintén szólva nem emlékszem. Arra sokkal
inkább, amikor a Gergő arról mesélt, hogy hogyan
csábította el a keletnémet fruskákat a Trabant
kombijával, és utána fáradtan hogyan aludt a spájzajtóban
állva…), Varsányi Laci bácsi gkvez. (egy
rendkívül választékos beszédű, udvarias modorú jó
sofőr), Engis Tibor gkvez., Nógli József gkvez., Fábián
Béla máp., Ferencz Karcsika máp., Magyar Fecó
máp., Zákányi „Csicsó” János máp., Tóth Tamás
máp., Bősze Laci máp., Gyöngyike, a mindig kedves
gazdasági vezető, aki néhányszor a 363-as jelzésű
szabályzat tanulmányozására figyelmeztetett, és nem
utolsó sorban Diósi Sándor mentőtiszt, akire nagyon
felnéztem, akitől rengeteget tanultam, és aki végtelen
jóindulattal és türelemmel terelgetett engem a mentőápolóvá
válás rögös útján… „Te tüdő!” – ez volt a
legerősebb káromkodása, ha valamit elrontottam…
O.: A kocsipark?
KS: Sok bajunk volt a NYSA autókkal. Akkor egy
rövid időre esetkocsit csináltak Fonyódon, mindenféle
pótszekrényeket szereltek az amúgy is szűkös betegtérbe.
A gyári zöld műanyag burkolatok egész jól
néztek ki, de a hordágyat és a székek alatti fiókokat
már itt szerelték be Magyarországon. Az ablakok,
ajtók nem zártak pontosan, ezért a betegtér elég huzatos
volt. A hátrafordítható anyósülés rögzítése nem
volt megbízható, párszor én is hanyatt estem vele…
A linóleumos padlót állandóan vikszeltük, hogy egy
kicsit fényesebbnek tűnjön… Emlékszem, egy németre,
aki a fonyódi rendelőintézet előtt egy felbillenő
aknafedélre lépett… Egyik lábával leesett az aknába,
a másik derékszögben kint maradt. Combcsonttörése,
szeméremcsonttörése lett és komoly fájdalommal
járó lágyrészsérülései voltak. Amikor nagy
nehezen, fájdalomcsillapítók adása és kellő rögzítés
mellett végre be tudtuk tenni a mentőbe, körülnézett,
és kinevetett bennünket… „Ez a magyar mentő? – Ez
egy játékautó!”… Pedig a felszereléseink már egész
jók voltak. Az alumínium mentőláda mellett már volt
Ambu-táskánk (Ruben ballonnal, maszkkal, taposószívóval).
Volt defibrillátorunk, és vacuum matracunk
is. Pneumatikus sínjeink is voltak, amik deformált
törések rögzítéséhez ugyan nem voltak jók, de
adott esetben vérzést is lehetett velük csillapítani. Az
autók műszaki állapota viszont valóban „hagyott
némi kívánnivalót maga után”. Sokszor a Budapestről
lehozott új autókat másnap már vihettük is vissza
motorcserére… Az ékszíj állandóan elszakadt, a sebességváltó
kar állandóan kiesett a helyéről (nem egy
alkalommal el is tört, és a vacuumpumpaszárral kellett
helyettesíteni). A kocsikat sűrűn kellett szemlézni,
olajozni, zsírozni, szerelgetni… Télen a gyenge
motor miatt hólánccal is gyakran elakadtunk. Ha
jóidőben egyik-másik kivételes autóval sikerült elérnünk
a 100-120 km-es álomhatárt (ilyenkor az egész
kaszni beremegett), bizony meg kellett nézni, hogy
az olajszint nem csappant-e meg tetemesen…
O.: Milyen eseteid voltak Fonyódon?
KS: Egy egyetemista fiúra emlékszem. A barátnőjével
és egy másik évfolyamtársukkal hármasban leugrottak
egy hétvégére Balatonberénybe. Valamin öszszevesztek,
és a srác hátul a nyaraló mögött felakasztotta
magát egy cseresznyefára. A lány valamiért
hátrament és észrevette, elkapta a lábát. Mikor mi
kiértünk, már eszméletlen volt, és hypoxiás görcsei
voltak. (Diósi Sanyi mentőtiszttel esetkocsiként vonultunk
ki.) Jó somogyi „bicskás” gyerek voltam,
elvágtam a bálazsinórt. Intubáltuk, vénabiztosítás
után sokféle gyógyszert adtunk (pl. görcsoldókat,
nagydózisú steroidot a nyaki gerinc sérülésére…),
rögzítettük vacuum matracban és meg sem álltunk
vele Kaposvár KH. Intenzív osztályig. Hónapok
múlva beállítottak a mentőállomásra. Hoztak egy
italt, és megköszönték, hogy segítettünk…
O.: Sok baleset volt a Balaton-parton?
KS: Sok. Rengetegen voltak nyaranta a parton. Akkor
volt a német határnyitás (1989), és itt nálunk
találkoztak a keletnémetek a nyugatnémet rokonaikkal.
Sok volt a lengyel is. Fonyódon óriási lengyelvásárok
voltak. Csak azon az egy nyáron a mi körzetünkben
(Balatonmáriától-Balatonlelléig) 11 ún. „halálfejes”,
sekély vízbe ugrásos baleset történt. Többségében
német férfiak részegen fejest ugrottak a stégről
vagy a lejáróról a félméteres vízbe. Egyből el is
nyíródott a nyaki gerincük. Sokan már út közben
lebénultak – fokozatosan lábtól felfelé. (Különösen a
IV. nyakcsigolya törése veszélyes. Itt sok idegpálya
kereszteződik. Ha elszakad a gerincvelő (ez az ún.
harántlaesio), a tudomány jelenlegi állása szerint újra
„összeragasztani” nem lehet. Nyaktól lefelé lebénulnak
a vázizmok. Általában alulról felfelé haladva, és
mikor eléri a bénulás a bordaközti légző izmokat –
bekövetkezik a fulladásos halál. ) Hiába vágtattunk
velük szirénázva két álló kocsisor között a felezővonalon
a siófoki kórházig, bizony sokukon már nem
lehetett segíteni… Emlékszem még sok autóbalesetre
az M7-esen. Egy fiatal tíz év körüli német fiút
Fonyódligeten úgy dobott fel egy gyorshajtó, mint
egy marionett babát… Halálra válva feküdt az út
szélén. Megvizsgáltam, és megállapítottam, hogy az
egész testet ért horzsoláson kívül nincs más sérülése,
nincs csonttörése. A szülei is jelen voltak, nagyon
aggódtak, és hálásan néztek rám, mikor kötözés közben
elmondtam nekik, hogy a fiuknak nagy szeren229
cséje volt, megúszta kisebb sérülésekkel a balesetet…
Ekkor odadülöngélt egy nagyképű részeg alak,
és azzal hencegett, hogy ő egyetemi sebészprofeszszor,
álljunk félre! Na elküldtük a melegebb éghajlatra…
Megmondtuk neki, hogy felőlünk az Atyaúristen
is lehet, de részegen ne zavarja a munkánkat!.
Egy másik hűvös hajnalon ugyancsak Fonyódligetre
riasztottak bennünket egy német autóshoz, aki frontálisan
ütközött egy kamionnal. Úgy be volt szorulva,
hogy alig tudtuk kiszabadítani. A sofőröm (Böröcz
József) jó erőben volt, letépte a személykocsi ajtaját,
így tudtunk hozzáférni a sérülthöz. A fiatal német
férfinak többszörös nyílt lábszártörése, és koponyaalapi
törése volt. Orrából folyt a véres agyvíz. Önkívületben
azt ordította: „Lass mich in ruhe!” (Mint
később megtudtuk, öngyilkos akart lenni.) Szépen
kiemeltük, bekötöztük, rögzítettük és kórházba vittük…
Balatonfenyvesen, a kisvasút melletti kereszteződésben
egy nyári estén egy nyugatnémet srác tűzpiros
nyitott sportkocsival vitt egy keletnémet lányt.
Összeütköztek egy másik autóval, mert nem adták
meg az elsőbbséget. A lánynak leszakadt az orra és a
szája. Nagyon vérzett, nehezen tudtam bekötözni. A
fiú elfutott, az ijedtségen kívül semmi baja nem lett.
Már visszafelé jöttünk a marcali kórházból, mikor
megláttuk, hogy a fiú egy közeli kerítés mögé bújva
lesi az épp helyszínelő rendőröket. „Nosza kapjuk
el!” – mondtam a sofőrömnek. Bekapcsoltuk a szirénát,
kéklámpát és villámgyorsan odakanyarodtunk
mellé. Mire a rendőrök feleszméltek, a kevés német
tudásommal már rá is beszéltem a fiút (akinek az
ijedtségtől földbe gyökeredzett a lába), hogy vállalja
csak szépen a tettének a következményeit… Szintén
nyáron történt, hogy egy fiatal fonyódi fiú Simson
motorral kézen fogva húzott egy biciklis lányt. (Akkoriban
az a fiatal, aki „menőzni” akart, Simson motoron
járt. Akinek Verhovina, Riga, Komár, Romet,
vagy Babetta jutott, az már nem volt olyan menő.)
Az egyik fonyódi dombról gurultak lefelé. Lent a
kereszteződésnél a kerékpáros lány nem tudott lefékezni,
egy KAMAZ teherautó elütötte. Agyalapi
törése lett. Orrából és egyik füléből is folyt a véres
liquor. Nagyon félt, hogy nem fog rendesen meggyógyulni.
Aztán úgy tudom, teljesen felépült, és összeházasodtak…
Jónéhány vonatbalesethez is volt szerencsém
kivonulni. A Fonyódról Kaposvár felé vezető
út kezdetén van egy éles kanyarral kombinált sorompó
nélküli vasúti átjáró. Egy darus IFA egyszer
Kaposvár felől a piros jelzés ellenére a kanyarból
kiérve ráhajtott a sínekre. A vonat kb. 100 m-t tolta
maga előtt… A teherautó vezetője kirepült az ütközés
pillanatában. (Valószínűleg nem volt bekötve a
biztonsági öve.) Testét a balesettől kb. 50 m-re a
szántóföldön találtuk meg fej nélkül… Diósi Sanyi
mentőtisztünk mondta, hogy jó lenne, ha a fejet nem
egy arra kószáló gyerek, vagy valaki más találná
meg… Végül a háton fekvő holttestet hasra fordítottuk,
és a hátra hajlott összelapított fej ott volt a két
lapocka között…
A legtöbb beteget a marcali kórházba vittük. Dolgozott
ott a Baleseti Ambulancián egy dr. Fekete
nevű kezdő orvos. Egyszer estefelé egy kislányt vittünk
be hozzá, olyan 4 éves lehetett. A bicikli hátsó
csomagtartóján ülve bekapta a lábát a küllő. Egyik
lábszára és bokája hátrafelé kifordulva ficamosan
eltört. Dr. Fekete kizavart minket a vizsgálóból, azt
mondta, hogy boldogul egyedül is, kint várjunk. Ezek
után furcsa hangok szűrődtek ki a folyosóra… Mintegy
20 percnyi ordítás, jajgatás és kiabálás után
egyszercsak kivágódott az ajtó, és dr. Fekete feldúlt
arccal közölte: „Jöjjenek be! Nem bírok vele!” (Egy
4 éves kislánnyal…) Megnyugtattuk a kislányt, talán
javasoltuk a doktornak, hogy fájdalomcsillapító adása
nélkül ne próbálja meg mégegyszer visszarángatni
a sérült végtagot, és talán behívtuk a kislány anyukáját
is… Végül csodák csodája eljutottunk a gipszelésig
is mindenféle ordítozás nélkül… Mindezek után a
sofőröm (Bartalus Gergely, becenevén: „Martalóc
Gerő a hangerő”) odaállt az adminisztráló orvos mögé,
és kisvártatva megjegyezte: „Doktor Úr! Hogy
maga milyen jól tud gépelni!” „Na ugye!” – jött a
válasz – „Ugye én is értek valamihez!”
Volt sok szülésünk is, de általában mire kiértünk a
helyszínre, már megszületett a baba… A köldökzsinórt
gyakran én vágtam el. Aztán újszülöttet jó melegen
betakargatva az édesanyjával együtt minden
esetben kórházba szállítottuk… Egy kis vékony cigány
szülőnőre emlékszem… Marcali határában elfolyt
a magzatvíz. Első szülése volt, úgy gondoltuk,
lassan tágul a szülőcsatorna. A magzatvíz elfolyása
általában jelzi, hogy rövidesen (kb. 10 percen belül)
megindul a szülés, de a hajas fejbőr még nem látszott
a szeméremrésben, és a fájások sem állandósultak.
Gyorsan fölfutottunk a hordággyal a szülészetre, ahol
épp nem volt orvos, csak nővér. Mondtuk, hogy a
kitolási szak pillanatokon belül el fog kezdődni, mire
a nővér nem sokat teketóriázott, csinált gyorsan egy
episiotomiát (egy kis bevágás a szeméremrés alsó
részén), és már jött is kifelé a baba feje… A kis cigány
nő sikoltozott: „Gyilkosok! Ezt még megkeserülitek!”
Csak akkor nyugodott meg, mikor a baba
minden probléma nélkül megszületett és a hasára
tettük…
A fonyódi időszakot végül egy gyógyszermérgezéses
esettel zárom. Balatonfenyves-alsóra kellett kimennünk
éjjel egy vízparthoz közeli nyaralóhoz. A
szomszédok állították, hogy a teljesen lezárt nyaralóban
egy fiatal nő van, aki szerelmi bánatában öngyilkossági
szándékkal begyógyszerezte magát. A szabályok
nem engedték volna, de úgy gondoltuk, hogy
betörjük az ajtót. (Meg kellett volna várnunk a rendőrséget,
de szorított az idő, emberéletről volt szó! Azt
gondoltam, hogy a rendőrök majd utólag lezárják a
nyaralót.) A sofőröm egy ügyes mozdulattal leemelte
a bejárati ajtót. Bent egy 20 év körüli nagyon szép, és
230
nagyon részeg nőt találtunk. Az ágyon ült és valami
Günter nevét hajtogatva egy férfi fényképét nézegette…
Kérdeztük tőle, hogy milyen gyógyszert vett be
az ivás mellett? Mutatta az ágyon üresen álló gyógyszeres
leveleket, dobozokat… 38 tabletta Tisasen
széklethigítót vett be! („Hát ettől ugyan nem fogsz
meghalni!” – gondoltam.) Meghánytattuk, és az volt
a szabály, hogy detoxikálásra a mosdósi kórházba
kellett szállítanunk. Nagyon sajnáltam szegényt. Út
közben többször meg kellett állnunk a kezdődő hasmenése
miatt… Mosdóson aztán bevitték egy körülcsempézett
mosdóhelyiségbe, és ruhástul ráengedték
a hidegvizes slagot! (Ezt a drasztikus eljárást ma már
szerencsére ritkán alkalmazzák a kijózanító állomásokon…)
O.: Iskolába nem kellett járni?
KS: De, hogyne. A belépéskor eleve olyan munkaszerződést
írattak alá velem, ami arra kötelezett,
hogy 5 éven belül elkezdem a mentőápolói tanulmányaimat.
Az országban akkor kevés helyen indult
ilyen 2 éves mentős tanfolyam. Fonyódhoz legközelebb
Pécsen volt ilyen képzés. A pécsi mentőállomásra
jártunk dr. Farbaky Iván kezei alá. Jó kis szülészet
előadásokra emlékszem… Tóth Tamás ápoló bajtársammal
együtt kezdtük a tanfolyamot, de én elég
meggondolatlanul 1989 decemberében félbehagytam
ezt az iskolát. (Akkor már újra készültem az újabb
orvosegyetemi felvételimre.) Tóth Tamással, aki
akkor már a 30-as éveit taposta, volt egy emlékezetes
esetem… Tamás, mit szépítsük, az alkohol rabja volt.
Volt is ebből több-kevesebb problémája. Sokszor
elkésett munkából, mert rossz vonatra szállt. Egyszer
pl. Balatonberényből telefonált, hogy elaludt a vonaton
és „túlment”, majd valami visszafelé jövő vonattal
érkezik. Sokszor megcsinálta azt is, hogy műszak
végén átment a mentőállomással szembeni „Kismentő”
vendéglőbe, majd miután alaposan a pohár fenekére
nézett, visszajött az állomásra aludni… Ilyenkor
rendszerint a TV előtti fotelben aludt el, és másnap
reggel 7h-kor onnan felkelve állt újra munkába. Mégis
szerettük, „falaztunk neki”, mert józan pillanataiban
nagyon művelt és értelmes tudott lenni. Próbáltuk
segíteni, mert tudtuk, hogy kisgyereke van, és a
válás után nehéz anyagi helyzetbe került. Nos, egy
hideg őszi reggelen ültem a vonaton (nagyon korán,
5h-körül indult a vonat Kaposvárra, ahol át kellett
szállnunk buszra, hogy 8h-ra Pécsre érjünk), amikor
indulás előtt pár perccel megjelent Tamás kimosakodva,
öltönyben, nyakkendőben. Leült velem szemben,
és már-már azt gondoltam, hogy végre rendes
ember lesz belőle, amikor a zakója belső zsebéből
elővett egy laposüveg pálinkát és egy húzásra kiitta
az egészet. Hát nem kell mondanom, hogy utána
milyen állapotba került. Tiszta ciki volt. Kaposváron
már mindenki leszállt, már jött a takarítónő a felmosó
vödörrel, de Tamásunk csak horkolt. Rautek műfogással
vittük le a peronra a takarítónő segítségével.
(Ő a lábát fogta, én a Tamás hónalja alatt átnyúlva
karjait a mellkasához húztam.)A peronon aztán már
egyedül húztam végig. A kb. 50 m-es távon jól elkophatott
a cipője sarka. Húztam, húztam. Fel a felüljáró
lépcsőjén, át a buszpályaudvarra. Jól megbámultak
bennünket. Ha nem tornáztam volna rendszeresen,
nem bírtam volna végigvonszolni. A buszra
valahogy fölpasszíroztam, és mire Pécsre értünk, már
erős támogatás mellett tudott járni. Az órákat végigaludta.
Farbaky főorvos úr néha jelentőségteljesen a
vállára tette a kezét, akkor pár pillanatra „felijedt”,
majd újra az asztalra borulva aludt tovább. Tamás
végülis sikeresen megszerezte a mentőápolói képesítést,
de alkoholizmusa rövidesen a sírba vitte… Még
csak a 40-es évei derekán járt…
O.: Hogy kerültél Nagykanizsára?
KS:1990-ben újra sikertelenül felvételiztem az orvosira.
Annyi pontom volt, amivel gyógyszerésznek
felvettek volna, de oda meg nem mentem el. Azon a
nyáron behívtak katonának, és az egy éves katonai
szolgálatomat Nagykanizsán a Thúry György Gépesített
Lövészdandár „Harckocsi” Zászlóaljánál töltöttem
le. Az alapkiképzés után kerültem érettségizett
emberként „írnok” beosztásba a harckocsizókhoz.
Arra nem gondoltak, hogy a 190 cm-es magasságommal
a harckocsiban semmire sem tudnak használni.
A tank 4 tagú személyzetének: vezető, irányzó,
töltőkezelő, parancsnok egyaránt 170 cm alattinak
kell lennie. Így aztán sokszor voltam őrségben,
belszolgálatban.
Megtetszett ez a város, és mivel a dédapám is itt
lakott (vízmérnökként ő volt a háború előtt a nagykanizsai
székhelyű Principálisvölgyi Lecsapoló Társulat
társulati igazgatója, pénztárosa és vízmestere),
úgy gondoltam, hogy én is szerencsét próbálok itt.
Először nem volt hely a mentőknél. Mivel jól tudok
úszni, három és fél évig (1991-1994) úszómesterként,
és művezetőként dolgoztam a Kanizsa Uszoda és
Strandfürdőben.
Az egyik elsősegély oktatás alkalmával szólt a Parti
István mentőtiszt, hogy most van felvétel a nagykanizsai
mentőállomáson, érdeklődjek dr. Szollár
István állomásvezető főorvosnál. Dr. Szollár barátságosan
fogadott, hellyel kínált, majd jellegzetes öblös
hangján megkérdezte többek közt, hogy mennyit
keresek az uszodában… Mondtam, hogy 25000 Ft a
havi bérem. „Akkor maga nem fog visszajönni a
mentőkhöz!” – mondta ő. És egy hónap múlva 6000
Ft kezdő fizetéssel újra mentőápoló lettem…
O.: Újra iskolába akartál járni?
KS: Talán igen… Szerencsém volt, mert mindjárt
abban az évben beiskoláztak. Zalaegerszegre jártam
levelező tanfolyamon a Deák Ferenc Egészségügyi
Szakközépiskolába, és két év múlva általános ápolóáltalános
asszisztens képesítést szereztem. Ezt követően
Budapesten szereztem mentőápolói képesítést
(szintén 2 éves levelező képzést követően). S. Horváth
László mentőtiszt bajtársammal együtt jártunk
ebbe a budapesti iskolába. Szerintem ez a két év
231
mindkettőnknek egy érdekes kirándulás volt. Felfedeztük
a fővárost, és olyan nagyszerű tanároktól tanulhattunk,
mint dr. Mártai István (az OMSZ korábbi
főigazgatója), Tóth Attila (OMSZ vezető mentőtiszt),
Győrfi Pál (az OMSZ kommunikációs igazgatója és
szóvivője), dr. Szegeczky Dezső (a legnagyszerűbb
gyermek oxyológus), dr. Márton Erzsébet… Még dr.
Zacher Gábor, a híres toxicológus is tartott nekünk
néhány előadást… A mentőmúzeumban személyesen
dr. Felkai Tamás (az 1954-ben indult rohamkocsi
szolgálat első főorvosa) kalauzolt végig bennünket.
2008-ban pedig részt vettem a SOTE által Szombathelyen
az Eü. Főiskolán szervezett ún. „KIM” (Kiemelt
Mentőegység) képzésen.
Budapesten 1996-ban a Markó utcai szálláson a
mentőápolói iskolában: Bartók Péter, S. Horváth
László, Palotai Attila, Maróti Krisztián, Klaszán
Sándor
O.: Nagykanizsán milyen csapat fogadott?
KS: Itt is túlsúlyban voltak az idősebbek. Épp továbbképzés
volt az első munkanapomon. „Öcsi, ülj le
ide mellém! Itt van egy üres szék!” – mondta a galambősz
hajú „Milli” bácsi (Milávecz László máp.).
Milli bácsi nagyon érdekeseket tudott mesélni régi
időkről, emeletes hordágyakról, mikor a felső terhes
nő végignézte az alsó szülését… Harckocsis téli
mentésekről, ahol a hordágyat ráerősítették a torony
nélküli harckocsi vontató (a „Bika”) testére… Az
éves rendes továbbképzést Léránt Lajos megyei vezető
mentőtiszt tartotta. (Szegény Lajos sincs már
köztünk. 2002-ben egy késő őszi napon csónakos
horgászat közben a viharos Balaton elragadta, pedig
a Balaton szerelmese volt…) Nagy vehemenciával,
előadását példákkal színesítve magyarázott. Csodálkozva
hallottam, hogy az újraélesztés protokollját
ismét változtatták 2:5, 1:5-ről (2 befúvás, 5
mellkaskompresszió) 2:15-re. Lajos elmondta, hogy
az utóbbi időben a lélegeztetéssel szemben egyre
nagyobb hangsúlyt kap a komprimálás. „A szívet
minél előbb munkára kell bírni!” (Ma pedig már 30
kompressziót végzünk 2 befúvás mellett.) A nap
további részében áttekintettük az elsősegélynyújtás
egészét. Kaptunk tűz- és munkavédelmi oktatást is.
Lajos kérésére (amolyan bizonyító erejű „fegyvertényként”)
bemutattam a sapkakötés egyik módszerét.
(Ez rendes húzás volt Lajostól. Azt szerette volna
demonstrálni, hogy újdonsült munkatársaim lássák,
valamit konyítok a mentőzéshez… Ez mindjárt hatott
is. Milli bácsi szótárában „Öcsi”-ből rögtön „Sanyika”
lettem.
O.: Aztán jöttek a dolgos hétköznapok?
KS: Apránként mindenkit megismertem. A Konecz
Lacival (gkvez.) és a Lőrincz Lacival (gkvez.)
(mindketten Pestről kerültek Nagykanizsára) élményszámba
ment Budapestre mentőzni. Úgy ismerték a
fővárost, mint a tenyerüket. (Akkoriban sok volt a
pesti szállításunk, sokat jártunk pl. a Heim Pál
Gyermekkórházba, a Művégtaggyárba, az Amerikai
úti Idegsebészetre…). Márton Laci bácsival (gkvez.)
is nagyon szerettem dolgozni. Ő egy ugri-bugri,
ügyes és meglepően erős kis ember volt. (A fogával
fel tudott emelni egy széken ülő embert.) Pályafutása
során az alföldről indulva 13 mentőállomáson dolgozott.
Óriási történeteket tudott mesélni… Éjszakánként
mindig horrorfilmet nézett, és mikor reggel
mentünk a művesés betegekért, elmesélte, hogy pl.
„hogyan jöttek ki a néger hasából a méhek”…Bozsok
Jancsi bácsi (gkvez.) vadásztörténetei szinte
Münchausen báró kalandjaival vetekedtek („Egy
lövéssel 3 vaddisznót terítettem le”… stb.), az volt a
szavajárása, hogy: „Megyek kamposz de vojtekádeszbe!”
(Értsd: A Csapi-hegy.) „Húspogácsa legyen
és borleves!”. Gál „Kupec” Jani bácsi mentőápoló
Ringo Starr-nak hívta a ffi. betegeket, Tina Thurnernek
a nőket. „Na, ugorjon be papa!” kiszólással segítette
be a beteget a mentőbe… Kupecről sok vicces
történet terjeng mentős berkekben. Az egyik ilyen
szerint egyszer rossz mentőbe szállt be Budapesten a
Markó utcai mentőközpont előtt. (Itt volt régen a
„Tranzit”, az a néhány szoba, ahol pl. az Alföldről
érkező betegek a Dunántúl felé a csatlakozásra vártak.
Én is sokszor vittem innen pl. Szegedről Balatonfüredre,
a Szivkórházba utazó betegeket.) Kupec
beugrott a sorban álló mentők egyikébe, és elindultak.
Ebben a kocsiban is feküdt a hordágyon beteg,
de mivel az ápolói székből (ami a sofőr háta mögött a
betegtér felé fordítva hátrafelé nézett) nem lehetett a
hordágy magasan feltámasztott háttámlájától világosan
látni a beteg arcát, fel sem tűnt neki, hogy ez nem
az ő betege. Már jócskán elhagyták Budapest határát,
amikor a sofőr hátranézett, és csodálkozva megkérdezte:
„Hát te meg ki vagy?” Akkor derült ki, hogy
ez egy szolnoki mentő… Ruskó „Cicumicu” Tibi
bácsi (gkvez.) sürgős eseteknél „előmelegített olajgumikkal”
hozta a kocsit, és a zebránál mindig udvariasan
megállva kikiabált a mosolygós fiatalasszonyoknak:
„Na, szteppeljen át bébikém!” Ferencz Pista
bácsi (gkvez) a beteg háza előtt megállva egy angol
úr kimértségével szólt hozzám: „Sándor kérem, nézze
meg a beteget, ha nem szükséges, nem szállnék ki
a mentőből…” Antal Pista bácsi mentőtiszt volt a
232
főápoló. Nagyon precízen dolgozott. Amikor néha az
esetkocsin beosztott maga mellé, sokat magyarázott,
és tanított. Mindig nagyon lelkiismeretesen látta el a
betegeket. Bíró Lajos volt a garázsmester. Ő kivétel
nélkül minden reggel ellenőrizte a kocsik műszaki
állapotát… Szállóigévé vált mondása: „A munkatársait
senki meg nem válogathatja, de a barátait igen!”
Mártika, a gazdasági vezető nagyon jó érzékkel tudta
„helyre tenni” a néha kezelhetetlennek tűnő „marcona”
férfiembereket.
Az állomásvezetőnk: dr. Szollár István sebészként
akár kisebb műtéteket is végre tudott hajtani kint a
helyszínen. Nagyon nyugis embernek és jó szakembernek
ismertem meg. Sokszor csináltunk vele centrális
vénát, sok szubklávia kanült elhasználtunk. A
mentősök szabadidejükben sokat horgásztak, vadásztak,
kertészkedtek. Pötrétén, a tavon külön kis házat
és tutajt ácsoltak. (Ennek a főorvos úron kívül Szabó
Pisti („Gülü”) és a Horváth Attila („Fürti”) gépkocsivezetők
voltak az építői.) Sokan málnáztak, fenyőztek,
hogy a mentős fizetést egy kicsit megtoldják.
O.: Itt már Toyota mentők voltak?
KS: A ROKO (Rohamkocsi) egy Mercedes volt, a
Nysa mentőautókat pedig még 1991-92 táján kezdték
felváltani a Toyota Hiace típusú „csodaautók”. Ezek
az autók minden csont nélkül 7-800 000 km-t futottak,
pedig nálunk a városi sok gyorsulás-fékezés
során valóban nyúzva volt a motorjuk. A betegterük
ugyan kicsi volt (ezt is itt Magyarországon szerelték
be), de épp megfeleltek „sima mentőkocsinak” (tehát
ahol egy mentőápoló és egy gkvez. vonul ki). A
hosszabb szállítások alkalmával úgy suhantunk az
autópályán 130-140 km/h-ás sebességgel, hogy öröm
volt benne utazni!
Budapesten a Markó utcában 2002-ben
O.: Mesélj néhány érdekes esetet!
KS: Az első önálló kivonulásom Nagykanizsán is
egy autóbaleset volt. Méghozzá buszbaleset!
Milávecz Laci bácsi volt a telefonos szolgálatvezető.
Az esetkocsi egy másik betegnél volt kint. „Na Sanyika!
Ez egy buszbaleset! Tömeges! Első a visszajelentés!”
– szólt Milli bácsi nagyon helyesen.
A tömeges baleseteknél ugyanis van egy olyan
szabály, hogy az első kiérkező mentőegységnek nem
szabad fejvesztve hozzákezdenie a sérültek ellátásához,
hanem a helyzet gyors áttekintése, ill. felmérése
után a lehető legrövidebb időn belül vissza kell szólni
a szolgálatvezetés felé a további veszélyhelyzetről, a
sérültek számáról, súlyossági fokáról, a további mentőerők
és műszaki mentés igényéről, a helyszín megközelíthetőségéről,
ill. a helyszín egyéb sajátosságairól,
pl. ivóvíz, fedett sebesültgyűjtő hely lehetősége.
Esetünkben a Szőlőskert Fogadótól kb. 500 m-re
Kaposvár felé a reggeli busz szerencsére kevés utassal
a fedélzetén megcsúszott az úton, és beleborult a
meredek partoldalba. Fejtetőn mentünk végig a buszon.
Nem volt benne már senki. Az összes ablak
kitört, mindenki kimászott, kisebb horzsolásokkal, és
azt hiszem egy bokatöréssel megúszták. Hanem a
buszsofőr beszorult a busz és a partoldal közé. A
vezető felőli lépcsőfeljáró nekifeküdt a töltésnek, ez
alatt volt a sofőr combja. Félő volt, hogy amputálni
kell. Segélykocsit kértünk, és darut. A rövidesen
kiérkező esetkocsival az Antal Pista bácsi mentőtiszt,
és a Horváth Róbert ápoló jött ki. Vénabiztosítás után
nagy dózisú kábító fájdalomcsillapítót (Dolargan)
adtak be a sofőrnek, aztán a daru megbillentette a
buszt, így sikerült kiszabadítani a sérült, összenyomódott
lábat. Végül a kórházban kis idő múlva rendeződött
a sérült láb vérkeringése, nem kellett amputálni.
A másik: 1995 környékén voltam kint egy érdekes
áramütésnél. A Dózsa utcai használaton kívüli téglagyár
épületeiben akkoriban hajléktalanok tanyáztak.
Egyikük egy hűvös, sáros reggelen úgy döntött, hogy
véget vet hányatott életének. Felmászott egy közeli
villanyoszlopra és jobb kézzel megfogta a magasfeszültségű
vezetéket. Mikor kiértünk, a villanyoszlop
mellett feküdt. Jobb tenyerén óriási kráterű áramjegy
volt látható, szélén a jellegzetes, páfrányszerű rajzolatokkal.
Pechjére nem halt meg, válságos állapotban,
de élve szállítottuk be a nagykanizsai kórházba. A
magasból esés következtében eltört az ágyéki gerince,
deréktól lefelé lebénult és további hátralevő
(amúgy is nyomorúságos) életét tolószékhez kötve
volt kénytelen leélni. Az áram a jobb kezén bejutva
végigment a jobb oldalán és a jobb lábháton szintén
kráterszerű, de kisebb áramjeggyel távozott. (Cipő
volt a lábán, de nem volt befűzve, a cipőtalp szigetelt,
így az áram a könnyebbik utat választotta.) Mikor
kiértünk, a kezén olyan volt a bőr, mintha gépzsírral
kente volna be. Szerencséje a szerencsétlenségben
annyi volt, hogy az áram valószínűleg elkerülte
a szívét.
Eszembe jutott egy másik érdekes is. Egyszer egy
Zalaegerszeg-Pózva „külső-belső” kórházi betegszállítás
kapcsán találkoztam egy 50 év körüli fickóval,
aki elmesélte az életét. Az öt éves kisfia nekiállt a
tévét szerelgetni, babrált vele hátul, mikor a 14 éves
nővére bejött a szobába, és a tévé kissé távolabb eső
233
dugóját bedugta a hosszabbítóba. (Nem látta, hogy
kisöccse ott ügyködik.) A kisfiú azonnal meghalt. A
lány röviddel ez után terhes lett, kicsapták az általános
iskolából. Mindennek a tetejébe a felesége is
elvált tőle, de mivel anyagi gondok miatt nem tudtak
külön költözni, a feleség a közös háztartásba hozta
újdonsült barátját. Így kellett volna négyesben élniük
tovább. Ezt azonban betegünk már nem tudta elviselni,
suicid szándékkal begyógyszerezte magát. Így
került Pózvára, a pszichiátriára. A történetnek még
nincs vége, mert amikor Zalaegerszegen beüzemelték
az MR-t, az első próbaüzemet augusztus környékén
pont rajta próbálták ki. Rosszul lett a bezártságtól, az
MR pedig úgy meghibásodott, hogy csak valamikor
október elején tudták újraindítani.
O.: Ez szinte hihetetlen! Volt-e még tömeges baleseted?
(Tömeges baleset: egy időben, egy helyen,
egyazon egészségkárosító tényező – baleseti mechanizmus
vagy lehet mérgezés is – által 5 vagy
több sérült, ill. beteg.)
KS: Igen. Több is. Az egyiknél telefonos szolgálatvezető
voltam. Bocska határában nyolcan sérültek
egy autóbalesetben. Dr. Szollár dolgozott a ROKO-n.
Ő volt a kárhelyparancsnok. Írásos főigazgatói dicséretben
részesültem a mentés levezényléséért. Aztán
az utóbbi években a tornyiszentmiklósi „halálúton”
(ahol a négysávos M70-es autópálya egy 16 km-es
szakasz erejéig kétsávos autóúttá szűkül) három halálos
balesetnél is voltam, ezekből kettő volt tömeges.
Az elsőben heten sérültek. Volt köztük másfél éves
combcsonttörött kisgyermek és a shockos tompa hasi
sérült édesanyja… Több polytraumatizált beteg
(polytrauma: kettőnél több végtag vagy testtájék
együttes sérülése, melyekből az egyik sérülés életveszélyes).
A másiknál 5 súlyos koponyasérültet találtunk.
Volt köztük eszméletlen is. Reggel a váltás
vitte őket a szélrózsa minden irányába. (Pestre, Pécsre,
Szombathelyre… ahol Idegsebészet volt, és meg
tudták őket operálni.) Mindkét baleset éjszaka történt,
és mindkettőben román állampolgárok sérültek.
Az egyik csapat ment Olaszországba idénymunkára,
a másik csapat jött haza szabadságra… A harmadik
halálos balesetnél S. Horváth László mentőtiszttel
voltam kint. Ott az említett útszakaszon egy osztrák
és egy román fiatalember frontálisan ütközött. Nagy
sebességgel mehettek, mert az egyik kocsi motorja
kiszakadt az ütközés erejétől. Mindketten meghaltak.
Az osztrák fiút, aki egy látványosan nagy teljesítményű
autóval volt, tíz percre még újra tudtuk éleszteni…
Aztán a sok hasi vérzés elvitte a beletáplált folyadékot
is…
O.: Volt-e még emlékezetes eseted?
KS: 2000-ben az esetkocsin dr. Rácz Andrea rezidens
orvossal „belefutottunk” egy rázós esetbe. Egy könynyebb
sérültet adtunk át Nagykanizsán a Baleseti
Ambulancián. Már épp indultunk volna a mentőhöz,
mikor láttuk, hogy a csurgói bajtársak egy eszméletlen
10 év körüli fiút tolnak be hordágyon. A fiút Zákányfaluban
ütötte el egy nagy autó, majdnem 30
métert repült. Koponyasérülése, nyílt felkartörése, és
többszörös lábszár- és combcsonttörései voltak.
Eszméletlen volt. Láttam, hogy kezd öklendezni.
Megfulladt volna a hányadéktól, ha nem cselekszünk
időben. (Kórházi orvos nem volt lent az ambulancián,
valakit épp operáltak a műtőben.) Gyorsan behoztam
az újraélesztő táskát a mentőből, aztán mire leértek
az orvosok az intenzívről, már intubáltuk a srácot.
A hányadékot taposószívóval leszívtuk, állapotát
stabilizáltuk. Mi vittük tovább is Pétert (Lőrincz Péternek
hívják a ma már 22 éves fiatalembert) Kaposvár
KH. Gyermek Intenzív osztályra, ahol hónapokig
kómában feküdt. Sok nagy műtét után, évekig tartó
rehabilitációs folyamat eredményeként Péter felépült,
és ma már teljes értékű emberként él.
2009. október 22-ét sem fogom elfelejteni soha.
Azon a napon betegszállítást hajtottunk végre Nagykanizsáról
Pécs Idegsebészeti Klinikára. Gerincbetegeket
vittünk műtéti konzultációra. (Az volt talán az
utolsó év, hogy az OMSZ a mentési feladatok ellátása
mellett a szabad kapacitása terhére betegszállítást
is végzett. A betegszállításokat rövidesen teljes egészében
átvették a magán betegszállító cégek.) Vizsgálat
után vittük vissza a betegeket Nagykanizsára.
Kaposváron a pirosnál álltunk, amikor odafutott hozzánk
egy ember, hogy gyorsan menjünk, mert a kereszteződés
másik oldalán egy kislányt elütött egy
teherautó. Kingát (Bíró Kingának hívják a kislányt) a
zebrán ütötte el az IFA. Jónéhány métert tolta maga
előtt az első kerék. Szegénynek a beton, mint a
smirgli, lenyúzta a hasbőrét, és az egyik karját. Sorozat
bordatörése (3-nál több borda törése egy oldalon),
többszörös tompa hasi sérülései (máj, lép…) voltak.
Koponyaalapi törése is volt. Mikor odafutottam hozzá,
csak annyit tudott mondani, hogy mindene fáj,
hogy nem kap levegőt, és nem lát semmit. Nagyon
sápadt volt, remegett, libabőrös lett a bőre, vérzéses
shock kezdődött nála. A CRT-je (Capilláris visszatelődési
idő: a köröm megnyomását követően figyeljük,
hogy az elfehéredett köröm mennyi idő múlva
„pirosodik” vissza. A normális 2 sec., vagy az alatti
érték) szinte nem is volt értékelhető, mindkét keze
hófehér vértelen volt. A pulzusa filiformis volt
(gyors, könnyen elnyomható pulzus). Megtámasztottam
a hátát, így kicsit könnyebben kapott levegőt, és
szóltam a Balázsnak (Horváth Balázs gkvez.), hogy
gyorsan vegye elő az oxygénpalackot, és hozza a
hordágyat a vacuum matraccal. Miközben felhívtuk a
kaposvári mentőállomást, már ki is ért a helyi
esetkocsi. Németh Géza mentőtiszt barátom (valamikor
együtt jártunk Pécsre iskolába) vette át a beteget.
Kingával beszáguldottak a kaposvári sürgősségi osztályra.
Sok műtéttel sikerült megmenteni a kislány
életét. Kaposváron nagy civil összefogás volt Kinga
felgyógyulása érdekében. A TV is tudósított róla,
amikor Nick Árpád erőművész kamionhúzó bemuta234
tót tartott, és a bevételt Kinga kezelésére ajánlotta
fel… Az édesanyjával ma is tartom a kapcsolatot…
O.: Égett eset?
KS: Néhány évvel ezelőtt egy kiskanizsai gazda egy
kátrányos hordót akart kiolvasztani. Az udvaron egy
hevenyészett emelvényre tette a hordót, majd alágyújtott…
A hordó a benne felhalmozódó gázoktól
felrobbant. Tanai János mentőtiszttel, és Leveli
Kriszta mentőtiszt hallgatóval vonultunk ki… A középkorú,
tiszta tudatú férfi az udvaron jött elénk.
Nagy fájdalmai voltak. Az égett, megfeketedett kátrányos
bőr nagy darabokban hámlott le róla. Testfelületének
csaknem a 100 %-a megégett a forró kátránytól.
II-III fokú égései voltak. II. fok = „a bőr
minden rétege (hám, irha, bőr alatti kötőszövet) károsodik.
Az első fokban égett bőrterületek mellett és
között – a bőr rétegei között – szabálytalan alakú és
nagyságú hólyagok képződnek. A hólyagbennék
kezdetben víztiszta, később zavaros, majd szürkésfehérré,
gennyessé válik. A kisebb-nagyobb hólyagok
konfluálnak. A hólyagtartalom a kórosan kiáramló
vérplasma. A hólyagok spontán megrepedhetnek, az
égett felület fertőződése szinte törvényszerű. A szervezet
folyadékvesztesége és a fájdalom néha olyan
nagy, hogy a beteg könnyen shockossá válik. III. fok
= a kültakaró a másodfokhoz hasonlít. A hólyagok
általában nagyobbak, több reped meg, a beteg sok
folyadékot veszít. Az égett felület piszkosszürke,
helyenként sötétszürke, hámcafatos, a szövetelhalás
uralja a képet. ”(Oxyológia, Szerkesztette: dr. Gőbl
Gábor, Bp. 2001.). WATER JEL – égési kötszerrel
borítottuk be. Ez a nagyon drága kötszer (egy
10cmx10cm-es lap belőle 10 000 Ft.) hűsítő gélt, és
helyi érzéstelenítő oldatot is tartalmaz. Vénabiztosítást
követően kábító fájdalomcsillapítót adtunk. Mentőhelikoptert
hívtunk, hogy a beteg mielőbb valamelyik
egyetemi kórház (Pécs, Budapest) égési osztályára
kerülhessen. A helikopterrel dr. Czirner József
régióvezető mentőfőorvos jött. Összecsődültek a
kiskanizsaiak, mikor a helyszínhez közeli játszótéren
leszállt a sárga mentőhelikopter. Sajnos hiába tettünk
meg mindent a beteg érdekében, hiába kapott meg
minden lehetséges gyógyszert, és ellátást, a kórházban
néhány nap múlva szegény ember belehalt a
sérüléseibe. Az égettekkel az a baj, ha a testfelületnek
már az 50%-a megég II-III. fokban, nagy az
esély rá, hogy a méregtelenítő, kiválasztó szervek
(máj, vese) pár napon belül felmondják a szolgálatot.
Nem tudják feldolgozni a nagyfelületű bőrelhalás
következtében keletkező rendkívüli mennyiségű
„testtörmeléket”. A halál oka máj- ill. veseelégtelenség
lesz.
O.: Nem viseltek meg ezek az esetek?
KS: Most mondhatnám azt is, hogy az évek során
hozzáedződtem az ilyen és ehhez hasonló esetekhez,
de nem mondanék igazat. Az emberi szenvedést látni
soha nem jó dolog. Próbálok nem gondolni rá, lefoglalom
magam más tevékenységekkel, és egy idő után
halványulnak az emlékek… De pl. gyerekek szenvedését,
halálát látni – ahhoz soha nem lehet hozzászokni.
Most is eszembe jut néha pl. egy bajcsai, kb.
7 éves kisfiú halálesete, akit biciklizés közben ütött
el egy autó. Az út szélén feküdt, mintha csak aludt
volna… Vagy annak a családnak a szörnyű autóbalesete,
akik Budapestről indultak kora hajnalban nyaralni
Horvátországba. Az apa munkából ment haza,
fáradt volt a hosszú vezetéshez. Sormás előtt elaludt
a kormány mögött, és frontálisan ütköztek egy kamionnal.
Mind a hárman meghaltak. Ott egy 14 éves
szép hosszú hajú kislány feküdt a hátsó ülésen. Nyitott
szemmel nézett ránk, mikor a Vági Hedvig doktornővel
kinyitottuk a kocsi ajtaját, mintha csak azt
kérdezné – miért?
O.: Most valami örömtelibb esetet mesélj!
KS: Pár éve történt. Egy fiatal 30-as családapát méhészkedés
közben húsznál is több méh csípett meg. A
mentőállomás utcájában laktak, gyorsan kiértünk. A
fiatalember tudta, hogy fokozottan érzékeny a méhcsípésre,
mégis folytatta a méhészkedést. Produkálta
az allergia összes jellegzetes tünetét: hányinger,
gyengeség, test szerte bőrpír, égő viszketés,
urticariák (csalánkiütések), szapora pulzus, alacsony
vérnyomás, köhögés, kezdődő fulladásérzet (hörgőgörcs
ill. gégeoedema). ONE-kocsin dolgoztam, Kéri
Zoltán gépkocsivezető bajtársammal vonultunk ki.
(ONE=orvos nélküli esetkocsi, amin általában egy
tapasztaltabb ápoló és egy gépkocsivezető teljesít
szolgálatot). Nem volt a közelben sem az esetkocsi,
sem a mentőhelikopter, sem orvos, de a kórház szerencsére
közel volt! Vénabiztosítás (Ringer lactat
infundálás) után gyógyszereket adtunk (Calcimuscot,
antihisztamint, adrenalint), a szállítás alatt oxygént
inhaláltattam vele maszkon keresztül. Mire kb. tíz
perc múlva a kórházba értünk, már jobban is érezte
magát. Három aranyos szőke kislány várta haza. Pár
hónap múlva valaki nagyot köszönt rám a felsőtemplom
mellett. Ő volt…
Dr. Szollárral volt a 90-es évek végén egy másik
tanulságos pozitív végkicsengésű esetünk. Murakeresztúr
község Kollátszeg nevű részébe vonultunk ki
a ROKO-val. „Súlyos szívbeteg, fullad” volt a bejelentés
szerinti diagnózis. Mikor kb. 15 perc alatt kiértünk,
az idős (volt vagy 80 éves) szikár öregurat a
szobájában az ágy szélén ülve találtuk. Lánya mellette
ült, oldalról megtámasztotta a beteget, aki szilvakék
fejjel épp elveszteni készült az eszméletét. Nagy
mellkasi kitérések, eredménytelen ún. „frusztrán”
légző mozgások voltak megfigyelhetőek tényleges
légcsere nélkül. A szervezet lélegezni próbált a
légzőizmok, és a légzési segédizmok teljes körű bevonásával.
„Gyorsan rántsuk le a padlóra!” – szólt a
főorvos úr utasítása. „Laryngoscopot!” Dr. Szollár
néhány pillanat alatt feltárta a gégebemenetet, majd
egy jellegzetes „cuppanó” hang kíséretében előhúzott
a beteg torkából egy kb. öklömnyi keltrétes darabot.
Ezt a mozzanatot egy hatalmas, szinte soha véget
235
nem érő sóhajtás-szerű belégzés követte. Megindult a
spontán légzés, de a betegünk egyelőre eszméletlen
maradt. Jó paraméterekkel, a családtagok hálálkodása
közepette indultunk a kórházba. A bácsi Nagykanizsa
Kórház Intenzív osztályán másnap magához tért.
Majd néhány napos lábadozást követően teljesen
rendbe jött, és otthonába távozott. (Egyébként valóban
szívbeteg volt, de ahogy ezt dr. Szollár azonnal
meglátta, itt most a félrenyelés volt a fő probléma. )
O.: Úgy tudom, voltak kifejezetten mulatságos
eseteid is…
KS: Igen. Az élet néha különös helyzeteket produkál.
Az egyik ilyen eset a „Mészégető felesége” c. történet.
(Azért írom így, mert már nagyon sokszor elmeséltem,
és szinte minden munkatársam kívülről fújja.)
Egy Kanizsához közeli faluba mentünk ki a helybéli
mészégető feleségéért. A háziorvos már a kiérkezésünk
előtt elment a helyszínről, csak a beutalót és a
szállítási utalványt hagyta ott a szomszéd néninél. A
mészégető felesége pszichiátriai gondozott skizofrén
beteg volt, most is az egyik aktívabb pszichotikus
korszakát élte. Mikor beléptünk a házba, szólt a
konyhaasztalon a kisrádió. A kb. 40 kg-os asszonyka
bent állt a fürdőszobában, és a falhoz beszélt: „Ugye,
jól érzed magad? Ugye, nem félsz? Ugye, minden
rendben van odabent?” Kérdeztem tőle, hogy kihez
beszél, mire ő azt felelte: „A Márton Ferihez beszélek!”
– De hát hol van? „Ott bent a falban, beszorult!”
– De hát hogy ment be oda? –„Az egy kis vékony
ember! Minden kis repedésen befér!” (Közben
mutatta a hajszálrepedést a falon, amelyen szerinte
bemászott a Feri…) – És mit csinál ott bent? – „Hát a
lepkéket ragasztja!” – Aha! (Hát ez teljesen logikus…)
– És nem próbálta kiszabadítani? „De, szóltam
a tűzoltóknak. Ki is jöttek, és azt mondták, ha
még egyszer ilyen hülyeséghez ki merem hívni őket,
akkor a rendőrséggel vitetnek el!” (Hmm, nem is
csodálom…) – Na jöjjön velünk szépen! A doktornő
beutalta a kórházba. Tudja, hogy jót szokott tenni
magának egy kis ápolás! A Feri meg addig majdcsak
kiszabadul valahogy! Hát össze is készülődtünk, de
mikor induláskor le akartam kapcsolni a villanyt a
fürdőben, az asszony rám szólt, hogy ne tegyem,
mert a Feri félni fog a sötétben! Ugyanezen szisztéma
szerint a rádiót sem kapcsolhattuk ki, mert akkor
a Feri egyedül fogja érezni magát… Végül a bejárati
ajtót sem engedte kulcsra zárni, „mert akkor hogy
fog a Feri kijönni a lakásból, ha netán mégis kiszabadul
a falból?...” A bejárati ajtó kulcsát azért odaadtam
a szomszédasszonynak, hogy biztos, ami biztos,
zárja be miután elmentünk. (A Feri meg talán azóta is
ott csücsül szegény a falban…)
Egy másik esetnél egy közeli hegyi hajlékhoz hívtak
minket. Estefelé alkonyodott már. Betegünk a
megadott diagnózis szerint: „UFO-t látott!” Na, megálltunk
a megadott hétvégi ház előtt, mire kijött egy
asszony, hogy kapcsoljuk le a kék lámpát, és vegyük
le a piros kabátunkat, mert az ura annak is azt hiszi,
hogy az UFO. Le is kapcsoltuk, kék ingre vetkőztünk,
mire dülöngélve, először furcsa morgó hangokat
hallatva kijött a házból egy fejsérült középkorú
úr. Láthatóan teljesen részeg volt. Terpeszállásban
megállt, és a fején levő jókora repesztett sebet (ami
középen csaknem teljes átmérőjében kettévágta a
hajas fejbőrét) két kézzel törölgetve, a vért szanaszét
fröcskölve káromkodott: „Piszkos Ufók! Mocskos
Ufók! Hogy elintéztek a szemetek!” A kertkaput
bezárta kulcsra, és nem engedett be bennünket, amíg
meg nem esküdtünk neki, hogy nem mi vagyunk az
Ufók. Nagy nehezen beültettük a mentőbe. (Hosszas
bizonygatás után elhitte, hogy az nem egy idegen
űrhajó…) Bekötöttem a fejsebét, amit részegségében
összevissza kapálózva többször „lekapott” a fejéről.
Elmondta, hogy egész nap a közeli tónál horgászott,
majd este a tó fölött lebegve meglátta a fényes Ufót!
(Felesége elmondása szerint az úriember a helyi
„Ufólesők társaságának” oszlopos tagjaként kissé
kapatosan hajlamos volt minden természeti jelenséget
– jelen esetben valószínűleg a naplementét – földönkívüli
színezetben látni.) Szóval emberünket (elmondása
szerint) a horgászatból kerékpárral hazaindulva
a gonosz Ufók végig üldözték! Mígnem végül
nekikergették egy villanyoszlopnak! Így sérült meg a
feje… A többire nem is emlékszik, mert az Ufók
biztos elrabolták, és megoperálták… Beleültették a
chipet! Szóval elég az hozzá, hogy nem tudja, hogyan
került haza…
Egy cigány családhoz vonultunk ki egyszer egy
nyári estén. „Önakasztás, verekedés” volt a diagnózis.
Kiértünk, és a családfő nagy hangon mesélni
kezdte, hogy épp a születésnapját tartották, pornófilmet
néztek… Áthívták a komáját is feleségestül. Ott
volt a nyolc gyerek is… Filmnézés közben meg találta
jegyezni a komájának, hogy „Mi lenne, ha a pisztolyomat
földugnám az asszonyodnak?”, mire a koma
úgy elverte, hogy eltörött az orra. Bánatában. és
szégyenében felakasztotta magát a kertben a diófára,
de a drót elszakadt… – Na jól van Józsi, nyugodjon
meg kicsit! – mondtam. – Jöjjön be velünk a kórházba,
ott majd mindent szépen elmesélhet a doktornőnek.
A doktornő nagyon kedves, mindenkit megért.
„De én olyan erős vagyok ám, hogy fél kézzel felemelem
a sparheltet! Megmutassam?” – Elhiszem,
Józsi. Most inkább ne mutassa meg! Jobb lesz, ha
most velünk jön! „De én most átmegyek a komámhoz,
és szétszaggatom őket!” – Csak ront a helyzetén,
inkább üljön be szépen a mentőbe, majd út közben
mindent megbeszélünk. Na, Józsi végül a helyszínre
érkező rendőröket látva kicsit megjuhászodva elbúcsúzott
az ágyon nagyságrendi sorrendben üldögélő
gyerekeitől, végigcsókolgatta őket, majd szó nélkül
beszállt a mentőbe. Út közben azon siránkozott, hogy
mi lesz az ő drága gyerekeivel. „Ki fogja a gondjukat
viselni?” Mondtam neki, hogy nem olyan kicsik azok
a gyerekek már, hisz a legnagyobb felnőttsorba cseperedett
kész férfi, tudnak azok magukra vigyázni.
236
De különben is, ha szépen nyugodtan beszél, ha mindent
rendesen elmond a doktornőnek, akkor bizonyára
hazaengedik majd a gyerekeihez. Így is lett. Vagy
legalábbis majdnem így. A pszichiáternő kedvesen
beszélt, ettől Józsink először teljesen megnyugodott,
és könnyek közt mesélte az este történteket. Hanem
amikor a történet végén a doktornő megkérdezte: „És
mit fog csinálni Józsi, ha most hazaengedem?” Józsi
fölugrott, befeszített izmokkal támadó alapállásba
helyezkedve vérben forgó szemekkel ordította:
„Szétszaggatom őket!” (Na, kapott is mindjárt néhány
nyugtató injekciót, és persze jó pár napot a kórházban
kellett töltenie.)
Gyermekosztályos gyakorlatomon hallottam egy
nagyon érdekes történetet. Az ügyeletes orvosnak
telefonáltak a szülők húsvét másnapján este, már
majdnem éjfélkor, hogy nagyon nagy a gondjuk,
délután elpusztult a két éves fiacskájuk ünnepekre
kapott nyuszija. Aggódva kérdezték, lehet-e baja a
gyereknek? Ugyan semmi kórosat nem látnak a gyereken,
alszik már, evett is rendesen, játszott... stb.
Bőrelváltozása, kóros légzése, fertőzésre utaló tünete
sincs, csak ők mégis aggódnak, inkább felébresztenék
és behoznák vizsgálatra. A doktornő (dr. Csajkás
Ágnes) megnyugtatta őket, ellátta annak rendjemódja
szerint jó tanácsokkal a szülőket, felhívta a
figyelmüket, mit is figyeljenek, de ha úgy látják jónak,
másnap keressék fel a háziorvost. Éjjel két óra
körül csengettek, az apa a vállára fektetve hozta az
alvó kisfiút, hogy mégis inkább vizsgálja meg a doktornő…
Persze semmi kóros nem volt, csak egy álmából
másodszor felébresztett gyerek ijedtsége és
sírása. Távozásuk után egy órával megint telefonáltak:
„Doktornő! Mi legyen a nyúllal? Mert a szemétbe
nem lehet kidobni…” A doktornő még mindig
türelmesen, de már nagyon unottan ellátta tanáccsal a
szülőket: „Vigyék be az állatkórházba, boncolásra…
most!!!”
Az urológián is terjesztettek néhány hajmeresztő
történetet… Az egyikben egy utcán fekvő részeg
férfi nemesebbik szervére valami jóakarója ráhúzott
egy szűk keresztmetszetű fém golyóscsapágyat. A
kórházi karbantartók üllő és kalapács segítségével
tudták csak kiszabadítani emberünket szorult helyzetéből…
Egy másik hasonló esetnél az egyik közeli
hegyről került be egy idős férfi, akinek szintén a
nemesebbik szervén kék drótfonat volt körbetekerve…
„Én nem tudom, ki tette azt oda, de hogy nem
földi ember volt, az biztos!” – jelentette ki a több
napos alkoholmámorból józanodó bácsika. Egy építkezésről
behozott munkás férfiassága véletlenül „teletöltődött”
az ablakok szigeteléséhez használatos
purhabbal. A sérült elmondása szerint „valahogy
odakeveredett a purhabtöltő pisztoly”. Szép kis műtét
lett a vége. Szintén operáció várt arra a felajzott fiatalemberre,
aki a legénybúcsúján nekifutásból akarta
hátulról magáévá tenni a haverok által a buliba meghívott
„táncoslányt”. A barlangos test szabályosan
kettétört.
Végül egy olyan esetet mesélek el, ami nem velem
történt, de annyira mulatságos, hogy ide kívánkozik.
Ez a történet a „pumpásember esete”. Én is szolgálatban
voltam akkor, de az esethez egy másik mentőegységet
küldtek ki. Én csak a rádióban hallgattam a
„fejleményeket”. (A dán „STORNO” típusú rádiókban
ugyanis az egész megye összes mentőállomásának
és mentőautójának a forgalmazását hallani lehetett.)
Az esetleírás szerint a kollégák a kanizsai panelház
megadott lakásába belépve a következőket
látták: „A fürdőszobában egy meztelen férfi a kád
mellett guggolva egyik kezével a kád szélébe, másik
kezével a végbélnyílásából kilógó fémpumpába kapaszkodik.
Kérdésünkre, hogy mi történt, elmondja,
hogy zuhanyozás közben véletlenül „beleesett” a
pumpába!” (Ekkor a gépkocsivezető bajtárs állítólag
meg találta jegyezni, hogy miért nem orosz műanyag
pumpát használ a kedves beteg, annak legalább nem
fordul el a vége! A rádióban annyit hallottunk, hogy:
„A pumpásemberrel elindultunk a kórházba. Hívjanak
le sebészt!” Oldalán fekve, pléddel letakarva
vitték be a delikvenst a baleseti ambulanciára. Itt
aztán az egész kórház összefutott. Jó kis sebészeti
műtét következett, eltartott pár óráig, amíg a pumpát
el tudták távolítani…
Mentős szimpóziumon, Csopakon
O.: Miért csinálod?
KS: Szeretek embereken segíteni. Vonzanak az érdekes,
izgalmas feladatok. Nem tudnék egy irodában
egyhelyben ülve dolgozni. Itt minden eset más és
más. Helyzet-típusok vannak, de a valóságban nincs
két egyforma szituáció. Kreatívnak, ötletesnek kell
lenni, hogy ki tudjuk vágni magunkat minden meredek
helyzetből. Néha elgondolkozom, hogy mi lett
volna, ha akkoriban kicsit jobban „pedálozok” az
orvosi egyetem felé… Biztosan más életem lenne…
Mégis azt mondom, nem bántam meg, hogy a mentőzést
választottam. Ennyi érdekes, izgalmas „kalandban”
máshol biztosan nem lett volna részem!
Végül lehetne még egy utolsó, „játékon kívüli”
megjegyzésem?
237
O.: Talán lehet…
KS: Itt szeretném dr. Baranyi Enikőt, a nagykanizsai
kórház gyermekosztályának nemrég nyugdíjba vonult
osztályvezető főorvosnőjét idézni: „Nekem azért kell
lehetőleg mindent tudnom, mert fölöttem ezen az
osztályon a Jóistenen kívül senki sincs. Ha én nem
tudok mindent, ha én nem tudok segíteni, akkor kihez
forduljanak a bajba jutottak?” És még egy idézet,
amit Napóleonnak tulajdonítanak: „A jó hadvezért
nem az különbözteti meg a rossztól, hogy mindig jó
döntéseket hoz, hanem az, hogy dönt!” Mi arra lettünk
kiképezve, hogy a lehető legjobb tudásunkkal
segítsünk az arra rászorulókon. Kint a helyszínen
általában nincs sok időnk teketóriázni. Döntenünk
kell. De kellő felelősséggel és hivatástudattal mindig
szem előtt kell tartanunk, hogy a döntéseinken emberéletek
múlhatnak. Persze mi sem vagyunk tévedhetetlenek,
de azért vannak a továbbképzéseink, a
szakmai protokolljaink, hogy éles helyzetekben lehetőleg
jól döntsünk, hogy minél kevesebbet hibázzunk.
Elsősegélynyújtás tanfolyamokon szoktam
mondani, hogy általában addig félünk segíteni pl. egy
utcán fekvő emberen, amíg nem tudjuk, hogy mit kell
és mit lehet tennünk… Ezért ösztönzök mindenkit
arra, hogy ha teheti, vegyen részt valamilyen elsősegély
tanfolyamon. Amikor már tudjuk, hogy milyen
módon segíthetünk, amikor már ismerjük a képességeink
határait, akkor már nem ijedünk meg annyira…
és tudunk helyesen dönteni.
O: Magánélet, hobbi?
KS: Házasságomból egy nyolc éves kisfiam született.
Barni nagyon szépen zongorázik. Amikor bemegyünk
közösen a mentőállomásra, előszeretettel próbálgatja
a szirénát és a kék lámpát. Munka mellett
már 20 éve énekelek rock együttesekben. Most éppen
három zenekarom van, az Alarm, az MR’8 és a The
Innocents. Volt szerencsém Erdélyben koncertezni és
felléptem Budapesten az Old Man’s Pub színpadán
is. Elő zenekarként felléptünk többek között az Edda,
a P. Mobil, a Kormorán és a Deák Bill Blues Band
előtt.
O.: Érdekes és szokatlan lett így a vége, köszönöm
a beszélgetést!
Nagykanizsa, 2011. január 2.
238
Knortzer György (1854-1940)
Knortzer György dédunokájával, a Nagykanizsán élő
özv. Miha Tamásné Janda Klárával beszélgetünk.
KS: Tudja-e, hogy pontosan mikor született és
mikor halt meg a dédapja:
MT: Kezemben tartom dédapám, Knortzer György
halotti gyászjelentését, mely pontosan leírja, hogy
1854. november 7-én született (Kiskanizsán), és
1940. december 9-én, 62 évi boldog házasság után
hunyt el.
239
KS: Ön ott volt ezen a temetésen?
MT: Igen, négy és fél éves voltam akkor. Haloványan
arra emlékszem, hogy rengetegen voltak. Amikor
a menet elindult a koporsó után, akkor a dédunokák
mentek elől. Engem anyuka és apuka vezettek.
Nagyon szépen voltam felöltöztetve. Kis fehér bundám
volt (akkoriban az volt a divat), hozzá fehér
prémes sapka volt a fejemen, és fehér kalucsni hócipőm
volt.
KS: Hogy emlékszik vissza a dédapjára, van-e
valami tárgyi emléke tőle?
MT: A Rozgonyi utca 11-ben laktak egy hatszobás,
gyönyörűen berendezett családi házban. Nagyon
sokat jártunk oda. Mindössze egy antik fali vitrines
szekrényt tudtam megmenteni onnan. Ez alatt állt
eredetileg egy nagyon szép biedermeier íróasztal
hajlított lábakkal, de sajnos azt a szú annyira megette,
hogy mikor megmozdítottuk, összeroskadt. Van
még egy fotelem is egy kis lábzsámollyal a régi házból.
Tárgyi emlékem mindössze ennyi maradt, de
vannak fényképeim, korabeli családi okirataim és
sok-sok kedves emlék. Arra emlékszem, hogy amikor
bementem, mindig egybe volt nyitva az utcai három
szoba. Ott mindig olyan érzés fogott el, mintha egy
mesevilágba kerültem volna. Gyönyörű süppedős
perzsaszőnyegek voltak, porcelánok a vitrinekben,
zongora, gyönyörű függönyök, drapériák, tapétázott
volt az egész lakás. A középső, legnagyobb szobában,
a szalonban volt karácsony szentestekor a vacsora.
Körbeülték a lányok a hosszú, kihúzott asztalt,
mindenki itthon volt férjével, gyermekével. A karácsonyfa
mindig plafonig ért, csodaszép régi üvegdíszekkel,
gömbökkel, angyalhajjal. Az én kedvencem
egy vattaszerűségbe csomagolt szép arcú kis babafigura
volt, amit mindig levettek nekem, hogy megfoghassam.
A nagyobb lányok, Györgyike és Babuska
már úgy játszottak velem, mintha a saját kislányuk
lettem volna. Korban hozzám hasonló kisgyerek ott
nem volt. Az öcsém még nem tudott járni, őt úgy
vitték kézben. (Köztünk három és fél év volt a korkülönbség).
Arra emlékszem, hogy mindig volt gyertyagyújtás,
éneklés, a nagylányok a zongorán játszották a „Für
Elise”-t. Aztán volt egy ún. „kispiszkos”, a mai
konyhának megfelelő udvari étkező helyiség. Ott a
nagy cserépkályha mellett volt a dédpapa karosszéke.
Egy rózsaszín pléd volt ráterítve a lábára, engem
mindig odaültetett az ölébe, s mesélt nekem csodálatos
meséket. Nagyon kedves volt, gyönyörű kék
szemei voltak és hófehér, sima volt a haja, amit én
imádtam simogatni. Jól eljátszott velem, az ujjamat
szájába vette és én nagyokat kacagtam. Tudta, hogy
kell a kisgyerekekkel bánni. Mindig ott kaptuk az
uzsonnát, kuglófot és kakaót. Nagyon hangulatos volt
az egész. Ők pedig vagy teáztak, vagy tejeskávét
ittak. Mindig sokan voltunk, és ez nekem annyira jó
volt, mert mindig történt valami. Bejött valaki, mondott
valamit, vagy leejtett egy csészét, és nekem ez a
színes kavalkád maradt meg az emlékeimben. Általában
tíz-tizenöt ember volt mindig a dédapai házban.
Minden héten meg voltunk hívva egy uzsonnára,
vagy egy ebédre. Anyukáék tolták az öcsémet a gyerekkocsiban,
én pedig mentem mellettük. Mindig
megmutatták a vitrinekben, hogy „ez szószos csésze,
ez kávés csésze…”, megcsodáltuk dédpapa kitűntetéseit,
meg valami szépen bekeretezett díszoklevél is
volt a falon…
KS: Maradt ezekből valami?
MT: Nem, a háború zűrzavarában sajnos minden
elveszett.
KS: Azt tudja-e, honnan származik a Knortzer
család, mindig kanizsaiak voltak?
MT: Nem, a család Poroszországból származik,
megvan a családfánk is.
240
241
MT: Édesapám, Janda Károly bankigazgató
(Knortzer György legidősebb lányának, Knortzer
Margitnak és Janda Károly postafelügyelőnek 1906-
ban született fia), gyönyörű kézírással egy kis füzetbe
leírta, amit Knortzer Györgyről és feleségéről össze
tudott gyűjteni. Ezt felolvasnám:
„Nagyapám, Knortzer György (1854-1940) Nagykanizsán
született. A család állítólag Poroszországból
került Magyarországra. Vendéglős család volt. A
nagybátyja, Knortzer Frigyes az akkori Kanizsa előkelő
szállodájának, az „Aranyszarvas” szállodának
és vendéglőnek volt a tulajdonosa. A Koronaherceg
utcai (ma Rozgonyi utca) házat is tőle örökölte a
nagyapám. Kereskedelmi iskolát és érettségit Székesfehérvárott
szerzett. Takarékpénztári pályára lépett, s
Kanizsa második pénzintézetének, a Délzalai Takarékpénztárnak
volt a tisztviselője, pénztárnoka majd
titkára. Az 1886-ban megalakult Zala megyei Gazdasági
Takarékpénztárnak lett a titkára, majd igazgatója,
vezérigazgatója. Pénzintézeti kapcsolatai révén
nagy ismeretséget (barátok, tisztviselők) szerzett, s
tevékeny közéleti emberként a városi, sőt az országos
politikában is hathatósan közreműködött. (Miha Tamásné
itt hozzáfűz a történethez egy kis epizódot:
Éjjel, ha tűz volt pl. Kiskanizsán, és éjjel kettő-három
körül jöttek a tűzoltók a kocsival, bekopogtak a Rozgonyi
11-be, de ilyen közvetlenül szólították ám a
dédpapát, hogy „Gyuri bácsi! Tűz van Kiskanizsán!”
Erre a „Gyuri bácsi” gyorsan felugrott, le a hálóinget,
(akkor még a férfiak hálóingben aludtak), öltözött
villámgyorsan és ment ő is a tüzet oltani. Tehát nem
volt az, hogy ő a főnök és akkor nem kerülhet a tűz
közelébe. Mikor két-három óra múlva jöttek vissza a
kocsival, akkor mindig volt egy bőséges reggeli.
Dédpapa büszkén mesélte a részleteket, hogy a vödrökkel
meg a fecskendővel hány házat és hány embert
sikerült megmenteni. Dédmamám pedig mindig
méltatlankodott: „Mostanában annyi tűz van! Annyiszor
kopognak be, hogy jöjjön gyorsan, mert tüzet
kell oltani!”) Szívvel-lélekkel úttörője volt a Nagykanizsai
Önkéntes Tűzoltótestületnek, felvirágoztatásában
elévülhetetlen érdemeket szerzett. A Nagykanizsai
Polgári Egylet nevet viselő társas körben vezető
szerepet töltött be, és ennek sokáig elnöke, majd később
örökös díszelnöke volt. A tűzoltótestület 50 éves
fennállásának évfordulóján belügyminiszteri kitűntetésben
részesült, s egy ezüstből készült tűzoltó díszbaltát
kapott emlékül. (Ez ki volt állítva a lakásában.)
Tűzoltói tevékenységéért fizetést nem kapott, de tűz
esetén, legyen az akár éjjel vagy nappal, a városi
fogat rendelkezésére állt, amit még havonként egykét
alkalommal privát célra is felhasználhatott. Én
magam is sokszor kocsikáztam a libériás kocsis hajtotta
városi fogaton, általában mikor a család vendégei
ünnepekre hazalátogattak. Sok örömet okozott
azzal, hogy vasárnap délutánokon laktanya látogatás
során, amikor az adminisztratív teendőket intézte,
vagy a hivatásos tűzoltótiszt munkáját ellenőrizte,
magával vitt engem, és én benne lehettem a tűzoltószertárban,
és ott kedvemre végigülhettem az összes
indulásra odakészített tűzoltókocsit. Persze akkor
még lóvontatású kocsik voltak…
Nagypapám közéleti ember lévén járt vadászni, naponta
Kaszinóba kártyázni, olvasni. Részt vett bankettokon,
és szeretett szónokolni úgy a fehér asztalnál,
mint a városi gyűléseken. Egyébként szerény,
puritán ember volt és igen nagy tiszteletnek örvendett.
Egy képviselőválasztás során mindig a kor242
mánypártot támogatta. Magyar királyi kormánytanácsosi
kitűntetést kapott. Korán nősült, házasságukból
két fiú és öt lány született, de az első kisfiú egyéves
korában meghalt. Nagy házat nem vittek, de a társadalmi
ranglétra megfelelő fokán állva azért mindig
akadt vendégük. Mint pénzember, pontosságnak,
korrektségnek mintaképe volt. Jól tudott gazdálkodni.
Mind az öt lányt rendesen kiházasította, sőt még a
fiát is. A gyerekek intézetbe jártak, nyelveket, zenét,
kézimunkát tanultak, s a háztartási munkában is segítettek.
Megérték az 50-55-60. házassági évfordulójukat.
Knortzer György 1918 karácsonyán 50 koronát adományozott
a Városi Kórháznak
„Nagymamám, Knortzer Györgyné (1858-1945, szül.
Kotsis Anna, „Nina néni”)
Knorzer György és fia, ifj. Knortzer György (szül.
1900), valamint Janda Károly (szül. 1906) édesanyjával,
Knortzer Margittal
243
Knortzer György házassági évfordulójának (aranylakodalom) családi költségvetése
244
1913-ban Gyenesdiáson egy villát építtetett, ahol a
család éveken keresztül nyaralt. Nekem is igen kedves
emlékeim maradtak meg Diásról. A villát ’19-ben
eladta. A Tanácsköztársaság idején egy nagy családot
telepítettek oda, s a berendezést alaposan tönkretették.
Dollárban fizették ki, nagyapám azonban a
pénzügyi válságtól félve magyar pénzre váltotta, ami
aztán az első inflációban végleg elértéktelenedett.
Idős korában, mikor engem átvitt az intézetébe
(1925-ben, mikor 70 éves volt, nyugdíjba vonult), én
lettem a pénzügyi bizalmasa, s minden egyéb ügyének
intézője, mert fiában nem bízott meg. (Miha Tamásné
hozzáfűzi: Gyuri bácsi – ifj. Knortzer György – elég
bohém ember volt és mindig, mikor elkezdett valamit
beszélni, dédapa leintette: „Hallgass csak! Majd a
Karcsi mondja meg!” Édesapám – Janda Károly –
ugyanis nagyon szépen ment felfelé a banki ranglétrán.
Emlékszem egyszer a háború előtt el is akarták
vinni Budapestre a Hitelbankhoz egy komolyabb
beosztásba, de édesanyám annyira ragaszkodott a
vidékhez, hogy végül Kanizsán maradtak.)
A Knortzer lányok (balról): Paula, Margit, Aranka,
Anna
Ahol sok a gyerek, ott sok probléma is van. Szüleim
házassága miatt sokszor nyújtott segítséget, anyagiterkölcsit
egyaránt, s emiatt apámmal mintha néhanéha
fagyos lett volna a viszony. 85 éves korában,
szellemi képessége teljességében érszűkület mellett
fellépő tüdőgyulladás következtében halt meg. Példaképül
áll előttem, mint a pontosság, a pénzügyi fegyelem,
a kötelesség képviselője. Szerettem és emléke
bennem él.” (Miha Tamásné: – Mikor 1945. április
1-jén jártak az oroszok házról-házra, s meglátták a
Rozgonyi 11-ben a falon a dédpapa sisakos,
tűzoltóparancsnoki egyenruhás festményét, azt hitték,
hogy valami német katonatisztet vagy uralkodót ábrázol
a kép, és puskával kilőtték a festmény mindkét
szemét.)
(Miha Tamásné: Eszembe jutott egy szinte mindennapos
kis családi jelenet. Dédpapa nagyon szerette
a jó forró levest. Ha viszont nem találta megfelelő
hőmérsékletűnek, akkor letette a kanalat és fennhangon
mondta: „Ninus, nem elég meleg a leves!”, és
akkor szegény dédmamám, miközben méltatlankodva
vitte ki a levest melegíteni, azért foghegyről odaszólt
neki, hogy: „Te Gyuri! Hát pedig ez annyira
meleg!”)
