Ugrás a menühöz.Ugrás a keresődobozhoz.Ugrás a tartalomhoz.



* Adobe Reader letöltése (PDF fájlokhoz)

 
3.04 MB
2022-09-27 14:09:37
 
 

application/pdf
Nyilvános Nyilvános
278
323
Cím: Kanizsa-vár (vissza)
Szerző: Nagy Gáspár (1949-2007)
Közrem.: Harkány László (szerk.) ; Kotnyek István (fotó)
Szerz. közl: Nagy Gáspár ; [szerk. Harkány László] ; [... fotó ... Kotnyek István]
Kiadás: Nagykanizsa : Harkány László, 1999
Eto: 894.511-31Nagy G. ; 908.439Nagykanizsa
Tárgyszó: magyar irodalom ; Nagykanizsa
Helyism. tárgyszó: Pék Pál hagyaték
Cutter: N 19
ISBN: 963-640-137-3
Nyelv: magyar
Oldal: 135 p.


Nagy Gáspár
KANIZSA-VÁR
(VISSZA)
1999
Szerkesztette:
Harkány László
Kiadja:
Harkány László
A borítótervet és a fotókat készítette:
Kotnyek István
© Nagy Gáspár
ISBN 963 640 137 3
Nyomdai munkálatok:
Kanizsai Nyomda, Nagykanizsa
Felelős vezető:
Brenner Árpád
.......................................
mikor hinnétek hogy az a
zöldszemű lassan komoly
férfi lett akkor fog újból megjelenni
s mint szindbádi méla órák
homályán egy hintó oson
úgy jön a csókokat megköszönni
és cellacsíkú ingét levetve
testetek újra föllapozza
vigyázzatok hogy minden
porcikátok ahogy volt
úgy maradjon alabástrom
mert nem tudjátok
sem a napot sem az órát
sem a várost sem a nótát
amikor ahol amit éppen
éneklünk egy temetőben
vagy a túlvilágon távol
márvány fogzománc világol
bőröm minden pórusából
éjszakában ezer csillag
ringatózik ring és ringat
Részlet Nagy Gáspár Térkép, kiterítve (1977) című
verséből.
3

I.
Egy idő óta folyton csak ábrándozik, és ha teheti, mindig
a függöny mögött áll. Figyeli az ablak alatt elsuhanó
árnyakat, melyek különleges imbolygásban vetítődnek a
szemközti templom falára. De a tűsarkak kopogása érdekli
igazán. Nem látja, csak sejti a hozzájuk tartozó lábakat.
Egyszer valaki jól hallhatóan azt mondta a nyáresti korzózó
sokadalmat a sarokról fixirozó társaságból — meglehet,
Buzek úr, a város híres fotográfusa volt az illető
— „Nézzék csak, kérem, itt vannak a legszebb, legformásabb
lábak, amelyekért egy férfiember elkutyagol a világ
végére is!”
A város mélyéről jönnek a szombatesti párok, szépen
összeborulva. Itt a gesztenyefák lombjai alatt suhannak
el, mint karneváli víg hajók a velencei csatornákon.
Így gondolja, és csak áll remegve a függöny mögött.
Izgul, hogy I. néni be ne nyisson (Sors ne nyiss nekem
ajtót... csavarja meg kínjában az idén tanult memoritert...
Ha ezt hallaná most Efrém tanár úr...! Hát rágondolni is
szörnyű!), mert akkor megszidja, mért nincs még a másik,
udvarra néző szobában, abban a rövid fehér ágyban. A
„lányos ágyban”, így nevezik, melynek illata olyan felkavaró,
mintha valami kétes hírű szállodában szerezte volna
meg az izgatóan buja parfümök között az elsőséget. Női
5
kölcsönhálóingben tekereg az ágyon. A spaletta csak félig
behajtva, jelzi, hogy meleg van. Az udvaron még matat
valaki a csap körül. Talán az utolsó vödör vizet engedi
D. néni, hogy löttyintsen a fal mellett kókadozó petúniákra.
Aztán ajtó csapódik, és a bejárati kapu is megdöndül,
s határozott férfiléptek indulnak valahová az éjszaka titokzatos
méhébe: innen a Deák térről lefelé a Fasor irányába.
Így van ez rendszerint nyáron, amikor itt forgolódik
az ágyon s képzeleg, ábrándozik, mert az alvás aligha
megy. Kiről is álmodjon, kérdezgeti a falaktól, az ovális
tükrű fehér szekrénytő1, a csillár képzelt helyétő1, amelyben
takarékosságból csak egyetlen villanykörte vakoskodik.
Ha merne, most kiosonna az udvari vécére. De ez
butaság, hiszen biztos, hogy valaki meglátná a nevetséges
kölcsönhálóingben, s holnap mindenki csúfolná. Pláne,
ha D. néni kedvenc unokájába botlana, aki tegnapelőtt
érkezett Pécsről.
Igen, most rá fog gondolni. Aztán holnap, de holnapután
biztos eléje áll, s azt mondja neki, hogy... Hát nem
lesz könnyű így, csaknem kopaszra csúfított fejjel sétát
ajánlani a rátarti, kissé molett, de határozottan szép arcú
lánynak, aki ráadásul vad is, mint egy igazi macska. Tavaly,
amikor nem volt így lekopaszítva, akkor is megkarmolta,
s valami csúfolódó szöveggel hárította el ügyetlen
közeledését. Aztán még moziban is voltak, kéz a kézben.
Fagyizás is volt, kispad, megfelelő koreográfia szerint,
ahol ügyetlenül csókolózni próbált, de M. kinevette. Ez
a megalázó nevetés aztán egész iskolaévben ott vissz-
6

hangzott a fülében. Sokszor azon vette magát észre, hogy
nem a szigorú tanár úr hangját hallja, amikor egy fizikapélda
megoldásához invitálja a tábla elé, hanem a nyári
lánykacagást, mely az ő kárára történik. Gondolta is némi
daccal: az idén majd minden másképp lesz...
De hogyan...? Ez itt kérdés. Fölkattintotta a kispárna
mögé gondosan elrejtett zseblámpát, s a nyári takarónak
használt lepedővel gondosan leborította. Nehogy kiszökjön
a fény az utcai szoba felé, ahová amúgy, minden sötétítés
ellenére a Felsőtemplomot erősen megvilágító lámpák
sárgás csóváikat szépen behintették. S így I. néni a
fénynek társbérlője lett éjszakára is. De már kis horkantásaiból
ítélve jól és békésen aluszkált, s nyilván a reggeli
piaci árakkal álmodott. Mit, menynyiért? Mit és hol olcsóbban?
És melyik nagyszájú kofánál vásáljon? Meg
hát mi is legyen a holnapi ebéd, hisz ez a szedtevedte kölök
megint a strandra készül.
A zseblámpa fénye Szindbád ifjúságát reflektorozta
hajnalig. Ott járt a Felföldön, Podolinban, s a nyírségi
úrfiféle diákkal hallgatta a Poprád víg csörgését, amint a
boldog randevúkat kotyogja ki a híd alatt. Aztán átdobogott
a karcsú hídon, és természetesen a szép kalapos patikusnéba
ütközött, kinek hullámzó keble csaknem kibugygyant
a kegyetlenül elszorított derék fűzős abroncsozatának
ormain. Mint gejzír és láva, kiáltott föl, s aztán a
kispárnába fúrta arcát, nehogy kihallatsszon a váratlan
éjszakai kommentár. Pedig szűzies, csakugyan Vezúvmellűinternátusi
lányok, fiatal vagy pirulós állomásfőnökné-
jelöltek voltak még az első bálokon, csak amíg
8
Szindbád hanyagolta őket, bizony fonnyadtak, aszalódtak
egy kicsit... (mert ki tudja, merre utazgatott a hajós halaszthatatlanul
fontos ügyekben, az országos unalom közepén,
amikor a nemzet a nagy csaták után nyugtatta vérét,
és persze jócskán vegyült is a mohóbb jövevényekkel,
akiknek tetszett, hogy a romlás virágait szálanként szakíthatják
le szomorú tekintetű amazonok képiben). Olvasta
és közben látta, sőt hallotta is ezeknek a kissé már korosodó,
de annál inkább a szerelem vad ízeit minden porcikájukban
átélő hölgyeknek hajnalig tartó lázas sóhajtozásait.
Legkivált azután, hogy a hánykódó tengerekről
hosszú évek után megtért hajós megkoccintotta ablakjukat,
de még annak előtte egy nagyon is emlékidéző,
mondhatni beszédes virágokból összeállított szalagos
csokrétát küldött előre a hajdani Török Szultánból. (Amit
most legtöbbször Centrálnak mondanak.) Azután jött az
őrült öltözködés, a divat korabeli tombolása, a hús földíszítése
az illő fogadásra. Nincs az a film, ha mégis van,
akkor nagyon elvétve, amely a könyv bennünk pergő moziját
helyettesíthetné! Itt megint csaknem vissza kellett
gyömöszölnie az önkéntelen kiáltást. Ebben a bölcsességben
érkezett el a reggel hamar derengő partjaihoz.
Istenem, hogy milyen őrülten fáradt lesz! Kipirosult
szemmel, kóvályogva akar majd hódítani...? De aztán szerencséjére
reggelre megjött a fölmentő sereg: zengett az
ég, és dőlt az áldás a városra.
A nagyon várt eső továbbra is csak a nagy hajóssal,
Szindbád úrral zárta egybe. A késői ebédig végére is járt
a szép bőrkötésű Krúdy-sorozat ama híres példányának,
9
mely P. sógor gavalléros iparegyletbéli buzgalmából régtől
ott mutatkozott az üveges tékában. Talán kissé poros állaga
is fölkínálta magát az olvasásra. Szóval csak éppen
reá várt, hogy ismereteket szerezzen belőle a női lelkek
bonyolult szerkezetéhez. Zárat nem mondanék, gondolta,
mert abba beletörhet a kulcs. S akkor mi van? Akkor bizony
nagy baj van. Inkább P. sógor városszerte híres világmárkájú
zsebóráját hasonlítaná e lelket szabályozó műszerhez.
Mint afféle kényes szerkezetet, amely állandó
kitűnő bánásmódot követel a szerencsés vagy szerencsétlen
birtokostól, aki ott csetlik-botlik a szebbik nem körül.
A kollokvium eztán következik a tanultakból. Ha kisüt
a nap, és fölszárad a sétatér (mondják ezt sokan Sétakertnek
is) szívekkel telepingált padjain a víz.
A szívekben nevek, s nevek a szíveken kívül is, ahogy
Ámor nevű vitéz, mint valami céltáblát körbelődözte őket.
Csak a női nevek lennének érdekesek, akik voltak. Ilyen
nevű lányokat gyűjt majd, gondolta, mint az ifjú Báthory
Gábor fejedelmi nagy futásában, amíg rövid életében
kitárta sebes vérének kapuit. Hát legyen, futott a vére
után! Mondhatnánk ezt durvábban is, de nem mondjuk,
kedveseim, mert tekintettel, avagy tekintet nélkül a szép
nevek be vannak jegyezve ama „főkönyvbe”, valahogy
ilyesformán: Annák, Márták, Máriák, Évák, Ágnesek,
Erzsébetek, Violák, Liák, Juditok, Ilonák, Dórák, Bettyk,
Gizellák, Verák, Györgyik, Zsuzsannák, Klárák, Angélák,
Irmák, Franciskák, Gabriellák, Irének, Katalinok, Margitok,
Maricák, Cecíliák, Magdolnák, Sarolták, Hajnalkák,
Ibolyák, Virágok, Editek, Nórák, Eszterek, Olgák, Piros-
10
kák és... (Piroska volt a legelső név, amely megbabonázta,
s akinek valóságos lényétől a legjobban tiltották, hisz jószerivel
gyermek volt még... ezért is érthetetlen az egész
história.)
Szindbádi ezeregyéjszakás hercegnek, valamint török
pasának képzelte magát egyszemélyben, aki szert tehet
előjogainál fogva mindama gyönyörűségre, melyet a
bevésett nevek testi valójukban az élet nagy gyümölcskosarából
szerencsésen előgurulva jelentenek... Jaj, dehogyis
gurulva, hisz mind kivételes alakú nőszemély, és
csakis kopogós tűsarokban vagy könnyű szandálban járul
elé, mondván: tégy velünk szépet és jót, nagyúr, az kívánságod
kiművelt fortélyai szerint... Erre aztán most mit
feleljen? Lapoz a „főkönyvben”.
Hümmög... lesimítja majd a padról az esőcseppeket,
mert hisz lehettek azok könnyek, könyörgő könnyek, ha
mégse történtek volna kedvezően a dolgok... Bizony ám,
angyalkáim!
Bőszen fésülte a gyűlölt csikófrizurát, s átkozta magában
B. urat, aki így elcsúfítja (rendszeresen) a nyári szünidő
kezdetén. Ekkora hendikeppel még egy Gerard Philippe
sem indulhatna M. előtt, aki bizonyára megint azzal
kezdi az incselkedést, hogy végigsimíthatja kis kezével
az ő holdvilágos tarkóját. Csúfondáros ajakbiggyesztéssel
végzi a műveletet, s közben pedig, mintha a nullásgép
zümmögését utánozná... Ekkor nevetni kéne, de ő sírni
szeretne, és átkozni B. fodrászüzletét, ahol a gyalázat
megesett vele. Igaz, most nem teljesen kopasz, ezt valahogy
sikerült kivívnia. Otthon az a szent meggyőződés,
11
hogy csak így lesz felnőtt korában dús, erős haja. A fene
tudja, a nagybátyjának most szép tar koponyája van, s a
sokszor megbámult katonaigazolványában pedig még
göndör, dús hajjal feszített. De aztán a katonasipka alatt
bizony rendesen eltűnt. Amikor megjött az amerikai
fogságból, ahogy mondják a családi legendáriumban, még
volt valami semmi haja kétoldalt, de mivel szégyellte ezt
is, mindig sapkát tett a fejére. Így aztán valóban kopasz
lett. Nos, persze momentán tökmindegy, hogy ő majd
milyen sérót visel harminc év múlva... Addig úgyis föltalálják
a hajszaporító kencéket, vagy esetleg napi egy tablettából
kinő a haj, ahogy ezt Papp bácsi, a hölgyfodrász
— itt a szomszédban — szokta kajánul az alkalmi férfikuncsaftok
szemébe mondani, s aztán inkább vígasztalásul
a legújabb, pikáns viccel szórakoztatja őket. Azok
meg röhögnek, és szinte örülnek is, hogy nincs hajuk,
kivált így nyáron a döglesztő kánikulában, amikor az
ember csak a vízben tartaná a kopasz fejét.
Hát igen, még divatos is lehet, csak éppen nem M.
előtt, aki a hosszú hajú fiúkra bukik. Már tavaly is a
legelső randin elregélte, hogy náluk, Pécsett két srácot
vágtak ki a suliból, mert hosszú volt a hajuk, igaz cigiztek
is, meg a pincérekkel piáltak a Nádor legbelső termeiben,
de a haj volt a döntő momentum... és punktum.
S ezért is jófejek. Most már a város legmenőbb zenekarában
játszanak a híres Kaponyáékkal, mert hát a haj
oda volt a belépő. A gimiből meg a kilépő, és büszkén
vigyorgott, ahogy kisóhajtozta a szellemesnek hitt fordulatot.
(Akkor mintha azt gondolta volna, hogy azért ki-
12
csit paciméretű fogai vannak ennek az M.-nek!) De megérte,
mondja tovább M.
Csak bámulja a lányt. Mintha kisebbek lennének most
a fogai. Vásnak azok is... A nyulak is állandóan rágnak.
Biztos sok édességet zabál, akkor meg romlani fognak.
Majd felhomályosítja erről is... Szívből utálta a fogorvosokat.
Például Kázmér doktor úr két pofont szokott adni
fájdalomcsillapító gyanánt, ha az a rosszcsont gyerek izgett-
mozgott vagy nyöszörögni merészelt. A tejfogait is
többnyire Kázmér doktor huzigálta ki. Kemény ember
volt. Szigorú nézésű. Ha bement hozzá a gyerekember,
azonnal kiállt a fájás a fogából, de akkor már nem volt
egérút, semmiféle kifogás. Rendszerint megkérdezte,
hogy hány egyese van matekból, s ki a legszigorúbb tanár
az iskolában, s aztán látva a remegést, azonnal, minden
különösebb kecmec nélkül lekevert egy taslit a gyereknek.
Ha meg valamit próbált visszaszólni, akkor a másik oldalra
is kapott egy flemmet, s máris a jéghideg, ormótlan
fogót tette arra a parányi tejfogra, s már kint is volt. Igaz,
néha átsuhant valami halvány mosoly a doktor úr arcán,
amikor a reszkető lábbal távozó után dörmögött ilyesformán,
hogy no, látod, ennyiért nem kell ám úgy betojni...,
aztán szórakozottan kinézett az ablakon, s már a gyerek
félszeg köszönését sem fogadta, hanem jóillatú cigarettára
gyújtott. Várta a következő remegő áldozatot.
Szorgalmasan törli a szívekről a vízcsöppöket. Aligha
jutnak ma valameddig... Rosszul indul az egész. A kölnivíz
se kellett volna, amit futtában a füle mögé borított.
Cefetül érződik, hogy valami békebeli kisasszonykölni.
13
Szóval márkás pacsuli, amit inkább húsvéti locsolkodáskor
lehetne hasznosan szétspriccelni... Akkor még bocsánatos
lenne a vétek... De most kész égés. Sajog az arca
és pirul a füle töve is, mint akit tetten értek. Rossz jel,
hajtogatja.
M. mesél neki s fogja a csuklóját. Azt mondja, hogy
futballista lesz mégis. Valóban elég vad és kemény ehhez
a sporthoz. S ha gólt lő, akkor mámorosan ünneplik majd.
Biztos lehúzzák a mezét is, gondolja. Ezért kell a futballista
mese, s ez nyilván neki szól, mert ő, lám gyáva. A
kezét is a lány fogta meg. Az ő ujjai meg fagyottak, kiment
belőlük az összes vér. Pedig érzi csuklóján a heves lüktetést.
Ezért fogta meg ott a lány, mint egy rutinos védőnő
vagy ápolónő. Igen, M. anyja valami ilyesféle, egészségügyi
nőci. Mintha mesélt volna is erről még tavaly, amikor
már kicsit tovább kalandoztak, vagy inkább csak merészkedtek
a takarásban lévő sétakerti „műtőasztalon”.
(Ez a perverzió viszont az ő találmánya, amikor kínjában
felfedezte az erősen rongált pinpongasztalt). M. azt mondja,
hogy nem kell csöppet sem szégyenkezni, a mamája
állandóan a férfiakat tapperolja, de eszébe se jut semmi.
Nyilván a férfiaknak igen, amikor a kedves mamát egy
szál fehér köpenyben látják föléjük hajolni vagy előttük
hajladozni.
Vonzották a fehér köpenyek. Egyszer (pár évvel később
vagy tegnapelőtti szép álmában, nem is olyan lényeges
most) éppen egy pécsi bombázó fodrásznőhöz került,
aki ott dolgozott a színház közelében. Akkor (már) a hajával
éppen azt csinált, amit akart. S láss csodát, a hölgy
14
fölöttébb dús kebleivel szinte körbetempózta-úszta a nagy
nyári hőségben megadóan fölkínált fejét. A bimbókat ott
csiszolgatta a füle és a halántéka közötti roppant érzékeny
helyen... Azt hitte, hogy valóban álmodik, s ezután következik
a borotvával történő azonnali nyakazás..., s hát utolsó
kívánságában ez a gyöngéd, erotikus mutatvány szerepelt...