„Jóformán második anyám volt. Szinte mindig úgy
van emlékeimben, mint a jóság, az önfeláldozás, az
elnéző és megbocsájtó édesanya mintaképe. Fiatalon
ment férjhez (1878), szülei iparosok voltak. Bognár
vagy kádármester volt az édesapja Iharosberényben.
Még dédanyámra is emlékszem, Kotsis Ferencné
Paukovits Antónia (1834-1911), nagydarab, elterebélyesedett,
ősz fejű, de szép, sima arcú néni volt, s a
Rozgonyi utcai ház udvari szobájában lakott. Aztán
kitörte a lábát, s tüdőgyulladásban halt meg. A háznál
volt felravatalozva a szalonban. Emlékszem, hogy
féltem a kapu előtt álló fekete ruhás buzogányos halottas
emberektől, meg a szalonajtó előtt az úgynevezett
„kisgangon” álló kihúzott karddal őrködő két
halottas huszártól. Sokáig nem is nagyon mertem
egyedül arra járni, mindig eszemben volt a halottas
látvány. Nagymamám (Nina néni) inkább alacsony
termetű, szép arcú, igen kedves kis teremtés volt. Egy
fiatalkori fényképe után igazi szépasszonynak számíthatott.
Családjának élt, dolgozott. Szülte a gyerekeket,
összesen hetet. Az első, Kálmánka meghalt,
aztán jöttek a lányok sorban: Margit (1880), Aranka
(1881), Paula (1883), Annus (1888), Tercsi (1892), s
végül az egy szem fiú Gyuri, akit már 44 éves korában,
1900-ban hozott a világra.
A háztartás gondja, a gyerekek mind ránehezedett.
Ahogy visszaemlékszem, egy állandó cseléd mindig
volt. (Kellett is a hatszobás lakáshoz, s annyi családtaghoz.)
Kellett a segítség. Mosónő, vasalónő, varrónő
(fehérnemű is, és felsőruha is) mindig járt a házhoz.
Az én gyermekkoromban a lányok közül csak
Tercsi volt még otthon (egyébként ő is zárdában nevelkedett),
meg Gyurka, s anyám csaknem állandó
betegsége miatt mi hárman is gyakran ott laktunk
hosszabb-rövidebb ideig. Nagymama általában jó
kedélyű kis asszony volt, mindig elevenére tapintott a
dolgoknak, csak az évszámok tekintetében volt különc.
Soha sem szerette, ha a korát feszegették, mármint
a születési évét, s ha mégis vallani kellett, úgy
egy-két évet szívesen lecsípett és ezen jót nevettek.
Fiatalabb korában jártak külföldre, Ausztriába a
német szó érdekében, s oda még a gyermeklányokat
is elvitték magukkal, sőt a sok gyermekáldáshoz annak
idején a dada is hozzátartozott, legalábbis addig
az ideig, amíg az újszülötteket el nem választották.
245
Nem emlékszem rá, hogy barátnői lettek volna. Lekötötte
a nagy családról való gondoskodás. Előttem
van, amint nagy ünnepekkor, vagy családi összejöveteleken
a nagy ebédlőben a kihúzott asztalnál több
mint tízen ültünk, és elvárta a háziasszonyt megillető
ünneplést. Aztán előttem van a nyári készülődés a
Balatonra, Gyenesdiásra. Az ottani családi összejövetelek,
a társaság és amint napernyővel a kezében
fürdeni megyünk… Aztán Diáson a sok hecc: pl. Annuska
néni első férje, Lányi Dezső kora reggel a
hálószobájának ajtaja elé odament, s magára erőltetett
mély hangon többször egymás után elismételte:
„Mamám kávét! Mamám kávét!” Nem emlékszem rá,
hogy lamentálni, panaszkodni hallottam volna, s
amikor probléma volt a családban, mert hisz hol
nincs, csak egy nagyot sóhajtott, rám nézett és azt
mondta: „De sokat tudnék mondani, de nem beszélek!”
Hányszor ugrott éjszakánként ki az ágyból,
mikor jöttek nagyapámért, hogy tűz van. Ilyenkor,
különösen télen készítette a meleg holmit, kis bundát,
hogy nagypapa meg ne fázzon. Nem hiába jegyezte
meg, mikor nagypapám tűzoltói ténykedéséért kitűntetést
kapott, hogy őt is megillette volna valami rendjel
az sok éjszakai ugrálásért. Hányszor állt betegágyam
mellett, s állt mellettem az életben, mikor
sóvárogtam a szeretetért… 1945. május elsején halt
meg, az oroszok bejövetele után. Az akkori viszonyokra
jellemző, hogy már előre leeresztették a kriptába
a koporsóját, s úgy történt a beszentelés. Ravatalozás
nem volt, külső gyászról szó sem lehetett.
Kinn járva a temetőben, s megállva sírjuknál látom
magam előtt amint a nappali kis szobában duruzsoló
vaskályha tetején melegített uzsonna kávét kiosztja, s
mintha érezném a tejeskávé illatát, s hallanám amint
mondja: „Nem iszol egy kis kávét?”
Knortzer György dédunokái (középen hárman): Miha
Tamásné Janda Klára, dr. Janda Iván, Horváth Tiborné
Érces Györgyi. 2007-ben, a Polgári Egylet
emléktáblájának felavatásakor
KS: Ifj. Knortzer Györgyről tud-e még valamit?
MT: Amikor meghaltak a dédszülők, onnantól ők
laktak a Rozgonyi 11-ben. Tercsi néni volt a felesége.
Gyurka bácsinak két lánya volt, Györgyike és
Baba. Unokája Palinban lakik, Horváth Tiborné Érces
Györgyi.
KS: Tehát Knortzer Györgynek három dédunokája
élt Nagykanizsán, a 2010-ben elhunyt dr.
Janda Iván jogász, Miha Tamásné Janda Klára és
Horváth Tiborné Érces Györgyi.
MT: A testvérem, dr. Janda Iván nagy bélyeggyűjtő
volt, kiterjedt levelezést folytatott, mindig nagyon
elegánsan öltözve ment a Postára.
KS: A „Mementó” könyvben nagyon szemléletesen
ír a háború végén az oroszok bevonulásáról,
ezt engedelmével szó szerint idézzük:
Miha Tamásné
MINDÖSSZE KILENC ÉVES VOLTAM
1945 tavasza fittyet hányva a háború borzalmainak,
virágözönnel és langy meleggel köszöntött ránk. Ebben
az esztendőben a húsvétvasárnap április 1-jére
esett. E napon szállták meg városunkat a szovjet csapatok.
Az egész nagyhetet már a Horthy Miklós u. 17.
alatti (ma Ady Endre u.) ház pincéiében töltöttük.
Iván öcsémmel egy dunnákkal kibélelt krumplisládában
aludtunk. Az ágyúlövések egyre közelebbről hallatszottak.
Nagycsütörtöktől a szovjet raták többször
berepültek, és kisméretű bombáikat a városra dobták.
Így sérült meg nagyszüleim lakása is a Horthy Miklós
utcában az OTI épületével szemközt. Nálunk a kertben
felrobbant bombától ablakaink törtek be, és több
szilánk az ajtófélfákba fúródott.
Az alsóvárosi templomban a ferences atyák a
nagyhéten szokásos liturgikus szertartásokat mind
megtartották, így nagypénteken még elmentünk
Krisztus sírjához imádkozni.
Estére a házunk elé épített tankcsapdához (több
ilyen volt a városban) egy autóval német katonák
érkeztek. Éjszaka, aki nem volt őrségben, lejött hozzánk
a pincébe melegedni. Nagyon féltek, és nagyon
fiatalok voltak. Édesanyám és nagyszüleim, mivel
beszéltek németül, vigasztalták őket. Nagyszombaton
éjjel kb. két órakor elbúcsúztak tőlünk, mert a Principális-
csatorna hídjához vezényelték őket biztosítani
a németek városból való elvonulását.
Kb. hajnali négy órakor kétségbeesett kiabálásra
figyeltünk fel: „Igazgató úr, ég a bank!" P. László, a
bank házmestere rohant édesapámért, aki a Gazdasági
Takarékpénztár vezetője volt. Gyorsan elrohantak.
Szörnyű látvány fogadta őket. A városháza és a
bank épülete teljes intenzitással égett. Az izzó páncélszekrények
nagy zajjal zuhantak le az emeletről. Mivel
a németek a víz- és villanyvezetéket is megrongálták,
csak egyedül a Zárda utcai csapról lehetett vödörrel
vízhez jutni.
Nagymamám, aki nagyon talpraesett és bátor volt,
felmerészkedett a pincéből, mivel már megvirradt.
Jajgatva menekült vissza, tudniillik a Szent Imre utca
sarkán (tőlünk a második ház) fegyverüket előre tart246
va jöttek a szovjet katonák. Már hallottuk is döngő
lépteiket a kapualjban. Először belőttek a pincébe,
azután „Nyemci, nyemci!" kiabálták. Remegve bújtunk
össze. Édesanyám, aki beszélt horvátul is, viszszakiabálta,
hogy itt csak öregek és gyerekek vannak.
Ekkor súlyos lépteik már a pince falépcsőin hallatszottak.
(Még ma sem tudom elfelejteni.) Az első kettő
mongol volt, a többi talán fehérorosz, nyolcan voltak.
A férfiakat megmotozták, és mindenkit felküldtek az
udvarra. A fal mellé kellett felsorakoznunk. Ők újból
visszamentek a pincébe, és minden fülkébe leadtak
egy sorozatot. A mi dunnánkat is átlőtték. Közben
újabb nyolc-tíz szovjet katona érkezett, ők a lakásokat
nézték át. Az elcsent órákat megigézve nézték.
Janda Klára (9 éves) és Janda Iván (5 éves) 1945
tavaszán a Horthy Miklós utca 17. előtt. Szemközt a
ferences rendház kertjének kerítésén egy nyilaskereszt
és nagy betűkkel a HARC szó olvasható
Nagykanizsa belvárosa. Jobbról a városháza kupolás
épülete, balról a Centrál Szálló. A földszinten elegáns
üzletek, kávéház stb.
Czirják atya hitoktatóm még nagypénteken felajánlotta
édesapámnak, mivel a ferences rendház nyitott a
menekülők előtt, mi is oltalmat kaphatunk ott. Amikor
az utolsó patrul édesapámra fogva fegyverét azt
mondta, hogy „fasiszt", elérkezettnek láttuk az időt,
hogy átmenjünk a klastromba. Kb. 40-50 ember már
ott szorongott a nagy ebédlőben szalmazsákokon, sok
kedves ismerős volt köztük. A rendházat magas kőfal
és egy nagy vaskapu védte. A reggeli órákban szovjet
katonák verték puskatussal. Gellért plébános két tisztelendővel
és kutyájával ment azt kinyitni. A pillanat tört
része alatt a kutyát lelőtték, majd kiabálva hajtották az
épületbe a három tisztelendőt. Éppen teát ittunk Iván
öcsémmel a pincében, amikor felhajtottak mindenkit
az udvarra. A férfiakat romeltakarításra, a nőket utcaseprésre
vitték el. Délután jöhettek vissza. Izgatottan
vártuk szüleinket. Drága nagyapám nem tért haza.
Egész éjjel sírtunk, és alig tudtunk aludni. Négy nap
múlva talált rá édesanyám és nagyanyám a Piarista
Gimnázium épületével szemközti ház pincéjében. Kis
pocakja miatt ráfogták, hogy „burzsuj", és ezért kellett
vízen élnie négy napig.
Egy hétig éltünk a zárdában, utána visszamerészkedtünk
kifosztott, elhagyott otthonunkba, és nagyon
boldogok voltunk, mert életben maradtunk.
A Horthy Miklós utca eleje, balról a városháza, jobbról
a Vasemberház. Az árkádok helyén üzletek voltak
A Gazdasági Takarékpénztár épülete, amit a városháza
lángcsóvái gyújtottak fel
A leégett bank helyett épült ideiglenes lapos tetejű
épület és egy téglakerítés a múzeum épületéig
247
Janda Károly bankigazgató
Bartal Béla hivatásos katonatiszt
KS: Meséljen magáról, hogy alakult később a
pályája!
MT: Nagykanizsán, a Notre Dame rend Leánylíceumába
jártam középiskolába. (Később az államosítás
után az összevont ún. Irányi Dániel Általános Gimnázium,
későbbi nevén Landler Jenő, mai néven pedig
Batthyány Lajos Gimnázium.) Apácák tanítottak
bennünket, 1953-ban érettségiztem nagyon jó eredménnyel.
Szerettem volna tovább tanulni, és az Idegen
Nyelvek Főiskolájára adtam be a jelentkezésemet,
orosz-német-angol szakra. Németet és latint a
líceumban tanultam még, angolra pedig privát úton
jártam. Handicappel indultam, mert édesapámat
1949-50 körül elbocsájtották bankigazgatói állásából,
miután egyik reggel bement és odatették neki a munkakönyvét,
hogyha belép a pártba, akkor maradhat,
ha nem, akkor ki van rúgva! Édesapám nem lett párttag…
Keresztapámat, Bartal Béla katonatisztet 1952
februárjában „államellenes szervezkedésért” kötél
általi halálra ítélték és kivégezték. (Keresztapámék a
Szemere utcában laktak, amikor a háború után az
amerikai fogságból hazajött, hivatásos katonatisztként
sehol nem alkalmazták. Végül a biztosítónál
kapott állást. Ez neki ragyogó volt, mert állandóan
utazhatott, és szervezhette a „Fehér Gárda” nevű
forradalmi csoportot. (Ami tulajdonképpen ’56 előkészítője
volt.) Előbb-utóbb minden faluban és városban
volt már egy megbízottjuk, ő volt a dunántúli
körzet vezetője. Aztán besúgó épült be közéjük és
lelepleződtek. (Édesapja volt sokáig a nagykanizsai
vasútállomás állomásfőnöke.)
Tehát a politikai hátterem koránt sem volt makulátlan.
Azt mondták, hogy szó sem lehet róla, hogy én
egy nyugati, imperialista nyelvet tanuljak. A gimnázium
igazgatója behívatta édesapámat és azt mondta
neki, hogy a maga lánya a Lenin Intézetbe megy
továbbtanulni! A Lenin Intézet egy politikai pártfőiskola
volt, ki akartak küldeni a Szovjetunióba. A felvételin
aztán szinte direkt nem akartam jól szerepelni.
Kérdezték: „Meg van keresztelve?” – mondtam,
hogy igen. „Jár templomba?” – igen. „A szülei járnak
templomba?” – igen. Na, akkor azért nem küldtek
mindjárt haza, hanem azt mondták, hogy maga úgyis
a Szovjetunióban fogja folytatni a tanulmányait,
„Majd ott átnevelik!” Hát én mondtam nekik, hogy
márpedig én oda nem megyek ki. Na akkor úgy elvágták
az utamat, hogy sehova nem vettek fel. 1956-
ig sem munkát nem kaptam, sem iskolába nem mehettem.
Apuka állás nélkül volt, nyomorogtunk. Elhatároztam,
hogy én leszek a családfenntartó. Beiratkoztam
a Kereskedelmi Szakközépiskola esti tagozatára
és közben felvettek az ÁFÉSZ-hoz is. Az iroda a
Fő úton volt a régi Korona szálló felett az emeleten.
Oda mentem jelentkezni. Kuzsner Gyuszi, a főnök
nagyon kedves volt, emlékszem a régi falépcső nyekergett-
nyikorgott, ahogy mentünk felfelé. Adminisztrátor
lett belőlem. Kuzsner karácsonykor megkérte
a kezemet, de kénytelen voltam kikosarazni.
1960-ig dolgoztam az ÁFÉSZ-nél, akkor beadtam a
jelentkezésemet Pécsre magyar-orosz szakra, és megismerkedtem
későbbi férjemmel, Miha Tamással.
Tamás a Cserháti Szakközépiskolában tanított. 2007-
ben, évekig tartó súlyos betegségben hunyt el. A
248
Sugár úton, az OTP-vel szemben kaptunk először
lakást abban a házban, amit a minisztérium építtetett.
A legfelső emeleten egy nagyon kis lakásban laktunk,
de nagyon boldogok voltunk. Végül levelezőn
végeztem el a főiskolát. A városban nem tudtam elhelyezkedni,
egy évig Murakeresztúron tanítottam,
de oda nem igazán volt jó az orosz, mert horvát nyelvet
kellett volna tanítanom. Ez után Szepetnekre
helyeztek át, ott öt évig dolgoztam. Szerettem ott
lenni. Mikor jöttem el, az egész osztály a busz után
futott, integettek, puszit dobtak. Szepetnekről bekerültem
a Zrínyibe, ahol húsz évig tanítottam, utána
elcsalogattak tagozatot vezetni a Hunyadiba. Nemsokára
a Béli igazgató úr egy esős délutánon esernyőt
tartott fölém, így kerültem a Vegyibe. Onnan mentem
nyugdíjba 1996-ban. Mivel három gyermekünket
ki kellett taníttatnunk, 1991-től 93-ig nyári munkát
vállaltunk Keszthelyen az Abbázia Hotelben. A hotelt
egy müncheni magyar vette meg és az én egész
családom volt a személyzet. A fiam volt az éjszakai
portás, a két lány a nappali portások, én voltam a
konyhafőnök, férjem pedig a bevásárló mindenes,
konyhai kisegítő. Kalandos három nyarunk volt. Már
készültem nyugdíjba, amikor 1993-ban beindítottuk
Kanizsán az „Ínyenc Konyha” kisvendéglőt a Berzsenyi
utcában, ezt húsz évig csináltam. Mellette
mindketten tanítottunk, én a levelező iskolában adtam
órákat, férjem pedig sokszor kihordta az ebédet
és ment tanítani a Cserhátiba. Hát mit mondjak? Nem
unatkoztunk!
KS: Gyerekek, unokák?
MT: Három gyermekünk született. Tamás fiúnk a
Humán Dialóg Kft. ügyvezetője Budapesten. A lányok,
Márta és Sarolta bölcsész diplomát szereztek
és a Katedra Nyelviskolát vezetik Nagykanizsán.
Négy unokám van, két fiú és két lány. Egyikük érettségi
előtt áll, másikuk felső tagozatos és van egy tíz
éves és egy hétéves unokám is.
KS: Vecsera Antalról tud-e valami információt?
MT: Vecsera „Csipettel”, Vecsera Antal Mária nevű
lányával osztálytársak és barátnők voltunk. Csipet
nagyon eleven lány volt, jókat játszottunk. Vecsera
Antal szüleim jó barátja volt, de csak nagyon haloványan
emlékszem rá. Nagy tisztelet övezte a városban.
Mikor 1948 júniusában jött egy ponyvás, ÁVÓ-s
teherautó és egy éjszakán elvitték az apácákat a gimnáziumból,
Csipet már nem járt velünk. Édesapja
1945-ös halála után édesanyja még sokáig itt lakott a
városban a vasútparton, de Csipettel nem tudom pontosan,
mi történt.
KS: Köszönjük a beszélgetést, a sok értékes információt!
Gratulálunk a családjához és jó egészséget
kívánunk!
Ifj. Knortzer György mentős szakaszparancsnok
(1900-1980)
Ifj. Knortzer György unokájával, Horváth Tiborné
Érces Györgyivel beszélgetünk.
KS: Tudjuk, hogy a nagyapja 1900-ban született,
de mikor halt meg?
249
Ifj. Knortzer György iskolai
bizonyítványai az I. kerületi
elemi iskolából (1906-1907)
és a Nagykanizsai Róm.
Kath. Főgimnáziumból
(1913)
250
HT: 1980. március 12-én, egy agyvérzést követően
halt meg. Fiatalasszonyként voltam jelen a temetésén,
akkor a fiam is már majdnem 1 éves volt. Nagykanizsán
van eltemetve, a családi kriptában, a G/60-
as parcellában.
KS: Azt tudjuk, hogy milyen iskolákba járt?
HT: Nagykanizsán, a Katolikus Főgimnáziumban
érettségizett, majd utána banktisztviselőként helyezkedett
el. Egész biztos, hogy 1924-ben már az apja
bankjában dolgozott.
Knortzer György örökös tűzoltóparancsnok fiával
1912 körül
KS: Mikor került kapcsolatba a tűzoltósággal?
HT: Gondolom a dédpapa révén került a tűzoltósághoz,
de én nem tudom, hogy pontosan mikor.
KS: Mi viszont korabeli újságcikkek alapján pontosan
tudjuk, hogy 1927-ben lett mentős szakaszparancsnok
a nagykanizsai tűzoltó laktanyában és
utána egészen a háború végéig tevékenyen részt
vett a cserkészek, leventék, tűzoltók, nővérek elsősegély-
és légoltalmi oktatásában. Azt is olvastuk,
hogy már 1934-ben a Magyar Vöröskereszt Egylet
városi szervezetének vezetője, később több mint
két évtizedig ügyvezető titkára volt. Ebben a minőségében
elsősegélynyújtó állomásokat szervezett
Nagykanizsa környékén az orvos nélküli falvakban.
(Az elsőt Balatonmagyaródon.)
HT: Valóban, ez utóbbiról én is hallottam, még volt
is otthon az egyik vitrinünkben sok régi kötszer és
egy nagy barna jódtinktúrás üveg, de úgy tudom,
hogy az ’50-es évek közepén nagyapámat politikailag
„osztályellenségnek” minősítették és a korhatár betöltése
előtt kényszernyugdíjazták a bankból és a
Vöröskereszttől is. Van a tőle maradt papírok között
egy a hadifogságból visszaérkezők számára kitöltendő
kétnyelvű (magyar-orosz) nyomtatvány:
KS: A háborúban részt vett katonaként?
HT: Úgy tudom, hogy egészségügyi okokból alkalmatlannak
ítélték és nem vitték ki a frontra.
KS: Mikor nősült a nagyapja:
HT: 1925. május 16-án volt az esküvőjük Tóth Terézia
Csurgóról származó postás telefonos kisasszonynyal.
251
Ifj. Knortzer György lányai: Györgyike és Babuska, a középső képen édesanyjukkal
252
Nagymamám a későbbiekben felíróként is dolgozott a
vendéglátásban, a Szever Vendéglőből ment nyugdíjba.
Két lányuk született, édesanyám, Knortzer Györgyi
(1928-2006) és Knortzer Terézia (1926-1946), akit
„Babának” becéztek, neki nem született gyermeke. Mi
hárman voltunk testvérek, Károly bátyám 1951-ben
született, Győrben él. Gyuri 2010-ben halt meg.
KS: Nagyszülei ott laktak a dédszülei házában a
Rozgonyi 11-ben?
HT: Dédszüleim házát az ’50-es években három részre
osztották. Mivel az egyik Knortzer lány kiment
Münchenbe, az ő részét az állam kisajátította. Nagyszüleim
is kaptak egy lakrészt. Szüleim 1951-ben még
Győrben laktak, de én 1955-ben már Nagykanizsán
születtem. A szüleim ugyanis visszaköltöztek a dédszülői
ház kisajátított részébe, albérletbe. 1964-ig laktunk
itt öten, akkor kaptunk lakást a Bolgár Hadsereg
úton (ma Platán sor). A Rozgonyi utcai ház alatt hatalmas
pince volt, légiriadók idején óvóhelyként funkcionált,
később egy zöldség nagyker is bérelte.
Édesapja halála évében kiadott lakcímet igazoló
bizonyítvány
KS: Tárgyi emlékei maradtak-e a dédapja vagy a
nagyapja után?
HT: Mikor anyukám meghalt, háromfelé osztottuk a
hagyatékot. Én úgy tudom, hogy a bátyáim sok mindent
odaadományoztak a múzeumnak illetve a tűzoltóságnak.
Régi megsárgult lexikonok voltak a Gyuri
bátyámnál…
KS: Milyen ember volt a nagyapja?
HT: Amikor én megismertem, akkor ő már egy idős
ember volt. Csöndes, törékeny testalkatú, alacsony
kis emberként emlékszem rá. Nagy türelme volt hozzánk,
ami kellett is a három unokához. Szívét-lelkét
kitette a családjáért. Soha nem engedte, hogy egyedül
menjünk haza. Az iskolából, vagy a Rozgonyi utcából
mindig hazakísért bennünket. Szófogadó ember
volt, inkább a nagymamám volt a harsányabb, ő tartotta
kezében a család dolgait. Nagymamámmal jól
megértették egymást. Mielőtt megszülettem, akkoriban
volt az ő kényszer nyugdíjazása, úgy hallottam,
akkoriban volt egy kis kisiklása, amikor az alkoholba
ölte a bánatát, de ebből ki tudott lábalni. Cigarettázott,
„mezítlábas”cigarettát szívott, amit 10 fillérért
lehetett szálanként kapni a Béke út elején (ma
Csengery út) a trafikban. Sokszor engem küldött le 5-
10 cigarettáért, mindig szépen becsomagolva vittem
neki, Symphoniát és Kossuthot szívott.
Ifj. Knortzer György a Vöröskeresztes elsősegélyhely
előtt ülve és három unokájával. (Károly, Györgyike
és Gyuri)
KS: Emlékszik-e valamilyen kis családi epizódra,
jellemző történetre?
HT: A nagyszobában a nagyapáméknál volt egy gyönyörű,
cirádás nagy barna cserépkályha. Nagyapám az
asztal körül szokott gondolataiba mélyedve, hátratett
kézzel körbe-körbe sétálgatni. Már be volt vezetve a
gáz, és én ott szoktam ücsörögni a cserépkályha mellett,
nagyon szerettem nézni a tüzet. A cigijét mindig
253
lerakta a cserépkályha szélére. Volt, amikor én egyetegyet
suttyomban ráslukkoltam a cigijére, de észre
sem vette. Aztán délután jártam alsó tagozatra a Hunyadi
iskolába, aminek akkor az Arany János utcában
volt egy kihelyezett épülete. Két alsó osztály járt oda.
Iskola előtt mindig a nagymamámnál ebédeltem a
Rozgonyi utcában. Nagyon rossz evő voltam akkoriban
és amíg a nagymama kint volt a konyhában, a
levest mindig gyorsan megetettem a nagyapámmal.
Cinkostársak voltunk, nagyanyám sohasem szerzett
tudomást a mi kis csínytevésünkről, amire bejött a
konyhából, valahogy mindig elfogyott a leves.
A Knortzer nagyszülők
fiúunokájukkal
KS: Mesélt-e a tűzoltóságról?
HT: Nagyszüleim szobájában állt a nagy négyszögletes
asztal, ami mellé esténként össze szoktunk gyűlni
vacsorázni. Olyankor sokat mesélt a tűzoltókról és a
mentőkről is, de olyan kicsi voltam, hogy erről csak
halvány emlékeim vannak. Egy pesti rokonáról mesélt
sokat, akiknek a házába a légitámadások idején
belecsapott egy bomba és mind odavesztek.
KS: Van-e még valami, amit el szeretne mondani
a nagyapjáról?
HT: Mikor nyugdíjba ment, jártak a nagymamámmal
fagyipénzt összeszedni. Akkoriban a cukrászdákban
a fagyiárusoknál egy bádogperselybe kellett a forintokat,
filléreket bedobni, úgy kaptunk egy-egy gombóc
fagylaltot. Ezeket a perselyeket hetente kellett
üríteni, és összeszámolni az összegyűlt pénzt. A kevés
kis nyugdíj mellett ebből volt a nagyszüleimnek
egy kis mellékese. Emlékszem, mindig éjszaka számolták
a pénzt.
KS: Meséljen kicsit magáról!
HT: A Mező Ferenc Gimnáziumban érettségiztem, a
mai napig a Vízműnél dolgozom, az önkormányzati
közmű vagyonnal foglalkozom. Egy fiam van és egy
négyéves unokám.
KS: Vecsera Antalról hallott-e?
HT: Özvegye, Mária néni a nagymamám barátnője
volt. A vasútparton, a Bagolai soron laktak. Lányukat
„Pipinek”, „Csipetnek” becéztük. A ’60-as évek elején
jártunk egyszer náluk, Csipetnek akkoriban született
kislánya.
KS: Köszönjük a beszélgetést!
HT: Köszönöm, hogy megemlékeznek a nagyapámról.
Kománovics József gépkocsivezető
KS: Kománovics József gépkocsivezetővel beszélgetünk.
Meséljen a gyerekkoráról!
KJ: Szepetneken születtem 1950. február 12-én. Az
általános iskolát is itt kezdtem, aztán kilenc éves
koromban meghalt az édesapám, aki Pécsett az uránbányában
dolgozott. Húgommal és anyámmal utána
beköltöztünk Nagykanizsára, az Őrház utcába. Suliba
több helyre jártam a városban, azt mondják, rossz
gyerek voltam, ezért kellett időnként váltani. Aztán
hatodikos koromtól Zalacsányba, egy bennlakásos
iskolába jártam, ahova önként mentem és egy csomó
jó dolgot is megtanultam a tananyagon kívül: sakkozni,
pingpongozni, basszusgitáron játszani. Középiskolába
Nagykanizsára a Polai János Szakmunkásképzőbe
jártam, autó-motor szerelőnek tanultam,
gyakorlatra a Gépgyárba jelentkeztem, majd amikor
végeztem, itt is helyezkedtem el 1967-ben.
1968 júniusában behívtak katonának, a Gábor Áron
laktanya Egészségügyi zászlóaljhoz kerületem, mi a
„sima” állomány előtt két héttel vonultunk be. A
zászlóalj szerelője lettem, MHSZ keretein belül hivatásos
gépkocsivezetői engedélyt is akkor szereztem.
Húsz napos katonák voltunk, amikor esküt tettünk.
Azért kellett ilyen hamar, mert kivezényeltek bennünket
a „cseh buliba”.
KS: Meséljen erről kicsit bővebben!
KJ: Pontosan nem tudtuk mi az és hova megyünk.
Egyik éjszaka riadó volt és be kellett pakolnunk felszereléseket,
sátrakat. Én Garant mentővel mentem,
de voltak Csepel teherautók is, ezekre hűtők, dobozok
kerültek, kötszerek. Oszlopmenetben mentünk,
Pápa mellett táboroztunk vagy két hónapig, míg kivezényeltek
bennünket. Nagyjából két napig tartott
az út, nagyon fárasztó volt konvojban menni, mert
nem láttam mást, csak az előttem haladó autó hátulját…
egyszer még két kerékre is állt a Garant, mert
az előttem levő autóval valami történt, félre kellett
rántanom a kormányt, nagyobb baj nem lett, az általunk
szállított titkos irodának sem. Komáromnál
mentünk át és a folyóba beleesett tankokat láttunk.
254
Németh Dénes, ifj. Szigeti Gyula, Kománovics József,
Béli László a Nagykanizsai Mentőállomás udvarán
KS: Hányan mentek?
KJ: Ó, nagyon sokan. Kanizsáról több zászlóalj, meg
a tartalékosok, akiket behívtak, pl. Szabó Csaba
igazgató, János doktor, Ruttner főorvos. Anyám vele
küldött csomagot, mert ismertük egymást, jóban voltunk.
Aztán Egerszegen csatlakoztak még hozzánk.
Erdők között, mezőkön keresztül mentünk, mi a magyar
lakta településeken voltunk. Röplapokat is szórtunk,
ez volt a feladatunk. Vigyázni kellett, mert a
vadászok akkoriban a katonákra vadásztak inkább. A
falusiak kedvesen fogadtak bennünket, a kocsmában
jó kis cseh sörre is meghívták a katonákat. Volt olyan
is, aki konzervet és mást cserélt, szóval ment a biznisz.
Egyszer éjszaka mi is kimentünk a táborból,
mindenhol reflektorokkal pásztázták a falu utcáit. Jó,
hogy nem az árokba bújtunk, hanem bementünk az
udvarba, mert éppen ott megállt az ellenőrző kocsi és
alaposan átfésülték a környéket, még az árkokat is. A
háznál a kisgyerekek megijedtek tőlünk, kiabálni
kezdtek, de az anyjuk befogta a szájukat, csendben
voltak, így nem vettek észre bennünket. Három hónapot
töltöttünk el ott, különösebb teendőnk nem
volt. Céltáblára lőttek, ágyakat cipeltünk, tábort építettünk.
Amikor szóltak, hogy megyünk haza, irtó
nagy öröm volt és a tábort sátrastul néhány óra alatt
lebontottuk, mivel mindenki nagyon vágyott már
haza, rövidesen indulhattunk is. Visszafele Pápa mellett
lerobbantunk, motort kellett a Garantban cserélni.
A Garant keletnémet gyártmányú autó volt, szóró
olajzású. Csak úgy fröcskölte az olajat, ha kevés volt
az utánpótlás, vagy elfogyott, könnyen csapágyas
lett. Én már kifele hallottam, hogy kopogott, öt literes
kannából állandóan utána kellett tölteni. Visszafele
aztán lerobbant. A többiek hazaértek, nagy fogadtatás
az Erzsébet téren, ünnepség, banzáj, de engem
hiába várt anyám és a húgom. Már nagyon megijedtek,
hogy valami baj van, amikor mondták nekik,
hogy jövünk mi is, csak kicsit késve. Mi ott elvoltunk,
aztán, ahogy kész lett az autó, csatlakoztunk
egy menethez és jöttünk haza.
KS: Hogyan telt aztán a katonaság?
KJ: Hát, utána nekünk már úri dolgunk volt, az öreg
katonák sem szórakoztak velünk, aztán két év szolgálat
után 1970 júliusában leszereltem. Nagyon jó volt!
Nyár, meleg, irány Zalakaros, bulik… szóval jó volt!
KS: Mikor jött a mentőkhöz?
KJ: Leszerelés után a Gépgyárba mentem vissza dolgozni,
majd 1971. januárban Szigeti Gyuszi bácsi
áthívott ide. Jól ismertük egymást, a fiával egy osztályba
jártunk, együtt tanultunk, még zenekart is
akartunk alakítani. Szóval átjöttem… a fizetés nagyjából
annyi lett, mint a Gépgyárban volt, de kaptunk
ruhát és a 12/24-es beosztás miatt sok volt a szabadidő.
Kománovics József érkezésével egy időben kaptuk az
új típusú Nysa mentőautókat
KS: Milyen hely volt akkor a mentőállomás?
KJ: Nagyon jó volt, nagyon élveztem ezt a munkát,
pedig az akkori csapott elejű Nysák igen pocsék autók
voltak. Labricz Sanyi főápoló, Szigeti Gyuszi
bácsi garázsmester, Magyarné pedig a főparancsnok,
gazdasági vezető volt. Rövid ideig egy idősebb sofőr
mellé kerültünk, csapatba tettek, a Zágon Frici csoportjába
osztottak. Zömében idősebb munkatársak
közé kerültem, de persze voltak fiatalabbak is, mint
Zuggó Tibi, Marton Feri, Antal Pista. Helyettesíteni
Novára, Zalaszentgrótra, Egerszegre, Keszthelyre is
küldtek. Nagyon jó légkör volt, ha nem kellett mennünk
sokat sakkoztunk, ugrattuk egymást, mindenki255
vel jó viszonyban voltam. Rendbe kellett tartanunk
az autókat, ezeket sokszor szereltük, karban tartottuk.
Az épületekben a javításokat megcsináltuk, az udvart
rendeztük.
Jámbor József, Zágon Ferenc, Zuggó Tibor, Ferencz
István, Kománovics József, ifj. Szigeti Gyula, Dombai
Ferenc, Antal István, ill. a másik képen Magyar
Lászlóné rendezi a sorokat a ’70-es évek elején
KS: Sokat vonultak?
KJ: Igen, nagy volt a terület és a szállításokkal együtt
sokat mentünk.
KS: Milyen rendszerességgel tartottak továbbképzéseket?
KJ: Havonta-kéthavonta voltak továbbképzések,
vizsgázni pedig évente kellett KRESZ-ből és elsősegélynyújtásból.
KS: Párttag volt?
KJ: Nem, elég volt nekem, amikor kisdobos, majd
úttörő, aztán KISZ-tag voltam.
KS: Szollár főorvos érkezése milyen változásokat
hozott a mentőállomás életébe?
KJ: Például lett esetkocsi, igaz eleinte csak nappal.
KS: Szabadidejükben összejártak?
KJ: Nyugdíjas búcsúztatásokra és más zenés bulikra
is eljártunk. Meg főleg nyáron, műszak után a Maya
presszóban összeültünk, ott urak voltunk és megbeszéltük
a világ dolgait a terülj-terülj asztalkám mellett.
Feleségével, valamint Tóth Istvánnal, Zágon
Ferencékkel és Kalász Mátyással mentős
összejövetelen
Kománovics József, Zuggó Tibor, Ferencz István,
Dombai Ferenc, ifj. Szigeti Gyula, Antal István és
feleségeik hegyi buliban
Kománovics József és felesége Marika, valamint
Bánfalvi László feleségével és Fekécs Zoltánnal
KS: Milyen érdekes esetek voltak?
KJ: Nagy sztori volt például, amikor a Bánfalvi
Lacit ugrattam. Csőrös Nysák voltak már, mindenki
256
nagyon odafigyelt és karban tartotta a sajátját. Kérte,
hogy hallgassam meg a motort, mert mintha valami
kopogna… na odamentem. Laci bácsi finoman
gázt adott és egy nálam levő fogóval olyan ütemben
kopogtattam a kasznit, ahogy a fordulatszám változott.
Gyorsabban, ha emelkedett, lassabban amikor
csökkent. Laci bácsi kiszállt és felhúzta rosszallóan
a szemöldökét: „Na, csapágyas lesz ez a kocsi, ki
fog készülni!” Nem bírtam sokáig, elnevettem magam.
Na, kapcsolt mindjárt, hogy lóvá tettem! Megkergetett
a vasút parton, még a kalapácsot is utánam
dobta.
Legenda született a következő történetből is: A
’80-as évek végén esetkocsin dolgoztam, amikor Béli
Józsi Trabantja lerobbant a Magyar úton, a festékbolt
előtt hagyta. Mondta, hogy meg kéne javítani, de
előbb be kell vontatnunk valahogy. Szóltam a rendőr
ismerősömnek, Kapin Jancsinak, hogy gyorsan menjünk
le Zsigulival és pikk-pakk behozzuk a mentőállomásra.
Siettünk, meg is találtuk az út mellett, nyitva
volt, a kulcs is benne… ideges is voltam, gyorsan
ráakasztottam és bejöttünk. Józsi meg mondta, hogy
ez bizony nem az ő Trabija. Atyaúristen! Más nem is
hiányzik!! Még hogy nem az övé!! De tényleg más
autója volt, úgyhogy gyorsan vissza kellett vinnünk.
Hát éppen időben, mert a tulajdonos meg közben
észrevette, hogy eltűnt a kocsija és a rendőrségre
jelentette, körözni kezdték kocsi lopás címén. Képzeljétek
el, milyen lehetett, amikor szegény kijött, a
keze tele festékkel és nincs ott az autó, ahol hagyta.
Visszavittük, elnézést kértünk, talán azóta is csodálkozik.
Szállóige is lett belőle, hogy a rendőr meg a
mentős kocsit lopott… még Egerszegen is ezzel húztak!
Kapin Jani rendőrautója Antal Istvánnal. Kapin Jani
gyakori vendég volt a mentőállomáson, különböző
hivatalos ügyek, pl. balesetek kivizsgálása kapcsán is
KS: Kivonulásos esetek?
KJ: Sok szülés volt akkoriban. Gelséről hoztunk egy
nőt, a mentőben szültünk. Simon Józsi kezdő ápoló
volt, én pedig asszisztáltam neki. Megszületett a gyerek
és minden rendben volt, azon viccelődtünk, hogy
mi ketten leszünk a keresztapák.
A másik. Jakupánecz Gergővel mentünk művese
kezelt betegért az UAZ terepjáróval télen. Összeszedtük
a betegeket és reggel hatra be kellett érni
velük a Művese-állomásra. Így hajnali egykor el
kellett indulnunk értük. Nagyon kemény tél volt, sok
hófúvás, szakadt a hó, fújt a szél. Az úton levő hófúvásnak
nekimentünk a terepjáróval, hátha át tudjuk
törni, de nem, kicsit bennmaradtunk. Kiástuk az autót
a hóviharban, a Gergő csupasz tenyere odafagyott a
mentő oldalához, ahogy tolta. Kicsit kapálóztunk, de
kijutottunk belőle. Nem is láttuk az utat, akkora hófúvások
voltak, nem tudtuk meddig tart az út és hol
kezdődik az árok. Reggelre beértünk.
Márton László, Varga Zoltán, Kománovics József,
Jámbor József, Bíró Lajos mentős összejövetelen
KS: Mikor váltott?
KJ: 1989. szeptemberben maszek autószerelő lettem,
szerencsét próbáltam. Rokonoknál jártam Ausztriában,
Németországban és ott láttam, hogy jó világ is
lehet belőle. Annyi előnye lett, hogy meg tudtunk
élni belőle, meg a hétvégéket, ünnepeket otthon töltöttem.
1978-ban a Munkásőr utcában kaptunk lakást,
aztán 1985-ben az Őrház utcában építkeztünk, azóta
ott lakunk Marikával, a feleségemmel. A műhelyem
is ott van, így nem kellett messze mennem dolgozni.
2007. februárban nyugdíjba mentem, most már túl
sokat nem járok be a mentőállomásra, zömében fiatalok
dolgoznak, akikkel nem nagyon ismerjük egymást.
Annak az időszaknak vége.
KS: Köszönöm a beszélgetést!
KJ: Én is köszönöm!
257
Kovács István mentőápoló
KS: Horváthné Kovács Gyöngyivel beszélgetek
édesapjáról. Kovács Istvánról, Mukszi bácsiról.
Mikor született az édesapád?
HKGy: Szepetneken született 1924. július 24-én.
Először a családi gazdaságban, majd a háború alatt a
kórházban kezdett dolgozni, műtős volt az apácák
között. Gyakran mesélte, hogy a bombázások alatt a
kórházi légópincében milyen kezdetleges körülmények
között végezték a sürgős életmentő műtéteket.
(Bombatalálat érte pl. a kórházi jégvermet is.) Volt
egy olyan esete, amikor egy sérültnek mindkét lábát
amputálni kellett, és már-már azt hitték, hogy meghalt,
erre hirtelen megmozdult. Futott az én apám,
hogy gyorsan folytatni kell a műtétet, de mire újra
bemosakodtak a sebészek, sajnos valóban meghalt a
beteg… A háború vége felé a Labricz Sanyival
együtt el akarták vinni leventének. A vasútállomásról
szöktek meg, aztán az apácák bújtatták őket.
(„Schwester”-nek szólították az apáca nővéreket.)
Itt ismerkedett meg az édesanyámmal, aki szintén
az apácákhoz a konyhára került és az ’50-es évek
elejéig itt maradt. 1948 őszén összeházasodtak, egy
kis szobát kaptak a régi Sebészet tetőterében, ott
laktak. Édesanyám aztán átment a csecsemőotthonba,
gondozói iskolát végzett.
Kovács István 1941-ben „Vöröskeresztes testvérekkel”
a kanizsai kórházban
1941-42-ben apáca nővérek dolgoztak a nagykanizsai
kórházban. Kovács István először beteghordóként,
később műtősként dolgozott köztük, sok fényképet
készített róluk
258
Nagykanizsai vöröskeresztes tanfolyam résztvevői 1941-42-ből. (Vastagh fotó)
Kovács István fényképe és saját kezű képfelirata
Domina Ferenc és Kovács István, ill. a második
kép felirata: „Első ápolási tanfolyamom emlékére
Titkár Urunknak vöröskeresztes szeretettel. Nagykanizsa,
1942. március 14. Erzsébet testvér”
259
KS: Hányan vagytok testvérek?
HKGy: 1951-ben Zoltán született, ő öt napig élt,
1955-ben István, 1964-ben édesapám születésnapi
ajándékaként születtem én.
Kovács István és felesége, Ilus néni megismerkedésükkor.
Az alsó képen Gyöngyikével mentős vacsorán
KS: Mikor került a mentőkhöz?
HKGy: Már az Ady utcában, a Borudvarban ott volt
az első mentőápolók között. 1984-ben onnan ment
nyugdíjba. Átkerülése után elvégezte Budapesten a
mentőápoló-képző iskolát.
KS: Mesélt mentős történeteket?
HKGy: Amit sokszor hallottam és nagyon mulatságos,
az nem vele esett meg.
Baksai Józsi és Jámbor Józsi a Dodge mentőautóval
egyik este a temető mellett elakadtak a sárban. (A
Szentgyörgyvári hegyre régen a temető melletti úton
lehetett eljutni.) Próbálkoztak már egy ideje kiszabadulni
onnan, de sehogy sem sikerült, hiába próbáltak
akármit. Baksai, miközben törölgette az izzadtságot a
homlokáról, félvállról beszólt a temetőbe: „Igazán
segíthetnének ezek a halottak!” A temetőőr, aki ott
lakott a kutyájával, visszaszólt: „Hányan menjünk?”
Erre ők mindketten olyan rettenetesen megijedtek,
hogy azonnal beugrottak a mentőbe és ott ültek reggelig.
Nem volt akkor rádió vagy telefon, hogy segítséget
tudtak volna kérni.
Egy másik történet. Vonatbaleset történt és a helyszínen
találtak egy levágott lábat, aztán még egyet,
jóval odébb pedig egy katonát, aki kérte őket: „Takarjanak
be, nagyon fázom!” Meghalt… az ő lábai
voltak.
Történt másik vonatbaleset is, egy szobafestő ugrott
le a vonat elé a mentőállomástól nem messze
levő hídról. A testvérem mutatta az utat a mentőknek,
mert gyerekként sokat játszott arrafelé, nagyon jó
helyismerete volt, tudott minden ösvényt, zegzugos,
titkos járatokat.
1980. klasszikusan nagy tél volt. Muraszemenyére
kellett menniük, szülni készülő nőhöz riasztották
őket. Mentővel nem tudtak volna kimenni, mert a
nagy hóban, hófúvások között nem voltak járhatóak
az utak. Harckocsis segítséget kaptak, a Szuloki forrás
fele, az erdőn át mentek. A testvérem – aki akkor
gépkocsivezető volt – mesélte, hogy a hóban még
nagyon sokáig látni lehetett a harckocsi nyomát. A
baba a kórházban született, be tudtak érni vele.
Viola (Labricz) Sándor, Szigeti Gyula, Kovács István
a Nagykanizsai Mentőállomáson. (Még VVOME
egyenruhában.)
Pista bácsi életében fontos szerepet játszott a párt.
Bajtársaival az 50-es évek elején a vörös csillaggal:
Szigeti Gyula, Benedek János, Pékó László, Viola
(Labricz) Sándor, Kovács István, Reizner József,
Németh János
KS: Egy időben a Párt meghatározó volt sokak
életében…
HKGy: Igen, nálunk mindkét szülő párttag volt,
édesapám elvégzett egy hathónapos pártiskolát. Otthon
ebből semmit sem éreztünk, nagyon szeretetteljes
családi életet éltünk. Jó kapcsolata volt az emberekkel.
Sokaknak segített elhelyezkedni a mentőknél,
a kórházban.
KS: Oktatott?
HKGY: Igen, az autóvezetőket éveken keresztül oktatta
elsősegélynyújtásra.
260
KS: Mivel foglalkozott szabad idejében?
HKGy: Kiterjedt baráti körünk volt. Egy-egy eseményre
harminc-negyven ember összejött. Nagyon
jóban voltak a munkatársaival, de a rokonság és barátok
is gyakran jöttek. Dombai Ferivel rokonok és
kollegák is voltak. Rajongott a gyerekekért és a gyerekek
is érte. Az S. Horváth családdal gyakran töltöttük
együtt az időnket, Lacika (S. Horváth Lászlómentőtiszt
ma már) gyakran lovagolt a térdén és
mindig ugratta: „Na, kis Horváth, lássuk jó-e a hallásod?”
És meghúzta a fülét, miközben a szájával dudáló-
fütyülő hangot adott. Aztán a másik oldalon
megint.
Sokáig egy körzeti orvos sofőrje is volt, nagyon
szeretett vezetni.
Neki volt elsőként autója, egy Trabant, amit nagy
becsben tartott.
Minden évben együtt nyaralt a család Jugoszláviában,
a tengerparton. Gyakran öt-hat kocsival mentünk,
de mindig mi voltunk az élen, anyukám navigált.
Ott aztán sátoroztunk, fürödtünk, igazán jól
éreztük magunkat. Na a sátorozásnak is megvolt a
hátránya, mert édesapám úgy horkolt, hogy a második
éjszakától száműztük őt a kocsiba, onnan annyira
nem hallatszott ki. Sokat kirándultunk az egész országban,
de Németországot, Romániát is végigjártuk.
KS: Akkor mozgalmas gyerekkorotok volt…
HKGy: A mi generációnk szinte itt nőtt fel, a mentőállomáson.
A szüleink dolgoztak, itt pedig jól éreztük
magunkat, meg felügyeltek is ránk. De nagyon szerettünk
is itt lenni. Minden vasárnap hoztuk az ebédet
szépen felöltözve, csinosan. Nem csak mi, hanem a
szolgálatban levő minden mentős családja. Aztán,
mert itt sokkal jobban esett enni, együtt ettünk és
nagyon finom volt! Szép parkja volt a mentőállomásnak,
a szabadidőben sokat kugliztak.
KS: A gyerekek közül dolgozik-e valaki az egészségügyben?
HKGy: Én egy rövid ideig adminisztrátor voltam, de
végül máshol helyezkedtem el.
KS: Hogyan teltek a nyugdíjas évei?
HKGy: 1984-ben nyugdíjba ment. A Látó-hegyen
volt egy birtokunk szőlővel. Sok időt töltött ott,
borászkodott, kertészkedett. 2002 végén halt meg.
KS: Szeretnél valamit hozzátenni az eddigiekhez?
HKGy: Mindenképpen. Köszönöm, hogy beszélhettem
róla, nagyon örülök, hogy születőben van egy
olyan könyv, amiben megemlékezhetünk a régi mentős
dolgokról. Ezek az emberek ugyanis nem egyszerűen
munkahelynek tekintették a mentőállomást, ez
volt az életük. Így nem merülhetnek feledésbe.
KS: Köszönöm a beszélgetést!
A mentőállomás udvarán a ’70-es években: Zakócs
Imre, Bánfalvi László, Ferencz István,
Megyes Kálmán, Kovács István és a Nysa
Császár Albert temetésén 1990-ben, napszemüvegben,
mellette Horváth Ferenc, Horváth Róbert,
Simon József, Parti István.)
261
Krénusz László főgépkocsivezető
(1925-2011)
Krénusz Lászlónéval beszélgetünk a férjéről.
(’Nucuval’, ahogy a kórházban mindenki ismerte.)
KS: Mikor és hol született a férje?
KLné: 1925. január 17-én született Nagykanizsán.
Régi kanizsai polgári családból származik, az anyakönyvi
kivonatok alapján egészen az 1700-as évekre
visszavezethető a családfája. Erre büszke is volt,
mivel a katonai szolgálatra jelentkezéskor (1942-ben)
szigorúan bekértek minden felmenő ági dokumentációt.
KS: Hova járt iskolába Laci bácsi?
KLné: Az elemi és a polgári iskola elvégzése után
autószerelő szakmát tanult. Szívesen emlékezett inas
éveire, ahol a szakma „nagymestereitől” rengeteg
olyan dolgot sajátított el, melyeknek később nagy
hasznát vette.
KS: Hol szolgált a háborúban?
KLné: Önként jelentkezett katonának 17 évesen. A
katonai szolgálati igazolvány tanúsága szerint 1942.
július 19-én sorozták be Kaposvárra (Taszárra) a
repülő századhoz, innen Szombathelyre került kiképzésre.
1943–44 között Újvidéken repülőgép szerelő
oktató tizedesként szolgálta a hazáját. 1944 decemberében
újvidéki társaival együtt a Szent László Hadosztályhoz
vezényelték a Felvidékre. A német hadsereg
visszavonulását biztosították az Ipolynál. (Jóval a
háború után, a ’70-es évek elején elvitt bennünket
kirándulni az Ipolyhoz. Megmutatta a folyónak azon
szakaszát, ahol a jeges folyót átúszva menekült meg
több társával együtt a szovjet hadifogságtól. Persze
az akkori határőrök eléggé furcsán nézegettek bennünket,
mit keresünk arrafelé.)
Krénusz László Újvidéken iskolatársaival és tanáraival,
az alsó képen bevetésen a Felvidéken
262
Krénusz Ferenc vezetői tanfolyam elvégzéséről szóló bizonyítványa
263
Krénusz Ferenc törzstűzmester a Nagykanizsai Tűzoltóparancsnokság egykori szolgálatvezetője, a mentő
osztály és a meteorológiai megfigyelések megbízott vezetője
Krénusz Ferenc szolgálati igazolványa 1947-ből
264
KS: Hogyan alakult a sorsa a háború után?
KLné: A háború után nehéz volt bárhol is, nemhogy
a szakmában elhelyezkedni. Ezért gépkocsivezetőként
vállalt munkát. Dolgozott felvásárlónál, a szeszgyárban,
kereskedelmi forgalmazó vállalatnál.
KS: Mikor került a mentőkhöz?
KLné: 1951-ben édesapja (Krénusz Ferenc volt városi
tűzoltó készenléti parancsnok) segítségével került a
nagykanizsai mentőkhöz, mely akkor még a tűzoltóság
kötelékéhez tartozott.
1952-ben a „borudvarban”, 1953-tól a jelenlegi állomáshelyen
a Bagolai soron már külön mentőállomás
alkalmazottjaként végezte gépjárművezetői
munkáját. Autószerelői végzettsége révén sok olyan
feladattal bízták meg, ami nagyban segítette az állomás
munkáját. Rövid ideig megbízott garázsmesterként,
de helyettesként hosszú időn keresztül dolgozott.
Ő elmondhatta magáról hogy, a mentőknél több
generációt is kiszolgált. (Volt helyettese az idősebb
Szigetinek és a fiának is.)
Krénusz László mentős bajtársaival az átköltözés
után a volt méntelep épületeiből létesült mentőállomáson.
(Viola (Labricz) Sándor, Vass Károly,
Krénusz László, Benedek János, Nagy József, Jámbor
József.) Fiat 1100-as, és Dodge Weapon típusú mentőautókkal
Péter Jenővel és Szigeti Gyulával a Phanomen mentő
mögött az ’50-es évek második felében
KS: Szokott-e mentős történetekről mesélni?
KLné: A mentős élmények szinte mindennaposak
voltak, hisz a családja mellett ez volt az élete. Elakadás
a téli hóban, szülés a mentőautóban, újraélesztés,
vagy szirénával a stop táblánál.
De leginkább arra volt büszke, hogy a forradalom
kellős közepén a Pestre induló rohammentőt csak rá
bízta az akkori főorvos (dr. Berentés Ernő), akivel a
sérülteket szállították a fővárosba.
Sokszor mondogatta, nem félt a harckocsik dübörgésétől,
feltalálta magát a legveszélyesebbnek tűnő
helyzetekben is. Ő már túl volt egy háborún, nem
rettent meg a borzalmaktól. Persze soha nem kérkedett
vele, még azt is utólag tudtuk meg, hogy szépen
megjutalmazták bátorságáért.
Krénusz László munkatársaival a mentőállomás bejárata
előtt. (Vass Károly, Németh János, Polai Károly,
Szigeti Gyula.) Labricz Sándorral jó barátok
voltak, gyakran összejártak
KS: Emlékszik még a Laci bácsi régi munkatársaira?
KLné: Hogy, emlékszem-e? Főleg az ’50-es, ’60-asas
években a mentőállomás olyan volt, mint egy nagy
család. A feleségek a gyerekekkel együtt, főleg hétvégi
szolgálatoknál gyakran látogatták férjeiket. Az
uram egyik legjobb barátja, Labricz Sanyi, aki rengeteg
fényképet készített ezekről a látogatásokról.
Egyébként ő volt a mentőállomás „fotósa”. A mai
napig őrizzük a régi fényképeket. Gyakran előkerültek
ezek a képek, és a férjemmel elérzékenyülve néztük,
ahogy kislányunk a mentőállomás virágos kertjében
teszi az első lépéseket. Vagy a fiunk büszkén ül
265
a mentőautó motorházának tetején. Nagyon kedves
barátja volt még Benedek Sanyi ápolótársa, aki Balatonszemesről
járt le dolgozni, és szinte minden nyáron
nála vendégeskedtünk családostól. Mivel legényemberként
élt, alig várta, hogy menjünk. Érdekes, az
ápolótársaival volt közvetlenebb a kapcsolata. Nagyon
szeretett együtt dolgozni Jámbor Jóskával,
Dombai Ferivel, és ahogy ő hívta: „kis Kománoviccsal”.
Külön szeretném kiemelni Polai Karcsit, aki
majd’ 90 évesen is bejött a kórházba meglátogatni az
akkor már nagyon beteg férjemet és sajátos, szinte
utánozhatatlan humorával csalt egy-két mosolyt még
az uram arcára.
Jámbor József, Krénusz László, Kovács József 1975-
ben a mentőállomás udvarán. Az alsó képen Krénusz
László feleségével a „Bilgeri” csizmában, melyet
Jámbor József varrt bajtársainak
KS: Milyen munkarendben dolgoztak a mentősök?
KLné: 12 óra munka után 24 óra pihenő volt. Kivéve
az utolsó két évet, amikor a rohamkocsit vezette.
Akkor napi 8 órában dolgozott Szollár főorvos úr
mellett.
KS: Hallott-e arról, hogy a párt milyen szerepet
játszott a mentőállomás életében?
KLné: A férjem sohasem politizált. A mentőállomás
vezetése, mint ahogy akkor minden intézmény irányítása
sem lehetett és volt teljesen politikamentes.
Szerencsére férjem munkájának utolsó éveiben olyan
főorvos mellett dolgozhatott (dr. Szollár István), aki
az elvégzett munka szerint értékelt, jutalmazott és
elmarasztalt. Őt jutalmazták.
KS: Mikor házasodtak össze?
KLné: 1956 novemberében, a forradalom kellős közepén.
Szokták mondani a nagy dolgok összekovácsolják
a kapcsolatokat. Bennünket 54 évre kötött
össze.
Krénusz László esküvője a miklósfai templomban
1956-ban
KS: A férje munkaköre befolyásolta-e a pályaválasztásban,
mivel ön is az egészségügyben helyezkedett
el?
KLné: Igen. Az ő bíztatása sokat segített, hogy eredményes,
jó munkaerő legyek a kórházban. Minden
segítséget megadott, hogy képezzem magam, büszke
volt rám, amikor vezető röntgen asszisztensnek neveztek
ki az osztályon.
KS: Hány gyermekük született?
KLné: Két gyermekünk született. László 55 éves,
három gyerekes családapa, középiskolai tanár. Ildikó
50 éves két gyerekes családanya, férjével a vendéglátóiparban
sikeres vállalkozók.
A gyermekei mellett férjem nagyon ragaszkodott
mindegyik unokájához, nem telt el nap, hogy ne érdeklődött
volna hogylétükről.
KS: Mivel foglalkozott a nyugdíjba vonulás után?
KLné: Szerencsére vagy istennek hála hosszú, tartalmas
nyugdíjas években volt része. Pedig a hirtelen
leállás nála is ijesztő betegséggel indult (1982 szívinfarktus),
de újra talált nyugdíjasként munkát, újra
érezte, hogy számítanak még rá. Emellett sokat kirándultunk,
fogékony volt mindenre, ami ismeretlen.
Akkor jutottunk el olyan külföldi országokba, amiről
csak álmodoztunk fiatal házas korunkban. Az férjem
egy igazi jó kedélyű, udvarias, viccelődős ember
volt. Szerette a társaságot, barátokat. Őróla el lehet
mondani csak barátai voltak, ellenségei nem.
266
Krénusz László mentős igazolványai és kitűntetései
Az öregkori élete is tartalmas, szép volt. A betegséget
és az elmúlást is „bajtársiasan” viselte.
Utolsó útjára is „mentős” gondolatok kisérték. (Dr.
Szollár István főorvos úr mondta a búcsúbeszédet.)
KS: A Nagykanizsai Mentőállomás nevében köszönöm
a beszélgetést, és a sok-sok érdekes történeti
információt. Ezeket a dolgokat már valóban
soha senkitől nem tudhattuk volna meg. Gratulálok
a családjához és jó egészséget kívánok!
KLné: Köszönöm, hogy megemlékeztek a férjemről!
Márton László gépkocsivezető
(1943-2003)
Márton Norbert mentőápolóval beszélgetünk az
édesapjáról. „Ceki” bácsi („Cekker”, „Szatyor”) jó
darabig mókamestere és meghatározó személyisége
volt a mentőállomásnak.
KS: Mikor és hol született az édesapád?
MN: 1943. június 30-án született, Nagykanizsán.
Öten voltak testvérek, apám volt a legfiatalabb.
KS: Itt is járt iskolába?
MN: Igen. Mesélte, hogy 1956-ban, 13 éves iskolásként,
ott volt a Sugár utcában a lövöldözésnél. Egy
géppisztolygolyó megpattant a járdaszegélyen, gellert
kapott, és belefúródott a bokájába. Nem mentek
vele orvoshoz, hanem otthon piszkálták ki a nem túl
mélyre fúródott golyóbist. Fertőtlenítették, bekötözgették,
de a seb elég nehezen gyógyult. Az utána
maradt heg örök mementóként elkísérte élete végéig.
267
KS: Kitanult valamilyen szakmát?
MN: Igen, kereskedelmi végzettsége volt. „Boltvezető”
szakmával inasként egy rövid ideig még dolgozott
is Nagykanizsán, aztán behívták katonának.
KS: Hova sorozták be?
MN: Debrecenbe vitték gépkocsivezetőnek két és fél
évre. A seregben annyira jól bokszolt, hogy megnyerte
az ezredbajnokságot. Pedig igazi orosz klaszszisokkal,
és a Papp Laci egyik edzőpartnerével is
ringbe kellett szállnia. Az egyik magasabb, vékony
orosz először kiütötte, aztán véletlenül úgy összeöklöztek,
hogy az orosznak eltörött a csuklója… 1963
környékén szerelt le, megnősült, és Hódmezővásárhelyen
telepedett le. Épített ott egy házat is. Ebből az
első házasságából két gyermeke született. Dolgozott
boltosként, aztán gépkocsivezető lett a TEFU-nál.
Kitanulta egy mesterember mellett a kárpitos és a
villanyszerelő szakmát is. Vezették be a villanyt az
alföldi falvakba. Egy sofőr munkatársával elutaztak
egyszer a „hírös szögedi vásárba”. A piacon vettek
egy kakast, utána iszogattak, és a kakast is „megkínálták”
pálinkával. Állítólag elég murisan dülöngélt a
kissé becsípett kakas. Ott olvasták a hirdetést, hogy
az OMSZ gépkocsivezetőket keres. 1969-ben jelentkeztek
a szegedi mentőállomáson, és a próbavezetés
után mindkettőjüket felvették Hódmezővásárhelyre
gépkocsivezetőnek. Ezt követően apám hosszabbrövidebb
ideig az ország 13 mentőállomásán dolgozott.
Volt ezek között olyan tanyasi mentőállomás is,
ahol a mentősök egy régi tömésfalú, zsúptetős présházban
állomásoztak. Egy mentőautó volt ápolóval,
és sofőrrel. A tanyán egy házaspár lakott. Ha ki kellett
vonulni, ők vették fel a telefont. Felírták a szállítást,
égve hagyták a villanyt, és amikor visszaért a
mentő, az asztalon várta őket a következő menetlevél…
Történt egyszer olyan, hogy este elment haza
az ápoló, de az éjszakás még nem jött meg. Később
se jött, mert elnézte a beosztást. Apám egyedül ment
ki azon az éjszakán egy szülést levezetni. Sofőr létére
jól megoldotta a feladatot. A szülőnő férje segített
neki... Mesélt olyat is, hogy a régi Nysákban az emeletes
hordágyra megérték „fölnyomni” a betegeket…
Márton László 1980 körül a Nagykanizsai Mentőállomáson
KS: Mikor került vissza Nagykanizsára?
MN: A 70-es években elvált, aztán betegeskedni
kezdett az édesapja, és a nővérei közül senki nem
vállalta az ápolását. Akkor döntött úgy, hogy visszajön
Kanizsára. Több évig Csurgón dolgozott (a
Ruskó Tiborral, a Ferencz Istvánnal, és a Gál Jánossal
együtt), mert a környéken csak ott volt hely a
mentőknél. 1980-ban, vagy 81-ben jött át a Nagykanizsai
Mentőállomásra. (A brigádnapló szerint 1981-
ben lett a mentőállomáson működő „Gábor Áron
Szocialista Brigád” tagja.)
KS: Te mikor születtél?
MN: 1981 júliusában édesapám újra megnősült, én
1982 decemberében születtem. Először a Csokonai
utcában laktunk, utána költöztünk a Városkapu körútra.
KS: Mikor tudatosult benned, hogy édesapád
mentős?
MN: Már egész kicsi koromtól kezdve édesapám
gyakran bevitt magával a mentőállomásra. A mamám
a Csengery utcában lakott, így ha hozzá mentünk,
mindig beugrottunk egy kicsit megnézni a mentőket.
Hétvégeken gyakran vittünk be apámnak ebédet. Úgy
hatodikas lehettem, mikor komolyabban kezdtem
gondolkozni azon, hogy egyszer majd én is mentős
szeretnék lenni. Emlékszem, nagy dolog volt, mikor
apám elintézte, hogy az egész osztály bemehessen
megnézni a mentőállomást…
Bánfalvi Lászlóval a ’80-as évek elején
KS: Mikor ment nyugdíjba apukád?
MN: 1995-ben. Egészen addig szeretett kijárni Bagóhegyre,
volt ott neki egy kis faháza. Aztán mikor
nyugdíjas lett, nemigen ment sehova. Sajnos nem
sokáig élvezhette a nyugdíjas éveket, 2003-ban halt
meg. (Egy évvel élte túl édesanyámat.)
KS: Még én is sokat dolgoztam vele. Arra emlékszem,
hogy jól ismerte a gombákat…
MN: A gombákat egyszer megtanulta egy gombaszakértőtől.
Ugyan nem volt róla hivatalos papírja, de
a környéken mindenki tudta, hogy ért a gombákhoz.
290 fajta ehető gombát ismert. Sokszor jöttek hozzá
268
3 szatyor szedett gombával, aztán a végén fél kilóval
mentek haza. Gyakran elhívta a munkatársait is gombázni.
Szerettek vele menni, mert amellett, hogy
ismerte a legjobb gombázó helyeket, nagyon szórakoztató
társaság volt. Sokat viccelődött, és rengeteg
mulatságos történetet mesélt.
Nyugdíjas búcsúztatón Bánfalvi Laci bácsi társaságában
KS: Úgy tudom, hogy indult egyszer a KI-MITTUD-
on, és a TV-ben is szerepelt…
MN: Igen, bűvész trükköket is tudott kártyával.
Megette az üvegpoharat. A fogával fel tudott emelni
egy asztalt, vagy egy széken ülő embert. Egyszer a
hegyen a fogával eldobott egy olyan régi fajta fakeretes
széket kb. 50 méterre. Szájába vette a háttámlát,
fordult 3-4-et, mint a kalapácsvető, aztán úgy
eldobta, hogy csak napok múlva találtuk meg a szőlőben.
Tudott szájharmonikázni és cimbalmozni is.
Még kisgyerek voltam, mikor egy délután a Petőfi
utcán sétálva betértünk a „Lapi Kocsmába”. Ott
akkoriban még egy igazi hús-vér cigányzenekar
játszott. A cimbalmos épp nem volt a helyén. Apám
beült, és egész jól muzsikált… pedig a cimbalom az
egyik legnehezebb hangszer! Fogalmam sincs, hol
tanulta!
KS: Arra is emlékszem, hogy nagyon szerette a
horrorfilmeket. Ha éjszakás volt, sohasem aludt
a hálóhelyiségben, hanem ült a fotelben a TV
előtt, felrakta a lábait egy székre, és nézte a
vámpíros, meg a szörnyes filmeket. Reggel aztán,
mikor hajnalban indultunk a művesés betegekért,
az egészet elmesélte nekem. Én is jól szórakoztam,
és időnként a betegek is…
MN: Hát igen. Szeretett történeteket mesélni. Ha
formában volt, az egész mentőállomás dőlt a röhögéstől.
A „Kupec” (Gál János), meg ő voltak a mókamesterek.
Otthon mesélte, hogy egyszer valami
miatt nagyon ideges volt a Kupec. Mindenre ingerült,
gyors válaszokat adott, mint az „agresszív kismalac”.
Az öregem már nem tudott mit mondani
neki, hát azt mondta: „Te normális vagy Kupec!”…
„Az édesanyád, az a normális, nem én!” – jött a
gyors válasz. (Aztán utána, kicsit később kapcsolt a
Kupec, hogy ez most rajta csattant.) Egyszer gombázni
is kimentek a Kupeccel a Bagóhegy környékére.
Találtak az erdőben eldugott 2. világháborús
katonai rohamsisakokat, zubbonyokat, bakancsokat,
talán még rozsdás puskákat is… Beöltöztek, és estefelé
kicsit spiccesen begyalogoltak Kanizsára. A Fő
utcán nótaszóval, vigyázzmenetben végigmasíroztak
a járókelők, és a kávézók teraszain ülő vendégek
döbbent alkalmi nézőközönsége szeme láttára.
KS: Tudsz-e még valamilyen érdekes történetet
róla?
MN: Éjszakás volt egyszer, amikor felborult egy
pulykaszállító kamion. Na, hozta haza apám a pulykát.
Kikötötte a fürdőszobában a csaphoz. A pulyka
egész éjjel ugrált fel a kád szélére, le a kád széléről…
A mamám jött el másnap levágni, mert senki
nem mert hozzá közelíteni.
A mentőállomáson akasztott embert is csinált
heccből. Madzaggal összekötött egy cipőt, egy nadrágot,
és egy zubbonyt. Az egészet felkötözte a régi
hátsó épület WC-je fölé a csőre. Aki belépett, csak a
cipőket látta, meg a nadrágot. Azt hihette, hogy
valaki felakasztotta magát oda. Jó páran „megugrottak”,
mikor WC-re akartak menni.
Faragott ki hungarocellből gombákat, aztán hátul,
az épület mögött beállította őket a fák alá. Volt, aki
nagyon megörült a gombáknak. Felszedett egyet, és
a kalap fonákjára oda volt írva: „Ezt megszívtad!”
Egyszer elkésett reggel a munkából. (Ilyet soha
nem szokott.) Mikor megkérdezték tőle, hogy miért
késett, azt felelte, hogy: „Azt álmodtam, hogy a
vaddisznók fölkergettek a fára, és csak most mentek
el, mielőtt bejöttem!”.
Gyerekkorában valamelyik szomszédjuk háza
előtt fogott egy verebet az utcán. Rákötött a lábára
egy csillagszórót, meggyújtotta, aztán elengedte. A
veréb egyenesen a szomszédék szénáspajtájába repült.
Két perc múlva ott voltak a tűzoltók…
A régi hetes úton szállítottak egyszer betegeket a
Matasics Józsival. Belefutottak egy kamionbalesetbe.
A Józsi épp kötözgette a fejsérült kamionost,
mikor hirtelen elment mellettük egy mentő… Apám
méltatlankodva mondta neki, hogy: „Milyen mentő
az, amelyik nem áll meg egy baleset helyszínén?!”.
A Józsi nézte a távolodó mentő rendszámát. „Te
Laci bátyám, ez a BTD-329-es, ez a mi autónk!” Az
történt ugyanis, hogy a lejtős úton apám véletlenül
nem húzta be jól a kéziféket, és az autó elgurult.
Nosza, futott az öregem, beugrott a mozgó járműbe,
és szerencsére még idejében le tudta fékezni a mentőt…
A „Hókuszpókot”, (Klinger József gépkocsivezető,
aki valóban szakasztott mása volt az említett
rajzfilmfigurának) rengeteget szokta ugratni.
Hókuszpók nagyon hirtelen dühbe jött, és ilyenkor
válogatott káromkodásokat mondott. A legenyhébb
tőle az volt, hogy: „Ha te olyan magas lennél, mint
amilyen hülye vagy, akkor ülve nyalnád az eget!”
269
Apám néha ápolónak is be volt osztva. Ez olyankor
történt meg, amikor betegségek, vagy a nyári szabadságolások
idején nem volt kellő létszámú ápoló.
Mesélte, hogy a Hókuszpók, mivel civilben karoszszérialakatos
volt, egész éjjel hegeszteni szokott
otthon a műhelyében. Nap közben aztán majdnem
elaludt vezetés közben a mentőben. Többször előfordult,
hogy a hajnali művesés betegek szállítása
során megállt a mentővel, körbejárta háromszor,
egyet tornázott, mert különben elaludt volna. Állítólag
úgy vezetett, hogy teljesen közel húzta magát a
kormányhoz, szinte a mellkasánál fogta a kormányt.
Így amerre fordult, amerre nézett, arra ment az autó.
Előfordult, hogy meglátott egy madarat az ereszcsatornán,
odanézett, és a mentő már ment is az árok
felé…
KS: Akkor most én is mesélek neked egy sztorit
az apukádról: Nyugdíjazása előtt néhány nappal
kimentünk vele Beleznára egy agyvérzett betegért.
Tél volt, az utak mentén elég vastagon állt a
hó. A beteg a féloldali bénulás mellett hányogatott,
így állandóan az oldalára kellett fordítanom,
de viszonylag stabil állapotban el tudtunk indulni
vele. A surdi parton ereszkedtünk lefelé, az
útról még nem takarították le a kb. 15 cm-es friss
havat. Az első házak között jártunk már, amikor
irtózatosat döccent a kocsi, utána pedig furcsa
gluggyogó hangot lehetett hallani az alváz felől.
„Hát ez meg mi a rosseb lehetett?” Apukád kiszállt,
és kihúzott a mentő alól egy majdnem egy
méter hosszú vaséket. Valaki talán korábban
kiékelt vele egy munkagépet, aztán otthagyta a
hóban. Az még hagyján, hogy rámentünk, de az
ék felágaskodott, és kiszúrta a benzintankunkat…
Egy pillanat alatt elfolyt az összes drága
üzemanyagunk. Betegünk épp nem hányt, így
kiszálltam én is, hogy megnézzem, mennyire súlyos
a helyzet. A kocsi alatt, és körülöttünk a hó
gyönyörű kékes-lilás-rózsaszín árnyalatban
úszott a kifolyt benzintől. Apukád szarkasztikus
humorral megjegyezte: „Te Sanyikám, képzeld
el, mekkorát robbanna, ha most rágyújtanék!”
Na, az ilyen izgalmakat elkerülendő, kicsit odébb
toltuk a mentőt. Beszóltunk rádión, hogy ez és ez
történt, küldjenek segélykocsit (azt hiszem a
Ritecz Józsi jött ki), és valami vontatót, ami behúz
bennünket Kanizsára. Ki is jött a
segélykocsi, a beteget sikeresen átadtuk, minket
pedig a határőrségi UAZ húzott be a mentőállomásra.
Szegény apukád mondta a magáét, hogy
annyi ezer kilométert levezetett balesetmentesen,
és akkor pont most a nyugdíj előtti napokban
történik vele egy ilyen malőr…
MN: Érdekes, hogy apám mennyire szerette a munkáját,
és engem mégis le akart beszélni a mentőzésről…
2002-ben, mikor végeztem a Batthyányi Eü.
Szakközépiskolában, eljöttem a Szollár főorvos
úrhoz, hogy én a mentőkhöz szeretnék jönni dolgozni.
Akkor tudtam meg, hogy apám megelőzött,
és telefonon arra próbálta rábírni a főorvos urat,
hogy lehetőleg tántorítson el ettől a tervemtől. Igazából
ma sem tudom, hogy mitől féltett. Állítólag
azt mondta, hogy túl kicsi vagyok, és nem bírom el
a hordágyat. Az igaz, hogy kicsi voltam (48 kg), de
a súlycsoportomban országos bajnok bokszolóként
nem jelentett komoly gondot a cipekedés. Utána
volt egy olyan tervem is, hogy hivatásos katona
leszek. Jártam is akkor egy darabig Szentendrére a
katonai suliba, de hirtelen meghalt az édesanyám, és
haza kellett jönnöm, mielőbb pénzkeresethez kellett
jutnom. 2003-ban kezdtem dolgozni a nagykanizsai
mentőállomáson. Ugyanabban az évben nyáron
meghalt az édesapám is, így magamra maradtam. 21
évesen a mentős munkatársaimon kívül nem volt
senkim, akire számíthattam volna. A Szollár főorvos
úr nagyon rendes volt. Próbált mindenben segíteni,
sokat tanított a mentőmunka során. Ő tanított
meg a gyakorlatban rendesen vénázni is…
KS: A mentőápolói tanfolyamot hol végezted?
MN: Amikor az állomásra kerültem, az OMSZ épp
nem indított tanfolyamot. Saját szakállamra „kinyomoztam”
egy önköltséges mentőszakápolói iskolát
Pécsen. Egy nappali tagozatra járó pécsi mentőápoló
mondta, hogy indul ez a képzés. 25 ezer
forintba került havonta, de kaptam rá valamennyi
állami támogatást. Levelező képzés volt, először
heti egy, aztán két nap. Pécsett a megyei kórházba
jártunk, és a Mária utcai szakiskolába. Volt néhány
mentős tanárunk is, de többnyire nyugdíjas orvos
tanárok oktattak bennünket. 2003-ban kezdtem, és
2004-ben már végeztem is. Erről a vidékről akkor
én jártam egyedül. Később KIM (Kiemelt Mentőegység)
képzésen is részt vettem.
KS: Nem volt furcsa ilyen fiatalon bekerülni egy
főként idősebbekből álló csapatba?
MN: Ismerték édesapámat, jóindulattal segíteni
próbált mindenki. Eleinte néha próbáltak ugratni, de
azt sem rosszindulatból. A szolgálatvezetők gyakran
nekem adták a jó nehéz betegeket, a negyedik emeletről
való cipekedéseket, mondván, hogy „úgysem
bírom el”… Aztán rájöttek, hogy miattam nem nagyon
kell letenni a hordágyat a lépcsőházban, mert
„Kicsi a bors, de erős!”.
KS: Milyen esetekre emlékszel ebből az első időszakból?
MN: Az egyik első komoly tömeges balesetem
Sormásnál volt. Még csak kb. fél éve dolgozhattam
a mentőknél. Munkásokat szállító mikrobusz borult
egy meredek árokba a fák közé. A jármű teteje leszakadt.
Nem volt az állomáson másik kocsi, mi
mentünk ki elsőként a Ruskó Tibi bácsival. 5-6 sérült
volt, és egy halott. Azt hiszem, te voltál a szolgálatvezető.
Utánunk értek ki a tűzoltók, aztán még
egy mentő a Szita Zolival és a Mátrai Tibi bácsival.
A sérültek nem voltak életveszélyes állapotban.
Törések és kisebb sebzések domináltak. A visszaje270
lentés után hozzákezdtem az alapszintű újraélesztéshez.
Az maradt meg bennem nagyon, hogy az
egyik tűzoltó srác, aki kb. olyan fiatal volt, mint én,
riadtan figyelte az „ügyködésemet”. Én is akkor
láttam először halottat, meg ő is. Nemsokára kiért
az esetkocsi a Parti Istvánnal, és a Németh Ervinnel.
Ervinnel még egy darabig folytattuk az újraélesztést.
(A jelenlegi szabályok szerint 20 perc eredménytelen
próbálkozás után lehet abbahagyni.) Aztán
a többiek is vittek sérülteket, én pedig hármat is
hoztam: egy kulcscsont töröttet, egy másik vállsérültet,
és egy vacuum matracban rögzített „valószínűleg
medencés” beteget.
Egy vasárnapi napon történt, amikor a Bozsok Jani
bácsival voltam. Talán egy éve voltam a mentőknél.
A Szita Zoli, és a Konecz Laci voltak a másik
kocsi személyzete. Csöngettél kettőt vagy hármat,
mondtad, hogy hatodik szüléshez kell menni Hahótra.
Elindultak a Szita Zoliék. Azaz csak elindultak
volna, ha a kocsijukban az önindító pont akkor el
nem romlott volna… Nem lehetett késlekedni, nekünk
kellett kivonulnunk. Már az induláskor az
motoszkált a fejemben, hogy „Na, most biztosan
meg fogunk szülni!”. Hát a Bozsok Jancsi bácsival
szépen elindultunk 70 km/h-ás sebességgel, „esettel”
(tehát a megkülönböztető jelzések: kék lámpa
és sziréna használatával). Jancsi bácsi a mentős
balesete óta nem volt hajlandó 50-70 km/h-nál nagyobb
sebességgel közlekedni. Még majdnem aludtam
is egyet, mire végre kiértünk Hahótra… Megyünk
be a házba, hát látom, hogy az újszülött már
csaknem félig kint van a szeméremrésből. Gyorsan
elővettük a gátvédelemhez a gézlapokat, és szépen a
világra segítettük a babát. Feltettem a köldökcsatokat,
és elvágtam a köldökzsinórt. (Bevallom őszintén,
be voltam rezelve kicsit, de észrevettem, hogy
éles helyzetben a tanult elsősegély fogások olyan
villámgyorsan ugranak be, mint máskor sohasem.)
Hát alig hogy világra jött a szép, egészséges „purdé”,
bejött az öregapja (egy nagy nikotinos bajszú
cigányember), és elkezdte csókolgatni a még magzatmázas
újszülöttet… Miután a babát steril lepedőkbe
„csomagoltuk”, infúziót akartam bekötni a
kismamának. Hát őt meg kergetni kellett, mert kiment
az udvarra cigizni, és telefonálni… Visszafelé
aztán húztam kicsit a Jani bácsit, hogy „a végén
még a lepényleválást is a kocsiban érjük meg”, mire
csudálatos módon elértük az addig szinte lehetetlen
távolinak tűnő 90 km/h-ás sebességet is… Minden
gond nélkül beértünk a kórházba, ahol a szülésznők
és a nővérek gratuláltak nekem a sikeres első szülésemhez…
A Szollár főorvos úr mellett a Rohamkocsin nagyon
sokat tanultam. 2004 körül egy kb. 40 éves
férfi nyári időszakban leugrott a vasútállomáson a
még mozgó szerelvényről. Úgy előreesett a kövekre,
hogy eszméletlen koponyasérült lett. Intubáltuk,
lélegeztettük. Ennél az esetnél vénázhattam először.
A Szollár főorvos úrral azért szerettem dolgozni,
mert oda kettőnkön kívül szinte senki más nem kellett.
Olyan nyugodtan, szépen tettük a dolgunkat,
hogy a sofőr akár el is mehetett volna kávézni… Ez
a szerencsétlen sérült végül azt hiszem Kaposvárra
került, az idegsebészeti osztályra. Hogy megmaradte,
nem tudom.
Egy másik esetnél a temetővel szemben, az olajtelepen
egy 80 év körüli idős néni több liter hypót
ivott öngyilkossági szándékkal. Tömény hipószag
volt az egész lakásban. Ott voltak szétdobálva az
üres lúgos üvegek. Eszméletlen volt, a szája sebes
volt a jellegzetes mély felmaródásoktól. Őt is
intubáltuk, vénát biztosítottunk… Élve hoztuk be.
A kispostánál lévő tízemeletesek egyikéből utalt
be egyszer egy szívbeteg asszonyt az ügyeletes orvos.
„Tüdőödéma”, a heveny balszívfél elégtelenség
legsúlyosabb formája volt a diagnózis. Mikor kiértünk,
a beteg épp a mellékhelyiségben ült. Olyanynyira
fulladt, hogy az ödéma hab már-már a torkában
volt. Azonnal lefektettük, elaltattuk, megintubáltuk.
Szollár főnök azt mondta: „Norbi, ennek
hátsó fali infarktusa van!”. Mondtam neki, hogy
„De hát főorvos úr, nincs is rajta az EKG! Hogy
mondhat ilyen biztos diagnózist?”. Olyan „orra”
volt az ilyenekhez a főorvos úrnak, hogy mikor
beértünk a kórházba, bizony az EKG igazolta az
előre felállított diagnózist. Tényleg óriási hátsófali
infarktusa volt!
KS: Mikor kerültél a zalakarosi mentőállomásra?
MN: Egy évvel a karosi állomás indulása után, tehát
2007-ben.
KS: Ott Kanizsával összevetve milyen tapasztalataid
vannak?
MN: Két kocsis „peremállomás” lévén lényegesen
kevesebb az esetszámunk, mint Nagykanizsán. A
gyógyfürdő sok idős külföldi (főleg német) vendéget
vonz. Sokan közülük kicsit elengedik magukat
Magyarországon. Megeszik a fűszeres halászleveket,
gulyáslevest, és utána csodálkoznak, ha másnap
mentőrepülő viszi őket hasnyálmirigy gyulladás
miatt Németországba. Sok szívbeteg, és magas vérnyomásos
figyelmen kívül hagyja, hogy a karosi
gyógyvíztől akár rosszul is lehetnek. Nyáridőben
sok az elesésből származó csonttöréses, sebzéses
strandbalesetünk is.
KS: Mesélj néhány karosi esetet!
MN: Zalakomárban, a kereszteződésben kivilágítatlanul
akart átkelni a főúton egyszer egy 30 év körüli
biciklis férfi. Egy kamion elütötte. Szabályosan a
villanyoszlopra felcsavarodva találtunk rá. Polytraumatizált
volt. Koponyatörése, gerinctörése, medencetörése
lett. Leszakadt a mája, és a lépe. Azt hittük,
meghalt, aztán kiderült, hogy él. Párhuzamos riasztás
volt, de mire kiért Kanizsáról az esetkocsi, addigra
már csináltam neki vénát, bekötöztem a sebeit,
rögzítettem, amit tudtam. Két hétig élt még…
271
2007 körül Zalaszabarban az erdőben egy fiatal,
kb. 35 éves favágóra rádőlt a fa. Gerinctörött, és
ezzel együtt tetraplég lett. (Mind a négy végtagja
lebénult.) Ifj. Kovács Ferenccel vonultunk ki. Volt
sok segítségem az erdészeti munkások személyében.
Tálcafogással ráemeltük a Vacuum matracra a sérültet,
rögzítettük, aztán elindultunk vele a szántóföldön
át a mentő felé. Már menet közben, ott a szántóföld
közepén bekötöttem neki egy infúziót. Hívtunk
segélykocsit. Úgy tudom, a harántlaesiója (gerincvelő
sérülés) miatt ő is Kaposvárra került, az idegsebészetre.
KS: Úgy tudom, volt néhány másodállásod is…
MN: Igen, hát valamiből el kell tartanom a családomat!
Most épp a vöröskereszt ügyeletese vagyok.
Tehát az idős, beteg embereknél telepített vészjelző
készülékek ügyeleti időben nálam jeleznek. Én megyek
ki, és ítélem meg, hogy orvos kell-e, mentő
kell-e… Aztán valóban sok mindent csináltam.
Dolgoztam a kórházban, a gyermekosztályon, voltam
hitelügyintéző, dolgoztam betegszállító cégnél,
terjesztettem a Magyar Közlönyt, de pl. villanyszerelő,
és vízvezeték-szerelő mellett is voltam segédmunkás.
Mikor mit hozott az élet…
KS: Te, ez már közelíti édesapád sokoldalúságát!
MN: Na, nem! Azt hiszem, hogy ő annak ellenére,
hogy „csak” mentősofőr volt, olyan különös, sokszínű
ember volt, hogy a nyomába se érek!
KS: Szabadidődben mivel foglalkozol?
MN: 2009 novemberében megszületett a fiam, Zalán.
Már ő is meg van zavarodva a mentőkért. Sokszor
mondja nekem: „Apa med dógolni pentőbe.
Bici beteget kóhába!” Júniusra várjuk a következőt…
KS: Köszönöm a beszélgetést!
Nagykanizsa, 2012. március 26.
Páli László mentőápoló
KS: Mikor és hol születtél?
PL: 1946-ban születtem Kisrécsén.
KS: Hova jártál iskolába?
PL: Nagyrécsére jártam általános iskolába, utána az
ipari iskolában „asztalos” szakmát szereztem 1963-
ban. Két és fél évig itt dolgoztam Nagykanizsán a
bútorgyárban, utána Pécsre költöztem albérletbe, és
egy asztalosipari KTSZ-nél helyezkedtem el. Két hónap
után megbetegedtem, és az üzemorvos valamilyen
könnyebb munkát javasolt. Akkor kerültem a Rét utcába,
az Idegsebészeti Klinikára műtősfiúnak. Nagyon
jó csapatba kerültem. Prof. dr. Környey István volt a
klinika igazgatója. A beosztott orvosok sem voltak
kisebb nevek: dr. Szántó József, aki később Zalaegerszegen
lett osztályvezető főorvos, dr. Kopa János, aki
Kaposvárra került, dr. Kékesi Ferenc, aki Sopronba
került, dr. Poór, aki Győrbe került… Pécsett el is végeztem
a műtőssegédi iskolát. 1965-69-ig dolgoztam a
klinikán.
KS: A magánéleted hogy alakult?
PL: 1968-ban megnősültem. Babócsai lányt vettem
feleségül. 1970-ben megszületett a nagyobbik fiam.
1969-74-ig az anyósoméknál laktunk Babócsán. Nősülés
után otthagytam a kórházat, és Barcson kezdtem
dolgozni a KÖJÁL-nál, mint „egészségőr”, később
mint „közegészségügyi ellenőr”. Közben elvégeztem
egy köjálos tanfolyamot. 1974-ben úgy éreztem, hogy
ez sem igazán a nekem való munka. Nem szerettem
ellenőrizgetni, hivataloskodni. Somogytarnócán egyszer
pl. bezárattam egy kocsmát, mert az emésztőgödör
mellé folyt a szennyvíz. Kiöntött az emésztőgödör,
és nagyméretű blokktéglákat kellett odarakni, úgy
tudtak csak bemenni a pulthoz, úgy itták a sört… Na,
miután én ezt bezárattam, délután már mehettem a
pártbizottságra, a szőnyeg szélére. Valamelyik elvtársnak
nem tetszett, hogy intézkedtem. Igazából azért
jöttem el, mert ott, ha egy hétig nem mentem be dolgozni,
akkor sem hiányoztam senkinek. Túl kötetlen
volt ez a munkakör. Vissza is akartam költözni Kanizsára,
és kapóra jött, hogy Kanizsán valaki pont akkor
készült felmondani a KÖJÁL-nál. Az illető végül
meggondolta magát, nem mondott fel, de akkor már
272
értesültem arról, hogy a Nagykanizsai Mentőállomáson
rövidesen felszabadul egy státusz, mivel a Dombai
Feri végezni fog a mentőtiszti főiskolán. (Ő volt
egyébként Zala megyében az első mentőtiszt. A Fusz
Ernő bácsival – rövidesen országos vezető mentőtiszt
– együtt járt abba az első mentőtiszti évfolyamba, amit
még kísérleti jelleggel indítottak az OMSZ berkein
belül, és ami akkor még nem volt teljesen elismerve
főiskolai végzettségként.) Tehát bejöttem a mentőállomásra,
és a Labricz Sanyi bácsitól érdeklődtem a
munkalehetőségről. 1974. január 2-án álltam munkába,
és kisvártatva, január 21-én megszületett a második
fiam.
KS: Hol laktatok, mikor visszaköltöztetek Kanizsára?
PL: A nővéreméknek volt egy használaton kívüli lakása
a Pipacs utcában, oda költöztünk be.
KS: Milyen légkör fogadott a mentőállomáson?
Milyenek voltak a „nagy öregek”?
PL: Mindegyik nagyon jópofa ember volt. Szerettek
viccelődni, szerették egymást ugratni. A kilincseket
gyakran bekenték cipőkrémmel, hónaljkenőcsöt kentek
a zsíros kenyérre, vagy dióhéjat-mogyoróhéjat
raktak a hálóba az ágy lába alá, hogy az nagyot recscsenjen,
mikor ráül valaki… Ezek mindennapos csibészségek
voltak. Előfordult olyan is, hogy a gyanútlanul
alvó áldozatot odakötötték gézzel az ágyhoz,
aztán mikor felébredt, mozdulni sem bírt… Mindezek
mellett kicsit katonásabb rend volt. Reggelente a kocsik
mellett felsorakozva kellett jelenteni a főápolónak.
Kifelé is jobban adtak arra, hogy a mentős erkölcsös
életet éljen. Ha volt valami fegyelmi ügy, és az
felkerült a dr. Bencze Béla főigazgató elé, akkor abból
már nagyon nehéz volt kimászni! Ahogy a dr. Bencze
tudott nézni, az egy fogalom volt… Itt az állomáson a
Magyarné szeretett „főnökösködni”. Emlékszem, komolyan
vették a szakszervezeti választásokat. Én mindig
megmondtam mindenről a véleményemet. (De
mindig meg sikerült úsznom…) Egyszer a kis Szigeti
mondta, hogy „Páli bajtárs, neked is igazán köztünk
lenne a helyed!”. Én meg mondtam neki, hogy „Te
aranyapám, eljön majd mindennek a maga ideje!”. Ha
akartam volna, lehettem volna párttag, hiszen egyik
földim vezető beosztásban dolgozott a pártbizottságon.
(A rendszerváltás előtt nem igazán barátkoztunk, aztán
utána meg nagyon a barátom akart lenni…) Szóval
elég az hozzá, hogy ismertem én jól a párttagokat, de
nem érdekelt különösebben a politika.
KS: A 70-es évek elején sok új dolgozó került a
mentőállomásra. Meg tudnád mondani, hogy ki
mikor érkezett?
PL: 1968-ban jött a Sulyok Pisti, az Antal István, a
Zuggó Tibor és a Ferencz Pista. 1970: Jakupánecz
Gergő. 1971: ifj. Szigeti Gyula, Kománovics József.
1972: Marton Feri. 1974: Horváth Attila, Kovács Ferenc,
Horváth („Strasszer”) Ferenc. 1975: Kovács
Józsi, Király Józsi. 1976: dr. Szollár István, Megyes
Kálmán.1977: Andrasek Matyi, Ruskó Tibi. 1978:
Kalász Matyi. 1979: Horváth Róbert. 1980: Márton
Laci, Gál Jani.
KS: Milyen volt új dolgozónak lenni?
PL: Volt ennek egy bejáratott koreográfiája. Tehát
mielőtt idejött valaki, azért elég jól körül lett járva,
hogy kiféle-miféle ember. Akárkit nem fogadtak a
mentősök maguk közé.
KS: Mindenki dolgozott esetkocsin?
PL: Inkább mi fiatalabbak dolgoztunk rajta. Ferencz
Pityu, Kománovics Jóska, Szigeti Gyuszi állandóan
eseteztek. Az öregek szerették a borravalós járatokat, a
hazaszállításokat. Gipszes napokon nekünk fiataloknak
nem nagyon kellett kivonulnunk. Az esetkocsin
nem nagyon volt borravaló. Amikor a Dombai Feri
elment az oroszokhoz dolgozni, volt olyan, hogy az
esetkocsin nem volt sem orvos, sem mentőtiszt, csak
ápoló. Egyik nap én voltam a szenvedő alanya ennek a
helyzetnek. (Talán pont azon a nevezetes napon volt
ez, amikor a dr. Bencze Béla lejött repülővel Budapestről
a Magyarné ügyét kivizsgálni.) Nyolc halottam
volt azon a napon…
KS: Milyen felszerelés volt az esetkocsiban?
PL: Az a Nysa kicsit jobban be volt szerelve szekrényekkel.
Azt hiszem, 6 Dolargan volt benne (kettővel
több, mint a másik autókon). Volt benne egy külön
ESET táska, és egy TÖMEGES táska. (Mindkettő
tekintélyes méretű, és súlyú fémdoboz volt.) Már volt
benne 1974-ben Vacuum matrac. Defibrillátor még
nem volt. (Az MC3-as típusú katódsugárcsöves oszcilloszkópos
monitorunk, és a Hellige defibrillátorunk is
csak a Szollár főorvos úr idejében lett.)
KS: Mikor iskoláztak be?
PL: Volt egyfajta iskolarendszer váltás abban az időben.
Aki 1974 előtt került a mentőkhöz, az attól függően,
hogy érettségizett, vagy sem, levelező 1 éves,
vagy bentlakásos 6 hónapos iskolába kellett hogy járjon
Budapestre. Ők mind a szakma nagyjaitól tanulhattak
a fővárosban. (dr. Bencze Béla, dr. Makláry
Lajos, dr. Gábor Aurél, dr. Szegeczky Dezső, dr. Pap
Zoltán, dr. Gőbl Gábor, Fusz Ernő…) Amikor én ide
kerültem, ez a rendszer megszűnt, és bevezették azt,
hogy a mentőszakápolói képzés előtt általános ápolóált.
asszisztens képesítést kell szerezni. Zalaegerszegen
indítottak egy ilyen iskolát, és utána 1 év ráképzéssel
lehetett a mentőszakápolói képesítést megszerezni
szintén Zalaegerszegen. Ennek az iskolának az indításában,
szervezésében vezető szerepet játszott dr. Tóth
Péter és Sulyok Pista (mint megyei vezető mentőtiszt).
Kanizsáról többen is jártunk: Fekécs Zoli („Tirpák”),
Tóth Tibi („Bokszos”), Horváth Feri, Megyes Kálmán
és jómagam. 1977-78 környékén végeztünk.
KS: Mennyi munkátok volt egy nap?
PL: Naponta 50-80 menetlevele volt a hat kocsinak.
Egy kocsira kb. 10-15 eset, ill. szállítás jutott egy nap
alatt. Az esetkocsi csak 9-19-ig dolgozott. (Éjszakánként,
és hétvégeken nem ment.) 8-16h-ig dolgozott a
garázsmesteri kocsi. Ezen csak és kizárólag a Szigeti
Gyuszi bácsi dolgozott. Az ápolók nem nagyon szeret273
tek ezen a kocsin lenni, mert utolsó sorosként ez csak
nagyritkán vonult ki. A szolgálatvezetők így előszeretettel
bízták meg az ápolót a menetlevelek naplózásával…
Én is sokat naplóztam.
KS: Mikor jött Nagykanizsára az első Mercedes
mentő?
PL: A központból először nem akartak Mercedest adni
Kanizsára. Zalaegerszeg kapott, Szombathely kapott,
Nagykanizsa nem. Szerencsére a Szollár főorvos úr
sebészként jó kapcsolatot ápolt a dr. Bencze Béla főigazgatóval.
Beszélt vele, és így lett Nagykanizsán is
Mercedes 1982-ben. Az első szállítást pont én csináltam
vele. Bejáratós volt még a kocsi, Zalaegerszegről
jöttünk visszafelé, amikor valahol félúton belefutottunk
egy 3-4 sérültes balesetbe. Tehát mindjárt az első
próbaútján hoztunk is be vele sérültet. Ez a Merci 14
évig szolgálta Nagykanizsát és környékét. Volt benne
egy jellegzetes háromlábú, sínen mozgó kis forgószék,
amin a Szollár főnök brilliánsan tudott manőverezni a
beteg körül. 408-as volt az oldalszáma, a rendszáma
pedig MA-9461 volt. Ezen kívül volt még a korábbi
esetkocsinak beszerelt Nysa mentő is (rendszáma FB-
1760 volt), a Merci beállításával ez amolyan „kis
ESET” kocsiként üzemelt. Ezzel vonultak a mentőtisztek.
(Minden mentőtisztnek külön orvosi táskája volt.)
KS: Milyen volt a mentőállomás épülete?
PL: Mikor ide kerültem, akkor volt a két épület belső
terének az átalakítása. A kórházban is nagy építkezések
folytak. Akkor építették az új kazánházat. A
Semmelweis utcán még buszok jártak, és a mentőállomás
kijárata a kórház felé nézett. Az átalakítás végére
nyitották meg a régi méntelep masszív kerítését a
Bagolai sor felé.
KS: Volt-e olyan emlékezetes eseted, amit szívesen
elmesélnél?
PL: 1986-ban történt az akkori idők egyik legsúlyosabb
tömeges balesete. Késő őszi vasárnap reggel volt.
A Zuggó Tibi volt a szolgálatvezető. Mikor reggel fél
hatkor a Tibi megnyomta a 4 csengőt, már tudtam,
hogy nekem kell kivonulnom, mert én voltam a rangidős.
Az esetkocsi – hétvége lévén – nem volt szolgálatban.
Az ESET táskát és a TÖMEGES táskát magunkhoz
vettük, és kivonultunk a Márton Lacival.
Furcsa volt, hogy már elhagytuk Zalakomárt, és még
mindig nem találtunk senkit. De egy szembejövő autós
sem jelezte, hogy baleset lenne valahol. Mondtam is a
„Cekinek”, hogy itt vagy nagyon sok sérült lesz, vagy
vaklárma az egész. Végül a baleset Zalakomár és Balatonmagyaród
között volt. Kivagonírozás után jöttek
haza Sármellékről a kiskatonák egy ponyvás csapatszállító
teherautóval. Beleborultak az árokba. Sok
sérült volt. (Tíznél több, ha jól emlékszem.) Sok volt a
zavart, kóválygó fejsérült. Mi értünk a helyszínre legelőször.
Mindjárt visszarádióztam, mozgósítottam mindenkit.
Kijött a zalakarosi ügyeletről a dr. Pintér Anna,
Latvia katonai mentővel kijött a Dózsa laktanyából a
dr. Hetei Péter (a HCSR vezetője volt akkoriban), és
kicsit később kijött a Szollár főorvos úr is. Közben
bejött a váltás, az összes kocsi a helyszínre lett küldve.
Elrendeztük a sebesültgyűjtő helyet, a töréseket síneztük,
a sebeket bekötöttük, mindenkinek kötöttünk be
infúziót. A helyszínen nem volt halott, a kórházba
szállítás után azt hiszem lett… Dr. Szollár rádiótilalmat
rendelt el (tehát az egész megyében nem szabadott
másnak rádióznia, csak a kárhelyparancsnoki kocsinak).
Én ezt önhatalmúlag feloldottam, mert szükség
volt rá, hogy beszóljunk rádión. Volt is egy kis összezörrenésünk
emiatt, de minden a sérültek érdekében
történt. A kárhely felszámolása végül is gyorsan, és
szakszerűen sikerült. Kihalt volt az út, „nézőközönségünk”
szerencsére nem volt, így nyugodtan tudtunk
dolgozni.
KS: Sok szülésed volt?
PL: Rengeteg! Kiemelnék két ikerszülést. Az egyikhez
a körzeti orvos hívott minket Cserszegtomajba. Épp
akkor Keszthelyen helyettesítettem, a sofőröm szerencsére
ismerte a környéket, különben könnyen eltévedtünk
volna. (Cserszegtomaj már akkor is Magyarország
legnagyobb kiterjedésű hegyközsége volt.) Így is
azt diktálták be a telefonba, hogy ott forduljunk be,
„ahol ég a villany, és a kutya ugat”. Az egyik baba
már megvolt, elvágtuk a köldökzsinórt, és már jött is a
második. Nyákszívás, köldök ellátás, ahogy kell…
Betakartuk mindkettőt, és azon melegében vittük is
őket az anyukájukkal együtt a kórházba. A másik ikerszülésem
Zalakomárban volt. Ott már „rutinosak”
voltak, tudták hogy mit kell csinálni. Mire kiértünk,
csak fölhajtották a dunyhát, és ott volt alatta a két kis
újszülött „purdé”. Köldökzsinór el volt vágva… Ide
hoztuk őket a mentőállomás mellé, a régi csecsemőotthonba.
KS: Mérgezéses történet?
PL: 1980 körül Pogányszentpéteren egy 40-50 körüli
asszony megitta a Gramoxont. Korábban is ijesztgette
már a családját az öngyilkossági szándékával. Volt,
amikor tényleg be is szedett valamilyen gyógyszereket…
Amolyan „notórius” visszatérő pszichózisos
beteg volt ő, aki fel akarta magára hívni a hozzátartozói
figyelmét. Most fél üveg Gramoxont ivott, mutatták
az üveget. A Szollár főorvos úrral voltunk kint a
Rohamkocsival. Az asszony korábban is mindig azt
hangoztatta, váltig bizonygatta, hogy őt „nem kell
megmenteni, ő meg akar halni!”. Hát nem akartuk
mondani neki, hogy most ez minden valószínűség
szerint sikerülni is fog. Gyomormosás után az a szabály,
hogy földet kell etetni a Gramoxonosokkal, mert
a föld közömbösíti ezt a növényvédőszert. (A mentőben
erre van nekünk rendszeresítve a „Fuller-föld”
nevű tisztított agyagszerű készítményünk műanyag
dobozos kiszerelésben.) Csakhogy mire kiértünk, a
méregből már fölszívódott annyi, amennyi bőven elég
a halálos végkimenetelhez... Mikor a viselkedésünkből
rájött, hogy nagy a baj, akkor meg bepánikolt. Elkezdett
sírni, hogy ő „mégsem akar meghalni, nem gondolta
komolyan”… De hiába, 4-5 nap múlva meghalt.
274
Volt olyan is, akit úgy jelentettek Zalakomárból,
hogy „mérget ivott”. Kimentünk, és a jóember mondja
nekünk, hogy ő bizony megitta a rézgálicot! „Jujj,
de jó!” – szóltam, „Mert ha nem itta volna meg, akkor
most adnék belőle!” (Tudvalevő ugyanis, hogy a
rézgálicnak semmilyen komoly mérgező hatása nincs
a szervezetre.)
KS: Milyenek voltak a Nysa mentők?
PL: Hát nem voltak valami strapabíró kocsik. Rosszak
voltak az utak is. Sokat bajlódtunk a különböző meghibásodások
miatt. Az ablakok, ajtók annyira rosszul
voltak szigetelve, hogy állandóan huzat volt a kaszniban.
Egyszer pl. a Ferencz Pistával kimentünk Gólára
egy méhen kívüli terhesért. Rendes köves út nem is
vezetett be a faluba, de nyár volt, be tudtunk menni.
Az egyik régebbi Nysával voltunk, amelyiken különösen
ki voltak kopva az ajtók körüli szigetelések. Ha
kicsit jobban odaléptünk neki, egyfajta szívó hatás
lépett fel a hátsó ajtó rései felől. Befelé sietni kellett az
5 km-es földúton. Na, tele is szívtuk a mentőt porral!
Mikor beértünk, ujjnyi vastagon állt a por a betegtérben!
Egy másik esetnél egy felújított, Budapestről nagyjavításról
visszahozott Nysát kellett felvennünk a Ferencz
Pistával. Szombaton én voltam a szolgálatvezető.
Az öreg Szigeti Gyula bácsi délután lelépéskor
beszólt, hogy másnap az MA-2009-es rendszámú
Nysát tegyük be „fordába”.(Azaz használjuk nap közben.)
Másnap jöttem vissza kocsizni, és pont én kerültem
erre az autóra. Kaposvár felé, a Somogy- Zala
határon történt egy több sérültes, amolyan „kis tömeges”
baleset. Egy Zsiguli, és egy 100-as Skoda ment
össze frontálisan. A Skoda vezetője súlyos sérült volt,
eltörött a combcsontja. Infúziót kötöttem be neki. A
másik kocsiban ülők könnyebb sérülésekkel megúszták.
Nagy tömeg volt, kiszúrtam közülük gyorsan egy
doktort. (Steiner doktor régen a Tavasz utcában volt
körzeti orvos.) Megkértem rá, hogy mielőtt kiemeljük
a kocsiból a sérültet, adjon be neki egy Dolargánt a mi
készletünkből. (Ugyanis az ápolók nem adhattak be
kábító fájdalomcsillapító injekciót, de a kocsi készletét
felajánlhatták a helyszínen tartózkodó orvosnak.) Ez
után a Nysa kerékanya kulcsaival kifeszegettük a Skoda
ajtaját, és a körülállók segítségével kiemeltük a kb.
120 kilós férfit. (Hogy miért mi feszítettük ki az ajtót?
Hát mert akkoriban még a tűzoltókat nem lehetett
olyan gyorsan balesetekhez mozgósítani, mint manapság.
Magunkra voltunk utalva.) Szóval pikk-pakk,
gyorsan bevákumoztuk a sérültet, és irány a kórház.
Mondtam a Pistának, hogy „told neki, ami belefér!”.
Hát aztán a felújított motor a kórházig még csak elvitt
bennünket, de onnan a betegátadás után már úgy kellett
behúzatnunk a Nysát a mentőállomásra.
KS: Te többek elmondása szerint is egy jó képességű,
ügyes ápoló voltál. 1986-ban, 12 év szolgálat
után miért hagytad itt mégis a mentőállomást?
PL: Munka mellett dolgoztam én már akkor is másodállásban
asztalosként. Szabadhegyen volt a műhelyem.
Leszerződtem a bútorgyárral egy hosszabb távú munkára.
Mentősként talán én voltam az országban az
első, akinek 1980 körül külön főigazgatói engedéllyel
legálisan másodállása lehetett. (Akkoriban még nem
nézték jó szemmel, ha valaki máshol is dolgozott a
mentőzés mellett. Most meg már az a furcsa, ha nincs
a gyengén megfizetett mentősnek két-három másodállása.
Mekkorát változott a világ alig harminc év alatt!)
Na, szóval 1986-ban úgy beindult a vállalkozásom,
hogy úgy éreztem, ha váltani akarok, akkor most kell
váltanom. A Szollár főorvos úr azt mondta, hogy ő az
én helyemben már rég felmondott volna… A Tóth
főorvos úr marasztalni akart, azt mondta: „Laci, megoldjuk
a beosztását úgy, hogy maszekolni is tud
majd.” De akkor már nagyon mehetnékem volt…
KS: Azóta sikeres vállalkozó lettél. A „PÁLMÖB
Kft.” országosan is ismert és elismert a jó minőségű
konyha- és irodabútorairól. Létrehoztál Kendlimajorban
egy művésztelepet is, ahová nyaranta a
világ minden tájáról érkeznek festőművészek és
szobrászok…
PL: Cégemmel mostanában kiemelten a minőségi
bútorok gyártásra törekszünk. Házakat rendezünk be.
Érdekes, hogy a két fiam közül nem a nagyobbik
dolgozik mellettem, aki faipari mérnök (az ipari iskolában
tanít), hanem a kisebbik, aki végzettsége szerint
informatikus. Kendliben eredetileg a családom
ősi birtokát akartam visszavásárolni. Azt gondoltam,
hogy majd megtalálom a régi öregeket a faluban,
nosztalgiázom kicsit… Hát nem találtam senkit…
Vagy meghaltak, vagy elköltöztek. A Ludvig Zoltán
festőművész barátom mondta egyszer, hogy „Te, itt
egy nagyon jó művésztelepet lehetne csinálni!” Így is
lett… Azóta ide költözött egy rokonom is Németországból
(Czinki László), és csinált egy gyönyörű
méntelepet. Szép a kilátás, csönd van, nyugalom van,
ideális hely az alkotásra, kikapcsolódásra! Titeket is
szeretettel várlak! Gyertek el egyszer!
KS: Köszönjük szépen a meghívást! Élni fogunk
vele! Munkádhoz és magánéletedhez is további
sok sikert kívánunk!
Nagykanizsa, 2012. március 22.
275
Parti István mentőtiszt
KS: Mikor és hol születtél?
PI: 1958. július 13-án születtem Nagykanizsán.
KS: Itt is jártál iskolába?
PI: Igen, az általános iskola befejezése után az ipari
iskolában 3 éves képzést követően „lakatos” szakmát
szereztem. (Simon Zoli az osztálytársam volt.) Utána
elhelyezkedtem az Izzóban (Tungsram), mint beállító
műszerész. 1975-ben ott dolgoztam 6 hónapot. Közben
mindjárt beiratkoztam a Winkler Jenő Olajipari
Szakközépiskolába, ahol 3 éves levelező képzés után
1978-ban érettségiztem.
KS: A lámpagyárból hova mentél dolgozni?
PI: Valahogy mindig is vonzott az egészségügyi pálya,
érdekelt az orvostudomány. Eljöttem a Nagykanizsai
Kórházba műtősfiúnak. Soha nem gondoltam
volna (ami akkoriban a rideg valóság volt), hogy a
magyarországi kórházak kijelölt intézményei a büntetés-
végrehajtásnak. Tehát a börtönből szabadultakat
rehabilitációs céllal a kórházakban helyezték el beteghordónak,
műtősfiúnak. Akkor szöget is ütött
kicsit a fejemben, hogy miért oda kell helyezni a
büntetett előéletűeket, ahol jóhiszemű, kiszolgáltatott
emberekkel kell foglalkozni. Mikor jelentkeztem a
kórházba, Chrenkóné – a főnővér – legnagyobb megdöbbenésemre
mindenek előtt azt kérdezte tőlem,
hogy „Börtönben ült?” – ilyet sem azelőtt, sem az óta
nem kérdezett tőlem senki. Ránéztem, ledermedtem,
és szinte úgy éreztem, hogy akkor mondanék jó választ,
ha előadnám, hogy „Igen, ennyi és ennyi évig
ültem a dutyiban…”, pedig hát egyáltalán nem voltam
bűntetve soha. „Hát akkor először fölvesszük
beteghordónak!” – mondta. Én pedig a sarkamra
álltam, és szépen közöltem vele, hogy betegtologató
nem szeretnék lenni, műtősnek jelentkeztem, vagy
„Köszönöm szépen, veszem a kalapom!”. Így kerültem
a sebészeti műtőbe. A Balázs Lacival és a
Borosánnal dolgoztam együtt. A Lázár főorvos úr
volt az osztályvezető, a János doktor, a dr. Borsos
Ferenc, és a fiatal dr. Pölöskei Árpád voltak a beosztott
orvosok. Egerből jött később a dr. Csákai Iván.
Másfél évig dolgoztam a kórházban, közben Szombathelyen
elvégeztem a műtőssegédi iskolát. Éjjel
kettőkor ültem a vonatra, akkor indultam az iskolába.
(Közben levelezőn végeztem a középiskolát is.) 40
Ft-ot kaptunk egy-egy ügyeletért. Ez azt jelentette,
hogy pénteken reggel nyolckor bementem, nyolctól
négyig dolgoztam rendes műszakban, utána ügyeletben
hétfőn reggel nyolcig, onnantól pedig megint
rendes műszakban délután négyig. Ettől egy idő után
nagyon elfásultam, gondoltam, keresni kellene valami
mást…
KS: Hova mentél?
PI: Apukám az építőiparban dolgozott. Mindig tetszett,
hogy nagy házakat húznak fel. Akkoriban hirdettek
egy „toronydaru kezelői” állást, és én jelentkeztem
rá… Debrecenben volt a 9 hónapos bentlakásos
iskola. Búcsút intettem a kórháznak, és elmentem
az Építőipari Gépesítő Vállalathoz. Az egész ország
összes toronydaruja hozzájuk tartozott. A gyakorlatomat
Barcson végeztem. Két hétre rá, hogy fölkerültem
Budapestre, az oktatóm fölborult Barcson a daruval.
Kisebb sérülésekkel megúszta, mert ahogy
rádőlt az épületre a szerkezet, ő kicsusszant az ablakon
át a födémre… Én a daruval Budaörsön felépítettem
egy iskolát, a Csepel szigeten pedig egy nagy
lakóházat. Egyszer épp egy lépcsősort emeltem be
egy darabban a házba, amikor a lépcső beszorult, a
kötél megfeszült. Kiszálltam a fülkéből. A
túlterhelésgátló azon nyomban leoldott, egyébként a
daru felborult volna. Közben lent a munkások ügyesek
akartak lenni. Kispajszerolták, kiszabadították a
lépcsőt. A megfeszült drótkötél, mint a gumiszalag,
ostorcsapás szerűen megugrott. Az egész daru belengett,
én majdnem leestem, a lépcső pedig darabokra
tört. Volt egyszer egy tanulóm is, akit tréfából egy
kicsit megleckéztettem. A toronydaru egyszerre három
irányba képes mozogni. Megy a futóművel, mozog
a sínen, közben fordul és emel is. Ennek a három
mozgásnak az egyidejű irányítása nem is olyan könynyű
feladat. Utána láttam a srácon, hogy kétszer is
meggondolja majd, hogy hosszabb távon ezt akarja-e
csinálni. Csepelen egy igazi „békebeli” munkásszállón
laktam. Egy zuhanyzó volt a folyosó végén 30
emberre. Kicsit megismertem az építőmunkások
életét. Nagyon sokan jártak fel Hajdú-Bihar megyéből,
Szabolcs-Szatmárból. Két évig csináltam a toronydaruzást,
aztán megint „kezdtem keresni a helyemet”.
Szerettem volna jelentkezni a tanárképző
főiskolára. Lett is volna ehhez a végzettséghez egy
nevelőtanári állás Nagykanizsán. De mire fölmondtam
az építőiparnál, Kanizsán létszámstopot vezettek
be a tanári állásokra. Akkor az építőkhöz már nem
akartam visszamenni, de keresnem kellett valami
munkát. Gyalogoltam a Fő utcán, a Magyar Nemzeti
Bank előtt gondoltam egyet és bementem. Hát csodák-
csodája, fogadott az igazgató, mondta, hogy pont
276
van egy helyük. „Emissziónak” hívják azt a banki
részleget, ahol konkrétan a pénzzel foglalkoznak, itt
kezdtem el dolgozni. Hazamentem, önéletrajz, összeszedtem
a bizonyítványaimat, és fölvettek. Elvégeztem
egy nyolc hónapos „általános bankismeretek”
végzettséget adó, érettségire épülő tanfolyamot. Hat
évig dolgoztam a bankban. Jó helyem volt, jó fizetést
kaptam. (1986-ban 4600 Ft volt a havi bérem.) Megnősültem
(1981), megszületett a két fiam, András
(1983) és Zoltán (1985). Feleségemmel, Györgyivel
mindig spórolósak voltunk, évekig egy szobában
laktunk Kiskanizsán. Pedig az akkori viszonyokhoz
képest mindketten nagyon jól kerestünk. A Magyar
Nemzeti Bankban dolgozni szinte státusszimbólum
volt. Ez volt a cégek, és a vállalatok bankja. Később
a főpénztárban is dolgoztam, és a pénzt is gyakran
kísértem páncélautóval Budapestre. A fiaim (és ez
nagy szám volt) jártak kis korukban a „trezorban”, a
„kincseskamrában”, mert értéktáros is voltam.
Császár Albert temetésén 1990-ben. (Cserfő Ferenc,
Kovács József, Gál János, Jakupánecz Gergely, Lőrincz
László, Horváth Attila, Parti István)
KS: Akkor miért jöttél mégis 1986-ban a mentőkhöz?
PI: A bank ablakából mindig láttam a sarkon beforduló
mentőautókat. Mindig azt gondoltam: „Milyen
szép munka, életet mennek menteni!”. Az is vonzott,
hogy míg a banki munka egyfajta hivatali monotonitást
eredményező, többnyire leszabályozott tevékenység,
addig a mentőzés egy kalandos, találékonyságot,
önálló gondolkodást, és önálló döntési képességet
igénylő hivatás. Összehasonlítva egy kicsit
olyan volt a hivatali munka, mint a mentőzésben a
szakmai protokollok. De a mentőzésben megengedett
a helyzettől függően az az orvosi gondolkodásmód,
ami a „gyógyítás szabadságát” mondja ki, és leszögezi,
hogy a protokoll csak irányadó, speciális helyzetekben
el lehet térni tőle. A bankban viszont voltak
olyan szigorú pénzkezelési utasítások, amiket nap
mint nap ugyanúgy kellett végrehajtani, mindenfajta
önálló gondolkodás nélkül. Feleségem a munkája
révén ismerte a dr. Nemesvári Mártát, a Szollár főorvos
úr feleségét. A mentőkhöz bekerülni akkoriban
csak ismeretség útján lehetett. Két évet vártam egy
üresedésre, mire a dr. Szollár szólt, hogy most van
egy hely. Akkor meg én kértem egy hét gondolkodási
időt. Nehéz volt egy olyan munkahelyet feladni, ahol
napi 8 órában dolgoztam, minden hétvégén és ünnepen
a családommal lehettem. (A mentőknél köztudott,
hogy éjjel-nappal, hétvégén, és az ünnepnapokon
is dolgozni kell.)
KS: 1986-ban az ápolói iskolát is elkezdted?
PI: Igen, bár én novemberben kerültem ide, mégis
abban a kivételes jóindulatban részesültem, hogy
azokkal járhattam együtt iskolába, akik már szeptemberben
megkezdték az általános ápoló-általános
asszisztens képzést (Simon Zoli, Koncz Tibi, Beke
Gábor). Két év múlva, szintén Zalaegerszegen folytatódott
a suli a mentőszakápolói tanfolyammal. Innen
aztán számomra egyenes út vezetett a mentőtiszti
főiskolára. 1990-ben összesen 20 főt vettek fel az
egész országból. A legmagasabb pontszámmal kerültem
be.1994-ben államvizsgáztam.
Mentősnapon 1993. május elsején
KS: Milyen volt a mentőállomás, mikor ide kerültél?
Milyen munkahelyi légkör fogadott?
PI: A két régi épület volt. Az első épületben volt egy
pici szolgálatvezetői helyiség, egy nappali tartózkodó,
és a Szollár főorvos úr keskeny kis szobája, vele
szemben egy WC. A hátsó épületben volt a gazdasági
277
iroda, a háló, ill. öltöző, egy kis fürdő, egy melegítő
konyha, szerszám- és gumiraktárnak két kis helyiség.
Puritán, parkettás, szőnyeggel letakart szobák voltak.
Szilovics Zoltánnal és Tóth Lajossal a Nagykanizsai
Mentőállomás udvarán, ill. az esetkocsiban 2009-ben
Az ESET-ROHAM kocsinak, és a 6h-16h-ig futó
„távolsági” járatnak volt állandó garázsa. (Az
esetkocsi csak nappal ment.) Egy szerelőműhely is
volt, ide be szoktak állni éjszakára a garázsmesteri
kocsival. Az udvarból a kijárat már a Bagolai sor felé
történt. Emlékszem, a kapuhoz közel volt a régi kút,
amit lefedtek és ráaszfaltoztak, ez be is szakadt egyszer.
Két kocsi tehát állandóan a garázsban állt, a
többi négy az udvarról indult. Négy Nysa, egy UAZ
terepjáró, és egy Mercedes alkotta a gépparkot. Antal
István volt a főápoló, Horváth Józsefné (Gizike) takarított,
és a Mészáros Gyuri volt a gazdasági vezető.
Valahogy katonásabb fegyelem volt, mint ma. Váltás
alkalmával a kocsik előtt felsorakozva kellett minden
reggel jelenteni a főápolónak. A reggeleket mindig
porszívózással és takarítással kezdtük. (Függetlenül
attól, hogy volt takarítónő.) Kevés fiatal volt. Elég
baráti, tiszteletteljes légkör uralkodott az állomáson.
Ja, és azt majd’ elfelejtettem, hogy szinte kivétel
nélkül minden mentős dohányzott. A füstöt sokszor
vágni lehetett a nappaliban…
KS: Mint iskolás betanuló, te is vonultál a Rohamkocsin?
PI: Hogyne! Az első kivonulásomon a Szollár főorvos
úrral kicsit meg is illetődtem. A Poór gyerek, aki
szemetes volt, kerékpáros balesetet szenvedett a Petőfi
utcán. Mikor kiértünk a helyszínre, a főnök kiugrott
a Merciből, egykori cselgáncsozóként egy fogással
elkapta ennek a Poór gyereknek a karját (mert el
akart iszkolni), a Varga Zoli meg odakiabált nekem,
hogy „Pisti menj, segíts a főnöknek!” Te Uram Isten,
hát mit segítsek? A főnök tuszkolta be a mentőbe ezt
a gyereket, aki közben hajtogatta: „A biciklim, a
biciklim!”. A Szollár főnök meg csak mondta neki,
hogy „Ne ellenkezzen! Feküdjön a hordágyra! Szeretnénk
megvizsgálni!” Szóval számomra először
szokatlan volt ez az erélyes fellépés.
KS: Nem sokkal a diploma megszerzése után kineveztek
főápolóvá. Milyen érzés volt ez?
PI: Jó érzés volt, de ugyanakkor azt is éreztem, hogy
középvezetőként kicsit a Szollár főorvos úr, és a
munkatársaim közé kerültem. Tehát akinek volt valamilyen
ügyes-bajos dolga, az gyakran először a
Szollár főorvos úrhoz fordult, és nem hozzám. Ebből
aztán kisebb félreértések és súrlódások származtak.
Amúgy feleltem a kocsik felszereléséért, tisztaságáért,
az ápolók beosztásáért és szakmai munkájáért.
Ezeknek a feladataimnak igyekeztem lelkiismeretesen
eleget tenni.
KS: Voltak-e olyan emlékezetes eseteid, amikről
szívesen mesélnél?
PI: Az egyik legelső sikeres kimentésem egy autóbalesetnél
történt. Nem sokkal az után, hogy a keleti
városrésznél megépült a főútvonalra rácsatlakozó út,
abban a kereszteződésben frontálisan ütközött egy
„kocka” LADA egy LADA Samarával. A kocka
Ladában az egész motor begyűrődött az utastérbe,
teljesen összenyomva és beszorítva ezzel a gépkocsi
vezetőjét, egy 20 év körüli fiatal nőt. Deréktól lefelé
nem is lehetett belőle látni semmit. Mikor behajoltam
hozzá, azt mondta nekem tiszta tudattal, érthetően,
hogy „Könyörgöm, könyörgöm, altasson el!” Őrült
nagy fájdalma volt. (Mint később kiderült, szinte
derékszögben állt a törött combcsontja.) Vénát biztosítottunk,
kábító fájdalomcsillapítót kapott, majd
278
miután a tűzoltók széthúzták az autót, a combját kiegyenesítve,
folyamatos húzás mellett tartva emeltük
ki a Lada roncsából. Vacuum matracban rögzítettük.
Mentők Bálján 2011-ben feleségével, Ritecz Julcsival,
ill. „mi lesz a menü?”
Mikor a mentőben feleszmélt, kinyitotta a szemét, és
azt mondta: „Ugye, milyen csúnyán viselkedtem?”
Pedig az a pár pillanat kicsit ki is eshetett neki, amíg
kivettük a kocsiból. Mondtam neki: „Ugyan, ugyan,
hát hogy viselkedett volna, mikor olyan iszonyatos
fájdalma volt?”. Ez a kis hölgy aztán meg lett operálva,
szépen meggyógyult, és hazakerült valahova Ajka
mellé.
Mikor a Vinkó Kata itt volt nálunk mentőtiszt hallgatóként
gyakorlaton, kivonultam vele Szepetnekre
egy 35 év körüli férfihez, aki rosszul volt. Először
nem vittünk be EKG-t. Miközben mérem a beteg
vérnyomását, beszélek hozzá, kérdezem tőle a panaszait,
egyszer csak elfordítja a fejét, elnéz az egyik
oldal irányába, és elkezd görcsölni… (Epileptiform
görcsnek mondjuk, de itt a tónusos-clonusos rángatózás
helyett inkább a flexiós tónusos „görcsbe rándulás”
volt a jellemző kép.) „Na, Kata!” – mondom-
„Fibrillál!”. (Azaz pumpafunkció nélkül remeg a
szíve.) Ennyi év rutinja után rögtön ráismertem a
helyzetre. A gkvez. gyorsan behozta az EKG-t, valóban
fibrillált. Defibrilláltuk, már az első „shock” után
vissza is tért a szinuszritmus. Kinyitotta a szemét, és
azt mondta: „Hű, de jót aludtam!” Nem mondtam
meg neki mindjárt, hogy mi történt vele. Szépen stabilizáltuk
az állapotát, és bevittük a kórházba. Az
jutott az eszembe utána, hogy ha nem ott a szemünk
láttára játszódik le mindez, akkor ennek a fiatalembernek
vajmi kevés esélye lett volna a túlélésre…
Egy másik esetnél az S. Horváth Lacikával voltam
kint Kiskanizsán, a Munkácsy utcai idősek napközijében.
Úgy szólt a bejelentés, hogy „az idős bácsi jött
kifelé a járdán, és az udvaron elesett…”. Még talán
mérgelődtünk is, hogy egy ilyen banális esethez miért
esetkocsit küld a szolgálatvezető, de talán nem is
volt bent másik autó… Kiérkezésünkkor halottat
találtunk. Semmilyen életjelensége nem volt, időn
túli halottnak tűnt. „Azért biztos, ami biztos, tegyük
rá a defi lapátokat!” – felkiáltással szép nyugodtan
kigomboltuk az ingét, és ráhelyeztük a defibrillátor
lapátjait. Hát minden józan orvosi megfontolással
ellentétben még mindig fibrillált! Kiütöttük, kicsit
komprimáltuk, visszatért a spontán keringése, stabil
állapotban behoztuk a kórházba. A Laci 2-3 nap
múlva meglátogatta őt a kórházban. A bácsika azzal
fogadta, hogy „Hallom, nem akartak nekem állni!”
(Mármint újraéleszteni.) Hát igen, mert mire odaértünk,
már vagy tíz perce halott volt. Szokatlan, hogy
ennyi idő után még fibrillál a szív, gyorsabban át
szokott váltani aszisztóliára. De hát „a kivételek erősítik
a szabályt”!
Ápolóként dolgoztam még, mikor egy késő téli napon
Kerecsenyből második szülést jelentettek. A
szülőnővel Palinban jártunk már, amikor megindult a
szülés. Mondtam a Rusinak (Ruskó Tibor gépkocsivezető),
hogy álljon meg, de ő, mintha mi sem történt
volna, dudorászva-fütyörészve hajtott tovább. (Így
szokott.) „Hát állj már meg, az Isten szerelmére,
megindult a szülés!” – háromszor is kellett neki szólnom,
mire megállt. Az anyuka kislányt szeretett volna,
el is tervezte, hogy az „Árpádina” nevet fogja
neki adni! Hát fiút szültünk ott az út szélén a kocsiban,
minden fajta komplikáció nélkül. A kórházban a
szülészorvos mondta is, hogy „Szép, egészséges fia
279
született kismama! Ne bánkódjék, olyan név úgysem
létezik, hogy Árpádina!”
A Jakupánecz Gergely ápoló hívott egyszer segélykocsit
szüléshez Zsigárdmajorba. A férj nem engedett
hozzányúlni a feleségéhez. „Orvost, orvost!” –
kiabálta. Akkor mi kimentünk esetkocsiként. Fehér
köpeny volt rajtam, nem kellett orvosi diplomát bemutatnom…
Megszületett a baba. A zsebembe
nyomtak valami pénzt… Eszembe jutott, hogy pont a
Gergelyt nem engedték a szülést levezetni, aki abban
az időben jött még a mentőkhöz, mikor naponta két
otthonszülés is volt, így jelen esetben ő sokkal tapasztaltabb
ellátónak számított nálam…De hát nem
volt fehér köpenye…
Este, váltási időszakban jelentettek egyszer egy 40-
50 éves férfit, aki a galamboki hegyen Gramoxont
ivott. Féltékenységi dráma állt a háttérben. A Szollár
főorvos urat váltottam, aki utánunk szólt, hogy minden
körülmények közt mossuk ki a beteg gyomrát.
Igazából sajnos a Gramoxon az a növényvédő szer,
amiből 1-1,5 gramm már halálos lehet, mert ha beindul
a tüdőfibrózis (a tüdőben a rugalmas rostok átalakulnak
kötőszövetes rostokká), hiába emelik a
bordaközti izmok a mellkast, a tüdő nem tud tágulni,
a beteg megfullad. Kimostuk a gyomrát, elvittük
Siófokig, ahonnan egy budapesti esetkocsi vitte tovább
a Toxicologia osztályra. Hiába mondta ő út
közben, hogy nagyon megbánta a tettét, és hogy így
utólag gyerekes meggondolatlanság volt az egész,
akkor már menthetetlen volt. Siófokon már olyan
rosszul volt, hogy az intubáláson gondolkoztam.
Néhány nap múlva meg is halt.
Több égett esetem is volt. Az egyik az ágyban fekve
cigarettával gyújtotta fel magát, nagyon megégett
az egész teste. Murakeresztúron egy másik esetnél a
vasútállomáson véletlenül nem a megfelelő szakaszt
áramtalanították. A mozdonyon karbantartási munkát
végeztek, a magas feszültség áthúzott, komoly égési
sérüléseket okozva az egyik munkásnak a karján, a
vállán és a hátán. A szívét valamilyen csoda folytán
nem érintette az áramütés, nem lett ritmuszavara.
Lekerült Pécsre, az égési osztályra.
Egy idős nő a karácsony előtti napon felment a
hegyre, hogy bort vigyen haza. Zalaújlakról Csapi
felé indult. Volt ott egy hóval borított mező, ott ő
rosszul lett. Kapott egy enyhébb agyvérzést, és egész
éjszaka kint feküdt a hóban. Egy nagy szerencséje
volt, hogy karácsony napján valaki mégis úgy döntött,
hogy felmegy a hegyre. Ez a férfi értesítette a
mentőket, miután messziről csak azt látta, hogy valami
feketéllik a hóban. Közelebb ment, és meglátta
az eszméletlen asszonyt. Nagy hó volt. Felvettük a
Mitsubishi terepjárót. A Horváth Attila gépkocsivezetővel,
és a Horváth Róbert ápolóval vonultam ki.
Gyorsan átpakoltuk a Mercedesből a legszükségesebb
felszereléseket (a biztonság kedvéért betetettem
egy szubklávia szettet is), és elindultunk. A zalaújlaki
polgármester, abból a megfontolásból, hogy
hátha nem tudunk felmenni a hegyre, szedett össze
embereket, és egy lovas szánt. Jól is tette, mert a
nagy hó miatt nem lehetett látni az utat. A hegyi úton
bele is mentünk az árokba úgy, hogy egyszer csak azt
vettem észre, hogy felőlem az ablak magasságáig
feljött a hó… Embermagasságig belesüllyedtünk az
árokba, ill. a hóba. Míg a lovas szán az emberekkel a
„mentőt mentette”, mi a Robival gyalogszerrel elmentünk
a beteghez. Egész testében lehűlve találtunk
rá. Fagyásos sérülések voltak a bokáján, a könyökén,
és a térdein. Levetkőztettük, izolációs takaróba tettük,
intubáltam, és elsőre sikerült centrális vénát
szúrnom szubklávia kanülálással. Mire nagyjából
elláttuk, addigra a mentőt is kimentették. Már út közben
voltunk, amikor Csapinál, a meredek parton fölfelé
megtörtént a lehűlés következtébeni első
kamrafibrilláció. Kanizsáig jó párszor ki kellett ütnünk.
Mindig visszatért elsőre a szinuszritmus, de
rövid idő után újra fibrillált. Az intenzív osztályon a
dr. Éberling György vette át a beteget. Az asszony
végül túlélte az esetet, olyannyira, hogy nemsokára a
saját lábán hazament.
A Zajk-Kistolmács közötti hegyen egyszer egy
német vadász véletlenül hasba lőtte magát. Partnak
fölfelé gyalogolva rátámaszkodott a puska csövére, a
fegyver pedig elsült. A lövedék leszakítva a máj egy
részét keresztülhasította a hasfalat, és a szív felé ferdén
fölfelé hatolva megnyitotta a mellüreget is. Szerencsétlen
ember az összekulcsolt karjaival tartotta az
előreeső beleit. A vadászok terepjáró Nivával levitték
a letenyei orvosi rendelőbe a Végh doktorhoz. Mikor
mi odaértünk, a sérült shockos állapotban még mindig
a rendelő előtt ült a Nivában. Óvatosan kivettük a
terepjáróból. Félméteres steril lapokkal borítottuk be
a szétnyílt óriási tátongó hasi sebét, amit Ringer
lactat infúziókkal öntöztünk, hogy a beleket nedvesen
tartsuk. (Ugyanis a belek nedvesség híján könynyen
elhalnak…) Gyorsan stabilizáltuk, és elindultunk
vele a kórházba. Berádióztam, hogy készítsék
elő a sebészeti műtőt. (Ilyet ritkán szoktunk, állítólag
csodálkoztak is a kórházban, de végül eleget tettek a
kérésünknek.) A dr. Füle Attila, és a dr. Vizsy László
sebészek vártak bennünket. A sérültet először az
intenzív osztályra akarták vitetni velünk, de mondtam
a dr. Desire Pascalnak (Maliból származó színes
bőrű aneszteziológus, ma Párizsban él.), hogy késedelem
nélkül azonnal a műtőbe kell vinnünk a beteget,
különben meghal! Mikor a műtőben levették a
kötést, és meglátták a sérülést, akkor már igazat adtak
nekem. Meg is csinálták a műtétet, és a beteg
rövidesen hazament Németországba. Láttam azt a
köszönő levelet, amit a német kórházigazgató írt a dr.
Szabó Csaba akkori kanizsai kórház főigazgatónak.
Köszönetüket, és hálájukat fejezték ki a frappáns
ellátásért!
Aztán veled voltam Bajcsán annál a 6 éves kisgyereknél…
Az autós temetésre ment, késésben volt,
gyorsan hajtott és elütötte az út szélén bicikliző kisfi280
út. Combcsont törött, mellkas sérült, és nyílt koponya
sérült volt. Az esernyőt azért tartották fölénk, mert
annyira sütött a nap, hogy a laryngoscoppal semmit
sem láttam. Intubáltuk, lélegeztettük. Reménytelen
volt, élettel összeegyeztethetetlen koponyaagysérülése
volt, de megpróbáltuk. Onnan akkor én
hoztam be a mentőt. Szegény Mátrai Tibi annyira
kiborult, hogy képtelen volt vezetni…
KS: Beszéljünk végül arról is, hogy te csináltál
egy maszek betegszállító szolgálatot… Mikor jött
ez létre?
PI: 1997-ben. Akkoriban körvonalazódott az a kormányzati
távlati terv, hogy a mentést és a betegszállítást
végleg szét fogják választani. A Horváth Attila
egyszer kérdezte tőlem, hogy „Na Pisti, lesz betegszállítás?”,
„Hát nem vagyok róla meggyőződve!” –
mondtam neki. És valóban az volt a véleményem,
hogy amíg az OEP ilyen kevés kilométerpénzt fizet a
betegszállítások után, és így mennek felfelé az üzemanyag
árak, addig itt betegszállító céget csinálni nem
érdemes. Eltelt aztán körülbelül fél év, és az egészségbiztosítási
pénztáraknak ki lett adva, hogy mivel
mégiscsak szét lesz választva a mentés és a betegszállítás,
a pályázatukat beadott betegszállító cégek
kerüljenek befogadásra! Tehát a finanszírozási rendszer
egész jó irányba mozdult el. Amikor megcsináltam
a „Segítő Betegszállító Szolgálatot”, két dolog
motivált. Az egyik, hogy már nehogy megint csak az
a gazdag réteg jusson szóhoz ezen a területen is, akiket
csak a pénz érdekel. Én legalább ezt csináltam
több mint egy évtizedig, ismerem az egészségügyi
ellátó rendszert. (Voltak ugyan más szakmabeliek is,
hisz Zalaegerszegen a dr. Kádasi János csinált betegszállító
céget, vagy Veszprémben pl. két nőgyógyász
orvos. De tudomásom szerint a Zala Volán vezérigazgatója
is beadott egy pályázatot, aki az egészségüggyel
addig maximum betegként találkozhatott.) A
másik ok az volt, hogy itt vannak a fiaim… Ez egy
olyan hosszú távú befektetés, ami munkát és megélhetést
(de legalábbis egy kiegészítő jövedelmet) fog
biztosítani a számukra. 1997-ben tehát 4 mikrobusszal
elindult a „Segítő Betegszállító Szolgálat”.
Kezdetben az OMSZ részéről kicsit amolyan furcsa
konkurenciaként kezeltek bennünket, aztán mikor az
OMSZ-nál végleg megszűnt a betegszállítás, több
mentős másodállásban hosszabb-rövidebb ideig még
dolgozott is nálam. (Ma is van volt OMSZ-os sofőröm.)
A kezdeti nehézségek után a Puskás főorvos
úrral is sikerült megbeszélnem a dolgot. Ugyanis
ahhoz, hogy valóban elkezdhessük a munkát, a törvények
értelmében neki alá kellett írnia egy együttműködési
megállapodást. Azóta is működünk, egyik
kocsink Keszthelyen telephelyezik, többi három
Nagykanizsán. Sok beteget szállítunk Nagykanizsa és
Keszthely környékéről Zalaegerszegre, Szombathelyre,
Kaposvárra, Budapestre, Nagykanizsára. Naponta
40-50 szállításunk van, tavaly 11.000 transzportot
bonyolítottunk le. Nagy várakozással nézünk az elé a
projekt elé, ami pár hónapon belül az OMSZ fennhatósága
alá helyezi vissza a betegszállítások irányítását.
A bajtársak „bevizsgálják” a betegszállító kocsit, ill.
a spanyol gyártmányú hordágyát. (Kovács Ferenc, S.
Horváth László, Peinstingl Attila, Tóth Lajos, Szita
Zoltán)
KS: Akkor most már nem várható, hogy gondolsz
egyet, és pár év múlva átnyergelsz a „csillagász”
pályára?
PI: Nem, nem. Azt hiszem, megtaláltam a nekem
megfelelő szakmát! Itt jól érzem magam.
KS: Köszönöm a beszélgetést!
PI: Én is köszönöm!
Nagykanizsa, 2012. március 11.
281
Polai Károly mentőápoló
KS: Karcsi bácsi idén 90 éves. Születésnapján
megköszöntöttük és beszélgettünk a kezdetekről.
PK: Olyan 5-6 éves lehettem, amikor először láttam
Kanizsán a Fő utcán egy lovas fogatot egy trombitáló
emberrel. Rácsodálkoztam, előtte ilyet nem láttam.
Ez volt az akkori mentő és a sziréna. Amikor később
mentős lettem, össze tudtam hasonlítani a régi és a
modern világot.
Az egészségüggyel már egészen fiatalon megismerkedtem.
16 éves koromban dr. Fodor tartott
Nagykanizsán egy elsősegélynyújtó tanfolyamot,
amin részt vettem.
Az eredeti foglalkozásom fodrász, 1937-ben szabadultam.
Pár évig a szakmámban dolgoztam, először
Kiskanizsán a Hajgató Sándor utcában, később a
Csengery utca elején levő Biztosító Házban.
Tényleges katonai szolgálatomat 1941-42-ben
kezdtem, a nagykanizsai Helyőrségi Kórházba (Barakk
Kórház) vonultam be Ligetvárosba, ami a Dunántúl
legnagyobb katonai kórháza volt.
Szabó Gyurka bácsi irányítása alá kerültem, műtőssegéd
lettem.
1916 őszére készült el a monarchia legnagyobb hadikórháza,
a 3600 férőhelyes barakk kórház. A 6000 itt
ápolt sebesült közül 1100 hősi halott a városi köztemetőben
nyugszik
KS: Ő dr. Szabó Csaba, a későbbi kórház igazgató
édesapja volt?
PK: Igen, a háború előtt a kórház Urológiájának főorvosa,
majd katonaorvos lett, százados. Első perctől
282
kezdve jóban voltam vele. A lengyel frontra is együtt
kerültünk ki, ő volt a 7-es egészségügyi osztag parancsnoka.
KS: A kórházból hogyan került ki a frontra?
PK: Húsvét táján elvezényeltek Szombathelyre, ott
hadi öltözéket kaptunk, bevagoníroztak és Stanislawban,
egy elég nagy lengyel városban kivagoníroztak
bennünket. Volt ott egy fogatos és egy gépkocsizó
osztag.
Mi a háborúnak a visszavonuló szakaszát szolgáltuk,
rengeteg, főleg szilánksérülések fordultak elő,
kb. 2500 sebesültet láttunk el. Kötszerünk volt elég.
Több zalai orvossal dolgoztam együtt, Véber doktorral
Kanizsáról, Kaposi doktor és Baján Gyurka bácsi
egerszegi sebészek voltak.
KS: Meséljen a front alatti munkájukról!
PK: Egy lengyel falunál, Wysokánál jártunk, mint
Érsekújvárról előretolt osztag. Az oroszok hajnalban
áttörték kilenc páncélossal a vonalat. Feldöntöttek az
öt sebszállító autóból hármat, maradt csak kettő.
Nagy pánik alakult ki. Rohanó emberek, lövöldözés,
füst, és mindenfelé robbanások voltak. A lovak világgá
futottak.
A kötözős táskámat egyik kollegám vitte ki az autóhoz,
a visszafele úton egy szilánk fúródott a hasába.
A pincelejáróban kötöztem be. Vőgel Jóskának
hívták, a felesége volt a fodrásza Horthynénak. Szegény,
mire megműthették volna, elvérzett…
Visszamentünk Érsekújvárra, onnan megint máshova
vezényelték az egységet. Ez mozgalmas, szörnyű
időszaka az életemnek…
Szabó Gyurka bácsival végig nagyon jó volt a viszonyom,
az élet úgy hozta, hogy a háború után ő továbbra
is az Urológián dolgozott, én meg visszamentem
fodrászkodni.
A középső sorban jobbról a harmadik Polai Károly
újdonsült mentőápoló, tűzoltók és mentősök társaságában
1951. július 8-án a Borudvarban. (Mellette
balról Krénusz Ferenc törzstűzmester)
Az ottani fizetésemmel nem mentem sokra, a meleg
vízre valót sem tudtam megkeresni. A kiskanizsai
emberek hétköznap dolgoztak, csak szombatvasárnap
jártak hajat vágatni.
1948-ban megnősültem. Láttam, hogy ebből a
pénzből nem tudunk megélni, úgyhogy időközben
édesapám Városi Moziban üzemeltetett büféjét is
vezettem. Ő idős lett, édesanyám nem tudta ezt a
munkát végezni, úgyhogy csináltam én.
Polai Károly munkatársaival (Németh János, Vass
Károly, Krénusz László, Szigeti Gyula) a Bagolai
soron, a mentőállomás főbejáratánál
KS: Mikor került a mentőkhöz?
PK: 1951-ben egyik vasárnap még fodrászként dolgoztam,
hétfőn meg a mentőknél betanultam. Pünkösdhétfő
környékén kezdtem. A nagykanizsai tűzoltóság
kötelékében korábban is működő mentő alosztály
felügyeletét 1948 elején vette át a VVOME
(Vármegyék és Városok Országos Mentőegyesülete),
amikor én oda kerültem, akkor már az OMSZ (Országos
Mentőszolgálat) fennhatósága alá tartoztunk.
A Kossuth téri tűzoltólaktanyát épp átépítették, a
mentőállomást a tűzoltósággal együtt akkor az Ady
utcába, a Zerkowitz ház borudvarába helyezték át.
Egy cselédépületben kaptunk nagyon egyszerű helyet.
Íróasztal, telefon, szalmazsák volt benne. Pléh
vályúban, kint az udvaron mosakodtunk, nagyon
mostoha körülmények között. Több tűzoltó mentős is
vonult még akkor, de mi hárman, a Labricz Sanyi
(Viola), a Kovács Pista (Mukszi) és én már az OMSZ
alkalmazásában álltunk. Mondhatom, hogy alapító
tagjai voltunk ennek a Borudvarban két évig ideiglenesen
állomásozó mentőőrsnek. Ők ketten a kórházból
jöttek, műtőssegédek voltak, sofőrjeink Szigeti
Gyuszi, Baksai Józsi, Nagy Jóska voltak. Baksai
Jóska vörsi gyerek volt, Budapesten is dolgozott az
OMSZ központi szerelőműhelyében, onnan jött a
kanizsai tűzoltókhoz mentősofőrnek. Mellé mindig
egy tűzoltót osztottak be ápolónak. Nem messze, a
Tűzoltólaktanya mellett lakott albérletben. Aztán
elvette feleségül a házinénijét…
A Borudvart, ill. a borkereskedést nemrég államosították,
vödör-számra kaptuk a szomszédos pincékből,
ill. az udvaron álló óriási hordókból a bort. Egy283
szer a Kovács Pista abban a kétes tisztaságú vödörben
hozta át a bort, amiből egyébként a kocsikat
mostuk. Ennek aztán az lett a következménye, hogy
mindenki hasmenést kapott. Akkoriban nem volt
szondáztatás, alkoholtilalom, lehetett inni keveset
munkaidőben is, persze csak mértékkel.
KS: Úgy tudom, Skoda 1102-es típusú mentőautóik
voltak…
PK: Amikor odakerültem, akkor már a Fiat 1100-as
volt a sláger, a Skoda kifutóban volt. A Skodának
több meghibásodása, és balesete is volt, rövidesen el
is vitték selejtezésre.
KS: Mennyi ideig volt ott az állomás?
PK: Nagy örömünkre egy vagy két éven belül, 1953
júliusában átköltöztünk a Bagolai sorra, a mostani
helyre. Akkor ott a méntelep, ill. a huszárlaktanya
épületei voltak, kocsiszín és patkolóműhely. A huszárok
ide jártak belovagolni a katonalovakat. Emlékszem,
egyszer valamilyen egyházi körmenet alkalmával
nagy tömeg szeme láttára ledobta az egyik
huszárt a lova. Nagy szégyen volt ez akkor!
KS: Kik dolgoztak ott?
PK: Ápolók voltak: Jámbor József, Kovács Pista,
Viola (később Labricz) Sanyi, Vass Karcsi, Reizner
József, Németh János és én, sofőrök pedig Krénusz
Laci, Benedek Jancsi, Szigeti (Steinitz) Gyuszi, Nagy
Jóska, Plánder Tóni, Baksai József. Orbán Imre,
Bánfalvi Laci, Zágon Frici később jöttek. Gazdasági
vezetőnk először Ozorai Ferencné volt, ő sokáig dolgozott
ott, és nagyon szerettük. Mikor ő nyugdíjba
ment, Magyar Lászlóné jött a helyére. Ő egy „pártnő”
volt, előtte a vasútnál dolgozott takarítónőként.
A párt segítette az iskolázását is.
KS: Milyenek voltak a mentőautók?
PK: Először nem volt garázs, majd a kocsiszín át lett
alakítva és már nem az udvaron álltak a kocsik. A
háború után mesélték, hogy egy darabig volt valami
több típusból összerakott zöld katonai teherautójuk,
egy „harckocsijuk” a tűzoltóknak, azzal szállították a
betegeket, és persze lovas kocsikkal. Az én időmben
két autóval mentettünk, egy a háborúból visszamaradt
Dodge Weapon hadimentővel (amihez soha nem
volt alkatrész), aztán egy Skoda 1102-sel amit rövidesen
egy Fiat 1100-as váltott. Ez utóbbi, mivel
gyors volt, lett később az esetkocsink. Pár év múlva
egy IFA Phanoman, aztán egy Phanomen Garant
típusú kocsira is emlékszem. (De ez utóbbival nem
szeretett senki vonulni, mert nagyon zörgött.)
KS: Mi volt az autók felszerelése?
PK: Hordágy, a Dodge-ban három fix és több tábori
hordágy is volt, a Fiatban csak egy fekvőbeteget lehetett
szállítani, később a Nysák első típusaiban pedig
emeletes hordágyat rendszeresítettek, kellett hozzá
muszkli, hogy a beteget feltegyük rá. Egy ülése
volt az ápolónak és egy nagy fém mentőtáskája. Ebben
kötszerek, műszerek (olló, csipesz, szike) babazsák,
szemcsepp, steril babakelengye, vatta... Különböző
méretű Cramer drótsínjeink voltak.
KS: Gyógyszerek?
PK: Injekciók egy méregkészletben, amit a körzeti
orvos, vagy később a mentőorvos használhatott.
KS: Hogy nézett ki a mentőállomás?
PK: Két épületben a következő helyiségek voltak:
gondnoki iroda, szolgálatvezetői, nappali és éjszakai
tartózkodó, öltöző, WC, mosdó, melegítő konyha,
szerszám- és gumiraktár, vendégszoba és a garázs.
Az egyik garázs egy aknás szerelőműhely volt.
A régi bejáratot használtuk a kápolna mellett, ez
volt a kórházé is. Oda balra kellett kanyarodni, hozzánk
jobbra. János bácsinak, a gondnoknak nagyon
szép lánya volt, arra különösen emlékszem.
Mennyország volt ez a régi helyhez képest.
KS: Milyen kommunikációs eszközöket használtak?