Csaknem kiugrott a borbélyszékből. A nő persze
nagyon élvezte (az ő szorult helyzetét is), és a szerencsés,
erős hajú férfiakról kezdett el szinte tudományos fokon
értekezni. Sőt, egészen biztos ebben, susogta a fülébe, s
beidézett valami német orvosi lapot, amit a minap olvasott
otthoni unalmas óráiban. (Biológiából, anatómiából és
ráadásul pszichológiából is jeles, gondolta kínjában.) Célozva
arra, hogy az ilyen típusú haj komoly potenciálra
enged következtetni. Sajnos, az ő férje tök kopasz, ilyen
nagy mázlija van, otthon még hajat sem kell vágnia, nem
beszélve a többiről..., s gurgulázva nevetett. Erősen kapaszkodnia
kellett ott a szék karfájában, csontos könyöke
kilógott, s a nőci a fehér köpenyét, mely alatt legföljebb
egy parányi kis bugyi lehetett, elég egyértelmű magasságban
és hevességgel a könyökéhez nyomta. Többször is
jól érzékelte az alhas lüktető, kéjes mozgását, mintha a
hullámok apály-dagály játéka zajlott volna az ő partszakasznak
használt könyökcsontjánál. Szóval, de érdemi
tettek nélkü1 is édeni helyzet volt, alig vette észre ezt a
kis nyári frizuraigazítást. Szédülve fizetett, és a szokásosnál
jóval több borravalót csúsztatott az erotikusan megnyíló
köpenyzsebbe. Ez a becsúsztatás is olyan volt, mintha
benézett volna magába a paradicsomba, ahogy Szind-
15
bád úr egyik élveteg, színházi hírlapíró barátja emlegette
a híres Magyar ucca táján..., mert a fodrásznő szinte fölkínálta
csinos kis zsebét, ahol már szépen gyűltek a forintok.
Az erotika magas fokú művészetét játszotta el a
hölgy, és nem a borravaló érdekelte akkor... Ebben szinte
biztos lehet. Így értékelte ki később többször is a jelenést.
(Szemben bizonyos csábos mosolyú, kihívó öltözetű, bizalmaskodó
pincérnőkkel, akik pontsan tudják, mire hajtanak.
Ámbár itt is vannak kivételek, dörmögte némi tapasztalattal.)
Ez a széplány, M. meg azt mondja, vagy csak akarja
inkább mondani, hogy elmegy majd professzionális szinten
labdát rúgni, s minden gól után akár le is dobhatja a
trikóját, s alatta semmi kebelfék. A stadion felhördül, kéjesen
morajlik. De a lányt, a közönség tüntetése ellenére az
öltözőbe parancsolja a prűd bíró. Aki természetesen férfi,
kopaszodó, és alig szuszog már egy nagyobb poroszkálás
után. Vastüdővel veszi a levegőt... különféle ritmusokban
szavalják, hogy dobja csak el, s vigye a MÉH-be! (Legelőször
a jó édes anyukájáét ajánlják némelyek... ez itt most
nem annyira szellemes, eltekintve a tökéletes képzavartól.)
Különben kedveli a drukkerek ho1 szellemes, hol meg
alpári bemondásait. Egy „köznyelvész” a nyelv igazi, szép
változásairól, az argó gyöngyszemeiről csak focimeccseken
értesülhet. Bámulatosak a képszerű, eleven fordulatok. Nem
a natúr, állandó kötőszavas, monoton káromkodások vonzották,
azok elmentek a füle mellett, hanem a nagy monológok,
amelyek a közönséget szórakoztatták legtöbbször az
igazi, ötletes foci helyett. Az alanyi rigmusszerzők láthatóan
16
minden meccsre új repertoárral készültek. S nem csak a
szegény perec- és fruttiárusok (akik minden vidéki meccsre
elzarándokoltak, hogy csak Szigeti, alias Kalap urat
említsem), törték magukat a portéka eladását könnyítendő
jópofáskodással, hanem mások is, az ismeretlenség homályában
maradt városi folklórszerzők. Akik meglehet otthon
a legbékésebb férjek, sőt papucsok, a hivatalban a kettőt
se szóló kartársak könyökvédővel, de a meccsen valóságos
költők, énekesek, kabarémesterek. Egyszer már össze kéne
gyűjteni ezeket a meccsgyöngyszemeket, s kiadni a szurkolók
aranykódexében. (Ajánlom, s csöppet sem tamáskodva,
a Tarján—Reményi ősfradista szerzőpárosnak!)
Hajdanán mi is gyűjtöttük az „aranyköpéseket” a gimnáziumban,
amelyeket aztán gondosan rejtegetve egy vaskosra
hízott osztálynaplót formázó, keménykötésű
füzetbe másolgattunk fölváltva. A féltett művet (Ez is
szamizdat volt, csak akkor még nem tudtunk róla!) leginkább
a tanár urak páratlanul szép elszólásai, vagy inkább
halhatatlan, ám sokszor triviálisnak tetsző bölcsességei
töltötték meg. A diákok e téren is még kevesebbet tudtak
produkálni. Igaz, a diák szorongatott helyzetében örül,
hogy él. De a tanár urak jó pszichológusként a feszültség
oldására is használták ezeket a biztosan kacagtató patronokat.
Majdhogynem igazi pedagógiai célzattal...
Érettségi találkozókon, ha elkezdik a hajdani szép és
főleg a múló idő jótékony hatása nyomán már megszépült
történeteket aranyköpésekkel fűszerezni, hát alig lehet
abbahagyni a csuklásig fokozott röhögést. Ezek a szövegek
megúnhatatlanul ismétlődnek. Újra és újra. És mindig
17
valaki más mondja, de mégis ugyanazon a hangon, ugyanazokkal
a gesztusokkal. S mindig ugyanakkor robban ki
a kacaj.
Álmában is ezt hallja. Most is, ezeregyedszer jön a visító
röhej ugyanarra az idétlen mondásra, amelyet a roppant
szigorú magyar tanáruk mondott rögtön a legelső
órán: „Ide vigyázz, gyerek! Ezerszer elmondtam már,
hogy semmit se mondok kétszer! Megértetted...? Nálam
minden órán fújni kell a memoritert, mert anélkül érettségin
megbuksz, gyerek!
Megértetted...?!” Süvített a korpulens, vörösödő fejű
tanár úr szájából az ige, miközben tömzsi ujjait egymásba
kulcsolva farkasszemet nézett a megszeppenve is kuncogó
osztállyal.
Aki először hallja ezeket a remek mondatokat, s aztán
utána még millió egyszer a négy év alatt, hol megszokásból,
rutinból, hol pedig halálos komolyan átélve, félelmes
süvítéssel fölidézve az érettségi előrevetülő rémét, az bizony
egy életre bespájzolja. Hát hogyne maradt volna
meg! Tán sokkal jobban, mint egy szép, ám nehéz szövetű
Berzsenyi-vers, mondjuk a Fohászkodás elemzésének izgalmai...
Vagy amikor a tanár úr — a fejvesztés terhe
mellett, persze a mi szegény fejünkről volt szó! — arra
vállalkozott, hogy el is énekli a Tihanyban kóborló, tüdőbajos
Csokonai versét, melyet nem átallott egyenest
az Echóhoz címezni... De aki röhög, azt menthetetlenül
kizavarja, beszekundáztatja, s jó esélye van arra, hogy
érettségin megbukik. S már hallatszott is Sulyok tanár úr
éles hangján, hogy „Ó Tihanynak rijadó (és nem rianó,
18
ezt is jegyezd meg, gyerek!) leánya, szállj ki, Szent Hegyed
közül...” Aztán megtanulták az első három versszakot
a dallammal együtt. S már nem nevettek... Emlék és
örök memoriter maradt. Mint ahogy Berzsenyi, Katona,
Madách, meg leginkább Arany, akit a tanár úr Horváth
János nyomán nagy szigorral, s tán szeretettel is tanított.
M.-nek mit mond erről? Aztán kiderült, hogy semmit.
Megint itt ez a reggeli felhőszakadást újrázó s lepipáló
zivatar. Bőrig áztak, de inkább csontig, mert közben nagyon
lehűlt a nyári lég, amíg hazaértek. M. a szomszéd
lakásban leveszi a trikóját, mindenét, és be a forró vízzel
telt fürdőkádba... Mára ez jutott, gondolja megadóan. És
azt is, hogy hosszú az éjszaka, bár nagyon kimerültnek
érzi magát, de megint szindbádozik. Amikor I. néni lefejti
róla a ruhákat, és teát forral, nehogy megfázzon, képzete
már valami hintón ül, és hallgatja a bölcs hajóst..., aki
M. nevű kedveséről mesél.
Akkor még nem tudta, hogy M. késő este táviratot
kapott, hogy egyik diáktársát halálos baleset érte. Hajnalban
el is utazott. Egy hosszúhajú, szép fiú volt, akibe
őrülten szerelmes volt M. Ezt néhány nap múlva tudta
meg a lány rokonaitól, akit aztán soha többé nem látott.
Nyaranta, amikor Szindbád úrral legtöbbször összejönnek,
arra gondol, hogy mennyire jobban is alakulhatott
volna ez a történet. És hogy M. nagyon szép lány volt.
Akkor, azon a nyáron különösen, amikor utoljára látta.
Hűvös kezét ott érzi a csuklóján, és ott, a bizony már
megőszült tarkóján is.
19
II.
Talán csak utólag neveztem el a lányt — a lingua latina
legelemibb szabályát kéjjel fölborítván, mert egyszerűen
így kívánkozott számra, így jött nyelvemre, sőt: így
volt ínyemre is! — Klarisszimusznak, L’mbertusz Klarisszimusznak.
Akkor Klára, Klári volt; s otthon pedig
rendesen Zsuzsanna szépleány. A világ legkarcsúbb, dióbarnaszemű,
zuhatagos hajú leánya, aki ezt az isteni sörényt
— mely lágy volt, de elektromos szikrákat bárhol,
bármikor, bárminő helyzetben kipattintó! —, hogy az én
tiszteletemet, ámde kétségbeesett epekedésemet még följebb
parancsolhassa egy bizonyos lépcsőn, gyakorta
kontyba tornyolta, építette..., s huszonvalahány évével
szigorúan nézett a nyári vakációt éppen itt töltő — majdhogynem
unatkozó — fiúra, aki a kisvárosban már nem
először fordult meg, lévén ott anyai rokonsága; az ún.
városélményt, aprócska gyerekkorától, ebben a különös,
családiasan bensőséges városkában szívta magába.
A város az ötvenes évek nagy elsorvasztási kampányát
(geopolitikai okokból!) valahogy átvészelte, mert tán voltak
polgári tartalékai; jól viselte a „csináltváros”, az örök
rivális térnyerését. Legföljebb: élcelődött, tréfálkozott.
Igaz — kínjában! Minden üzletében, a sarki kocsmákban,
de még a sportrendezvényeken is gyakorta lehetett
20
hallani csípős megjegyzéseket. Futballmeccseken pedig
az ádáz ellentét gyakorta verekedéssé fajult, mert úgymond
a „megvett” bíró sporttársak a „csináltváros” csapatának
vezették a meccset.
Ott sündürögtem a Szomolányi-saroknál. Rekkenő hőség
volt, szinte lángolt az aszfalt az augusztusközepi vasárnap
délutánban. Egyetlen árnyasabb gesztenyefa alá
gyűltek a meccsről visszatérő vérmes szurkolók, hogy
hangos szóval kiértékeljék a látottakat. A két helybeli
rivális, akkor éppen az NB III-ban vergődő, valamikor
szebb napokat látott csapatok, a Bányász és a Dózsa, nyári
ütközetét tárgyalták, mely attól lett nevezetes, hogy totómeccsnek
is számított.
Ám mint kiderült — hallhattuk összes füleinkkel a híres
vezérszurkolótól — „tiszta megegyezős buli volt és
fix döntetlen”. Ezt a Bányász jobbszélsőjétől, a Matyók
gyerektől „lopta”, akivel tegnap este együtt „ötóraiteázott”
a Centrálban, egy — játékosoknak fönntartott —
intimusabb hátsó teremben.
A megegyezős bulit többen is vitatták. Mindenesetre
jó kis meccs lehetett ott a kánikulai vasárnap délutánban,
ha három kiállítás díszítette, meg apróbb pofozkodások,
és azért hat gól is esett. „Szép és fix előre megbeszélt
3:3” — okoskodott bele az előbbi bennfentes szövegébe
egy még nagyobb hangú ürge, aki velem egyidőben érkezhetett
a helyszínre, s láthatólag a kiállítások és a bunyó
részletei érdekelték inkább. Később tudtam meg: többszörös
országos bajnoki helyezett öklözőt tisztelhetek
személyében, csak éppen az ital már többször padlóra
21
küldte, ám megjelenésében még így is tekintélyt parancsoló
volt.
De jött Buzek úr is, s szelíd hangján értékelte a mecscset.
A Kománovics gyerek finom gólpasszát, „amit csak
be kellett pöckölni”. Azt mondja, mázlija volt, az egyiket
sikerült megörökítenie. Holnap küldi is a megyei hírharsonának,
hátha beteszik, „de amilyen szemetek, még egy
totómeccsről se képesek fotót hozni azok a gyüttmentek!”
Buzek úr, a város híres fényképész-dinasztiájának sarja,
aki egy jó kávé mellett, választékos előadásban még azt
is el tudta hitetni hallgatóival, hogy valamelyik őse már
a várost elfoglaló törököket fotografálta. „Mert volt olyan
technikája, kérem!” A „kéremet”, vagy a „kéremszépemet”
mindig hozzátette mondataihoz. Néha azzal kezdte,
és azzal is zárta hosszú litániáit. Kis bajuszával, ápolt,
élesre vasalt nadrágjával még mindig a Kománovics gyerek
egyik finom cselén „vezette végig” a hallgatóságot,
sűrű bólogatások közepette.
Ekkor a gesztenyefatörzs mögül kipillantva megláttam
— kb. jó száz méternyire, vagy inkább futballpálya hoszszúságnyi
távolban — egy vékony, libegő szoknyájú
lányt. Kiléptem a sorból, majd a drukkerek egyre szorítóbb
gyűrűjéből is, és elindultam a Csengery utcán, ráérősen.
Féltem, hogy ennyi éhes férfiszem közt csak egy
leszek, aki rábámul majd erre a felénk tartó tüneményre.
Szóval, indultam... Ő meg jött némi tétovasággal. Ittott
kirakatra is pillantva, táskáját diszkréten himbálta.
Tudtam, hogy el kell haladnom mellette, ha látni akarom.
Minden varázsütésre történt! Ahogy kiváltam az őrjöngő,
22

káromkodó szurkolók tömegéből, éreztem mennem kell
ebben az unalomra kárhoztatott kisvárosi holtidőben. A
lány már a délutáni árnyékot is hozta magával.
A könnyű selymet szerettem igazán, s a kíváncsi, korzózó
nőket, ahogy a feslő barokk palotafalak előtt ellibegtek.
Hétköznapokon, a fasor végén, a szegényes taxiállomás
előtt árválkodó padról szoktam volt figyelni az
„e irányú forgalmat”. A város lányai, asszonyai különösen
szépnek, csinosnak mutatkoztak. (Ezt hosszú évek
után is tanúsíthatom.) A déli, mediterrán szépség körülhordozása
jelentette itt a „célforgalmat”: a korzózás izgalmát.
Most a szembejövő, és már pár lépésnyire közelembe
kerülő hölgyet néztem, aki hihetetlenül vékony volt. Fejét
büszkén fölvetette, de ő is nézett. Tudta, hogy elé mentem,
de megszólítani... úgysem lesz bátorságom. Bámultam
kecses lábait, a lábán kéklő sarut, a piros selyemszoknyát
(én selyemnek láttam) és a fehér kivágott blúzt, melyre a
hosszú dióbarna haj méltósággal omlott.
Az arcot igazán nem mertem megnézni. Csak a hatalmas
szemek komolysága és a száj dacos érzékisége maradt
meg bennem.
Elhaladt mellettem, bamba és zavart nézelődésemet
kis fintorral viszonozta, és egy kirakat felé fordult. De ez
valahogy nem passzolt, mert az éppen a PETŐ és TSA.
valahai vaskereskedés kirakata talált lenni. Ugyebár hülyeség,
ha egy ilyen szép leány vasárnap du. 5 órakor
éppen holmi szögeket, hordókat, meg ki tudja, miféle vasas
tucatárukat szemlél?! Csak azért, hogy ne az én fixí-
24
rozó tekintetemet kelljen állnia! De nem kellett, mert
mondom, irtó zavarban voltam.
A lány, akit velem egykorúnak vagy inkább fiatalabbnak
ítéltem, már elérte a drukkerek zajongó tömegét. Különösebb
feltűnést nem keltve, el is haladt mellettük, és
bekanyarodott a Sugár útra. Mindezt visszafordulva láttam.
Amikor bekanyarodott, gyorsan megfordultam, hogy
a lány távozási irányát fölmérhessem, de a saroknál már
alig tudtam átvergődni a tömegen.
A nagyhangú, boxos barátunk éppen több egyforma
pofon kiosztását ígérte meg valakinek, mert jobban tudott
valamit, mint ahogy ezen a sarkon illdomos lett volna.
Szóval, már némi dulakodás, lökdösődés közepette vágtam
át magam az emberbozóton, hogy a „délutáni sellő”
útirányát követhessem. A saroknál kinéztem, de szemben
a Sugár úton — valami családi ünnepségről — szigorúan
karonragadott férfiak jöttek elhízott feleségeikkel. A férfiak
már rendesen imbolyogtak. Határozottan zavarták a
kilátást a nyílegyenes — mért ne lenne az, ha Sugár út!,
most Vöröshadsereg! — „sztríten”. (De mindenki csak a
régi nevén emlegeti. Általában tüntetően a régi utcaneveket
mondták a boltban, a patikában és baráti beszélgetéseken,
de még az utcasarki traccspartikon is. Remény a változásban?
A passzív rezisztencia csökönyös erőltetése,
gondoltam. A Vörös Hadsereg itt marad a világ végezetéig.)
Hiába kerestem a nádszálvékony, hosszú hajú lányt,
nem találtam. Rohantam vagy száz métert, de semmi
eredmény. Bármelyik házba bemehetett. Erre gondolva
25
nyugalmat, ráérősséget, komoly férfiúi ábrázatot erőltettem
magamra; zsebredugott kézzel, az éppen legmenőbb
fesztiválslágert fütyörészve, visszaindultam a Szomolányi-
sarokra. Ha néz is — mert hiún ezt képzeltem! —,
lássa a hölgy, azért nem vagyok annyira oda, noha loholtam
kicsit utána. Ez kétségtelen!