PK: Telefont, ami nagyon nagy előny, rádiónk még
nem volt. Kivonulás közben a postahivatalokból telefonon
be kellett jelentkezni az őrsvezető, ill. később a
szolgálatvezető felé, és jelenteni kellett, hogy éppen
hol járunk. Csengő szólt az állomáson. Egyet csengettek,
ha balesethez, sürgős esethez mentünk, kettőt,
ha középszerű volt a dolog, hármat, ha szállítani kellett.
(Ma ez épp fordítva van, négy csengőt nyomunk
tömeges balesetnél, és egy csengőt, ha kevésbé sürgős,
két órán belüli feladatért kell menni.)
A helyszínre mindig kiállítottak valakit, aki várta
és a helyszínre vezette a mentőt.
KS: Voltak képzések?
PK: 1953-ban iskolába kerültem, Budapesten a Markó
utcában indult egy 300 órás, bentlakásos mentőápolói
tanfolyam. (A Vass Karcsi az osztálytársam
volt.) Az ötvenes évek elején volt egy dr. Döme
László nevű állomásvezető főorvosunk. Döme doktor
két évig Nagykanizsán lakott a feleségével együtt
szolgálati lakásban, aztán visszarendelték Pestre, a
mentőközpontba. Ő sokat tanítgatott bennünket. Tanított
a központi mentőápolói iskolában is.
KS: 1956-ban történt-e a mentéssel kapcsolatos
esemény?
PK: Nagyon súlyos dolgok történtek! A Sugár úton, a
mozikerttel szemben volt az ÁVH székháza, onnan
lelőttek egy járókelő nőt, akit a szomszédban lakó
katonaorvos próbált megmenteni, de már csak a halál
beálltát tudta megállapítani. Kilenc lőtt sérült volt
azon a napon, és az utána következő napokban is
kerültek elő lőtt sérültek, akik próbálták eltussolni,
hogy hol sérültek meg, mert féltek a retorziótól…
Nekem szerencsére nem kellett kivonulnom. 1956
után találkoztam a Zágon Fricivel a Csengery utcai
templom előtt. Ő akkor épp munkát keresett, ugyanis
hiába volt főfúrómester a fúrási vállalatnál, elpanaszolta,
hogy elbocsátották, mert ő engedte ki a kapun
azt a munkagépet, ami végül is ledöntötte az Erzsébet
téren a szovjet emlékművet… Emiatt pár havi elzárást
is kapott, amit Budapesten töltött le. Akkor
mondtam neki, hogy jöjjön a mentőkhöz sofőrnek,
most van felvétel. Így lett a Friciből mentős.
284
KS: Orvos mikor került a mentőkhöz?
PK: Mint már említettem, a központból Nagykanizsára
volt vezényelve két évre dr. Döme László. Aztán
Takács főorvos volt a kórházigazgató, 1953-ban
Kanizsára került dr. Lázár Dezső főorvos, európaihírű
sebész, a felesége vezette a kórházi Labort. Bajusz
doktor Lázár mellett sebészkedett, ő volt egy
darabig az ellenőrző orvosunk. (Lázár főorvos úr
európai hírű hasi sebész hírében állt. A Billroth I-II.
gyomorműtéttel kapcsolatban tudományos kutatásokat
végzett. Mindig a nehezebb, de a beteg számára
szerinte előnyösebb Billroth I. resectiót részesítette
előnyben. A mentőállomás melletti állategészségügyi
intézetben éjszakánként két műtőssegéd részvételével
kutyákon kísérletezte ki a helyes műtéti technikát.)
Utána, 1955-től dr. Berentés Ernő városi tiszti főorvos
lett az állomásvezető még az elején. Ő a Rozgonyi
utcában, a régi tüdőgondozóval szemben lakott.
Állandó benntartózkodó, főállású főorvosa lett a
mentőállomásnak. Idősebb korban került a mentőkhöz
és 1965-ben halt meg. Nagyon népszerű, lelkiismeretes,
mindenki által szeretett és tisztelt ember
volt, nagyobb dolgokhoz, szülésekhez néha ki is vonult
velünk. Megyei ellenőrző főorvosi státusza volt.
A Warsawa főorvosi kocsival gyakran mentek a Szigeti
Gyuszival Zalaegerszegre, Novára, Keszthelyre,
de néha Szombathelyre is ellenőrizni.
KS: Mekkora területet láttak el?
PK: Csurgó, Zákány, Gyékényes alsó határtól Tornyiszentmiklósig,
a másik oldalon Fakospusztáig.
Sok idő elment egy-egy kivonulással, mert nagyon
rossz útviszonyok mellett a kocsik sem voltak kifogástalanok.
Nehéz volt nyáron is, télen pedig a kemény,
havas teleken szörnyű útviszonyok mellett
mentünk.
Fédertörés gyakran előfordult, ami miatt a javítás
alatt egyel kevesebb autóval tudtunk dolgozni.
KS: Hol javították?
PK: A Teleki és Kórház utca sarkán levő kovácsműhelyben.
Mellette állt a Pilvax, amit Zágon Frici
(akit, mint említettem, az ’56-os események után a
„pufajkások” elvittek kicsit) nevezett el, nagyon népszerű
hely lett, főleg jutalomosztás idején.
KS: Ki következett Berentés főorvos után?
PK: Főállású orvosunk csak később lett, Egerszegről
jöttek át ellenőrizgetni. Mint minden vonalon, itt is
megyei irányítás alatt dolgoztunk. Zengő doktorra,
Dankó doktorra, Tóth doktorra emlékszem. Aztán a
70’-es évek közepén jött a Szollár főorvos úr.
KS: Neveztek ki főápolót?
PK: Igen, Labricz Sanyi főápoló lett, én pedig „örökös
őrsvezető”, azaz szolgálatvezető voltam.
KS: Dombai Feri, mint első nagykanizsai mentőtiszt
mikor érkezett a szolgálathoz?
PK: Ferit nagyon szerettem. A Kórbonctanon Péró
főorvos úr mellett dolgozott boncsegédként, aztán
jött át hozzánk.
1969-ben indult a tisztképzés országosan, az
OMSZ szervezésében, amit aztán később nem ismertek
el, mert az igazi mentőtiszt képzést 1975-ben a
Hajnal Imre főiskolán indították.
Később kiment Szovjetunióba, az Orenburgi gázvezeték
építésén dolgozott, Bogorodcsányban felcserként.
Abból épített Balatomárián egy kis nyaralót.
KS: Milyen technikai változások jelentek meg a
’60-as években?
PK: A ’60-as években még három régifajta Nysa
mentőnk volt. Már volt a kocsiban oxygén palack, és
a Berentés főorvos úr idején kaptunk egy Pulmotor
lélegeztető gépet. Mentőink számát a ’70-es évek
elején felfejlesztették, 5 autóval dolgoztunk, 4 Nysa
és 1 UAZ. Tankolni a 7-es út melletti benzinkúthoz
jártunk. Bevezették a Vacuum matracot, amivel végre
normálisan lehetett rögzíteni a gerinc-és medencetörötteket.
Rádiósították a kocsikat, ami nagy előnyt jelentett.
Igaz, eleinte este ki kellett venni az akkumulátort és
töltöttük. Tehát 22 órakor kikapcsoltuk. Gumikesztyűt
a nyolcvanas években kezdtünk használni, addig
Neomagnolos oldattal „be kellett mosakodni” például
a szülésekhez. A mai fiatalok nem is tudják, milyen
könnyű helyzetben vannak, mikor a kezükre kapják a
gumikesztyűt, az egyszer használatos eszközökről
nem is beszélve! Mi még kuktában főztük ki a
parátusz fecskendőket! Lassan fejlődtek a dolgok…
Polai Károly feleségével mentős nyugdíjas búcsúztató
összejövetelen
285
KS: Meséljen olyan élményt, ami a munkával,
kivonulással kapcsolatos!
PK: El tudom mesélni a telek viszontagságos,
problémákkal teli időszakát. A hőskorban
nem rendelkeztünk téli gumikkal, hólánccal.
Néha igénybe kellett venni a honvédséget
is. Egy alkalommal szüléshez
kértünk segítséget tőlük, nem emlékszem
már, melyik ápoló páncélossal ment ki és
gyerekkel együtt jöttek vissza. Molnáriból
vagy Tótszentmártonból hozták. Azon a
vidéken úttalan utak voltak és nem dolgozott
hóeltakarító brigád.
KS: Milyen emlékezetes eset történt
még?
PK: Itt van a másik, amihez Letenyére
mentünk… egy autó, tolatás közben elütött
valakit, akinek az egész hasfala felrepedt.
Úgy tudtuk ellátni, hogy szereztünk embereket,
akik megemelték, steril lepedőt tettünk
alá, amit összekötöttünk és biztosítótűkkel
összefogtuk. Másképp nem lehetett.
Mivel elég sterilen be tudtuk hozni, megoperálták,
és meggyógyult, viszonylag hamar.
Előfordult persze sok érdekes eset, de a
következőre nagyon emlékszem. A kanizsai
vasúthoz hívtak bennünket, egy pályamunkás
lába munka közben beszorult a dupla
sínek közé. Pont én voltam kinn, aki szolgálatvezetőként
a legkevesebbet vonultam,
igaz, én meg a fronton szereztem elég komoly
gyakorlatot.
Sokat próbálkoztunk kiszabadítani, de vészesen
fogyott az idő és a sofőrömet, Orbán
Imrét be akartam küldeni a kórházba sebészért,
hogy sajnos amputálni kell, de az emberi összefogás
segített. Híre ment ugyanis a vasúton az esetnek
és a sok munkás addig bajlódott a sínnel, míg
meg tudták lazítani és ki tudtuk szabadítani a lábát
úgy, hogy volt keringése, nem kellett csonkolni. Ez
nagyon emlékezetes maradt számomra.
KS: Mivel töltötték a szabadidejüket?
PK: Mindenki másként regenerálódott. Én a szabadban
szerettem lenni, sokat horgásztam eleinte a Murán,
de ez nagyon macerás volt a határsáv miatt (külön
határsáv-igazolvánnyal be kellett jelentkezni,
mikor odaértem, hazainduláskor pedig kijelentkezni),
úgyhogy később a Balatonra jártam, mint azóta is.
Alapító tagja voltam a máig működő Zrínyi horgászegyesületnek.
Van egy kis nyaralóm, a „Musztafalak”,
ott töltöm a nyarakat többnyire pecázással.
Mozgalmas életem volt, talán túl mozgalmas is…
Régen kezdődött, azóta is húzom az igát (ki gondolná,
hogy pl. még mindig tagja vagyok a Mentődolgozók
Önálló Szakszervezetének). Van egy unokám,
aki sokat jár hozzám. Gondomat viseli, kérdezget a
régi dolgokról, én pedig szívesen mesélek… Minden
nap tornázom kicsit, karban tartom magam, sétálgatok
és különböző más elfoglaltságokkal is eltelik
valahogy az idő…
KS: Mindannyiunk nevében Boldog Születésnapot,
és jó egészséget kívánok, köszönöm a beszélgetést!
Ritka pillanat, Karcsi bácsi nótát énekel egy mentős
bulin
90. születésnapján köszöntjük Karcsi bácsit.(Klaszán Sándor,
Polai Károly, Szilovics Zoltán, Horváth Róbert, Tanai János.)
286
Reizner József mentőápoló
Reizner József a mentőállomás megalakulásától ápolóként
dolgozott. Feleségével, Magdival beszélgetünk.
KS: Hol született a férje?
M: Somogyszentmiklóson (ma Miklósfa) született
1930. június 5-én.
KS: Mit csinált, mielőtt mentős lett?
M: A háború alatt a földeken dolgozott, fiatal volt
még katonának, az édesapját viszont sokszor behívták.
Jött a SAS behívó és menni kellett, aztán másfél
évig lágerben volt, úgyhogy a férjemnek kellett helytállni
a családi gazdaságban, ő volt az idősebb fiú.
KS: Mikor ismerkedtek meg?
M: Már nagyon korán ismertük egymást, egy utcában
laktunk, fiatalok voltunk, összejártunk dolgozni.
Aztán 1950-ben összeházasodtunk.
KS: Hogyan lett mentős?
M: Először műtős volt a kórházban 1949-50-ben. Sok
akkori sebésszel dolgozott együtt. Bajusz doktor,
Lázár főorvos… Aztán, amikor a Borudvarban megalakult
a mentőállomás, oda ment és együtt kezdett a
„nagy csapattal” Labricz Sanyival, Krénusz Lacival,
Kovács Pistával, Baksai Józsival. Két kocsival dolgoztak
és nagyon szerették a munkájukat. Jártam
néhányszor a mentőállomáson, de miután az új helyre
kerültek, a Borudvarban nem jártam.
KS: Mentőápolói iskolát mikor végzett?
M: 1955-ben végezte a tanfolyamot Budapesten. Hat
hónapig tartott, nagyon intenzív volt, sokat kellett
tanulniuk. Hétvégén jöttek haza, Pékó Lászlóval
jártak Kanizsáról.
KS: 1956 emlékezetes volt önöknek?
M: A nagykanizsai felvonuláson mi is ott voltunk. A
Deák térről indult a menet békésen, nagyon sokan
voltak, a környező utcákban is a hömpölygő tömeget
lehetett látni. Aztán amikor elkezdődött a ribillió, a
tömeg közé lőttek, a férjem azonnal elrohant és kerített
egy taxit, haza siettünk. Mentette a családját… én
terhes voltam. Októberben született a lányunk, akit
itthon „kis forradalmár”-nak hívtunk.
KS: Biztosan sokat mesélt..
M: Igen, rengeteg történetet tudok. Sok szülést vezetett
le. Mivel az otthon szülések leggyakrabban bába
jelenlétében zajlottak, általában a szülőnőket az újszülöttekkel
együtt otthonukban hagyták, nagyon
ritka volt, hogy kórházba szállítottak valakit szülés
miatt. Pl. a Szemere utcában volt egy veszélyes helyzet…
négyezer grammos volt a baba és farfekvéses.
Az orvosok is veszélyesnek ítélték, tartottak tőle. Hát
pont a férjemnek jutott, ő ment ki érte. Otthon megszületett
a baba, nem mutatott semmi életjelenséget…
váltott hideg-melegvizes fürdetés után a baba
csodálatosan helyrejött. Mentünk egyszer a komaaszszonyunkhoz,
Labricz Sanyi feleségéhez a Sebészetre
látogatni és az egyik szobából kiszólt egy hölgy a
férjemnek. Bementünk, nem győzött hálálkodni,
mindenkinek dicsekedett, az ő gyerekét mentette meg
a férjem.
Előfordult olyan is, hogy a második szüléskor valaki
rutinosan azt kérte, hogy a férjem menjen ki.
Aztán volt másik, nehéz ügy is. Havas, téli időben
Iharosberény és Pogányszentpéter között le kellett
állniuk és a szülést vezetni. Idő előtti, ikerszülés volt.
Egészségesen megszülettek, aztán melegen kellett
tartani őket és a lehetőségekhez képest besietni velük.
A Nagykanizsai Mentőállomás udvarán a ’70-es évek
elején. (Orbán Imre, Reizner József, Szmodics Béla,
Baksai József, Németh Dénes, Milávecz László,
Bánfalvi László, Jakupánecz Gergely)
287
KS: Milyen jellemző eseteket mesélt még a férje?
M: Akkoriban nem nagyon voltak autók az utakon,
motorok viszont igen. Gyakoriak voltak a motorbalesetek.
A motorosok sokszor ütköztek lovas kocsikkal,
de körülbelül 1958-ban mesélt egy olyan esetről is,
amikor ketten ültek egy motorkerékpáron és a Korpavári
vasúti sorompónak ütköztek. Ott feltették őket
a vonatra és a nagykanizsai vasútállomásra hívtak
hozzájuk mentőt. Egyikük súlyos, belső vérzéses,
hasi sérült volt. Sajnos akkoriban is történtek verekedések,
késelések. Egyszer egy fiatal férfihez Letenyére
mentek ki a férjemék, szegénynek még a szemét is
kiszúrták. Sok volt a mezőgazdasági tevékenységekkel
kapcsolatos baleset is, mesélt olyanokról, hogy
valakit a lovak megtapostak, hogy a hordó ráesett,
vagy, hogy a lovas szekér rúdjára ráesve combcsont
törése volt valakinek.
Nagyon lesújtó esetet is mesélt, nagyon megviselte.
Egy faluba hívták őket, ahol a férj részegen, családi
viszály közben fejszével lemészárolta a feleségét és a
két gyerekét, majd a kútba dobta őket, végül ő is
utánuk ugrott. A nagyobbik, a kislány a kórházban
meghalt, az apának nagyobb baja nem történt. (Az
élet fricskája, hogy néhány éve magára robbantotta a
házát, életben maradt, majd nemrégen agyvérzésben
halt meg.)
Kemény telekről, hófúvásos, harckocsis mentésekről
is sokat mesélt.
KS: A párt milyen szerepet játszott az önök életében?
M: Az uram sosem volt párttag, őt ezek a dolgok
nem érdekelték. Lehet, hogy volt valamilyen szerepe
a fizetésemelésekben, jutalmakban, de ő erről otthon
sosem beszélt.
KS: Mikor ment nyugdíjba Józsi bácsi?
M: 1984-ben vonult nyugdíjba, de utána is sokat
dolgozott.
KS: A szabadidejét is ezzel töltötte..
M: Nagy telkünk volt és hatalmas gazdaságunk lett,
állatokat tenyésztettünk, növényeket termesztettünk.
Engem nem is engedett el dolgozni, mert kezdetben
nagyon nehéz fizikai munkát végeztem, a vasúton
segédmunkás voltam. Kellett a pénz és más lehetőség
nem volt. Úgyhogy azt tartotta, hogy én lássam el a
háztartást, a családot, gazdaságot. Ragaszkodott hozzá,
hogy a lányunk ne az utcán nőjön fel.
Az én férjem egy nagyon szerény, rendes, dolgos
ember volt, aki jó viszonyt ápolt mindenkivel.
KS: Köszönöm a beszélgetést!
M: Én is köszönöm, hogy megemlékeznek róla, nagyon
örülök, hogy készül ez a könyv!
Stéger László tűzoltó főtörzsőrmester,
mentőápoló
(Dr. Tolnai Sándor egykori tűzoltóparancsnok beszélgetése
alapján, melyet 1988 februárjában folytatott
az akkor 66 éves Stéger Lászlónéval.)
TS: Mikor született a férje?
SL: 1922. február 23-án született Nagykanizsán a
Vörösmarty utcában.
TS: Hova járt iskolába?
SL: Négy polgári után textilkereskedő tanoncként
hívták be katonának 1943-ban. A háborús készülődésben
egyre nagyobb szerep jutott a repülőgépeknek.
A honvédséggel párhuzamosan a leventekiképzés
keretein belül is megalakultak a repülőszakosztályok.
Nyíregyházára került repülős híradós katonai
osztályhoz. Debrecenben, és Tapolcán is katonáskodott.
1945-ben megsebesült. A front elől menekülve
Graz-Linz katonai kórházban ápolták, itt esett fogságba.
1945 júliusában hozták haza vonattal Nagykanizsára.
TS: Mikor volt az esküvőjük?
SL: 1945. július 21-én. Laci 1947-ben szegődött tűzoltó
mentőápolónak, az akkori polgármester vette fel.
Így még egy tűzoltóval bővült a családunk, hisz
édesapám – Keszthelyi József – már 1927. február
28-a óta önkéntes tűzoltóként dolgozott a Nagykanizsai
Tűzoltóparancsnokságon. (Édesapámat még dr.
Mező Ferenc és Knortzer György vették fel a tűzoltósághoz.)
A Rozgonyi utcában laktunk. Krénusz
Ferenccel együtt ő volt a felelőse a meteorológiai
megfigyeléseknek. A megfigyelő állomás 1952-ig a
Kossuth téren működött a régi tűzoltólaktanyában,
utána helyezték át Kiskanizsára. Megfigyeléseiket
telefonon Pestre jelentették. Több 12 fős csoport
működött a tűzoltóknál. Az állandó pénzhiány miatt
elvállaltak mindenféle kiegészítő tevékenységeket…
A tűzoltás mellett útlocsolással, mentőzéssel, hordóhitelesítéssel
és plakátragasztással is foglalkoztak. A
hordóhitelesítés felelőse Rajzky István volt. A mentős
és betegszállító munka mindig több feladatot
adott, mint a tűzoltás. Mesélte, hogy a 30-as években
volt magyar gyártmányú mentőautójuk is (Magosix),
és volt francia „Donnet” típusú mentőautó is Nagykanizsán.
1938-ban érkezett egy piros Buick tűzoltómentőautó
Amerikából. Ez 2x8 bőrüléses, igazi luxus
kivitelű automobil volt. Mindegyik kocsinak kiváló
dudája volt. 1941-ben édesapámat Krénusz Ferenc288
cel, és Tóth Károllyal együtt Erdélybe, Zilahra helyezték
kiképezni az ottani tűzoltó önkénteseket. Én
mindenhova mentem a háború alatt is édesapámmal.
Erdélyből mikor visszajöttünk, légó tanfolyamokat és
légó gyakorlatokat tartottak a tűzoltók a Kossuth
téren. Édesapámék oktatták a gázálarc használatát, a
sebkötözést, a hordágyazást. A légósok kaptak sisakot,
elemlámpát, az ő feladatuk volt a bombázások
után a beomlott házak alól kimenteni a bennrekedteket.
Az oroszok bejövetele után a tűzoltókat kitelepítették
a szemközti Mustos udvarba. A régi városháza
égésekor állítólag az oroszok összefogdosták a tűzoltókat,
mert azt hitték, hogy katonák, és hadifogságba
akarták vinni őket. Többüket csak Kaposvárról engedték
haza. Krénusz Ferencet is elvitték, Inkéről
csizma nélkül, mezítláb eresztették vissza. Az orosz
városparancsnok 1-2 hónap után engedte vissza a
tűzoltókat a laktanyába. 1947-től már csak 10 fős
csoportok működtek a laktanyában. A férjemék jártak
ki gyűjteni a mentőknek. Az adományokból kötszereket,
síneket, eszközöket vettek. Eleinte nem volt
gépkocsijuk, aztán lett egy Ford teherautó, és később
egy Dodge Weapon. A laktanyában nagyon jól felszerelt
autószerelő műhely volt, mindenféle háborús
roncsokból eszkábáltak össze autókat… De még
1948-ban is gyakran mentek ki lovas kocsival menteni.
A Káli Lajos tűzoltó apósa volt az egyik kocsis,
ha jól emlékszem Kiss Mihály, és Nyakas nevű hajtók
voltak. Volt a tűzoltólaktanyában istálló. Két pár
ló volt. Az egyik lovon állandóan rajta volt a lószerszám.
Befogás után csengővel, kürttel (megkülönböztető
jelzés) vonultak ki. 1948-ban Tűzoltó Bál
volt a zsigárdi erdőben. A Sétakertben majális volt
1948-ban, itt is gyűjtöttek a mentőknek. 1948-ban két
női tűzoltó is volt, az egyiküket Tulipánnénak hívták,
mentősként és kapusként dolgoztak. A Fekete Sas
volt a városi tűzoltó klub. Később tűzoltó otthon is
lett ott. Alkoholmérési engedélyt is kaptak. A férjem
volt a gazdasági vezetője, Csuka Gyula a titkár. A
bort a Cséza István pincéjében tárolták, és egy Pannonia
motorkerékpárral hordták pl. Zalakarosról. A
klubot kizárólag egyenruhások látogathatták.
TS: Úgy tudom, a férjét 1948-ban Pestre küldték
sport tanfolyamra.
SL: Igen, a férjem kiválóan cselgáncsozott. A járőrszolgálat
és a személyes védelem miatt oktatni kezdték
az önvédelmet a tűzoltóknál. A férjem lett az
egyik kiképző. Először Pestre helyezték tanfolyamra,
majd Szegedre került „Csongrád Vármegyei Sporttiszt”
beosztásban. 1952-ben a BM-től kérte a visszahelyezését
Nagykanizsára. 1952 végén került vissza.
Én 1951 novemberétől 1953. július 21-ig, az átköltözésig
mentőápolóként dolgoztam a Borudvarban az
átépítés idejére létesült mentőállomáson. Utána a
kórházban tudtam elhelyezkedni nővérként, mivel
hoztak egy olyan rendelkezést, mely szerint nők és
18 év alatti kiskorúak nem dolgozhatnak mentőápolóként.
1953-ból olasz OMBRESCIA típusú tűzoltó
autóra emlékszem, melyen hátul kétoldalt padon
ültek a tűzoltók. Férjemet 1953 októberében az ún.
„racionalizáció” nevű eljárás részeként (magyarul
elbocsátották, aki politikailag nem felelt meg a párt
kívánalmainak, és kevésbé képzett pártkatonákat
tettek a helyükre) a Gábor Áron laktanyába helyezték
raktárosnak. (Nem nézték jó szemmel, hogy Linzben
esett hadifogságba, és néhány akkor szerzett kinti
ismerősével még mindig tartotta a kapcsolatot, levelezett
velük.) Én akkor levelet írtam Budapestre a
Lékó parancsnoknak, hogy ez mégiscsak méltánytalan
eljárás a férjemmel szemben. 1957-ben helyezték
vissza a tűzoltókhoz az „egalizáció” nevű országos
folyamat részeként. (Amikor is rehabilitáltak néhány
igazságtalanul elítélt régi jó szakembert.)
TS: 1957-ben milyen autók voltak a tűzoltóságnál?
SL: Főleg Csepelek voltak már. Egy Csepel 352-es,
és egy CSD 420 kerekes orsóval. Arra emlékszem,
hogy 1971 előtt hab nem volt. 4 állásban volt kocsi, a
negyedikben a Pannonia motor állt, ill. muskátlikat
ültettünk ott.
TS: Mi történt aztán a férjével?
SL: A visszahelyezése után, de 1963 után kizárólag
telefonos szolgálatvezetőként alkalmazták. 1972.
június 15-től nyugdíjazták. Akkor beszűntette a párttagságát
is, ahova korábban Cséza „erőszakkal” léptette
be. Cséza többeket megfenyegetett, hogyha nem
lépnek be a pártba, akkor leveszi őket a kivonuló
kocsikról tartalék állományba. Ezzel 300 forinttal
rövidítette meg a beosztottjait. Csézáról már a tanosztályok
kiképzése idején is az a hír járta, hogy
„kegyetlen” kiképző. Volt is az iskolásoknak egy
jelmondata: „Újévvel kezdődik az év, Csézától mentsen
meg az ég!”
TS: Van-e még valami, amit el szeretne mondani?
SL: Néhány érdekesség… A laktanyában először 8-
as dugós telefonközpont működött, Orifon sohasem
volt. 1964-től lett rádió, 1979-től korszerűbb rádiók
érkeztek.
A tűzoltó laktanyában voltak szolgálati lakások. Itt
lakott többek közt Zsoldos, Volach, Rajszky, Bencsik,
Balázs J., Cséza, Hajós, Matola, Vass Vendel,
Kelemen (Cséza sógora).
Balról: Cséza István őrgy., Rajzky István őrgy.,
Hajós István őrgy., Volach Gyula, Vass Vendel
TS: Köszönöm a beszélgetést!
289
Sulyok István mentőtiszt
KS: Mikor és hol születtél?
SI: 1946. szeptember 20-án születtem Pókaszepetken,
pontosabban Nagytilajnak egy olyan utcájában,
ami Pókaszepetkhez tartozott.
KS: Hol jártál iskolába?
SI: Nagytilajban jártam általános iskolába, Celldömölkön
pedig kollégistaként a Berzsenyi Dániel
Gimnáziumba.
KS: Utána hova kerültél?
SI: Érettségi után Kőszegre soroztak be katonának
24 hónapra a határőrséghez. A keresztkúti őrsön
voltam raktáros, és eü. katona. Mikor leszereltem,
tanakodtam, hogy hova kellene menni dolgozni. A
Dankó főorvos úr szülei Nagytilajban laktak. Akkoriban
ő volt a Zala Megyei Mentőszervezet vezető
főorvosa. Nem sokkal a leszerelés előtt összefutottam
vele, és megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem
a mentőknél dolgozni. Azt mondta, hogy leszerelés
után keressem meg. 1968-ban fel is kerestem.
Tájékoztatott, hogy egyelőre csak Nagykanizsán
van hely. Így 1968. április 17-én dr. Dankó István,
és Orbán Gyula megyei garázsmester „díszkísérete”
mellett megérkeztem a főorvosi Warsawa kombival
Nagykanizsa Mentőállomásra. Ideiglenesen a Németh
János főápoló státuszára vettek fel, aki nagybeteg
volt már, aztán meg is halt szegény Tbc-ben.
Megbeszéltük, hogy amint Zalaegerszegen megüresedik
egy hely, átvesznek majd Nagykanizsáról. (Ez
úgy realizálódott, hogy 1968. október 1-jén egy
hónapra Keszthelyre kellett mennem helyettesíteni,
utána november 1-jén felvettek Zalaegerszegre.)
KS: Milyen ember volt a Dankó főorvos úr?
SI: EMBER volt, így nagybetűvel! Nagyon becsületes,
keresztény hívő ember volt, aki mindig közvetlenül,
és barátságosan viselkedett a beosztottjaival.
Mielőtt a mentőkhöz került, Zalabéren volt körzeti
orvos. Fogászattal is foglalkozott. (A mentők után a
MÁV-hoz került üzemorvosnak.) Alacsonyabb termetű,
de testes alkatú volt. A megye mentőállomásait
heti gyakorisággal látogatta. Megvolt, hogy
melyik nap hova megy. Mikor belépett valamelyik
mentőállomás épületébe, mindig hangosan köszönt,
kezet fogott mindenkivel. (Előfordult, hogy eltévesztette,
és valakivel kétszer akart kezet fogni.
Ilyenkor azt szokta mondani: „Nem baj bajtársak!
Inkább kétszer, mint egyszer sem!”.) Mindig azt
kérdezte reggeli váltáskor, hogy megvan-e minden
kocsin a személyzet? Szavajárása volt, hogy „Bajtársak,
tudok-e valamiben segíteni?” Elköszönőben
pedig jó munkát kívánt… Szerették az emberek.
KS: Milyen volt itt akkor a légkör, mikor ide
kerültél?
SI: Az első munkahely meghatározó élménye máig
él bennem. 22 éves fiatal srácként belekerültem egy
olyan közösségbe, ahol mindenki becsülte és szerette
a munkahelyét. Az a zömében 45-55 éves korosztály
dolgozott itt akkor, akik már a kezdetek kezdetén,
a mentőállomás alakulásakor is itt voltak. Többen
közülük végigélték, sőt végigharcolták a 2. világháborút.
Az első betanuló napomon mindjárt egy
életre tanultam is valamit. Néhány kivonulás után,
estefelé a Jámbor Józsi bácsi megkérdezte tőlem:
„Na, új kolléga, segítünk ám magának! Kérdezzen
valamit!” Azt válaszoltam neki, hogy kérdeznék én,
de nem tudom, hogy mit. „Még azt sem tudom,
hogy eszik-e vagy isszák a mentőzést!” Hát erre
aztán kicsit furcsán néztek rám, és elkezdtek mindenféle
szabályokról, szakmai fogásokról beszélni,
aminek a végén teljesen úgy éreztem, hogy semmit
nem tudok, és ennyi mindent képtelen is leszek
megjegyezni. Hát ettől a kissé kellemetlen élménytől
indíttatva később elhatároztam, hogy az új dolgozók
nem fognak így járni! Még nyugdíjas koromban
is nagyon sokat vitáztam a Puskás főorvos úrral,
és a Köcse Tamással, hogy ne azt csinálják az új
dolgozókkal, hogy első nap a kezébe nyomják a dr.
Pap Zoltán által írt „Mentőápolói alapismeretek” c.
kis brosúrát, átlapoztatják vele a Szolgálati Szabályzatot,
hanem mondják el neki érthetően, hogy milyen
felépítésű a mentőszolgálat, mutassák meg
neki, hogy milyen egy mentőautó, milyen az
esetkocsi. Beszéljenek neki arról, hogy ki az a mentőápoló,
ki a mentőgépkocsivezető, ki a mentőtiszt…
Mondják el, hogy a különböző típusú helyszíneken
mit kell csinálni. Hogy egy baleset helyszínén
körül kell nézni, tájékozódni kell a további
veszélyhelyzetről, a sérültek számáról, és ezek után
vissza kell szólni a szolgálatvezetőnek. Vagy, hogy
egy lakásba belépve illik köszönni és bemutatkozni…
Második körben tanítsák meg az adminisztrációt.
Az a szerencsétlen „új kolléga” ne este a kiterített
menetlevelei fölött görnyedve próbálja meg
kisilabizálni, hogy mit is kellett volna nap közben
fölírni! Az egészségügyben másért is fontos a jó
adminisztráció, mert hiába csinálja valaki jól a
munkáját, ha azt nem jól dokumentálja, akkor egy
290
időzített bombát hagy maga alatt. (Mi mentősök
ugyanis sokat járunk mindenféle tárgyalásra. Gyakran
vagyunk tanúk súlyos testi sértéseknél, baleseteknél,
és bizony gyakran megnézik, hogy mit is
írtunk a sérült állapotáról…) Mindezek után aztán
jöhet persze a szakirodalom, a szakma mélyebb
elsajátítása. Én két napig szekundáltam egy-egy
idősebb ápoló oldalán. Aztán a harmadik napon már
önállóan vonulhattam a Bánfalvi Laci bácsival. (De
még sokáig úgy éreztem, hogy nem tudok semmit.)
Letenyére mentünk egy nyílt lábszártöréshez. Most
is oda tudnék találni abba az utcába. Létráról esett le
egy 60-70 év körüli férfi. Nagykanizsán a szolgálatvezetők
mindig úgy szervezték, hogy a fiatal kezdő
ápoló lehetőleg egy tapasztalt, idősebb sofőrrel vonuljon.
A Laci bácsi mindent tudott a betegellátásról.
A Rautek műfogástól kezdve, a kötözésen, sínezésen
át mindent kifogástalanul végigasszisztált.
Cramer sínnel rögzítettük a sérült lábat, vacuum
matrac akkoriban még nem volt a kocsikban. (Pedig
hány ember életét menthette volna meg!) A kórházban
dr. Ruttner Pál (már akkor is mindenki csak Pali
bácsinak szólította), és egy fiatal doktornő, talán
„Gábor” nevezetű vették át a beteget a baleseti ambulancián.
KS: Ki volt a megbízott főápoló a Németh Jani
bácsi betegsége idején?
SI: A Labricz Sanyi bácsi volt a megbízott főápoló.
Hárman voltak, akik a kocsizás mellett szolgálatot
vezethettek: Labricz Sándor, Reizner József, Polai
Károly. Később jött hozzájuk a Dombai Feri. Érettségink
akkoriban kettőnknek volt csak, nekem és a
Dombainak. Kivonulók voltak: Vass Károly,
Jakabfi János, Milávecz László, Jámbor József,
Szmodics Béla, Orbán Imre, Baksai József, Krénusz
László, Szigeti Gyula, Kovács István, Zágon Ferenc,
Tóth István.
KS: Hány kocsi volt?
SI: Három régebbi típusú, „oldalszelepes” Nysa
mentőautónk volt. (Két 24 órás, és egy nappalos.) A
nappalos kocsi 8-16h-ig dolgozott, ez volt a Szigeti
Gyuszi bácsi garázsmesteri autója.
KS: Milyen volt a kocsik felszerelése?
SI: Mentőláda volt bennük kötszerekkel, jóddal,
paraffin olajjal, Neomagnol fertőtlenítő tablettákkal,
keserűsóval, szódabikarbónával és orvosi szénnel.
Cramer sínek voltak különböző méretben. Ágytál,
hánytál, hordágy (emeletes), hordszék. Babazsák
volt benne, és bébi kelengye. Sem oxygén palack,
sem vacuum matrac, sem pedig injekciós felszerelés
nem volt még. Rádió sem volt még a kocsikban.
Megadott pontokon a postáról bejelentkeztünk telefonon.
A postai dolgozók jól ismertek bennünket.
KS: Mennyi volt a menetlevél? Borravalót kaptatok-
e?
SI: Olyan 8-10 menetlevél jött össze naponta egy
kocsinak. Borravalót mi, fiatalok ritkán kaptunk.
Gipszes napokon, ha jól emlékszem kedden és csütörtökön,
főként az idősebbek vonultak ki. Szülőnőért
is a tapasztaltabbak mentek ki. Apropó! Mégis
eszembe jutott egy olyan, hogy Komárvárosban
négykézláb másztam be a sötét kis sár putriba, és
ott, a petróleumlámpa fényénél vezettem le a szülést!
Volt olyan nap, hogy három elmebeteget is
vittünk Zalaegerszegre a Pszichiátriára. Egyik nap a
Zakócs Imre bácsival („Papa”) mentünk, másik nap
a Baksai Józsi bácsival. Zakócs Imre bácsi alaptermészeténél
fogva nyugis ember volt. A Baksai Józsi
bácsi pedig pozitív gondolkodású lévén csak mosolygott,
mikor hogy, hogy nem megint nekünk
jutott az elmebeteg szállítása. Akkoriban a legnagyobb
pénz, amit borravalóként lehetett kapni, a
százas volt. Kérdeztem a Baksaitól, hogy „Józsi
bátyám, van nálad néhány százas?” Adott 300 Ft-ot,
én is bedobtam a magam 300 Ft-ját a „közösbe”.
Kicsit összegyűrtem a százasokat, aztán mikor este
mindenki ott ült a tartózkodóban, egy hanyag mozdulattal
kiraktam őket a zsebemből az asztalra. „Na
gyere Józsi bácsi, osztozzunk!” – mondtam fennhangon.
„Ennyi a tiéd, ennyi az enyém!” Néztek ám
az öregek, hogy ekkora pénz van az elmebetegek
szállításában! Ha kicsit gonosz akarnék lenni, akkor
azt mondanám, hogy „kiakadtak, mint a kakukkos
óra!”. Utána több mint egy hónapig nem kellett
ilyen szállítások kapcsán Zalaegerszegre mennünk.
(Végül persze kiderült a turpisság.)
KS: Milyen esetekre, ill. sztorikra emlékszel még
a kanizsai időszakból?
SI: Hát például egy olyan balesetre emlékszem,
hogy Inkén a kocsma előtt egy motoros „beledurrantott”
egy lovaskocsiba. A motoros nem sérült
meg, de a kocsis leesett a bakról, beesett a kocsiba,
és csigolyatörése lett.
Volt olyan is, hogy elküldtek bennünket Kistolmácsra
szülőnőért. Végigjártuk a falut a Baksai
Józsi bácsival, de senkit sem találtunk. Nem volt
rádió, nem tudtunk sehogy visszaszólni, visszajöttünk
az állomásra. Akkor derült ki, hogy Kiskomáromba
kellett volna menni. A telefonügyeletes roszszul
értette a címet. A rossz vonalak miatt elég gyakoriak
voltak az ilyen „félrehallások”. Kimentünk
hát újra, de most már a jó címre, Kiskomáromba.
Még időben beértünk a szülőnővel, nem szült meg.
Az volt a „divat” a kórházban, hogy gipszes napon
a hozzátartozónak a kezébe nyomták a szállítási
utalványt. A hozzátartozó átsétált a mentőállomásra,
megkereste a szolgálatvezetőt, és bejelentette, hogy
mentővel szeretné hazavitetni a rokonát. Na, az
egyik ilyen gipszes napon a Milávecz Laci, a Dombai
Feri meg én kint ültünk a mentőállomás bejárata
előtti padon. Jött a hozzátartozó, és kérdezte, hogy
kinél kell bejelenteni a hazaszállítást. Mondtuk neki,
hogy menjen be az épületbe, és a bejárattól jobbra
megtalálja a szolgálatvezetőt, de jó hangosan
tessék beszélni, mert a telefonügyeletes kolléga
nagyon nagyot hall! Aztán gyorsan „tűztünk” is el a
291
padról. Kissé távolabbról halottuk az ordítozást:
„Ne kiabáljon! Miért kiabál? Nem vagyok én süket!”
A Tóth Pistával mentünk ki Letenye környékére.
Összeszedtünk néhány beteget arról a vidékről.
Minden beteggel kísérőt hoztunk. Én mondtam a
Pista bácsinak, hogy ennyi kísérőt nem vihetünk el,
ez szabálytalan. Mi van, ha netán belefutunk egy
ellenőrzésbe? De a Pista bácsi volt a rangidős, az ő
szava döntött. A végén már be se fértem hátra, előre
kellett ülnöm. A Pista bácsi csak nyugtatgatott,
hogy nem lesz semmi baj… Hát, uram fia, az egyik
bukkanónál már messziről látom ám, hogy megjelenik
a főorvosi Warsawa tetején a pótkerék! Fölbukkant
a Dankó főorvos úr kocsija! Kiszálltunk, a
főorvos úr benézett a mentőbe, és csak annyit kérdezett:
„Ne haragudjanak bajtársak, buszba mentek
át? Nem jár a menetrend szerinti busz?”. A Tóth
Pista csak nevetett. Hát úgy éreztem, mintha „nekem
kéne elvinnem a balhét”. Mondtam is a főorvos
úrnak, hogy „pardon”, de rangidősként a mentőegység
vezetője a Pista bácsi… Nem lett ennek különösebb
következménye egyikünkre nézve sem, de
megtanított arra, hogy az ápolónak a betegtérben, a
beteg mellett van a helye, és csak annyi kísérőt viszünk,
amennyi a szabályok szerint befér. Nem véletlenül
lettek ugyanis ezek a szabályok kitalálva. A
beteg állapota a kórházba szállítás során percről
percre változhat. Az ápolónak az egyik feladata az,
hogy ezt észrevegye, és a kellő pillanatban beavatkozzon.
Emlékszem, a Tóth Attila országos vezető
mentőtiszt szokta mesélni azt az esetet, amikor a
MOK-os kocsival ellenőrző körúton egyszer felfigyeltek
egy a zebránál a pirosban álló mentőre. Az
ápoló (mint később kiderült, egy 4 órás részállásban
a mentőknél dolgozó teológus hallgató) elől ült a
sofőr mellett. Annyira aludt, hogy folyt a nyál a
szája szélén. A gerincsérült pedig, akit vittek,
Stifneckkel a nyakán hátul a hordágyon oldalt üldögélve
egyensúlyozgatott… Ha pedig több kísérőt
viszünk a megengedettnél, és ne adj’ Isten karambolozunk
a mentővel, többen is fognak megsérülni!
Szegény Krénusz Laci bácsi, az Isten nyugosztalja,
nagyon szeretett enni. A reggeli telefonos jelentés
után mi fiatalok kitettük az asztalra az otthonról
hozott kis elemózsiánkat, és nekiálltunk reggelizni.
(A szolgálatvezetői helyiségen kívül volt még beljebb
egy szoba, ahol ágyak voltak, és egy szép nagy
asztal.) Jött a Laci bácsi: „Hah, hah, de jó illat van,
de jó illat van..! Mit esztek?” Előkapta a bicskáját,
és „zutty”, levágott egyikéből is egy kis darabot, a
másikéból is egy falatot. Aztán mikor mi befejeztük,
a Laci bácsi szépen kiterítette a kajáját,és jóízűen
nekilátott reggelizni. Ez így ment egy darabig, aztán
mondtam a többieknek, hogy szoktassuk le erről a
Laci bácsit, ez így nem „fair”. Egyik reggel aztán,
mikor az öreg kiterítette a reggelijét, szépen körbeálltuk,
és „zutty”, egyikünk is levágott egy kis darabot
a kolbászából („Hú, Laci bácsi, ez isteni finom!”),
a másikunk is levágott belőle („Ejha Laci
bácsi, ez tényleg mennyei!”). Úgyhogy az egész
hosszú szál Gyulai kolbászból a végére csak egy
ujjnyi kis darab maradt a tányérján. Na, fönnakadtak
ám az öreg szemei! De nem is jött oda soha többet
„kóstolgatni”.
Szintén a Laci bácsi „nagyevő” természetéről szól
a következő sztori. Mi mentősök „békeidőben”, két
kivonulás között átjártunk a szomszédba, a kórházi
étkezdébe ebédelni. Amíg mi ettünk, a Laci bácsi
csak piszkálgatta a levesét. Amikor befejeztük, a
Laci bácsi maga elé vette az összes maradékot, és
szépen bekanalazta. Volt az ebédlőben két ismerős
fiatal nővér, a „Pici” és a „Hugi”. Megkértem őket,
hogy egyszer próbáljuk ki, mennyit bír megenni az
öreg. Még vittem is nekik valami csokit, vagy bonbont
érte. Rövidesen szóltak is, hogy most sok maradék
van, most meg tudjuk csinálni… Ebéd után
kivittek a Laci bácsi elé egy egész tál húslevest, egy
teli tál pörköltet, és egy szakajtóra való nokedlit.
Laci bácsi aztán mindezt rövid idő alatt, minden
gond nélkül „elpuszította”! Azt mondtuk, hogy
ilyen nincs! Hát ennek az embernek nincs gyomra!
Bődületes mennyiséget meg tudott enni… (De
mondjuk a munkabírása is rendkívüli volt.)
A Zakócs Imre bácsi nem tudott németül beszélni,
de megértette magát németül. Ahogy szokták mondani,
„nem lehetett volna eladni” német nyelvterületen.
Rendkívül sok szót ismert, én pedig az általa
felidézett szavakból mondatokat kreáltam. Ez szinte
olyan játékszerűen ment köztünk. Ő mondott egy
„szóömlenyt”, én pedig mondattá formáltam. Egyszer
egy kivonulás alkalmával aztán addig beszélgettünk,
addig beszélgettünk, amíg véletlenül már
legalább 10 kilométerre túlmentünk azon a falun,
ahova vártak bennünket. Kérdeztem az Imre bácsitól:
„Te, Imre bátyám! Hova is megyünk?”
A Vass Karcsi bácsi nagyon gyorsan beszélt. Sokszor
alig lehetett érteni, hogy mit akar mondani. A
gondolkodása is gyors volt, vágott az esze, mint a
borotva. Kimentek egyszer a Baksai Józsival egy
betegért. Az udvarból egy „kikent-kifent nagyságos
asszony” jött ki eléjük egy óriási kutya (talán dán
dog) kíséretében. Hát látta az asszony, hogy a mentősök
megtorpannak, és elkezdte mondani: „Jöjjenek
csak! Nem kell félni!” Karcsi bácsi meg mondta
neki: „Zárja el a kutyát!”. A hölgy tovább invitálta
őket: „Jöjjenek nyugodtan!”. De a Karcsi bácsi „kötötte
az ebet a karóhoz”: „Addig egy tapodtat sem
megyünk, amíg be nem zárja a kutyát!” Hát a „dáma
szerű” hölgy végső kétségbeesésében így szólt:
„Jöjjenek, ha mondom! A kutyám ki van herélve!”.
Na, több se kellett a Karcsi bácsinak, mindjárt kapcsolt,
és csípősen azt válaszolta: „Hát kedves asszonyom!
Nem attól félünk, hogy a kutyája felcsinál
bennünket, hanem attól, hogy megharap!”. Na, ebből
még Vas megyében is szállóige lett azóta!
292
A Jámbor Józsi bácsi nagyon ijedős volt. Egy reggel
a Dombai Feri a reggeli kocsitakarítás előtt befeküdt
a mentő hordágyára, magára terített egy fehér
lepedőt, és várta a Jámbort. Na, mikor a Józsi
bácsi kinyitotta a mentő ajtaját, a Dombai fehér
lepedőben kilépett elé. Hát, szegény Józsi bácsi
majdnem ott vált halálra ijedtében. Majdnem úgy
kellett felkanalazni… Róla az is eszembe jut, hogy
bár sohasem akart párttag lenni, a Kovács Józsi
megpróbálta egyszer beszervezni. Megbízta, hogy
figyeljen bennünket, és jegyzetelje, hogy miről beszélünk.
Aztán mikor tudtuk, hogy WC-n van, odaálltunk
a WC ablaka alá, és összehordtunk minden
sületlenséget. A végén meg bekiabáltuk a WC ablakán,
hogy: „Józsi bácsi, mindent felírtál? Nehogy
kimaradjon ám valami!”.
A Berentés főorvos úrról mesélték, aki alapvetően
egy nagyon szerény kis ember volt, hogy talán felsőbb
utasításra egyszer ellenőrizni akarta, hogy
mennyi idő alatt ér ki a mentő a helyszínre. A hoszszú
szürke mentős szolgálati bőrkabátjában bement
a sörgyár portájára, és telefonálni akart. A portás
először elzavarta, utána, mikor a főorvos úr előadta,
hogy ő kicsoda-micsoda, és előhozakodott azzal is,
hogy ellenőrzés céljából egy próbahívást akar eszközölni
a mentőállomás felé, a portás lehordta a
sárga földig, hogy „Szégyellje össze magát! Míg a
mentősök becsülettel, éjt nappallá téve végzik a
munkájukat, ő ilyen alávaló, sunyi módon akarja
őket ellenőrizgetni!”. Hát, mit volt mit tenni, szegény
Berentés főorvos úr teljesen megszégyenülve,
dolga végezetlenül eloldalgott…
A Zágon Frici volt az első „seftes” a mentőállomáson.
Volt neki egy Wartburgja, amivel hetente
kijárt a környező határ közeli országokba. Mindenféle
árukat hozott be, kisebb műszaki cikkeket, ruhákat,
cipőket, ékszereket, és itthon tetemes felárral
túladott rajtuk. Irigyelte ezt a Vass Karcsi bácsi, és
utánozni akarta a Fricit. Ő is vett egy Wartburgot,
de nem volt szerencséje. Egyik reggel feldúltan jött
be az udvarról. Annyira hadart, hogy nem is értettük.
Mérges volt, csapkolódott. Hát az történt, hogy
előző este beállította a ligetbe a szép új kocsiját.
Reggel aztán úgy akart indulni vele, ahogy azt a
mentős sofőröktől látta, vagányul sebességből. Hát
aztán vagányul sebességből nekiugratott az egyik
fának… Jócskán megtört a Wartburg eleje.
Egy részeget vittünk be egyszer detoxikálásra a
Belgyógyászatra. Egy fiatal doktornő vette át tőlünk
a „beteget”, majd utasította a nővéreket, hogy készüljenek
gyomormosáshoz. Hát a kedves részeg
emberünk mit csinált? Térdre esett a doktornő előtt,
átölelte a lábát, és elkezdett rimánkodni: „Kedves,
aranyos doktornő! Hát nem azért ittam meg azt a
sok drága piát, hogy maga meg most kimossa belőlem!”
(Akkor aztán a röntgenbe bedobtak egy szivacsot,
ott aludt reggelig.)
Az öregek mesélték, hogy a régi időkben tanyázott
két vak koldus a kórház főbejáratánál. (Talán
Laci és Feri volt a nevük.) Látogatási időben mindig
ott ültek kétoldalt a kórház főkapujában, és kéregettek.
Kidolgoztak egy módszert, hogy mindegyikük
egyenlő arányban részesüljön a könyöradományokból.
Mikor jöttek a látogatók, az egyik füttyentett
egyet, erre a másik káromkodni kezdett. Így az kapta
a pénzt, amelyik nem káromkodott. Mikor jött a
következő látogató, felcserélték a szerepeket, amelyik
az előbb káromkodott, az most füttyentett, és
így tovább… Na, kilesték ezt a módszert a mentősök.
Hátralopóztak a tujafák közé (ami épp szemben
volt a kórház főbejáratával), és mikor jöttek a látogatók,
elkezdtek füttyögetni! A Laci is, a Feri is
iszonytatóan káromkodott, azon a napon egyikük
sem kapott pénzt…
Emlékszem egy olyan esetre, amikor egy kisfiúnak
egy nyílvessző behatolt a rostacsont tájékán a
koponyájába. A Nemes doktor (aki orthopéd sebész
volt, és később Gelsén lett háziorvos), egész éjjel
operálta, és a kisfiú megmaradt. Szinte orvosi csoda
volt ez!
Az Orbán Imréről mesélték, aki a mentőzés előtt a
rendőrségnél volt sofőr, hogy 1951-ben, amikor
sokan akartak disszidálni, ő volt a sofőrje a Nagytilajból
származó kettősügynök Kovács Józsefnek. A
Kovács József volt, akit átsegített a határon, és volt,
akit nem. (Attól függően, hogy kitől mennyi pénzt
kapott, ill. hogy mi volt a felsőbb utasítás.) Nagytilajban
a kocsmáros mesélte, hogy mindig egy aktatáskányi
pénz volt nála. Állítólag akkor is az Orbán
Imre volt a sofőr, mikor a Kovács Erzsi énekesnőt,
és a kedvesét (Szűcs Sándor válogatott focistát, az
Újpesti Dózsa oszlopos tagját) elfogták a határon.
(Szűcs Sándort két rövid tárgyalás után a haditörvényszék
kötél általi halálra ítélte.)
Olyan kisebb epizódokra emlékszem még, hogy a
mentőállomás mellett, az állatkórház területén volt
egy lóistálló. Én át is mentem néhányszor lovagolni.
Vagy hogy egyszer nagy gondban voltam, mert a
mentőállomás WC-jében felejtettem a brifkómat, és
benne volt a havi fizetésem. (De mikor a kivonulásról
bejöttünk, szerencsésen megtaláltam.)
KS: Rövidesen tehát, 1968 novemberében Zalaegerszegre
kerültél. Akkor egy kicsit újra be kellett
illeszkedned?
SI: Igen, bár a sok zalaegerszegi mentőszállítás
kapcsán már majdnem mindenkit ismertem. 1970-
ben aztán be is iskoláztak a mentőszakápolói tanfolyamra.
Egy éves levelező tanfolyam volt ez. Minden
hónapban egy hetet töltöttünk Budapesten. Tanáraim
voltak: dr. Gábor Aurél, dr. Pap Zoltán, dr.
Cselkó László, dr. Bencze Béla, dr. Makláry Lajos,
dr. Szegeczky Dezső, Fusz Ernő (az akkori országos
vezető mentőtiszt). 1972-ben, mikor végeztem, bekerültem
a megyei szolgálatvezetésbe. 1975-ben
jelentkeztem először a mentőtiszti főiskolára, de
293
sajnos az őszinteségem miatt nem vettek fel. Apám
mindig azt tanította nekem, hogy „Fiam, a világon
lehet minden eladó, de a vallásod, a tudásod, és a
becsületed nem! A gerinced mindig egyenes legyen!”.
Szakmai oldalon megfeleltem, és a végén a
dr. Bencze Béla kérdésére, hogy mondjam el, politikailag
mi a véleményem, én visszakérdeztem, hogy
„Főigazgató bajtárs, a saját véleményemet mondjam
el, vagy amit a sajtó és a rádió hangoztat?”. „Hát a
saját véleményét mondja!”. És én akkor fiatalos
hévvel, őszintén elmondtam, hogy mit is gondolok
erről a rendszerről. Akkor ő azt mondta, hogy „Jól
van Sulyok bajtárs! Most menjen haza, értesíteni
fogjuk!”. Tíz nap múlva megkaptam a választ, hogy
„Politikai, és társadalmi ismeretek hiányossága miatt
nem nyert felvételt!”. Kár, hogy hirtelen haragomban
összetéptem azt a papírt, mert ma sokat érő
dokumentum lenne! Egy év múlva aztán már ne
akartam jelentkezni, de a barátaim, a szakmabeli
ismerőseim mégis rábeszéltek. Bementem a felvételi
bizottság elé, ugyanazok ültek ott, mint egy évvel
előtte: dr. Bencze Béla, dr. Pap Zoltán, dr. Makláry
Lajos. A dr. Bencze Béla kérdezte: „Na mi újság
van Sulyok bajtárs?”. Megmondtam nekik, hogy
„Hát főigazgató bajtárs, nem tudok semmit! Megmondom
őszintén, hogy egy évig egyetlen könyv
sem volt a kezemben! Nem készültem semmit
szakmailag! Politikai nézeteim pedig semmit nem
változtak!”. Hát erre láttam, hogy lesápad a dr.
Makláry, meg a Pap főorvos úr is csak néz. Annyit
mondott a Bencze főigazgató úr (aki a mentőknél
államtitkári rangban 35 évig élet-halál ura volt)
hogy „Jól van Sulyok bajtárs, rendben van!”. És
ugyanúgy 10 nap múlva megkaptam a papírt, hogy
felvettek! Egy évfolyamba jártunk szegény Léránt
Lajossal, Lendvai Rezsővel, és a Pojbics Elekkel.
1978-ban államvizsgáztunk. Kezdő mentőtisztként
mindjárt ki is neveztek a Zala Megyei Mentőszervezet
állomásvezető mentőtisztjévé. (Ezzel együtt a
Zalaegerszegi Mentőállomás főápolója is voltam.)
Közben 1975-80-ig megyei szakszervezeti vezetőnek
is megválasztottak.
KS: Meddig dolgoztál Zalaegerszegen?
SI: 1986. január 31-ig.
KS: Hogy emlékszel a Tóth főorvos úr kinevezésére?
SI: Dr. Tóth Pétert 1969 februárjában nevezték ki a
Zala Megyei Mentőszervezet vezető főorvosává.
Világosan emlékszem arra a napra. A megyei pártbizottság
vezetősége erre az alkalomra kivonult a
mentőállomásra. Varga Gyula, a megyei első titkár
úgy mutatta be a dr. Tóth Pétert, hogy „Kedves Elvtársak!
Bemutatom a Tóth elvtársat! Azért esett rá a
választásunk, hogy ő legyen a vezető főorvos, mert
a Tóth elvtárs jó elvtárs, jó kommunista, jó munkásőr!”
Én meg halkan megjegyeztem, hogy „És
reméljük, hogy a mentéshez is ért valamit!”. Na, ezt
többen meghallották, és én voltam az első, aki mentem
a „szőnyeg szélére”, hogy „Sulyok bajtárs, mi
volt ez a megjegyzés?”. Később közösen indítottuk
be Zalaegerszegen a mentőápolói szakiskolát. Én is
tanítottam, ő is tanított. Megyei állomásvezető mentőtisztként
pedig közvetlen alá-fölérendeltségi viszonyba
is kerültünk. Más típusú emberek voltunk,
soha nem voltunk teljesen közös nevezőn. Végül
1986-ban, szakmai és emberi viták után otthagytam
a mentőállomást.
KS: Hol folytattad?
SI: Először elmentem a kórházba dolgozni. Beindult
az „Alkohológia” osztály, ott vezető ápoló lettem.
Majd módszertani vezető lettem a megyei szociális
intézetben. Ez egy szép vezetői állás volt, de igazából
nem volt az én világom. 1991-ben aztán megkeresett
Körmendről a volt évfolyamtársam, a Pojbics
Elek, hogy nem tudják beindítani Körmenden az
esetkocsi szolgálatot, mert legkevesebb 3 főállású
mentőtiszt kellene hozzá. Akkor az intézetben
35.000 Ft volt a havi fizetésem, és én mégis újra
elköteleztem magam a mentőzés mellett havi 15.000
Ft-ért. Ráadásul Gellénházáról kellett Körmendre
járnom, és mégis örültem…
KS: Milyen emlékezetes eseteid voltak a zalaegerszegi,
és a körmendi években?
SI: Amiktől most is libabőrös vagyok, és csak nehezen
tudtam feldolgozni őket, azok a gyermekbalesetek.
(Talán segített valamicskét a jó családi háttér.)
Egy időben „vonzottam őket”, sajnos több halálos
kimenetelű gyerekbalesetnél is voltam. Többek közt
a zalaegerszegi buszállomáson egyszer egy faros
busz átment egy 4 éves szőke kislányon. Aztán emlékszem
egy másik kisgyerekre, akit halva hozott
elénk az apukája, miután egy Zil teherautó hátsó
kereke alá került. Az utolsó egyik ilyen balesetem a
8-as úton Csákánydoroszlónál történt. Egy apa vitte
a 9, és 11 éves fiait személygépkocsival Körmend
felé. Egy másik autós, akit a mai napig nem találtak
meg, lekényszerítette őket az útról. Ott volt a két
gyerek meghalva. Egyikük nyaki geric sérült volt, a
másikuknak a mellkasa roncsolódott… Ezek már
örökre bennem maradnak.
A közelmúlt egyik legnagyobb tömeges balesete
2008-ban volt Hegyháthodásznál. Szakadó esőben,
nyári időszakban, éjjel kettő óra körül felborult egy
lengyel busz. 29 sérült volt. Háromszor száradt meg
a ruha rajtunk, mire felszámoltuk. Egyetlen ember
volt, akivel németül tudtam beszélni. Halott nem
lett, a legsúlyosabb sérültnek amputálni kellett az
egyik lábát. Kint volt többek közt a Puskás főorvos
úr, az Aporfi doktor… Mikor már mindenkit elláttunk,
és mindenki bent volt valamelyik mentőben,
akkor is szóltam a tűzoltóknak, hogy még egyszer
utoljára nézzünk körül, hátha találunk még valakit.
Mégis úgy jártunk, hogy mikor azt gondoltuk, hogy
végre felszámoltuk a kárhelyet, már egy tucat beteget
elvittünk Szombathelyre, és Zalaegerszegre,
akkor szóltak ránk, hogy menjünk vissza, mert a
294
faluház tele van sérültekkel! Az eső annyira esett,
hogy jöttek valakik kocsival, és a könnyebb sérülteket
elvitték a faluházba. Mi meg nem tudtunk róla…
Lenti környékén történt, hogy sötétedés után mentek
a kiskatonák haza Zajdára. Egy személykocsi
közéjük hajtott. Nováról ment ki egy mentő (akkor
még ott volt a mentőállomás), ott volt a katonai
mentő, mi pedig esetkocsiként Zalaegerszegről
mentünk. (Akkor már mentőtiszt voltam.) Út közben
találkoztunk a katonai kocsival, és a novai mentővel
is Zajda határában. Mindkét kocsiban egy-egy
sérült feküdt. Gyorsan kötöttem be infúziókat, és
fájdalomcsillapítót adtam a sérülteknek. Tulák doktor
jött a katonai mentővel. Mondtam neki, hogy
biztos ami biztos, mi azért kimegyünk, és körülnézünk
a helyszínen. Dr. Tulák azt mondta, hogy
„Minek, csak két halott maradt ott!”. Hát mondtam
neki, hogy én akkor is kimegyek, sose lehet tudni…
Tulák doktor elmenőben még utánam szólt: „Miért
mész? Nem láttál még halottat?”. A helyszínre érve
aztán valóban találtunk egy halottat, de a másik még
élt! Polytraumatizált volt, de élt. Gyorsan elláttuk,
kórházba vittük, és máig is él. Húsz év múlva körzeti
orvosként találkoztam a Tulák doktorral. Ő nem
ismert fel, de én mondtam neki, hogy ismerem. „Na,
honnan?” – kérdezte. Mikor visszaidéztem neki az
esetet, akkor mondta hálálkodva: „Á, te voltál a
megmentőm! Engem azért az esetért börtönbe is
zárhattak volna! Bizony még élt az a kiskatona, de
én nem vettem észre!”
Kemendollár környékén motorosok őzet vagy
szarvast kergetve a vasúti pályán mentek. Egy tehervonat
hátulról elütötte őket. Az egyikük meghalt,
legalábbis ezt gondolták. Feltették az egyik vagonra,
és a vonat bevitte a pókaszepetki állomásra. A
Mazzag Vili bácsi mentőápoló visszaszólt a helyszínről,
hogy a halottat elvitték vonattal, mi tévők
legyenek. Én szolgálatvezetőként mondtam neki,
hogy menjenek Pókaszepetkre, és vizsgálják meg,
hogy valóban meghalt-e. Hát életben volt! Életveszélyes
mellkasi sérülései voltak, amputálni kellett
az egyik lábát, de életben maradt! (A Mazzag Vili
bácsi volt egyébként az az ápoló, aki a Dankó főorvos
úr körzeti orvoslása alatt az asszisztense volt.)
KS: Mikor mentél nyugdíjba?
SI: 2006-ban, de 3 évet rádolgoztam nyugdíjasként.
KS: Család, gyerekek?
SI: 1970-ben nősültem. 1972-ben született a fiam,
1975-ben a lányom.
KS: Dolgozik-e valaki az egészségügyben?
SI: Mindenki. Feleségem tanított a nővérképzőben,
majd az eü. szakiskolában igazgatóhelyettesként, és
a gyermekotthonban főnővérként dolgozott. Aztán
10 évig főnővér volt a Krónikus osztályon. A fiam
beteghordó a kórházban, a lányom pedig gyógypedagógus.
KS: A nyugdíjas évek hogy telnek?
SI: Van egy kiskertünk, de azt többnyire a feleségem
csinálgatja. Időnként befutok Körmendre a
mentőállomásra. Tartom a kapcsolatot a régi „bajtársakkal”.
Jókat szoktunk beszélgetni. Tudod, van
egy mondás, mely szerint: „Ha mentődolgozó vagy,
elmúlsz ötven éves, és felébredsz úgy, hogy nem fáj
semmid, akkor meghaltál!”
KS: Köszönöm a beszélgetést!
Nagykanizsa, 2012. március 23.
Ritka pillanat, találkozás a régi bajtársakkal a 2007-
es Kanizsai Mentősnapon: Sulyok István, Milávecz
László, Bíró Lajos, Jakupánecz Gergely
295
Szél János tűzoltó
A legidősebb nagykanizsai tűzoltóval beszélgetünk.
KS: Hogyan lett tűzoltó?
SZJ: 1933-ban születtem Hahóton. Hahótra egyszer
odajött egy tűzoltó, onnan nősült. Megtetszett az
egyenruha. Amikor annyi idős lettem, 1951-ben volt
egy tűzoltó újonc iskola Nagykanizsán, a mai Bolyai
Ált. Iskola épületében, aminek Cséza István volt a
kiképző parancsnoka. Bejöttem Hahótról biciklivel,
hogy jelentkezzek, de mondták, hogy betelt minden
hely. Egy év múlva már négyen voltunk a faluból,
akikkel tűzoltók akartunk lenni. Elmentem Egerszegre,
én intéztem a jelentkezéssel kapcsolatos papírokat.
Közben ketten közülünk lemondták a dolgot.
Mikor felvettek, először Makóra kerültem. Ott voltam
újonc iskolában három és fél hónapig. Utána
Lovásziba helyeztek az olajkutakhoz. Ott dolgoztam
tűzoltóként az olajtelepen egészen 1953-ig, amíg be
nem vittek katonának. Eredetileg úgy volt, hogy tűzoltóként
nem kell bevonulnom, de Tito miatt 1953-
ban a ’31-es,’32-es születésű tűzoltókat (ugye én ’33-
as lévén sorköteles voltam), a börtönőröket, a rendőröket
mind besorozták, így duzzasztották fel a honvédség
létszámát. Egerszegen töltöttem le a két év
katonaidőt, utána 1955. december 1-jén kerültem
Kanizsára.
KS: Mikor ment nyugdíjba:
SZJ: 1988. december 31-én. Összesen harmincöt évet
dolgoztam a tűzoltóságnál.
KS: Milyen kocsik voltak kezdetben a nagykanizsai
tűzoltó laktanyában?
SZJ: Hát volt egy amerikai Dodge, annak a platójára
rá volt szerelve egy 800-as motorfecskendő. Körben
ültünk az oldalán, az egészen egy ponyva volt, így
vonultunk ki. Jó erős, masszív kocsi volt, első-hátsó
meghajtással elment mindenhova, csak nem volt
hozzá alkatrész. Aztán volt egy Csepel tartálykocsi,
ami 350 liter vizet vitt, meg egy MÁVAG. Ezeken
kívül volt még egy 12 méteres taligás, fa tolólétra,
amit kézzel kellett kihajtani.
KS: A tűzoltók szállítottak még beteget 1955-ben?
SZJ: Nem, én úgy tudom, hogy már 1952-ben a mentőszolgálatot
teljesen különválasztották a tűzoltóságtól.
1952-ben készült el az új tűzoltó laktanya toronynyal,
meg mindennel… Ott voltak a gyakorlataink is,
amikor „ereszkedtünk”. Itt volt a tömlőszárító is, a
torony alatt nagy pince van. A vászontömlőket szegecseléssel
javítottuk. A vászon gyakran kilyukadt,
mikor veretett, tintaceruzával bejelöltük a lyukat.
Volt egy csúszda, egy vas, amibe beletettük a szegecseket.
Csúsztattuk végig a tömlőben, ahol megállt,
ráütöttük a másikat felülről és tökéletesen működött.
KS: Hányan voltak tűzoltók akkor Kanizsán?
SZJ: Harmincöten voltunk. Én először vonulós voltam,
nem vezethettem tűzoltó autót. ’73-ban végeztem
el a sofőr tanfolyamot a TEFU-nál. Akkor a
személyből, teherből és nehézpótkocsiból egymás
után levizsgáztam.
KS: Kik voltak a munkatársai?
SZJ: Egyed Dezső százados volt a tűzoltó parancsnok.
Az évek során nyolc parancsnokom és három
megyei parancsnokom volt. Cséza István parancsnokkal
is dolgozhattam együtt, ő egy nagyon szigorú,
de nagyon igazságos ember volt. Rajszky István nagyokat
tudott füllenteni… Amikor odakerültem, ’30-
as, ’40-es korosztály dolgozott, akikből sok volt a
kiskanizsai és akik közül sokakat ’56-ban politikai
okok miatt leszereltek. Többek közt Sebestyén Mártont,
Magyar Gáspárt, Kummer Lászlót, Billege
Lászlót, Kisfürjesi Antalt. A Kisfürjesi Tóni Lovásziba
került és amikor én bevonultam katonának, az
alatt a két év alatt tisztet képeztek belőle. Lovásziban
ő lett a parancsnok, aztán ’56-ban, hogy mit csinált,
mit sem, leszerelték. Utána a mentőknél dolgozott
sofőrként. A Billege Laci a Csézával együtt ’56-ban
a benzint kiszolgáltatták a forradalmároknak, a
Billege magára vállalta az egészet, így a Cséza megmenekült.
Mikor a Cséza később vissza akarta venni,
a párttitkár rászólt, hogyha egyszer már leszerelték és
volt rá ok, akkor nem vehetik vissza, így a Sörgyárba
ment sofőrnek. A Krénusz Feri bácsival nyugdíjba
vonulása előtt három-négy évig még együtt dolgozhattam.
Telefonosként szolgált nálunk és nagyon jó
ember volt. Egyszer mondta, hogy hozzunk vadrózsa
296
töveket. Hát hoztam Hahótról én is vagy húsz tövet,
az öreg oltotta őket. A laktanya északi oldalán aztán
lett háromszáz tő különböző rózsa. Nagyon gyönyörű
volt, aki arra járt, az mind megnézte a kertet. Két fia
volt, a Laci mentősofőr lett, gyakran bejárt az apjához.
Az idősebbik fiú, Feri a tanácsnál dolgozott.
Hahóton, amikor kimentek ellenőrizni, ott lett rosszul
és fiatalon meghalt. Keszthelyi Józsi bácsi nagyon
beteg volt akkor már, ’56 körül halt meg, vittem a
koporsóját. Veje, Stéger Laci is benne volt már a
korban, mikor én odakerültem. 1954-ben volt nálunk
egy „raci” (racionalizálás, politikai tisztogatás), amikor
a politikailag megbízhatatlannak ítélt tűzoltókat
leszerelték. Akinek pl. voltak rokonai nyugaton, az
már bőven elegendő ok volt a „raci”-hoz. Stéger apja
nyilas volt, kiment az osztrákokhoz, így aztán kitalálták,
hogy alkalmatlan a tűzoltónak. Áthelyezték a
honvédséghez, raktárvezetőnek, rábíztak egy nagy
„M”-készletet. 1956-ban kerülhetett vissza a tűzoltósághoz.
Munkatársaim voltak még: Tisza Ferenc,
Hokman Ferenc, Pintér Ferenc, Gerócs József,
Bézsenyi Ferenc, Káli Lajos, Dömötör János, Major
József, Bali Ferenc, Valentin István, Tamás István,
Györkös Imre, Tiszai Ferenc, Pataki László, Kurucz
Ferenc, Tarabi Pál, Pintér László, Vinkó István, Németh
János, Hajós István, Szalai János, Volach Gyula,
Vass Vendel, Stéger László, Csuka Gyula. Gyula
bácsi csendőrből lett tűzoltó,’56-ban megválasztották
valamilyen bizottság parancsnokának, de aztán nem
lett belőle baja.
Balról: Tarabi Pál őrgy., Bali Ferenc hdgy., Pataki
László szds., Valentin István ftrzs., Tamás István
trzls., Vinkó István trzs., Káli Lajos ftrzs., Tiszai Ferenc
gkv., Kurucz Ferenc, Dömötör János, Major
József, Hokman Ferenc gkv., Bézsenyi Ferenc ftrzs.,
Németh János ftrzs., Györkös Imre ftrzs
KS: Úgy tudom, Stéger Lászlóné is dolgozott tűzoltóként.
Hallott-e más női tűzoltókról?
SZJ: Amikor én kezdtem, már nem dolgoztak ott
nők. Tulipánnéról hallottam, aki korábban dolgozott
a tűzoltó férje mellett kapusként és telefonosként.
KS: Ha 1955-ben kezdett, akkor jócskán részese
volt az ’56-os eseményeknek. Hogy emlékszik viszsza
erre?
SZJ: Állandó fokozott készenlétben voltunk, esetleg
hazamehettünk egy kis élelemért, de utána újra be
kellett vonulni. Kártyázgattunk, vártuk a riasztást. A
felvonulások és tűntetések idején jöttek hozzánk
fiatalemberek, hogy vegyük le a csillagot a sapkánkról.
Zsoldos János tűzoltó felmászott a kórház főépületének
tetejébe és segített leverni a kórháziaknak a
vörös csillagot. Hallottuk, hogy lőttek a pártháznál és
dobtak ki kézigránátot is. Mikor ez megtörtént, akkor
jöttek, hogy töltsük fel benzinnel a tartálykocsit és
menjük, locsoljuk le vele a pártházat és gyújtsuk fel.
Ezt mi túl robbanásveszélyesnek ítéltük és nem vállalkoztunk
rá, de nem bántottak érte. Miután besötétedett,
elkezdtek a környéken gyújtogatni. Miklósfán
szalmakazlakat gyújtottak fel, Becsehelyen a párttitkár
családjának a házából kidobáltak mindent az
ablakon, az ágyneműket kirepegették, aztán felgyújtották
a házat. A civilek nemigen jöttek segíteni, csak
mi oltottuk a tüzet. Később Balatonmagyaródra indultunk
egy égő szalmakazalhoz, amikor a 7-es úton
szembetalálkoztunk a tömeg feloszlatására küldött
10-12 darab magyar harckocsival. Lassítottunk, ők is
lassítottak, aztán lehúzódtak és elengedtek bennünket.
KS: Milyen balesetekre emlékszik, ahova közösen
vonultak a mentőkkel együtt?
SZJ: Zákánynál apa és fia oldalkocsis motorral egy
Csepel teherautó alá mentek. Leborítottuk róluk a
kocsit az árokba, de mindketten meghaltak. Egy óra
múlva jött a feleség, vigasztalhatatlan volt, 17 éves
volt a fia…
1972 körül a Kamionos csárda vezetője, Misi, a felesége
és a szakácsuk jöttek Pest felől Kanizsára,
hozták be a pénzt egy Skodával. Egy fiatal gyerek
Zsigulival ment szembe velük. Leejtett valamit a
kocsiban, lenyújt érte és közben átment a mentiránynyal
szembe. Frontálisan ütköztek Récsénél. A Zsiguli
első kereke a jobb oldali árokban kötött ki. A
szakács és a Misi felesége kirepültek a kocsiból, a
szakács meghalt, a feleségnek csak a bokája sérült.
Misi a kormányt fogva beszorult, a mentős Frici benyúlt
hozzá, de már nem volt pulzusa.
KS: Milyen mentőautókra emlékszik?
SZJ: Olyan hosszú, lapos, bodegás mentők voltak.
Emlékszem, először a mentősöknek is volt Dodge
terepjárójuk. Warsawára emlékszem még és a
Nysákra.
KS: Hol tankolták a tűzoltó autókat?
SZJ: Miklósfa felé volt egy ÁFORT telephely, ott
tankoltunk benzinjegyre. Később letettek egy tartályt
a laktanyánál a földbe és volt saját töltőállomásunk.
KS: Emlékszik-e mentősökre a régi időkből?
SZJ: Hát ismertem a Krénusz Lacit, Vass Károlyt,
Szigeti Gyuszit, Viola Sándort és a Baksai Józsefet.
A Baksai Jóska mentősofőr albérletben lakott a tűzoltó
laktanya mellett a Pápai szabó mesteréknél. Egyszer
a Pápai rajtakapta őket a feleségével. Na, vitte a
nagyollót, hogy „Most én elválok, te pedig elveszed a
297
feleségemet, vagy elvágom a nyakatokat!” Így vette
el a Baksai a szállásadónőjét feleségül, aki jó egy
fejjel magasabb volt nála. Nemsokára született is egy
kisfiúk, Baksai Pityu. Az asszonykának a Pápaitól
volt már egy fia, a fiúk testvérként nevelkedtek fel.
KS: A kórházból kikre emlékszik?
SZJ: Sárdy főorvosra, „kis Barthára” (dr. Bartha
Sándor SZTK orvos), Kovács doktorra, aki később
Kiskanizsára került. Moldoványi Antal szemészorvossal
jó kapcsolatban voltam. Vittem neki mindig
levestésztát, mert engem is gyógyított, mi pedig sok
tésztát csináltunk otthon. Mindig mondta : „Na gyere
tűzoltó! Írok neked szemüveget, mert a házassági
hirdetés olyan apróbetűs, hogy hátha nem tudod elolvasni!”
Mindig viccelgetett velem az öreg, de mindig
kijött rendelés előtt: „Na gyere be tűzoltó!” – és elsőnek
behívott. Egy Kapa nevű doktor bejött néha
elsősegélyt oktatni a laktanyába. De miután az oktatást
rövid úton elintézte, mondanivalójának lényege
ebben az egy utolsó kiszólásban csúcsosodott ki:
„Fiúk, ebéd előtt mindig kezet mosni!”
KS: Mit szeretne még elmondani a munkájával
kapcsolatban?
SZJ: Sok tűzesetnél voltam, ezek között két nagyobb
gázkitörés is szerepel, Lovásziban és Balatonmagyaródnál.
Szerencsénkre a Buda Ernő bácsi mindkét
esetben jól levezényelte a kitörés elfojtását.
KS: Család, gyerekek?
SZJ: Két unokám van, Ausztriában dolgoznak. Az
egyikük szakács, már tavaly karácsony előtt elment,
most meg a bátyját is magával vitte. Párommal huszonöt
éve élünk együtt.
KS: Köszönjük a beszélgetést, jó egészséget kívánunk!
Szigeti Gyula garázsmester
(1921-1992)
(Ifj. Szigeti Gyulával beszélgetünk, aki 1971-1981-ig
maga is mentőgépkocsi vezetőként ill. ’77-től garázsmesterként
dolgozott Nagykanizsa Mentőállomáson.)
KS: Mikor és hol született az édesapja?
SzGy: 1921 augusztusában született, Iharosban.
KS: A háború előtt mivel foglalkozott?
SzGy: Iskolába járt Budapesten. Először péknek tanult,
utána megszerezte az autószerelői szakmát is.
298
KS: Hogy került Budapestre?
SzGy: Éltek ott akkoriban rokonaink. Náluk lakott.
KS: A háború alatt hol katonáskodott?
SzGy: Egy páncélos hadosztálynál motorkerékpáros
futárként szolgált az orosz fronton. Ellőtték a karját,
de sikerült megmenekülnie. Kassán a katonai kórházban
négy vagy öt géppisztolygolyót operáltak ki a
jobb alkarjából. Közvetlenül a háború után hazajött
Iharosba, de az oroszok elfogták, és több társával
együtt internáló táborba vitték. Több mint fél év
múlva került újra haza.
KS: Hol helyezkedett el a háború után?
SzGy: Nagykanizsán a Gépgyárba vették fel autószerelőnek.
Sokat emlegette, hogy ott kapott egy olyan
kétnyelvű (orosz-magyar) igazolványt, hogy őt nem
lehet sehol feltartóztatni, mert a Gépgyár megbízásából
fontos kiküldetést teljesít. (Ez jól jött később,
amikor az ’56-os forradalmároknak élelmiszert vitt
Budapestre.)
KS: Mikor került a mentőkhöz?
SzGy: 1948-ban, vagy ’49-ben. De akkor a mentők
Nagykanizsán még a Tűzoltóparancsnokság kötelékébe
tartoztak. Emlékszem, emlegette a „Boros udvart”
is annak kapcsán, hogy egy darabig ott volt a
mentők telephelye. Kezdetben két kocsijuk volt, egy
Fiat 1100-as és egy Dodge. Amikor apám odakerült,
mindjárt ki is nevezték garázsmesternek. Ezt a tisztséget
egészen a nyugdíjazásáig (1977) viselte. (Pontosabban
a ’60-as évek közepéig ő volt a megyei
garázsmester. Amikor a megyei mentőközpont székhelyét
áthelyezték Zalaegerszegre, akkor ő tanította
be az új megyei garázsmestert (Orbán Gyula), és
onnantól kezdve már „csak” megbízott nagykanizsai
garázsmesterként dolgozott.) Kezdetektől a munkatársai
voltak: Baksai József, Labricz Sándor, Kovács
István, Krénusz László, Polai Károly.
KS: 1956-ban milyen események voltak?
SzGy: Amikor október 26-án az MDP székháznál a
tüntető tömeg fegyvereket követelt, és a kivezényelt
karhatalom tagjai a védtelen emberek közé lőttek, két
halott, és sok sebesült lett. Apám úgy mesélte, hogy a
Dodge mentővel ment ki a helyszínre Krénusz Laci
gépkocsivezető és Labricz (akkor még Viola) Sanyi
mentőápoló. Félve mentek. Állítólag olyan lövöldözés
volt, hogy a mentőautó is kapott golyót. (A két
mentős nem sérült meg.) Amikor bementek a székházba,
a tömeg meggyanúsította őket, hogy az ávósokat
menekítik ki. Amikor kihozták a sérülteket, a
nép őrjöngeni kezdett. De végül is sikerült mindenkit
kórházba szállítani. Három kocsi összesen kilenc lőtt
sérültet hozott be azon a napon, volt kint Kovács
Pista és Jámbor Józsi bácsi is.
Más esemény is volt ’56-ban. Apám a TEFU-tól
(Teherfuvarozó Nemzeti Vállalat, az AKÖV, ill. a
VOLÁN elődje) kölcsönkért 3 vagy 4 Csepel teherautót.
Nagy országos felhívás volt, hogy a vidékiek
gyűjtsenek élelmiszereket a fővárosiak számára. A
Krénusz Lacival és még néhány sofőr ismerősével
összeálltak, és a szabadnapjukon élelmiszeradományokat
szállítottak Budapestre a forradalmároknak.
Krumplit vittek, füstölt húst, konzerveket, zsírt, baromfit,
tojást, lisztet… Konvojban mentek. Apám
ment elől. A vezetőfülke két oldalára egy-egy vöröskeresztes
zászlót tűztek. A ponyvás plató oldalára
pedig egy nagy vöröskeresztet festettek. Géppisztolyos
orosz katonai alakulatok több ellenőrző ponton
megállították őket. Nézték, hogy mit visznek. Adni
kellett nekik egy kis pálinkát, konzerveket, cigarettát,
és akkor mehettek tovább. (Jól jött apámnak a gépgyári
igazolványa is.) Az adományokat a Markó utcai
központi mentőállomásra vitték. Mesélte, hogy mutatóba,
érdekességként hoztak haza néhány konzervet
az amerikai adományokból. Ezekben a nagy konzervekben
ömlesztve volt csokoládé, sajt, hús… Apám
nevére sokáig emlékeztek ezzel a „mentőakcióval”
kapcsolatban a Markó utcai központban.
Ilyen Csepel teherautókkal vitték az élelmiszersegélyt
1956-ban Budapestre, jobb oldali képen az egyik
szállítmány átvétele. (Fotók: www.tiszapihenes.hu,
www.orszagalbum.hu, www.fszek.hu/56)
KS: Akkor már Nagykanizsán laktak?
SzGy: Először a Rózsa utcában laktunk, aztán a
Semmelweis utcába költöztünk, pont a Krénusz
Laciékkal szembe.
KS: Szokott-e mesélni otthon a mentőmunkáról a
Gyula bácsi?
SzGy: Ő ritkán mesélt, de gyerekkoromban én nagyon
sokat voltam bent a mentőállomáson. (Eleinte a
környék egyetlen TV-je a kórházban volt. Innen a
299
mentőállomásról oda lehetett látni. Felálltunk az ablakpárkányra.
és onnan néztük a meccset.) Mikor
esténként, két kivonulás között a mentősök kiültek az
udvari padra beszélgetni, sok érdekes történetet lehetett
hallani. Mesélték pl., hogy 1966-68-táján olyan
nagy telek voltak, hogy embermagasságú hótorlaszok
voltak a főutakon. Csak az UAZ terepjáróval lehetett
megközelíteni pl. a Petőfi utcát. A mentősök hosszú
szárú bőrcsizmában jártak…
Magyar Lászlónéval, ill. mentős bulin Tóth Tiborral
és Kománovics Józseffel
Phanomen mentővel az ’50-es években. (Szigeti
Gyula, Polai Károly, Németh János, Vass Károly,
Krénusz László)
Kovács István, Szigeti Gyula, ifj. Szigeti Gyula,
Krénusz László, Jámbor József az ’50-es évek közepén
KS: Mikor ment nyugdíjba az édesapja?
SzGy: 1977. április 1-jén. Aktív éveiben többször
kapott sportteljesítményeiért (súlylökő volt), ill. kiváló
munkájáért kitűntetéseket és jutalmakat. Édesapám
nyugdíjba vonulása után én léptem az örökébe a garázsmesteri
poszton.
Zágon Ferenccel a mentőállomás udvarán és egy
kiránduláson barátokkal
300
301
302
303
Szigeti Gyula a mentőállomás szolgálatvezetői
asztalánál
KS: Mit szokott csinálni szabadidejében? Volt-e
valamilyen hobbija?
SzGy: Tudja, mi mindig dolgoztunk. Édesapám minden
nap 7h-17h-ig dolgozott az „ún” garázsmesteri
kocsin. (Tehát volt egy mentő, amelyikkel állandóan
ő vonult ki. Eleinte a Fiat 1100-as, ez ment 90km/hás
sebességgel is, később az egyik jobb állapotú
Nysa.) Mikor letette a műszakot, mentünk a nagyszüleimhez
segíteni Iharosba. Aztán édesapám nekiállt
villát építeni Balatonmária-alsón. Ez eltartott vagy 7-
8 évig. Amikor lebetegedtem, akkor én is vettem egy
telket Balatonkeresztúr belterületén. Én is nekiálltam
építkezni, apám rengeteget segített. Idő közben eladta
az általa épített villát, és a pénzt nekem és a húgomnak
adta. Sajnos nem sokáig élvezhette a nyugdíjas
éveket. Hosszas betegeskedés után 1992 augusztusában
halt meg. Az biztos, hogy kisgyerekként én nagyon
felnéztem rá. Mindig csodáltam a mentősökben
azt az önzetlen segíteni akarást. Szerettem volna én is
minél előbb közéjük tartozni…
KS: Ön mikor született?
SzGy: 1950-ben születtem, Nagykanizsán.
KS: Mindjárt a mentőknél kezdett dolgozni?
SzGy: Nem. Miután megszereztem az autószerelői
szakmát, egy autószervizben kezdtem dolgozni.
1970-ben már-már úgy nézett ki, hogy felvesznek a
Csurgói Mentőállomásra, de az utolsó pillanatban
telefonált a kaposvári garázsmester, hogy a lengyel
válság miatt nem küldtek új Nysákat, és elmarad a
tervezett létszámbővítés Csurgón, emiatt csak Kaposváron
tudnának alkalmazni. (Pedig már az albérletet
is elintéztem.) Akkor volt nekem egy vezető
beosztású rokonom a sörgyárban, aki szólt, hogy az
egyik sofőrjük nyugdíjba ment, álljak be a helyére.
Kapóra jött ez az ajánlat. A következő év szeptemberéig
akkor egy évig a sörgyárban sofőrködtem. Kaptam
egy Warsawa Pickup típusú szolgálati autót, amit
a gyárban leginkább anyagbeszerzésre használtak.
Nagyon jó kis kocsi volt, jó helyem volt. De végső
célként nekem akkor is a mentőzés lebegett a szemem
előtt, így amikor egy év múlva (1971 szeptemberében)
szóltak, hogy felvesznek a kanizsai mentőkhöz,
én boldogan mentem. Emlékszem, leszólt a
dr. Tóth Péter (a megyei főorvos), hogy egy hetes
zalaegerszegi betanulás után már kezdhetem is a
munkát apám mellett, Nagykanizsán! Nagyszerű
érzés volt ez! Aztán amikor 1977-ben átvehettem tőle
a garázsmesterséget, az még nagyszerűbb volt!
Szigeti Gyula a megyei garázsmesterségi pálcát Berentés
főorvos halála után a zalaegerszegi Orbán
Gyulának adta át. Nagykanizsán fia, ifj. Szigeti Gyula
vette át a garázsmesterséget 1977-től. (A fenti
képen Orbán Gyulával)
Ifj. Szigeti Gyula az irodában és szerelés közben
édesapjával és Ferencz Istvánnal
304
KS: Mennyiben különbözött a garázsmester
munkája egy egyszerű mentőgépkocsivezető munkájától?
SzGy: Hát először is autószerelői végzettség kellett
hozzá. A dr. Bencze Béla főigazgató kiegészíttette a
szolgálati óraszámomat 6 óra függetlenített szolgálattal.
Egy hónapban 3 napot kellett kocsiznom, a többit
bent töltöttem a mentőállomáson. A kocsik szemléit,
műszakiztatását, javításait intéztem.
Nyugdíjas búcsúztatón Jakupánecz Gergely, Orbán
Imre és Kovács Ferenc társaságában
KS: Sok volt a javítani való?
SzGy: 1970 decemberében Lengyelországban a gazdasági
válság és az áremelések miatt sztrájkok, és
zavargások voltak. A gyárak jó darabig leálltak. Nem
kaptunk új Nysákat, de az alkatrészellátás is akadozott.
Abban az időben 120 ezer lefutott km után lecserélték
újra a mentőket. A lengyel helyzet miatt
volt olyan kocsi, amiben 180 ezer, vagy annál több
km is volt már. Azokat az autókat szinte naponta fel
kellett javítani. Hol a kuplungot kellett kicserélni, hol
a differenciálmű romlott el… A rossz makadám utakon
a kerekek is állandóan csapágyasak lettek…
Állandóan szemléztünk, autót szereltünk. Szerencsére
volt jó néhány autószerelő végzettségű munkatársam
(pl. a Kománovics Józsi), akiket be tudtam vonni
ebbe a munkába.
KS: Milyen volt akkor a légkör a mentőállomáson?
SzGy: Hát talán ennyi év távlatából már elmondhatom,
hogy az akkori hangulathoz nagyban hozzá
tartozott, hogy a Magyarné, az akkori gazdasági vezető
megpróbált kicsit úgy viselkedni, mintha ő lenne
az állomás egyszemélyi vezetője. Megtehette ezt,
mert a párt mögötte állt. (Eredetileg a vasúton volt
takarítónő. Estin érettségizett, pártiskolába járt…)
Akit szeretett, azt nem bántotta, de aki nem volt párttag,
vagy nem volt szimpatikus neki, az félhetett tőle,
hogy valamilyen indokkal megpróbálja majd „kigolyózni”.
Akkoriban mi párttagok szervezetileg a Városi
Pártbizottsághoz tartoztunk. (Később csatoltak
bennünket a kórházhoz.) A Nagy Jóska (a Gál Róbert
Németh Dénes, Labricz Sándor, Béli László, Kománovics József, Marton Ferenc, ifj. Szigeti Gyula a mentőállomás
udvarán
305
helyettese) rendszeresen bejárt a mentőállomásra
politikai előadásokat tartani. A Dombai Feri (az akkori
párttitkárunk) szóvá tette, hogy a Nagy Jóska túl
sokat jár be a Magyarné irodájába… Ebből aztán
kirobbant egy vita, lejött a dr. Bencze Béla, a dr.
Tóth Péter… Ez az ügy sokáig kellemetlen volt mindannyiunk
számára…
KS: Volt valamilyen emlékezetes mentős esete?
SzGy: Akkoriban, mint említettem, nagyon nagy
telek voltak. Zalaszentjakabra kellett mennünk szülőnőért.
Harckocsit kértünk a honvédségtől. A parancsnok
mondta, hogy jól öltözzünk fel, mert a
harckocsiban nem sok fűtés van… Ő (azt hiszem
hadnagyi rangban volt) egy nagy szemüveget tett fel
és az egész kivonulás alatt végig kint állt a toronyban.
Amikor odaértünk a faluba, egy pillanatra hozzáért
a szolgálati műbőr kabátom a harckocsi oldalához.
Hát úgy hozzáfagyott, hogy alig tudtuk erőnek
erejével leválasztani! De időben be tudtuk hozni a
szülőnőt. Nem szült meg út közben sem.
KS: Nehéz volt megválni a mentőzéstől?
SzGy: Hát nem akarok nagy szavakat mondani, de
mikor az infarctusom miatt 1981-ben ott kellett
hagynom a mentőzést, hát elsírtam magam. Mikor
feljött a dr. Tóth Péter és a Szollár főorvos úr is az
Intenzív osztályra, akkor már sejtettem, hogy ilyen
beteg szívvel nem vállalhatom tovább a mentőzéssel
járó stresszhelyzeteket. Nem nagyon akartam beletörődni
ebbe. Mikor kiengedtek a kórházból, felhívtam
a dr. Bencze Béla főigazgató urat, és kértem tőle egy
időpontot. Mindjárt tudta, hogy miről van szó, hisz
mikor rosszul lettem, ő éppen akkor itt volt Zalakaroson
az Országos Természetjáró Találkozó miatt.
Egyébként is mindent tudott mindenkiről. Brilliáns
memóriája volt, és a fényképes nyilvántartás alapján
a vidéki ellenőrzések alkalmával az ország összes
mentődolgozóját a nevén szólította. Akik persze ettől
rendszerint teljesen megdöbbentek. Szóval felutaztam
Budapestre. A főigazgató úr épp betegszabadságon
volt… A helyettese, és a személyzeti vezető
fogadott. Nagyon kedvesek voltak, kávéval kínáltak,
és felajánlották, hogy legyek teljes műszakban garázsmester,
de többé nem vonulhatok ki. 3500 Ft-ot
ajánlottak. Hát én utána azon gondolkodtam, hogy
így elesek a kivonuló pótléktól („hordágypénz”), a
ruhapénztől, és ennyi pénzből nem tudom majd eltartani
a családomat. Bementem a Mészáros Gyurihoz,
felhívtuk a Főigazgatóságot, és – megköszönve a
főnökség jóindulatát – felmondtam. Ez most így elmondva
nagyon egyszerűnek tűnhet, de számomra
nagyon nehéz döntés volt. Én, aki annyira vártam,
hogy édesapám nyomdokán egyszer mentős lehessek,
tíz év után azzal a gondolattal kellett, hogy szembesüljek,
hogy nincs tovább… Ott kellett hagynom egy
összetartó csapatot, egy olyan munkahelyet, ahol a
kisebb-nagyobb problémák ellenére is mindig családias
légkörben éreztem magam… Nagyon nehéz
volt.
Bognár nénivel és Szmodics Bélával, valamint Dombai
Ferenccel
KS: Mi volt a folytatás?
SzGy: Nagyrécsén a TSZ-ben lettem műhelyfőnök.
Itt dolgoztam a nyugdíjazásomig. A Szollár főorvos
úr olyan rendes volt, hogy egyszer mentővel eljött
megnézni, hogy milyen munkahelyem van. Kérdezte,
hogy jól érzem-e magam a TSZ-ben? Hát persze, jó
helyem volt, nem panaszkodtam, de a szívem mindig
a mentőzéshez fog húzni… még ha beteg is!
KS: Köszönöm a beszélgetést, és a rengeteg ritka
fényképet!
SzGy: Én is köszönöm, hogy megkerestek!
Nagykanizsa, 2012. február 26.
306
Dr. Szollár István főorvos
KS: Meséljen a gyerekkoráról!
Dr. SZI: 1945. október 21-én születtem Nagykanizsán,
itt a szomszédban, a kórházban. Illene is rá
emlékeznem, mert állítólag én is ott voltam. Apám
katonaorvos volt, ide-oda helyezgették. Laktunk Baján,
Pécsett… általános iskolába is ezekbe a városokba
jártam, a befejezés viszont már Nagykanizsán
történt. 1959-ben apámat leszerelték és visszaköltöztünk
Kanizsára. 1972-ig városi tiszti főorvos és kórházigazgató
lett, majd amikor másodszor is infarktust
kapott, lemondott. Középiskolába is ide jártam, majd
elkerültem Szegedre egyetemre. 1970. szeptember 5-
én avattak orvossá, négy nap múlva itt dolgoztam a
kórházban, a Sebészeten. Öt év múlva a Vasúton
üzemorvoslásba kezdtem, közben sebészeti szakvizsgát
tettem.
KS: Miért épp a sebészetet választotta?
Dr. SZI: (Itt idézzük Szollár főorvos úr önvallomását,
melyet a 2012-ben megjelent In Memoriam Dr. Lázár
Dezső c. kiadványban tett): 1968-ban lassan csordogált
az élet. Nyári sebészeti gyakorlaton izzadtam,
kampóvégen lógsz a műtőben, s nem emlékszem,
hogy ezen üdítő ténykedés folytatása lett volna az
életcélom. De aztán jött a világtörténelem! Moszkvai
szocialista főguruk aggódva figyelték északi
szomszédainkat, ahonnan a „Prágai tavasz” élénk
szellője kezdte lobogtatni a „tábor” sarló-kalapácsos
vezérzászlóját. Sőt, úgy érezték, hogy az a szellő az
imperialisták-akkori szóhasználattal „imprialisták”
lábszagát teríti a szocialista gyöngyvirágos mezőire.
Nos, emiatt gyorsan cselekedni kell, gyorsan küldjünk
szagtalanító brigádot. Az elhatározást tett követte,
elindultak a szocialista erők elvtársi segélynyújtásra.
Így történt, hogy a sebészeti gyakorlatom utolsó
napján megdöbbenve vettem észre, hogy a doktorok
egyáltalán nem angolosan – de harci öltözékben
– távoztak. (Beleintegrálódtak a segítségnyújtás vágyától
űzve a Magyar Néphadsereg Egészségügyi
szolgálatába.) Én pedig egyedül maradtam 80-90
gyógyításra, s persze gyógyulásra váró beteggel.
Szerencsére – leginkább a betegekére – ez az állapot
nem tartott sokáig. Részben az első két napon „vendégművészeket”
hívtam, majd szabadságát megszakítva
Lázár főorvos úr is megérkezett. Nem igazán
volt szokása, de akkor a kényszer rávitte, megnézett
egy-két kórlapot a súlyosabb betegek kórelőzményének
felderítésére. Szóvá is tette az általam körmölt
dokumentumot lobogtatva: „Komám, az exsiccosis-t
nem helyesen írtad!” Bennem egy világ kezdett öszszeomlani
– nem az, amit a kollégák Csehszlovákiában
támogattak – hanem a sajátom. Már majdnem el
is pirultam, amikor az írásra nézve megláttam, hogy
az nem az én kaparásom, hanem egy „besegítő Nagy
Gyógyító” írása. Ezt azonnal közöltem is Lázár Főorvos
Úrral, aki a latin helyesírás reformátoraira
egyetlen rossz szót sem szólva – pedig mennyi méltatlan
támadást kapott tőlük – nekem csak annyit mondott:
Akkor jó! Hónapokkal később hazalátogatva az
egyetemről apám azzal fogadott: „Hallom, te sebész
akarsz lenni!” Később is többször hallottam, hogy
még a nagyfokú szülői elfogultság ellenére sem tudtak
legalább minimális értelmet felfedezni a képemen,
annyira meglepődtem. Apám folytatta: „Lázár
Dezső azt mondta, ha végzel szívesen lát a sebészeti
osztályán.” Egy pillanat alatt végigfutott bennem az
önként vállalt 10 nap a műtőben, esetleg valami
nagyfokú manualitást is felfedezett szerény személyemben.
Aztán apám folytatta: „Dezső elmondta,
hogy te legalább le tudtad helyesen írni az
exsiccosist.” Így lettem sebész – örök hála gimnáziumi
latin tanáromnak. Viszont nemcsak sebész, de
orvos, önálló munkára egyedül is képes orvos Lázár
Dezső Főorvos Úrnak köszönhetően lettem.
KS: Mikor került a mentőkhöz?
Dr. SZI: 1976. július 15-én kezdtem dolgozni a mentőknél.
Szabó Csaba is fontolgatta, hogy ide jön, de
inkább elment Líbiába.
KS: Milyen volt akkor a mentőállomás?
Dr. SZI: Akkor egy egészen más világ volt! Tudomásul
kell venni, hogy az technikailag egy furcsán kezdetleges,
de mindemellett egy nagyon jól szervezett
és nagyon jól kihasznált világ volt. Berentés főorvos
és Dankó főorvos voltak az elődeim. A felszereltség
csak annyi volt, amennyit Dombai Feri az akkor regnáló
mentőtiszt innen-onnan kapott, összegyűjtögetett
egy orvosi táskába, ami hasonlított is egy orvosi
táskához, hiszen szakadt volt és nagy, sok mindent
lehetett beletenni. Esetkocsi még kijelölve sem volt.
Ha hármat csöngettek, akkor én az éppen soros kocsira
szálltam fel ezzel a meglehetősen puritán egyszerűségű
felszereléssel és megpróbáltunk ott mindenféle
hókuszpókuszokat csinálni. Az újraélesztés
mindig is az időről és emberről fog szólni, nem az
óriási technikai felszereltségről.
Volt is pár emlékezetes. Király Jóska esete volt, kihívták
egy rosszul levő nőhöz ide a Rozgonyi-Eötvös
307
tér sarkára, akinek nem lett volna nagy baja, ha az
emberi jó szándék nem lép közbe. Rosszul lett, na
bumm! „Csak kicsit csúnyán fekszik a földön, támasszuk
csak fel a fejét a járdaszegélyhez!” Ezzel
megtörték a légutakat, azonnal nem kapott levegőt,
meg is halt. Jóska a helyszínen és a kórházig érve
még egyszer újraélesztette, később még ott is néhányszor
eljátszották ezt. Akkor túlélte, de mozaikosan
maradt meg az agya, bizonyos kérdésekre mindig
betű szerint ugyanazt a választ tudta adni. Egyszer
összeszámoltam és tényleg, amit leírnak, az újraélesztések
16-17 százaléka sikeres volt!
1976-tól ’79-ig tartott az az időszak, amikor egy
kocsit esetkocsivá tudtunk kinevezni. Ugyanaz volt,
mint előtte, csak nevet kapott. Aztán 1980-ban ez a
Nysa kapott szekrényeket, fiókokat. A felszerelés..!
Gyógyszerek, vakuum-matrac, ami már akkor is öreg
és repedezett volt, O2 palack, sínek… 1981-ben ment
tönkre az oscilloscop, kinyiffant. Visszaküldtük Pestre,
ahonnan azonnal felhívtak, amint odaért. Nekem
szegezték a kérdést: „Ezt hogyan csináltam?” Elmondtam:
„elővettük, még fel sem tudtuk tenni a
betegre, mert nem működött.” Nem az volt a lényeg,
hanem hogyan csináltuk, hogy eddig működőképes
volt? Az volt a helyzet ugyanis, hogy ezekben a fiókokban
ütődött jobbra-balra és nem pont arra lettek
kitalálva, hogy verjük őket. 1978-ban aztán lassan
adogattak ezt-azt. Volt egy nagy HELIGE defibrillátorunk,
aminek az akkuja kb. hét kilós lehetett,
de nem ez volt a fő probléma, mert fiatalok voltunk,
mit nekünk ez a hét kiló! Nyomtatott áramköre volt
és az alaplap könnyen megnyomódott, szakadás jelent
meg és máris működésképtelen lett. Egyszer
őrjöngtem, mert egy III. fokú A-V blokknál kellett
volna a pacemacker része és nem működött. Dühömben
rácsaptam egyet és azonnal észhez tért, elindult.
Valahol a miháldi hegyen egy 60 év körüli férfihez
hívtak bennünket, aki feküdt az ágyon és alig hallhatóan
mondta, hogy nem tud mozdulni, de beszélni
sem… 60-as tenziója volt, meg 32-35-ös ritmusa…
aztán bejöttünk, átadtuk a beteget. Én meg nekiálltam,
szétszedtem a defit, ami szigorúan tilos volt, de
végiggondoltam, ha most elküldjük Pestre, három
hétig minimum nem látjuk! Addig-addig piszkáltam,
míg láttam, hogy az alaplap egyik feltámasztása alá
összehajtogatott papírcsíkot téve tökéletesen működött.
Így is adtam vissza, elmeséltem a történetet és
az akkori főápoló hüledezett, hogy hogy mertem
szétszedni, amikor az tilos! Hát én sem örültem volna,
ha odavág az a 280 joule, egy ideig rázhattam
volna a kezem.
1982 tavaszán az akkori egészségügyi kormányzat
elérte, hogy minden megyeszékhely kapott egy Mercedes
roham-kocsit. Ám az akkori főigazgatónak én
voltam az egyik kedvence, lévén ő is sebész. Én akkor
szakvizsgáztam, amolyan fejvakargatásos szakvizsgám
volt, már mint, hogy milyen okos voltam…
ezt nem is a saját főorvosom, hanem az országos
anaestheziológia feje, Jakab papa mondta, mert olyan
tételt húztam, ami az ő szíve csücske téma volt és a
végén már együtt mondtuk, mert nem bírta ki, hogy ő
nem tud beszélni.
Szóval mi is kaptunk egy 408-as oldalszámú
Mercit, teljesen oda voltunk! Ez egy kis motor volt,
viszonylag nagy kaszni, nem is volt olyan túl modern
már, 130-140-et azért elment.
1985-ben Kádár helyettesének nyújtottunk segítő
jobbot a Mercink segítségével. (Németh Károly
1985-87-ig az MSZMP főtitkár-helyettese, majd
1987-ben Losonczi Pál utódjaként megválasztották a
„Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa” elnökévé.)
Németh Pákáról származott, a rokonság jó része itt
élt. Sógornője, aki a nyomdában segédmunkásként
dolgozott kapott egy infarktust. Nagyon súlyos beteg
volt, fel kellett vinni Pestre. Mindez április 4-én történt,
tudni kell, hogy ezen a jeles napon a hazánkban
ideiglenesen tartózkodó hős szovjet csapatok megtiltották
a mindenféle repülést. Csak a nemzetközi járatok
mehettek, még a mentőhelikopter sem kaphatott
felszállási engedélyt. Felhívott az akkori főigazgató,
kiadta a feladatot, hogy a nőt fel kell szállítanunk a
Kardiológiai Intézetbe. Betegátadás után pedig értesítsük
őt. Bencze főigazgatónak Tahitótfaluban volt
nyaralója, ő ott töltötte az ünnepet, ám nem volt telefon.
A hírlánc akkor úgy működött, hogy vagy nagyot
ordítottak, vagy a Markó utcában Salgó bajtárs
beült a Volgába, kipöfögött Tahiba és szólt neki. A
kanizsai kórházból 8 óra 2 perckor, vagy 4 perckor –
nem emlékszem pontosan – indultunk, 10 órakor
pedig a központ szolgálatvezető főorvosának csörgött
a telefonja, közöltem, hogy a beteget átadtuk. Ehhez
persze hozzátartozik, hogy Pesten nem volt forgalom,
és a Kardiológiai Intézet sem várt ölbe tett kézzel, a
portás nyitott ajtó mellett álldogált, a lift mellett ott
állt egy beteghordó gyerek, nehogy valaki elvigye,
azonnal jött Keltai docens a beteget átvenni, annyira
tudták, hogy érkezni fogunk teljes körű ellátás után.
Szó szerint így volt, mert Jakupánecz Gergely jött
velem, aki perfekt horvát nyelvű és jól el tudott beszélgetni
a beteggel, aki szintén horvátul jobban tudott
beszélni. Mi pedig délután egykor már itthon is
voltunk. Ez jellemző volt az akkori, nem is annyira
puha diktatúrára, hogy az ország második embere
nem tudta elintézni, hogy a tilalom ellenére felszálljon
a mentőhelikopter.
KS: Milyen más emlékezetes esetek voltak?
Dr. SZI: 1984-ben már volt ROHAM KOCSI, amit
csak szerelők vezethettek. Zalaszabar környékén volt
egy honvédségi baleset. Elaludt a sofőr… Tizennégy
sérült és a helyszínen három halott lett az eredmény.
Váltás környékén történt, bent volt mindkét műszak,
mind a hat autóval ki tudtunk menni, el tudtunk hozni
mindenkit.
A szentgyörgyi elágazóban 1988-ban volt egy tömeges
baleset. Holland turistabusz Kanizsa fele jött,
egy német BMW oldalba kapta őket. A helyszínen
308
négy halott, harminc körüli sérült volt, az autó vezetője
könnyebb sérülésekkel megúszta. Közös mentés
volt, Keszthely, Marcali, Kaposvár és mi mentünk,
láttuk el és vittük a sérülteket, jött a mentőhelikopter
is. Dr. Szerémy lett a kárhely parancsnok, nagyjából
egy óra alatt felszámoltuk a helyszínt.
A másik 2000 körül Bocskánál volt. Kisbusz vitte
haza a dolgozókat és ütköztek a szemben levő sávból
az előzött teherautó hátsó kerekének nekiment
BMW-vel. Ott két halott és jó néhány sérült volt.
Egyszer volt olyan mentőbaleset, aminek részese
voltam. Egerszegre vittünk beteget, megkülönböztető
jelzéssel mentünk, aztán a kilimáni elágazóban a
tolóajtónak ugrott egy Trabis. Nem történt személyi
sérülés. Kérdeztük a jóembert, hogy még mi kellett
volna a tilinkó-málinkón kívül, hogy észrevegyen
bennünket? Mondta, hogy már elég régen várt a kereszteződésnél,
egyszer csak megunta és elengedte
magát. Pont nekünk!
A szülésekből kimaradtam, de Keszthelyen mégis
csak belekerültem egybe, meg is gyanúsítottak, hogy
szülész vagyok… mondtam, hogy „Nem, nem, csak
elbambultam!”
Egy érdekes történet. Egy csípős novemberi napon
továbbképzést tartottam Veszprémben a háziorvosoknak.
Többszöri átszállással mentővel hoztak haza,
délután három óra körül értem Nagykanizsára, a
mentőállomásra. A szolgálatvezető valamiért kiment,
amikor csörgött a telefon. Felvettem. Egy 17 éves
cigány fiú telefonált, hogy a 16 éves élettársa magára
hagyta őt a három hetes kisbabájukkal. Most mi lesz,
mert az anyatejes kicsit ő nem tudja etetni. Mire
megkérdeztem volna tőle, hogy mégis hova kellene
mennünk, letette a telefont. Nyomozni kezdtünk,
hogy honnan telefonálhatott. Felhívtuk a zalakomári,
a garabonci, a nagyradai postahivatalt. Akkoriban
falun csak a postáról lehetett telefonálni. Szerencsénkre
a nagyradai postáról megerősítették, hogy
onnan történt a hívás, de a postáskisasszony nem
ismerte a telefonálót… Kimentünk a Jámbor Józsival,
elindultunk megkeresni az ifjú apukát. A
garabonci faluvégen egy nagy házban laktak akkor a
cigányok. Egy koszos, keresztbe álló szemű lányt
kérdeztünk ott, aki elmondta ott, hogy ismeri a férfit.
Mondtuk neki, hogy jöjjön velünk és mutassa meg,
hol lakik a férfi. „Hát én ismerem! De nem megyek
magikkal! – Miért nem? Hát mert megbásnak!”…
„Na, pont te kellesz nekünk!” – gondoltuk, és továbbmentünk
Nagyradára, a Dózsa utcába. Ott valami
furcsa „divat” szerint az összes cigányasszony
derékig meztelenül mászkált. Olyan putriban laktak,
hogy egy kis lyukon négykézláb kellett lemászni.
Láttunk ott egy teljesen meztelen kis purdét, aki alig
tíz centire a tűztől játszadozott… Végül egy teljesen
jó állapotú családi házban akadtunk rá a segítségünket
kérő fiatalemberre. Addigra már a párja is „hazatalált”
és elnézést kértek, amiért mentőt hívtak…
„Hát te szerencsétlen, miért nem mondtad meg a
címet?” – kérdeztem. – „Mer láttam, hogy éppen
akkor jön hazafele jaz asszony!”
Amit mások meséltek. A Baksai Józsi egy betegszállítás
kapcsán Murarátka közelében WC-re akart
menni. Alkonyat volt már, a falu végén megálltak a
mentővel, Baksai meg bement, leguggolt a kukoricásban.
Látta ezt a kertből a tulajdonos, azt gondolta,
jól megtréfálja a mentősöket. Gyorsan fehér lepedőt
terített magára és nagy huhogva, futva közelített a
nagydolgát végző Baksaihoz. Na, több se kellett a
Józsinak! Dolga végezetlenül, félig letolt nadrággal
menekült ki a kukoricásból. Beugrott a mentőbe és
„Te meneküljünk komám, mert jönnek a kísértetek!”
– felkiáltással elviharzott a helyszínről.
Milávecz Laci a Szigetivel egyszer Borsfa határában
találkoztak egy óriási agancsú szarvasbikával. A
bika közvetlenül a mentő szélvédője előtt ugrott át az
úton. Agancsáról a füves, zöld csekmet ráakadt a
mentő szirénájára… kis híja volt a tragédiának. Úgy
meg voltak ijedve, hogy egy darabig nem is tudtak
továbbmenni.
Császár Albert temetésén 1990-ben. (Ruskó Tibor,
dr. Szollár István, Andrasek Mátyás, Márton László,
Bozsok János, Tanai János)
Az esetek egyébként nem nagyon maradnak meg,
mert a munka az munka, a feladatot meg kell oldani,
a beteget ellátni.
KS: Volt-e valamilyen nem betegellátással kapcsolatos,
emlékezetes dolog?
Dr. SZI: Igen, a legszebb emlékem! A barackfa alatt
ücsörögtem az árnyékban és egy őzbak fejét tisztogattam
vadászkéssel. Jöttek a pestiek, akik már néhányszor
megfordultak nálunk, lévén távolsági kocsin
dolgoztak. Látták mit ügyködöm és jó hangosan
köszöntöttek: „Jó étvágyat főorvos úr!” Na, azt a
hahotázást, ami akkor volt, egyhamar nem felejti el
az ember!
KS: Kicsit kanyarodjunk vissza. Milyen volt a
mentőállomás régen?
Dr. SZI: Amikor ide kerületem, a kijárat már a
Bagolai sor fele nézett. Az épület két tagból állt, nekem
egy cső alakú kis szobám volt. Szép fák voltak,
a biciklitárolónál egy kisajtó volt, ott tudtunk átmenni
a kórházba.
309
KS: Milyen gyakran tartottak továbbképzéseket?
Dr. SZI: Kötelező tematika szerint havonta tartottunk
továbbképzéseket, év végén pedig vizsgáztunk. Emlékszem
olyan évre, amikor volt olyan megye, ahol
senki sem ment át... Nagykanizsán viszont senki nem
bukott meg! Begyakoroltuk a fogásokat, és szépen
meg is tudtuk csinálni. Az volt a titok, hogy meg
kellett tanítani és kész.
Tóth főorvossal jó volt a viszonyunk. A Pártba nem
kellett belépnem, egyszer megkérdezték a véleményemet
és aztán már nem is akarták, hogy belépjek.
A mentőállomáson működött a szervezet, de nekik
meg biztosan ez volt a dolguk.
Munkaértekezlet 2005-ben, Kovács József nyugdíjba
vonulásakor. (Ténai Péter, dr. Szollár István, Kovács
József, Tanai János, Beledi István, Vincze Imre, dr.
Puskás Tivadar)
KS: Mikor kezdődtek a nyugdíjas évek és mi történt
azóta?
Dr. SZI: 2005. október 21-én mentem nyugdíjba.
Nincsenek nosztalgikus fellángolásaim. Le tudtam
zárni a dolgaimat. Egy nyugdíjasnak mindenki programot
csinál… „Te úgyis ráérsz..!” Van egy öt éves
kislány unokám és négy kutya. Aztán a vadász és
horgász szenvedélyemnek élek. Bár a szenvedély a
korral megzabolázódik...
Szabó Istvánnal a pötrétei halastónál 1993-ban
KS: Köszönöm a beszélgetést!
Dr. SZI: Én is köszönöm!
Tanai János mentőtiszt
KS: Mikor lettél mentős?
TJ: 1985-ben érettségiztem Nagykanizsán a Landler
Jenő Eü. Szakközépiskolában. Általános ápoló és
asszisztens végzettséget szereztem. Egy hét múlva
(1985. július 1-én) már a mentőállomáson dolgoztam.
KS: Mindig mentős akartál lenni?
TJ: Mindig nem… Láttam egyszer az utcán, hogy
hogyan dolgoznak a mentősök. Aztán az iskolai évek
alatt, másodéves koromban ide kértem magam gyakorlatra.
(Csak külön főigazgatói engedéllyel lehetett
akkoriban a mentőkhöz eü. szakközépiskolásoknak
gyakorlatra jönni.) Akkor döntöttem el véglegesen,
hogy ide szeretnék jönni dolgozni. Szerencsém is
volt, mert abban az évben ment nyugdíjba a Kovács
Pista bácsi, így az ő helyére be tudtam kerülni a mentőállomásra.
KS: Hogy emlékszel vissza az akkori munkatársaidra?
TJ: Varga Zoli volt a garázsmester, Dombai Feri
bácsi volt a főápoló, Szollár főorvos úr volt az állomásvezető.
Gazdasági vezető Mészáros Gyuri volt, őt
a betegsége miatt 1990-ben, mikor visszajöttem a
katonaságtól, Bévárdi Gyuláné váltotta. A Ferencz
Pista bácsi felesége adatrögzítőként dolgozott itt 4
órában. Horváth Józsefné (Gizike) volt a takarítónő.
Idős generáció volt. (Bánfalvi Laci bácsi, Orbán Imre
bácsi…) Sokan nagyon rendesek voltak velem, pl.
Beke Gábor, Horváth Róbert, Simon József ápolók.
Ők messzemenőkig támogattak, segítettek. Azonban
az idősebbek között volt egy amolyan „kaszárnyaszellem”,
sokat ugratták egymást és engem is.
310
KS: Működtek az ún. „kocsi brigádok”?
TJ: Igen, a piros ESET brigádon kívül három 24 órás
brigád működött. Ezek közül a „legtisztább, legrendesebb”
brigád a zöld volt, ennek vezetője Jakupánecz
Gergely volt. A fekete volt a „legrendetlenebb”
(persze képletesen). Nappal hat kocsi dolgozott,
éjszaka három. Éjszaka és hétvégén nem volt
esetkocsi. A Mercedes rendszámára mai napig emlékszem:
MA 94-61. Négy Nysa mentő futott még és
egy terepjáró UAZ. Az autók többnyire az udvarról
indultak. Nagy élmény volt télen a hideg Nysa mentőbe
beülni! Jól jöttek a vastag vattás kabátok.
Császár Albert temetésén 1990-ben. (Mózes János,
Simon József, Horváth Ferenc, Tanai János, Antal
István, Marton Ferenc, Bozsok János.)
KS: Mikor lettél mentő szakápoló?
TJ: Nem volt olyan szerencsém, hogy mindjárt beiskoláztak
volna. Először még innen, a mentőktől bevonultam
18 hónapra katonának. 1990-ben, amint
leszereltem, abban az évben indult a mentőszakápoló
képzés Zalaegerszegen.
Mentősnap 1993-ban. (Andrasek Mátyás, Horváth
Ferenc, Tanai János, Salamon Ferenc, Simon József)
KS: Milyen felszerelés volt a mentőben?
TJ: Az esetkocsit kivéve minden mentőben egységes
felszerelés volt. Alumínium mentőláda gyógyszerekkel,
kötszerekkel. Takarók, lepedők, hordágy, hordszék,
Cramer-sínek, vákuum matrac, pneumatikus
sínek, kényszeröv, ágytál, hánytál, szülészeti csomag,
babazsák (pelenkákkal, babaruhákkal), villanylámpa,
Storno rádió. Az ESET kocsiban volt egy Dragertípusú
lélegeztető gép, MC3-as, ún. „szkópos” EKG
monitor, amit közvetlenül a beteg mellkasára kellett
helyezni és nem nyomtatott papírt. Kijelzőjét napos
időben nehezen lehetett látni. Egy nagy narancssárga,
talán Servocard típusú defibrillátorunk volt. Továbbá
volt a nagykanizsai Roham-kocsiban egy steril, sebészeti
eszközöket tartalmazó doboz.
KS: Mindenki dolgozhatott az esetkocsin?
TJ: Nem, ez a piros brigád privilégiuma volt, közéjük
elég nehéz volt bekerülni. Szolgálatvezetést is előbb
csinálhattam. Miután idekerültem 2-3 évnek kellett
eltelnie, mire az esetkocsira beosztottak.
2005-ös munkaértekezlet. (Kovács József, Tanai János,
dr. Puskás Tivadar, Beledi István, Vincze Imre)
KS: Most a Nagykanizsai Mentállomás állomásvezető
mentőtisztje vagy. Mióta töltöd be ezt a
tisztséget?
TJ: 2005. július 1-től. Szollár főorvos úr nyugdíjba
vonulása után kiírtak egy pályázatot, ezt megpályáztam
és elnyertem. Akkor, pár éven belül sokan mentek
nyugdíjba a régi csapatból: Antal István, Zuggó
Tibor, Ruskó Tibor, Bozsok János, Horváth Attila,
Horváth Ferenc, Kovács Ferenc, Mátrai Tibor,
Jakupánecz Gergely. Az OMSZ vezetésében is változások
történtek, új főigazgatót neveztek ki dr. Takács
Zoltán személyében. A gazdasági vezetői állások
peremállomásokon rövidesen megszűntek. Ugyanebben
az időszakban kezdték a szolgálatvezetést is
központosítani. A megyei irányítócsoportok (MICS)
létszámfejlesztésével és az új rádióhálózat (TETRA)
kiépítésével párhuzamosan megszűntették a kisebb
állomásokon a telefonos szolgálatvezetést. Nagykanizsán
is ez történt. Ez azt jelenti, hogy a segélykérő
hívások Zalaegerszegre futnak be, és ha az utolsó
kanizsai kocsi is elhagyta az állomást, akkor az épületet
kulcsra zárjuk.
311
2005-ben Kovács József, dr. Vági Hedvig, Horváth
Józsefné, dr. Szollár István és dr. Puskás Tivadar
társaságában.
KS: Most kanyarodjunk egy kicsit vissza. A mentőtiszti
főiskolát mikor végezted?
TJ: 2000-ben államvizsgáztam Budapesten a Hajnal
Imre Egészségtudományi Egyetem Mentőtiszti szakán.
Ugyanebben az évben született meg harmadik
gyermekem, Tamás.
KS: Arra emlékszem, hogy előtte sokat hezitáltál,
hogy belevágj-e a továbbtanulásba…
TJ: Hát igen. A családot, a gyermeknevelést elég
nehéz volt összeegyeztetni az iskolába járással. Sokat
köszönhetek ezen a téren feleségemnek, családomnak,
akik mindvégig mellettem álltak és segítettek.
15 évig voltam mentőápoló a főiskola előtt és tényleg
sokat gondolkodtam, hogy menjek-e, vagy sem. Parti
Pisti beszélt rá. Ő mindig ösztönzött és unszolt. Sőt, a
főiskola alatt többször ki is kérdezett pl. oxyológiából
és anatómiából. Aztán most visszagondolva
még szerencsém is volt, hogy belevágtam és a szakma
nagy öregjeitől tanulhattam. Dr. Bencze Béla
tanította az anatómiát, dr. Göbl Gábor a gyógyszertant,
dr. Szegeczky Dezső bácsi tanította a gyermekgyógyászatot.
KS: Most beszéljünk teljesen másról. Te hogy
emlékszel az mentőállomás átépítésére?
TJ: 1989-90-ben több mint egy évig tartott az átépítés.
A kórházi irattár épületében voltunk addig átmenetileg
elhelyezve. Ott egy nagy közös helyiségben
volt minden: iroda, öltöző, hálóhelyiség. Ping-pong
asztalunk is volt, nagy meccseket vívtunk. Egy konténert
is hoztak az udvar végébe, abba volt betelepítve
a szolgálatvezetői helyiség. A régi két épületről
csak annyit, hogy a köztük levő térségben az udvaron
a fedett kerékpár-tároló, a lengőteke, a pad és a gyümölcsfák
mellett volt egy beton pingpongasztalunk.
Itt nyáron, amikor nagy meleg volt gyakran kinn
aludt a Horváth Robi (amikor a többiek kizavarták a
hálóból a horkolása miatt).
KS: Hogy néz ki ma a mentőállomás?
TJ: Az átépítést követően egy nagy emeletes épületünk
lett. A földszinten kapott helyet a tágas nappali
tartózkodó, a hálóhelyiség, a tartalék akkumulátor
szoba, a szerszámraktár, a konyha, a WC és a különböző
irodák (állomásvezetői, mentőtiszti, garázsmesteri,
szolgálatvezetői). A konyhába nemrég nagy
büszkeségünkre a marcali kórház gyermekosztályának
nagylelkű osztályvezető főorvosa (dr. Ahmad Al
Banna) egy gyönyörű olasz konyhabútort adományozott.
Bárdosi Gábor nagykanizsai lakostól pedig egy
új gáztűzhelyt kaptunk ajándékba. Az emeleten az
öltözőt, az irattárat, az eü.- és a textilraktárat, egy
takarítós helyiséget és egy szerény berendezésű vendégszobát
találunk. Négy garázsunk van, az egyikben
fertőtlenítő helyiséggel.
KS: Beszélj kicsit a jelenlegi mentőautókról!
TJ: Négy autóval dolgozunk nappal és kettő fut éjszaka.
Mercedes esetkocsink van, Ford típusú az ún.
KIM egység és két Toyota „sima” kocsink fut.
(Egyik 8-16h-ig, másik 7-19h-ig.) 1994 táján lecserélték
az UAZ terepjárónkat is egy Mitsubishi négykerék-
meghajtásos japán erőgépre (egyszer pl. egy
lábsérültért derékig érő hóban felment az újudvari
sífelvonó lejtőjén). Sajnos ez a Mitsubishi egy szerencsétlen
balesetben rövidesen totálkáros lett. 1998.
február 6-án Nagykanizsáról Zalaegerszegre betegszállítást
végeztek vele. Hahót és Alsófakos-puszta
között kikanyarodott a 74-es útra eléjük egy utánfutót
húzó személygépkocsi. Az utánfutó leakadt, a mentő
alá gurult, aminek következtében a Mitsubishi felborult
két beteggel és a benne ülő mentős bajtársakkal
együtt. Mindannyian megsérültek, a betegek könynyebben,
Bíró Lajos gépkocsivezetőnek meg kellett
operálni a lábát és a fülét, S. Horváth László ápoló
gerinc és térdsérülést szenvedett és agyrázkódást
kapott. Szívszorító volt hallani amikor S. Horváth
László kétségbeesetten beleszólt a rádióba: „Felborultunk,
küldjetek már valakit!”.
KS: Milyen a kocsik felszereltsége?
TJ: A „sima”mentőkocsikban nagyjából egységes a
felszerelés. A szokásos „hordágy, hordszék, ágytál,
hánytál”-on kívül törhetetlen anyagból készült mentőládáink
vannak, amik tartalmazzák a sebellátáshoz
és a légútbiztosításhoz szükséges alapvető kötszereket,
ill. mentéstechnikai eszközöket. Szülészeti csomagot
is találunk benne. Beszereztünk minden autóba
orvosi táskákat, amikbe a napi gyakorisággal
használt műszereket és gyógyszereket tettük. Az
autókban van O2, Nitralgin palack, törések rögzítéséhez
többféle sínkészlet (pneumatikus sín, vákuum
sínek, nyakrögzítő gallérok és vákuum matrac).
Lifepak 500-as defibrillátor. A KIM kocsiban a fentieken
kívül van egy LIFEPAK 1000-es félautomata
defibrillátor, lapáthordágy, Laerdal motoros szívó,
intraosseális tű- és fúrókészlet. Az esetkocsi szinte
egy kis mozgó intenzív osztály, OXYLOG 3000
lélegeztetőgéppel, LIFEPAK 12 monitorral, LSU
312
professzionális szívóval, KED mellénnyel, CARDY
EKG-val, gyermek és felnőtt újraélesztő táskával,
égési kötszercsomaggal, Binz-Stollenwerh hordágygyal...
A Főnök takarít, aztán felveszi a „világítós” kabátját…
KS: Milyen összetételű ma az állomás személyi
állománya?
TJ: 13 mentőápoló, 13 gépkocsivezető, 4 mentőtiszt
és 1 részállású orvos dolgozik az állomáson. Főállású
orvosunk Szollár főorvos nyugdíjba vonulása óta
(2005) nincs. 2011 tavaszán emiatt a Nagykanizsai
Mentőállomás vissza lett minősítve Rohamkocsis
állomásból esetkocsis állomássá. Dolgozóink zöme a
fiatalabb 30-as, 40-es korosztályból való. A gépkocsivezetők
kivétel nélkül PÁV 1. vizsgával rendelkeznek,
ezt 5 évente meg kell újítaniuk. A szakképzett
ápolók megnevezését néhány éve a korábbi
„mentőszakápoló” titulusból átkeresztelték „mentőápoló”-
ra. Az állomáson minden ápoló szakképzett,
közülük néhányan főiskolára járó mentőtiszthallgatók.
2008-ban a KIM (Kiemelt Mentő Egység)
képzés kapcsán dolgozóink fele OKJ-s KIM képesítést
szerzett. Az embereink többsége sajnos a kevés
fizetését valamilyen másodállással kell, hogy kiegészítse.
Fuvaroznak, beteget szállítanak, zenélnek,
kórházi ápolóskodnak, állatot tartanak, fenyőznek,
méhészkednek…
Továbbképzésen Zalakaroson, ill. irodájában a mentőállomáson
KS: Szerinted milyen típusú esetek dominálnak
Nagykanizsa környékén?
TJ: Az elmúlt évben több, mint 5000 esetet láttunk
el. A szív-érrendszeri betegségek dominálnak, főleg
ami minket érint szekunder transzport szempontjából
is, a szívinfarktus és az akut koronária szindróma
(közel van a Szívcentrum Zalaegerszegen, ide szinte
naponta viszünk őrzött szállítással szívbetegeket).
Korábban azt ígérték, hogy a kórháznak lesz egy
őrzött szállításokra specializálódott kiemelt mentőkocsija,
de ez nem valósult meg. Így a mi
esetkocsink ilyen szállítások kapcsán gyakran van
távol Nagykanizsától. Nagy számú STROKE-os beteget
is ellátunk (STROKE=agyér katasztrófa). Az
agyi érelmeszesedés és a hypertonia talaján kialakuló
különböző agyi vérellátási zavarok nagy számban
jelen vannak a környékünkön. Erről nemrég hallottam
egy előadást a zalaegerszegi kórház ideggyógyászati
osztályának főorvosától. Az ő adatai szerint
Zala megyében a STROKE-os betegek száma kiemelkedően
magas a többi országrészhez képest. A
balesetek száma is jelentős, mellettünk fut az autópálya.
A tornyiszentmiklósi vitatott beszűkülő autópálya
szakaszon az utóbbi években tucatnyinál több
halálos autóbaleset volt. Sajnos a kanizsai kórházban
nincs szív- és mellkas sebészet, vagy koponya313
agysebészet, MR vizsgálati lehetőség is legközelebb
csak Zalaegerszegen van. Nem is olyan régen, még
kb. 20 évvel ezelőtt is szinte ismeretlen volt az a
fogalom, hogy „hajléktalan”. Nem volt ennyi magára
hagyott, szociális problémákkal küzdő idős ember és
nem volt ennyi daganatos beteg sem. Szezonális jellegű
betegségek is vannak. A gyümölcsfák virágzása,
ill. a gyümölcsérés idején gyakoriak a méh és darázscsípések
okozta allergiás reakciók. Szőlőszüretkor
még mindig találkozunk mustgáz-mérgezéssel. A
fűtési szezon beindulásakor gyakori a szénmonoxid
mérgezés. Karácsony környékén sok az öngyilkosjelölt
gyógyszermérgezett. A hideg és meleg front
megviseli a szív- és érrendszeri betegségben szenvedőket.
KS: Van-e olyan eset, amit szívesen elmesélnél?
TJ: Egy újraélesztést említenék. Nagykanizsán volt, a
Takarék utcában. A bejelentés felnőtt újraélesztésről
szólt. Ehhez képest egy négy éves kislányt találtunk
(ő volt az a szívbeteg kislány, Alizka, akit a motoros
mentős Budapesten sikeresen újraélesztett). Az élmény,
amikor a kislány a sikeres újraélesztés után
ránk nézett és mosolygott, egyszerűen leírhatatlan
volt. Sajnos őt még azon a napon tovább kellett szállítanunk
a Zala Megyei Kórház Gyermek Intenzív
osztályára. Útközben megint újra kellett élesztenünk.
Viszonylag hamar sikerült defibrillátorral újraindítanunk
a keringését. Amikor magához tért, újra csak
mosolygott. Nekem ez volt eddig a legnagyobb köszönet
illetve megbecsülés!
KS: Történt-e rendkívüli esemény a mentőállomás
életében?
TJ: Igen, több is. 2005. június 28-án 18.20h-kor óriási
vihar zúdult a mentőállomás környékére. Négy
nagy gesztenyefát kidöntött a szél és a jégeső. A
szolgálatvezető – ha jól emlékszem, pont Te voltál –
értesíteni akarta a Katasztrófavédelmi Parancsnokságot,
de a telefonba azt a választ kapta, hogy „a vonal
túlterhelt”. A tűzoltók ügyeletese azt mondta, hogy a
kocsijuk kint van Szepetneken, de ahogy felszabadul,
küldi. 18.43-kor értek a tűzoltók a helyszínre, az utat
felszabadították. Az udvaron parkoló több szgk.
megsérült. Az épületben szerencsére anyagi kár nem
keletkezett. Az elmúlt évek során sajnos több súlyos
és két halálesettel járó mentőbalesetünk is volt. Az
egyik ilyen a sandi úton történt 1983-ban, itt Marton
Ferenc gkvez. és Beke Gábor ápoló ütköztek betegszállítás
közben egy személygépkocsival. Marton
Ferenc saját elmondása szerint cingár termetének
köszönhette, hogy életben maradt, annyira benyomódott
a mentő eleje. A személyzet nem sérült, a szállított
beteg igen. A másik halálesettel járó baleset a
baki tetőn történt 1992. augusztus 18-án, Bozsok
János gkvez. és Szita Zoltán ápoló művesés betegeket
szállítottak Zalaegerszegre, amikor a kereszteződésben
egy szlovén személygépkocsi nagy sebességgel
felborította őket. Mindketten súlyosan megsérültek.
Egy beteg a helyszínen, egy pedig a kórházba
szállítást követően életét vesztette. Ténai Péter bajtársunknak
is volt egy súlyos mentőbalesete 2003.
szeptember 12-én. Kovács Ferenc gépkocsivezetővel
Zalakomárba, egy autóbalesethez kellett volna kivonulniuk,
de Zalasárszegnél a kocsisor előzése közben
jobbról kifordult eléjük egy személyautó. Ténai Péter
és a személygépkocsi utasa is súlyosan megsérültek,
a vétkes autó sofőrje kisebb sérülést szenvedett, a
szolgálatvezető (ismét Te voltál, azt hiszem) egy
másik kocsit indított a helyszínre Mátrai Tibor gépkocsivezetővel
(Mátrai bajtárs kisvártatva jelezte
rádión, hogy a mentő műszerfala füstöl, az utat nem
tudják folytatni). Az esetkocsi egy szívbetegnél volt
kint a MAORT utcában, a negyedik kocsink pedig
Galambok felől jött be Nagykanizsára, de ez az autó
akkor ülőkocsinak volt átszerelve, nem volt benne
hordágy. Tehát adva volt egy olyan szituáció, hogy
Zalakomárnál volt egy három súlyos sérülttel járó két
kocsis baleset és egy mentőbaleset Zalasárszegnél,
ahol szintén két súlyos sérült volt, ráadásul egyik a
kollegánk. Hosszú percekig egyik helyszínre sem
tudtunk mentőt küldeni! (Zalakaroson akkor még
nem volt mentőállomás, és a mentőhelikopter sem
volt szolgálatban.) Ténai Pétert végül az esetkocsi
felszabadultáig (amin Antal István mentőtiszt dolgozott),
Németh Ervin, az ülő kocsi ápolója látta el, a
Zalakomári balesethez pedig végülis ki tudott menni
a füstölő műszerfalú mentő és el tudta látni a sérülteket.
Mátrai Tibor búcsúztatóján Mészáros Attilával fogják
közre az ünnepeltet
KS: Szerveztünk több, országos rendezvényt is…
TJ: Igen, 2007-ben országos Mentők Napját rendeztük,
nagyon színes programmal, volt mentéstechnikai
bemutató, amit a tűzoltókkal és a katasztrófavédelmisekkel
mutattunk be, koncertek, bál volt… napközben
gyerekműsorok, főzés. Aztán 2008-ban országos
mentős horgászversenyt rendeztünk szintén a
Csónakázó tónál. Mindegyik nagyon jól sikerült.
314
KS: Szerinted meg van becsülve a mentők munkája?
TJ: Nemrég volt egy felmérés, hogy a társadalom
részéről melyek a legelismertebb szakmák? Az elsők
a tűzoltók voltak és a mentők valahol a végén, a kevésbé
megbecsültek között. Szerintem az igaz, hogy
manapság anyagilag nem vagyunk eléggé megbecsülve,
de erkölcsi szempontból én azt veszem észre,
ha valahol megemlítem, hogy mentős vagyok, az
mindig egyfajta tiszteletet vált ki.
KS: Tudom, hogy oktatsz elsősegélynyújtást, vizsgáztatsz
gépkocsivezető-tanfolyamokon és gyakran
vagy zsűritag különböző elsősegélynyújtó
versenyeken is. Szerinted mennyire elégséges manapság
az iskolákban az elsősegélynyújtás oktatása?
TJ: Úgy gondolom, hogy nincs rendesen beépítve az
anyagba. A tanárok sokszor felkérnek, hogy négy
órában oktassam le az elsősegélynyújtás egészét, hát
ez képtelenség! Ha azzal érvelek, hogy csak maga az
újraélesztés elméleti és gyakorlati elsajátítására legalább
tíz órát kellene szánni, az a válasz, hogy ezt a
négy órát is csak nagyon nehezen, az osztályfőnöki
órák rovására tudják beiktatni a tanrendbe. Véleményem
szerint valahogy a biológiával kellene kombinálni
az elsősegély-nyújtást, hiszen aki nincs tisztában
a saját szervezete működésével, az azzal sem
lesz tisztában, hogy hogyan tegyük helyre, ha a szervezet
hibásan kezd működni, vagy valamilyen sérülés
éri. Az oktatást már az általános iskola alsó tagozatában
el kellene kezdeni, játékos formában bemutatni
a vérzéscsillapítás, törések rögzítésének alapvető
fogásait.
KS: Hogy látod a mentőállomás jövőjét, milyen
fejlesztések várhatóak?
TJ: Az OMSZ a közeljövőben 330 kifutott mentőautó
cseréjét tervezi. Az esetkocsik új típusa a sárga színű
Wolksvagen Crafter lesz. Ez az autó minden 21. századi
luxussal felszerelt valódi profi mentőautó. Speciális
felfüggesztése, ill. rugózása van például, ami
ellensúlyozza a rossz utak rázását, ezzel csökkenti a
szállítási traumát. Van benne tolatóradar, fedélzeti
komputer, navigációs rendszer… A mentőállomás
épületének újabb átalakítására is érkezett egy éve egy
nagyszabású terv, mely szerint rövidesen garázsainkat
mélygarázsokká alakítják és a jelenlegi gazdaságtalan
fűtési rendszert egy korszerűbb, napkollektoros
rendszer váltja fel. Remélem, hogy ezek a tervek
nemsokára megvalósulnak. Egy valami viszont szerintem
nem fog változni, ez pedig a dolgozóink hozzáállása,
a hivatástudat, a „mentészet” szeretete.
A Nagykanizsa és Térsége Mentőalapítvány kuratóriumi tagjaival. (Tanai János, Kalmár Anikó, dr. Bálint
István, Mészáros Attila, Ténai Péter, Mojzes Sándor, Klaszán Sándor)
315
Mentéstechnikai eszközök és elsősegélynyújtófogások
bemutatása a mentőállomáson. (A középső
képen Szabó Gyula bajtárssal)
Rohamkocsi nap Budapesten, a Róbert Károly körúton
a felújított Dodge Job Rated előtt
Polai Karcsi bácsi 90. születésnapján. (Klaszán Sándor,
Horváth Róbert, Polai Károly, Tanai János,
Szilovics Zoltán.) Az alsó képen a mentők bálján
feleségével, Erzsikével
KS: Köszönöm a beszélgetést!
Nagykanizsa, 2012. január 21.
UI.: Tanai János állomásvezető mentőtiszt bajtársunk
2012. május 10-én, a szervezett mentés 125. évfordulóján
„Dr. Orovecz Béla emlékérem” kitűntetésben
részesült. 2012. május 24-én pedig, a Magyar Vöröskereszt
a „Vöröskeresztes Munkáért Ezüst fokozat”
kitűntetést adományozta Tanai bajtársnak az ifjúságvédelemben
végzett munkájáért. Ez úton is gratulálunk
a szép elismerésekhez!
316
Tóth István gkvez.
KS: Mikor született?
TI: Hát kérem szépen, én 1930. szeptember 27-én
születtem Söjtörön, Deák Ferenc szülőfalujában.
KS: Mikor került ide a mentőállomásra?
TI: 1958-ban.
KS: Akkor már itt volt a mentőállomás a Bagolai
soron?
TI: Hogyne. Két épület volt. Az egyikben volt az
iroda és a szolgálatvezetői helyiség. Volt benne egy
szoba, majdnem úgy nézett ki, mint ez. Később ez
lett a Szollár főorvos úr pihenője. A másik oldalon
volt a mentősök pihenőhelye. Utána jött a garázs,
volt ott egy fürdő. Középen, a két épület között volt
egy gyönyörű barackfa, azt még mi ültettük. Akkoriban
itt elől is volt egy barackfa… Egész le az útig,
amerre a kápolna van (arra volt a kijárat) rózsafák és
gyümölcsfák voltak. Tavasztól egész télig virágoztak…
Aztán igaz, hogy mentőállomásnak nevezték, de
mikor ide kerültem, itt úgy nézett ki minden, hogy
még víz se volt… Kint az út mellett volt egy kút,
abból szivattyúztuk a vizet. Később megszűntették
ezt a kutat, és ha jól emlékszem a ’70-es évek elején
csináltak egy mosót, ahol a kocsikat lehetett mosni.
Télen esténként le kellett engedni az autók hűtővizét,
és reggel feltölteni meleg vízzel, mert a „fagyálló
hűtőfolyadék” még ismeretlen fogalom volt. De abban
az időben nem volt annyi szállítás, mint most.
Volt, hogy éjszaka ki se kellett vonulni. Olyan roszszak
voltak az utak, hogy akár fél nap is ráment egyegy
szállításra. A NYSA sem volt egy kifogástalan
autó… gyenge volt a motorja,
100 km-es sebességnél már szét akart esni, úgy rázott…
Gyakoriak voltak a meghibásodások, az ékszíjcserék.
29 vagy 30 ún. „zsírzógomb” volt rajta
(egy nagy hurkatöltő szerű fecskendővel töltögettük
bele a gépzsírt)... Állandóan javítgatni, szerelgetni
kellett. Minden mentőállomáson kisebb autószerelő
műhely volt. A karosszéria finoman szólva is „huzatos”
volt. Úgy fújt be a szél, hogy az anyósülésen
télen vesevédő öv nélkül meg lehetett fagyni. A sebességváltó
kar úgy járt ki a helyéről, mint a „Stan és
Pan” filmekben, mikor a kormányt átadták egymásnak…
Két kép a ’60-as évek elejéről. (Milávecz László,
Orbán Imre, Baksai József, Labricz Sándor, Tóth
István, Zágon Ferenc, Polai Károly, a másik képen
Baksai József, Tóth István, Bánfalvi László Jámbor
József)
KS: Hány autó volt?
TI: Két Phanomen Garant volt és egy Barkas Framo.
Éjszaka csak egy autó volt szolgálatban.
317
KS: Az autókban egységes volt a felszerelés?
TI: Igen. Minden autóban volt alumínium mentőláda,
benne kötszerek és néhány gyógyszer (pl. jód párna,
orvosi szén, keserűsó, szódabikarbóna, paraffin olaj,
Neomagnol tabletta, Ammónia párna…), rögzítő
Cramer sínek, bolondszíj, oxigénpalack, hordhevederek,
szülészeti csomag, hordágy, hordszék, hánytál,
ágytál… De például defibrillátor nem volt. Az újraélesztést
csak „kézzel” csináltuk. Kezdetben gumikesztyű
és rádió sem volt.
KS: Hány órában dolgoztak?
TI: Tizenkettő szolgálat, 24 szabad. De volt, hogy
egy hónapban 200-250 óra is összejött.
KS: Hányan dolgoztak a mentőállomáson?
TI: Az én brigádom…8, 10, 12…három brigád volt,
kb. 35 ember.
KS: Szóval brigádok voltak…
TI: Igen, meg kellett alakítani a brigádokat. Csak
nekem kellemetlenségem volt belőle. Elmondhatom?
KS: Persze, azért vagyunk itt.
TI: Már a dr. Tóth Péter volt a megyei főorvos. Azt
hiszem, 1971 táján elrendelte, hogy a mentőállomásokon
brigádokat kell alakítani. Határidőt szabott,
hogy mire kell. Ugye volt egy olyan rendelet, hogy
mindenkinek meg kell alakítania a brigádot… Én
már akkor főgépkocsivezető voltam. Volt még a Zágon,
meg a Bánfalvi, ezek már megalakították a saját
brigádjukat. Hát aztán jött egy továbbképzés, mert
minden hónapban volt egy továbbképzés… A dr.
Tóth Péter tartotta, előadás meg minden… És nekem
azt mondja: „Tóth bajtárs, maga még nem alakította
meg a brigádot!” Mondom: „Ide figyeljen főorvos úr!
Megvan a személyzet, csak nevet nem adtam neki.”
„És miért nem adott nevet? Milyen brigád ez? Találjon
ki valamit!” Mondom: „Tudja mit főorvos úr! Én
egy rendes, vallásos, templomba járó ember vagyok.
Úgy gondoltam, legyen a brigád neve: „Jézus Szíve
Brigád!”
KS: Jajajj…
TI: Pontosan! Több se kellett a dr. Tóth Péternek!
Azt mondja: „Hogy képzeli maga? Még hogy „Jézus
Szíve Brigád” – Miért főorvos úr, ez egy nagyon
komoly kis brigád! „Én ezt a Jézus Szíve dolgot nem
felejtem el magának, ha maga se felejti el!” Hát aztán
így lettünk mi a „Gagarin Brigád”… De igazából
nem volt nagy jelentősége ennek a brigádosdinak.
Dolgoztunk, végeztük a napi munkánkat, mint addig.
Csak nevet kellett adni…
KS: Név szerint emlékszik rá, hogy kik voltak a
munkatársai?
TI: A Labricz Sanyi főápoló volt a Berentés főorvos
úr halála után. A Dombai Feri a kórbonctanon dolgozott,
majd miután elvégezte a mentőtiszti iskolát,
átvette a főápolóságot. Volt a Béli Laci – az most
Zalaegerszegen urológus főorvos, aztán a Flórián
Zoli – most urológus orvos, a Szabó Csaba (későbbi
kórház vezérigazgató). Ez utóbbiak úgy kerültek ide,
hogy mikor leérettségiztek és jelentkeztek egyetemre,
amíg nem vették fel őket, munkát kellett valahol
keresniük. Az Andrasek Matyi brigádvezető volt, de
később átadta valakinek… Aztán ott volt még az
Orbán Imre, Zakócs Imre, Milávecz Laci, Kovács
Pista, Bánfalvi Laci, Marton Feri, Kománovics Józsi,
Megyes Kálmán, Ferencz István, Zágon Frici… Sokan
voltunk ám…
KS: A Zágon Fricinek mi volt a rendes neve?
TI: Az úgy magyarosított, mert nem akarta az apja
nevét használni. Így lett Zágon Ferenc.
KS: A Baksai Józsefre hogy emlékszik?
TI: A Baksai 1949-ben már a tűzoltó laktanyában
állomásozó mentőautó sofőrje volt. Ha ki kellett vonulni,
egy tűzoltó ült mellé ápolóként. Később a Borudvarban
induló mentőállomás egyik alapító tagja
volt. Egy kicsit ingerlékeny, ideges típusú sofőr volt.
Hosszabb utakra nem küldték el. A Bánfalvi László
brigádjában volt.
KS: A dr. Berentés Ernő mikor volt állomásvezető
főorvos?
TI: Az már a Bagolai soron volt. A Berentés főorvos
egy komoly úriember volt. 1956-ban került ide, azelőtt
városi tiszti főorvos volt. Amikor bejött reggel
korán a váltást ellenőrizni, mindig az udvaron megállt.
Soha be nem jött volna az épületbe megnézni,
hogy mit csinálunk, fekszünk-e… stb. Az udvaron
kellett sorakozni, jelenteni. Ritkán vonult ki, főleg
szülésekhez. Rendes, jóindulatú ember volt. Már idős
korában került a mentőállomásra, és egész a haláláig
itt dolgozott.
Jakabfi János, Vass Károly, Béli László, Marton
Ferenc, Krénusz László, Tóth István, Zakócs Imre,
Kovács István a ’70-es évek elején
KS: A politika mennyire volt jelen az állomás
életében?
TI: A ’70-es években engem is, mint a legtöbbeket,
beléptettek a pártba. Hát talán a legutolsó voltam, de
addig nem hagytak békén, amíg én is be nem léptem…
Akkoriban, ha valaki vinni akarta valamire,
párttagnak kellett lenni.
A Nagy Jóska (a Gál Robi helyettese) rendszeresen
járt a pártbizottságról a mentőállomásra politikai
előadást tartani. (Mindig a Magyarnéval suspitoltak.).
318
Engem a beléptetésem után behívattak a városi pártbizottságra
„elbeszélgetésre”. Azt mondták, hogy
velem olyan elképzeléseik vannak, hogy vállaljam el
a párt vezetését itt helyben a mentőállomáson. Na
mondtam: „Ide figyeljen Vukics elvtárs! Én ezt nem
vállalom! Vannak nálam tapasztaltabbak, akik régebb
óta vannak a pártban. Tagja leszek, segítek, de én
nem akarok nagy politikus lenni!” Ez nem tetszett
nekik. Végül a Dombai Feri lett a párttitkár a mentőállomáson.
Később jöttek a jutalmak, fizetésemelések,
és azt vettem észre, hogy a nálam gyengébb
képességű sofőrök rendre mind több pénzt kapnak,
mint én. Először nem értettem, aztán mikor már nem
bírtam ezt az igazságtalanságot, akkor szépen fogtam
magam, és kiléptem a pártból…
KS: Nem lett ennek következménye?
TI: Néha éreztem az említett jutalomosztások kapcsán,
hogy „kimaradtam a pikszisből”, de igazából a
mentőszolgálat mindig kicsit menedékhelye volt a
politikailag mellőzött, vagy történetesen elmarasztalt
jó szakembereknek…
Jól dolgoztam, és ebbe nem lehetett belekötni. Csináltak
egyszer egy felmérést a mentőállomáson, hogy
ki hogy vezet. A dr. Tóth Péter tartott egy előadást,
hogy kivonuláskor, beteggel a kocsiban hogy kell
gyorsítani, lassítani, fordulni, előzni, hogy a beteg ne
essen le az ágyról, ill. ne legyen ún. „szállítási traumája”.