A sarok előtt vakító fehér farmerban szembejött egy
fiú; tudtam róla, hogy a színművészetire jár, s most tán a
kioszkba igyekszik, ahol 6 óra tájban mindig van valami
zenebona. Ott lehet igazán villogni; mert nagy szó ám
egy ilyen kisvárosból a színművészetire kerülni! Irigyeltem
ezt a Márkus gyereket, akiről hírlett, hogy nevet változtat,
és a vezetéknevéből csinál majd keresztnevet;
többen már így köszöntötték: „csaó Márk”! Volt egy másik,
éppen végzős színinövendék is a városból, a B. ügyvéd
fia, aki Lajos névre hallgatott, s már néhány sikeres
filmszerep után őrülten sztárolták. De érezhetően ebbe a
kisebb fiúba szorult több vagányság, s ezért tán népszerűbb
is itthon, a „hazai pályán”. Szóval, Márk elhúzott mellettem,
ritka nagy szemei voltak, csaknem akkorák, mint
az előbb feltűnt nádszálkisasszonynak. Csak nem testvérek?
Kis híján a loboncos hajú színészjelölt után kiáltottam:
„ne rohanj, úgy komám, a tesód itt ment az orrom
előtt, még utoléred! Előlem eltűnt, a föld nyelte el!”
Mire visszaértem a Szomolányi-sarokra, már gyérült
a tömeg. Néhányan Buzek úr fővezérsége alatt a Béke
étterem felé vették útjukat, hogy a kimerítő, állva folytatott
szócsatát, néhány hosszúlépéssel, ülve enyhítsék.
Hogy a fotózseni még jobban elmagyarázhassa a szódabu-
26
borékok játékára mutatva: „valahogy így, ilyen elegánsan
szálltak Kománovics passzai a balszélen elviharzó
Szőke Pici felé.” Néhány drukker következetesen — tán
a balszélső erős felsőtestére célozva, vagy másra — Cicinek
becézte. Úgy mesélte, mintha bizony az arany-csapat
játékosait emlegette volna. Kétségtelen: itt az NB III-ban,
a sereghajtók előtt álló csapat játékosai voltak (minden
dimenzió kérdése csak!), a helyi aranycsapat tagjai, akik
derék olajbányászok (MAORT) utódai, s ha feltűnt valamelyikük
a korzón vagy a Centrálban, vagy más vendéglátóipari
egységben, akkor bizony elállt a lélegzet. A pincér
halkan, zaj nélkül tette eléjük a poharakat, és gyorsabban
szedte a lábát. A lányok pedig elindultak valamiért
hátra, a toalett felé, gondolom én, szépítkezni. Parányi
rúzst kenni a szájacskákra, szemöldököt ívesíteni, hogy
tessenek! S ha minden oké, akkor majd a sétatéri strandon
— nyári agorán — a legmenőbb fürdőruhában együtt heverészhetnek
az aranylábú fiúkkal!
Igen, a fürdőruhák! Akkor, a hatvanas évek végén!
Alvásra alkalmatlan, forró, augusztusi éjszakák követték
egymást. A Felsőtemplom melletti földszintes házak
egyikében álmatlanul, képzeletemet erősen tornáztatva,
forogtam ágyamban; ha kinéztem ablakomon, akkor az
I. világháborús szobor bátor katonáit láttam, akik hősök
lettek. A Fasorban még párok üldögéltek, s időnként egyegy
taxi ereszkedett alá; tiszteletkört tett a templom előtt,
s a macskakővel kirakott gurulón álmosan ledöcögött és
„várakozó álláspontra helyezkedett”. A sofőr kiszállt, cigarettára
gyújtott. Telefonhívást várt a Békéből vagy a
27
Centrálból, de nem sok reménységgel, mert vasárnap,
ilyestájban a kisváros már a következő hétre készül. Pihen,
szuszog, hogy aztán hétfőn újult erővel vesse magát
a nyárba. A függönyön keresztül beszüremlő fények nem
hagytak aludni; a templomot körülálló gesztenyefák az
idén mintha korábban kezdték volna sárgulásukat, s most
félelmesen hajladoztak ablakom előtt a hirtelen föltámadt
fuvallattól.
Mintha a késő délután megpillantott lány haját és selyemszoknyáját
fújta volna az augusztusi szél. Közben
hulltak a korán érett vadgesztenyék: tüskék a szívem körül.
Jóval éjfél után sikerült csak elaludnom. Addig álmatlanság
és fejfájás gyötört. De a szél meghozta a régóta
várt esőt, felüdültek a virágágyások. A kókadozó begóniák
életre keltek.
Irtózatos csetepatéra ébredtem. Az udvarban lakó D.
Laci — jó szokása szerint! — MHSZ-től kapott pisztolyával
az eső nyomán előmerészkedő patkányokra vadászott.
A csatornából sorra másztak elő az undorító szürke dögök,
s Laci, mint Kittenberger Kálmán — MHSZ-es! —
utóda, irtózatos szitkozódások közepette, a tenyérnyi udvart
használta vadászterületnek. Ő a patkányokat átkozta,
őt meg az egyik jámbor lelkű lakószomszéd, Papp hajfodrász
úr, aki Isten minden teremtményét megőrzendőnek
vélte. A szürke patkányokon is megesett a szíve; felesége
viszont kéjesen sikoltozott, fölemlegette a múltkori kalandját,
amikor az udvari kulcsos WC-ben egy patkány
„csaknem megszólította”. Így aztán ő erősen helyeselte
Laci úr reggeli patkányírtó buzgalmát.
28
Gondoltam, hűs az idő, nincs kánikula, ma elkerülöm
hát a strandot, inkább a városi könyvtárban teszem tiszteletem,
ahol kitűnő könyvekre kaptam ígéretet L. Évától.
Ő egy olyan oskolában végzett nemrégiben, ahová én is
igyekeztem. De előbb még elsiettem a Rozgonyiba, ahol
a pékség illatától szinte rosszul lettem. (A rokonság, saját
dagasztású kenyerét ott süttette meg az öreg pékkel.) Csak
kiflit vásároltunk reggelenként a kenyérboltban. Negyven
fillér volt egy kifli, ropogós és sós, és fölséges ízű. Tejhez,
kakaóhoz kaptam, de mindig csak két kiflit. Hajnalok
hajnalán már a városi piacon csoszogott I. néném, és soha
nem felejtette el: „nekem ez a két kifli jár”. (A jól átsült
kiflik ízét és illatát azóta is érzem! És még csak a közelükbe
sem jönnek a mostani sületlen, fonnyadt, drága kiflik
annak a kifliíznek és illatnak!)
Csalódtam, mert a könyvtár hétfőn zárva volt. A nap
viszont, a hajnali zuhé után már egyre melegebben sütött.
Eldöntöttem: megyek a strandra, úgyis ma a legtisztább
a víz, hiszen hétfőn cserélik.
Ma kevesebben is vannak, csak a nyaralók, a ráérők, a diákok,
mint én, akik éppen két hetet tölthetnek a rokonoknál.
Délután fél 1-kor a strand felé menet még bekukkantottam
a házban lakó Irmus néni trafikjába, aki kedvesen
megcirógatott, kisapámnak nevezett, és sajnálkozott,
„hogy nem találkozom a Pécsről érkező szép unokájával.
Mert arra már elhagyom a várost...”
J-vel később találkoztam, nagyon fiús, vad lány volt,
nem tetszett igazán, a húga inkább. Úgy hívták, mint egy
bolgár folyót, és neki is rózsaillata volt állandóan. Kü-
29
lönben semmi följegyzésre méltó! Sajnált, hogy unatkozom.
Nyugtattam: „alakul azért itt program”.
Most éppen a strandra megyek, és megjegyeztem:
tegnap láttam egy gyönyörű lányt. Irmus néni, a maga 85
évével, nevetett: — tudod, itt mindig híresen szép lányok,
asszonyok éltek, mondta. Én is, meg a nővérem is közéjük
számítottunk. Micsoda nyári mulatságok, micsoda farsangi
bálok voltak itt a háború előtt! Ti ezt már el sem
tudjátok képzelni! El tudom... van némi fantáziám. Csókolom!
Szevasz kisapám! S már tűztem is tova.
Dobogó szívvel dübörögtem a vasútárok fölött ívelő
fahídon. Mesélték: innen már többen vetették magukat a
pesti gyors elé, s mindig este. Az érkező vonat elé! Szerelmesek
főleg.
A hídról, ha egyenest vesszük az irányt, akkor a városi
temetőbe érünk. Hatalmas és félelmetes kapuja fölött a
bíztatás: „Feltámadunk”. De én szívesebben ügettem —
át a Sétatéren — a strand felé, ahonnan a halottak síri
csendjét fölverő hangosbemondó recsegett, és az unalomig
nyűtt, szívküldis lemezek forogtak, izgalmasan pimasz
konferanszokkal: „Küldöm ezt a dalt annak az izmos
fiúnak, aki tegnap a kismedence mellett az egész fagylaltját
véletlenül a bikini alsómra ejtette.
Ne hidd, hogy lehűtöttél, Kedves! Tudom milyen a fecskéd.
Holnap is ott napozom; ma máshonnan figyellek!”
Vagy: „Jocó és Bazin doki! Nem jó szögben ugorjátok
a fejest, de azért ti vagytok a legmenőbb krapekok. Itt!
Tánc az ötórai teán! Egy bánatos lány a Centrál parkettjáról
majd jelentkezik.”
30
Még a pénztárnál, amint a jegyet vettem, rám kacsintott
az a szőke, szeplős, nagydudájú lány, a Horváth Mumi:
„Mi az, öcsi, ma még nem pisiltél, hogy így rohansz a
medencébe brunyálni?!” Fülig pirultam, mintha csak
nekem mondta volna. De aztán megnyugodtam, az előttem
álló srácnak, a „lófogúnak” szólt a nem éppen épületes
szöveg. Annak, akit állandóan a fürdőmester szokott
volt szaltós ugrásaiért pofozni, merthogy veszélyezteti
mások testi épségét. Ki van írva: „Ne ugráljon és ne köpködjön
a medencébe. Mély víz – csak úszóknak!”
A murvával leszórt úton elindultam a nagymedence
irányába, hogy letegyem cókmókjaimat. Elég ciki szatyrot
hoztam magammal otthonról. Afféle „nagynéni-cekkert”.
Hogy égnék, ha valami vagány csaj leszólná! A betonos
út és a mély víz közelében most bőven találtam helyet.
Bezzeg hétvégén tenyérnyi sincs! Itt zajlanak a tiltott ugrándozások,
itt mulat a város aranyifjúsága. Itt szoktak
dekkolni az „ólomlábú fiúk”, a tánczenészek és a szabadnapos
pincérek, meg a városszerte híres, szép csajok. Sőt,
újabban ide járnak a néger cirkuszosoktól, pardon, artistáktól
megesett szőke macák, és tüntetően hozzák a helyes
kölykeiket is: hadd lássa csak őket a pletykára éhes város!
Nem véletlen, hogy a szép szál néger fiúknak éppen ők
kellettek, s lám itt az eredmény is. Azért még akadhat a
horogra egy jóképű fogorvos, ügyvéd vagy bárzongorista,
aki a finom falatokra bukik.
Leheveredtem. A hálós szatyrot farmernadrágommal
letakartam, s elővettem a könyvet, de csak kamuból, inkább
azt bizonyítván, hogy én egy szorgalmas, nyári olva-
31
só vagyok. Még jó, hogy nem egy elméleti szociológiai
könyvet hoztam magammal, például A szociológiai felmérés
módszertana címűt — mert azt is kikölcsönöztem
—, ki tudja, milyen céltól vezéreltetve.
Épp az izgalmas cseh interjúkötetbe mélyedtem volna,
amikor egy hang azt súgta: fejfölemelés, nézz a zuhanyozó
felé! És odanéztem. Először azt hittem, rosszul látok.
— Bár matematikai számításaim szerint... és tegnap éjjel,
a vihar előtti álmatlanságtól szenvedve az is végigfutott
agyamon, hogy elvileg a városi strandon minden fiatalabb...
megfordul. — Nos, itt zuhanyozott előttem a
nádszálvékony lány. A tegnapi haj hol is? Igen, ott a fején,
csak különös kontyba fogva. A lány tűzpiros bikiniben
volt; a mellek kicsik, de formásak, állapítottam
meg. Szégyenlősnek láttam, ahogy emelgette a lábát,
és a combját fröcskölte. Az eltűnő vízcseppek útját figyeltem.
Egy kivételesen gyönyörű példányt marasztaltam
a köldök táján. Ott ragyogott, és akkor, mint varázsütésre
— a hátravetett fej, hogy a hajat víz ne érje — a
tünemény felém fordult. Lehettem tőle úgy 8-10 méterre.
Közöttünk csupán egy pad volt a medence szélén, azon
ült egy kreolra sült, széles vállú férfiú, aki hozzám hasonlóan
a nádszálkisasszony tusolási nagyjelenetét bámulta.
A pali válla fölül, az enyhén emelkedő füves oldalról,
megbűvölve néztem a hölgyet. Ő is ezen a „légifolyosón”
vett észre, s már éreztem, hogy beazonosította
a tegnapi bambuló fiút, aki zavarában csaknem elütötte
a Csengery utcai kirakat előtt. S tán még azt is tudta:
utána loholtam.
32
Szemei, a csodás gesztenyebarna szemek, zavartan végigsiklottak
testén, tudván, hogy nézzük, de rejteni itt már
semmit sem lehet, és nem is érdemes. Talán arra gondolt,
adhatott volna a természet az arányos és gyönyörűen karcsú
testhez valamivel merészebben ágaskodó melleket. A lány
légiessége most még inkább vonzott, és a kétségtelenül
szokatlan konty is, amely valójában öregítette.
Éppenséggel feltételezhettem volna, hogy nemrégiben
diplomázott matematika—fizika szakos tanárnő, bírónő,
vagy ügyesen kínozó fogorvosnő. De Nő, Nő, ismételtem,
s magam elé néztem, ahogy az ő nézése is másfelé vette
az irányt. A vízcseppeket lerázta magáról, és istennői vonulással
— kellő, de mégsem hivalkodó csípőmozgással
elindult a medence innenső oldalán. Azt hittem, beleveti
magát a vízbe, vagy csöndben lesétál a lépcsőkön és úszni
kezd. De nem! Végigment a medence partján (25 méter),
majd jobbra fordult a női öltöző irányába, ahonnan óriási
hangerővel „felcsendült” a Non ho-l''etá kezdetű rendkívül
népszerű olasz sláger. Énekelte Gigliola Cinquetti.
Semmi se korai, kiváltképp a romantika nem, gondoltam,
és a könyvet a farmer alá csúsztattam. Majd átvágva a
bokros, füves részen a karcsúság árnyékává szegődtem.
Távolból akartam követni, hogy tudjam, merre kóborol
ezen a szavannás vidéken. Hol az ő oázisa, ahol habtestére
gyűjtögeti a napocskát. Mert fehérbőrű teremtés volt, de
már napbarnította kézzel, lábbal. Most a test intimusabb
részei következnek, ehhez pedig egy jó hely kell! S valóban,
nem messzire a gyerek- vagy, ahogy mondták, kismedencétől,
(ahol annak idején a rokon nagynénik ször-
33
nyülködése közepette annyiszor víz alá buktam, mint egy
búvárinas) egy tisztes fatörzs mellett (milyen fa volt?, soha
nem fogom megtudni!) valami kockás plédre huppant, s
elterült. Bocsánatot kérek, túl gyorsan pörgettem le a filmet.
Először is letérdelt, gondosan megigazította a bikini
csöppnyi nadrágját; az ujjai elbabráltak a gumival, aztán
hátul, a felsőrészen is babrált valamit. Gondolom, megvizsgálta
rendben-é a kötés, és szépen vízszintbe engedte
a nádszál testet. Ott lebegett a kockás pléden, lábait csöppet,
de nem hivalkodóan, kb. 28-30 fokos szöget képezve szétcsúsztatta,
majd mégis szorosabbra zárta. Résnyire. Rés a
négyzeten; rés, részegedett ifjúi képzeletem!
Tehát, tudtam már a tartózkodási helyét, ahonnan bizonyára
többször megteszi majd az utat a zuhanyig. S bizonyára
mindenféle krémeket, olajokat fog a testére kenegetni.
Visszalépdeltem „hadállásomhoz”. A könyvet,
mint egy érdektelen vacakot bedobtam a krumplisneccbe,
és a medence mellett oldalazva, megkerestem azt a helyet,
ahonnan a nádszálat, most éppen fekvő hajlékonyságot,
szemmel tarthatom. S ha ezen a „csapáson” jár a „vízre”
(Gazella ő, oroszlán én; óh szent Kittenberger Kálmán!
És minden nők legjobb ismerője, Krúdy Gyula! Vagy a
kontaktálás nagymestere, friss novellaélményem elkövetője,
Milan Kundera!), akkor nyert ügyem van, mert mellettem
kell elhaladnia. Gyönyörű lábai itt vonulnak majd
előttem, amint könyvemből unottan fejem fölemelem. A
vízre nézek, és ásítok a félig telt medence láttán.
Körülbelül így telt a délután. A Gazella járt a vízre,
zuhanyozott rendesen, és szemlátomást barnult. Én meg,
34

lévén igazán fehérbőrű, az eső utáni perzselő sugarakban
égtem. S égtem magam előtt is, mert nem tudtam sehogy
sem a nő közelébe jutni. Gyötört a „vadászok ősi ösztöne”,
és persze a féltékenység is: hátha más, ügyesebb vadásznak
sikerül az, ami nekem, mulyaságom miatt, nem.
Már azon voltam, hogy fölkelek, lesz, ami lesz!, s odamegyek
a kockás pléd tulajdonosához, és megszólítom. Ekkor
a női napozó (terasz) felől, a most éppen kíméletesebb
és halkabb zeneszámot éktelen sivalkodás törte meg.
Szinte hallani lehetett a mikrofonban, hogy pofon csattan,
lemez törik, és a „tű megáll valaki szívében”. Ez volt a
jel! Mindenki arra fordult, hiszen a zajokat éktelen sivalkodás,
káromkodás kísérte. Nem idézem. Egy hölgy egy
férfiút pofozott és küldött a búbánatos szavannába, mert
állítólag fogdosni merészelte ott, a szívküldis lemezjátszó
mellett. A férfi hörgött, és csak azt hajtogatta: „drága
szivi, ez nem téma, te csak szeretted volna, ha megfogom”.
Mindezt egyenesben adta a mikrofon. Ekkor már többen
rohantak a szívküldis hölgy segítségére. Egy nagy darab
behemótot lökdöstek ki a terasz felőli ajtón, aki félmeztelenre
vetkezett, jóformájú hölgyekkel teletetovált felsőtestét
erősen megfeszítve, szarháziaknak nevezte az alkalmi
testőrséget, és simán lekurvázta a kalickában maradt
rekedt hangú szívküldist. No, gondoltam, ez jó példa,
kaphat az ember számos pofont, ha tisztes gazellákkal
álnokul kontaktálni akar.
S íme, az én kiszemelt „vízrejáróm” higgadt nyugalommal
itt libeg előttem. Talán az utolsó zuhanyozásra készül,
mert már bukdácsol lefelé a napocska. Utána eredtem,
36
egy nagyobb puszpángbokor takarásában láthatatlanul
előztem, s mire odaért, már én zuhanyoztam prüszkölve,
hogy neki egy csöppet várnia kelljen. Aztán kiugrottam
udvariasan a víz alól, ami cudarul hideg volt. Mint éles
tűszúrások! De legbelül, szívtájékon! Sajnáltam kicsit
magam, s azt mondtam:
— Látom, ez az egyetlen szórakozása, már adom is a
jeges vizet, de vigyázzon, mert meghűl.
— No, ne féltsen annyira, mert még elhiszem —
mondta, és hátat fordítva belépett a permet alá.
Most meg dideregve azt éreztem, bizony leforráztak a
hidegvizes medence szélén. Annyit mondtam még:
— Bocsánat, ha nem haragszik rám, akkor fogadjon
el egy meghívást.
— Hová és mire? — kérdezte szigorú mosollyal a zuhany
alól, amit ő sokkal jobban bírt mint én.
— Hát csak ide, a Muskátli teraszára. Fagylalt vagy
más, amit szeret?
— Fagyi! Az lesz a legjobb. Fél óra múlva — és fölnézett
a strandbejárat fölött összebarkácsolt kékkeretes órára
— itt zárnak. A kapuban várjon meg!
Senki nem volt a közelünkben. Mintha csak ketten maradtunk
volna az előbbi, nagy ricsaj után a strandon. Rázta
magáról a vizet, amikor én — illemszabályt fölrúgva —
a kezemet nyújtottam feléje, nevemet mondtam. S ő, az
előbb még bikinijét és combját paskoló jobb kezét kénytelen
volt viszontnyújtani és válaszolni:
— Klára, de otthon csak Zsuzsa.
— Akkor várom, Klára; vagy ha a Zsuzsát is mondhatom..?
37
— Ne mondja, Klára vagyok és kész!, esetleg Klári
— felelte ellentmondást nem tűrő hangon.
Én megyek is öltözködni, mert bezárnak, s akkor itt
maradhatok éjszakára a koszos vizet őrizni.
— Sietek, de még bőven van idő — felelte határozottan,
és belelépett magas sarkú, lába vonalát, járását kihangsúlyozó
fehér szandáljába, s eltűnt a bokrok között.
Berontottam a férfiszakaszba. A vizes fürdőnadrágot
kicsavartam, és már ott tolongtam a fésülködő, hiú fiúkák
között az egyik légyszaros tükör előtt. Iszonyú csúnyának
láttam magam, s valóban a ma délutáni „lesben állás”
alaposan lepörkölte fehér arcomat, különösen az orrom
vöröslött, mint egy idült alkoholistának. Gondoltam, helyénvaló
ez; részeg vagyok, mámoros. Jegyezzük föl: hétfő
van, az Úr 1968. esztendeje, és augusztus eleje! Bizsergetően
lázas szél fújt, amint kiléptem az egyre néptelenedő
strandról. A kapun túl várakoztam. Máskor inkább
figyeltem volna Horváth Mumi nagy dudáira, de most
egy Gazellát, Nádszálat vártam, akinek talán csak féltenyérnyi
„mellizma” lehet. De nekem ma vele van randevúm.
Lázas voltam és féltem. Méltóságteljes nyugalommal,
haját leengedve, fehéres, de inkább krémszínű, bő,
libegő szoknyában jött a kapu felé. Háncstáskájából a
kockás pléd sarkát láttam kilógni. Igen-igen: a tegnapi
Csengery utcai jelenet filmje futott elém. S amikor odaért,
egyből azt kérdeztem:
— Tegnap ilyen tájban is a strandról jött? Végig a
Csengery utcán?
Kicsit csodálkozva nézett rám, és elnevette magát.
38
— Nem, akkor öreg barátnőmhöz mentem, egy kis
lelkifröccsre. S ugye, maga volt az, aki oly tétován elém
sietett, ha finom vagyok? Mert úgy bámult rám, hogy
majdnem mondtam valami szépet, valami olyasmit, mint
amit az előbb hallott itt a „szívküldis kunyhóból”.
Elámultam. Láttam, meglepődött a saját bátor szövegén,
és azzal gyöngeségét is elárulta. Vagányabbnak akart
mutatkozni, mint valójában. Nem engedte, hogy a strandcuccát
vigyem. Hirtelen felém fordulva azt mondta, menjünk
keresztül a sétányon, tud egy jobb helyet, ahol a
Muskátli állami fagylaltjánál százszor jobb, finomabb
fagyit adnak.
— Meg különben is: ez csaknem a mi utcánkban van,
nem akarom, hogy itt lássanak magával.
Örömmel egyeztem bele, hogy végig a hosszú sétányon
andalogni induljak; s megint át az „öngyilkosok hídján”
a városnak vegyük az irányt. Amikor a hídra léptünk, éppen
jött a pesti gyors. Lenézett; kivételesen nagy, gyönyörű
és bánatos szemei azt mondták: „most kéne ugranom,
ha ilyen szerencsétlen vagyok, hogy pont veled hoz össze
a végzet”. Nem mondta, de hosszan nézett, és éreztem,
ismerhetett egy-két lányt, akik így gondolták: az élet trambulin,
ugrani kell a mélybe!
Néhány perc múlva már ott álltam sort — ahogy itt
mondják, a Katonaréten — egy maszek fagylaltos előtt
kanyargó embertömegben. Mert a város legjobb fagylaltját
itt mérik! A parányi teraszon képtelenség lett volna
leülni (10-12 szék volt mindössze), hiába is próbált helyet
keresni Klári. Ettől láthatóan zavarba jött, nem tudta mit
39
csináljon, mitévő legyen... Bambán álltam mellette. Nem
könnyítettem a helyzetén. Végül, már szinte könyörögvekérve
javasolta, menjünk innen! Rossz tippet adott, tévedett!
De én már csak azért is kitartottam; láttam a boldogok
nyalakodását, élvenckedését. És már szinte a nyelvemen
éreztem a mandula/karamella ízét. Klára csokoládéban
és ananászban utazott. Fél órát még ott állt mellettem,
egész szorosan; térdemen a háncsszatyor nyomása.
Ez volt az egyedüli érintkezési felület. Alig-alig váltottunk
szót. Nem akartam bűntudatát igazán oldani, csak
azt hajtogattam: „kívánom a karamellt”. Ezért már végigálljuk
a sort! S ne izgassa magát! Végre beértünk a parányi
üzletbe. Karamell már alig akadt, de az a kevés, nekem
pont elég volt. A fekete, széparcú, fityulás hölgy nagyon
megnézett, talán azon csodálkozott, hogy Klárit velem
látja itt. Új voltam, s én erősebben ejtettem a karamell
szóvégi l betűit, mintha csak szándékosan, öntudatlanul
Klárinak kezdtem volna szavalni: „elhull a virág, eliramlik
az élet...”, s megnyomnám a hullás l-jeit.
Csak most a karamell volt az „üzenetközvetítő”. De
elfogyott, mire az Eötvös térre értünk. Éktelen kopácsolással
ott éppen egy hatalmas ponyvát próbáltak fölhúzni.
Valami erre járó, természetesen világhírű! cirkusz portyázik
majd néhány napot a városban, s annak előjátéka ez a
produkció.
— Eljövünk-e? — csaptam le az alkalomra.
Klára nem válaszolt azonnal. Tudtam, ennek a városnak
a cirkuszok mindig későbbi cirkuszokat, bonyodalmakat
okoznak. Többektől hallottam az egy-két évvel
40
ezelőtti frivol történetet: a város menő és főleg szőke
lányait miképp hódították meg a szép szál néger artisták.
Aztán kilenc hónap múlva több gyönyörű csokigyerek
született, mert valami elrettentő döntés értelmében — a
város erkölcsi épülésére! — megtiltották az angyalcsinálást.
Ezért a cirkusznak, pláne, ha világhírű! — mindig
van némi rizikója. A város pletykaéhségét meg ismerjük.
Sajnáltam is a szép, ám könnyelmű leányokat, akik gyermekeiket
a város megvető tekintete előtt kénytelenek sétáltatni.
Hírlik, többségük már elköltözött a városból, férjet
talált; de a gyönyörű kalandot ott őrzi gyermekében.
Nos, az igazi apák meg valahol más tájakon ugrálnak,
kúsznak a kötélen, lengenek a trapézon...
— Eljöhetünk — mondta bizonytalanul. — Legalább
nevetek egy kicsit, ha a mi emberünk, a Nevető Laci is
fellép.
Róla is hallottam már. A város egyik legkülönösebb
figurája volt ez a bort különösen kedvelő férfiú, aki szemben
a fasori taxiállomással, kétkerekű targoncájával alkalmi
fuvarokat vállalt; főleg bútorokat szokott házhoz
szállítani, vagy a piacról nagyobb tételben zöldséget. Mikor
minek volt szezonja, keletje. A kapott fuvardíjat rendesen
jóféle kocsisborra cserélte, aztán ott aludta ki magát
a targonca tetején. Fekete atlétáját jól ismerték a városban.
De nem erről volt híres! Hanem a nevetéséről. Általában
a város legforgalmasabb pontján szokta bemutatni produkcióját.
Ilyenkor leállt a forgalom, még a rendőr is tehetetlen
volt. Laci nevetése valami irtózatos mélyről jött,
hörgéssel kezdte, aztán fölkúszott a szamarak iázásához
41
hasonló magasságokba, itt időzött sokáig, majd legurgulázott
a pincébe, ahol a hordók döngnek. Az emberek
könnyezve nevettek vele, s ez az elementáris nevetés átragadt
mindenkire. Az intézkedő rendőr is nevetett, a gépkocsivezető
úgyszintén, és nevettében beleszaladt az előtte
álló kocsiba. Aztán együtt nevettek tovább. De főleg a
járókelők élvezték, ha Lacin kitört a nevetési roham. Nem
gyakran történt, s általában 10-15 perc alatt lezajlott.
Az évente vissza-visszatérő cirkuszhoz valaki beajánlhatta,
vagy maga jelentkezett, nem tudni már. De tény: a
műsorszámok között a nézőközönség soraiból Laci a fűrészporos
manézsban termett, és lejátszotta a szánalmas
bohócokat a „pályáról”. Egyszer például mákos tésztát
evett és kacagott, kacagott. Már a füléből is mákos tésztát
huzigált kifelé — a közönség meg tombolt! Az elefántok
ijedtükben visszafordultak ketrecükbe: belátták, ezzel a
művésszel nem konkurálhatnak. Csak amikor a közönség
fele már bepisilt, s Laci is elfáradt, akkor merészkedtek
ki az idomár mögött a megszeppent óriásállatok, s nehezen
hitték el, hogy valami tapsot arathatnak még az előző
produkció után.
Klárival tehát terveket szőttem. Fagylalt, cirkusz s efféle
nyári mulatságok. Lépdeltünk a Fő térre vivő úton.
Már égtek a villanyok, az utca tele emberekkel, ráérős,
augusztust élvező korzózókkal. Üdébb volt a levegő a
tegnapi zápor után. Tettünk egy kört, de alig beszéltünk.
Klarisszimusz az órájára nézett.
— Szent Isten! — kiáltott fel — elszaladt az idő! Anyu
nem tudja elképzelni, hol lehetek ilyen sokáig! Megyek
42
is, köszönöm a fagylaltmeghívást, és bocsásson meg a
rossz tippért, meg a várakozásért.
De mintha nem is hallottam volna szavait, egyre csak
azon töprengtem, hogyan maradhatnék még mellette.
— Hazakísérem — ajánlottam lelkesen.
De erről határozottan lebeszélt, sőt kérlelt, ne tegyem.
Hisz csak egy hosszú utca, és már otthon is van. Beláttam,
nem lehetek erőszakos ezzel a határozott lánnyal. Örüljek
annak, ami eddig történt.
— Mikor látom? — tettem fel azért a kérdést. S erre
meglepő válasz érkezett.
— Szabadságon vagyok, holnap délután megint a maga
orra előtt járok zuhanyozni. Ha megismer még, akkor találkozunk.
Na viszlát, tényleg sietek.
Még szólni sem tudtam, csak bámultam valaki után,
akit nem látok. A hangja itt van... itt a szigorú tekintete,
de ő eltűnt a Csengery utcán.
Elnéztem a templom irányába. A gesztenyefák közül
kimagasló torony alig megvilágított óráján már 9 is elmúlt.
Hihetetlenül sok idő — pontosan három óra! —
telt el a szinte csak néhány pillanatnak tűnő együttsétálásunkkal.
Lehetséges, hogy a csönd, a kölcsönös gondolatolvasás,
a külső megfigyelése így futtatja az időt?
Holtfáradtan, és a „vadászattól” kimerülve hazaindultam.
Otthon a rádóban valaki a cseh reformpolitikát elemezte,
s ugyancsak éles hangvétellel ítélte el Dubèekék
határozatlanságát a szocializmus ellenségeinek egyre agresszívebb
erőivel szemben. Valami okoskodó külpolitikus-
féle volt. Hangjából fenyegetés is áradt. De lehet,
43
rosszul hallottam, csak egy szovjet lapvéleményt ismertetett
s kommentált, ám disztinkció sehol. Ez nem tetszett.
Vacsorázás helyett ágyba bújtam. Azt mondtam, lehet,
hogy napszúrást kaptam, s aludni szeretnék. De tudtam
— álmodni akarok Klárival, aki Zsuzsa. S talán ő is álmodni
akar velem. Vagy már a holnapi délutánra készül.
Így ábrándoztam, míg tényleg meglepett az álom. Álom?
Semmit se álmodtam. Miként egy gimnáziumi osztálytársam
mondotta spontánul, amikor a délutáni stúdium alatti
szendergéséből a prefektus úr felébresztette meglökve a
fejet támasztó kezet, szabadkozván csak ennyit szólt: „bocsánat,
arra ébredtem, hogy elaludtam”.
Én is arra ébredtem, hogy ragyogóan süt a nap, és a
templom órája már a 8-at üti. Nagynéném rég a piacon
alkuszik pár fillért a paprikából, sárgarépából; körbekörbe
járkálva százszor is a kofákat, hátha spórol valamit.
Általában 10 órára ér haza. A piac az piac, az tisztes alku!
De nekem már ott van a kakaó és két friss kifli, ha nem
elég ropogós, akkor megpiríthatom a gázon. Csak föl ne
robbantsam a lakást! Az udvarra néző, földszinti KIKlakást.
Dobos Laci, hál'' Isten, ma hajnalban nem lövöldözött
patkányokra, lehetett kicsit szundizni.
Reggeli után abba az interjúkötetbe mélyedtem, amelyből
a strandon alig tudtam valamit olvasni, lévén ott más
fontosabb teendőim. Most A. J. Liehm kérdésére — a
muksó valami cseh irodalomtörténész, kritikus — az
egyik nemzedéktársa felel. Itt nyílt ki a könyv, s talán
nem is véletlenül, mert bár nehezen érthetően azt mondja
a válaszoló: „Értelmiséginek azt az embert nevezzük, aki
44
kételkedik. Az értelmiség semmiben sem kételkedik olyan
buzgón, mint önmagában. Az értelmiségnek mint társadalmi
rétegnek a válságát, gyengeségét, korlátozottságát,
elszigeteltségét, és így tovább, csak maguk az értelmiségiek
fedték fel, és mindebből a XX. század irodalmának
nagy témáját fabrikálták. Az értelmiség az egyetlen olyan
réteg, amely képes önmagát leleplezni, elemezni.”
Kikeresem, ki mond ilyen nekem szóló mondatokat
Liehm úr kérdésére. Egy Kundera nevű költő, ha jól mondom,
aki a kételkedéséről cseveg. A könyvet egy pozsonyi
ismerősünk hagyta itt. Lelkes ember; és mint valami hétpecsétes
államtitkot, suttogva rejtette a „virágcserepes
szabadpolcra”. „Olvasgassad — nyíljon a szemed, mi készül
a fejekben. A könyveket majd később lefordítjátok,
ha lesz rá érkezéstek.”
A Kundera név nagyon furcsa volt. Ráadásul még Bartókot
és Kodályt is emlegette, meg klassz filmeket. És
én nagyon szerettem az ő filmjeiket! Azt mondja, mivel
igazán a zenéhez meg az irodalomhoz vonzódott vagy
értett, hogy magával önellentmondásba keveredjen, meg
kételkedjen ebbeli tudásában, hát a filmművészettel kezdett
csak azér tis foglalkozni. Bár nem sok sikerrel. Ez
aztán egyből vonzóvá tette. Egy megjelent könyvéről faggatta
a kritikus. Érződött, a kritikusnak nagyon tetszett,
de a szerző már túl van rajta, amíg írta, érdekelte, aztán
már nem. A •ert 1967-ben jelent meg. Majd biztos lefordítják
magyarra is! Még egy könyvet vártam, egy bizonyos
Škovereèký nevű regényíró könyvét, melyről szintén
felsőfokon áradozott ez az Antonin. Bennfentesnek tűnt,
45
keresztül-kasul sétált kérdéseivel a Zbabélci (mondjuk
így: Gyávák) világában. Elhatároztam, amint lehet, elolvasom
mindkét könyvet, mert ez így olyan, mint mikor
hallunk egy történetet, egy nagy, szerelmes történetet,
igazi zaftos részletekkel — s mindkét fél elmeséli. Aki
meg hallotta, az tovább mondja, közvetíti nekem, mint a
Szepesi a vb-t. Mivel nem lehetek ott, így el kell hinnem,
hogy 12 cm-rel lőtt mellé a Kotász Öcsi. Na, nem!
De előttem itt van az igazi szerelem! Ha el nem rontom,
én lehetek az egyik szereplő. A másik ugyebár Klára, aki
nyilván velem álmodott, és már azon töprenkedik, milyen
fürdőrucival jöjjön a zuhany alá. Megint a tűzpirosban
— döntöm el. Esetleg sárgában, lilában, kékben. Örülnék
a fehérnek is. Nem is mondom, miért...
Összecsomagolom a szatyromat. Berakom a könyvet,
mert Klárának mutatni akarom, mit olvas az ő kis mulya
barátja. Tényleg, hány éves ez a lány, ha már dolgozik?
Ezt nem szabad megkérdezni. Tahóság. Olyan a munkahelye,
ahol nyáron szünet van? Nekem is az kéne! De én
most nyaralok, erőt gyűjtök az ősszel kezdődő iskolához.
Dolgoztam az elmúlt évben eleget. Előfelvételim után
segédmunkás voltam egy közeli városban. Most végre
levethettem a kék munkásköpenyt, hogy száz kilométerrel
odébb fehér, valódi Lewis farmerben feszítsek, strandra
járjak, és kontaktáljak holmi nádszálkisasszonyokkal. Az
eszmefuttatás nem tagadhatóan kissé idealizált volt, de
nagyjából fedhette a valóságot.
A gyors ebéd után már ott dübörögtem a vasúti hídon.
Pont egykor elfoglaltam tegnapi magaslesemet a zuhany
46
mögötti pázsitos domboldalon. Elővettem a könvvecskét,
most meg valami Vaculík-nál nyílott ki. Gondoltam is:
nem szabad vacogni itt, mert már csaknem 30 oC körül
mászkált a tetőterasz fölé kierősített hőmérőn a oC jelzés.
A víz 21 oC-os volt. Olvastam kicsit, fölnéztem, de még
sehol a nádszál. Megállapítottam, hogy a felmelegedés
ma már több embert csal ki a strandra.
Klára pontban 2 órakor lépett be a kapun. Előtte pár
perccel a férfikabinok körül kószáltam, fél szemmel már
a tegnapi felségterületre pislogtam, de nem volt ott, indultam
vissza a fő lesállásra, amikor a főkapun belépni láttam.