Az ápolók egyöntetűen azt mondták, hogy
egyetlen egy ember van az állomáson akinél nem
tudják az elindulást, nem tudják a kanyart, a fékezést…
ez pedig a Tóth Pista!
Na, erre föl a dr. Szollár (mert akkor már ő volt az
állomásvezető) egy zalakarosi szállítás alkalmával
beült mellém előre. Azt kérdezte, hogy nem baj-e, ha
ő is velünk jön… Mondtam neki, hogy ő a főnök,
miért lenne baj. Egész úton nem szólt egy szót sem.
Három nap múlva így szólt: „Pista, hát valóban igazuk
van ezeknek az ápolóknak! Úgy viszi ezt a kocsit,
hogy az hihetetlen!” Így aztán sokszor rám esett
a választás, ha egy új dolgozót kellett betanítani.
Akkoriban az újonnan belépőket egy hónapig egy
tapasztaltabb sofőr mellé osztották be, utána vezethettek
csak önállóan.
KS: Volt-e valami olyan esete, amit szívesen elmesélne?
TI: Hát most ide figyeljen. Valamikor régen egy hónap
leforgása alatt 4-5 szülés is volt odahaza. A ’60-
as,’70-es években a cigányok nem laktak bent a faluban.
Kint laktak a falutól távolabb, sárból csinált
kunyhókban. Be kellett másznunk utánuk, és ott
helyben le kellett vezetnünk a szülést. Oda soha az
életben orvos ki nem ment. Beszóltak, hogy küldjenek
mentőt. Aztán a szülőnőket gyakran nem a kanizsai
kórházba, hanem a letenyei szülőotthonba vittük…
Egyszer a Kovács Pistával Kiskomáromba
kellett mennünk negyedik szüléshez. „Hű, a mindenét!
Ez kunyhóban lesz!” – gondoltuk. A régi hetesre
kellett rámenni, ott jobb oldalon volt a cigányputrik
dombja. Mondtam a Pistának: „Te, vidd be a mentőládát,
és ha olyan stádiumban van, intsél, aztán bemegyek
a mentővel.”
Hát várok, várok, egyszer csak látom – jönnek ki.
„Na, hála Isten!”… Beültek a kocsiba. Legalább
öten-hatan kísérték a cigányok, mert ők összetartottak,
féltek – főleg éjjel. Na, mondják: „Aranyos doktor
úr! Legyen szíves vigyen el minket! Egyedül nem
mer hazajönni a férje, hadd kísérjük el! „Na, mondom,
egy feltétellel beülhettek mind: Most megkezditek
a danolást, aztán amíg be nem érek Kanizsára,
addig danolnotok kell! Figyelem a tükröt! Amelyik
abbahagyja, megállok és kiteszem!” Na hát ezek
aztán torkuk szakadtából énekeltek, amíg be nem
értünk a kórházba! A szülészeten a Mariska nővér
fogadott minket. Azzal kezdte a cigányasszony, hogy
nemsokára biztosan meglesz a baba, mert iszonyú
nagy nyomást érez. (Hozzá tartozik a történethez,
hogy bugyija az nem volt, és sok cseresznyét evett
abban a napban…) Aztán tudvalevő, hogy a szülés
megindulásakor az ún. „kitolási szak” erős székelési
ingerrel jár együtt… Na, ahogy a cigányasszony a
fentieket elmondta, már jött is csőstül a „maszóré” a
sok cseresznyemaggal együtt, és jött a baba is oda a
szülészet kövezetére, minden szépen egy halomba…
Szegény Mariska úgy káromkodott, mint a záporeső!
A Dózsa utcába is én mentem ki egy kis tanárnőhöz
újraéleszteni… Vitte sétálni a gyerekeket. Egy
cigány annyira megijesztette, hogy összeesett, és
megállt a szíve. A Dombai Ferivel mentünk ki. Sikeres
volt az újraélesztés, Évike utána sokáig élt, de az
oxigénhiányos agykárosodás következtében sajnos
testileg és szellemileg is fogyatékos lett. Szegény a
tanári hivatását nem folytathatta…
Magyarszentmiklóson egy első szülés alkalmával
egy kislányt segítettünk a világra. Jó pár év múlva,
amikor én már nyugdíjasként a kórházban dolgoztam
portásként, egyszer megjelent előttem egy idősebb
asszony, annak a lánya és kisunokája laboreredményért.
Az idősebb nő olyan furcsán nézett rám, aztán
megszólalt: „Nem ismer meg? Én vagyok az a kislány,
aki a maga kezei között született! Itt van a lányom,
és az unokám…”
Egy másik szállítás alkalmával a Páli Lacival Surdra
mentünk ki. Egy idősebb lábtörött gipszes nénit
kellett behoznunk kontrollra a kórházba. Disznóvágásra
toppantunk be, a férje el volt foglalva, így nem
tudta elkísérni. Behoztuk, letettük a kórházban, és
szóltunk a Labricz Sanyi szolgálatvezetőnek, hogy ha
egy mód van rá, akkor gipszlevétel után mi is szeretnénk
hazavinni… Disznóölés volt, hát azt gondoltuk,
hátha kapunk egy kis kóstolót… Így is lett, hazaszállítottuk
a kis nénit. Tisztességes csomagot is adtak,
hanem a kis asszonyka elmenőben még odaszólt az
urának, hogy: „Jóska, azt a száz forintot add már oda
a mentősöknek! De nehogy elvidd a kocsmába elinni!”
Hát a Jóska csak nem akarta odaadni a százast.
Tartogatta, szorongatta, aztán mielőtt a kapuban bú319
csúzáskor jobb kézzel kezet fogott a Páli Lacival, a
pénzt ügyesen átrakta a jobb kezéből a balba. „Na,
várj csak!” – gondoltam. „Kifogok én rajtad!” Mikor
a búcsúzkodáskor rám került a sor, én jobb kezes
létemre a bal kezemet nyújtottam kézfogásra… „Hát
maga balkezes?” – kérdezte meglepődve. „De bal
kezes vagyok ám!” És kénytelen volt a száz forintot
átnyújtani… Hazafelé a Páli Laci mérgelődött a pénz
miatt.
Na, én csak előhúztam a zsebemből azt a százast.
De lett is nagy nevetés, mikor elmondtam, hogy a bal
kezemet nyújtottam érte…
A Zuggó Tibor nagyon szegény családból került
hozzánk. Velem volt egy téli napon beosztva ápolóként.
Nagy telek voltak, nagy havak. Kiküldtek bennünket
Bánokszentgyörgyre egy rosszulléthez. A
Tibi egész úton nagyon fázott. Már kiértünk, és az
UAZ is átmelegedett kissé, de a Tibi még mindig
didergett. Azt kérdeztem tőle, hogy miért fázik enynyire.
Akkor mutatta, hogy a cipőjének a fél talpa
hiányzik… Na, akkor levettem a motorháztetőt, hogy
jobban tudjon egy kicsit átmelegedni, és mondtam
neki, hogy maradjon a kocsiban. Szerencsére a beteg
addigra jobban érezte magát, ki tudott sétálni, és nem
volt vele út közben sem teendő. Amikor visszaértünk
az állomásra, az volt az első dolgom, hogy szereztem
a Tibinek egy jó pár cipőt!
KS: Mikor ment nyugdíjba?
TI: 1985-ben. De volt egy kis egészségügyi afférom
a nyugdíjazásom körül. Tudni illik, én nagyon szerettem
sakkozni, és jól is sakkoztam. Gyakran kijártunk
Zalakarosra fürödni a feleségemmel, és én ott az
alkalmi sakk partnereimet sorra kivertem.
Sakkparti Kománovics Józsival és Jakabfi Jani bácsival,
egy kis tréfával fűszerezve
Egyszer, mikor az árnyékban hűsöltem, jött egy német,
hogy sakkozzak vele. Mondtam neki, hogy nagyon
meleg van, inkább majd máskor. De addig
erősködött, amíg végül is kiálltam ellene, én ültem a
napnak háttal. Annak rendje és módja szerint ki is
kapott tőlem. Ő is nagyon jól sakkozott, nehezen
viselte a vereséget. Akkor éreztem, hogy a fejemet és
a nyakamat nagyon megsütötte a nap. Mondtam is a
feleségemnek: „Te, gyere, menjünk haza, azt hiszem
kaptam egy enyhe napszúrást.” Hát 3-4 napig az
idegosztályon feküdtem, utána sokáig táppénzen
voltam. El akarták venni a jogosítványomat, mert
rám fogták, hogy „szédül, nem tud már vezetni”. Én
elmentem Pécsre a Bagonyai professzorhoz, mert hát
jól ismertem, sokat jártunk oda mentővel. Az azt
mondta: „Ide figyeljen Pista! Nincs magának semmi
baja! Én adok magának egy olyan igazolást, amibe
senki nem tud majd belekötni!” Na így mehettem
aztán négy év korkedvezménnyel rendes időben
nyugdíjba! Nyugdíjazásom után kilenc évig portásként
dolgoztam a kórházban az információs részlegen.
A dr. Szabó Csaba mondta, hogy azért vesz fel,
mert én mindenkivel el tudok beszélgetni – legyen az
cigány, legyen az esperes, legyen az katonatiszt vagy
professzor…
KS: Köszönöm szépen a beszélgetést!
TI: Megmondom őszintén, öröm volt, szép volt, jó
volt. Sokszor erre járok gyalog vagy biciklivel, benézek
és minden eszembe jut… Végül én is eldalolhatom:
„Hol van az a nyár, hol a régi szerelem…”
Nagykanizsa, 2011. december 13.
320
Zágon Ferenc mentőgépkocsivezető
Dr. Zágon Ferenc Körmenden élő nőgyógyásszal
beszélgetünk édesapjáról, a legendás Zágon Friciről.
KS: Mikor született édesapád?
Dr. ZF: Letenyén született 1929. április 21-én. Apai
nagyapám a letenyei Főszolgabírói Hivatal jegyzője
volt, nagyanyám Zalabaksáról származott. Engem
1957-ben már a nagykanizsai házunkba vittek haza a
kórházból, tehát akkor már Nagykanizsán laktak a
szüleim a Kórház utca 5-ben. Jelenleg egy vállalkozás
telephelye, az udvari lakást elég sokáig Fekécs
Zoli bérelte.
KS: Hogyan lett mentős?
Dr. ZF: Hamarabb kezdődött a pályafutása, kicsit
másfele kacsingatott előbb. Kezdetben repülőtiszt
szeretett volna lenni, Nagyváradra járt repülőtisztképző
iskolába. Az ebédlő falán ott díszelgett egy
fotó, ami az iskolában készült róla, repülős ruhában.
A háború után 17 évesen került amerikai fogságba,
nagyon dicsérte, sok cigarettát és mogyorókrémet
kaptak. Egy dobozt elhozott emlékbe, emlékszem
gyerekkoromban sokat nézegettem. Ezekről az időkről
munkatársainak is rendszeresen mesélt. A háború
után a MAORT-nál dolgozott főfúrómesterként, iskolát
is végzett hozzá, Petőházy mérnök úr volt a főnöke.
Azután átkerült a mentőkhöz. Gyerekkoromban sokat
jártam a mentőállomásra, szinte ott laktam. Nekünk
akkor nem volt fürdőszobánk, a mentőállomáson
meg volt. Mindig délután 5 óra elmúltával mehettem
be, mert akkor már Berentés főorvos úr nem
dolgozott. A fürdőszobában volt egy nagy, régi fajta
gázbojler, előre be kellett gyújtani, hogy legyen meleg
víz, volt egy fém kád és zuhanyzó a kád fölött.
Zágon Ferenc 1959-ben kisfiával a Nagykanizsai
Mentőállomás udvarán
KS: Milyen mentőállomásra emlékszel?
Dr. ZF: Egy hosszú bejáró volt a kórház felől. Először
a három garázs és kocsifeljáró, majd a főépület
következett. A másik épületben három szoba és a
fürdő helyezkedett el. Berentés főorvos, a gondnoknő
– Ozorainé – szobája és itt volt a vendégszoba is.
Autók közül Warsawa, Garant, Framo mentő, később
jöttek a Nysák.
KS: Jó légkör volt, ha szerettél odajárni..?
Dr. ZF: Igen, nagyon szerettem, sokat viccelődtek
velem. Jól ismertem a mentősöket, ma is emlékszem
Labricz Sanyira, Jámbor Józsi bácsira, Reizner Józsira,
a két Szigetire, Polai Karcsi bácsira, Baksai Józsira,
Kovács Pista bácsira, Bánfalvi Lacira, Zakócs
Imre bácsira, Tóth Pista bácsira. Németh Jani bácsiról
például mesélte az apukám, hogy mivel cukorbeteg
volt, mindig pontosan tudta, mikor kell egy kocka
szalonnát, mikor egy kockacukrot ennie. Egyébként
Jani bácsi építette a garázsunkat. Krénusz Laci bácsi
fia, Lacika osztálytársam volt az általános iskolában.
Nekünk akkor az volt a jelmondatunk, hogy „Mi
mentősök tartsunk össze!” Dombai Feri nagyon szeretett
fotózni, tőle kaptam az első fényképezőgépem.
Sulyok Pistire is onnan emlékszem. Talán 10 éves
lehettem, amikor kisbiciklivel tekertem be a mentőállomásra,
ő felkapott és biciklistől jól megpörgetett a
levegőben. Később Körmenden együtt mentőztünk...
Persze nem csak az állomásról ismertem őket, ha321
nem, mert hazafele egy-egy fröccsre be szoktak jönni
hozzánk, jóban voltak, mi meg útközben laktunk…
KS: Szabadidőben mivel foglalkoztak a mentősök?
Dr. ZF: Sokat zsugáztak (persze szigorúan öt óra
után!!), előtte sakkoztak, Tóth Pistával sokat derbyztek,
lengőtekéztek és nagyon sokat beszélgettek,
ugratták egymást.
KS: Emlékezetes történetre emlékszel?
Dr. ZF: Egyszer Böhönye környékére hívták a mentőket.
A család pedig valamiért rájuk támadt, apukám
arca meg is sérült. Utána Jugoszláviában vett egy
startpisztolyt riasztásképp. A következő támadáskor
használta is. Persze hangja meg tűzcsóvája volt, sérülést
nem okozott.
Az a bizonyos startpisztoly…
KS: A legendás importáruk…
Dr. ZF: Nagyapám Szlovéniából származott, sok
rokonunk élt ott, akkor még Jugoszlávia volt a neve.
Édesapámnak volt kishatárátlépő útlevele és a Wartburggal
hozott ezt-azt. Állítólag volt egy kis raktára
is a határ túloldalán…
A mindenki által irigyelt „seftelős” Wartburg
KS: A Párt játszott-e szerepet az életében?
Dr. ZF: Édesapám nem volt párttag, de jóban volt a
pártvezetőkkel, meg a Hazafias Népfront titkárával,
Pirbus Géza bácsival, őt fuvarozta rendszeresen. Volt
olyan eset is, amikor napokig Hévízen nyaralt az
egész család, amíg Géza bácsi elrozsdásodott ízületeit
javítgatták. Neki jogosítványa, autója nem volt,
ezért apukám vitte mindenhova, csomó helyen járt és
még pénzt is kapott érte. Jóban volt a környék összes
állatorvosával, sokat jártunk hozzájuk, ők is rendszeres
vendégek voltak nálunk. Mentünk velük horgászni,
vadászni. Ruttner Pali bácsiékkal is jó barátságban
voltunk, a két család rendszeresen előfordult
egymásnál. Mindig ő mentett fel tornából, sok mindent
szerettem és csináltam is életemben, a sport, na
az nagyon távol állt tőlem.
1968 telén, Németh János temetésén. (Labricz Sándor,
Zágon Ferenc, Jámbor József, Polai Károly,
Reizner József, Kovács István, Ferencz István,
Krénusz László, Orbán Imre)
KS: Valóban ilyen híre maradt: nagyon közvetlen,
barátságos ember volt és nagyon jó szakember.
Dr. ZF: Igen, ilyen volt, köztiszteletben álló társasági
ember. Engem mindig vitt magával, pedig nem szerettem
menni, mert az utcán nyolc emberből nyolcat
ismert. Mindig azt szokta mondani: „Köszönj annak,
akinek én köszönök!” Na, majdnem mindenkinek.
Zágon Ferenc fiával a Nagykanizsai Mentőállomás
hálóhelységében, a nevezetes vaságyakkal
KS: Ezek után nem maradt sok szabadideje…
Dr. ZF: Azért volt még valami… mindene volt az
„Annaberg” (Annahegy Zalasárszegen). Páli Lacival
egymás mellett vettek hegyet és nagyon sokat jártak
oda.
322
Dombai Ferenc, Zágon Ferenc és Kovács István
hűsölnek a Nagykanizsai Mentőállomás udvarán
Rajongott a repülőkért is. Nem múlt el nélkülünk a
környéken repülősnap. Egyszer Bajcsán történt egy
emlékezetes eset, akkor is ott voltunk és nekem gyerekként
tetszett minden, édesapám pedig lelkesen
magyarázta, mi történik. Aztán váratlanul egy ejtőernyős
lezuhant. Nagy tömeg vette körül és jött egy
mentőautó is, ami üresen távozott…
KS: Miért lettél orvos?
Dr. ZF: Apám akarta így. Én inkább műszaki beállítottságú
vagyok, de az ő kérésének megfelelően orvos
lettem. Sokat zenéltem, szintetizátoron, gitáron
játszottam néhány kanizsai együttesben. Tagja voltam
a Fix zenekarnak és a Mustangnak is. Beke Árpival
is együtt zenéltem, ő trombitán játszott, most
pedig egy kórházban dolgozunk, ő fül-orr-gégész
nálunk. Nagykanizsáról Pécsre, az egyetemre kerültem,
majd Körmenden kezdtem a pályám és jelenleg
is itt dolgozom. Másodállásban mentőztem itt Körmenden
hétvégenként, de már abbahagytam, mert
sok volt a kórházi munka és ügyeletek mellett.
Zágon Ferenc, Magyar Lászlóné és Szigeti Gyula a
mentőállomás udvarán a ’70-es évek elején
KS: A családból választotta-e hivatásául valaki
még az egészségügyet?
Dr. ZF: Egyedüli gyerek voltam, nem volt testvérem.
Nekem a két házasságomból öt gyermekem született,
senki nem dolgozik egészségügyi pályán.
Pillanatkép a Nagykanizsai Mentőállomás
öltözőjéből 1969-ből
KS: Apukád megbetegedett…
Dr. ZF: 1982-ben avattak orvossá, ő abban az évben
halt meg egy máig is nagyon alattomos betegségben.
Nagykanizsán temettük el. A nyugdíjas kort nem
érhette meg. Nagyon jó ember volt, elkötelezettje az
egészségügynek, a mentésnek.
Polai Károllyal, ill. mentős bajtársakkal a ’70-es
években
KS: Köszönöm a beszélgetést!
Dr. ZF: Én is köszönöm a megemlékezést!
323
Zakócs Imre mentőgépkocsivezető
(Bajtársunk a könyv szerkesztése alatt súlyos, hoszszantartó
betegség következtében 2013. július 23-án
elhunyt.)
KS: Mikor született?
ZI: 1921. december 17-én születtem Liszóban. Itt
jártam elemi iskolába is, majd hat testvéremmel
együtt édesapámnak segítettünk a családi gazdaságban.
A II. világháború kitörésekor innen soroztak be
katonának. Tapolcára kerültem a Repülőezredhez,
ahonnan Kassára küldtek szakács tanfolyamra. Mikor
visszakerültem Tapolcára, én is a REMISZ (Repülő
Tiszthelyettesi Iskola) tanulója lettem. A front már
közeledett, az iskola vezetője, Vitéz érkeserűi Fráter
Tibor magyar királyi repülő vezérőrnagy (aki korábban
a Magyar Királyi 3. honvéd bombázó ezredet
vezette 1938-39-ig) ki akart menekíteni bennünket
Svájcba. 1945. március 15-én 120 katona és tanuló
útnak indult Ausztrián keresztül Svájc felé. A Salzburg
melletti erdőben bujkáltunk. Emlékszem az erdő
szélén a szántásba két pokrócot tettünk, azon feküdtünk,
csizma volt a vánkosunk. Mikor reggel felkeltünk,
deres volt a csizmánk.
A Vezérőrnagy úr biciklivel bement Salzburgba
megtudakolni, mi a németek szándéka velünk. Megtudta,
hogy az egész egységünket vissza akarják küldeni
a frontvonalra. Közben sokan szétszéledtek közülünk,
útközben amerikai és angol repülők géppuskáztak
bennünket. Az út végére mindössze harmincan
maradtunk, az elit osztag és az iskolások. A Vezérőrnagy
úr térképek segítségével kerülő úton
Plochingenbe vezetett bennünket. Ez a Duna eredésénél,
a Fekete-erdőben van. Itt volt a németek utolsó
repülőtere. A német őrség barátként fogadott bennünket,
a konyhán dolgozhattunk egészen addig,
amíg az oroszok körbe nem zárták a környéket. Innen
kerültem haza Székesfehérvárra internáló táborba. Itt
egy bizottság eldöntötte, hogy ki háborús bűnös és ki
nem az. Újra hazakerültem Liszóba. 1949-ben elhatároztam,
hogy kitanulom az autóvezetést. Eljöttem
Kanizsára Niczinger Károly bácsi autóoktató iskolájába.
Károly bácsi csinált aztán nekem helyet a TEFU-
nál (Teherfuvarozó Vállalat). Telephelyünk a
Kelemen autószerelő garázsa mellett volt a Zrínyi
utcában. Teherautóink a háborúból itt maradt amerikai
teherautók voltak, egy baj volt velük, nem volt
hozzájuk alkatrész.
KS: Akkor még Liszóban lakott?
ZI: Igen, de rövidesen albérletbe költöztem Kanizsára
a Hunyadi utcába. 1951-ben megnősültem és a
feleségem szüleihez költöztünk egy Teleki utcai udvari
lakás mosókonyhájába. 1954-ben építkeztünk a
Kinizsi utcában, ahol ma is lakunk.
KS: Mikor vezetett először mentőautót?
ZI: 1962-ben kezdtem dolgozni a mentőknél. Utoljára
pedig 1980. december 30-án vezettem, de többször
ültem azóta is betegként, mert sokszor szállítottak, de
jórészt ismeretlenek, hiszen 30 éve nyugdíjban vagyok
már.
Május elsejei felvonulás alkalmából készült csoportkép
a ’60-as évek elején. (Vass Károly, Szigeti Gyula,
Orbán Imre, Reizner József, Zakócs Imre, Bánfalvi
László, Kovács István, Németh János,
Krénusz László, Szmodics Béla)
KS: Milyen autókkal dolgozott?
ZI: A mi időnkben Nysa és UAZ autók voltak, mind
a kettő igen átkozott fajta, főleg télen. Nagy telek
voltak régen, sokat kellett lapátolni a havat.
KS: Meséljen emlékezetes történeteket!
ZI: Sok minden megtörtént, van persze, amire szívesen
emlékszem, van, amire mérges vagyok ma is.
Egyszer kihívtak olyanhoz, hogy az orvos felírta a
gyereknek a gyógyszert, de nem tudják, nem árt-e?
A másik mulatságos kicsit.
Iharosberény mögött egy tanyára mentünk. Azt
mondta a nő, nem tud járni, vinnünk kell. Az ápolóm
szólt, hozzak már injekciót a kocsiból, hát még ki
sem értem, a nő futott utánam. „Meggyógyult” az
injekció hallatára is.
Aztán egyszer Letenyére riasztottak bennünket
sürgős esethez. A Rendőrség előtt még Kanizsán
hatalmasat kellett fékeznem, mert két nő lelépett
elém az útra. Letenyéről hoztunk visszafele egy katonát,
akinek belső hasi sérülései voltak, motorral
nekiment egy fának. Amikor eljöttünk a Rendőrség
előtt, a két nő még mindig ott beszélgettek. Hát eny324
nyire siettek… le kellett előttem lépni… én meg húsz
métert fékeztem.
KS: Milyen gyorsak voltak a kocsik?
ZI: Riasztáskor 2 perc alatt el kellett hagyni a mentőállomást.
Ha esettel mentünk, akkor nem volt sebességkorlát,
de vigyázni kellett a forgalomban.
Zakócs Imre a régi Nysa mentővel
KS: Milyen volt a műszaki állapotuk?
ZI: Az utak rossz minősége miatt gyakran kellett
fédertörés miatt javítani az autókat. Télen a mi autóink
sokszor nem tudtak elmenni, ezért harckocsikat
vettünk igénybe, azzal mentünk ki.
Kovács Istvánnal a régi Nysa előtt
KS: Esetkocsi is volt?
ZI: Egy esetkocsi volt fenntartva, annak a zászlója
fent volt mindig. Akkor öt autóval dolgoztunk, így
könnyebben lehetett az esetkocsit csak a sürgős dolgokra
kivonultatni.
KS: Mekkora területet láttak el?
ZI: 32 községünk volt, meg a város, szóval nagy
területen dolgoztunk.
KS: Milyen volt a munkahelyi légkör?
ZI: Mi itt egy összetartó csapat voltunk. Voltak azért
utólag vicces történetek.
KS: Meséljen!
ZI: Volt ugye a Berentés főorvos… egyszer éjszaka
valamiért bejött a mentőállomásra, látta, hogy mindenki
alszik. Eldugta a Labricz Sanyi cipőjét, aki
akkor a szolgálatvezető volt, a WC-be. Másnap nevetve
kérdezte, hogy megtaláltuk-e a cipőt? Mondta,
hogy valaki azért legyen ébren, mert így egyszer
mindenünket ellopják. A tisztaságra nagyon kényes
volt, a mentőknek és az állomásnak is makulátlanul
tisztának kellett lenni. Mikor odakerültem, az addigi
gazdasági vezető (Ozorainé) épp nyugdíjba ment, és
jött helyette Magyar Lászlóné. Ő nem igazán szeretett
engem, mert nem voltam párttag. Többször ki
akart rúgatni azzal az indokkal, hogy nem tudok jól
vezetni. Egyszer még a Szigeti Gyula garázsmestert
is kiküldte velem próbavezetésre. Bajcsa felé mentünk
rossz földutakon. Volt olyan szakasz, ahol csak
egyesben, kettesben lehetett menni. Végén a Szigeti
gratulált és azt mondta, hogy nincs semmi baj a vezetésemmel.
Szollár főorvosra is jó szívvel emlékezem,
sokat fájt a derekam és ő mindig vitte helyettem a
hordágyat.
Zakócs Imre feleségével mentős összejövetelen
KS: Mit csináltak szabad idejükben?
ZI: Hát akkor volt idő mindenre. Sokat fociztunk az
udvaron. Azt mindenki tudta és mindig az volt szem
előtt tartva, hogy a kocsiknak rendben kell lenni.
KS: Hogy telnek most a napjai?
ZI: 75 éves koromban vettem egy kis szőlőt a Csónakázó
tónál. A telket elrendeztem, a szőlőt átoltottam.
Príma kis bor terem rajta. Emlékszem az Antal Pista is
akart venni hegyet. Korábban segítettem neki egy
motor vásárlásánál és most azt a tanácsot adtam, hogy
menjen el az anyósához és mondja el neki, mit szeretne…
rövidesen meg is tudta venni a hegyet, a szőlőtermesztéshez
is adtam neki tanácsokat.
Már nem valami jók a térdeim, mostanában itthon
tevékenykedem.
KS: Köszönöm a beszélgetést, jó egészséget kívánok!
325
Zuggó Tibor mentőtiszt (Stribci bácsi)
KS: Mikor született?
ZT: 1948. január 23-án születtem, Nemessándorházán.
Nagykanizsán laktunk, csak az édesanyám karácsonyra
hazautazott a szüleihez. Fölpakolták egy
kis hazai falusi disznósonkával, szalonnával, de
olyan nagy hó esett, hogy nem tudott visszautazni.
Így ott születtem meg a nagyszülői házban, és hat
hetes koromig ott is maradtunk.
KS: Nagykanizsán hol laktak akkoriban?
ZT: A Csengery u. 107-ben laktunk, a Sörgyár mellett.
Emlékszem, egészen kicsi koromban buszok
még nem voltak, pontosabban buszok helyett menetrend
szerűen járó, platós Csepel teherautókkal
lehetett beutazni a városba. Negyedikes koromban
elköltöztünk Bucsuszentlászlóra. Onnan kerültem
Zalaegerszegre az ipari iskolába. 1965-ben „felszolgáló”
szakmát szereztem, amivel mindjárt el is helyezkedtem
az Arany Bárány éttermében. A Zala
folyó partján volt akkoriban egy pártiskola, oda is
átjártunk időnként felszolgálni. Másfél évig dolgoztam
az Arany Bárány Szállodában, közben elvégeztem
a gépipari technikumban egy „hegesztő”és egy
„csőszerelő” tanfolyamot is. A Landorhegyen akkor
épültek az új társasházak, ott szereztük meg a szakmai
gyakorlatot vízvezeték- és központifűtésszerelésből.
Megsérült a jobb szemem a hegesztő
tanfolyamon, belefröccsent a „cunder”. Az Arany
Bárányban beosztottak az éjszakai bárba, de a sok
villogó fénytől minden reggelre begyulladt a szemem.
Mondtam, hogy vissza felmennék az étterembe,
de azt mondták, hogy ott nincs hely, így aztán
rövidesen felmondtam. A szüleim közben Bucsuszentlászlón
eladták a házat, és visszaköltöztek
Nagykanizsára a Magyar utcába. Egy év múlva a
Kinizsi utcában vettek egy házat. Én is visszaköltöztem
Kanizsára.
KS: Kanizsán hol helyezkedett el?
ZT: A Lukács Zoli bácsi megígérte, hogy felvesznek
a Centrálba, de oda végül a Vendéglátóipari
Vállalat főkönyvelőjének a keresztfiát vették fel
helyettem. Akkor, hogy ne legyek „KMK”-s (Közveszélyes
Munkakerülő), be kellett mennem a helyi
munkaközvetítő irodába, a Gumilár Lászlóhoz,
hogy ajánljon valami munkát. (Az volt a híre a
Gumilárnak, hogy azoknak ajánlotta a jobb munkahelyeket,
akik hízott kacsát vagy libát vittek neki…)
Kiközvetített engem a Volánhoz kalauznak. A Szabadság
térről indultak a buszok, ott kellett jelentkeznem.
Nagykanizsai képeslap a Szabadság (ma Erzsébet)
térről a buszokkal a ’60-as évekből
Erzsébet tér a „faros” buszokkal és a korra jellemző
Volga személygépkocsival a ’70-es évek elején.
(A Kőbányai Gyógyszerárugyár az 1970-es évek
elején fejlesztette ki a Fabulon termékcsaládot,
melynek reklámja jól látható a háttérben)
Kihelyeztek a böhönyei telephelyre. Onnan minden
héten csak egyszer jöhettem haza. Akkor azt mondtam
nekik, hogy próbaidő ide-próbaidő oda, vagy
visszahoznak Kanizsára, vagy felmondok. Először
megígérték, visszahoztak két hétre, aztán újra kiküldtek
Böhönyére. A felmondásomat nem akarták
elfogadni, akkor azt csináltam, hogy reggel, mikor
kellett volna menni az 5h40-es járattal Zalaeger326
szegre, nem mentem el. Így nem kaptam fegyelmit,
de kénytelenek voltak elbocsátani. Ez után újabb
kiközvetítés következett. Ismét egy szép feladatot
kaptam… A Nagykanizsai Tejüzembe kerültem a
„sajtforgatóhoz”. Nagy 140 kg-os Ementáli sajtokat
gyártottunk itt. Nagyon nehéz fizikai munka volt,
mert a sajtokat egy embernek kellett megforgatni,
ezt a „hálás” feladatot osztották rám. Azért nem
panaszkodhattam, mert amíg a Vendéglátónál 6 Ft
50 fillér volt az órabérem, itt 26 Ft-ot kaptam. Egy
alkalommal a sajt véletlenül ráesett a kezemre, és a
sajtformázó kés elvágta a kisujjamat csontig. Élelmiszeripari
üzem lévén egy darabig sérülten nem
dolgozhattam. Épp mentem vissza varratszedésre az
SZTK-ba, amikor a folyosón várakozás közben
észrevettem, hogy jött egy mentő. Vittek egy beteget
valahova az ambulanciáról. A Labricz Sanyi
bácsi volt a Baksaival. Hirtelen elhatározással megkérdeztem
a Labricztól, hogy van-e mentőápoló
felvétel. Ez kedden történt, a Sanyi bácsi azt mondta,
hogy csütörtökön 10h-ra menjek be a mentőállomásra.
Be is mentem, a Labricz azzal fogadott,
hogy mivel a Németh Jani TBC-s, jelen pillanatban
betegállományban van, addig, amíg meggyógyul,
felvesznek a helyére. Így is lett, amint a Tejüzemben
táppénzről kiírtak, 1968. november 1-jével felvettek
a mentőkhöz ápolónak. Az Antal Istvánnal
egy napon jöttünk a mentőkhöz. A Pistát először
megyei helyettesnek vették fel, engem meg
beteghelyettesnek… Szegény Németh Jancsi bácsi
olyan beteg volt, hogy a cavernája miatt meg akarták
operálni Budapesten. Sajnos a műtétet nem élte
túl. Így véglegesítették az Antalt, én pedig onnantól
kezdve megyei helyettes lettem. Jártam helyettesíteni
Keszthelyre, Novára, Zalaegerszegre, Zalaszentgrótra…
Olyan munkaszerződést kötöttek velem,
hogy 3 éven belül elvégzem a mentőápolói
iskolát.
Jámbor József, Zágon Ferenc, Zuggó Tibor, Ferencz
István, Kománovics József, ifj. Szigeti Gyula, Dombai
Ferenc, Antal István
KS: Mikor került sor erre?
ZT: 1971 áprilisában nősültem, utána szeptemberben
kerültem be a mentőápolói iskolába Budapestre.
Bentlakásos voltam, mert nem volt érettségim. Hat
hónapig a Markó utcai mentő központban laktam.
Kanizsáról akkor én voltam egyedül. (A Jakupánecz
Gergely ment utánam a következő évfolyamba.)
Nappali tagozatos oktatás volt. Szombaton is volt
tanítás. A tanári kar igazi szaktekintélyekből állt: dr.
Gábor Aurél tanította a belgyógyászatot, dr. Pap
Zoltán az ideggyógyászatot, dr. Bencze Béla a sebészetet,
dr. Lamboy László a gyógyszertant, dr.
Szegeczky Dezső a gyermekgyógyászatot… Szigorú
iskola volt, éjjel-nappal tanultunk. A tanárok
mind nagyon rendesek voltak velünk, de talán a
legközvetlenebb közülük a dr. Gábor Aurél volt.
Rendkívül baráti, szerény hangon beszélgetett velünk
a szünetekben a folyosón. Gyakran bement a
könyvtárba, de ha bekopogott az ember: „Gyere
csak, gyere csak, nyitva az ajtó!” – és kedvesen
beinvitált. De pl. volt olyan is, hogy a dr. Bencze
Béla ottmaradt órák után, leült a pad sarkára, és
elkezdett mentős történeteket mesélni… Az államvizsgán
nagyon jól szerepeltem. A dr. Gábor Aurél
elkezdett agitálni, hogy nekem jelentkeznem kellene
a mentőtiszti főiskolára. Mondtam neki, hogy ez
kicsit bajos lesz, mert egyrészt nincs érettségim,
másrészt a felvételihez szükséges 4 év munkaviszonyom
sincs meg. Azt felelte, hogy mire azt a 4 év
munkaviszonyt megszerzem, addigra épp le is tudnék
érettségizni… Hát megmondom őszintén, eleinte
ódzkodtam ettől az ötlettől. Igazából akkor indult
a mentőtiszt képzés. A Dombai Feri 1972-ben az
első turnusban bekerült, de ő csak két évet járt. Akkor
ez ilyen pengeélen billegett, hogy kettő év lesz,
három év lesz, négy év lesz… Akkor ez még az
OMSZ berkein belüli képzés volt. De menjünk szép
sorjában… Miután levizsgáztam, 1972-ben beiratkoztam
a Landler Jenő Gimnázium levelező tagozatára
az ifj. Szigeti Gyuszival együtt. Feleségemmel,
aki akkor a gyermekosztályon ápolónőként dolgozott,
akkor már a Kőrisfa utcában laktunk az
anyósoméknál. Én közvetlenül azután, hogy 4 év
múlva sikeresen leérettségiztem, jelentkeztem a
mentőtiszti főiskolára. 158 jelentkezőből mindössze
18-at vettek fel. Kaptam egy papírt, hogy a felvételim
sikerült, de helyhiány miatt sajnos nem tudnak
felvenni. A dr. Tóth Péter megyei mentő főorvos azt
mondta, hogy sebaj, majd egy év múlva sikerülni
fog. Azt válaszoltam neki, hogy amíg ekkora lesz a
túljelentkezés, addig akár 20 éven keresztül is újra
és újra leírhatják nekem ugyanezt... A következő
évben aztán nem is jelentkeztem. A kis Szigeti hozta
a felvételi papírt a szüleimhez, hogy mindenképp
töltsem ki. A dr. Szollár gondban volt, hogy most
hogyan mondja meg a Tóth doktornak, hogy én nem
jelentkezem az idén… Akkor lejött a dr. Tóth Zalaegerszegről,
behívatott az irodába, és megígértette
327
velem, hogy egyszer még megpróbálom… 1978-ban
végül felvettek. 1982-ben kellett volna végeznem,
de a harmadik évben, pont a félévi vizsgaidőszakra
lebetegedtem. Három hónapig voltam táppénzen.
Újra kellett járnom a harmadévet, és végül 1984-ben
államvizsgáztam.
KS: Közben ugye ide került a Szollár főorvos
úr…
ZT: A dr. Szollár 1976-ban került ide, előtte a vasúton
volt üzemorvos. Az édesapja akkor volt itt
kórházigazgató. Eredetileg a dr. Szabó Csaba akart
a mentőállomásra jönni, de elment egy időre külföldre
(azt hiszem Líbiába) dolgozni. A Szollár
doktor eleinte 24 órában dolgozott. Nappal kivonult,
éjjel pedig „önszorgalomból” bejárt az állomásra
„ellenőrizni”. Sokat beszélgettünk, sebészként ismerkedett
a mentőzéssel. Érdekességként jegyzem
meg, hogy mikor mentőtiszt lettem, akkor még egy
Nysa volt az esetkocsi. Pár hónappal előtte hozták
az első Mercedest. A Szollár főorvos úr kikötötte,
hogy amíg nem hoznak egy forgatható táblát a
Mercibe „ESET kocsi”, ill. „Rohamkocsi” felirattal,
addig a mentőtisztek csak a Nysával vonulhatnak ki.
Így aztán minden reggel, mikor orvos- mentőtiszt
váltás volt, a Merciből át kellett pakolni a Nysába,
és vissza. Ez addig ment, amíg egyszer jött egy
központi ukáz, hogy „tábla nincs”, személyzettől
függetlenül minden esetben a Mercedest kell eset-,
ill. rohamkocsiként felvenni.
Szigeti Gyula, Reizner József, Marton Ferenc,
Zuggó Tibor, Szmodics Béla a ’70-es években a
mentőállomás udvarán
KS: 1968-ban kik dolgoztak a mentőállomáson?
ZT: Emlékeim szerint 32-en dolgoztak az állomáson.
Fele ápoló, fele sofőr. A Milávecz Lacit (aki
még ’62-ben lett műtősfiúból mentőápoló) és a
Szmodics Bélát kivéve mind idősebbek voltak. A
Labricz Sándor volt a főápoló, a Szigeti Gyula pedig
a garázsmester. Bánfalvi, Krénusz, Zágon Frici
főgépkocsivezetők voltak a helyettesei. Az Ozorainé
volt a gazdasági vezető. (Ahogy én oda kerültem,
olyan fél vagy egy év múlva ment nyugdíjba.) Bognár
nénit, az idős takarítónőt nem sokkal az
Ozorainé után szintén nyugdíjazták. (Helyére érkezett
takarítani a Horváth Józsefné „Gizike”.) Az
öregek végtelenül jóindulatú emberek voltak, csak
tudni kellett velük tisztelettel beszélni. Emlékszem,
a Baksai az annyira félt az elmebetegektől, hogy
amíg az ápoló bement a beteghez, úgy csinált, mintha
sürgős dolga akadt volna, és nekiállt a szélvédőt
törölgetni… Kevesebb kivonulás volt, mint most.
Éjszaka 3 kocsi ment. Sokszor, ha az első soros
kiment, a többinek ki sem kellett vonulnia. Esténként
kiültünk az udvarra, és véget nem érő beszélgetések
kezdődtek. Mesélték pl. hogy a Baksai mellett
a Reizner és a Labricz Sanyi bácsi voltak itt legelőször.
Aztán jött a Kovács Pista, és pár hónapra rá a
Polai Karcsi bácsi. 1951-et úgy emlegették, hogy
akkor a mentőállomás a Borudvarban volt. Azt
mondták, annyi bor volt ott, hogy este „altatónak”
meg szokták szippantani a slagot, aztán éjjel meg
leestek az ágyról, és mintha mi sem történt volna,
tovább aludtak a földön. Azt is elmondták, hogy
mikor a méntelep helyére, a Bagolai sorra átköltöztek,
a kocsiszín épületében megtalálták a régi kovácsműhely
fújtatóját… A nagy telek miatt volt idő,
amikor a mentősök csak hosszúszárú csizmában
jártak. A Jámbor Józsi bácsi varrta ezeket az ún.
„Bilgeri” csizmákat. (Puha szárú, torkában fűzős
csizma. A II. világháború katonai viselete is volt.)
Az egyik sokat emlegetett történet szerint még a
kezdetek kezdetén, talán a Berentés főorvos úr előtti
időkben történt egy „érdekes” hazaszállítás. Akkoriban
még nem volt rádió a kocsikban, és telefont is
csak elvétve lehetett találni a postahivatalokban.
Előfordult, hogy egyik-másik kivonulás napokig is
eltartott a rossz útviszonyok, és az állandó meghibásodások
miatt. Nos, a Reizner és a Krénusz egyszer
egy kismamát az újszülött kisbabájával együtt hazaszállítottak
Somogybükkösdre. (Abban az időben
még nem nagyon volt autója az embereknek.) Ott
aztán egy füst alatt megtartották a keresztelőt is.
Levágták a disznót, és olyan népünnepély kerekedett,
mintha csak lakodalomba csöppentek volna.
Ettek-ittak, aztán kint aludtak az almafa alatt. Aztán
mikor magukhoz tértek, megint ettek-ittak, megint
aludtak. Ez így ment két napig… Végül harmadnapra
keveredtek haza…
KS: Hány mentőautó volt a mentőállomáson?
ZT: 1968-ban 3 huszonnégyes, és egy nappalos
„ún.” garázsmesteri kocsi volt. Eleinte a régebbi
fajta csapott elejű Nysák voltak, aztán jöttek a csőrös
elejű, újabb típusok. Később, 1971-ben lett több
autó. Két autót állítottak még be, az egyiket 6h-16hig,
a másikat 10h-20h-ig. Ekkor a személyzetet is
földuzzasztották. (Ilyen tájban jött a Jakupánecz
Gergely, az ifj. Szigeti Gyula, a Kománovics Józsi,
a Ruskó Tibor, a Varga Zoli, a Marton Feri, a Király
Józsi, a Kovács Feri, a Horváth Attila…) Még később
kaptunk egy UAZ terepjárót, amit csak télen,
328
vagy rossz útviszonyok esetén használtunk. (Ez a
terepjáró egészen 1994-ig szolgált.) A ’70-es években
egy rövid időre megkaptuk Zalaegerszegről a
főorvosi Warsawa kombit. (Akkor kapta a Tóth
főorvos úr az új Volgát.) Ez egy egyszínű szürke
Warsawa volt, középen egy kék lámpával és szirénával.
Ülőkocsinak használtuk. Akkor volt „divat” a
fürdős járat Zalakarosba. A Rehabilitációs osztályról
vittünk naponta 24 beteget hatosával a Zalakarosi
Gyógyfürdőbe. (Amolyan „Wellness” jelleggel.)
Gyógytorna, tangentor, súlyfürdő, masszázs volt a
napi program, aztán irány vissza. Mire az egyik
csapattal megfordultunk, a másik már el is készült.
Kezdetben egy zöld Nysa volt az ülőkocsi, ezt később
egy sárga váltotta, aztán jött ez a kiszolgált
Warsawa. A Mercedes mint említettem 1983 tájékán
érkezett. (Egészen a ’90-es évek közepéig itt volt,
utána cserélték le egy újabb Mercire.) Az az igazság,
hogy a Nysák nem voltak valami jó autók.
100-120 ezer lefutott km után már cserélték is le
őket újakra. Az alatt a 100 ezer km alatt is legalább
3 „difit” kellett rajtuk cserélni. Azokat a sofőröket,
akik elég jártasak voltak az autószerelésben, felrendelték
Budapestre. A hajtóműveket mind átalakíttatták
velük. Bronzperselyeket szereltek be az eredeti
helyett, így aránylag hosszú ideig elmentek a kocsik.
A gumikkal is gond volt. Valahonnan „ledobott”
gumikat kaptunk, belül legtöbbször már csillagtöröttek
voltak. Mentünk 5 km-t, aztán defektet
kaptunk. Akkor kitalálták a sofőrök a „papucsozást”.
Egy elhasznált külső gumiból téglalap alakú
(két oldalt felhajló), papucs-szerű darabot vágtak ki.
Ezt a belső és a külső gumi közé tették a csillagtörött
részhez. Mikor felfújták a belsőt, a „papucs”
nekifeszült a külső guminak, megtámasztva a „beteg”
részt. Egy kis hibája volt a dolognak, hogy a
papucsozott résznél mindig döccentünk egyet. Volt
olyan gumi, amiben 3-4 papucs is volt. Olyan döcögve
mentünk vele, úgy zuhogott, mintha szögletes
lett volna a kerék… Gyakori probléma volt a rugótörés,
vagy fédertörés is. Rossz makadám utak voltak.
(Szurok kaviccsal leszórva.) A hosszabb mentős
utakról hazaérkezve, a Zágon Fricinek az volt az
első (az volt a mániája), hogy nézegette, egyenesen
áll-e a Nysa hátulja, vagy sem. Ha ferdén állt, akkor
rugótörés miatt kb. 3 órás szerelés várt a sofőrökre.
A Frici mondása volt beérkezés után, hogy „Na
most akkor alszunk, vagy rugót cserélünk?” Sokszor
éjszakába nyúlóan szerelték a kocsit. Ezeket a rugókat
itt csinálták az Eötvös téren. A Fekete Sas régi
épülete mögötti kis udvarban működött egy kovácsműhely.
Régen, mikor a kereskedők
lovaskocsikon jártak, gyakran megálltak ennél a
kovácsműhelynél. Amolyan korabeli „járműszervíz”
volt ez. Itt patkolták a lovakat, és itt javították a
szekereket is. Ezek a kovácsok jól értettek a rugókovácsoláshoz.
A törött féderlapból rövidebbet csináltak,
és új rugót tettek bele. A sofőrjeink az éjszaka
folyamán kicserélték a törött féderlapot. Másnap
vitték a töröttet a kovácsműhelybe. Aztán ott voltak
a szemlék. 2000 kilométerenként I-es szemle. (Később
ezt felemelték 4000 km-re.) 46 zsírzógombot
kellett a pedálos taposó és kézi zsírzóval megzsírozni…
Szép kis munka volt.
KS: Milyen volt a kocsik felszerelése?
ZT: Parátusz fecskendőket és tűket használtunk.
(Krómhengerben üveg+fém fecskendő 2 méretben,
és 9 fémtű.) Kuktában kifőzve kellett őket sterilezni.
Voltak Cramer drótsíneink több méretben. Kötözéshez
mullpólyák, hagyományos jód ampullák, különböző
gyógyszerek egy nagy alumínium ládában.
Babakelengyét is tartottunk a kocsiban a sok szülés
miatt. Volt oxygénpalack. Vacuum matrac 1975-76
körül lett, először csak az egyik 24h-ás kocsiban,
aztán később mindegyikben. Az esetkocsiban volt
egy kb. 8 kg-os Hellige defibrillátor. A régi nagy
Storno rádió egy iskolai rajztáblára volt rácsavarozva,
így volt felerősítve a mentő oldalára. (Tárcsás
telefonok voltak a mentőállomáson. Vonalat kellett
kérni… Sokszor nagyon rossz volt a vonal, alig
lehetett érteni a bejelentőt. )
A hajdan volt Fekete Sas falatozó és söröző az Eötvös
téren 1966-ban. (1981-82-ben bontották le)
Zuggó Tibor, Kománovics József, Ferencz István,
ifj. Szigeti Gyula, Dombai Ferenc, Antal István hegyi
buliban
329
KS: Milyen munkarendben dolgoztak?
ZT: Kezdetben 24 óra munkát 24 óra szabadidő
követett. Eleinte a sofőrök is 24h-ban dolgoztak,
később előírták nekik, hogy 12h munka után pihenniük
kell. Magasak voltak a havi óraszámok. 360-
380 órát is dolgoztunk egy hónapban.
KS: A 70-es években megváltoztatták az épületek
belső elrendezését. Hogyan történt ez?
ZT: Mikor a mentőállomásra kerültem, még a kórház
felé volt a mentők kijárata. Pár év múlva megnyitották
a régi méntelep kerítését a Bagolai sor
felé. Ennek egyik előfeltétele volt, hogy azt a 3m
átmérőjű kutat, amiből régebben a vizet szivattyúzták,
meg kellett szűntetni. Jó mély kút volt, sok
tégla volt benne. A Magyarné garázsába is került
belőle… A szivattyút pedig én szereltem ki. A két
épület belső elrendezése csak kicsit lett átalakítva.
A hátsó épületben, a WC mellett eredetileg volt egy
műhely és egy raktár. Ennek a műhelynek befalazták
az ajtaját, és egy rövid időre ez lett a szolgálatvezetői
helyiség. Mellette kialakították a nappali
tartózkodót, a hálót és egy kis fürdőszobát. Később
áthelyezték a szolgálatvezetői helyiséget a ruharaktárhoz,
aztán a nappalit is áthelyezték mellé. A Mészáros
Gyuri irodája pedig végül ide került át a régi
szolgálatvezetői helyére… Szóval volt egy kis kavarás.
KS: Milyen volt a „pártélet” a mentőállomáson?
ZT: Elég sok párttag volt. (Az Orbán Imre, a
Krénusz, a Jámbor, a Tóth Pista, a Labricz, a Vass
Karcsi, a Dombai, a Kovács Pista, az Antal, a
Ruskó, a Magyarné…) Rendszeresen voltak előadásaik,
továbbképzéseik. Ezeket a 2 órás foglalkozásokat
„szemináriumnak” hívták. Mindig úgy készült
a beosztásuk, hogy együtt tudjanak gyűlésezni.
1974 körül engem a Bánfalvival együtt be akartak
szervezni a pártba. Mondták, hogy csak járjunk be
ezekre az előadásokra, csupa hasznos dolgot fogunk
tanulni… A pártszemináriumot vagy a pártbizottságról
a Nagy Jóska, vagy a Dombai Feri, vagy a
Gulyás Ferenc gyógyszerész szokta tartani. Év végén
volt egy amolyan beszélgetős „záróvizsga”.
Egyedül voltam bent, mert a Bánfalvi közben kimaradt.
Én ott rosszat találtam mondani, mert azt
mondtam a vizsgáztatóknak, hogy értem a párt lényegét,
de azzal nem értek egyet, hogy Nagykanizsa
nagyobb vállalatainak az élén (Sörgyár, Vágóhíd,
Szeszipar, Fúrás) olyan pártemberek vannak vezetői
beosztásban, akiknek csak 6 elemi iskolája van.
Holott képzett mérnökök is vannak ezeknél a cégeknél,
csak alacsonyabb poszton. Hát ennél roszszabbat
nem is mondhattam volna! Mondanom sem
kell, hogy így aztán nem lettem párttag… Sőt, még
egy főbenjáró bűnt elkövettem. Berendeltek a városi
pártbizottságra, akkor meg azt üzentem nekik, hogy
„én nem tartozom közéjük, milyen alapon rendelnek
be…”. Erre aztán többet nem nyaggattak a párttal.
Állítólag ez után az eset után a városi pártbizottságon
kialakult egy olyan nézet, hogy a mentőállomás
80%-a „rendszerellenes” nézeteket vall…
KS: A 40 év alatt biztosan voltak érdekes esetek.
Meséljen néhányat!
ZT: Amíg nem volt Letenyén mentőállomás (1992),
hozzánk tartozott Lovászi, Tornyiszentmiklós, Kútfej
is. Mentünk Lovásziba a Bánfalvi Laci bácsival.
Murarátka végénél elszakadt az ékszíj. Laci bácsi
aláfeküdt, fellazította a generátort, én meg bedugtam
a kurblit, és tekertem. Kicseréltük az ékszíjat.
Hát olyan volt az a Nysa, hogy verte az olajat. Csupa
olaj lett a kezünk. Volt a kocsiban törölköző,
szappan, és lementünk az ártérbe kezet mosni. Igen
ám, de „határsáv” volt. A határőrök kint álltak Letenye
és Murarátka között. Ahogy ott mostuk a kezünket,
egyszer csak megállt egy ponyvás teherautó,
kiugráltak belőle a katonák. A géppisztolyt csőre
húzták, mikor jöttünk fölfelé. Mondták, hogy „ne
mozduljunk!”. Hát mi nem is mertünk megmozdulni!
Ott állt velünk szemben vagy 25 katona élesre
töltött fegyverrel… Na, hát aztán legalább negyed
órányi telefonálgatás után elhitték, hogy mi nem
vagyunk határsértők…
Molnáriban, vagy Semjénházán volt egy elmebeteg
nő. Be szokott zárkózni, aztán fejszével várt
bennünket. A szomszédból egyszer kicsit nagy mellénnyel
odajött egy segítőkész atyafi, hogy ő majd a
vállával betöri az ajtót… Volt ugyan ebben a „hősies”
elhatározásban némi „alkoholos befolyásoltság”,
de nagyon örültünk a kéretlenül jött segítségnek.
Gondoltuk, „hadd próbálja meg!”. Hát neki is futott
úgy rendesen, de az ajtótok felőli oldalon olyan
rútul nekicsattant, hogy még az orra is szétnyílt…
Mindjárt két beteget vihettünk a kórházba.
Orosztonyba mentünk a Baksaházi utcába egy cigány
családhoz szüléshez. A Marton Ferivel voltam.
Mindenki el akart jönni a mentővel. (Az volt a szabály,
hogy csak egy kísérőt szállíthatunk.) Addigaddig
egyezkedtünk, míg kialkudtuk, hogy maximum
négy kísérőt elhozunk a szülőnővel együtt. A
kilimáni partnál a Marton Feri levette a gyújtást,
elkezdett rángatni az autó… „Na, gyerekek, meg
kéne tolni a mentőt!” – mondta a Feri. Kiszálltak a
cigányok, egy darabig tolták a mentőt, aztán a Feri
ráadta a gyújtást, és meg sem álltunk a kórházig! A
kísérők mind ott maradtak az út közepén… A Dombai
Feri volt akkor a szolgálatvezető. Egész éjjel
hívogatták, fenyegették telefonon, hogy „azt a mentőt
küldje ki, amelyik a szülőnőt hozta!”. Hát gondolom,
el akarták látni a bajunkat… De hát megérthették
volna szép szóval is, hogy a szabály az szabály,
több kísérőt nem vihetünk! (A Jámbor Zalakomárban
egy hasonló esetnél beültette az összes
családtagot, aki befért. 21-en voltak… Kisebb
Guiness rekord kísérlet. Utána kiültette őket a Szülészet
elé két sorba. Ott várakoztak a cigány rokonok,
amíg meg nem lett a baba.)
330
1973-at írtunk, azt hiszem. A nagyrécsei bejárat
előtt, a régi 7-es út mellett bal oldalon volt egy nádas
és egy halastó. Éjjel jött egy olasz kamionos,
vitte a festéket a budafoki festékgyárból Olaszországba.
Kisodródott, kidöntött egy-két nyárfát, aztán
a kamionnal együtt beleborult ebbe a halastóba.
Ahogy az ingoványba az oldalára beleborult a kamion,
lassan elkezdett süllyedni. Az egyik nyárfa
tuskója „szétnyírta” a sofőr egyik lábát, nem tudott
a fülkéből kimászni… Éjjel háromkor a Baksai és a
Labricz vonult ki az esethez. Kihívták a honvédséget.
Két 5 tonnás daru jött, amik szinkronban megkísérelték
kiemelni a kamiont. Ám alig emelték meg
kb. 30 cm-t, mindkét daru lefulladt. Ezt legalább
tizenötször megpróbálták, közben kivilágosodott.
Reggel a Zágon Fricivel mentünk be váltani az éjszakásokat.
Egy tartalék kocsival vonultunk ki a
helyszínre. Én akkor lemásztam a fülkére, kinyitottam
az oldalajtót, és kihúztam a függőágy szivacsait.
A hordhevedert átbújtattam a sérült lábain, és úgy
megkötöttem rajta, mint valami hegymászón. Feladtam
a kötél végét a meredély szélén állóknak, annál
fogva sikerült apránként kihúznunk a kamionost a
fülkéből. Később sajnos le kellett amputálni szegénynek
a lábát. Túl sokáig volt benne az iszapban…
Hahótra egy idős nénihez mentünk esetkocsival.
„Rosszullét” volt az előzetes diagnózis. A Horváth
Feri gépkocsivezetővel, és a Fekécs Zoli ápolóval
voltam kint. A Fekécs akkoriban bejárt a rendőrségre,
a kutyakiképzések alkalmával ő volt a „csibész”.
(Akit a kutyáknak el kellett kapniuk. Persze erős
karvédőkkel, lábvédőkkel felszerelve.) Szóval a
Zoli nem félt a kutyáktól. Épp a kaput nyitottuk ki,
mikor előre futott egy vérmes kis tacsi, nagyon ugatott.
Na, a Fekécs elkapta, pont kézre esett neki, és
feldobta a háztetőre. A mama közben bent készülődött,
öltözködött, pakolta a kórházi holmit. Nem
volt különösebben nagy baja, szépen ki tudtuk vezetni
a kocsihoz. Mikor jöttünk kifelé, a kutya a
fejünk fölött a csatornából nézett ki, onnan ugatott.
Hát a papa fölnézett, összecsapta a kezét… „Csöpi,
hát te hogy a csudába kerültél oda föl?”
A Varga Ernő elment egyszer a Bozsok Jancsi hegyére.
Metszettek, kapálgattak, iszogattak. Mikor az
Eötvös téren, a Földhivatal mellett leszálltak a buszról,
a Bozsok beigazította az Ernőt a nővérszálló
felé, a helyes irányba… De az Ernő olyan részeg
volt, hogy pár lépés után megfordult, aztán megint
ment a Jancsi után. Közben annyira „húzott balra”,
hogy többször ledörgölte a falat…Mondogatta, hogy
„Ede” – megint nekiment a falnak, megint mondta,
hogy „Ede”. A Bozsok kérdezte tőle, hogy mi az az
„Ede”. – „Hát, ede berúgtunk te komám!” (Azaz:
„ej de berúgtunk…”) Na, ez után lett a Varga Ernő
neve „Ede”.
1968 és 69 telén hatalmas hó volt. Csak a halaszthatatlan
esetekért mentünk ki. Kistolmácsra kellett
kimenni szülőnőért. A Jakabfi Jani bácsi volt az
ápoló. Csak harckocsival tudtak kimenni. Itt állt a
mentőállomás udvarán bevetésre készen a tank.
Először csak egy, aztán kettő, teljes személyzettel.
(A Dózsa laktanyából, a harckocsi zászlóaljból jöttek
segíteni.) A mentőállomással szembeni meredek
bevágást színültig telehordta a szél hóval. Valami
kerítést akartak kikerülni, amikor harckocsistul beleborultak
a horhosba. Fejtetőre álltak. Nem sérült
meg senki, de a honvédség nehézségek árán tudta
csak visszafordítani a tankot. Végül egy terepes
GAZ66-ossal mentek ki a szülőnőért, és sikeresen
be is szállították a letenyei szülőotthonba. (Én is
jártam így egyszer. A Bánfalvival voltam. Mikor
elindultunk a mentőállomásról, még csak szállingózott
a hó. Kiskanizsára érve már olyan sűrűn megeredt,
hogy alig lehetett látni. Tótszentmártonba
mentünk szülőnőért. Becsehely és Tótszentmárton
között bent rekedtünk a hófúvásban. A postahivatal
a falu végén, a Béke utcában volt. Betelefonáltam a
Vass Karcsi szolgálatvezetőnek, hogy küldjön segítséget.
Utána gyalog bementem a faluba, és megkerestem
a szülőnőt. Meg is találtam, és láttam, hogy
ha azonnal el tudnánk indulni, még időben beérhetnénk
a letenyei szülőotthonba. Megkérdeztem a
környékbelieket, hogy nincs-e valakinek terepjárója.
Hát olyan szerencsém volt, hogy ott az éjszaka közepén
sikerült találnom egy parancsnoki RAJ GAZt!
Felzörgettem a Zalavári Pistát, hogy „van egy
utunk Letenyére”. (Megtagadni akkor sem lehetett a
mentők segítségkérését.) A kertek alatt „srévizavé”,
amerre kilátszott a föld, arra vittük el a szülőnőt
Letenyére. Átadtuk, visszamentünk a faluba, és én
visszagyalogoltam a mentőhöz. Reggel olyan tíz
óra, fél tizenegy körül meg is érkezett a hátunk mögé
a hómaró. Kiszabadultunk, de a visszafelé utat
ugyanúgy behordta a nagy szél hóval, mint az éjszaka
folyamán. Centiről centire jöttünk a hómaró
után, mert ha csak 20 métert is lemaradtunk, már
nem lehetett látni az utat. Este nyolcra értünk a
mentőállomásra.)
Vonatgázolásnál is voltam sokszor. Egy 80 éves
körüli idős bácsi egyszer a „bújóhíd” melletti átjárónál
ebédért ment a vasútállomásra. Kb. 11h30-kor
hozta visszafelé az ebédet, és át akart menni a tolatóvágányokon
a vasutas házak felé, amikor elütötte
a vonat. A mozdony „meghempergette”, de megállt.
A bácsi bekerült a mozdony elülső kerekei közé.
Sorozatborda törött lett, keze, lába, feje ép volt.
Nem mertek lejárni róla, azt hajtogatták, hogy ki
kéne hozni. Ott olyan kicsi volt a hely, hogy semmiképp
nem fért volna ki egy ember a kerekek között.
Én bemásztam az öreghez, lefeküdtem mellé,
leszorítottam a fejét (amit állandóan emelgetett), és
kikiabáltam, hogy a kocsik leakasztása után a mozdony
előre járjon le rólunk… Így is lett, utána be
tudtuk tenni a mentőbe, és bevittük. Sajnos a kór331
házban még aznap délután meghalt, valószínűleg
súlyos belső vérzései voltak.
Mikor Szollár főorvos még betanuló hatodéves
orvostanhallgató volt a baleseti sebészeten, egy esős
estén Nagyrécse térségében három baleset is történt.
Az egyiknél egy autós a récsei halastó közelében
elütött egy kivilágítatlanul közlekedő kerékpárost.
Az idős bácsinak súlyos agysérülése lett, nem volt
esélye a túlélésre. Mindennek ellenére órákig élt
még, volt spontán légzése, a szívműködése megmegállt.
A baleseti ambulancián azon az estén
„nagyüzem” volt. A bácsi kint az ambulancia bejáratánál
egy fekvőkocsin feküdt. Aki épp arra járt
(orvos, mentős, kórházi dolgozó), és észlelte, hogy
beállt a klinikai halál, az nyomott rajta kettőt
(mellkaskompressziót csinált), és a bácsi szíve ismét
elindult, ment egy darabig. Ez így ment órákon keresztül,
míg végül szegény véglegesen meg nem
halt… A Szollár doktor tanulóként (erre jól emlékszem)
érdeklődve figyelte ezt az esetet…
Pusztamagyaródon volt egyszer egy késelés, ahol
a családfő előbb leszúrta a feleségét, majd a nagylányát
valami 20 késszúrással súlyosan, életveszélyesen
megsebesítette. A Polai Karcsi bácsi állandó
szolgálatvezetőként ritkán vonult ki, de ezt az esetet
pont kifogta. (Ahhoz, hogy a ruhapénzt, és a veszélyességi
pótlékot megkapja, 48 órát kocsiznia kellett
egy hónapban.) Úgy siettek behozni, hogy kint felejtették
a pokrócokat, és a mentőládát is, de a lány,
bár praeshockos állapotban hozták be, életben maradt.
Olyan légmelle volt, hogy a dr. Csákai Iván
nem hallott semmilyen légzési hangot…
1971 táján a Bánfalvi Laci bácsi és a Reizner betegekért
mentek Zalakaros, Garabonc, Zalaszabar
környékére. Nagy tél volt. Ahol át lehet menni Zalaszabarból
Orosztony felé, a templomnál ki volt
marva az út. Jött szembe velük a tejesautó. A Csepel
pont akkor elromlott, nem tudott megállni. A
Bánfalvi lehúzódott, amennyire lehet, de a teherautó
így is letarolta a mentőnek csaknem a fél oldalát.
Megsérült a Bánfalvi lába is…
A szeszgyárnál parkolót építettek a munkások a
vasúti átjáró mellet. A bazaltkövet rakták le. Akkor
ápolóként dolgoztam az esetkocsin. Délután fél
ötkor az egyik munkás rosszul lett, epilepsziás rohama
volt. Mikor kiértünk, a Szollár főorvos úr egy
kis oktatást tartott, hogy mi a teendő az epilepsziás
beteggel. Erre a felbőszült, kissé ittas munkások rá
akartak támadni a gombos villával… Szerencsére
addigra a még kissé zavart beteget már betettük a
mentőbe, így gyorsan beültünk, és otthagytuk a
hőbörgőket…
Szolgálatvezető voltam, amikor jelentették, hogy
Zalakaroson, a Tücsök Presszó előtt lovasbaleset
Dr. Orovecz Béla Emlékérem
332
történt. A cigányok a vásárban vettek egy lovat.
Még soha nem ült rajta senki. A cigánygyerek felült
a hátára, a ló fölágaskodott két lábra, aztán hanyatt
esett a „lovasával” együtt. Dr. Szollár vonult ki a
Varga Zolival, és a Koncz Tibivel. A srácnak nem
lett különösebb baja, de az összeverődött cigányok
„verekedős” hangulatban voltak. A Varga Zoli, meg
a főorvos úr beálltak a presszó sarkába, a többiek
meg bezárták belülről az ajtót, és székekkel támadtak
rájuk…
A Koncz Tibi szerencsére be tudott rádiózni, hogy
gyorsan küldjem a rendőröket, mert „verik a főnököt”…
A Rini kutya 12 évig itt volt a mentőállomáson.
Általában a kerítéssel körbezárt kifutójában „tartózkodott”.
Nagyon kevesen szokták kiengedni kicsit.
Én szoktam kiengedni, meg maga, aztán a Matasics
Józsi, az S. Horváth Lacika, a Horváth Attila, meg
az Antal Pista, más nem nagyon. Bennünket mikor
meglátott, akkor nyüszített, pitizett, „mindent csinált”,
tudta, hogy vagy enni kap, vagy ki lesz engedve.
Na, egyik nap kinyitottam az ajtaját, leakasztottam
róla a nyakörvet, elfutott egyet körbe…
Megkerült, aztán visszafelé a „vállával” nekifutott a
térdemnek. A térdem reccsent egyet, szárkapocstörésem
lett. A Király Józsi szolgálatvezető csak anynyit
látott az ablakból, hogy röpül a cigarettacsikk,
én meg borulok el… Azért a történethez hozzá tartozik,
hogy a Rini „fénykorában” 58 kg-os, robosztus
kiállású kutya volt. Bárkit fölborított lendületből…
Megröntgenezték a lábamat, konstatáltam,
hogy el van törve, de nem gipszeltettem be, gyógytornára
sem jártam vele. Másnap vigyáznom kellett
az unokámra. A Barnus akkor tanult meg a lépcsőn
fel-le járni. Nagyon tetszett neki a fel-lelépcsőzés.
Hát én hősiesen mentem is vele fel-le több tucatszor.
Másnap mentem kontrollra, hát úgy bedagadt a
térdem, hogy nem fért bele a nadrágszárba…
KS: Mikor ment nyugdíjba, ill. hogy telnek a
nyugdíjas évek?
ZT: 2008. november 30-án mentem nyugdíjba 40 év
OMSZ munkaviszony után. (Ebből az alkalomból
Dr. Orovecz Béla Emlékérem kitűntetést kaptam.)
Sokat unokázunk a feleségemmel. Két gyermekünk
és két unokánk született. (Senki nem lett
egészségügyis.) Aztán átépítettük a fiam házát…
Tudja, én a 40 év alatt a mentős munka mellett rengeteget
„fusiztam” építkezéseken. Szokták mondani,
hogy az egészségügyben kapott fizetés az éhenhaláshoz
sok, a megélhetéshez kevés… Most is vállalok
néha vízvezeték-szerelést, fűtésszerelést. Szóval
mozgalmasak, izgalmasak a nyugdíjas évek is. Van
mivel kitölteni a szabadidőt…
Zuggó Tibor feleségével mentős búcsúztató rendezvényen,
a háttérben Antal István
KS: Köszönöm a beszélgetést, és további szép
nyugdíjas éveket kívánok!
ZT: Én is köszönöm, hogy gondoltak rám.
Nagykanizsa, 2012. március 5.
Beszélgetések
Csemba László tűzoltó mentőápoló
(2014 februárjában betegszállítás során találkoztam
Laci bácsival, aki már az előszobában azzal fogadott,
hogy ő mentőápoló volt. „– Na és mikor?” –
kérdeztem. „–1949-től 1955-ig a tűzoltóságnál.” –
felelte. Ettől úgy meglepődtem, hogy mindjárt meg
is ígértettem vele, hogyha legközelebb találkozunk,
részletesen mesél erről az időszakról. Második alkalommal
is a feleségével együtt nagyon kedvesen
fogadtak, hosszan beszélgettünk az életéről, a mentőkről.
Sok általunk eddig nem ismert részlet került
így a helyére, ezért tartjuk fontosnak a beszélgetés
utólagos közlését.)
KS: Mikor és hol született?
CSL: 1928. július 21-én születtem az akkor még
Zala megyei Csabrendeken.
KS: Hogyan lett mentőápoló?
CSL: Erdőmérnök szerettem volna lenni, de nem
volt szerencsém. 1944 végén elvittek leventeként
Németországba. Berlinben estem fogságba. Mikor a
gyűrű bezárult Berlin körül és a föld folyamatosan
remegett, sokan idegösszeroppanást kaptak. A külvárosi
iskola, ahol el voltunk szállásolva, összeomlott
fölöttünk. Egy kis résen tudtunk kimászni a
romok közül. Egy ukrán-magyar orosz katonának
köszönhetem, hogy kaptam legális papírokat és nem
vittek el „málenkij robotra” Szibériába. Levente
társaimmal huszonhárom nap alatt értünk haza gyalog
Berlinből. Mindezek miatt nem vettek fel se az
erdészeti szakiskolába, se az erdőmérnöki karra. A
sümegi erdőgazdaságnál kezdtem dolgozni. Volt
egy falubelim, egy jóindulatú ávós alezredes a belügynél.
Mondta, hogy vigyem be a papírjaimat
hozzájuk. Azzal kezdte, hogy több választásom van,
hol akarok elhelyezkedni: tűzoltóság, rendőrség,
honvédség, pénzügyőrség, határőrség, ÁVH… A
tűzoltóságot választottam.
KS: Mettől meddig dolgozott a nagykanizsai tűzoltó-
laktanyai mentőállomáson?
CSL: 1949. július 1-jétől 1955 májusáig.
KS: Mi volt a beosztása?
CSL: Mentőápoló voltam. Négyen voltunk ápolók,
Tóth Joachim, aki a szerkocsival felborult és meghalt,
Babos György, aki keszthelyi gyerek volt, Balázs
Ferenc, egy szőke, bajuszos, igen csinos gyerek
és én. Mi négyen kaptunk csak határsáv igazolványt.
A mentővel így bárhova bemehettünk. Akkor
volt a Tito-ügy. A „láncos kutya”, a Rajk-per, a
határ menti tiltott zónák. Letenyétől Dobriig volt az
a veszélyes szakasz, ahova, ha éjjel betegért mentünk,
többször ránk is lőttek a jugoszláv oldalról. A
magyar kiskatonák is átlődöztek oda kispuskával,
szórakozásból. Két ilyen esetre emlékszem. Lámpa
nélkül mentünk a Dodge mentővel lassan, lépésben,
hogy ne lássanak. Az egyiknél a vezető mellett az
ajtó fölé csapódott be a géppisztoly lövedéke. Mi
nem sérültünk meg.
KS: Hol szerzett mentőápolói képesítést?
CSL: 1949 áprilisától júliusig elvégeztem Makón a
három hónapos tűzoltó tanosztályos ápolói tanfolyamot.
(Valaha ott egy csendőriskola működött.)
Orvosok és ápolók oktatták nekünk az elsősegélynyújtást.
Tanultuk a kötözéseket, törések rögzítését
és a régi, Szilveszter-féle újraélesztési módszert is.
Onnan helyeztek Kanizsára.
KS: Szigetvári Elemér volt akkor a tűzoltó parancsnok?
CSL: Nem, Szűcs József volt a parancsnokunk, aki
akkor járt Pestre, tűzoltótiszti iskolába. Szigetvári
Elemért 1949-ben több más, az ország különböző
részeiből verbuvált tűzoltó elöljáróval együtt megbízta
a magyar kormány, hogy Németország területéről
diplomáciai úton szerezze vissza az elhurcolt
tűzoltó szerkocsikat. Ez a bizottság több évig tartó
kutatómunka során rátalált sok Magyarországról
elvitt mentő- és tűzoltóautóra. A német hadsereg
ugyanis visszavonulása közepette ott hagyta el ezeket
a járműveket az út szélén, ahol kifogyott belőlük
332a
az üzemanyag. 1949-ben még én is találkoztam
azzal a Magosix gyártmányú fecskendős kocsival,
ami Szigetvárinak köszönhetően került vissza Kanizsára.
Ez az autó nagyon rossz állapotban volt, néhány
hónap után elvitték Budapestre, felújításra,
aztán valahova máshova került, ahol nagyobb szükség
volt rá. Nekünk akkor már újabb, MÁVAG típusú
fecskendős kocsink volt, melyet 1950 körül
kaptunk. Szigetvári még egy olyan nyitott tűzoltó
kocsit is hozott, aminek mind a négy kerekét lehetett
fordítani a kormánnyal. Ha jól emlékszem, olasz
Fiat gyártmányú volt. Elvitték Pestre a Tűzoltó Múzeumba.
Aztán lett később Rába, ZIL, Robur típusú
gépjármű fecskendőnk is.
KS. Volt olyan, hogy mentő osztály, vagy mentő
szakasz? Volt külön parancsnokuk, helyiségük a
mentőknek a tűzoltó laktanyában?
CSL: Nem volt. Az öreg Krénusz bácsi (Krénusz
Ferenc törzstűzmester) volt az ügyintéző, ő volt az
egészségügyi szertár felelőse is. A raktárhoz csak
neki volt kulcsa. Nem volt külön szobánk sem, egy
hálóban aludtunk a tűzoltókkal. Annyival könnyebb
dolgunk volt, hogy nem kellett részt vennünk a tűzoltók
reggeli sorakozóján, a váltást egymás között
rendeztük el.
KS: Kik voltak a munkatársai?