Elhatároztam, itt maradok, vigyázzállásban várom
meg. A haja most megint kontyba tűzve; kék, virágmintás
szoknyában határozottan jött az úton. Felém. De csak akkor
vett észre, amikor ráköszöntem. Meglepődött.
— Itt?
— Igen — mondtam —, már várom egy órája, vigyázzban.
— Órát nem mondtam! Nos, csak most jöttem, valamit
el kellett intéznem. Nem mindenki ilyen szabad ember...!
Én lettem volna az a szabad ember, aki állandóan ott
üldögélhet a strandon.
— Ha gondolja, átülhet hozzám, — enyhített iménti
szigorúságán — én még addig bemegyek az öltözőbe.
Találkozzunk a kismedence mellett!
Felötlött bennem, hogy hátha nekem kéne átcsalogatnom
az én — zuhanyhoz közelebbi — magaslesemre,
ahonnan az egész nagyvíz belátható, s ahonnan a zuhanyhoz
tett kecses lépéseit közelről végigkövetném. De letet-
47
tem a javaslatról. Örültem az invitálásnak, és vágtattam
a cuccomhoz. Már félig visszaúton voltam, amikor kijött
a női öltözőből, s indult a megszokott helyre. Máris ott
lihegtem a nyakában. Amikor megfordult, észrevette,
hogy fehér bikinijét fixírozom. Elpirult egy csöppet. Kissé
szemtelenül néztem arcába, ettől zavarba jöhetett, mert
elfordult és ment határozottan. Követtem. A helyszínen
leterítette a kockás plédet, szinte ugyanarra a helyre, ahol
tegnap takarta a füvet. Még az elhajlott fűpázsit is mutatta.
S ott mögöttünk a fa is. Ugyanaz az árnyék. Egy nagyobb
törülközőt óvatosan a kockás pléd mellé csúsztattam és
ráültem. Közöttünk ott volt a háncsszatyor, kissé eldöntve,
épp beleláttam. Olajosflakon, különböző krémek... s
valami képes rejtvényújság sarkát véltem fölfedezni egy
törülköző társaságában.
Még mindig nem szólt. Tükröt vett elő és kontyát igazgatta.
Aztán fölpattant és szinte kiáltotta:
— Megyek a víz alá! — s nevetett.
Igazából csak most tűnt föl szabályos, szép fehér fogsora.
Nem követtem, igaz nem is hívott. Szép, ringó, ritmusos
mozgásában gyönyörködtem, míg el nem tűnt az üdén
zöldellő bokrok mögött. Majd a medenceszél közepe táján
bukkant föl, igyekezvén a zuhany alá. Nyújtogattam a nyakam,
hogy lássam. Egy sárgafürdőruhás, teltebb hölgyre
várakozott hosszan, nekidőlt a korlátnak. Összehasonlítottam:
melyik forma tetszik inkább, a telt vagy a karcsú.
A döntés nem volt nehéz, mert a sárgaruhás megfordult,
és ez végképp eldöntötte a „versenyt”. Klára gyorsan zuhanyozott.
Tehát siet vissza hozzám, gondoltam. Tegnap ki-
48
fejezetten hosszabb ideig volt a zuhany alatt. Most meg
itt, mellettem lehet, morfondíroztam férfiúi büszkeségemet
és bátorságomat efféle őrültségekkel táplálva.
Jött, s leült. Hanyatt dobta magát, bikininadrágját szokásos
igazításokkal rendezte, paskolta bőrét, seperte
combjáról, hasáról a méltán irigyelt vízcseppeket. Lehunyta
szemét és azt mondta:
— Most pedig, kedves fiú, meséljen vagy daloljon nekem
valamit magáról. De ha nehezére esne, akkor olvasson
nekem abból a könyvből!
A könyv már ott volt a törülközőmön. Öntevékenyen
elvettem a háncsszatyrot az útból, és ezzel egyidőben veszélyes
útra tértem, azaz átcsúsztam a plédre: az ő felségterületére.
Határsértő lettem! Nem tiltakozott, pedig fektében
is látta a diverziót. Egy lágy rándulás, amolyan kedves
grimasz jelent meg szájszögletében. Vette a lapot,
beleegyezett a „honfoglalásba”. Mondtam, hogy mit olvasok.
Azt felelte, nagyon szereti a cseheket, járt már
kétszer is Prágában. A Károly-híd, a Hradzsin, a Szent
Vitus-székesegyház... gyönyörű város! S járt Brnóban is!
Közbeszóltam: épp odavaló ez a Kundera nevű költő.
Vagy zenész, vagy inkább filmes. A filmjeiket meg egyenest
csodálja, sajnos alig játszanak itt a Békében cseh
filmeket, inkább a szovjeteket erőltetik, mondta tárgyilagos
hangon.
— Szóval, olvasson valamit! Egy érdekes részt! —
kért határozottan.
S olvasni kezdtem az értelmiségről szóló Kundera-választ.
Klarisszimusz azt mondja nagyhirtelen:
49
— Jó.
De ő nem fene értelmiségi ám, csak egy kis irodakukac...
S folyton-folyvást kételkedik. Önmagában, főnökeiben,
a hülye politikusokban, s elárulhatja: most éppen
bennem is, mert... És kételkedik az anyjában is, aki
mindig a legjobbat akarta neki, aztán így sültek el a
dolgok.
Talán föl sem idézhető, milyen szép irodai történettel
világította meg e kételkedést, mint az állandó (kolléganői)
intrikák mocsarából egyedül kivezető utat. Szinte láttam
ezt a szép nádszálat, amint önérzetes, piruló arccal „kievez”
az egymást kajánul „áztató” kolléganők közül. Azt
mondja, akkor ő legtöbbször kimegy, „oda”! — amikor
valakit elkezdenek szapulni, majd részletesen ecsetelgetik
„feudális” viszonyukat a főnökkel... Hát akkor bizony a
gyomra háborog! Egyszerűen undorodik. Nem is hiszi
el. Kételkedik. Szégyenkezik. Láttam, ez a leányzó bölcsebb
nálam, s már sejtettem is: vagy négy év fórja lehet,
pedig először igazából másodikos gimnazistának néztem.
Az alakja szerint biztosan. Mindenesetre: élettapasztalatot
már gyűjtött; Kundera költőt bérszámfejtői poétikával
kontrázta, s mosolygott, amikor kinyögtem, hogy ezt a
foglalkozást azért nem gondoltam volna éppen neki. Láttam
a szeme színének változását, később talán egy könynyet
is nyelt, s a hangja fátyolosan tárgyilagosra váltott.
— A nővérem továbbtanult, gyógyszerész lett. Most
Pesten él, elvált. Az érettségi évében meghalt az apám.
(Az amnesztia előtt pár nappal, 1963-ban. Különben tíz
évet kapott, felét leülte. Senkit nem bántott, csak elsza-
50
valta a Talpra magyart. Elöl ment, mindig elöl, mert ő
sohasem szokott hátul kullogni; amúgy vasesztergályos
volt, akkoriban itt az olajosoknál művezető, de a tudása
miatt.) A nővéremet az a tanár segítette, aki harmadéves
korában elvette feleségül, mert már a felvételikor beleszeretett...
ez volt a „szociális összeköttetés”. Itt maradtam
anya mellett, dolgozni kellett... az első felvételimen, a
pécsi orvosin az apámmal jöttek elő! Az ellenforradalmár,
halott édesapámmal!
Izzadtam, mint a kutya, pedig a délutáni árnyék már
egy jó órája elérte a kismedence környékét. Úgy éreztem,
Klára beavat legbensőbb titkába, de amikor még kérdezni
akartam az édesapjáról, elhárította.
— Így is sokat mondtam — felelte szomorúan. — S
még csak öt éve múlt, nem akarok többet beszélni róla,
mint ahogy az őrült, szellemi, értelmiségi munkámról sem
akarok. De Prágáról, Brnóról szívesen, azt imádom. Készülök
megint, talán az ősszel néhány napra eljutok, ha
csak addig ott is nem lesz egy újabb „ellenforradalom”.
— Hallgat maga rádiót? — Bólintottam. — Nagy balhé
készül, mint itt 56-ban, amikor apa belevetette magát a
sajnálatos eseményekbe, szegény feje! De neki volt mégis
igaza! Igazságot akart, és gyűlölte a ruszkikat. A tár-gyalásán
még azt is beismerte, hogy az oroszok ellen szónokolt,
pedig csak szeretett volna; igazából nem kapott már
szót a szerelőcsarnokban. De a tárgyaláson bepótolta. A
bíró mondta is anyunak: „a maga férje komplett bolond,
egy tanút sem találtak ellne.” De ő állította: „azt mondtam,
semmi helyük nincs itt, ez a mi hazánk, nem félünk Titótól
51
sem, a mi hadseregünk megvédi ezt a kis országot.” 58
tavaszán is megismételte. Persze hogy még súlyosbítottak!
Ha nincs amnesztia, éppen most szabadulna. Talán,
ha nem tudja, hogy közeleg az idő, még most is élne.
Őrülten vágyott arra, hogy láthassa a családját, a lányait,
mennyit nőttek öt év alatt... A tíz évet jobban kibírta
volna, mint a felét. S akkor most itt lehetne az én apám,
vele korzóznék estelente, mert nagyon szép ember volt
ám! Magas, bajuszos, gesztenyebarna hajú. A szemünket,
a termetünket tőle örököltük. Anya teltkarcsú volt mindig.
Fájt is neki, hogy mi apu lányai lettünk. Ha született volna
egy fiú testvérünk, biztos ő lenne az anyám kedves fia!
Klárából patakzott a szó, rólam meg az izzadságcseppek,
s mégis a hirtelen szélfuvallatra, mint a lázas ember,
megremegtem. Klára látta ezt, és azt mondta:
— Azt hiszem, hogy ma egy kiadós úszással kellene
befejezni a strandolást. Jöjjön, ha tud úszni, bár nem mély
a víz, alig két méter.
Fölpattant, és most semmit se igazított a fehér bikinijén,
szinte futott a nagymedence felé. Alig bírtam követni.
A zuhany alatt értem utol, nevetve engedett maga mellé.
Csaknem fölordítottam. Millió jeges tű vágott fölhevült
bőrömbe. Klári kajánul nevetett rajtam, és egy félfordulattal,
mint a műkorcsolyázó hölgyek (valami axellel) beugrott
a mély vízbe, ahol már csak a városi aranyifjúság
néhány jeles tagja cicázott. Nem néztem volna ki ezt az
ugrást Nádszálkisasszonyból! Nem bizony! Ahogy feljött,
forrt körülötte a víz. Tudtam, ugranom kell, mert ha nem,
vége mindennek! Elég pancser, amatőr úszó vagyok, de
52
fejest ugrálni szerettem, igaz, nem a medence széléről,
ahonnan különben tilos is volt, mint a vízbeköpködés!
Nem igen volt módom gyakorolni. Hajdani úttörőtáborok;
a 4442. számú Hunyadi János Úttöröcsapat alsóbélatelepi—
fonyódligeti táborában, egymás nyakából ugráltunk
a sekély Balatonba! Néha az iszapba fúródva! Ezért
is jött a büntetés.
S repültem tűrhető testtartással, és kellő szögben csobbantam
a zöldes vízbe, egész közel a medence széléhez.
Amikor fölbukkantam, és egy-két tempóval a fogódzkodó
piros korlát felé úsztam, Klára vágott elém, cápafogait
villogtatván:
— Na szép, még úszni se tud rendesen! A fejes még
megjárja! Lehet, hogy meg is büntetnek bennünket, mert
a sípmester erősen fújkált, amikor maga repülésre fogta
a dolgot.
Érdekes, én nem is hallottam, annyira az ugrás szükségességével
voltam elfoglalva, mint akinek az élete függ
ezen a szép csobbanáson.
— Klárika, akkor maga fizet, mert csak maga után
ugrottam, azt hittem beleesett, és ki akartam menteni.
Természetesen ruhástól is ugrottam volna!
Nevetett. Ekkor már mindketten a piros csőkorlátot
szorítottuk. Vacogtam. Próbáltam a számat összepréselni,
ő meg kacéran félig nyitva hagyta; engedte fogai fehérségét,
szabályosságát érvényesülni, pont a piros fogódzó
mentén a zöldes víz magasságában. De nem a
hazaszeretet dobogtatta meg a szívem táját ebben a néhány
pillanatnyi (de hosszú perceknek tűnő) időben,
53
hanem valami más! S ettől a mástól történt meg minden,
aminek meg kellett történnie. Talán a testünk is, de a
két térdünk biztosan összeért ott a medence közepén. S
most itt a medencesarokban, a késő délutáni árnyékban
már ő is vacogott. Szabad kezemmel tarkója felé nyúltam,
s megérintettem, majd gyors lélegzetét, vacogását
érezvén magamhoz húztam, és hevesen szájon csókoltam.
Ő nem csókolt vissza, csak döbbenten, szinte engedelmesen
tűrte a megfagyni készülő ifjú merényletét. S
tűrte azt a néhány pillanatot is, amíg levegőt préselek a
szájába. Mert fuldokló szerelmesnek gondoltam, aki fázik,
szomorú és nagyon egyedül van.
— Nem tehettem mást — szabadkoztam. — Minden
így kívánta, maga úgyszólván sarokba volt szorítva. Bocsánat!
— préseltem ki a szavakat.
Szemeiben nem villant harag, és nem is elboruló párák
úsztak ott, hanem inkább valószínűtlen csillogás ragyogott.
Szinte láttam magamat ebben a tükörfényben. Kissé
szégyenlősen elfordult, de combja szorosan az enyémhez
nyomódott. Csupa remegés, víz alatti tűz volt; perzselte
a bőrömet, ahol érintett. Látható zavarában a vízre tette
magát, és sebesen pillangózni kezdett. Én meg csak bágyadtan
kapaszkodtam, furcsa melegség járta át minden
porcikámat.
Valahogy kievickéltem a partra. De ez nem ment ám
könnyen, zsibbadt volt minden tagom! Klára is kifelé vette
az irányt, pillangóból a szelídebb mellúszó tempóba
váltott. Szép nyugodtan úszott. Irigykedve néztem a partról,
ugyanis a mellúszásom különösen csapnivaló volt.
54
Lehet tanulni tőle, gondoltam. Már a lépcsőn jött fel. Rázta
magáról a vizet, paskolta combját, igazgatta a tenyérnyire
zsugorodott fehér fürdőrucit. A vízből és a partról is
sziszegtek az aranyifjak. Hátrébb léptem, hogy ne lássa az
én szerencsétlen jelenlétemet. Bőrömön sisteregtek a feléje
küldött sziszegések, füttyök és a trágár szófoszlányok.
Méltósággal, szinte kihívóan állt ismét a zuhany alá.
Ez már valódi produkció volt; hagytam, hogy élvezze a
helyzetet pár pillanatig, aztán melléálltam. Úgy nézett
rám, mintha csak egy ismeretlen ürgére, aki fogadásból
akar pimaszkodni az élvenc barátok szeme láttára. De
mielőtt lekevert volna egy pofont, kinyúlva a zuhany függönye
mögül, szerencsére visszatért „a földre”, és fölismerte
bennem az első számú merénylőt, fejesugró bajnokot,
aki rendszerint csókolózni szokott, ha csak a feje
van ki a vízből. Aztán oldott nevetés bugyborékolt ki a
száján.
— A fagyhalál kellemes, de most már uzsgyi, mert
mindjárt zárnak! Plédünk, törülközőnk magányosan árválkodott
a kihalt strand szögletében.
— Irány a kabinok háza! — adta ki a jelszót Klári, miután
nagy körültekintéssel összehajtogattuk azt a bizonyos
kockás plédet.
— A kapuban találkozunk, ugye? – kérdésemre nem
válaszolt csak bólintott, s szélsebesen elviharzott.
A nap már elsüllyedt a Sétatér fáinak sötétlő koronái
között. Különös esti hangulatban léptem ki a kapun. Hihetetlen,
de ő várt rám. Nevetett, mert előbb elkészült,
fürgébb volt nálam, s most mókás vigyázzban állt. Igen,
55
elég sokáig fésülködtem. A mérsékelten koszos tükörben
kicsit szebbnek akartam magamat látni, ha már ezt
a gyönyörű sellőt „mesterséges lélegeztetéssel” rohantam
le. Szóval türhetően elviselhetőnek szerettem volna
a látványt: az ő meglepett, fénylő szemével is próbáltam
szemlélni a merénylőt. Ennek cinkos tudása határozottan
ott volt mókás vigyázzállásában és arcjátékában.
— Ma, merre? — kérdeztem nagy levegőt véve. —
Fagyi?
— Nem — szabadkozott —, ma ne kockáztassuk
meg... Itt egy pad, üljön le fiatalember, s várjon, ha bír
várni. Olvasgasson, ahhoz még van fény! — a cseh
könyvéből. Gondolkozzon bűnein! Negyed óra múlva itt
vagyok, csak haza megyek a szatyrommal, nehogy a
plédet is magammal vigyem a sétára!
— Sétálunk? — kérdeztem, és elvarázsoltan, s tökéletes
bambasággal néztem rá. Ő meg nevetett, hogy így
leparancsolt a padra, szinte lenyomott.
— Csüccs, kisfiú! A plédet azért mondtam, nehogy
kísértésbe essen, s amilyen szemtelenül rámenős, azt hiheti,
hogy a strandon van. A pléd arra emlékeztetné...!
— és nevetett, kacagott.
Igazából nem fogtam föl szavait, csak a határozott
hölgy rendelkezése, és kezének finom „taszító” ereje maradt
meg bennem. Már el is tűnt. Csaknem félóra múlva
ért vissza. Nem is gondoltam arra, hogy átver, vagy hogy
nem jön. Nem néztem az órámra se. Bíztam benne. —
Tudja, az anyum, így estelente nagyon aggódik, hová
is megyek. Mondtam neki: megtaláltam az öcsémet,
56

teszek vele néhány kört a városban. De lassan értette meg
szegény, ki is az én öcsém.
Kissé szomorkás hangon folytatta — na menjünk!
Fél nyolc lehetett, mert a Felső- és az Alsótemplom
harangjai egyszerre szólaltak meg. Lassan lépdeltünk a
Sétatéren keresztül. Nem szóltunk, hallgattuk a szép harangfeleselést.
Mintha beszélgettünk volna. Klári volt az
Alsótemplom szép zengésü kisharangja. Karunk összeért,
megborzongtam, aztán az érintés könyöktájon meg-ismétlődött.
Dobolni kezdett a szívem, s amikor kézfejünk
is találkozott, kínomban elkezdtem rugdalni a sétatéri kavicsokat
— így persze eltávolodtam a kézközelből, s
amikor visszatértem, ösztönösen, de gyöngéden megfogtam
a kezét, Nem nézett rám, de nem is tiltakozott. Renkívülien
hűvös tenyér, s én csak szorítottam. Lassan melegedett.
Talán száz métert mehettünk így, ennyi volt a
vasúti hídig. Sprintereknek való táv, de most maratoninak
tűnt: lassított, filmszerű volt az egész. Soha ilyen séta,
ilyen remegő izgalommal telített! A hídra értünk, most
nem jött a vonat, sőt a hídon sem jött senki. A temető bezárt,
elmentek a látogatók. A látogatottak meg békésen
aludtak. (Gyerekkorában is szeretett ebbe a szép, rendezett
temetőbe járni; bámulta az ápolt katonasírokat, s a
messzi, nyomós kútból hordta a vizet az ismeretlen Lajos
bácsi sírjára.)
Este volt már, igazi este, a szürkület kontúrjaival. Vagy
csak én láttam így, mert vibrált a levegő is. A híd közepén
Klára elé léptem, ócska szatyrom a fahíd pallójára esett,
de nem nyúltam utána, hanem a lány nyakába borultam,
58
mint egy sebesült katona. S ő nem ellenkezett: hagyta,
hogy csókoljam. Karomban tartottam azt a nádszálvékony
derekat. Szája alig nyílt szét, de engedte, hogy én kísérletezzek.
Arcát, homlokát végigcsókoltam, s aztán mohón
újra a száját kerestem.
Kicsit hátrább lépett, és annyit mondott:
— Ne veszítsd el a fejed, ez csak nyárvégi kaland, —
s kimondta a nevemet — vagy nem igaz?
Megdöbbentett, hogy megjegyezte a nevem, és hogy
tegezett már.
— Menjünk — mondtam. — A fejem talán még a helyén,
de a szívem, az aligha. Csaknem kiugrott!
— Tényleg, nagyon ver a szíved! — tapintott a pulzusomra
szinte aggódva, mintha valóban a nővérem lett
volna.
Ekkor lágyan átkaroltam, vállára tettem kezemet, s ő
pedig megmegszorította a válláról szinte élettelenül
lecsúszó jobb tenyeremet, majd a bal kezével visszapántolta
oda. Így mentünk „a város fényei iránt”, s már csaknem
a korzóhoz értünk, amikor tapintatosan, de mégis
határozottan levette a kezemet a válláról.
— Itt azért, ne! Meglátják, megláthatják! Meg ebben
a katonavárosban a „kiszabadult” katonák ölelgetik így
a lányokat.
Igaz, én nem vagyok katona, de ő sem az, akit ölelgetni
lehet a kisvárosi, fényárban úszó korzón, ahol bármikor
szembejöhetnek a szentéletű kolleginák. Sőt — villant
át agyamon, még az én erénycsősz nagynéném is, aki
már bizonyára hazavár, hisz a strand régen bezárt, s ők is
59
itt szoktak sétálgatni az udvarbéli idős hölgyekkel. Kéz
a kézben, róttuk a köröket. A másik énem mintha a körök
fókuszából figyelt volna, ahogy egy arasszal az aszfalt
fölött lépkedtem.
Egyszer-egyszer kissé félszegen visszaköszönt egy-egy
szembejövőnek; ilyenkor hirtelen elengedtem, majd újra
megfogtam a kezét. És újabb körök következtek. Kék
szoknyájához jól ment a fehér Lewisem. Másnap ezt jegyezte
meg egy barátnője, aki csak elcikkant mellettünk,
és „szia Zsuzsa” felkiáltással adta tudtunkra: lát mindent,
ott lát az oldalán. Én voltam az oldalkocsi. Csaknem a
nagynénik karjába rohantunk, de még időben észrevettem
a veszedelmes mammutvermet, s beslisszoltunk egy kivilágított
könyvesbolt kapualji részébe, és műszaki kézikönyveket
néztünk, nagy-nagy komolysággal. Megértette
kínomat, és nevetett is aztán felszabadultan.
— Terád, kisfiú, még jobban vigyáznak! Szégyelltem
magam. Ő segített ki ebből a zavarból, amikor azt ajánlotta,
kísérjem most haza, végig a hosszú Vasúti utcán.
Az utcát csak imitt-amott világították meg az úttest
fölött kifeszített, drótokon himbálózó, gyenge fényű lámpák.
Csaknem néptelen volt a sztrít; a nyitott ablakokból
kiszűrődő zenefoszlányok csalhatatlanul jelezték, hogy
az országot legfőbb izgalomban tartó táncdalfesztivál
valamelyik elődöntője zajlik, s a békés családok ott ülnek
a kékesen vibráló tévékészülékek előtt. Mi meg itt, kéz a
kézben, valami megfoghatatlan boldog érzéssel lépdelünk.
Illetve csak a magam „térfeléről” lehetek ilyen biztos
s egyértelműen fennkölt.
60
Most a Vasúti utca felöl értünk a strandhoz. Innen pár
lépcső vezet a bejárati, pénztári bódéhoz, körülötte frissen
öntözött, petúniás ágyások. A gondnokság itt nem spórol
a strandlével, gondoltam, s felszaladtam a lépcsőn. Klári
utánam jött, vagy inkább merészkedett. Úgy tettem, mintha
délután valamit elvesztettem volna, és rugdostam az
aprókavicsos utat. Aztán nagyon is célzott mozdulattal
lehuppantam arra a padra, ahol a hölgyre várakoztam néhány
órával ezelőtt. Már ott is ült mellettem, s azt sóhajtotta:
— Jaj, de elfáradtam, alig élek! A strandbejáratot megvilágító
lámpa csak gyéren szitálta a fényt, s még egy benyúló
gesztenyeág is segítette a megvilágítás diszkrét voltát.
Magamhoz húztam Klárit, és csókolni kezdtem. Éreztem,
minden porcikája remeg, s mintha már száját is nyitotta
volna, hogy visszacsókoljon. De csak egy halk, egészen
mélyről jövő hang jött ki a száján, mint egy kétségbeesett
fuldoklónak.
— Ne!
Egészen megijedtem a rekedtes, kérő hangtól.
— Ne itt — folytatta —, itt nagyon közel vagyunk a
házunkhoz, bármikor jöhet egy ismerős. — Menjünk beljebb
a parkba csókmester! — így mondta.
A következő padig értünk értünk csak, szerencsére senki
nem hódolt e tájon csókolózási szenvedélynek. A hölgy
legnagyobb meglepetésére ölbe kaptam, s azonnal a száját
kerestem. Öleltem, ahogy csak bírtam, s csókolt a szentem!
Félelmes versenyzés kezdődött a két száj között: a
nyelvek cseles játékai, lefutások, hirtelen váltások a
61
húsbarlangban, mint Kománovics–Szőke összjátéka a
MAORT-pályán! (A barlangok itt azsúrban vannak, ő is
behatoló lehet, nem úgy, mint a test más déli, liános tájain.)
Amikor már csaknem megfulladtunk, akkor a tarkójába
csókoltam bele — s álnok számításaim szerint! —, erre
megvonaglott, és jött a fül, amire már sikkantgatott is.
— Borzasztóan csiklandós vagyok — mondta kissé
szégyenlős beismeréssel.
— Csak a csóktól? — kérdeztem pimaszul.
Erre szelíden arcul legyintett, s csak ennyit mondott:
— Szemtelen, öcsike! Az én öcsém nagy mester, ha
ilyen hevesen támad, s ha így ismeri az erogén zónákat.
— Az erogén zónákat? — ismételtem utána mélyre
süllyesztett kérdő, férfiúi hangon.
Nevetett, nevetett. Erre még erősebben magamhoz
húztam, s valahogy kezem a melle közelébe tévedt, és
érintette is. Szelíden lökött el magától.
— Azt nem szabad, fiúcska! Az már igazi tűzözön
lenne — mondta, mint egy sokat tapasztalt nagy nő. Aki
a nővérem persze!
S most ő ment át — az éles helyzetet tompítandó —
kezdeményező csókolásba. Tudta még a strandi megfigyelésből,
hogy különös szőlőlevélzöld az a szem, amely
őt „kiszúrta” az utca forgatagából. És csókolta szememet
s újra a számat. Csókos szájának, nyelvének különös íze,
zamata volt, Soha azt az ízt semmiféle gyümölcsben!
Málna? De inkább valami a hamvasodó őszibarackból,
ha beleharap az ember, és a leve még nem folyik. Néha
meg a mandula és a pisztácia keveréke! Lám, lám kísérte-
62
nek a fagyiízek. Pedig alighanem paradicsomkerti gyümölcsízekkel
volt találkozásom! De ahogy „belebújtam”
Klári szájába, nyelve minden pórusába, majd nyakhajlatába,
és aztán tarkójára borulva a konczzsuzsás, sötétben
foszforeszkáló haj alatt, az ápolt, jó illatú test kellemes
hűvösét éreztem. A lány meg, mint valami távoli, sosem
bejárt vidékek leánya, hozta az illatok bódító üzenetét.
Nem tudom mennyi ideig ült remegő térdeimen, mennyi
ideig csókolóztunk, egyszer csak felugrott, s azt mondta:
— Jesszusom — szörnyen késő van! Az anyum azt
hiszi, hogy az öcsém egy szatír, s már föl is darabolt valahol!
Menjünk, de gyorsan!
Iszonyúan elzsibbadt a lábam a negyvenvalahány kilós
lány súlya alatt, kínlódva álltam talpra. Klári megint csak
nevetett, nevetett. Boldognak tűnt ez a nevetés. Azért valahogy
lábrakaptam, sántikálva mentem mellette. A strand
bejáratánál néztünk óráinkra. Bizony csaknem 3/4 11 volt
már. „Az idő múlását e helyütt nem éreztük”, állapítottam
meg magamban. Klári arcán is ezt a meglepetést láttam, s
azt is, hogy kicsit szégyenkezik. Ekkor kezdte szoknyáját,
blúzát igazgatni. Én meg kissé összegyűrt nadrágomat
vizslattam. Szerencsére Lewis, ha fehér is.
Kéz a kézben mentünk házuk felé, ahol még sohasem
jártam, túl a vasúti sorompón. Azt mondja, innen már
csak 150 méter, s otthon is van. Már előre felkészített:
semmi búcsúzkodás, még egy puszi sem, mert itt erős a
fény, a szomszédok mindig az ablakból leselkednek.
Aztán szinte közömbös hangon előállt azzal a tervvel,
hogy szombaton eljöhetnék hozzájuk. Nézzük meg együtt
63
a táncdalfesztivál döntőjét, hátha akad egy-két jó szám,
és a nagynénémnek úgy sincs tv-je.
— Jó — mondtam —, de addig még van két teljes
nap. Strand! Strand! — Ugye jössz?
— Igen, ha tudok — válaszolta kissé aggodalmasan.
Délelőtt olvasgathatok, délután, este — képzeltem hozzá
a mai frontáttörésen felbuzdulva — sétatéri pad, vagy
nem tudom, hol és mi. De azt tudtam: Klarisszimusz a
legfőbb program! S azt is éreztem, hogy őrülten belezúgtam
ebbe a nádszálvékony teremtésbe, aki a nővérem is,
húgom is egyszerre. És hogy a közelében kell lennem.
Simán elképzeltem a legromantikusabb leányszöktetést.
Aztán elrepülnék vele abba a városba, ahol, ha minden
igaz, elkezdhetem szeptemberben tanulmányaimat.
Egy régi típusú, négyablakos családi ház előtt álltunk.
Klári jelezte, hogy megérkezett. Kulcsot vett elő, és a
kapualjba lépett. Én utána, és megcsókoltam nagy hirtelen.
Egy pillanatig nyelve hegyét is éreztem, szelíden
meglegyintett, de inkább cirógatóan érintette ujja végével
arcomat. Sarkon fordultam. Még hallottam szandálja kopogását,
mikor — mintha verseny utáni levezető gyakorlatokat
tennék — elnagyolt gimnasztikai mozdulatokkal,
vad szökellésekkel visszafelé indultam a tökéletesen
kihalt Vasúti utcán. Tüdőm csaknem szétpattant, feszült
a mellem a bódító jó levegőtől (is).
Hazaérve halkan lopóztam be az udvarba, szerencsére
csak éjfélkor zárták a kaput, de a lakásajtón csengetnem
kellett. Nagynéném persze, hogy fönn volt, hálingben,
elég morózus arccal nyitott ajtót.
64
— Láttunk ám, fiatalúr, hiába szöktetek előlünk a másik
oldalra azzal a hosszú hajú lánnyal — mondta rosszalló
hangsúlylyal.
— Hát igen, azt hiszem megnősülök. Találtam egy
nekem való, talán feleségnek is való lányt!
Szent riadalmat okoztam éjszakai, vad kijelentésemmel.
— Őrült vagy, majd megírom apádnak! Adnak azok
neked nősülést!
— Nem kell megírni, pár nap múlva úgyis hazamegyek,
s elmondom én — erőltettem a komolyságot.
— Eszel valamit? — kérdezte egyre aggódóbban.
— Nem, nem, semmit! — Pedig iszonyú éhes voltam.
Álmodni akarok nyugodtan Kláráról — mondtam
büszkén. De a számra csaptam, mert lám, még meg is
neveztem. Nevesítettem. Uramisten, mit hallhatok még
ezután!?
— Klára, Klári — ízlelgette a nevet I. néném —, különös
név, itt az udvarban is volt egy Klári, de már elköltöztek,
vadóc, szeleburdi lány volt, akárcsak a nővére.
— Ez nem az a lány! Ő minden idők legtüneményesebb
Klárája. S már le is feküdtem. Csókolom, aludni akarok
és álmodni!
Szegény I. néném odajött hozzám, megcsókolt, a plédet
megigazgatta rajtam, s azt mondta nagy sóhajtással:
— Imádkoznom kell lelki üdvödért, hogy ne csinálj
hülyeségeket. No, jóccakát!
De nem sikerült az alvás, illetve nagyon rövid ideig
tartott. Álom lett belőle, keserves álom. Klárával a vasúti
65
hídon csókolózunk, azt hiszem fürdőruhában, a nádszál
derekát ölelem, ágyékunk is összeér, és a híd korlátjához
dőlünk, amikor feltűnik a bajuszos Buzek úr, s azt mondja:
„kérem szépen, barátocskáim, most a legerősebb megvilágítást
adjuk ezeknek az éjjeli, bagzó macsekoknak,
he-he-he!” A fényképészlámpát — a focidresszben és
irtózatos stoplis csukában! — két behemót szurkoló tartotta,
amikor villant a vaku, hirtelen reccsenéssel eltört a
korlát, s mi zuhantunk alá, az érkező pesti gyors elé. De
zuhanásunk lassú volt, Klára haját, amely ejtőernyőselyemként
takarta le arcomat, láttam a híd korlátján is, a
levegőben is, sőt már a talpfák között, véres göngyölegként.
Mielőtt a vonattal „találkoztunk” volna, lázas izzadtságban
tocsogva fölébredtem, fülemben még Buzek
úr hangja: „azt hiszem az évszázad fotóját készítettem el,
faszikám!” S ráfelelt a két ürge vérfagyasztó nevetése.
És mozdonysípolás, és fékek sivalkodása. Hátborzongató,
vad álom volt! Kimentem a konyhába, és ittam egy nagy
pohár vizet. Éjjel fél kettő volt. És elviselhetetlen hőség.
A vizet melegnek éreztem, jól kiengedtem a csapot, most
már valamivel hidegebb, klóros folyadékot kortyoltam.
Fölkattintottam az éjjeli szekrényen a harangos lámpát,
és nézegettem az üveges vitrinben sorjázó könyveket, az
aranyos kötésű sorozatokat, Jókait, Mikszáthot, Herczeg
Ferencet, a teljes Krúdyt. Néhányat ott láttam a halinakötésű
Nyírőkből is. Szegény, jó polgár, Lajos bácsi könyvtára
volt ez. Vajon az üzleti sürgés-forgás közben jutotte
ideje olvasásra? Aligha, bár ki tudja; erről nem volt
módom meginterjúvolni. Ekkor a sarokban — egyik Vö-
66
rös postakocsis Krúdyhoz tapadva —, szerényen meghúzódva
valami füzetecske vastagságú könyvre bukkantam.
Mi lehet ez? Benyúltam érte. Látszott, hogy a mutatós
könyvek mögött volt, csak valahogy a szélre kerülhetett
a legutóbbi portörléskor. (A rendrakás gyakori foglalatossága
volt nagynénémnek.) Csak nehezen olvastam el a
borító szövegét. Az ágyhoz, a lámpa fénykörébe vittem,
s inkább belülről szemléltem; egy 1942-es kötettel volt
dolgom: Ortegay Gasset: A szerelemről, fordította Szentkuty
Pál.
Fogalmam se volt, hogy ki ez a furcsa nevű szerző,
sose hallottam még róla, de azt rögtön tudtam: a füzetecskét
azon nyomban el kell olvasnom. Mi minden lehet
ebben? Miféle ízek, finomságok? Elég nehéz olvasmánynak
indult, de ahogy haladtam előre, s Stendhal szerelmi
példákkal került bemutatásra, egyre inkább éreztem: ez
most nekem szól. Sőt egyenesen rólam és Kláráról! Mohón
faltam az oldalakat; a bölcsességeket és tapasztalati
megfogalmazásokat szinte memoriterként akartam bevágni.
(Szegény Efrém atya, ilyet bizony nem adott memoriterként,
nyakunkat tekerte volna ki inkább, mintsem a
szerelem vad és szelíd titkaiba kalauzoljon bennünket.)
Ugyebár ez egy régi könyv, új kiadásról nem hallottam
(attól még lehetett bőven!), de frissen érett fejemnek
érthető volt, még ha tapasztalatok nélküli embernek is
számítottam e tárgykörben. S vajon Klári? Ő mit tud a
Casanovákról, akiket a nők tesznek azzá, s nem fordítva,
mint hittem eddig, ismervén a casanovaság pejoratív,
közkeletű megítélését.
67
A könyv végére lapoztam, ott azonnal kiderült az életrajzából,
ki is ez a hidegen okos, szerelemben jártas, s
számomra is érthető szerző. Egy spanyol, mindenféle diplomákkal;
és az tetszett benne legjobban, amit persze nem
értettem: „professzor a madridi egyetem metafizikai tanszékén”.
Nos, gondoltam, ha ott ilyenekről professzorkodik,
s nőkön szerzi a tapasztalatait, a női lélek és test mibenlétéről
ennyit tud, akkor ez a metafizika érdekes, engem
is fölöttébb érdeklő dolog lehet.
Hajnalig kiolvastam a könyvet, egy-két részt merő tudásszomjból
belefetyeltem; és reggelre már áttértem a
metafizikusok ortegai táborába. Délután — Klárának —
mondani fogok egy-két iszonyú nagy bölcsességet. Hagyom
a cseh értelmiség hasfájásait; udvarlásom célirányosabb
lehet, ha a női lélekről tudok zümmögni valamit
— tehát róla. Kipuhatolom, szavakkal is kikényszerítem:
ő miként érez irántam, szerelmes-e, mint ahogy én vagyok?
Ilyen elvakultan! S el akarom mesélni a szörnyű
álmot is. Kerüljük a vasúti hidat! Bizony, ha lehet, kerüljük!
A könyvet visszatettem a polc sarkába. Még véletlenül
sem akartam, hogy I. néném gyanút fogjon. Tán ő is olvasta,
amikor megjelent, de azt hiszem, ez nem valószínű.
Szegény férje hozhatta haza, s ő is csak dugdosta a komoly
sorozatok között. L. bácsi 1945-ben egy bombatámadáskor
kapott súlyos sérülésébe halt bele. Nagynéném
már 23 éve özvegyen él, szerelem nélkül. Minek is olvasgatná
már így hatvan felé, hiszen a háború idején volt
érett, szép asszony, amikor a tragédia rászakadt. Azóta a
68
temetőhöz hűséges, feketében jár, s cipeli kis öntözőkannáját.