CSL: 1949-ben ott volt már: Krénusz Feri bácsi,
Stéger Laci, aki szerkocsin dolgozott és ’56-ban
áthelyezték a katonasághoz. Varjas Kálmán bácsi,
tiszthelyettes és szolgálatvezető, a Kórház utcában
lakott. Billege Laci gkvez. az izzóba került ’56 után.
Légrádi Ferenc szerelő, pesti gyerek volt.
Krasovszky Károly szerelő, orosz származású volt,
ide nősült. Kálovics Gyuri továbbtanult, a gépgyárban
lett jogász. Kummer Laci gkvez., Bázakerettyére
került. Varga Feri bácsi gkvez., Kantó László
gkvez., Magyar Gáspár gkvez., Kisfürjesi Antal
gkvez., Keszthelyi Józsi bácsi tiszthelyettes. Akiket
eddig felsoroltam, az „öregeket”, szinte egytől
egyig leszerelték, vagy áthelyezték ’56 környékén.
Később jöttek: Szalai János tűzoltó, Viola Sándor
ápoló. Káli Lajos tűzoltó, Kovács István ápoló,
Csuka Gyula őrsparancsnok, Vass Károly ápoló,
Sebestyén József tűzoltó (a gépgyárba helyezték
üzemi tűzoltónak), Nagy József gkvez., Baksai József
gkvez., Benedek János gkvez.
KS: 1949-ben milyen típusú mentőautói voltak a
nagykanizsai tűzoltó mentőállomásnak?
CSL: Dodge Weapon és egy régi Magosix.
KS: 1949-ben még itt volt a Magosix mentőautó?
CSL: Igen, ez is a Szigetvári Elemérék által visszaszerzett
kocsik egyike volt, még kb. fél évig használtuk
is, de annyira rossz volt, hogy elvitték Budapestre
nagyjavításra, utána már nem került vissza.
Ez egy nagyon primitív autó volt, 30-40 km/h sebességgel
alig tudott menni. Nem volt hozzá semmilyen
alkatrész. 1949-ben volt még egy, a honvédségtől
ottmaradt a Weaponnál rövidebb, de szélesebb
Fiat mentőkocsink is. Összkerék meghajtású
volt, de többnyire nem tudtuk használni a sok műszaki
meghibásodás miatt. Légrádi Feri és
Krasovszky Karcsi ügyes szerelők voltak, ők próbálták
üzembe helyezni, sikertelenül. Az ’50-es
évek elején kaptuk a Skoda 1102-es és a Fiat 1100-
as mentőket, ha jól emlékszem, a Skoda jött előbb a
Magosix helyett. Volt olyan, kb. egy éves időszak,
amikor csak a Dodge volt. A Skoda kis bumfordi
elejű autó volt, keresztféderes rugózással. Mikor le
volt terhelve, akkor „feküdt föl” rövid ideig az útra.
A Fiat hosszúkás, hegyes orrú kis autó volt, egy
fekvőbeteget lehetett benne szállítani, Balatonfüredre,
a Szívkórházba is vittünk egyszer vele beteget,
jó gyorsan ment.
KS: Milyen autó volt a Dodge Weapon és hány
éves volt ez a kocsi ’49-ben?
CSL: Nem lehetett agyonverni. Nagyon erős motorja
és karosszériája volt. Első-hátsó meghajtással
bármilyen terepen elment. A mi mentőnk akkor már
egy háborút megjárt, kiszolgált darab volt, pontosan
nem tudnám megmondani a korát. Még az amerikaiak
hagyták hátra és mi Budapestről, a központi
elosztóból kaptuk a háború után. Amerikának sokba
került volna visszaszállítani, inkább itt hagyták.
Potom pénzt fizetett érte a magyar állam, szinte
„rossz vas” áron vettük meg. Valami „ungra csomag”
volt a neve ennek a programnak. Jól ment az
biztos, hosszú évekig nem nagyon kellett hozzányúlni
a motorjához, aztán tönkrement az első meghajtás,
onnantól kezdve nehéz terepre nem nagyon
mentünk vele.
KS: Volt-e benne fűtés hátul, a betegtérben?
CSL: Nem, négy plédünk volt.
KS: Dízel vagy benzines volt? Mennyit fogyasztott
és mennyivel ment?
CSL: Benzines volt, 24–26 litert fogyasztott 100
km-en, 80–90 km/h volt a végsebessége. Az
ÁFORT kúton tankoltuk, a Szabadság téren, a
Vasemberház előtt. A háború előtt Fehér Laci bácsi
volt ennek a kútnak a tulajdonosa és üzemeltetője.
A maszek világ megszűnése után alkalmazott kútkezelő
lett ugyanitt. A másik kút a Béke úton, a
vasút közelében, a közraktárak mellett volt.
KS: Milyen volt a rugózása?
CSL: Kemény rugózása volt, nagyon rázott.
KS: A betegtér egyterű volt a vezetőfülkével?
CSL: Nem, fal választotta el tőle egy elhúzható
üvegablakkal.
KS: Hány fokozatú váltója volt?
CSL: Négy előre és a hátramenet.
KS: Hol szálltak be a betegek?
CSL: Az oldalajtón, hátul kétszárnyú ajtó volt, itt
emeltük be a hordágyat a fekvőbeteggel.
KS: Hány hordágy volt benne?
CSL: Egy kerékkel ellátott hordágy volt középen,
amit egy vezetősín rögzített. Kétoldalt kettő darab
lehajtható pad volt és volt még egy hordozható tá-
332b
A Nagykanizsai Tűzoltólaktanya és Mentőállomás épülete 1949-ben
Nagykanizsai Tűzoltó laktanya személyi állománya 1949-ben:
Első, ülő sor (balról): Keszthelyi József, Krénusz Ferenc törzstűzmester, Száray Rudolf főhadnagy (laktanyaparancsnok),
Kosztor Gyula százados (megyei tűzoltó parancsnok), Csuka Gyula, Varjas Kálmán.
Második sor (balról): Magyar Gáspár, Billege László, Hokman Ferenc, Szokol Dezső, Varga Gyula,
Stéger László, Varga József I., Varga József II., Varga Ferenc.
Harmadik sor (balról): Geresdi Ferenc, Szabó Béla, Balázs Ferenc m.áp., Tóth Joachim m.áp.,
Csemba László m.áp., Benya Béla.
(A képen szerepel még két ismeretlen személy, akik nem egyenruhában vannak.)
332c
bori hordágyunk is a pad mögé becsúsztatva. Kivehető
hordszék nem volt benne.
KS: Szekrények, fiókok és mosdókagyló volt-e
benne?
CSL: Nem, a mentőfelszerelés mindössze egy nagy
mentőládára korlátozódott.
KS: Mi volt ebben?
CSL: Kötszerek (sterilek és nem sterilek), vatta,
hevederek, olló, keserűsó, szódabikarbóna, orvosi
szén, babakelengye, köldökellátáshoz pertli, jódtinktúrát
és hipermangánt használtunk seb-, ill. bőrfertőtlenítésre.
Gumilepedőt terítettünk a hordágyra,
hogy védjük a szennyeződésektől. Sínezéshez voltak
fa léceink és Cramer drótsínjeink szintén a mentőládában.
(Emlékszem olyan szülésre, hogy a baba
a Dodge lépcsőjére bújt ki, a sárvédőn ülve vezettem
le a szülést, aztán csak úgy, a hordágyra fektetve
és betakarva vittük őket a szülészetre, még a
köldökzsinórt sem vágtuk el.)
KS: Ágytál és hánytál volt-e a kocsiban?
CSL: Igen, fém kacsánk is volt, de O2 palackjaink,
gyomormosó felszerelésünk, injekciós készletünk és
sebészeti műszereink nem voltak, infúziót sem tudtunk
adni. A komolyabb esetekhez ezeket az eszközöket
a velünk kivonuló ügyeletes orvos, vagy a
körzeti orvos hozta a helyszínre.
KS: Megkülönböztető jelzés volt a kocsin?
CSL: Igen, kék fény és a régi, elnyújtott hangú sziréna.
KS: Mivel fertőtlenítették a betegteret, ha vérrel
vagy egyéb testváladékkal szennyeződött?
CSL: A sofőrök csináltak klórmész porból oldatot,
ez volt a felületi fertőtlenítőszerünk. A munkánkhoz
tartozott a heti egyszeri, kötelező fertőtlenítés és az
egészségügyi felszerelés feltöltése.
KS: Kellett-e rádión vagy telefonon visszaszólni a
szolgálatvezetőnek?
CSL: Nem, rádió nem volt, telefon is csak nagyon
kevés helyen. Csak visszaérkezés után kellet jelenteni
személyesen a szolgálatvezetőnek. A szállítási
naplóba mindjárt beérkezés után iktattuk a menetlevelet.
KS: Milyen munkarendben dolgoztak?
CSL: 8 órától 8 óráig dolgoztunk, 24 óra munka, 24
óra szabad, sofőrök és ápolók egyaránt.
KS: Mennyi volt a fizetésük?
CSL: Az én kezdő fizetésem 380 Ft volt.
KS: Volt-e munkaruhájuk?
CSL: Először tűzoltó egyenruhánk volt, néhányan a
VVOME-tól kaptak finom anyagú, galambszürke
egyenruhát és tányérsapkát gombszerű sapkarózsával.
Az OMSZ csak az ’50-es évek közepén adott
egységes fekete egyenruhát.
KS: Egy nap hányszor kellett kivonulniuk?
CSL: Talán még húszszor is. Sok szülés volt és
baleset, bár mentővel nem nagyon mentek ki szüléshez,
mert a falvakban mindenhol dolgozott helyi
szülésznő. Benedek Jancsi élettársa, a Margit „madame”
volt a vezető szülésznő. A horvátságból sok
részeget szállítottunk. Kezdetben Lenti körzete is
hozzánk tartozott, nagy távolságokat tettünk meg a
rossz makadám utakon. Gyakran vonultunk kaszába
beleesett, kocsiról a lovak közé esett szerencsétlen
emberekhez. Emlékszem egy részeg bácsira, aki épp
a hegyről tartott hazafelé, mikor leesett a bakról. A
lovak nem taposták agyon, csak a bokája sérült meg
csúnyán, nyíltan kificamodva. Olyan kemény legény
volt az öreg, hogy mikor a Büttner főorvossal
és a Kovács Pistával (aki akkor a másik mentőkocsi
ápolója volt) együttes erővel próbáltuk helyrehúzni
az ízületet, az öregnek még volt kedve viccelődni:
„Húzzák meg, az anyja nemjóját! Ne sajnálják!”
KS: Részesültek-e rendszeres elsősegély oktatásban,
vagy továbbképzésben?
CSL: A tűzoltóság berkein belül rendszeresen voltak
továbbképzések. A kórházi ügyeletes orvosok,
akik velünk is kijöttek néha egy-egy súlyosabb
esethez, évi két alkalommal tartottak „ad hoc” jellegű
továbbképzéseket. Így tartott előadást például:
dr. Bajusz Gyula sebész alorvos, dr. Moldoványi
Antal szemész, Büttner főorvos úr a sebészetről (aki
később az alakuló budapesti Honvéd kórházba került),
Ruszwurm főorvos úr a belgyógyászatról, dr.
Lélek Sándor belgyógyász, dr. Haba Antal szülész
főorvos (ő egy nagydarab, erős ember volt), dr. Berentés
Ernő tiszti főorvos. (Reszkettek tőle a boltosok.
Mint a tűztől, úgy féltek tőle. Nem büntetett
mindjárt először, de nem is fordult elő, hogy kétszer
ugyanazt a hibát elkövették volna egy-egy üzletben!)
KS: Lovas fogattal szállítottak-e még beteget
1949-ben?
CSL: Lovas fogattal nem, de lovas szánnal igen! A
régi laktanyában, az első garázsban állt a díszes
mentőszánkó. Jó nagy szán volt ez, két ló vontatta.
Rá volt építve egy zöldre festett, házikó-szerű zárt
utasfülke. Úgy nézett ki, mint egy lakókocsi. Volt
benne hordágy, pad, mentőláda, ugyanúgy, mint a
mentőautóban. A lovakat a vasúti hídon túl, a városgazdálkodás
istállójában tartották. Nem tudom,
később mi történhetett ezzel a szánnal.
KS: Arra emlékszik-e, hogy 1949. május 10-én,
amikor megalakult az OMSZ, volt-e valamilyen
ünnepség, vagy hivatalos átadás-átvétel?
CSL: Igen, a többiek mesélték, hogy lejött Budapestről
dr. Orovecz Béla és baráti hangon tartott a
laktanyában egy kis beszédet. Megköszönte a régebbi
tűzoltó mentők eddigi munkáját és sok sikert
kívánt a továbbiakhoz.
KS: Mikor volt a tűzoltólaktanya átépítése?
(Itt bekapcsolódik a beszélgetésbe Csemba Lászlóné,
Marika.)
CSL-né: 1951-ben költöztünk a Boda-udvarba. Én
adminisztrátorként dolgoztam a tűzoltóparancsnok
332d
mellett. A borudvarban a hátsó magas épület emeleti
részén volt a parancsnoki iroda. A tűzoltók és a
mentők a földszinten egy közös helyiségben lettek
elszállásolva. Vaságyakon és szalmazsákokon feküdtek.
Hátul volt az udvari „reterát”. Nagy platánfák
alatt, a szabad ég alatt álltak az udvaron az autók.
Az udvart borpincék vették körbe. Ott annyi
bor volt, hogy ihatott mindenki amennyit csak akart.
CSL: A borátvevők mind jó haverok voltak. Tűzoltó
tömlőből készült a táskánk, abban vittük fel a bort a
pincékből a legénységi helyiségbe, ott üvegekbe
töltöttük, úgy ittuk. Az öreg Szélig bácsi bőrdíszműves
műhelye a rendőrség mellett volt, a leselejtezett
tűzoltó tömlőkből bőrszegéllyel kiváló minőségű
aktatáskákat varrt. Nekem is ilyen vízhatlan táskám
volt, soha nem folyt ki belőle a bor. Innen a
tűzoltók 1952-ben visszaköltöztek az újjáépített
laktanyájukba, de mi csak 1953 nyarán költöztünk a
méntelep épületébe.
KS: Meséljen emlékezetes eseteket!
CSL: Egy kisfiú egyszer a horvátságban felmászott
a hinta egyik láncán és lecsúszott rajta. Szegénykének
a herezacskója beleakadt a láncba és kiszakadt.
Kiérkezéskor a kisfiú egy törölközőn feküdt, meg se
mert mukkanni, de a rokonok sírtak-ríttak helyette
is. Szépen behoztuk a sebészetre. Sárdy főorvos úr
miután „helyre tette a dolgokat”, és összevarrta a
sebet, megvigasztalta az anyukát: „Ne sírjon, ne
sírjon mamikám! Ettől még beperelhetik majd a fiát
gyerektartásért!”
Légrád volt a határ felé az utolsó magyar település,
ahova még kimentünk. Egyszer vasúti baleset
történt. Tolatásnál elesett az a vasutas, akinek össze
kellett volna kapcsolnia a két összeérő szerelvényt.
A még guruló kocsi kereke levágta az egyik karját
és lábát. Hiába jött ki velünk az ügyeletes orvos is,
miután behoztuk, pár órán belül meghalt.
CSL-né: Én is tudok egy jó sztorit. Volt egy szép
kék színű papagájom, szépen tudott beszélni. Munka
közben mindig ott ült a vállamon a tűzoltólaktanya
parancsnoki irodájában, és amíg én gépeltem, ő
a fülbevalómat piszkálgatta a csőrével. Tisztán,
kivehetően tudta mondani: „Kopasz a Krénusz!
Kopasz a Krénusz!” Úgy mondta, hogy csak úgy
ropogott! Mikor szülési szabadságra mentem, beadtam
a papagájt a Krénusz bácsinak az ügyeleti szobába,
hogy vigyázzon rá. Hat hét után, mikor viszszamentem
dolgozni, a papagáj folyamatosan mondta:
„K..va Marika! K..va Marika!” A másik produkciója
az volt, hogy ütögette csőrével a telefonkagylót
és mondogatta: „Tűzoltók! Halló! Halló! Tűz
van! Tűz van!”
CSL: Krénusz papáról van egy másik emlékezetes
történetünk is. Mikor a háború előtt visszacsatolták
Erdélyt, az öreg Keszthelyi Józsi bácsit kihelyezték
oda kiképzőnek. Keszthelyi bácsi szakaszvezető
volt, szégyellte, hogy ilyen kis rangban van.
Vecsera Antal parancsnok viccből azt tanácsolta
neki, hogy varrjon fel egy őrmesteri csillagot és úgy
utazzon ki. Így is lett, Keszthelyi bácsi „illegális”
tűzoltó őrmesterként ment ki Erdélybe és ott senki
sem firtatta a rangjelzés valódiságát. Hanem amikor
lejárt a kiküldetés ideje és hazajött, nem volt hajlandó
megválni az őrmesteri csillagtól, mondván,
hogy „ő ott kint megszenvedett ezért”, így hivatalosan
is elő kellett léptetni őrmesterré. (Tulajdonképpen
előléptette saját magát, amit utólag szentesítettek.)
Közben telt-múlt az idő, leteltek a szükséges
szolgálati évek és Keszthelyi bácsit rövidesen ismét
előléptették törzstűzmesterré. Na de ezt már
Krénusz papa, aki szintén törzstűzmesteri rangban
volt, nem tudta lenyelni szó nélkül. Gyakran méltatlankodott,
hogy amíg ő nem lehetett főtörzsőrmester,
Keszthelyi bácsi kettőt is lépett előre jogtalanul
a ranglétrán. „Hol volt ez még akkor, amikor én már
rég tüzet oltottam? Én már rég őrmester voltam,
amikor ő még csak őrvezetőként szolgált?” – mondogatta
a szemüvegét tologatva. Na, Balázs Ferivel
mi elhatároztuk, hogy előléptetjük az öreget. Az
ügyeleti szobában volt az ágya a Krénusz bácsinak,
ott szokott pihengetni. Szereztünk valahonnan széles,
piros orosz katonai vállapokat. Egyszer aztán,
mikor az öreg elaludt, mi szépen felerősítettük a
zubbonyára a nagy pakondekli vállapokat három
ezüst csillaggal. Reggelre ébredve gyanútlanul jött
ki a szobájából Krénusz bácsi. Aztán azt hitte, hogy
mindenki megőrült, mert mindenki őt nézte és nevetett.
Hát mit csináljon szegény öreg? Ő is visszanevetett,
nem tudta elképzelni, hogy mit nevetnek
rajta. Jött az őrségváltás. Mi már alig bírtuk türtőztetni
a nevetésünket. Jött a Szűcs parancsnok és
ránézett a vállapokra. „Öreg! Talán meghülyült
maga? Hát mit csinált?” „Miért? Miért?” „Hát mit
rakott maga a vállaira?” Ránézett az öreg a
vállapokra: „Phű, a mindenségit!” És már tépte is le
magáról a parolinokat, aztán úgy a földhöz vagdosta
őket, hogy csak úgy csattogtak.
Az egyik kollega, Varga Jóska egyszer behozta a
barátnőjét a laktanyába. Fürödtek a fürdőben és a
lány kint hagyta a bugyiját a fürdő előterében. Valamelyik
csibész ellopta a bugyit, kitömte szijáccsal,
fölvitte a régi mászótorony tetejére és felkötötte a
villámhárítóra. A szél fújta, lengette… Reggel jött
be Krénusz bácsi szolgálatba a Katonarétről. Már
messziről nézte, hogy mit lobogtat a szél odafönt.
Mikor rájött, hogy az egy kitömött női bugyi, először
nagy haragra gerjedt, aztán ránk nézett és ő is
elnevette magát.
Haba főorvos a Kisfaludy utcában lakott, volt egy
fehér uszkár kutyája. A kutya mindig a kórház udvarán,
vagy a tűzoltó laktanyában futkosott. Aranyos,
kedves kis jószág volt, szoktunk neki adni egy
kis ennivalót. A Gazsi (Magyar Gáspár) egyszer
heccből benzint spriccelt a kutya fenekébe. (Csúnya
dolog volt tőle.) Szegény kutya húzta a fenekét,
ahogy ment hazafele a ligetből, közben vonított. A
332e
Haba meg a kórház ablakából ordított lefelé: „Mit
műveltek a kutyámmal?”
Tulipán Laci kollegánk (a felesége is tűzoltó volt)
mindig elbliccelte a reggeli tornát, bevonult a WCre,
mikor vége lett a tornának, mintha pont akkor
fejezte volna be a dolgát, jött is kifele. „No megállj
csak! Az anyád mindenit! Majd mi jól elkapunk!” –
mondta a Ferkó meg a Gazsi, ezek voltak a tréfacsinálók.
A másnapi torna előtt az összes WC-ben
bedörzsölték a WC papírokat rettenetesen erős cseresznyepaprikával.
„Na menj csak, az anyád hét
nemjóját! Majd nem lógsz te többet a tornáról!” Így
is lett, Laci ment menetrendszerűen a WC-be, mi
meg lestük a fejleményeket. Egyszer csak egy nagy
ordítást hallottunk a WC felől. Letolt gatyával közeledett
Laci, fogta a fenekét. „Jajaj, jajaj! Aranyos
főtörzs úr, valaki kitolt velem, bekente a papírokat
erős paprikával!” A telefonügyeletes a Hokman Feri
(ő is benne volt a mókában) még rátett egy lapáttal:
„Te Laci! Van itt egy kis jó sebbenzinem, kend be a
fenekedet vele, hátha úgy jobb lesz!” Na, mikor a
benzinnel megtörölgette magát, azt hittük, hogy
megőrült. Ordítva futkosott fel és alá.
A Mustos Ferenc boltos (akkoriban jó negyvenes
lehetett) Cilike nevű macskája rendszeresen bejárt a
tűzoltósághoz ételt lopni. A sáska tűzoltók sokszor
bosszankodtak miatta. Gazsi elhatározta, hogy leszoktatja
a macskát a lopkodásról. Hokman Ferivel
hozatott kiskanizsáról egy kiszárított disznóhólyagot,
majd miután beletettek fél marék kukoricát, a
felfújt hólyagot rákötötték a macska farkára. Szegény
macska kínjában futkosott a ligetben ide- oda,
a hólyag zörögve pattogott utána. Felfutott egy fára,
át akart ugrani egy másik fa ágára, de a hólyag fennakadt
egy villás ágban, s a macska ott himbálózott
két fa között a hólyagon. Gazsi ekkor szólt a Mustosnak:
„Mustos úr! Nem a maga macskája lóg ott
fent?” Nézte a boltos, aztán mikor ráismert, elkezdett
siránkozni: „Cilikém! Cilikém! Hát hogy kerültél
oda? Tűzoltó úr! Adok tíz liter bort, csak vegyék
le onnan!” Na, a Gazsit sem ejtették fejre, azt mondta
a Mustosnak, hogy bemegy megbeszélni a fiúkkal
a teendőket. (Május elsején történt az eset. Az ’50-
es években volt egy olyan rendelet, hogy a nagyobb
állami ünnepeken a fegyveres testületeknek, rendvédelmi
szerveknek – katonaság, rendőrség, tűzoltóság,
mentők – két napig nem lehetett elhagyniuk a
laktanya területét. Ezt „összetartás”-nak hívták.) A
fiúk bent kiszámolták, hogy a tíz liter bor nem lesz
elég nekik két napra, így Gazsi a következő üzenettel
tért vissza: „Mustos úr! Húsz liter borért leveszszük
a Cilit.” „Mit bánom én! Adok harminc litert
is, csak vegyék már le!” Hozták a kihúzós létrát,
elvágták a madzagot, a macska megszabadult és lett
két napra elég bora az egész laktanyának.
Takács főorvosnak hoztunk a sebészetre egyszer
egy paraszt bácsit valahonnan a horvátságból. A
fenekén volt egy akkora végbél körüli tályog, mint
körülbelül a fejem. Nagyon jajgatott, mert nagyon
fájt neki. Meg se tudott mozdulni, hason fekve hoztuk
be. A „Vippon” (Weapon) jól megrázta, azt
hittük, útközben kifakad a kelés. Fölvittük a sebészetre,
(széles, magas lépcsősoron vittük fel a beteget
hordágyon. Lift nem volt.) Kérdezte a Takács:
„Mit hoztatok fiúk?” (Tegezett bennünket, a Baksait
is, meg engem is.) „Na, papám! Eressze le a gatyáját!
Hadd nézzük, mi a baj.” Remegett a keze a kis
falusi bácsinak, röstellte letolni a nadrágját az apáca
nővérek előtt. Az öreg addig fészkolódott, amíg
egyszer csak a főorvos úr nagy lendülettel előre
döntötte a nyakánál fogva. Durr! Kifakadt a kelevény.
„Jaj! Az Isten áldja meg magát főorvos úr!
Mit csinált velem? Megszűnt minden panaszom!”
Bocskában nagyon szép cigánylányok laktak. A
Hopka Jancsi (később Egerszegre került tűzoltógyerek)
félt a lányoktól. Piller Józsi bácsi volt a Városi
Tanács egyik sofőrje. (Ő korábban tűzoltó gépkocsivezető
volt, utána a polgármesternek lett a sofőrje.)
Egyszer Józsi bácsi bejött a laktanyába és előadta,
hogy „Gyerekek! Ezt a Jancsit valahogy be kéne
„fedeztetnünk”! Hát mit tegyünk, hogy ne féljen
ennyire a nőktől?” Na, a „Perez” (Varga Franci)
behozott egyik este egy bocskai cigánylányt. Akkor
még megvolt az a mentőszánkó. Oda be lettek zárva
a Hopka Jancsival reggelig. A cigánylány értette a
dolgát, az éjszaka folyamán „behálózta” a Jancsit.
Így lett oda a Jani szüzessége a mentőszánkó hordágyán.
KS: Párttagnak kellett lenni?
CSL: Igen, a tűzoltólaktanya város felőli végénél
volt a mázsaház, ott voltak a taggyűléseink. A kórházi
személyzettel egy alapszervezethez tartoztunk.
Minden taggyűlés után volt egy kis összejövetel. Mi
fiatal, Makóról szalajtott tűzoltólegények nagy népszerűségnek
örvendtünk a kórházi nővérkék körében.
Légrádi Feri volt a titkárunk. Szemben volt
velünk a Markos Feri bácsi kocsmája, az volt a
törzshelyünk.
KS: Mi történt később? Miért hagyott fel a mentőzéssel?
CSL: 1955-ben engem pártvonalon „kiemeltek” és
kineveztek az akkor formálódó Polgári Védelem
városi parancsnokává. Tiszti iskolába mehettem,
irodát kaptam a Városi Tanács épületében, és háromszor
annyi lett a keresetem, mint a mentőknél
volt.
KS: Meséljen kicsit erről az időszakról!
CSL: Sok különös dologban volt részem. Rendszeresen
tartottunk polgári védelmi gyakorlatokat a
Csónakázó tónál, a Szarka réten. Innen az idősebb
Szollár főorvos úrra és a Kománovics Józsira emlékszem.
A Szabadság téri iskola alatt olyan komoly
szükségkórház volt berendezve (készültünk a harmadik
világháborúra), hogy mikor egyszer a Lázár
főorvos úr meglátogatta, azt mondta, hogy: „Te,
különb műszereitek vannak, mint nekünk a kórház-
332f
ban!” Háromszoros elektromos biztosítás volt: akkumulátorok,
aggregátor és a hálózat. Levegőszűrő
rendszer volt és külön vízellátás. Nemrég, mikor
szóba került az Erzsébet téri mélygarázs építése,
eszembe jutott, hogy talán az építők nem is tudnak
arról a hatalmas, vasbeton víztartályról. Úgy tudom,
hogy azok a steril, kicsomagolatlan műszerek az
iraki háború idején lettek eladva.
Az öreg Szollár főorvos úr nagyon jó humorú ember
volt. Mesélte, hogy egyszer, mikor a Moldoványi
főorvos úrnál szóba került, hogy romlik a szeme
ennek is, annak is, az övé is nagyon romlik, mondta
az öreg Moldoványinak. „Na és hogy Pistám?” –
kérdezte az öreg. „Miben nyilvánul meg, hogy a tied
is romlik? Talán rosszul látsz?” „Nem, hanem évekkel
ezelőtt, ha megláttam egy szép nőt, már el is
fogott a hév. Bezzeg most nézhetem órákig is! Nem
történik semmi.”
A kórházról is ment egy veszekedés, hogy az új
szárnyat hol építsük meg. Szanálni való épület helyére
kellett volna építeni. Kivételesen nem a megyén
keresztül, hanem közvetlenül a minisztériumból
kaptunk egy sokmilliós célzott támogatást az
építkezésre, melyet záros határidőn belül fel kellett
használni. Lejöttek az eü. minisztériumból megvizsgálni
a helyet. Én képviseltem a várost polgári
védelmi részről. A vasúttól nem volt meg a kellő
távolság, így nem építhették volna oda a kórházat,
ahol most áll. (Háború esetén ugyanis az első alkalommal
lebombázták volna a vasúttal együtt.) Nagy
vita kerekedett, félő volt, hogy lejár a határidő és
elveszik a pénz. Volt egy gimnáziumi iskolatársam,
aki a Honvédelmi Minisztériumban a műszaki osztály
vezetője lett. Lejött hozzám és arra kért, hogy
találjunk ki valamit, különben soha nem épül fel az
új kórház. Azt hiszem, a Szollár Pista volt akkor
már a kórházigazgató. Azt találtuk ki, hogyha nincs
is olyan épület, amit szanálni lehetne, de régi nővérszálló
alapjaira engedélyeztetni lehet a terveket. Én
pedig fittyet hányva a szabályoknak, eltekintettem a
vasútvonaltól való kötelező távolság betartatásától.
Szollár főorvos úr többször mondta utána, hogy:
„Lacikám! Ha te nem írod alá és nem intézed el,
akkor még ma sincs új kórházunk.”
KS: Mikor ment nyugdíjba?
CSL: 1983. január elsején mentem nyugdíjba a Polgári
Védelemtől.
KS: Köszönjük az érdekes beszélgetést! További
jó egészséget kívánunk!
Lőrincz László gépkocsivezető
(„Lefi”, „Prósza”, „Fittipaldi”)
(Lőrincz Laci jellegzetes figurája volt a mentőállomásnak
a ’80-as,’90-es években. Különlegesen jó
sofőr volt, pesti gyerek lévén pedig nagyon jól ismerte
a fővárost. 2007 óta Londonban dolgozik. Egyik
hazalátogatása alkalmával, 2014 februárjában találkoztunk
vele tótszerdahelyi otthonában.)
KS: Hogyan kerültél a mentőkhöz?
LL: 1961-ben születtem Budapesten, 1983-ig a Volánnál
dolgoztam sofőrként. Marika, a feleségem tótszerdahelyi
lány volt. Katonaság után 1984-ben jöttem
a kanizsai mentőállomásra dolgozni Bánfalvi
Laci bácsi helyére, 2002-ig dolgoztam a mentőknél,
aztán több külföldi próbálkozás után végül 2007-ben
Londonban kötöttem ki. Most angol banki alkalmazottakat
szállítok munkába és haza egy Mercedes
Sprinter kisbusszal (az ottani neve: „Shuttle Bus”).
Gyakran viszem őket kirándulni, esküvőre, bevásárolni
és a reptérre is.
KS: Tanultál angolul?
LL: Pár hónapos angol tanfolyam után már egész jól
megértettem magam. Könyvet, újságot most sem
tudok olvasni és egy színházban sem érteném meg,
hogy mit beszélnek a színészek, de a munkámmal
kapcsolatos szakkifejezéseket ismerem és ez egyelőre
elég. Megbecsülnek és szeretnek a munkahelyemen.
KS: Mesélj a mentős évekről!
LL: Nagy szám volt, amikor 1990-ben Szekszárdon a
Mentők Országos Természetjáró Találkozóján Zala
megye csapatával (dr. Tóth Péter, Andrasek Mátyás,
Simon Zoltán, Máthé Olivér, Lőrincz László) a második
helyet szereztük meg.
KS: Emlékszel sztorikra? Én úgy emlékszem rád,
hogy szeretted ugratni a munkatársaidat.
332g
LL: Igen, szerettem viccelődni. A fiúkkal az egyik
szórakozásunk az volt, hogy amikor mostuk a kocsit,
a slaggal bespricceltünk a mentőállomás WC-jének
lenyitott ablakán, így aztán kisebb zuhanyban volt
része a WC-ben ülő bajtársnak. Ez oda-vissza ment.
Emlékszem olyanra, hogy amikor új Nysa mentőért
mentük fel (120-140.000 lefutott km után új kocsit
kaptunk) magammal vittem Budapestre a 6 éves Adrienn
lányomat. Az új kocsi felvétele után első utunk
a Fővárosi Állatkertbe vezetett. A Róbert Károly
körúton két motoros rendőr elém állt, kérdezték,
hogy segíthetnek-e? Mondtam nekik, hogy persze,
így történt, hogy szirénázva, rendőri felvezetéssel
mentünk az állatkertbe a lányommal.
Marika, a feleségem gyakran vállalt mezőgazdasági
idénymunkát. Az egyik nyáron Bolyba ment kukoricát
címerezni. Egy harkányi mentőszállítás kapcsán
elhatároztam, hogy megkeressük. Tanai János ápoló
fönt ült a mentő tetején törökülésben, úgy kerestük a
Marikát a kukoricatáblában. Marika jól meglepődött,
amikor egyszer csak elé toppantam. Másnap szervizeltük
a kocsit a mentőállomáson, a többiek nem
tudták elképzelni hol a csudában jártunk vele, ugyanis
ujjnyi vastagon állt benne a por.
KS: Szerettél kompozni is…
LL: Igen, kevesen tudták, hogy a mentőt ingyen vitte
át a balatoni komp. Egyszer pestről a tranzitból Ajkára,
Siófokra és Pécsre kaptunk szállításokat. Tihanyban
szálltunk kompra, már jócskán a délután három
körül felhívtál mobiltelefonon, hogy hol járunk. (Te
voltál a szolgálatvezető.) Én mondtam neked, hogy a
Balaton közepén állok. „Micsoda???” – kérdezted.
„A kompon” – mondtam.
Cserfő Ferivel három elmebeteget szállítottunk
szintén a fővárosból a szélrózsa minden irányába.
Érden vettem a lányaimnak két husky kutyát. Igen
gyorsan jöttünk visszafelé, a Ferinek már minden
baja volt, mert a kis bolondok óbégattak, a kutyák
vonítottak, én meg ezerrel nyomtam a gázt. Egyszer
csak az egyik beteg előreszólt: „Mi vagy te? Fittipaldi?”
Utána rajtam maradt ez a becenév.
Szintén a Ferivel vesebetegeket vittünk a keszthelyi
művese állomásra. Visszafelé mondtam a Fefének,
hogy most elmegyünk az édesanyámhoz Siófokra.
Feri nem tudta merre vezet a visszafelé út és mivel
egy darabig a bal oldalon látta a Balatont, elhitte,
hogy valóban Siófokra megyünk. Egy darabig mondogatta
is, hogy: „Lefikém, ebből igen nagy baj lesz!
Seggbe leszünk rúgva! Pedig én szóltam!”
Kupeccel a Gyermek osztályról a rigyáci otthonba
szállítottunk egy csecsemőt. Kupec bement a szobába,
felkapott egy gyereket és gitározó mozdulatokkal
(ahogy szokta) végigtáncolt vele a folyosón, miközben
„Rock and roll!!” – énekelte. A roma szülők
döbbent arccal figyelték, hogy mit művel a gyerekükkel.
Már el is indultunk a kórházból, mikor Kanizsa
határában rádión ránk szóltak, hogy azonnal forduljunk
vissza, mert a Kupec összecserélte a gyerekeket
és a szülők feljelentették, hogy „a mentős elrabolta
a kisfiúkat”.
Kupec egyszer sántikálva jött be a mentőállomásra.
Kérdésemre, hogy mi történt vele, azt válaszolta,
hogy otthon belerúgott a zokniba. Hát elég fura képet
vághattam, de aztán kibökte, „Zokninak” hívja a
kutyáját!
KS: Hogy mennyire jó mentősofőr voltál, bizonyítja
az a 2002. október 10-én a Zalai Hírlapban
megjelent újságcikk is, mely tudósít a mentők,
tűzoltók, rendőrök vezetéstechnikai vetélkedőjéről,
ahol egyéniben a legjobbnak járó első díjat
hoztad el. Legyen ez a végszó, köszönöm a beszélgetést!
LL: Én is köszönöm, hogy megkerestetek.
332h
332i
Dr. óhidi Szigethy Károly
nagykanizsai kir. törvényszéki és vasúti orvos,
mentőorvos és neves balneológus
(1862–1933)
Böhönyén született 1862-ben Szigethy Károly és
Komáromi Paulina gyermekeként. Testvére dr. Szigethy
Elemér zalaegerszegi ügyvéd volt.
Egy korabeli újságcikk, mely a piarista diákok szövetsége
megalakulásakor (1925. július 1.) íródott,
beszámol arról, hogy az egyleti bizottságban dr. Szigethy
Károly is szerepel, a szövetség elnöke báró
Inkey József. Mivel csak az ott tanuló régi diákok
vehettek részt a szövetség munkájában, több mint
valószínű, hogy ő is a nagykanizsai piarista gimnázium
diákjaként végzett.
A mentők orvosa volt, sőt a tűzoltó testület tagja
1893-tól 1928-ig. 1902-től főállású mentőorvosként
dolgozott. 1905-től az Inkey-házban (Fő út 18.) lakott.
Elsősegélynyújtó oktatásai során bizonyára
nagy hasznát vette a Budapesti Önkéntes Mentő
Egyesület Igazgató főorvosa (dr. Bán S. István) által
írt „Első segély” c. 50 oldalas kiadványnak.
Társalapítója volt a nagykanizsai tüdőgondozó intézetnek,
mely 1916-ban indult a Királyi Pál utcában,
a József Főherceg Szanatórium Egyesület tagjaként.
A „Dispensair” (rendelőintézet) orvosai: dr. Országh
Lajos törvényszéki és járásorvos, dr. Szigethy Károly.
Az országban és a környékünkön is óriási a
TBC fertőzöttség. Szigethy doktor az elsők között
volt, aki tuberculinnal gyógyított és immunizált. A
Magyar Vöröskereszt Nagykanizsai Városi Választmányának
elnöki tisztségét is betöltötte 1927-től
1933-ig. Gróf Széchényi Emil országos elnök felhívására
csatlakoztak az országosan meghirdetett tuberkulózis
elleni propagandához. A Zalai Közlöny
1925. január 23-án megjelent számában arról olvashatunk,
hogy a József kir. herceg Szanatórium Egyesület
programjában szerepel: „A régebben lemondott
dr. Szigethy Károly és dr. Országh Lajos orvosok a
közeljövőben ismét el fogják foglalni helyüket, mert
minden remény megvan arra, hogy az egyesület 10
millió költséggel a gyulai szanatóriumtól Röntgenkészüléket
szerez, s így mi sem fog többé útjában
állni annak, hogy a tüdővész ellen minden erővel
harcoló egyesület a gondozása alatt álló betegeket a
gazdasági körülményekhez képest legtökéletesebb
kezelésben részesítse.” (Egy újságcikk szerint 1931-
ben Zala megyében 254 ember halt meg tuberkulózisban.)
A BÖME megalakulásának 60. évfordulója alkalmából
kiadott jubileumi Első segély füzet. Előszavában
a következő sorokat olvashatjuk: „Véres naplemente
tanúi voltunk. A módszeres emberölés kora járta.
Most azoknak a napja virrad, akik megcsömörlöttek
a sebek ejtésétől és a sebek gyógyításában keresik az
utat egy emberibb világ felé.”
332j
1912-ben Balatonmárián (B. máriafürdő, Rákóczi
u.2.) szállodát építtetett. A déli part úri közönségének
egyik első, színvonalas szállodája volt 36 szobával.
Park Szálló néven működött, hosszú évekig a hatholdas
szép park közepén, a tóparton. A korabeli hirdetés
külön felhívja a figyelmet 80 kabinos, a vízre
telepített új fürdőházára, kitűnő konyhájára s a pazar
kilátásra. Dr. Szigethy saját költségén tüdőbeteg gyerekeket
is nyaraltatott itt. Egy 1927-es térképen, mely
a „Herceg Festetics Tasziló által a Balatonmáriai
Fürdőegyletnek eladott terület” címet viseli, egyenesen
„Dr. Szigethy Károly Szanatóriuma” megnevezéssel
szerepel a terület, ill. az intézmény. A szocialista
időkben gyermeküdülőként szolgált, majd évekig
üresen állt. 2002-ben újította fel a németországi
Regens Wagner Közhasznú Alapítvány és ma fogyatékkal
élők otthona működik benne.
332k
Feleségét, Imreh Izoldát, a Keresztény Jótékonysági
Nőegylet és a nagykanizsai Szociális Misszió Társulat
szervezetének elnökét, a nagykanizsai róm.
kath. hitközség képviselőtestületének egyetlen női
tagját 1931-ben dr. Rott Nándor megyéspüspök előterjesztésére
XI. Pius pápa a „Pro Ecclesia et
Pontifice” (Az Egyházért és a Pápáért) arany érdemkereszttel
tűntette ki. (A keresztény egyház „lovagjainak”
adományozott kitűntetéshez díszes, névre szóló
oklevél is járt a pápa aláírásával.)
A pápai rendjelet XIII. Leo az ötven éves papi jubileumának
megünneplésére a római Vatikánban rendezett
kiállítás befejezte után, 1888-ban alapította. A
kitűntetést napjainkban is adományozzák az egyház
kiemelkedő híveinek
Egy fiáról tudunk, Aladárról, aki maga is orvos volt.
Dr. óhidi Szigethy Aladár nagykanizsai orvos a bel- és
idegbetegségek szakorvosa 1901-ben Nagykanizsán
született. Családjának XIV. századbeli nemességét a
belügyminiszter 1933-ban újból igazolta. Középiskoláit
Nagykanizsán, egyetemi tanulmányait bécsi és
budapesti egyetemeken végezte. Doktori oklevelét
Budapesten nyerte el. Eleinte az interakadémiai agykutató
intézetben a központi idegrendszer pórus- és
szövettanával foglalkozott, majd az egyetemi elmeklinika
díjtalan gyakornoka volt. Mint ilyen, szabadságolva
Németországban töltötte idejét 1929. április
havától 1934 márciusáig. Itt részben a schlesswigholsteini
tartományi ideggyógyintézetben egy főorvos
helyét, mint volontőr töltötte be, majd Konstanzban dr.
Büdinger szanatóriumában működött. Később a
Freiburg-breisgaui belgyógyászati klinika röntgenlaboratóriumában
dolgozott, majd az erlangeni egyetem
központi röntgen-intézetében működött, mint
volontőr tanársegéd. 1934-ben hazajött, szülővárosában
telepedett le. Élénk szakirodalmi tevékenységet
fejtett ki bel- és ideggyógyászati téren. Az 1940-es
években hunyt el. (Helga nevű lánya Nagykanizsán
született, jelenleg Németországban él.)
Dr. óhidi Szigethy Aladár fényképe Zala Aranykönyvében
1938-ból és dr. óhidi Szigethy Károly gyászjelentése
a Zalai Közlöny 1933. november 17-i
számából
332l
Dr. Szigethy Károly szobrának avatásáról szóló cikk
a Zalai Közlöny 1938. augusztus 17-i számában.
(Szerk. megj.: A szobornak jelen korban nem találtuk
nyomát az intézményben)
Források:
Zala Aranykönyve 1938,
Fenyvesi Újság 2009. március,
www.kepkonyvtar.hu,
www.balatonmariafurdo.hu,
Zalai Közlöny
332m

333
Rólunk írták
Ha szól a csengő...
Zalai Hírlap
1986
Írta: Luif Ibolya
Fényképek: Kiss Ferenc, Polgár Tamás
A kanizsai vezető-mentőtiszt,
Dombai Ferenc egész családja
az egészségügyben tevékenykedik.
Ő maga valamikor kórházi
műtősként kezdte, aztán átkerülve
a mentőszolgálathoz, szakápolói
képesítést szerzett, később
munka mellett elvégezte az
egészségügyi főiskola mentőtiszt-
képző szakát.
– Nem vagyunk orvosok, de önállóan megyünk
esetkocsival a hívások helyszínére, ahol gyakorlatilag
ugyanazt a munkát kell elvégeznünk, mint az orvosoknak.
Speciális képzésünk újra élesztésre, a betegek
sürgősségi ellátására, ennek érdekében gyógyszerezésre
és a műszerek használatára jogosít bennünket.
Persze a bajba jutott embereken nem csupán
technikai eszközökkel kell segíteni: az emberi hang,
a megnyugtató szavak legalább ilyen fontosak.
Ezt Dombai Ferenc különösen jól tudja, mivel két
évtizedes szolgálat után nemrégiben a másik oldalról
is megfigyelhette ezt a munkát: neki volt szüksége
ugyanis mentőre.
– Otthon lettem rosszul, s a jelekből gyorsan megállapítottam:
infarktusom van. Hívtam a mentőket, és
drukkoltam, hogy idejében érkezzenek – pedig tudtam,
hogy mindig mindent megtesznek ennek érdekében.
A kollégák és az intenzív osztály beavatkozása
mentette meg az életemet.
S, hogy szerepet játszhatott-e az infarktus bekövetkezésében
nem éppen nyugalmas foglalkozás?
– Elképzelhető, hogy az állandó stresszel járó
munka is hozzájárult – vélekedik a középkorú férfi. –
Tény, hogy az állandó készültség, a váratlan helyzetek,
a gyors diagnosztizálások és beavatkozások, az
azonnali döntések súlya állandó szorongást okoz az
embernek. Nagyon kell szeretni ezt a hivatást ahhoz,
hogy mindezt egy életen át elviselje valaki.
A kanizsai mentőtiszt ezek közé tartozik. Most,
hogy átmenetileg nem dolgozhat, előadások, tanfolyamok
keretében igyekszik továbbadni ismereteit.
Naponta benéz a mentőszolgálathoz is: hiányoznak a
kollégák, a „mentős légkör”. És persze nézi a csehszlovák
tévésorozatot...
– A filmbeli mentősök a riasztások után még teljes
nyugalommal befejezik megkezdett beszélgetésüket.
Nálunk ilyen nincs; ha szól a csengő, indulunk!
Valahol mindig várják őket
Négyen a 100 éves mentőszolgálat tagjai közül
Zalai Hírlap
1987
Írta: Luif Ibolya Rikli Ferenc
A centenáriumát ünneplő mentőszolgálat
kezdeti évei a történelem lapjaira
kívánkoznak. Nyúljunk most vissza
az 1930-as évekig. Ebben segítségünkre
van Piller Imre, a jó emlékezetű,
élénk memóriájú idős férfi, a
zalaegerszegiek első szakképzett
mentőápolója, aki ízes történetekkel avat be a megmosolyogtató,
vagy éppen elszomorító tényekbe.
Zalaegerszegi lakásán, a Tüttősy utca ötödik emeletén
találkozunk vele.
– A mentőszolgálat? Hát az volt az életem – kezdi.
– 1930-ban a Vármegyék és Városok Országos Mentő
Egyesületéhez kerültem Kapuváron. Innen 1941-
ben Erdélybe küldtek kórházi szolgálatra, majd Újvidékre
helyeztek. 1944. október 4-én jöttem Zalaegerszegre.
Mivel kocsink nem volt – elvitte a háború –, a
kórházba osztottak be, mint másodosztályú altisztet.
1947. május 15-én újra megalakult a mentőegyesület.
S hogyan éltünk? A kórházban kaptunk egy faházat
garázsnak. Ketten voltunk összesen a „mentők”, Farkas
Józseffel. Az első kocsink egy Magosix volt – jó
hideg, zötyögős. Mondták is: Magosix – hegyre nix.
Az első mentőállomás a megyei tanács udvarában
kapott helyet, innen kerültek mostani telephelyükre,
az Ady utcába.
S hogy mi minden történt még a szolgálati ideje
alatt? Jó utak csak imitt-amott voltak Nem egyszer
érkeztek haza derékig sárosan, vizesen a szolgálatból.
Feltéve, ha hazaérkeztek, mivel előfordult, hogy elmentek
hétfőn és vasárnap jöttek meg. Mert akkor
úgy volt, hogy ahova beteget vittek, onnan szabadon
irányíthatták őket a következő betegért. Így az ország
minden csücskében jártak.
S a feltételek? Annus néni – Piller bácsi felesége –
teszi már hozzá, hogy nem egyszer ő adott lepedőt,
mert a kismama olyan szegény volt, hogy ágyneműje
sem akadt. A mentőautóba pedig kis zsákocskákat
készített, mert az újszülöttnek kelengyét sem tudtak
adni.
Az életem 1971-ben változott meg. Jött a nyugdíj, a
pihenés – mondja Piller Imre.
Nem volt könnyű találkozni Jámbor
József mentőápolóval, aki immár 35
éve dolgozik a nagykanizsai mentőállomáson.
Amikor végül is az esti
órákban a készültségi helyiségben
elérjük, már több tucat kilométer
van mögötte.
334
Nálunk mindig követelmény volt és marad: a fegyelem,
az állandó tettrekészség – kezdi Jámbor József.
– Elvárás volt ez akkor is, amikor fiatal fejjel
ezt a pályát választottam. Bizony, az első időkben
tele voltam feszültséggel, néha talán féltem is, hogy
mit hoz a következő óra. Kevés volt a tapasztalatom.
Aztán sokat kellett tanulni: szaktanfolyamokon, továbbképzéseken.
– Mit érez ma, ha segélyhívás érkezik?
– Az előzetes ismeretek birtokában gyorsan végiggondolja
az ember, mit tehet majd. A helyszínre érve
aztán már mindennek jól kell menni. Emlékezetes
esetek? Nehéz bármiféle rangsort is felállítani, de az
biztos, hogy legkevesebb ezer szülést vezettem le,
nem egyszer a mentőautóban. Persze, volt olyan is,
amikor már nem tudtunk segíteni... A legmegrázóbb
élmény az, ha gyermekbaleset történik.
– S mi az, ami megváltozott a harmincöt év alatt?
– Sok minden, s jómagam is. Megöregedtem, kicsit
el is fáradtam. Tudja, a 12 és 24 órás szolgálatok –
legyen ünnep, vagy hétköznap – idegileg kifárasztják
az embert. Hamarosan nyugdíjba megyek. A feleségem,
aki szintén az egészségügyben dolgozott nővérként,
már nyugdíjas. Van két lányunk és három unokánk.
Most majd rájuk is több idő jut.
Itt a beszélgetés megszakad. Jámbor József indulni
készül, hogy egy művesés kislány – Budapestről
érkezett – minél rövidebb idő alatt a szülei otthonában
lehessen.
A fiatal mentőorvos-generáció egyik
tagja dr. Varró Margit. A Zala Megyei
Rendelőintézet intenzív szakorvosaként
került át a zalaegerszegi
mentőállomásra. Mercedes rohamkocsin
teljesít szolgálatot.
– Május 6. és 8. között nemzetközi
kongresszuson cseréltek eszmét a
mentéstudomány művelői. Mit eredményezhet egy
ilyen tanácskozás a gyakorlatban?
– A felszereltségünkön tulajdonképpen semmit
nem változtat, de szemléletváltozást hozhat. A mentőszemélyzet
többféleképpen is megítélheti adott
szituációban a beteg helyzetét. Az azonnali döntést
számos tényező motiválja, ám mindenképpen meghatározó
a beteg további sorsát illetően. Ezért nagyon
fontos a hatékony beavatkozás érdekében a tapasztalatok
megvitatása.
– Tulajdonképpen mi a mentőorvos feladata? Hiszen
minden eset más és más...
– A mentőorvos határozott fellépésével, megalapozott
ismeretével mindenképpen a sürgősségi ellátás
irányítója. Persze könnyű kimondani, ám a gyakorlatban
ez sok mindent jelent. Beteghez való híváskor
megnyugtatást ad a jelenlétünk a hozzátartozóknak.
De bekövetkezhet hirtelen halál, ilyenkor azonnal
kezdjük az újraélesztést. Ide tartozik az is, hogy amit
a nem szakértő, de jó szándékú beavatkozás elrontott,
azt lehetőleg rendbe tesszük. A beteget, balesetest a
megérkezésünkig olyan helyzetbe kellene hozni,
hogy ne romoljon az állapota. Szerencsére ismerek
olyan beteget – ma is él, egészséges, még leszázalékolva
sincs –, akit a környezete szakszerűen kezdett
újraéleszteni, mi így vehettük át, folytatva az élesztést,
sikerrel.
A lenti mentőállomás a megye egyik
legkorszerűbb, legfiatalabb ilyen jellegű
épülete. Itt dolgozik Petánovics
István gépkocsivezető is. Amire talán
legbüszkébb: két fia is követte őt a
mentőszolgálatnál.
– Huszonnégy éve kerültem a mentőkhöz
gépkocsivezetőként. Túl vagyok már az egymillió
balesetmentes kilométeren – pergeti vissza az
elmúlt éveket. – Természetesen nemcsak a vezetés a
feladatunk. Ha sürgős, a háznál, vagy a kocsiban
segédkezünk a szülésnél is. Kézre adjuk az ollót, a
köldökcsipeszt, a steril gézlapot, s a baba kelengyéjét
is mi adjuk fel.
– Mennyire fárasztó a szolgálat?
– Az egykori Lenti járás alkotja a körzetünket. Szerencsére
a mi vidékünkön nem történik sok közúti
baleset. Munkánk zömét a betegszállítás teszi ki. Sok
idős embert viszünk kontrollra – néha talán nem is
indokoltan. Számukra nem egyszer mi vagyunk az
egyetlen rendszeres kapcsolat a világgal. Beszédesek,
kedvesek. Jóízűen diskurálunk a kórházig, rendelőintézetig.
Mondják ugyan olykor, hogy jobb lenne már
meghalni valójában nagyon ragaszkodnak az élethez.
Érezni ezt szorításukból. amikor nyakunkat átölelve
segítjük őket a kocsiba.
Mint a tenyerét, úgy ismeri a terület minden községét,
utcáját. A gond csak az, hogy hiányosak a házszámtáblák,
amiket különösen éjszaka megérnek
böngészni. Közben pedig valahol türelmetlenül várják
őket...
Újabb súlyos baleset
AUTÓPÁLYA Megint román gépjárművek kerültek
bajba
Zalai Hírlap
2009. szeptember 1. 204. szám 1. oldal
Nagykanizsa – Tegnap újabb baleset történt az M7-es
autópálya zalai szakaszán. Ezúttal két kisteherautó
ütközött egymásnak, melyek utasai – a vasárnap hajnali
buszbalesethez hasonlóan – most is románok
voltak.
Újabb borzalmas fotókat vagyunk kénytelenek közölni,
tegnap ugyanis ismét baleset történt: az M7-es
autópálya zalai szakaszán két kisteherautó ütközött.
335
A vasárnapi buszbalesethez hasonlóan, az érintettek
ez esetben is román állampolgárok voltak, ám tegnap
egy életveszélyes sérültje is volt a karambolnak. Mint
azt megtudtuk: a kanizsai tűzoltókat pár perccel délután
fél kettő előtt riasztották.
– A Budapest felé vezető oldalon, a kanizsai lehajtó
közelében történt a baleset – tájékoztatott Horváth
István tűzoltó. – A rendőrök és a mentősök már a
helyszínen voltak, mikor kiérkeztünk, az összetört
kisteherautó egyik utasának addigra már be is kötötték
az infúziót. A férfinek a lába szorult be a járműbe,
ezért először kifeszítettük az ajtót, majd feszítőhengerrel
toltuk meg a karosszériát, hogy ki lehessen
venni a sérültet. A román férfi végig a tudatánál volt,
kiabált, jajgatott.
Lapunk információi szerint az anyósülésen utazó
román férfinek mindkét combja eltörött. (Bővebben a
4. oldalon Sztrádabaleset... címmel.)
Tűzoltók és mentősök szabadították ki a kisteherautóból
a beszorult és életveszélyes sérüléseket szenvedett
férfit, akinek eltörött mindkét combja, és egyéb
súlyos sérüléseket is szenvedett – Fotó: Varga
György
Súlyos balesetek sora az M7-esen – de ki rendezi a
károkat?
Zalai Hírlap Online
2009. szeptember. 1. kedd
Szerző: ZH
Nagykanizsa – Tegnap újabb baleset történt az M7-es
autópálya zalai szakaszán. Ezúttal két kisteherautó
ütközött egymásnak, melynek utasai – a vasárnap
hajnali buszbalesethez hasonlóan – most is románok
voltak.
A hét első napján ismét baleset történt: az M7-es
autópálya zalai szakaszán két kisteherautó ütközött.
A vasárnapi buszbalesethez hasonlóan, az érintettek
ez esetben is román állampolgárok voltak, ám tegnap
egy életveszélyes sérültje is volt a karambolnak.
Tűzoltók sérültet szabadítanak ki az M7-es autópályán
Nagykanizsánál
Mint megtudtuk: az Állami Autópálya Kezelő Zrt.
ilyen balesetek esetében köteles 24 órán belül megkezdeni
a károk helyreállítását, függetlenül attól,
hogy sikerül-e a vétkes sofőrtől, pontosabban a biztosítójától
behajtani a helyreállítás költségeit. Winkler-
Virág András kommunikációs vezető elmondta: az
elmúlt egy év tapasztalata szerint a balesetek fele jár
együtt valamilyen biztosítási eseménnyel, amikor
kártérítési igényük is van. S hogy az utóbbit kinek
nyújtják be, s miként tudják rendezni, ez nagyban
függ attól, hogy mi történt, s egyáltalán ott van-e
még a helyszínen a károkozó. – Az esetek többségében
még a helyszínen találjuk a károkozót, s az ő
kötelező biztosításának a terhére történik a helyreállítás
– így Winkler-Virág András, kiemelve: az Állami
Autópálya Kezelő Zrt. automatikusan helyreállítja a
pálya eredeti állapotát, ami balesetbiztonsági szempontból
nagyon fontos.
Vasárnap egy busz borult fel az M7-esen
336
Minden egyes műveletnek megvan az úgynevezett
alapára, tudják, hogy mennyibe kerül egy méter korlát,
egy négyzetméter füvesítés, rézsű-helyreállítás,
aszfaltozás stb., mert az egységárakat a biztosítóval
megállapodott mértékben lefektették.
– A kárfelvételt igyekszünk a károkozóval aláíratni,
s így az elszámolás egyszerűen a biztosítón keresztül
történik – folytatta. – A nagyobb balesetek a
természetüknél fogva olyanok, hogy ott jelen van a
károkozó. Ha pedig nincs jelen, mert például csak
egy kicsit nekiment a korlátnak, s továbbhajtott, ezek
az olcsóbb káresemények, melyeknek nincs fedezete,
de az autópálya költségvetése el tudja viselni.
Az már inkább gondot okoz, ha a vétkes sofőrnek a
kötelezője sincs meg. Akkor rendőrségi ügy lesz belőle,
s a biztosítók által létrehozott biztosítási alapból
történik a kártérítés.
Pár hete az M7-es Sávolyhoz közeli szakaszán is
egy román és egy horvát kamion ütközött össze, s
amellett, hogy letarolták a szalagkorlátot és megrongálták
a vízelvezető árkot, az egyik kigyulladt, s beleégett
az aszfaltba.
– Az, hogy ilyenkor mennyi idő alatt tudjuk helyreállítani
a károkat, mindig műszaki kérdés, ám az
nem, hogy mennyi időn belül kell megkezdeni – szögezte
le Winkler-Virág András, aki szerint gyakorlatilag
azonnal elkezdődik az elhárítás. – Az autópályakezelő
útellenőrei naponta négyszer bejárnak minden
pályaszakaszt, így nem csak a balesetek folytán bekövetkezett
hibákról tudnak. Tehát ha például valahonnan
elloptak egy táblát, leesett vagy megrongálódott,
a hibák elhárítása azonnal megkezdődik. Azok a
rutinfeladatok, amelyek a rézsű-helyreállítást, vagy
korlátpótlást, illetve cserét illetik, automatikusan
működnek. Ha olyan speciális probléma van, mint a
sávolyi, amikor beleég a jármű egy része az aszfaltba,
az már hosszabb történet, de ott is meg kell hozni
az azonnali intézkedéseket. Jól láthatóan bójákkal el
kell terelni a részt, s elindítani azt a folyamatot,
melynek végén a vállalkozó kicseréli az aszfaltot.
Mint kiderült: az ÁAK Zrt. baleset biztonsági csoportja
minden halálos baleset helyszínére kimegy, s
felkeresi azokat a gócpontokat is, amikor több baleset
vonatkozik ugyanarra a szakaszra. Megvizsgálják,
hogy mi okozhatja a baleseteket, majd javaslatot
tesznek arra, hogy az előírtakon felül mit lehetne
még tenni – plusz figyelemkeltő táblák, felfestések –
a megelőzés érdekében. Zalában például az M70-es
autóúton is ilyen plusz jelzésekkel élnek.
A tegnapi baleset két sofőrjét tegnap ki is hallgatták
a rendőrök. Információink szerint Spanyolország
nyugati csücskéből utaztak hazafelé Romániába. Az
ütközés vélhetően azért következett be, mert mindkét
jármű sofőrje az autópálya kijáratát figyelte azért,
hogy lekanyarodva matricát vegyenek.
Kisbusz borult az oldalára a 61-esen
Zalai Hírlap Online
2010. január. 12. kedd
Szerző: MTI/AP
A 61-es úton Pogányszentpéter határában a jeges
úton egy osztrák rendszámú, magyarokat szállító
kisbusz lecsúszott az útról és oldalára borult.
Mentők és tűzoltók dolgoznak annál a balesetnél a
61-es úton Pogányszentpéter határában, ahol előzőleg
a jeges úton egy osztrák rendszámú, magyarokat
szállító kisbusz lecsúszott az útról és oldalára borult
– MTI Fotó: Varga György
A balesetben két személyt a tűzoltók szabadítottak
ki, a helyszíni információ szerint közülük egy fő
súlyos sérülést szenvedett.
A pogányszentpéteri balesetben két személyt a tűzoltók
szabadítottak ki, a helyszíni információ szerint
közülük egy fő súlyos sérülést szenvedett – MTI Fotó:
Varga György
337
Hogy sötétben is megtalálják a címet
A Nagykanizsa és Térsége Mentőalapítvány hasznos
készülékekhez jutott
Zalai Hírlap Online
2010. január. 29. péntek
Szerző: Horváth-Balogh Attila, ZH online
Nagykanizsa – Csak nemrég alakult meg a helyi
mentőszolgálat támogatására létrehozott alapítvány,
máris vásárolhattak két GPS-készüléket a beérkezett
felajánlásokból.
A Nagykanizsa és Térsége Mentőalapítvány azért
született meg, hogy a mentősök munkájával szimpatizáló
támogatók rajta keresztül segíthessék a kanizsai
mentőállomás eszközparkjának fejlesztését, az
elsősegélynyújtáshoz kapcsolódó ismeretek terjesztését.
Ténai Péter kuratóriumi elnöktől megtudtuk, az
alapítványt egy civil, ám az egészségügyhöz sok
szállal kötődő magánszemély, Kalmár Anikó hozta
létre, a kuratóriumnak pedig 5 mentődolgozó és 1
kórházi rezidens orvos a tagja. Mint azt Ténai Péter
elmondta: céljuk, hogy az alapítványon keresztül
befolyó támogatások révén beszerezhessék a legújabb
eszközöket, berendezéseket, illetve pótolhassák
a meglévőket. Hozzáfűzte, bár az Országos Mentőszolgálat
is mindent megtesz a megfelelő technológiai
színvonalért, a segítség soha sem árt. Például szükség
lenne még egy GPS-re, s akkor teljessé válna a 4
kocsiból álló járműpark ilyetén felszereltsége. Nemrég,
januárban vásárolhattak két, összesen 50 ezer
forint értékű készüléket – már az alapítvány számlájára
érkező támogatások, felajánlások révén.
Horváth Balázs gépkocsivezetőnek nagy segítséget
jelent a GPS – Fotó: Szakony Attila
– Főleg éjszaka, s leginkább a falvakban vesszük
hasznukat, amikor a sötétben nem látni jól az
utcanévtáblákat – már ha vannak, hiszen sok helyütt
hiányoznak is – magyarázta Ténai Péter.
Hozzátette, a technikai fejlesztésen túl szeretnének
az elsősegély-oktatásból is nagyobb szerepet vállalni,
hiszen úgy látják: erre komoly igény mutatkozik.
Értékes adomány a kanizsai mentőknek
Zalai Hírlap Online
2010. június. 4. péntek
Szerző: Szalabán Attila
Jelentős értékű felszereléshez jutottak a nagykanizsai
mentősök a közelmúltban.
A Nagykanizsa és Térsége Mentő Alapítvány által
összegyűjtött adományokból egy bárhol, elsősorban
törött végtagok rögzítésére felhasználható vákuum
sínkészlettel, valamint légútbiztosítási orvosi eszközökkel
gyarapodott a kanizsai mentőállomás felszerelése.
Mint azt Ténai Péter, az alapítvány elnöke, és
Kalmár Anikó alapító, kuratóriumi tag elmondta, az
új, értékes eszközöket a rohamkocsiban használják -
a sínkészletre évente legalább 100-200 alkalommal
van szükség, míg a légutak biztosítását szolgáló
lapocokat napi rendszerességgel alkalmazzák a mentősök.
Bált rendeznek a mentők javára
Zalai Hírlap Online
2010. október. 27. szerda
Szerző: Szalabán Attila
Az idei megalakulás óta eltelt időben is számos
eredményt ért el a Nagykanizsa és Térsége Mentőalapítvány
– hangzott el a szervezet minapi kuratóriumi
ülésén.
Mint arra Ténai Péter, az alapítvány kuratóriumának
elnöke rámutatott, támogatóiknak köszönhetően már
eddig is több értékes műszerrel tudták gyarapítani a
Nagykanizsán és térségében dolgozó mentők felszerelését;
többek között vákuumsín-készletet, valamint
a légutak szabaddá tételét segítő eszközt adtak át
számukra.
– Szervezetünk november 20-án, a zalasárszegi
Csányi vendéglőben alapítványi bált rendez, melyen
a Karawanka együttes ad majd műsort – árulta el
Ténai Péter. – Terveink szerint a bevételből újabb
eszközöket vásárolnánk, a mentőautókban ugyanis
nagy szükség lenne modern motoros szívókra, további
vákuumsín-készletekre, égési kötszercsomagokra,
és amiről csak álmodunk egyelőre: két korszerű
defibrillátorra.
338
Brutális ütközés az M70-es halálúton: az Audi és a
Skoda sofőrje sem élte túl
Zalai Hírlap Online
2010. november. 18. csütörtök
Frissítve: 2011. február. 25. péntek
Szerző: Gyuricza Ferenc, ZH online
Az M70-es autóút Murarátka és Letenye közti szakaszán
egy Audi A6-os kombi és egy Skoda Octavia
típusú személygépkocsi frontálisan ütközött szerda
reggel 7 órakor. A balesetben a Skoda román és az
Audi osztrák sofőrje is életét vesztette. A rendőrség a
helyszínelés idejére az M70-es autóút érintett szakaszát
lezárta.
A halálút újabb áldozatai
Két áldozatot követelt az a baleset, amely szerda
reggel hét órakor történt az M70-es autóút Murarátka
és Letenye közötti szakaszán. A frontális ütközésben
egy román és egy osztrák állampolgár – mindketten
viszonylag fiatalok – hunyt el.
Sokszor leírtuk már, az M70-es autóút megyénk
egyik legveszélyesebb szakasza, ahol átadása óta
számos baleset történt. Ebben bizonyára a mindössze
18 kilométer hosszúságú út sajátossága is közrejátszik,
ugyanis hol kétszer két, hol kétszer egy sávon
közlekedhetünk rajta, s mindez még a tapasztalt sofőröket
is megtéveszti. A szerdai karambol olyan szakaszon
történt, ahol az úttest kétszer egy sávosra
szűkül.
Kiszakadt a Skoda motorja – Fotó: Gyuricza Ferenc
Az ütközés erejét mutatja, hogy a roncsok több tíz
méter hosszan szóródtak szét, s a két gépkocsi is
mintegy ötven méteres távolságban állt meg egymástól.
Az elénk táruló látvány döbbenetes, a román
rendszámú Skoda Octavia eleje és bal oldala szinte
teljesen hiányzik, a személyautó kiszakadt motorja az
úttesten. A halott sofőr még bent a járműben, egy
fekete nylon takarja a kíváncsiskodó szemek elől.
A másik gépkocsi, egy osztrák rendszámú Audi
kombi sofőrjének életéért még küzdenek a mentők.
Újraélesztik, hívják a mentőhelikoptert, ám mire a
gépmadár a helyszínre ér, a fiatalember szervezete is
feladja a küzdelmet.
A látottak alapján az tűnik a legvalószínűbbnek,
hogy az egymással szemben haladó személyautók
valamelyike megcsúszhatott, talán ezért sodródott át
a szemközti sávba. A román férfi tartott Szlovénia
felé, az osztrák Letenye irányába haladt. Hogy melyikük
tért át a másik sávba, s hogy mi okozta a végzetes
ütközést, annak megállapítása a szakértők feladata
lesz.
Grafika: Urbanics Pál
Az Audi eleje eltűnt, miután frontálisan ütközött a
Skodával az M70-es autóúton – Fotó: Gyuricza Ferenc
– Éppen dolgozni mentem, amikor értesültem a balesetről
– mondja kérdésünkre dr. Bicsák György, a
nagykanizsai Kanizsai Dorottya Kórház traumatológusa,
aki segített a mentőknek az osztrák férfi újraélesztésében.
– Mindketten többszörös törést és valószínűleg
súlyos belső sérüléseket szenvedtek. A Sko339
da sofőrje az ütközés pillanatában elhunyt, de a másik
férfi sérülései is olyan súlyosak voltak, hogy szinte
nem maradt remény az újraélesztésre, mégis mindent
megtettünk érte, több mint egy órán át próbáltuk
érte, több mint egy órán át próbáltuk reanimálni.
A baleset miatt az M70-es érintett szakaszát órákra
lezárták. A forgalmat a letenyei és a muraszemenyei
lehajtók között a 7538-as útra terelték. Az útzárat
késő délelőtt oldották fel. A balesetről a Zala megyei
rendőrfőkapitányság sajtóreferense, Salamon Róbert
alezredes rövid közleményt adott ki, mely szerint
halálos közúti közlekedési baleset történt szerdán
reggel az M70-es autóúton. A rendelkezésre álló
adatok alapján hét órakor egy Audi A6 kombi és egy
Skoda Octavia típusú személygépkocsi a 4+650-es
kilométerszelvényben egymással összeütközött. A
baleset következtében a Skoda Octaviát vezető
moldáv származású román állampolgárságú férfi a
helyszínen azonnal elhunyt. Az Audit vezető osztrák
férfi életéért a helyszínre érkező mentőhelikopter
személyzete egy órán át küzdött, de olyan súlyos
sérüléseket szenvedett, hogy a helyszínen szintén
elhunyt. A baleset helyszínelése idejére a rendőrség
az M70-es autóút érintett szakaszát teljes szélességében
lezárta.
A rendőrség a baleset helyszínelésének időtartamára
az M70-es autóút érintett szakaszát teljes szélességében
lezárta – Fotó: Gyuricza Ferenc
Az Autópálya Kezelő Zrt. nem tartanak szükségesnek
további óvintézkedéseket
Az Állami Autópálya Kezelő Zrt. a már meglévők
mellett nem tervez további intézkedéseket a zalai
„halálútként” elhíresült szakaszon – jelezte érdeklődésünkre
Béni Gyöngyi kommunikációs vezető, aki
azt is elmondta: egyébként az őszi idő beköszöntével
megnőtt a halálos kimenetelű autóbalesetek száma az
ország gyorsforgalmi útjain, különösen az autóutakon.
– Egész nyáron országosan jól alakult a baleseti
statisztika, ám a közelmúltban negatív tendenciába
fordult – mondta a kommunikációs vezető. – Több
lett a frontális ütközések száma is. Ezzel együtt a
halálos végűek számát tekintve az M70-esnél is roszszabb
a helyzet az M15-ösön és az M19-esen – tette
hozzá.
Azon kérdésünkre, hogy vajon az M70-es megépítése
óta bekövetkezett tragédiák nem indokolnak-e
komolyabb megelőző lépéseket, azt válaszolta: a
szakaszon áthaladó napi 10 ezer jármű miatt a már
meglévők mellett nem tartanak szükségesnek további
óvintézkedéseket.
Merthogy számos tábla, útburkolati jel figyelmeztet
arra, hogy a sztráda autóúttá szűkül, a teherautóknak
pedig megtiltották az előzést – véleménye szerint a
gépkocsivezetőknek kellene figyelmesebben közlekedni,
ugyanis még mindig számos baleset forrása a
gyorshajtás.
Pál Józsefné, Murarátka polgármestere érdeklődésünkre
azt mondta, az M70-es megtévesztő, akik nem
ismerik a körülményeket, idegenek, azoknak fel sem
tűnik, hogy immár nem az autópályán hajtanak. Ezt
szerinte az is alátámasztja, hogy az itt elhunytak
többsége külföldi állampolgár.
– Az a véleményem, hogy ez a szakasz nagyon
rossz megoldás, hibás tervezés – szögezte le. – El
lehetne játszani a gondolattal, hogy esetleg kistérségi
szinten, a polgármester kollégákkal együtt fellépjünk
az ügyben, ám ilyen tervről még nem hallottam. De
mit is érnénk el vele? Utat mi nem tudunk építeni...
Új eszközökkel gyarapodtak a mentőállomások
Zalai Hírlap Online
2011. február. 7. hétfő
Szerző: Horváth-Balogh Attila
Egymillió forinttal támogatta a mentőszolgálatot a
Szabadics Zrt. A jelentős összegből vásárolt műszerek
átadására péntek délelőtt került sor a nagykanizsai
mentőállomáson.
A vállalkozás a karácsonyi reprezentációra szánt
összeget még az év végén ajánlotta fel a Nagykanizsa
és Térsége Mentőalapítványnak, mely a pénzt a zalakarosi
és nagykanizsai mentőállomás eszközfejlesztésére
fordította.
– A cég által tett felajánlásból az alapítvány olyan
dolgokat vett, amikre tényleg nagy szükség van –
mondta el Tanai János, a nagykanizsai mentőállomás
vezetője. – Vákuumsín-, illetve rögzítőkészlet, úgynevezett
gerinchordágy, motoros szívóberendezés,
sürgősségi olló és intraosszeális tű került a mentőállomások
eszköztárába.
A leginkább egy nagy műanyag tasakra hasonlító
vákuumsínnel, mint egy párnával lehet körülölelni a
sérült végtagot. A levegő kiszivattyúzásával a rögzítő
szinte a betonéhoz hasonló keménységet vesz fel. A
gerinchordágy hosszában kettévehető, ezért szűk
helyekről is könnyen ki lehet vele „manőverezni” a
340
pácienst. De főleg gerincsérülteknél hasznos, amikor
a mozgatás rizikós – a két ágyfelet az egyik, majd a
másik oldalról becsúsztatják a beteg alá és összekapcsolják.
A motoros szívóberendezéssel lenyelt tárgyakat
lehet a légutakból könnyen és gyorsan eltávolítani,
a sürgősségi olló meg szinte bármit elvág. Az
intraosszeális tűvel pedig közvetlenül a csontvelőbe
juttatható a gyógyszer, ami főleg a keringés leállása
esetén hasznos.
A kívülálló számára roppant érdekes eszközöket pénteken
vették át a mentőszolgálat szakemberei – Fotó:
Horváth-Balogh Attila
A támogatást Kovács Tamás, a Szabadics Zrt. vezérigazgatója
adta át.
– Állampolgárként felháborít, hogy alapvető állami
feladatokra nincs elég pénz, s a hiányzó összeget
alapítványokon keresztül kell pótolni. Immár 3. éve
jótékonykodunk karácsonyi ajándékozás helyett, idén
úgy gondoltuk, a mentők munkájához nyújtunk egy
kis segítséget – mondta.