Iszonyú fáradtnak éreztem magam. Zúgott a fejem a
kialvatlanságtól. I. néném már hét óra körül a szobában
matatott, sietett a piacra. A nyolcas híreket meghallgattam
a recsegő, világvevő Balaton-rádión. Megint a csehek!
Fenyegető híreket mondtak Pozsonyból, Moszkvából. A
Varsói Szövetség katonai vezetőinek figyelmeztető nyilatkozatát
olvasták be, valami lihegő magyar kommentárral.
Semmit sem értettem. Csak azt: „ellenforradalmi erők
fenyegetik a csehszlovák szocializmus építését, nyugati
uszítók vannak már az országban” stb. Veszélyes, veszélyes!
S erős hanghordozással így zárták a dekrétumot:
„ne hagyják kiszakadni a táborból a testvéri cseh és szlovák
népet, a szocializmus pártján lévő kommunisták oldalán
vannak a tagországok, s minden segítséget megadnak”.
Na, az Isten attól kíméljen meg bennünket, meg
a cseheket is, ilyenről már hallottunk, morogtam csak
magamnak. Mintha oly sokat tudtam volna a testvéri megsegítés
mibenlétéről! Tizenkét éve lesz, hogy itt segítettek.
Ismertem apám, rokonaim s egy-két tanárom véleményét.
De erről mindig csak elfojtott hangon beszéltek.
Apám és nagybátyám 1958 júniusában sírtak, amikor
olvasták a megyei hírharangot. A kivégzettek neveit mondogatták.
Sose felejthetem el a képet. Állok a konyhaasztal
mellett, akkor jöttem haza az iskolából, ott gőzölög a
bableves. Nagymama sem ért semmit, illetve érti a férfiak
megrendültségét. „Na, egyetek, szegényeken már nem
segíthettek. Jó magyarok voltak! Isten nyugosztalja őket.”
69
Tanáraim minden októberben frászban voltak, mióta
az öt éves évfordulón több gyereket ki kellett csapni (szelíd
följelentés nyomán) a gimnáziumból, mert kopaszra
nyiratkoztak, így köszöntve — s köszönve! — a szovjet
Nyikitát. Aki persze már nincs, ő is bukott, őt is elcsapták.
Látom apám és tanáraim vészjósló tekintetét, haragos
szempillantásukat, ha a „testvéri megsegítést” mondják
nem kis szarkazmussal. Most a „sürű szemöldökű tanár
úr” vezényli a tábort, ő szívóskodik, ő üzenget.
Ortega y Gasset mennyivel épületesebb dolgokról, s
mennyivel jobb stílusban értekezik!
Ebédig kóvályogtam otthon. Nagynéném csak tizenegyre
ért haza, s akkor kezdett a főzéshez. Fél kilenc körül
egy-szer már hazasietett, hogy a két kifli s a kakaó asztalomon
legyen, s ellenőrizze, reggelizem-e rendesen. Mert
csak „fogyok itt nála”, mit szólnak majd otthon?! S most
ez a hülye ügy, ez a Klára is „rongálja, fogyasztja” az unokaöccsét.
Ezt lehetett kiolvasni homloka ráncai mögül.
A délután rosszul kezdődött. Felhők gyülekeztek az
égen, mégis elindultam a strand felé, bár nagynéném erősen
lebeszélt volna erről. De én Klárinak fogadtam: megyek.
S ha ő is megrémül a felhőktől? Szándékosan nem
a híd felé mentem, hanem egy másik úton. Nem akartam
vad álmaimat újra fölidézni, majd Klárinak mondom, ha
mondom.
A Sétatér fái nyögtek a hurrikánszerű szélben. Valóban
nagy nyári vihar készülődött. A strandon csak a profi
úszók rótták a hosszakat. Rajtuk kívül még egy-két megveszekedett
strandbolond váltott jegyet. A pénztáros Hor-
70
váth Mumi is inkább lebeszélte a strand előtt töprenkedő
határozatlanokat. „Mindjárt itt a zuhé!” Vészes, fehéren
gomolygó felhők örvénylettek az égen. De nem hagytam
lebeszélni magamat, jegyet váltottam és bementem.
Nem pakoltam le a cuccaimat, leültem a medence melletti
padra. Csupán azért izgultam, hogy Klári két óráig
ideérjen, aztán szakadhat az eső. Fürdünk ruhástó1 is akár!
Iszonyú jó esőben fürödni! Indultam a bejárat felé, ha a
kapunál állna, biztassam, jöjjön csak bátran. Esős strandolás
lesz, de a fülemben és az agyamban már Ortega y
Gasset-idézetek kavarogtak, mint az égen viharló fellegek.
S tényleg ott toporgott, ágaskodott, meglát-e. Legföljebb
bemegyünk az öltöző előterébe. Meg hátha elmegy
ez a felhő... bíztattam. Ez már aligha mondta, de hisz
megvette a jegyét is, arcán és szemében a lesz ami lesz
elszántsága. Szóval és tettel is jön, jön a drága, mellettem
akar lenni. Hogy is mondja ezt a metafizikus spanyol?
De most még nem akartam lerohanni.
Alig érkeztünk a medence széléig, amikor a kövezeten
fehér kockák kezdtek ugrálni, csak úgy az égből, s nem
akármilyen nagyságú szemek!
— Jég, jégeső! — Üvöltöttek a vízben lévő bátrak, s
pucolt mindenki kifelé. Magamhoz szorítottam Klárát,
kezemet fejére tettem, sőt a háncsszatyrot is, és bűvölten
néztem a jéghullást.
— Jéggel leszünk megkövezve — mondta.
— Inkább jégkockával hűtött szerelmeseknek látszunk
— feleltem rá.
Mosolygott, de nem tiltakozott.
71
— Hátha még elmondom az álmomat is?! — bátorítottam
magam.
— Én is álmodtam — mondta. — De nagyon-nagyon
szépet, s nem voltál az álmomban.
— Nem is vártam! — feleltem kissé sértődött hangon.
De azért most menjünk tető alá, mert lassan kori kell,
hogy elérjük az öltöző előterét.
S ekkor iszonyú dörrenést hallottunk, a sistergős
istennyila ide csaphatott be az egyik sétatéri fába. A fele
se tréfa ennek!
Tréfa, jutott eszembe a Kundera-regénycím, nem olvastam
még, csak fölkeltették az érdeklődésemet azzal
az interjúval. Žert, Žert — itt az időjárás tréfálkozik,
amott a politika! (Lásd és halljad a mai fenyegtő híreket!)
Behúzódtunk a tönkreázott fémlemezek közé, s az
egyik ficakban egymásnak dőltünk. Klárát a karommal a
sarokba zártam, így védtem a felöltözött sellőt a vizslató,
pocakos és deltás urak tekintetétől. Akik persze inkább
néznék fehér bikinijében, s tán még közelebb is merészkednének
ocsmány megjegyzéseikkel; bőrüket hozzádörzsölnék,
csak úgy véletlenül. Ezzel a „börtönőr” kézmozdulattal
mintegy jeleztem a kismadár jogállását; hozzám
tartozik az amúgy is tartózkodó lány, s rajtam kívül senkinek
sem lehet köze hozzá. A féltékenység szelíd hullámai
öntöttek el. Láthatóan ez az érzés nála is „talált”,
mert látta igyekezetemet, és talán tetszett is neki. De azért
rosszul viselte a bezártságot. Egy stranddolgozó heves
szentségeléssel szidta az égieket, leginkább a hordógörgető
Szent Pétert, aki most agyonvereti a strand összes
72
virágait, de még az embert is. És, ha valakit fültövön
csap egy jókora áldás, hát annak bizony kampec. A büfés
Józsival üvöltöztek többen, hogy a söröket rakja ki, mert
ilyen ingyen jegelésre úgy sincs mindig alkalom.
— Egyszer igyunk jó hideg sört! — harsogták az aranyifjak:
a szép barnára sült, agyontetovált fiúk.
— Ma itt már nem strandolunk — mondta Klári.
— Akkor hol strandolunk? — kérdeztem naív ártatlansággal.
— Nem tudom, esetleg nálunk, csak anyu sincs otthon,
így meg nem vihetlek oda, különben is szombat estére
jelentettelek be egy tv-nézés erejéig, mert a nénikédnél
nem nézhetnéd.
— Akkor menjünk el egy presszóba, beszélgessünk,
vagy amit akarsz — mondtam.
Öntudatlanul is éjszakai olvasmányomat akartam Klári
tekintetével, érzéseivel összevetni. Még kísértett Ortega,
a nagy metafizikus, aki úgy ismeri a szerelmet, mint Buzek
úr a fotómasináját.
S ekkor elkezdtem mesélni az álmot. Klári elképedve
s kissé hitetlenül figyelt. Az agyam ismeretlen oldalát
akarta tán látni, mennyi itt a kitaláció, s mennyi a valódi
álom. Nyugtattam:
— Ezt látta az álmom; idővel majd elfelejteném, azért
mondom föl neked, hogy te is így emlékezz rá! Mert ennek
lesz valóságtartalma — füztem hozzá, „mint akinek
a sorsát Valaki szépen vezényli”.
— Akkor most itt vagyunk a mozdony előtt — sóhajtott
kissé ironikusnak tetsző hangon.
73
Szinte hallom a mozdonysipolást.
— Álmomban boldogan együtt zuhantunk, de én tényleg
beléd zuhantam. Vállalom az egyoldalúságot, kedves
nádszálkisasszony — nyögtem ki.
Azt hittem mond valamit erre, de csak felnézett az égre,
és hosszasan figyelte a tovavágtató, egyre világosabb felhőket.
Szinte szuggerálta, hipnotizálta az eget; gondolhattam
volna, már nem is veszi le tekintetét onnan, amikor
diadalmasan felkiáltott:
— Látod, akartam, és elhoztam neked a lebukó napot,
a tisztuló eget, s ha szerencsénk van, még egy ritka szivárványt
is!
S valóban, a szőlőhegy fölött, mintha valami lilás pánt
tűnt volna föl.
— Ez a te napod is, csak a szivárvány vége — bizony —,
a temetőbe hullik. Igaz, a temető a hűséges, egymást a
síron túl is vállaló szerelmeseké — mindezt kissé idétlenül
mondhattam, és félig térdet hajtottam: „Ha eldobod
egykor az özvegyi fátylat, fejfámra sötét lobogóul
akaszd...” — szavaltam alkalmi, kisvárosi ripacsként. Nevetett
és arcul legyintett.
— Öcsikém, most szivárványos az a fátyol! Ma volt
már jégeső, nem is akármilyen, volt fantasztikus álommesélés.
Aztán visszacsaltam neked a napot, és szivárványt
varázsoltam, szóval ne szúrd el a jókedvemet temetői
bókjaiddal, mégha oly szépen hangzik is, én nem vagyok
Júlia, aki... és megint nevetett, nevetett.
Aztán komolyan összeszorította száját, melyet rögvest
megcsókoltam volna, ha nem döndül meg a hídpalló. Két
74
öreg néni közeledett, kannákkal jöttek a temetőből. Öntözniük
nem kellett, nyilván a jégeső után csak most merészkedtek
haza. A mai öntözést — igen vad hevességgel,
virágokat szétszaggató dühével az ég végezte el. Elsiettünk.
Amúgy is már legalább háromnegyed órája a hídon
rostokoltunk, s mondtuk a válogatott, szép szamárságokat.
Az Eötvös téren kézenfogtam Klárát, közel a cirkuszhoz
volt egy presszó, oda akartam vele bevonulni, de elhárította
mondván:
— Az egy tré hely!
— Akkor? — kérdeztem kicsit szemrehányóan. —
Akkor menjünk beljebb a Muskátliba?
— Fagyizni lehet, jégről már gondoskodtak — válaszolta
nevetve. — De most hadd legyek én a meghívó.
Ráálltam. Láttam, ez most neki igen fontos. Nem tiltakozhatok,
vak leszek és süket, és akaratgyenge. Mint általában
a szerelmesek.
— Azt mondja egy spanyol, valami Ortega (aki metafizikus,
hogy az mi, azt persze ne is kérdezd), szóval ő meg
a reneszánsz-korabeli Lorenzo il Magnificót idézi: „a szerelern
a szépség szomjúsága”. Mire ő nevetve, könynyedén
csak annyit jegyzett meg, hogy inkább Medici bácsi
mondását tudja olaszul: — „Apetito di bellezza” — súgta
fülembe szép muzsikával Klárika.
Kinyögte, a gimiben olaszul tanult, azóta sajnos csak
hébehóba, rendszertelenül képezi magát. Már járt is egyszer
Olaszországban. És egy fiúval is levelezett, de még
sohasem találkozott vele, csak fényképről ismeri. Egy
randa bajuszos, kreol digó. Akkoriban ebben a déli, csak-
75
nem mediterrán városban kezdtek feltünedezni az olaszok.
Féltékeny lettem Klára múltjára, lám jönnek a meglepetések!
Kissé kényszeredett daccal azt találtam kérdezni:
— Mondd, kedves, szép szerelmem, te véletlenül nem
asszonyi minőségedben flörtölsz velem? Vagy már el is
váltál kétszer, háromszor?
De csak a vidámságát fokoztam. Láthatóan tetszett neki
durcásságom, s a kétségtelenül fellobbanó, palástolhatatlan
féltékenységem.
— Fiúcska, ez tetszik nekem! Különben is félnék az
olaszoktól. Kicsit vadak, úgy láttam, amikor barátnőmmel
kint jártunk, na mindössze csak egy hetet, hát bizony vigyáznunk
kellett, mert... aranyosan, és lehengerlő modorukkal
rabolják el az ártatlan, fehérbőrű, főleg szőke vagy
világosabb hajú leányokat. De engem nem raboltak el!
A barátnőm volt igazi szőke bombázó. Babának hívják
itthon, hát aztán ott igazi Bambina lehetett. De ő már
férjhez ment egy morózus, öreg fizikatanárhoz. Itt laknak
a városban. Azóta alig látom. Szobafogság, miegyéb. A
tanár úr harmadik felesége, van köztük vagy harminc év
korkülönbség. Szép mi? — kérdezte a „boccaccioi töredék”
végén.
— Szép, igen szép — válaszoltam kissé közönyösen,
mintha nem is érdekelt volna a történet. De közben már
a Muskátli bokszaiban kerestünk valami elfogadható helyet.
Meglepetésemre találtunk is, pedig itt mindig nyüzsi
van. Igaz — mostanában menőbb a frissen megnyílt Centrál
presszója. Gondoltam, hamarosan, talán már szeptem-
76
berben visszajövök, és akkor első este oda viszem el Klárit,
aki ugyan egyszer már járt ott régebben, valami vállalati
buli alkalmából, és pokoli rosszul szórakozott. Ezt
még korábban mesélte, amikor andalogtunk hazafelé a
hosszú Vasúti utcán.
Fagyit kértünk, s hozzá még valami bambiszerű levet.
Elbambultam, s levertem a dögnehéz hamutálat, amely
szerencsére nem törött össze, csak csörömpölt éktelenül.
Klára jobban elpirult, mint én, mert a szomszéd bokszból
is kihajoltak: lássák, ki dobálózik ilyen rettentő súlyokkal.
— Tessék figyelni, fiúcska! — mondta saját zavarát
leplezve.
— „A szerelem mindenekelőtt figyelmünket érintő jelenség”
— mondottam bölcsen, mint aki ezt most találta
ki.
— Igen? — kérdezte. Nem hittem volna eddig, hogy a
férfiak ilyesmit bevallanak. Ők — kedves öcsike — legalább
öt helyre tudnak egyidejüleg figyelni. Egyszerre
több nőre, magukra, meg a hülye karrierjükre — és megint
csak nevetett és nevetett.
— Ez elég kemény kritikának hangzik! De még azt
elmondom, amit ismét csak Ortega úrtól tanultam az éjszaka,
a vad álomból való felébredés után: — „A szerelem
kezdetben nem több, mint a figyelem rendellenes rögzülése
egy másik személyre.” En pedig már túl vagyok e rögzülésen,
sőt idézhetem Szent Ágostont is, mert én meg
latinból értem. Ő mondja a megmagyarázhatatlan vonzódásokról,
a szeretetről, de most a szerelemre értem az ön
közelében: „Amor meus, pondus meum: illo feror, quo-
77
cumque feror” — szóval ámorral van teli a lelkem, s
amerre ez az ámor cipel, arra kell mennem.
— Ismételjem maga után, kedves uram? Arról beszél
tán, amelyik mindent legyőz?
— Bizony így, amor omnia vincit! És nagyon jó azoknak,
akik ezt átélhetik! Például a nagy misztikusok, akik
eksztatikus állapotba kerülnek, és megvalósul életük
egyetlen értelme, amikor feloldódnak Krisztusban. Keresztelő
Szent János vagy Szent Teréz, de talán legszebben
Szent Pál vall erről az állapotról: „Nihil habentes et
omnia possidentes” — azaz: semmijük nincs, és minden
az övék. Klára csodálkozva figyelte erőlködésemet, s tán
nem értette, mit akarok behozni ezzel az ide nem illő
szövegeléssel a Muskátli sokat próbált, sok minden eretnekséget,
vadságot látott bokszaiba. Aztán megsajnált, s
ő vette kézbe az én kezemet. Gyönyörű, hosszú újjai csuklómon
a verőér lüktetését vizsgálták, s gerincemben mindjárt
bársonyos fűszálak simogatását éreztem. A jéghideget
és a forró tüzet is egyazon kéz uralta. Borsódzott a hátam.
Megcsókoltam, ő lazán visszacsókolt, de aztán jelezte
mozdulatával és villámló szemével, hogy ilyen helyen ő
nem szokott... Nem kedveli ezt a „muskátlis tempót”.
Értettem, sőt nagyon örültem tiltakozásának. Szent Pál,
Szent Ágoston idézése után nem is lett volna helyénvaló,
ha bambiízű szánkkal nagy-nagy smárolásba kezdünk.
Mert az folyt itt, de tán még más is..., a szomszédos bokszokból
cuppanások, szapora lélegzetvételek és nyögdécselések
szüremkedtek ki. Akárhogy is szépítenénk, bizony
eme félreismerhetetlen hangokból ítélve erősen bor-
78
délyos a környezet. A pincérnő is hangos kopogással adta
tudtára egy-egy boksznak, hogy jön, érkezik, hozza a rendelést.
Rend legyen addig, amíg leteszi a krémeseket, rumokat,
söröket.
És valóban Klári fizetett. Átadta a pénzt, és én rendeztem
a számlát, de az ő pénzén. Így akarta.
— Egy szerelemes ne nagyon vitatkozzon — mondta —,
amikor kifelé menet még csóváltam a fejem, és magyaráztam,
hogy ez így olyan snassz!
Meggyőzettem. Hazafelé alig-alig beszéltünk. Láttam,
hogy a lopott szövegeim s a „nagy hídjelenet”, meg a
Muskátlis események felkavarták nyugalmát. Keze jó
szorításán éreztem: ragaszkodik hozzám. Az úton még
tócsák és letarolt begóniák, letört gesztenyeágak, sárguló
földre vert levelek őrizték a vihar nyomait.