A szimpatizánsok segítségét remélik
A Nagykanizsa és Térsége Mentőalapítvány azért
született meg, hogy a mentősök munkájával szimpatizáló
támogatók rajta keresztül segíthessék a mentők
eszközparkjának fejlesztését – mondta Ténai Péter
kuratóriumi elnök. Céljuk, hogy az alapítványon
keresztül beérkező támogatások révén a lehető legmodernebb
berendezéseket szerezhessék be. További
feladataik közt említette még az elsősegélynyújtáshoz
kapcsolódó ismeretek széles körű terjesztését is.
Veszélyben: Nagykanizsa rohamkocsi nélkül maradt
Zalai Hírlap Online
2011. április. 15. péntek
Szerző: Szalabán Attila
Egy váratlan főigazgatói utasítás értelmében március
22-től nem működik rohamkocsi a kanizsai mentőállomáson.
Erről pénteki sajtótájékoztatóján beszélt
Péntek László, a megyei közgyűlés egészségügyi
bizottságának tagja.
A Jobbik politikusa rámutatott: bár az egészségügyi
szakállamtitkár totális sikerként értékelte a Széll
Kálmán Terv egészségügyet érintő részeit, rengeteg
pénzt vontak el az Országos Mentőszolgálattól most
főigazgatói utasításra lépett életbe a Kanizsát és térségét
súlyosan érintő döntés, melyet szakmailag
semmi sem indokol.
Péntek László rámutatott: a rohamkocsi lényegesen
nagyobb esélyt biztosít a bajba kerülteknek, hiszen
nagyobb gyógyszerkészlet, hordozható lélegeztetőgép
és mobil defibrillátor is van a fedélzetén. Márpedig
a kanizsai mentőállomás területéhez tartozik az
M7-es autópálya, a 7-es főút és a halálútként is emlegetett
M70-es gyorsforgalmi út, s egy súlyosabb közlekedési
balesetnél nem mindegy, hogy milyen
felszereltségű mentő érkezik a helyszínre.
Életmentő adomány a nagykanizsai mentőállomásnak
Zalai Hírlap Online
2011. július. 20. szerda
Szerző: Szalabán Attila
A városból és térségéből összegyűlt adományokból
közel másfél millió forint értékű egészségügyi eszközöket
adott át szerdán az Országos Mentőszolgálat
Alapítvány a nagykanizsai mentőállomásnak.
Félautomata defibrillátor, lélegeztető, ikerpumpa a
légutakban rekedt váladék leszívására, a vér oxigéntelítettségét
mérő készülék, speciális mentőolló, vákuum
matrac, valamint vérnyomásmérő. Ezen eszközök
alkották azt a csomagot, melyet szerdán adott át
a nagykanizsai mentőállomáson Kalmár Klára, az
Országos Mentőszolgálat Alapítvány irodavezetője.
– A városból és térségéből rengeteg adományt kaptunk
magánszemélyektől kezdve vállalkozókig nagyon
sok embertől, így gyűlt össze a pénz a csomag
összeállítására – magyarázta Kalmár Klára. – Örömmel
hoztuk az eszközöket, hiszen a mentőknél mindig
szükség van fejlesztésre, vagy legalább az amortizálódó
felszerelés pótlására.
341
Az Országos Mentőszolgálat Alapítvány nevében
Názer Edit (balról) és Kalmár Klára adta át az értékes
eszközöket Tanai Jánosnak – Fotó: Szakony Attila
A kanizsaiak részéről Tanai János, a mentőállomás
vezetője köszönte meg az értékes csomagot az állomás
kollektívája, valamint az általuk évente ellátott
mintegy 5-6 ezer beteg nevében. Hangsúlyozta: minden
eszköznek örülnek, de a mostani csomagból különösképp
a defibrillátor értékes a számukra, hiszen
az jelentősen hozzájárul a helyszíni újraélesztés sikeréhez.
Mint elhangzott, a kanizsai mentők felszerelése
az adománynak köszönhetően nagyon jónak tekinthető,
ám egy sürgősségi lélegeztetőkészülékre
még szükségük lenne.
A bál bevételéből a mentőautók felszereltségét
szeretnék javítani
Zalai Hírlap Online
2011. november. 10. csütörtök
Szerző: Horváth-Balogh Attila
November 18-án ismét jótékonysági bált rendez a
Nagykanizsa és Térsége Mentőalapítvány. A bevételből
a hagyományoknak megfelelően a mentőautók
felszereltségét javítanák.
A bálra este fél héttől kerül sor a sormási István Fogadóban
– tájékoztatta lapunkat Kalmár Anikó, az
alapítvány életre hívója. Mint elmondta, idei célkitűzésük
egy hordzsák beszerzése, ami nagy súlyú betegek
mozgatásakor, több emeletes házból történő szállításkor
jön jól. Még mindig nincs defibrillátor minden
autóban és a vérnyomásmérők, a pulzoxyméterek
is gyorsan avulnak, így folyamatos cseréjük szükséges.
Kalmár Anikó hozzátette: nemcsak a bálra várnak
résztvevőket, hanem örömmel vennék cégek,
vállalkozások támogatását is.
Ha a pénzért mentőznénk, már nem lennénk itt...
Zalai Hírlap Online
2011. november. 29. kedd
Szerző: Pásztor András
Évente több ezer kiszolgáltatott emberen segítenek,
olykor a szó szoros értelmében életet mentenek. A
zalai mentők alázata példaértékű lehet, éppen ezért a
Zalai Hírlap úgy döntött: idén azokon szeretne segíteni,
akik évközben másokon segítenek. A karácsonyi
adománygyűjtést is ennek jegyében hirdetjük meg, s
reméljük, hogy népes olvasótáborunk ismét a jó ügy
mögé áll.
A Pannon Lapok Társaságához tartozó napilapok
(Zalai Hírlap, Vas Népe, Veszprémi Napló, Fejér
Megyei Hírlap, Dunaújvárosi Hírlap) minden esztendőben
meghirdetik immár hagyományos karitatív
karácsonyi akciójukat.
A ZH szerkesztősége úgy döntött: idén a zalai mentők
munkafeltételeinek javításához, felszerelésük
korszerűsítéséhez kér segítséget olvasóitól. Azért,
hogy pontos képet kapjanak a mentők áldozatos
munkájáról, azokról, akiknek segítségére bármelyikünknek
bármikor szüksége lehet, a következő hetekben
több cikket is készítünk. Elsőként a kanizsai
mentőállomáson jártunk.
– Gyertek be, nézzetek körül a bázison! – invitált
Tanai János, a kanizsai mentőállomás vezetője. –
Irodák, pihenőszoba, konyha, szociális helyiségek.
Kicsit puritán, de így is jobb állapotok uralkodnak,
mint sok más mentőállomáson.
S. Horváth László mentőtiszt éppen azt mutatja, miként
lehet valakit újraéleszteni menet közben – Fotó:
Szakony Attila
342
Mi tagadás, a kanizsai mentőállomás leginkább egy
munkásszállóra emlékeztet, kicsit szedett-vedett, de
azért barátságos. A pihenőszobában kopottas fotelek,
régi íróasztal és szék. Az egyetlen luxus a tévé, a
pénzt a csapat dobta össze rá. Az étkező hasonló
képet mutat, elkelne egy új konyhaszekrény.
– A mellékhelységben ne nézzetek be! A két piszoár
közül jelenleg egyik sem üzemel – mondta Tanai
János, aki hozzátette: nem szeretne panaszkodni, az
ugyanis nem jellemző a mentőkre. – Megmutatom
inkább a mentőjárművet, azokat a műszereket, berendezéseket,
melyekkel dolgozunk. Három mentő
gépkocsival, illetve egy esetkocsival rendelkezünk.
Ez utóbbi felszereltsége egy mobil intenzív osztályéhoz
hasonló. A három mentő gépkocsi ugyan alacsonyabb
felszereltségű, de defibrillátor, infúziós szerelékek,
törésrögzítő ezekben is rendelkezésre áll.
– Remélem, azért jövőre kapunk egy új kocsit, az
egyik Toyota ugyanis bőven leszolgálta már az idejét
– fűzte hozzá Sipos Tamás gépkocsivezető, aki elárulta:
a 12 éves jármű eddig 727 ezer kilométert
futott.
Úton a segítség: 24 órás készenlétben vannak – Fotó:
Szakony Attila
– Ha nincs tömeges karambol, márpedig az viszonylag
ritkán fordul elő, elég nyugis a hét vége,
főként rosszullétekhez, illetve balesetekhez hívnak
minket – magyarázta S. Horváth László mentőtiszt.
Vasárnap délelőtt két riasztásunk volt, először egy
szerencsétlenül járt férfit kellett bevinni a kórházba,
aki megvágta magát a flexel. A másik egy epilepsziás
beteg volt, aki rohamot kapott.
Persze a vasárnapiaknál súlyosabb esetekben is volt
már része a kanizsai mentőknek.
– Naponta szembesülünk az élet mulandóságával,
de egy gyermek halála a legborzasztóbb – szögezte le
a mentőtiszt, majd hozzátette: ha valakit sikerül
megmenteni a halál torkából, az semmihez sem hasonlítható
lelki töltést ad.
– Ezt én is alá tudom támasztani – folytatta Tanai
János, aki a mai napig emlékszik arra a csöpp kislányra,
akit kétszer is sikerült újraélesztenie.
A pihenőidőben nem árt gyakorolni az újraélesztést –
Fotó: Szakony Attila
– Emlékezetes esetem nekem is van – vette át a
szót Andrasek Mátyás, aki 35 szolgálatban töltött
évével az egyik legidősebb mentőápoló a kanizsai
csapatban. Az első riasztásaim egyike volt, mikor
egy kisbabát segítettem a világra útban a kórház felé.
Akkoriban sokkal gyakoribb volt a mentőkocsiban
levezetett szülés, hiszen a többségnek nem volt autója.
Persze vannak rázós esetek is. Nem egyszer előfordult,
hogy a helyszínre érkező mentőket megtámadják,
szóban vagy tettleg inzultálják. A legbosszantóbb
azonban a vaklármaszerű riasztás, hiszen így
elvész a lehetősége annak, hogy időben segítsenek
egy valóban bajba jutott emberen.
S, hogy mindezért mi a fizetség? Kényes kérdés, de
nincs mit szépíteni rajta. Egy mentőápoló 80-85 ezer
forintot, egy tapasztalt mentőtiszt 110-130 ezer forintot
visz haza. Szinte mindenkinek van másodállása,
egyesek elsősegélyt oktatnak, mások alkalmi munkát
vállalnak, vallotta be Ténai Péter mentőtiszt, aki
elárulta: utoljára hat évvel ezelőtt tudta nyaralni vinni
a családot.
– Ha a pénzért mentőznénk, már nem lennénk itt.
Számunkra ez hivatás, ezzel kelünk, ezzel fekszünk.
S, hogy ez mennyire így van, azt a mentők által létrehozott
alapítvány is bizonyítja. Mint megtudtuk: az
elmúlt két évben közel 2 millió forintot sikerült a
mentéssel kapcsolatos eszközökre, berendezésekre
fordítani, a jövőben pedig a helyi mentőállomás fejlesztése
a cél.
De addig, amíg mindez megvalósul, s remélhetőleg
ebben lapunk olvasói is segítenek, még jó pár életmentő
beavatkozás vár a kanizsai mentőkre.
343
Az elmúlt hét vége amúgy átlagos volt, péntek reggeltől
vasárnap estig 42 alkalommal riasztották a
nagykanizsai csapatot. És ma mennek újra, és holnap
és holnapután is...
A felszerelés folyamatos ellenőrzése elengedhetetlen
– Fotó: Szakony Attila
Az összefogás ereje
A Zalai Hírlap karitatív adománygyűjtése hatalmas
megyei összefogást eredményezett az elmúlt években.
Két évvel ezelőtt a tragikus sorsú Simon József
életén sikerült változtatni, a beteg testvérét egyedül
nevelő fiú akkor új lakásba költözhetett. Sajnos Józsit
idén nyáron elvesztettük, ám ő azon szerencsések
közé tartozott, aki megtapasztalhatta az emberek
jóindulatát. Tavaly az iszapkataszrófa áldozatai is
érezhették a zalaiak segítőkészségét, s reményeink
szerint idén a mentőszolgálat is jelentős támogatásban
részesül. Az adománygyűjtés kapcsán azonban
még egy felhívással élnénk. Várjuk azok jelentkezését,
akik elmesélnék: amikor bajba kerültek, hogyan
segítettek rajtuk a mentősök.
Nagy idők tanúja: a legidősebb mentőst köszöntötték
Zalai Hírlap Online
2011. december. 9. péntek
Szerző: Steyer Edina
December első napján töltötte be kilencvenedik életévét
Polai Károly, a ma élő legidősebb nagykanizsai
mentőápoló. Születésnapja alkalmából meglepetésként
köszöntötték fel pénteken volt kollégájukat a
Nagykanizsai Mentőállomás tagjai.
Karcsi bácsi nagy idők tanúja, hiszen alapító tagja
volt a dél-zalai városban 1952-ben létrehozott mentőállomásnak.
Vele készült interjúnkat később olvashatják.
Súlyos baleset – Csoda, hogy Peti életben maradt
Zalai Hírlap Online
2011. december. 9. péntek
Szerző: Steyer Edina
Örökre megváltozott egy család élete 2000 márciusában,
amikor a most 22 éves zákányfalui Lőrincz Pétert
elütötte egy autó.
A sérültet csurgói mentők szállították a Kanizsai
Dorottya Kórházba, s csak a véletlenen, illetve a
kanizsai mentőkön múlt, hogy a 11 éves fiú nem halt
meg.
– A csurgóiak rakták össze Petit, hogy szállítható
legyen – mesélte az apa, Lőrincz László. – Az ütközéstől
25-30 métert repült, csoda, hogy életben maradt.
Klaszán Sándor kanizsai mentő szakápoló mondta
el: a somogyi kollégák nyílt felkar-, combcsont- és
lábszárcsonttöréssel, valamint koponyasérüléssel
vitték a fiút a kanizsai kórházba.
– Egy másik ügy kapcsán voltunk a baleseti ambulancián
kolléganőmmel, az azóta háziorvos dr. Rácz
Andreával – mesélte Sándor. – Szabad orvos nem
volt, de megérkezéskor Petit intubálni kellett, vagyis
szabaddá tenni a légutait. Mire az épp operáló orvosok
lejöttek, stabilizáltuk az állapotát. S ezután szállítottuk
tovább Kaposvárra.
– Peti másfél hónapig volt kómában – vette vissza
a szót az apa. – Számos műtéten esett át, aztán újra
kellett tanulnia járni, beszélni, enni. Most mondhatjuk:
teljes életet él, de ez nem lenne így, ha akkor a
kanizsai mentősök nincsenek az ambulancián. Kaposvár
felé, a rohamkocsiban is ők tartották életben a
fiamat.
Péter megtanult bal kézzel írni, estin leérettségizett,
a rendszeres kanizsai gyógytorna előtt pedig néha ma
is benéz a mentőállomásra – Sándorék mindig szívesen
fogadják.
Borzalmas baleset: teherautó gázolta el a fiatal
lányt
Zalai Hírlap Online
2011. december. 13. kedd
Frissítve: 2011. december. 14. szerda
Szerző: Steyer Edina
Egy borzalmas baleset során apró véletleneken múlt
a kaposvári Bíró Kinga élete, akit két éve a zebrán
gázolt el egy teherautó. Szerencséjére épp ott álltak a
kanizsai mentősök a pár méterre lévő piros lámpánál.
– Kinga az iskolából hazafelé sietett a zebrához, ahol
zöldre váltott a lámpa – idézte fel a történteket édesanyja,
Bíró Gáborné, Zsuzsa, aki a lánya és a szem344
tanúk elbeszélése alapján ismeri a részleteket. – Futott
volna tovább, ám a kereszteződésbe behajtott egy
IFA, amely elütötte. Az autó méterekkel odébb repítette,
az ütközéskor szétszakadt a kabátján a cipzár,
így mire a kocsi odaért a már az úttesten fekvő Kingához,
fékezett kerekei a szétszakadt kabátra szaladtak
rá. A dzsekin besatuztak, aztán már csak csúsztak
– ezért a teherautó „szerencsére” nem áthajtott a lányomon,
hanem métereken át tolta maga előtt.
Kinga szeme-fénye, a kis törpetacskó is sokat segített
– Fotó: Bíró Gáborné
Az, hogy a fiatal lány életben maradt, a kanizsai
mentőállomás munkatársainak, Klaszán Sándor mentő-
szakápolónak és Horváth Balázs mentősofőrnek is
köszönhető, akik éppen akkor gerincsérült betegeket
szállítottak vissza Kaposvár érintésével Pécsről
Nagykanizsára.
– A pirosnál vártunk, amikor valaki odaszaladt
hozzánk segítséget kérni azzal, hogy a kislányt elütötte
egy teherautó – mondta Klaszán Sándor. –
Borzalmas látvány fogadott minket: Kinga hasa és
karja tele volt vérző sebekkel, egyik könyökéről lenyúzódott
a bőr. Akkor még eszméleténél volt, elhaló
hangon elmondta: mindene fáj, alig kap levegőt, és
nem lát semmit. Hoztuk a vákuummatracot és kapott
oxigént is. Közben hívtuk a kaposvári mentőket,
hogy azonnal küldjenek egy esetkocsit.
– A kórházban már eszméletlen volt – vette át a
szót ismét Kinga édesanyja. – Két órán keresztül
próbálták stabilizálni az állapotát, hogy végre műteni
lehessen. Az életmentő operáció során többször kellett
újraéleszteni. Az orvosok akkor azt mondták:
nem tudják megmenteni. Rengeteg csontja eltört,
belső sérülései voltak, a szervei károsodtak. Több
órás küzdelem után kómában hozták ki a műtőből,
melyből másnap felébredt, de a borzalmas fájdalmak
miatt tovább altatták. Nagyon lassú a javulás, a mai
napig rendszeres orvosi felügyeletre szorul.
Kingát érzelmileg is hatalmas megrázkódtatás érte,
a baleset után hosszú ideig járt pszichológushoz. De
mostanában erőt ad neki kutyusa, egy törpetacskó,
aki családja lelki bajain is segített.
Édesanyja úgy fogalmazott: a lány szerettei nem
lehetnek elég hálásak a mentősöknek és az orvosoknak,
akik keményen küzdöttek gyermeke életéért.
90 éves a legöregebb életmentő
Zalai Hírlap Online
2011. december. 17. szombat
Szerző: Steyer Edina
Fodrászból lett mentős a nagykanizsai Polai Károly,
aki a minap ünnepelte 90. születésnapját. Az öregúr
boldogan emlékszik vissza a régi időkre, pedig olyan
rossz utak voltak akkoriban, hogy még a babát is
kirázták a szülő anyukából. És ez nem vicc.
A kanizsai mentőállomás alapítójaként harminc éven
át szolgálta a mentős szakmát és a város lakosságát a
mentőtiszt, akit születésnapja alkalmából az állomás
mostani dolgozói ajándékkosárral és egy mentőautó
formájú tortával köszöntöttek.
– 1952-ben, pünkösdhétfőn kezdődött minden – idézte
fel emlékeit. – A Zerkowitz borudvarban, a személyzeti
épületben kaptunk egy kis helyet. Nem volt
másunk, csak egy íróasztal, a telefon, amit én kezeltem,
no és néhány szalmazsák. Azokon pihentek az
ügyeletesek. Csak 4 évvel azelőtt hozták létre az
Országos Mentőszolgálatot, Kanizsán addig a tűzoltók
szállították lovas fogattal a betegeket.
Az új szervezet létszáma gyorsan bővült – pedig
nem volt könnyű a munka.
– A mai viszonyokhoz képest jóval kevesebb eszközzel
rendelkeztünk – mondta a nyugalmazott mentőtiszt.
– A mentődobozunk nemcsak hatalmas, de nehéz
is volt. Egyrészt azért, mert telepakoltuk minden
szükséges holmival, másrészt mert fémből készült.
Tartalmazott például injekciókészletet – pedig mi
nem is adhattuk be, csak a körzeti orvos. Akkoriban
sok szülést vezettünk le, ezért volt benne többek közt
szemcsepp is az újszülött számára, és sok-sok steril
ruha, meg kötszer. Nagyjából a 60-as évektől lehetett
oxigénpalack a mentőautóban, majd valamivel később
már vákuummatracot is kaptunk. Ez hatalmas
előrelépés volt, mert igazodott a test alakjához, s
tökéletesen rögzítette a törött testrészeket, ellentétben
a korábban alkalmazott sínekkel.
345
Polai Károly a kanizsai mentőállomás néhány dolgozója
körében. Felköszöntötték. Fotó: Szakony Attila
Az idős mentőst azonban e puritánság nem zavarta,
sokkal elégedetlenebb volt a rossz utakkal. Mint
mondta: az úthálózat bizony, minden évszakban gondot
okozott. Hihetetlenül hangzik, de megesett, hogy
a rázós út szó szerint kirázta a gyereket a szülő anyukából...
– Az autóink nem voltak megfelelőek a téli útviszonyokhoz
sem, ezért a kanizsai katonai helyőrségtől
többször is segítséget kellett kérnünk. Akkoriban
kemény, havas teleket éltünk meg. Egyszer páncélossal
mentünk Tótszentmártonba egy vajúdó aszszonyhoz,
mert más járművel nem lehetett a faluba
eljutni, akkora volt a hó. Szerencsére, a baba csak
azután jött világra, hogy a kismamával beértünk a
kórházba.
A mentők akkoriban is nagy megbecsülést kaptak,
de azért óriási hálálkodás nem övezte őket soha.
Karcsi bácsi úgy fogalmazott: az embereknek természetes
volt, hogy az ápolók végzik a dolgukat,
segítenek a bajbajutottakon, s idővel a névtelenség
homályába vesznek. De ők maguk sem a háláért
csinálták.
– Ez nem munka, hanem hivatás, amit teljes szívvel-
lélekkel kell végezni, bármennyi tragédiát ér meg
az ember nap mint nap – szögezte le. – Szerencsére
azonban az esetek nagy része jól végződik. Egy alkalommal
a vasútállomásra kellett kimennünk, mert
egy ott dolgozó rigyáci fiatalember lába a kocsik
szétválasztásakor beszorult a sínek közé. Hosszú
órákon át küzdöttünk érte. Az ilyen helyzeteknél
ugyanis alkalmaznunk kellett egy szabályt: bizonyos
idő eltelte után, ha nem sikerült kiszabadítani az áldozatot,
sebészt kellett hívni, hogy amputálja a beszorult
végtagot. Szerencsére, erre akkor nem került
sor...
Azon kívül, hogy ellátták a feladatukat, a mentők
gyakran vigasztalták is a betegeket, vagy a hozzátartozókat.
Egy különös eset kapcsán, mintegy 40 évvel
ezelőtt, Karcsi bácsi nyújtott lelki támaszt egy
magyarszerdahelyi anyukának, akinek gyermeke
egyik kezén hat ujjal született, amúgy teljesen egészségesen.
Karcsi bácsinak a munkahelyi feladatok mellett
mindig jutott ideje családjára: feleségére, Erzsikére
és fiaira. Gyermekei édesanyját a kanizsai moziban
ismerte meg.
– Erzsike kereskedő családból származott, ezért
mesterien művelte a szakmát. A moziban voltam
büfés, s egyszer odajött, hogy vennék-e a portékáiból,
cukorkákat árult. A végén önmagát is eladta, de
az is lehet, hogy ő vett meg engem... – mesélte nevetve.
Összeházasodtak, s Karcsi bácsi újdonsült nejéhez
költözött, a Sugár utcába, ahol ma is él. A Polai házaspárnak
két gyermeke született. Károly fiuk a maga
204 centijével kosaras lett, játszott többek közt a
Zetében és a csepeli csapatban is. László műszaki
technikumot végzett, Németországba nősült.
A kedves öregúr tavasztól őszig szinte minden napját
balatoni víkendházában tölti, amire sokan rácsodálkoznak.
Az épület homlokzatán ugyanis hatalmas
betűkkel ez olvasható: Musztafa-lak. Elnevezésének
története egy régi családi-baráti összejövetelig nyúlik
vissza.
Karcsi bácsi felvágja mentőautót formázó születésnapi
tortáját – Fotó: Szakony Attila
– Mindenki énekelt azon az estén – kezdte a sztorit.
– Egyik barátunk az Ó Musztafa, ó Musztafa című
dalt választotta. Borzalmas volt, de mindannyian
nevettünk és jól éreztük magunkat. Abban a pillanatban
el is dőlt, mi lesz a nyaraló neve.
346
Karcsi bácsi esküszik rá: a hosszú élet titka a sok
mozgás, és hogy az ember ne idegeskedjen. Ehhez
mindig tartotta magát, volt kollégái azt mondták:
amikor más már a haját tépte, Karcsi bácsi még mindig
mosolygott...
Rejtett és névtelen (jegyzet)
Magam a munkám kapcsán találkoztam életemben
először mentőkkel, eddig szerencsére sem családtagjaimhoz,
barátaimhoz, sem hozzám nem kellett hívni
őket. Ettől függetlenül, ha meghallom a szirénát,
mindig görcsbe rándul a gyomrom, és elmormolok
egy rövid fohászt: ne olyanhoz menjenek, akit ismerek...
Korábban azt gondoltam, biztos nehéz lehet
velük beszélgetni a munkájukról, hiszen rengeteg
szerencsétlenséget, borzalmat láttak már. Biztos
azért, mert mi, hétköznapi emberek bármilyen véresgennyes
szörnyet megnézünk a tévében, de a valóságban
még a tűt sem bírjuk elviselni. S óhatatlanul
is rossz érzés fog el bárkit, ha baleset vagy rosszullét
kerül szóba. Így amikor első találkozásomra készültem
egy mentőápolóval, kicsit féltem, hogy nem lesz
könnyű szóra bírni. Meglepetésemre nem zárkózik el
egyikük sem a rossz érzést keltő emlékek elől. Nem
kudarcként élik meg, ha valakit nem sikerül megmenteni,
hiszen ők is csak emberek, nem szuperhősök
vagy istenek. Akkor is teljes erőbedobással küzdenek,
és mindent megtesznek a rájuk bízott emberekért,
ha rosszul indul valami. Hiszen az ő dolguk a
mentés, mindenáron. A siker persze – mint mindenkit
– őket is doppingolja. Egyiküktől nemrégiben emailben
kaptam egy idézetet. Dr. Felkai Tamás, az
1954-ben indult budapesti rohamkocsi-szolgálat első
főorvosa – aki egyébként később a Kresz Géza Mentőmúzeum
igazgatója lett – egyszer azt mondta: a
mentősök munkája rejtett és névtelen. S valóban: az
embereknek sokszor fogalmuk sincs, hogy ki, vagy
kik vitték be hozzátartozójukat a kórházba, vagy
adott esetben mentették meg az életét. Pedig biztosan
sokan szeretnének eléjük állni és azt mondani: köszönöm.
Bútort kapott ajándékba a kanizsai mentőállomás
Zalai Hírlap Online
2012. január. 3. kedd
Szerző: Steyer Edina
A nagykanizsai mentőállomás konyhabútort kapott
ajándékba. Az adomány kedden érkezett meg Marcaliból,
az ottani kórház gyermekosztályának vezető
főorvosa, dr. Al Banna Ahmed felajánlásaként.
A főorvos – aki korábban több, mint 10 évig dolgozott
a kanizsai kórházban – tudomást szerzett róla,
hogy a dél-zalai mentőállomásának egyebek mellett
szüksége lenne használható konyhabútorra.
A gyermekgyógyász ajándéka egy régi, rozzant szekrény
helyére kerül, a mentősök pedig – mint a képen
is látható – kifejezetten örülnek az adománynak –
Fotó: Szakony Attila
– A mentős kollégák még a novemberi alapítványi
bálon említették, aztán olvastam a Zalai Hírlap cikkében
is, hogy siralmas állapotok uralkodnak az állomáson,
legfőképpen a konyhában – mondta a szír
származású főorvos. – Az egyik honfitársamtól néhány
éve kaptam egy vadiúj, olasz konyhabútort,
amit a garázsomban tároltam eddig. Mivel nekem
nem volt rá szükségem, úgy döntöttem, felajánlom a
kanizsai mentősöknek. Megérdemlik ezt a kis kényelmet,
hiszen nagyon sokat dolgoznak, s egyébként
is, húz a szívem a zalaiakhoz.
A mentősök rendkívül örülnek az új bútornak, s
annak is, hogy kisebb-nagyobb segítséggel apránként
sikerül újítani az állomáson. Mint mondták: a régi
bútor fiókjai beestek, az alja pedig szétkorhadt. Al
Banna Ahmed segítségével a konyha már majdnem
teljes, csak egy megfelelő gáztűzhely hiányzik. A
mostanira szakértő mondta ki 2009-ben, hogy veszélyes,
nem is nagyon használják. Cseréje tervben
van...
„Megtámadott bennünket a tél!”
2013. március 14-e, egy rendkívüli nap krónikája,
avagy katasztrófahelyzet az M7-es autópályán,
Nagykanizsa környékén.
Szerző: Klaszán Sándor
Erre a napra Zala és Somogy megyére narancssárga,
majd piros riasztást adott ki az Országos Katasztrófavédelmi
Igazgatóság, mivel a Nyugat-Európa felől
érkező, hideg levegőt hozó intenzív mediterrán ciklon
várhatóan ezen a napon éri el hazánkat. A tudósításokból
értesültünk róla, hogy az előző napokban a
ciklon nagy károkat és közlekedési fennakadásokat
okozott Franciaország, Belgium és Németország
jelentős területein. Reggel indultam Molnáriból
347
Nagykanizsára, esetkocsira mentem dolgozni. Éjféltől
szinte egész éjjel szakadt az eső. Hószállingózással
kísért erős északnyugati szélre ébredtem. A hőmérő
higanyszála mínusz három fokot mutatott, de a
szél miatt ezt sokkal hidegebbnek éreztem. Út közben
még semmi jele nem látszott a későbbi katasztrófahelyzetnek…
A reggeli váltás rendben lezajlott. Egy gyors reggeli,
és az előző napi menetlevelek összesítése után
9h39-kor helybe vonultunk ki Parti István mentőtiszttel
és Szilovics Zoltán mgkvez. bajtárssal egy „eszméletlennek”
jelentett idős nőbeteghez. Kiérkezésünkkor
derült ki, hogy valójában ápolási, ill. szociális
problémáról van szó. A vezető diagnózis
art.scler.cerebri volt. A nénike ágyban feküdt ugyan,
és nem tudott felkelni, de szépen orientáltan válaszolgatott
a kérdéseinkre. Hozzátartozója mondta el,
hogy az utóbbi napokban sokat gyengült az általános
állapota, nem tudja már felültetni, és az ételt sem
hajlandó elfogadni. Már amikor kihoztuk őt hordágyon
az udvari lakásból, látszott, hogy cudar idő lesz.
A takarót a félelmetesen süvítő szél minduntalan le
akarta fújni a betegről, a biztonsági övek jól tartottak.
Az egyre sűrűbb havazás, ami az idő előre haladtával
egyre nagyobb hópelyheket is hozott, rendkívül csúszóssá
tette a járdát és a lépcsőt. Jó szolgálatot tettek
a mentős bakancsok.
Egy perccel az után, hogy a nénit átadtuk a Kanizsai
Dorottya Kórház Sürgősségi Osztályán, és viszszatértünk
a mentőállomásra, Somogyi Hajnalka
mentőtiszt hallgatóval kiegészülve már robogtunk is
kifelé egy kamionbalesethez, ami az M7-es autópályán
Letenye után, a szlovén határ közelében történt.
(Ott, ahol az autópálya két sávos autóútba megy át.)
Egy sérültet jeleztek. Párhuzamos riasztással a 20/61-
es letenyei mentőegységet is a helyszínre irányították.
Megkülönböztető jelzéseink használatával, meglehetős
sebességgel igyekeztünk a baleset helyszínére,
de miután Sormásnál felhajtottunk az autópályára,
tapasztalnunk kellett az egyre nagyobb
hóátfúvásokat, és a helyenként 100-120 km-es széllökéseket.
Volt olyan 50-100 m-es útszakasz, ahol
meg kellett állnunk, mert pár pillanatig a tejfehér
havon kívül semmit sem láttunk. Az ablaktörlő lapátok
állandóan lefagytak, a szélvédőn alig lehetett
kilátni. A szél vízszintesen hordta a havat, és közben
irtózatos erővel meg-megbillentette a mentőautó
karosszériáját. Kanizsa után kb. 5 km-re hirtelen
előtűnt jobbról egy keresztbe fordult kamion. Az út
menti töltéshez „bebicskázva” állt meg. Egy kisbuszt
is találtunk az oldalának ütközve, ami valószínűleg a
fékező kamion mellé csúszott be. Kiszálltunk, hogy
megkérdezzük, van-e sérült. Szerencsére a kisbusz 4
utasa közül nem sérült meg senki, már a kamion fülkéjében
melegedtek. Rádión műszaki mentést kértünk,
és mentünk tovább úti célunk felé. A normál
körülmények között 10 perces utat fél óra alatt tettük
meg. A letenyei bajtársak (Imre Attila máp. és Horváth
Tibor mgkvez.) már előbb a helyszínre értek. A
kamion a szemközti sávban jött, megcsúszott, és a
szembe menő mikrobusszal frontálisan ütközött. A
kamion vontatmánya jobbra lecsúszott az árokba. A
mikrobusz eleje totálkárosra tört. Az anyósülésen, a
mikrobuszban utazó fiatalember sérült meg. A biztonsági
öv megrántotta a bal bordaív tájékát. Elmondása
szerint saját lábán kiszállt a kisbuszból, majd
utána a fájdalomtól összecsuklott. Tompa hasi sérültnek
tűnt. A letenyei bajtársak ügyesen ellátták: infúziót
kötöttek be neki, állítható „Stifneck” nyakrögzítő
gallérral, és Vacuum matracban rögzítették. A teljesen
tiszta tudatú sérültnek az enyhe hasi fájdalmon
kívül nem volt semmi panasza. Gyors betegátadásátvétel,
vitális paraméterek ellenőrzése után már indultunk
is vissza Nagykanizsára. A beteg állapota
végig stabil volt. (Mint később kiderült, a zúzódáson
kívül nagyobb belső sérülés nélkül megúszta az esetet.
Nem lett léprepedése.) Kérdeztük, hova indult.
Mondta, hogy Pécsről Ausztriába indultak üzleti
ügyben, de reggel még nem volt ilyen rossz idő…
Betegátadást követően 12h04 perckor értünk be a
mentőállomásra. 12h08-kor újabb balesethez hívtak
bennünket. Tömeges balesetet jelentettek az M7-es
autópályán Kanizsától Budapest felé, kb. a Berényi
Fogadó magasságában, a fővárosból érkező sávban.
Mint később megtudtuk, a hófúvásban először 11,
majd további 30 jármű (kamionok és személygépkocsik
vegyesen) ütközött egymásnak a kb. másfél kilométeres
útszakaszon, és ki tudja, hány gépkocsi állt
mögöttük elakadva…
348
(Fotók: Szakony Attila ZH., Varga György MTI.)
A mentésirányítás velünk együtt 3 mentőegységet
küldött a helyszínre. A kárhelyre érve először hóval
fedett összetört terepjárókat láttunk. (10-20 méternél
nem lehetett messzebbre látni.) A mentőből kiszállva
az orkán erejű fagyos szél minduntalan az arcunkba
és a szemünkbe fújta a jeges havat. Ruhánkat pillanatok
alatt hópáncél borította. Először a rendőrök közül
azt mondta valaki, hogy nincs sérült, ill. hogy néhány
könnyű sérültet fognak a mentőhöz hozni. Visszaszóltunk
az irányításnak, hogy a helyszín bejárása
egy kis időt fog igénybe venni, de előzetesen úgy néz
ki, hogy könnyebb sérültek lesznek. Még a rádiózást
be sem fejeztük, máris a mentőhöz vezettek egy
csuklótörött férfit. Rögzítettem a sérült kart Cramer
sínnel, és háromszögletű kendővel, közben Parti István
mentőtiszt Somogyi Hajnalka mentőtiszt hallgatóval,
és a 20/44-es mentőegység személyzetével
(Simon Zoltán máp. és Németh László mgkvez.)
elmentek felmérni a kárhelyet. Kisvártatva egy fülsérült
fiatal nő került elő valamelyik autóból. Sebellátás
és adatfelvétel után vissza szeretett volna menni a
kocsijához. Mivel felszínes hámsérülése nem indokolta
a kórházi ellátást, kicsit megmelegedett a mentőben,
aztán elengedtük. Jött még egy román kamionsofőr,
hogy ütközéskor horzsolt seb keletkezett a
jobb térdén, amit saját kezűleg ügyesen be is kötözött.
Adatfelvétel után őt is visszaengedtük a kamionjába.
A 20/44-es egység is ellátott két fiatal balesetet
szenvedett könnyebben sérült nőt, térdzúzódás és
arczúzódás diagnózisokkal. (Őket be is szállították a
nagykanizsai kórházba.) Az irányítással jó volt a
rádiókapcsolat. A nagy hidegben többen jöttek (és ezt
rádión jeleztük is), hogy adjunk nekik valamilyen
takarót. Minden pokrócunkat kiosztottuk. Három
kisgyereket a kollégák egy rendőrautóban helyeztek
el, hogy ott melegedjenek. Nagykanizsán a
katasztófavédelem a Hevesi Ált. Iskolát jelölte ki
melegedő helyként, amit többen igénybe is vettek. A
20/82-es zalakarosi mentőegység (Németh Tibor
máp. és Zsiga Gábor mgkvez.) átvette tőlünk és kórházba
szállította a csuklótörött sérültünket. Mi
13h40-ig a helyszínen maradtunk mozgóőrségben.
Több sérültet nem találtunk, csak tanácstalan, ijedt
embereket, és tűzoltókat, rendőröket, akik próbáltak
segíteni a hó fogságában elakadt autósoknak.
Tehát ezen a kárhelyen 5 könnyű sérültet láttunk el.
Így az újabb szabályozásunk ill. definíció szerint ez
nem minősült tömeges balesetnek. A 38/2012. számú
OMSZ Főigazgatói Utasítás ugyanis kimondja, hogy
tömeges balesetnek nevezzük, ha „Egy körülírható
földrajzi helyen, egy időben történő esemény következtében
legalább 7 fő bármilyen súlyosságú, vagy 3
fő T1 (azonnali ellátást igénylő) és/vagy T2 (sürgős
transzportot igénylő) súlyosságú sérülést, mérgezést
szenved, és ezen betegek primer mentését végezzük.”
A kárhely felszámolását követően tankolni indultunk
Nagykanizsára. (A motor órákig tartó folyamatos
járatása jól fogyasztott…) Út közben két árokba
csúszott autóssal találkoztunk, akiknek nem volt sérülésük,
műszaki mentésre vártak. Üzemanyagfelvétel
után 13h59-kor riasztottak bennünket egy újabb
kamionbalesethez. Beszorult sérültet jeleztek. A baleset
pontos helyszíne tisztázatlan volt. Annyit tudtunk,
hogy Letenye felé, az M7-es autópályán a sormási
pihenőhely közelében ütközött két kamion.
Rádión hallottuk, hogy a 20/42-es mentőegységet
(Ténai Péter máp. és Salamon Ferenc mgkvez.) már
13h30-kor riasztották egy másik kamionbalesethez,
mely nem messze ettől az újabb ütközéstől történt a
220-as kilométerkőnél. Végül Ténai bajtársék egy
agyrázkódott sérültet találtak, és visszafelé a kanizsai
kórházba tartva belefutottak ebbe az újabb beszorult
sérültes kamionos történetbe. Tőlük tudtuk meg aztán
rádión a baleset pontos helyszínét.
Mint kiderült, a baleset Becsehelyhez volt közelebb,
így a sormási felhajtótól a régi 7-es úton vissza
kellett mennünk a becsehelyi felhajtóig. (A két felhajtó
között ugyanis kamiontorlódás miatt járhatatlan
volt az út.) Becsehely határában rengeteg elakadt
járművet láttunk az úton és az árokban. A Becsehely
előtti Agip benzinkútnál árokba borult buszba botlottunk,
tele utasokkal. Személyi sérülés nem volt. A
szél olyan erővel hordta a havat, hogy a közlekedési
táblák saját maguk kicsavarodott absztrakt torzójaként
szegélyezték az utat. Szlalomoztunk az úton
rendezetlenül össze-vissza álló teherkocsik és buszok
között. 14h43-kor értünk a beszorult kamionoshoz.
Ténai bajtársék referáltak a tiszta tudatú sérült állapotáról,
akinek a fejsebét bekötötték, és tájékoztattak
róla, hogy valószínűleg elhúzódó kimentés elé nézünk.
A kamion hátulról ütközött neki az előtte haladó
másik teherautónak. Az utasfülke olyan mértékben
összeroncsolódott, hogy a sofőrt teljesen belepréselte
a bal oldali támoszlop, a műszerfal, az ülés,
és a kormánymű közé. Parti István mentőtiszt azonnal
felmászott a fülkébe a sérülthöz. A sofőr feje,
felső teste és egyik karja szabad volt. Stifneck került
a nyakra, majd Parti bajtárs infúziót kötött be és fájdalomcsillapítókat
adott a sérültnek. (Contramal,
majd a kiemelésnél Fentanyl). Ezt követően végig a
beteg mellett maradt, próbálta pokrócokkal betakargatni
a sérültet, és a tűzoltókkal közreműködve irányította
a kimentést, ill. a betegmozgatást. Mi előkészítettük
a hordágyat, Vacuum matracot, lapáthordágyat,
kézre adtuk a gyógyszereket, eszközöket…
A tűzoltók (a Nagykanizsai „C” szolgálati csoport)
minden eszközüket bevetve küzdöttek a sérült kiszabadításáért.
Először megpróbálták hátrafelé lehúzni a
kamiont a másikról, de a drótkötél elszakadt. Ez után
a másik kamiont húzták előbbre, így már hozzáfértek
a fülkéhez. Hidraulikus feszítő-vágóval, láncos csörlővel
lazították fel a sérült körül az összenyomódott
kabint. Több mint egy órás küzdelem után végre
kiszabadult a sérült, és a sok segítő kéz segítségével
el tudtunk indulni vele a kórház felé. Komplett nyílt
349
lábszártörése, és egy jókora fejsebe keletkezett. A
hosszú kimentés során jócskán lehűlt sérültnek két
nyitott vénát csináltunk, jól befűtöttünk, betakargattuk,
és sebellátás valamint Vacuum matraccal történt
rögzítés mellett monitorozva szállítottuk. Stabil paraméterekkel,
jó általános állapotban adtuk át a kanizsai
kórház intenzív osztályán. (Miközben a tűzoltók
kivágták a sérültet, rádión értesítést kaptunk, hogy
Kilimán-Kerecseny között árokba borult egy gyerekeket
szállító busz. A mentésirányítás 8 mentőegységet
vezényelt a helyszínre, köztük a megyei „Tömeges
kárhelykocsit”. Szerencsére a gyerekek ki tudtak
szállni. Személyi sérülés ott nem történt.)
(Fotók: Nagykanizsai Tűzoltóság)
Betegátadás után újraélesztéshez riasztottak bennünket
a Nagykanizsától 40 km-re levő Kerkaszentkirály
községbe. Ekkor már 5 órája és 40 perce voltunk
kint az ítéletidőben pihenő nélkül. Kérdeztük,
hogy melyik úton menjünk, melyik út járható? A
letenyei bajtársak a régi 7-es utat javasolták rádión.
Újra elindultunk „esettel” lavírozva az elakadt járművek
között. Becsehely térségében kaptuk az értesítést,
hogy a 20/33-as lenti mentőegység több mint
egy órás eredménytelen újraélesztési kísérlete után a
beteg exitált… Állomáshelyünkre indultunk.
20 éve mentőzöm. Sok nagy balesetet és sok nagy
telet láttam, de ilyen embertelen időt még soha!
Szilovics Zoli valahol út közben megjegyezte: „Szép
kis Március 15-énk lesz! Megtámadott bennünket a
tél!”
Szeretnék köszönetet mondani minden mentős bajtársamnak,
tűzoltónak, rendőrnek, katasztrófavédelmisnek,
civil önkéntesnek, akik ezen a rendkívüli
napon bármilyen módon segítették a munkánkat, ill.
segítették bajba jutott embertársainkat.
(Végül álljon itt a tűzoltók névsora, akik ezen a napon
Nagykanizsa környékén fáradtságot nem kímélve
dolgoztak:
A Nagykanizsai Tűzoltóparancsnokság „C” szolgálati
csoportja:
I-es szer: Németh Attila Gábor trzszls., Mányoki
Gábor híradó ügyeletes, Gadányi Tamás, Juvanicz
Gergő, Bedő Tamás, Farkas Bálint, Beke András.
II-es szer: Deme Dávid, Halász László, Sámóczi
Alex, Varga András.
Zalakaros I-es: Kránitz Antal, Kurucz József,
Szappanos Péter, Szabó Kornél.
Kanizsa daru: Sas Péter, Ács Bálint.
Kanizsa víz: Mazzag László.
Kanizsa műszaki: Laczkó Ákos.
Berendeltek: Helyes Balázs, Czompó Balázs, Füle
Csaba, Bellák Tibor, Baticz István, Gáspár Szilveszter,
Gyenes Mátyás, Simon Sándor, Jakab Péter, Karsai
Zsolt, Ruff Ferenc, Szép Szabolcs.)
Egy sajtóközlemény az esetről:
Megmutatjuk: több mint 40 autó ütközött az M7-
esen – fotók
Forrás: MTI
2013. március 14. csütörtök 17:19
A mentők három embert könnyebb sérülésekkel
szállítottak kórházba az M7-esen Nagykanizsánál
történt tömegbaleset helyszínéről. A veszteglő járművek
utasainak elhelyezésére egy iskolát jelöltek ki
Nagykanizsán
Nothoff Ingrid, a Zala Megyei Rendőr-főkapitányság
sajtófőnöke csütörtök délután az MTI-nek
elmondta: a három sérültet a nagykanizsai kórházba
szállították a mentők. A 41 összeütközött jármű utasai
továbbra is a baleset helyszínén várakoznak a
helyszínelés és a műszaki mentés miatt.
Hozzátette: a veszteglő autók utasainak kijelöltek
egy iskolát Nagykanizsán, ahol szükség esetén melegedhetnek,
de egyelőre senki nem igényelte az elhelyezést.
Az autópályán az egyik rendőrautóba ültettek
be három kisgyereket, hogy fűtött helyen tartózkodjanak
a forgalom megindulásáig.
A rendőrség korábbi közlése szerint a tömegbaleset
az M7-es autópálya nagykanizsai keleti lehajtójánál,
a 203-as és a 206-os kilométerszelvény között történt.
Először 11 jármű ütközött össze, majd további
30 gépkocsi csapódott egymásnak, az autópálya érin350
tett szakaszán mindenütt összetört kocsik vesztegelnek.
A Letenye irányába tartó járműforgalmat Balatonkeresztúrnál
leterelik az autópályáról.
Az MTI a tömegbaleset helyszínéről úgy értesült,
hogy a sztrádán a viharos szél és a hóesés miatt gyakorlatilag
nem lehet látni semmit, a járművezetők
valószínűleg nem is észlelték, hogy előttük karambol
történt. Az úton teherautók, kamionok, furgonok és
személyautók állnak összetörve, köztük számos külföldi
rendszámú.
351
Ami kimaradt…
A Zsiguli jó kocsi, de a Trabi se rossz...
Az a fránya kerék…
Szabó Pisti rátapadt az UAZ-ra
Te vagy a kopaszabb...
Zsiguli szerelése (Antal István, Bíró Lajos, Kovács
Ferenc)
Régi mentős felszerelések
352
Álom, álom, édes álom...
Jó éjszakánk volt... (Sebestyén Miki)
Márton Norbi intenzív tanulás közben...
Még alszom, de a kávé már készül...
Németh Ervin (Örvájn)
353
Most jól agyoncsapjuk a Sipos Tomit…
Ez a parittyakötés olyan jól
sikerült…
Ez történt a múlt hónapban...
Na, akkor most ezt először magamon próbálom ki...
Gyergyák és Szita bajtársak sapkakötést mutatnak be
Az öreg Karak... (Salamon Sala Ferenc)
354
Csányi Robi arcai
355
Sipi a mentős bálon jól érezte magát
Olgi és Sanyi a mentős bálon
Görög tánc dr. Varnava Charalambos
módra...
Lelkes görög táncos padavanok...
Cha-cha-cha
Páli Laci bácsiék, Parti Pistiék is szépen táncoltak...
356
Páli Laci bácsi
Nagykanizsa mentős nap 2007.
Zalagyöngye Néptánccsoport
Nagykanizsa mentős nap 2007. (Kiss Ernő, Király Józsi,
Németh Feri)
Régi mentős egyenruhák
Tombola a mentős bálon
Ilyen kancsi leszek a buli végére...
357
Zoli bácsi ingyen konyhája (Simon
Z., Horváth F., Ritecz J.)
Kecskére káposztát (Ritecz Józsi)
Ez finom lesz... (Ritecz Hombi és Simi)
Nicsak, ki beszél... Klaszán
Sanyi Ritecz Julcsival
Jó kis anyag…
358
Aporfi doktor mellett
Klaszán bajtárs ügyködik…
Tűzoltók vágták ki...
Peistingl bajtárs tartja a
palackokat
A sérült be volt
szorulva...
359
Itt jött nekünk a szarvas...
Megjött a Crafter
Szita bajtárs intézkedik...
Ilyen gyorsan rakom össze az infúziót... (Horváth
Robi)
Leveli Kriszta fut a cuccal...
Mozgóőrség (Cserfő F., Konecz Laci)
360
Németh Tibike (Zsömle) Simizoli újratöltve...
Valahogy mindig lesérülök… Márton Norbi rabosítva
Csocsómeccs... Fefe és a Blikk
361
Cserfő Ferenc Öcsém, öcsém...
Cserfő Fefe és Tóth Lajos
Tesvérem... (Horváth Balázs és
Mata)
...És akkor...S.Horváth Laci mesél
362
Apja fia (Bíró Lajos és Csaba)
Előttem az utódom (Kovács Ferenc Csucsu és
ifj. Kovács F.)
Dórikával
Sipi és Mata az udvaron
Gizike, Laci, Zoli...
363
Ténai Peti manócska-nézése
Kéri tábornok...
Szereti a tik a meggyet...
Az anyám mindenét... Ez tényleg erős volt (Király Józsi)
Gyorsan csináld azt a képet. Ki kell mennem!
Mi történt, segíthetek...
364
Zoli repülni is tudna, ha akarna... (Koncz Tibor és Simon Z.)
Simizoli...
Most jöttem dolgozni...
Ha jól saccolom, öreg Simi már védett
korba ért...
Simi főztjének nincs párja...
365
Szilovics Zoli vicsorog... Vinkó Kata
Matasics Jóska új sapkája...
Dr. Éberling György
Gál János (Kupec)
Szita Zoltán
Kupec fodrásznál volt
366
Peinstingl (Pörsing) bajtárs vezet
Ezt figyeld... Most jön a
poén...
Szabó Pisti
Most ettem meg egy 2 kg-os kenyeret!
Sanyi a Freddy
Krugeres pulcsiban...
367
A kiállítás és a kötet támogatói
Dr. Ahmad Al Banna
Dr. Andrásofszky Zsolt
Bicsák Miklós
CERAGEM Nagykanizsa
Czeglédi Mária
Czupi Gyula
Csokitanya Nagykanizsa
Dél-Zalai Áruház Zrt.
Dr. Éberling György
Emberi Erőforrások Minisztériuma
Halis István Városi Könyvtár
Horváth József okl. gépészmérnök, mentőmakett készítő
István Fogadó
Játszóház Kanizsa Centrum Kölyökpark
Kanizsa Pékség Zrt.
Kanizsai Dorottya Kórház Gyermekosztály
Katica tanya, Patca
Dr. Klaszán Sándor
Dr. Kopeczky Ágnes
Könytárpártoló Alapítvány Nagykanizsa
Dr. Laki István
„Láss a felszín alá!” c. kiadvány szerkesztőgárdája
Lovászbusz Kft.
Magyar Vöröskereszt Nagykanizsa Területi Szervezet
Mártix Marketing Műhely Kft.
McDonald’s
Miha Tamásné
Nagykanizsa és Térsége Mentőalapítvány
Nagykanizsai Civil Kerekasztal Egyesület
OMSZ Fonyód Mentőállomás
OMSZ Nagykanizsa Mentőállomás
OMSZ Szombathely Mentőállomás
PÁLMÖB Kft
Prepok Attila katasztrófavédelmi őrnagy
PTE Sürgősségi Ellátási Tanszék
Puncs Fagyizó
Dr. Rada Éva
Szabó István
Szigeti Gyula
Szörényi Szabolcs
Tábori Zita
Tarnóczky Attila
TESCO Nagykanizsa Hipermarket
Thúry György Múzeum
Dr. Tolnai Sándor
Tűzoltóparancsnokság Nagykanizsa
Kanizsa Hetilap
Kanizsa Maraton újság
Kanizsa TV
Szuperinfó Nagykanizsa
Zalai Hírlap
368
Egy kiállítás margójára…
Az elképzelés
Kedves Olvasó! Gondolkodtál már valaha azon, miként
jön létre egy kiállítás? Bevallom, én még nem.
Egy kiállítás van, megnézzük, tetszik, vagy nem tetszik
és ennyi. Ha gondolkodtam volna erről a kérdésről,
biztosan azt a logikus sorrendet állítottam volna
fel, hogy van egy témakör, ami köré tárgyakat gyűjtünk,
megmutatjuk mindenkinek, akit érdekel.
A nagykanizsai Mentéstörténeti kiállítás egy kicsit
más. Másképp kezdődött, másképp folytatódott…
Elkezdtük a beszélgetéseket, az anyaggyűjtést a
könyvhöz. Fényképek kerültek elő, féltve őrzött relikviák,
egyenruhák, réges-régi műszerek, amiket
sokszor csak úgy – „becsületszavamra visszaadom
egyszer” – megkaptunk. Aztán célzottan keresgélni
kezdtünk. Ismerős orvosokat, családtagokat, barátokat
kérdeztünk meg. Sorra kerültek elő a garázsokból,
a fiókok mélyéről a mentős, vagy orvos nagypapa
által használt régi eszközök. Segítségül hívtunk
egy igen jó találmányt, az internetet és keresgéltünk,
licitáltunk, vásároltunk. (Van aki Gucci táskára licitál,
mi 1942-es kötszerre.) Amikor már meglehetősen
sok fura dolgot összeszedtünk, azt gondoltuk, hogy
ezt meg kellene mutatni, ki kellene állítani valamilyen
formában, valahol, mert ezeket az eszközöket a
mai fiatalabb, „egyszerhasználatos” világban élő
kollegáink talán nem is ismerik. Mi még be tudjuk
mutatni, pár év múlva azonban ezek is elvesznek,
mint annyi értékes dolog elveszik a körülöttünk folyó
kusza rohanásban..
„Na, jó, akkor lesz egy kiállítás… legjobb lenne a
mentőállomáson, végül is hol máshol? Ott van hely.
Készíttetünk vitrineket, tablókat, nem nagy dolog..” –
gondoltuk előzetesen.
A könyvkiadás kapcsán beszélgettünk Czupi Gyula
igazgató úrral, a nagykanizsai Halis István Könyvtár
igazgatójával, aki felvetette, hogy a könyvtár szívesen
vendégül látná a kiállításunkat, mondjuk egy
hónapig. Ez bizony nagyon jó lehetőségnek tűnt,
elkezdtük az előkészületeket átgondolni. Azt tudtuk,
hogy a Mentők Napja május 10-e, akkorra kellene a
nyitást időzíteni. Ragyogó alkalom, hisz idén kettős
jubileumot ünnepelhetünk: az OMSZ megalakulásának
65 éves évfordulóját, Mentőállomásunk pedig 60
éve költözött jelenlegi helyére. Közben kiderült,
hogy a Nagykanizsai Mentőállomás korszerűsítése és
átépítése 2013 októberében kezdődik. Fekete-fehér
mosdó lesz beépítve, fűtésrekonstrukciót terveznek,
így a falak szét lesznek verve, át lesznek helyezve.
Korszerű napkollektoros vízmelegítő rendszert üzemelnek
be, tehát az általunk megálmodott állandó
kiállításnak a mentőállomás egyelőre semmiképp
nem tud helyet adni. Szerencsére Czupi igazgató úr
biztosított bennünket róla, hogy a kiállítás legalább
az év végéig maradhat a könyvtárban.
Tovább szőttük a fonalat. Mivel tudnánk színesebbé
tenni a megnyitót? Adott volt a válasz is: szervezzünk
mentési bemutatót és egészségnapot! Mindketten
az egészségügyben dolgozunk, nem gondolkodhattunk
pl. „adótanácsadó ankétban”... Így megkerestük
a városi vöröskereszt illetékeseit, a városi alapellátás
vezetőjét, felkértünk több egészségvédő szervezetet,
hogy készüljenek szóróanyagokkal, tartsanak
előadásokat, szervezzenek szűrővizsgálatokat erre a
jeles napra.
A gyerekeket is bevontuk a rendezvénybe, rajzpályázatot
hirdettünk, „Mit tudok a mentők munkájáról?”
címmel. Felhívást intéztünk a környékbeli óvodák,
iskolák igazgatóihoz. A felső korhatár 99 év lett,
így a felnőtteket sem zártuk ki az alkotás öröméből.
A szerencse, bár meglehetősen ritka vendég nálunk,
azért időnként megmutatja magát. Például egy
zalaegerszegi gépészmérnök formájában, aki egy
márciusi napon besétált a mentőállomásra és megkérdezte,
lenne-e érdeklődés az ő hobbija iránt?
Merthogy ő mentőautó modelleket készít! Egy-kettő
van is mutatóba. Végül a jelenleg Nagykanizsán dolgozó
Horváth József a kiállításra csaknem 20 darab
pici mentőautó makettet készített. Régi fényképek
alapján a kanizsai mentők kicsinyített másait, festéssel,
matricákkal, eredeti rendszámmal… Hihetetlen!
Az országban összesen két ember foglalkozik méretarányos
mentőautó modellek készítésével, és az
egyik pont jókor tévedt be hozzánk!
Felkértük a városunkból elszármazott dr. Betlehem
József egyetemi docens urat, a PTE Egészségtudományi
Karának dékánját, a Sürgősségi Tanszék vezetőjét,
hogy tanítványaival egy szakszerű közterületi,
laikus által megkezdett újraélesztést mutassanak be.
(Mit tesz az élet, a nagykanizsai mentőknek pont a
megnyitó előtti napokban volt egy ilyen esetük. A
kórházból egy rutinvizsgálatról hazafelé gyalogló
középkorú beteget kellett a nyílt utcán újraéleszteniük.
Sajnos a mentőknél elég gyakori eset a közterületi
újraélesztés, ez az esemény mégis nagy sajtóvisszhangot
kapott, mert nem mindennapos dolog, hogy a
Fő utca közepére leszálljon a sárga mentőhelikopter.
Mentőseink nagyszerű teljesítményéből mit sem von
le az a tény, hogy épp a helyszínen tartózkodott két
intenzíves nővér, és egy nyugdíjas mentős kolléga is.
A tudomány jelenlegi állását és a mentőseink képzettségét
is egyaránt dicséri ez a sikeres újraélesztés.
Manapság már egyre gyakrabban történik meg, hogy
egy ilyen, az utcán, a kíváncsi tömeg szeme láttára
történő újraélesztésnek, ahol több mentőegység és a
mentésirányítás összehangolt munkájára van szükség,
bizony tartós sikere van.)
Eközben összeállítottunk 12 tablót, ami a könyv
rövid kivonata, témakörökben csoportosítva a fontosabb
korszakokat, embereket, felszereléseket. A tab369
lókat Tábori Zita szerkesztette, Szörényi Szabolcs
pedig nagyon szépen elkészítette.
A rajzpályázatra nagyon sok mű érkezett, szám
szerint 122. A legtöbb rajzot, a beérkezettek 90 százalékát
a 6-10 éves korcsoport készítette. Szebbnél
szebbek voltak.
Előkészítés
A kiállítás előtti hetet teljes egészében az előkészületeknek
szenteltük. Az általunk kidolgozott tematikát
követve hétfőn reggel összepakoltuk otthon a kiállítani
szánt eszközöket és bedobozolva a könyvtárba
szállítottuk őket. Külön öröm volt, hogy egyúttal
élhetővé tettük az otthonunkat, mert a plakátok, dobozok
és koponya által képzett akadály- és ügyességi
pálya-szerű raktár megszűnt. A hét folyamán naprólnapra
épült és érdekesebbé vált a kiállító terem. Segített
nekünk sok mindenki: a könyvtár dolgozói, a
Thúry György Múzeum munkatársai, a helyi média
képviselői…
Jómagam úgy jellemeztem ezt a hetet, hogy hétfő
reggel odamentünk (pontosabban beköltöztünk) a
könyvtárba halkan, szelíden, aztán hétvégére már a
rejtett zugokat is ismertük. Nagyon érdekes és rendkívül
élvezetes hét volt. A különböző nehézségekről
nem szeretnék szót ejteni, mert azok bizony mindig
és mindenhol fellelhetőek, de azért vagyunk ésszel
(és megfelelő ismeretséggel és barátokkal és talpraesettséggel)
megáldva, hogy ezeket le tudjuk gyűrni.
Idővel elhomályosul, eltűnik az emlék róluk, ugyanis
nem olyan fontosak utólag már. „Csak a szépre emlékezem…”
A kiállítás
„Eddig vetettünk, ma aratunk.” Ez volt a napindító
mottónk. Kora délelőtt érkeztek az egészségnap
résztvevői, majd a vendégek is gyülekezni kezdtek.
Kiállításunk készen állt arra, hogy minden érdeklődőnek
bemutatkozzon, a vendégek megismerkedjenek
vele, rácsodálkozhassanak, bővítsék ismereteiket
a témakörben.
A Mentéstörténeti kiállítást 2013. május 10-én Cseresnyés
Péter Nagykanizsa polgármestere és Rigó
Csaba Zala megye kormánybiztosa nyitották meg.
(Fotó: www.nagykar.hu)
A kiállított vitrinek rövid bemutatása:
Mentőautó makettek, Horváth József okl. gépészmérnök
modellkészítő munkái. Megpróbáltuk bemutatni a
Nagykanizsán futott típusokat, pl.: Dodge Weapon,
Fiat 1100, IFA Phanomen, Nysa 520S, Nysa 522S,
Mercedes 308, UAZ, Volkswagen Crafter, Ford
Transit… sajnos Toyota modellt sehonnan sem sikerült
beszereznünk. (Fotó: Hohl Zoltán)
370
Sebészeti eszközök és műszerek. Schimmelbusch dobozok,
ollók, csipeszek, érfogók, terpeszek, kampók,
sebvarró tűk. Catgut (juhbél sebvarró fonal zárt
kémcsőben, tartósítószerben). Szikék, köztük egy
csontnyelű, kétélű solingeni acél szike a ’30-as évekből.
Szájterpesz, abroncs maszk éteres altatáshoz.
Trachea-kanül, ujjvédő, urológiai fém katéter, vízgőz
sterilizátor. (Fotó: Hohl Zoltán)
Tömeges táska, vérpótszer táska, orvosi táska,
otoszkóp készlet, phonendoszkóp, strangulációs gumi,
reflexkalapács, babakelengye, hőmérők, spatulák.
(Fotó: Hohl Zoltán)
AMBU ballonok, maszkok. MC-3 oszcilloszkópos
katódsugárcsöves kardioszkóp, MEDICOR MR-11-es
EKG, ultrahangos inhalátor, Pacemackerek. (Fotó:
Hohl Zoltán)
Régi fém ágytál, hánytálak porcelánból, üvegből,
fából, gyomormosó felszerelések (üveg, fém és műanyag
tölcsérrel), beöntő és irrigátor készülék,
kvarclámpa a ’60-as évekből, két polgári védelmi
elsősegély táska a ’70-es évekből. (Fotó: Hohl Zoltán)
371
Vitrines szekrény (Páli László ajándéka), benne régi
emléklapok, betegszállítási okiratok, mentős rangjelzések,
jelvények, kitűntetések, brigádnaplók a szocializmus
idejéből. Fent balra a „Siófoki Boszorkány
Juli” jósnő „mágikus koponyája” látható, mely az
idők során anatómiai szemléltető eszközzé szelídült.
A régi gyógyszerek között fellelhetjük az Ultraseptyl
injekciót (Az alsó kép jobb belső sarkában.), melyet a
magyar Chinoin Gyógyszergyár kutatói fejlesztettek
ki 1939-ben és a maga korában a világ egyik legkeresettebb
antibiotikuma volt, a kínai és az afrikai
hadszíntéren is alkalmazták hastífusz ellen. (Fotó:
Hohl Zoltán)
A könyvespolc, rajta régi mentős szakkönyvekkel,
előtte plakát. (Fotó: a szerző)
Légoltalmi és polgári védelmi felszerelések. Cramer
sínek, egyéni vegyvédelmi és sugárvédelmi csomagok,
gázálarc, harctéri felcsertáska, csajka, kulacs,
légoltalmi mentőláda 1952-ből, a teljes, érintetlen
felszerelésével. (Benne pl. rézgálic, amit foszformérgezésnél
hánytatásra alkalmaztak.) (Fotó: Hohl Zoltán)
372
Stifneck nyakrögzítő gallér, pneumatikus sínek gumírozott
textilből és átlátszó műanyagból, kezdetleges
végtagrögzítő sín PVC csőből fabrikálva. Csecsemőmelegítő
vizes tömlő, régi infúziós kosarak. (Fotó:
Hohl Zoltán és a szerző)
Laboratóriumi eszközök és műszerek. Kémcsövek,
Bunsen égők, lombik, tesztcsíkok, vérsüllyedéses
Westergren állványok, Farkas fecskendő, szemfenék
vizsgáló készlet, lakmuszpapír, parátusz fecskendő és
tűkészletek a háború előtti időkből. (Fotó: Hohl Zoltán)
Higanyos és óraműves vérnyomásmérő készülékek,
egy 1932-es motoros elsősegély doboz eredeti tartalmával.
Benne pl. egy szépen illusztrált háromszögletű
kendő és az „anticollaps” ampullák, melyeket
később „ammóniapárnának” hívtak és szúrós szagával
az ájultak ébresztésére szolgált. Kötszerek a ’30-
as évekből, pl. a bajai gyártású „Glória steril gaze”.
(Fotó: Hohl Zoltán)
Régi mentős egyenruha és a könyvespolc, rajta fotóalbumokkal,
folyóiratokkal, ill. a legfontosabb szállítási
naplóinkkal 1948-ból és 1956-ból. (Fotó: a szerző)
373
Az ünnepi beszédek elhangzása után látványos újraélesztési
bemutató kezdődött, melyet városunk szülötte,
dr. Betlehem József egyetemi docens, a Pécsi Tudományegyetem
Egészségtudományi Karának dékánja
vezényelt le.(A bemutatón részt vett: Hóbor Róbert
mgkvez., Leveli Krisztina mentőtiszt, Szabó Gyula
mgkvez., Bánfai Bálint mentőtiszt, Csonka Henrietta
mentőtiszt hallgató.) (Fotó: www.nagykar.hu és a
szerző)
Az újraélesztési bemutató után került sor rajzpályázatunk
nyerteseinek díjazására. 122 pályamű érkezett
be, 5 korcsoportban 32 díjat osztottunk ki. (Fotó:
www.nagykar.hu és a szerző)
374
Az egésznapos programot egészségnapi bemutatók,
előadások, szűrővizsgálatok, filmvetítés, mentőautó
megtekintése tették teljessé, illetve a résztvevők Czupi
Gyula igazgató úr és csoportja jóvoltából megismerkedhettek
a gólyalábazás alapjaival is. (Fotó:
www.nagykar.hu és a szerző)
Nyugdíjasaink a kiállításon: Horváth Attila, Kovács
Ferenc, Kománovics József, Király József, Megyes
Kálmán, Szabó István, Horváth Ferenc, dr. Szollár
István, Kovács József. (Fotó: a szerző)
375
Forrásjegyzék
AMBU, Laerdal, Schnitzler, KFB Extramobile cégek
katalógusai.
Automobil-Motorsport újság 1927. október 16-i
száma.
Barbarits Lajos: Nagykanizsa monográfia. (1929)
Benedek István: A Tudás Útja (1985)
Csontos Tibor: Rossz padtárs: Az alkohol. (IPM)
Debrődi Gábor: A magyarországi mentésügy története.
(2012)
Debrődi Gábor: Az OMSZ gépjárműállományának
rövid története.
Beszélgetések feljegyzései: Andrasek Mátyás, Antal
István, Bánfalvi Edit, Berentés Tamás, dr. Dankó
István, Dombai Ferencné, dr. Farbaky Iván, Horváth
Róbert, Horváthné Kovács Gyöngyi, Horváth Tiborné
Érces Györgyi, Jakupánecz Gergely, Jámbor Judit,
Klaszán Sándor, Kománovics József, Krénusz Lászlóné,
Márton Norbert, Miha Tamásné, Páli László,
Parti István, Polai Károly, Reizner Józsefné, Sulyok
István, Szél János, Szigeti Gyula, dr. Szollár István,
Tanai János, Tóth István, dr. Zágon Ferenc, Zakócs
Imre, Zuggó Tibor.
Élet és Tudomány: Hangya a beleken c. cikke az
1980-as évek második feléből
Dr. Fejér László: Zsidóság Nagykanizsán
Dr. Felkai Tamás: A magyar mentésügy története.
(1987)
Dr. Gőbl Gábor: Oxyologia. (2001)
Gyarmathy Lívia, Böszörményi Géza filmje: „Hol
zsarnokság van…” (1989)
A hazai automobilizmus története és dokumentációja.
(www.magyarjarmu.hu)
In Memoriam Dr. Lázár Dezső. (Szerk.: Papp Péter)
(2012)
Jubileumi évkönyv a szervezett magyar mentés
centenáriumán. (1987)
Jubileumi évkönyv az OMSZ megalakulásának 50.
évfordulójára. (1998)
Kanizsa enciklopédia (1999 Szerk.: Rikli Ferenc)
Kanizsa Lokálpatrióta hetilap XXIV. évf. 38. szám
Kanizsa Nyomda Kft.: Időutazás Nagykanizsán
2008. (Brenner Árpád és Marics István látványtervei,
melyeket könyvünk borítójának szerkesztésénél
használtunk fel.)
Kaposi Zoltán: Város és agrárrendszer a polgárosodás
korában (1850-1914) (A mezőgazdaság változásai
Nagykanizsán (2008)
Képeket kaptunk a fentebb felsoroltakon kívül:
Miha Tamásné, Urbán Tamás (IPM), Varga György
(MTI), Szakony Attila (ZH), www.holmi.nagykar.hu
(Tarnóczky Attila), Nagykanizsai Tűzoltóparancsnokság,
Szabó István, S. Horváth László,
Megyes Kálmán, Kovács Ferenc, Kovács Istvánné,
Ferencz Istvánné, Zakócs Edit, dr. Tolnai Sándor, dr.
Klaszán Sándor, dr. Hajdu István, Horváth Balázs,
Vízvári József. Thúry György Múzeum (Kunics Zsuzsa,
Hohl Zoltán), Horváth Tiborné Érces Györgyi,
Prepok Attila polg.véd.őrgy., Harangozó Tibor
Kondor Lajos: Léghajók, repülőgépek.(1977)
Kresz Géza Mentőmúzeum képanyaga. (Debrődi
Gábor igazgató úr hozzájárulásával.)
Külön köszönet jár a Nagykanizsai Tűzoltóparancsnokságnak,
ill. a tűzoltóparancsnokoknak: dr.
Tolnai Sándor, Egri Gyula, Dobos István.
Külön köszönjük Lőrincz Péternek és Bíró Kingának,
hogy hozzájárultak balesetük közzétételéhez.
Kanizsai almanach 1996-ról. Czupi Kiadó 1997.
Lendvai Rezső: A Szombathelyi Önkéntes Tűzoltó
és Mentő Egylet története (2004)
A magyar állam szervei. (Magyar Országos Levéltár,
Főszerk.: Boreczky Beatrix.) (1985)
Magyar Mentésügy: XVIII. évf. 1-2. szám, 1998.,
XVIII. évf. 3. szám, 1998., XXVIII. évf. 1-4. szám,
2008., XXI. évf. 3. szám, 2001., XIX. évf. 3-4. szám,
1999., XXI. évf. 4. szám, 2001.
Márkus Jenő: Zsírok, olajok, szappanok. (1940)
Matthaeidesz Konrád: A győzelem fegyverei.
(1980)
Mentőhíradó 2005/1. szám.
Miha Tamásné, Tálosi Péter: Mementó 1942-1956.
(2012)
Nagykanizsa. Városi monográfia 2. kötet (2006)
A Nagykanizsai Mentőállomás szállítási naplói
1948-2012.
OMSZ fotótár.
OMSZ körlevelek 1948-2012.
Oxyologia (A mentőápolói szakosító képzés tankönyve.)
(1986)
Paul Schmidt: Hitler tolmácsa voltam. (1971)
Dr. Szepesi András-Bene Zsolt: Harminchat év a
mentőszolgálat élén. (Egészségügyi Gazdasági
Szemle 2009/3.)
Dr. Szombath Tibor: Nagykanizsa régi képes levelezőlapokon.
(2010)
Szűcs Ernő: Debrecen mentőszolgálata. in.: A Hajdú-
Bihar Megyei Levéltár évkönyve (1987)
Tarnóczky Attila: Hol, mi? Kanizsai házak és lakói
(www.nagykar.hu)
Dr. Tolnai Sándor naplója, ill. személyes jegyzetei,
valamint az általa gyűjtött fényképek.
Dr. Tolnai Sándor: A tűz elleni védekezés Nagykanizsán
1690-1988. (1989)
A Vas Megyei Mentőszervezet és a Vas Megyei
Mentésügyi Alapítvány jubileumi kiadványa. (2008)
Vitéz Berentés Tamás: Nyolc év a szögesdrótok
ölelésében. (2004)
Vörsi Tűzoltó Múzeum (Farkas Lászlóné tárlatvezető)
www.alkupiac.hu,
www.allegro.hu,
www.ambuusa.com,
www.eremtar.hupont.hu,
376
www.fszek.hu/56,
www.gyermekmento.hu,
www.gyogyaszati.hu,
www.holmi.nagykar.hu,
www.imcdb.org,
www.iparitavkozles.lap.hu,
www.komloi-hirlap.shp.hu,
www.medbuy.hu,
www.medicantica.com,
www.medplan.hu,
www.norwoodfirefighters.org,
www.orszagalbum.hu,
www.rockerek.hu,
www.rontgen.postr.hu,
www.sumegmento.mindenkilapja.hu,
www.szineszkonyvtar.hu,
www.tiszapihenes.hu,
www.vezess.hu/magazin/autos hirek regmultbol
www.wangfolyo.blogspot.hu,
www.wikipedia.hu
www.zalakaros.hu,
www.zalamedia.hu,
Zala 1945-1946.
„Zala” 1968 (A MN 8. Gépkocsizó Lövészhadosztály
hadműveleti naplója Csehszlovákia megszállásának
időszakából. Szerk.: Laczkovics Erika és Solymosi
József (2012)
Zalai Hírlap cikkei a 2011-es Pannon Lapok gyűjtőakciója
kapcsán. Külön köszönet Virrasztó Zsoltnak,
a Zalai Hírlap főszerkesztőjének, valamint az
újságíróknak: Steyer Edina, Pásztor András, Kelemen
Valéria, Arany Horváth Zsuzsa, Szakony Attila,
Varga György. Köszönjük a Zalai Hírlap valamennyi
munkatársának, hogy áldozatos munkájuk révén
2011 decemberében jótékonysági gyűjtést szerveztek
a Pannon Lapok Társasága nevében, és 657 000 Ft-ot
gyűjtöttek Zala megye mentőállomásai számára!
Zala-Somogyi Közlöny, Zalai Közlöny 1862-1945
(ezúton köszönjük a Halis István Városi Könyvtárnak
és munkatársainak, hogy az újság digitalizált változatát
az interneten hozzáférhetővé tették www.zalaikozlony.
nagykar.hu)
Zalavármegyei évkönyv a millenniumra (1896
Szerk.: Halis István és Hoffmann Mór)