— Itt az ősz, kedves uram! A mai jég talán hűti majd
magát is! — az „is”-t különösen biggyesztette hozzá.
— Engem? — kérdeztem némi megütközéssel. — Ellenkezőleg!
A legnagyobb nyári forróságot önti szét bennem,
ami ellenszegülés is. Nem akarom, hogy vége legyen
a nyárnak! — kiáltottam az utca csöndjében dacosan.
— Pedig vége lesz! Holnap még a híres, neves táncdalfesztivál
is konyec filmá-t jelent — ironizált Klári és folytatta,
mint egy elmúlásszakértő. — Ez bizony nyárvég,
ha nem tudnád! És sárgulnak a levelek, látod itt a parkban
is, a parkunkban, a Sétatéren — és hullanak , nemcsak a
jégveréstől, hanem, mert augusztus vége felé járunk...
„Megyünk az őszbe...” és mondta, mondta fantasztikus
szépen a verset. Legszívesebben agyon csókoltam volna.
79
Ott jártunk már megint a strandnál, hívott volna a pad, a
padon történtek emléke, s már léptem is volna arra, de
visszahúzott.
— Fiúcska, ez nem járja mindennap! Amúgy is a fák
alatt csupa víz a pad, milyen lenne a fehér nadrágod, a
szoknyám; otthon kikapnánk! Már a házuk előtt is voltunk.
Egy rövidke csókot a kapualjban sikerült kicsikarnom.
— Akkor holnap, délután vagy, hogy is? — kérdeztem.
— Nem, nem, látod milyen rövid az eszed! Tudom —
„a figyelem hiánya” — tette hozzá.
— Holnap este nyolckor kezdődik a döntő, és én az
urat már egyszer meghívtam ebbe a házba. Pontosan hat
órára. Itt a csengő, ezt kell szépen, illedelmesen megnyomni,
és virágot tilos hozni. Még az anyukámnak sem!
— Ezt egyszuszra hadarta el, mert már menni akart.
— És a délután? — nyafogtam tettetett bánatos hangon.
— Délután takarítanom kell, no nem azért, mert te
jössz, hanem mert: kell, s különben is. Szombaton rengetegen
lesznek a strandon. Amolyan kisvárosi „húsipari
bemutató” van, s attól én őszintén undorodom. De javaslom,
ne légy hűtlen hozzám! Inkább pihenjél, vagy olvasgass
a spanyol metafizikusodtól. Este frissen és bátran
gyere. Na, csaó! — és mégegyszer megcsókolt egy lágy
leheletszerű szájcirógatással, s már szaladt is.
Megint boldog szerelmesnek érezhettem magam, akinek
a sorsát fentről irányítják. Irányítják, de azért tevőlegesen
nekem is sok közöm van hozzá, hogy itt tartunk.
80
Belülről megélve, és kívülről szemlélve is, egy önmagában
nagyon biztos ifjú ficánkolt ott, kerülgette a csillámló
tócsákat, táncos léptekkel sasszézott, dúdolgatott. Ez az!
Kétségtelenül az, amiről beszél a spanyol muksi, szerelemszakértő,
aki a metafizikai tanszéken tanított. Elhatároztam,
még ma este megnézem, pontosan mit is jelent
ez a szent áhítattal ejtett szó. Mintha lenne egy ütött-kopott
Idegen szavak szótára is az üveges szekrényben.
A tízes hírekre toppantam be. Vacsorát ma sem kértem.
Inkább a rádióra tapasztottam a fülemet, megint a cseheket
szapulták irgalmatlanul.
Nagynéném dohogott:
— Lefogysz, mit szól majd az apád, és még nősülni is
akarsz, azt mondod. Ne tegyél tönkre ezekkel az őrültségeiddel!
Csak annyit válaszoltam, hogy állítsa már le magát,
most a hírekre figyelek. És aztán engedékeny iróniával
még annyit: olvastam, „a nagy szerelem étvágytalansággal
jár együtt”, ha elmúlik, akkor pótolja a szegény szerelmes
ifjú vagy lány, s zabál, zabál bánatában.
— Inkább a házasságban, de ott is csak az első időben,
míg fölhízlalja a férfit a sok zsírban tocsogó rántott hússal.
Persze, ha tud főzni! Egy mai lány? Alig hiszem, hogy a
te jelölted tudna főzni, hiszen olyan vékony, mint az árnyék.
Láttuk ám a Lonci nagyságával, meg a Sörlei Rózsi
nénivel! Majd én lekádereztetem, kiféle ez a strandtündér?!
— replikázott szegény nagynéném.
Piszegtem, hogy inkább a rádiót hallgatnám: hiszen
„a cseheknek már csak egy szikra kell”.
81
— Az, meg ez a jégeső — szólt közbe megint I. néném.
— Bezzeg azt nem mondják, hogy itt micsoda jég volt.
Agyonverte a virágaimat. Dobos néni gyúródeszkát tett
az ablakaiba, mert éppen festés van náluk. Képzelheted,
hogy mi volt itt, még téged is keresett szegény, hogy segítsél,
mert a Laci is valahol kujtorgott, csak este jött meg.
Röhögcsélt, és kitett két üveg sört a fal mellé a tojásnagyságú
jegek közé, — aztán iszogatta, pedig a BM-klubból
jött jól beállítva, de azért a jégbehűtött sör kellett a hasának.
„Ingyen hűtő, ingyen hűtő!” — ezt ordibálta. Szóval
a rádió erről nem beszélt, csak az időjárásnál mondta,
hogy a Balaton délnyugati csücskében viharos szél fújt,
zivatar vonult át. A jégről egy szót se.
— Mit is tudnak ezek ott? Még utána se mondják, hát
előre hogyan tudnák jelezni az időt?!
— No, azt mondja meg, mi lesz a politikában, ott a
cseheknél, akik már az „emberarcú szocializmusukat
próbálgatják tavasz óta”? — tértem egy komoly kérdésre,
hogy ezzel megfutamítsam a konyhába.
— Megmondom. Semmi! — válaszolta határozottan.
— Behúzzák azok fülüket, farkukat. Az orosz rájuk dörrent
a csizmájával, és elmennek a kocsmába mérgelődni.
Sört vedelnek, és knédlit esznek, aztán viccelnek, mint
az a Svejk. Ilyen népség ez! Szegény, jó Lajos bátyádnak
voltak príma kuncsaftjai onnan, meg szállítói is az ántivilágban.
Brünnböl, Pozsonyból, még Prágából is! Egyszer
jártunk azon a híres fürdőhelyen. Hogy is hívják? Karlsbad.
Oda járt a Ferenc Jóska is áztatni a bütykeit, meg a
fájós derekát. Meg a császárnék is ott dögönyöztették
82
magukat a gyógyvízben. Nekem is jót tett. De régen is
volt! Ezek a csehek okosabbak, mint a böszme, hirtelen
magyarok; elütik viccel a dolgot, az életüket meg igen
szeretik. Kellemes emberek, hozzánk képest olyan urasak;
de a sört és a knédlit azt aztán beveszi a gyönge
hasuk!
Élvezettel mesélte ezt a sosem hallott történetet. Mondtam
is neki, elmehetne politikai kommentátornak, többet
érne vele, mint, hogy itt járkálgat a piacra; délután háromig
megfőz, estig elmosogat. Aztán gyöngéden megcsókoltam,
akkor ismét kérlelt:
— Sütök tojást, paprikával, tudom, azt szereted!
— Nem, nem, azt sem! — tiltakoztam. — Álmodni
akarok az én szerelmemmel, akit feleségül veszek —
bosszantottam akaratlanul is.
— Sürgönyzök apádnak, jöjjön érted, ne az én számlámra
írja, ha tényleg marhaságot csinálsz, alig múltál
18 éves, aztán már nősülnél! Apádtól végy példát: ő 44
éves volt az esküvőjekor! — kaptam a kioktatást.
— Azt biza tudom, elég baj is ez mindannyiunknak...!
De már az utolsó szavaimat nem hallotta, amikor harsány
éneklésbe kezdtem: „Fel torreádor, holnap megnézed
leendő anyósodat” — fújtam az alkalmi indulót, mintha
én lennék az Aradszky László. S belezuhantam a jószagú
ágyba. Olyan mélyen aludtam, hogy álomról szó sem
lehetett. Hasamra sütött már a nap, amikor kikászálódtam
az ágyból. A konyhaasztalon ott a reggelim, kakaó, két
ropogósra sült sós kifli. I. néném a piacon bóklászott még.
Szokásosan a második fordulót bonyolította.
83
Amíg szürcsöltem a kakót, és élveztem a kifli roppanását,
kemence illatát, a só zamatát, s a rajta vékonyan fölkent
vajacska olvadozását — nyilván a vaj is boldogan tűrte
ezt —, közben az izgalommal várt estén járt már az eszem,
amikor is hivatalos vagyok Klárihoz. Vendégségbe!
Elhatároztam: mégis veszek virágot. De csak az anyukának,
a lánya nem kap. Azzal kezdem, tudom gyűlöli a
virággal esetlenkedő férfiakat, és azt is tudom, hogy a
munkahelyén ő kapja a hódoló férfiaktól a legtöbb virágot.
Ez hatni fog, és kicsit zavarba is jön, ekkor már a
szobában leszünk. Az anyuka a konyhában fog sertepertélni,
legföljebb félóránként benéz, mit is csinálunk mi
ott bent, mert a hangomat alig fogja hallani. Hallgatag
leszek, mint a hal! Megilletődött, a meghívástól meghatott
Kuka Janó, hagyom hazai terepen a nőket kibontakozni.
Zsuzsát főleg, aki csak otthon Zsuzsa! És ha szólítom,
szigorúan mindig Klárának, Klárinak. Hadd lássa az
anyuka, ez az igazi neve! De az anyósjelöltre roppant kíváncsi
vagyok: mire figyel, miről beszél, kedveli-e a lánya
körül legyeskedő fiatalembereket? Közülük most történetesen
én lennék az egyik, még mindenfajta egzisztencia
nélkül, aki csak ezután vág a bizonytalan pályára fölkészítő
felsőbb tanulmányokba egy megmagyarázhatatlan
nevű és értelmű szakon.
A fehér Lewisem megszáradt; ez, és a menő, rövidujjú,
sötétkék kockás ingem, s a fekete, hegyesorrú csukám
fogja öltözetemet ellenállhatatlanná tenni! Képzelődtem.
A mamának kissé sután kezet csókoltam, és irtó zavaromban,
amíg a virágokat csomagolgattam a celofánból,
84
bizony le is ejtettem a csokrot. Zsuzsa, azaz Klári kajánul
vigyorgott szerencsétlenkedésemen. A termetes mamának
azért nagyon imponált az öt szál kardvirág. Bizony,
a néni, valóban szép súlyos, molett asszony volt, csöppet
sem hasonlított Klárára. Arcán egy másféle szépség jeleit
láttam, szája körül vidámság, de a tekintet mégis riadtan
szomorú. Bementünk a nappaliba. Kicsit nehezen szólaltam
meg. A tv-műsorig volt még jó másfél óra. Addig —
s ezt ellentmondást nem tűrőn az anyósjelölt mondta —
vacsoráznunk kell! Enyhén tiltakoztam, de beláttam: fölösleges.
No „ne gondoljak semmi különösre, s főleg ne
higgyem, hogy a tiszteletemre”, fűzte hozzá kedves
évődéssel szívem hölgye, aki szinte röpdösött az otthoni
„kalitkában”. Amint az anyja kiment, megfogta kezemet,
s egy szép férfiarcra mutatott. A fénykép nem a falon
volt, hanem a komódon, majdnem elrejtve egy zöldes
növény árnyékában. Talán, hogy ne lássák állandóan, csak
aki találkozni akar vele, az menjen közelebb, hajtsa el a
zöld virág buja leveleit, s akkor ott van ő, bajuszosan. A
kép 1956-ban készült, mondja Klára; igazából én ilyennek
ismertem, mert a börtönévei alatt csak egyszer láthattam.
Szörnyű volt. És egy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában,
de azért mosolyogni próbált. Néztem a fényképet,
mint valami templomi szentet, áhítattal. Az apa szeme,
szájának íve tökéletesen tovább „másolódott” a lányában.
— A nővérem még inkább formázta aput, még mozdulataiban
is, így mondja jóanyám, aki a nagyobbik lányát
nagyon fiúnak várta, már nevet is választottak, aztán Judit
lett. Gyönyörű, fiatal lány volt azokban az években, ami-
85
kor apu börtönben ült. Már meséltem róla. De azt tán
nem mondtam, hogy egy rossz, eleven fia is van, egész
júliusban itt volt. Akkor nem igen tudtam volna veled találkozgatni,
mert állandóan rajtam csüngött, még este is
játszani akart! Én vagyok a keresztanyja. Muszáj volt
mindent megtennem, amit csak akart a kis zsarnok! —
ezt felnőttes haraggal, de nevetős szemmel mondta a keresztanyuka.
Látszott rajta, hogy imádja a kiskölköt, az egyetlen
férfiembert a kétszeresen csonkult családban.
— Milyen jó, hogy én csak augusztusi valódban láttalak
meg! — sóhajtottam — aztán vihettük volna az öcsikét
a kispadra is! — kajánkodtam tovább.
— Igen, öcsikék öcsikéje, maga csak tudja! — és szeme
szépen vakuzott rám.
Szinte nem is vettem észre, a keze a kezemben volt
már azóta, hogy az apja képét megmutatta. Ijedten kapta
el most, amikor anyja lépéseit hallotta, aki csak egyszerűen
katonás „asztalhoz” felszólítással hívott bennünket.
Kézmosás egy takaros fürdászobában. Körbenézve is
csak rendet, takarékosságot és egyszerűséget láttam.
Igazából nem tudom, mit ettünk, valami franciasalátás
egyveleget, de gomba is volt benne, töltött hússal. S istentelenül
finom süteményt, amely vastag csoki és karamellkrémben
úszott.
— Anyukám a maestró. Sütő-főző fenomén, és szereti
is a főztjét, azért is ilyen ducika. A vejének aranyélete
lenne itt, garantált hízókúra — vigyorgott Klári.
86
— Szemtelen lány, inkább beléd tömném, hogy legyen
rajtad egy kis husi, hisz elfúj a szél — replikázott a mama.
Nem is tudom, miként bukott ki a számon:
— Nekem kifejezetten az ilyen karcsú lányka tetszik,
mint Klárika.
Erre úgy állt be a csend, mint nagy hidegben a tó jege.
A mama finom fehér bort töltött. Valamelyik utcabéli ismerősük
a híres városkörnyéki hegyen termeli, s tőle veszik,
ha vendég jön, különben nem isznak alkoholt.
— Én is inkább csak üdítővel élek — mondtam, mint
egy jó fiú, aki gyüjtögetné a piros pontokat.
De most koccintottunk. Klári még mindig nagy szemekkel
nézett rám, de hálásan az iménti mondatomért,
amelyben karcsúságát magasztaltam. Igaz, elég idétlenül.
A nagy csendből erre következtettem.
Köszöntem a vacsorát. A mama betessékelt bennünket
a tv-s szobába, „majd ő csak izgulni jön később, hogy ki
is győz itt, mert isteni klassz pofák vannak ám!” Egy csinos
fiúnak drukkol, el is árulhatja. Egyszerre modtuk,
hogy ne tegye, legyen ez inkább meglepetés. Klári csak
nevetett:
— Hiszen hallom, mit dúdolgat egész nap, tán még
levlapot is küldött azért a fekete fiúért!
— Azt azért nem, de szorul a zsűri, ha nem lesz a
győztesek között!
— Már láthatod, mennyire fiúpárti az anyukám! –
kontrázott a lány.
Hagytam őket, és beléptem a szobába. Hamarosan ott
termett mellettem Klári, és simogatósra vette a dolgot.
87
— Szép volt tőled, hogy nádszálkisasszony nővérkéd
védelmére keltél, ezért most kapsz valamit, ha behunyod
a szemed.
Behunytam. Ő pedig megpuszilta, majd egy borzasztóan
bizsergető, szabályos csókot lehelt a számra. Csaknem
a heverőre döntöttem az ártatlan merénylőt. De viselkedni
kellett. Mi van, ha bejön az anyuka? Nem szerettem volna,
ha kitör a balhé! Elszánt gondolatok forrtak agyamban.
Én tényleg feleségül veszem ezt a lányt. Tetszik a város,
gyerekkoromtól minden nyaramat itt töltöttem, ismerem,
hangulata van, most már a legszebb emlékeim is ide kötnek...
Akár ide is jöhetünk lakni. Én dolgozom, s akkor
majd Klári tanul — vagy lehet, hogy velem párhuzamosan,
erről majd beszélünk. Tervek cikáztak bennem, elindultam
a fantázia regényes útjain. Kisvárosi idill. Példás
hivatalnok leszek. Gyerekeink születnek. Itt a jól főző,
kedves, még fiatalosnak tetsző anyósom. Nagy utazások,
de legalább az Adriára, s délre, délre, amíg lehet! Élünk,
mint a legboldogabb emberek. Persze, meccsre járok, és
olykor-olykor Klári is elkísér, bár utálta eddig a focit, a
vad drukkereket. Halálos komolyan gondoltam ezeket.
Éreztem: a legjobb úton vagyok, hogy derék kispolgár,
sőt elégedett állampolgár váljék belőlem. Ekkor és itt oly
természetes volt, hogy egyetlen tiltakozó reflexem sem
jelzett a „műszerfalon”. Klári valami egészen mást gondolhatott,
mert azt mondta, hogy érzi: most vagyok itt
utoljára; tudta, tudhatta: másnap déltájban megyek abba
a városba, ahol iskolába fogok majd járni, s 20-án este
már jelentkeznem kell, mert valami előzetes, pár napos,
88
„előgyakorlat” kezdődik hétfőtöl. Szóval olyan furcsa,
búcsúzó fények gyűltek a szemébe. És tengernyi szép
szomorúság is. Erősebben szorította a kezemet; sőt a gondolatai,
melyek közül éreztem, hogy nem mondott ki mindent,
a végén nagyon távolra vagy közelre kerültek, s
erősen megszorította a csuklómat. Szinte felszisszentem
a fájdalomtól.
— Ne bántson, kedves szép lány, mert itt halok meg a
maga ágyában!
— Tévedés, ez nem az én ágyikóm! Ebben, legföljebb,
egy erre járó szegény legény kaphat éjjeli szállást, ha előtte
szüzességi fogadalmáról bemutatja a hiteles igazolást
— vágta rá.
Egészen bátor, szinte hozzá nem illő mondatnak véltem
hallani ettől az apácaszépségű lánytól, akivel most
itt a nappaliban évődhetek.
— Bizony, holnap elutazom, hogy szeptemberben,
amint csak tudok, máris itt legyek — súgtam Klára fülébe,
és lágy csókot is leheltem oda, arra a helyre, amelyikről
már tudtam, hogy nagyon érzékeny pontja.
— Ha jössz, én itt leszek, nem futok el előled!
— Azt nem is tanácsolnám, utolérlek, megkereslek —
s ilyesmiket mondtam még nagy, férfiúi indulattal, persze
kicsit azért rájátszva tök őszinte érzelmeimre.
Vette a lapot, s komolyan leintett. „Csak semmi fogadkozás”,
mert az nem jó, nem helyénvaló! „Hisz alig ismerem
őt”, és jött a kijózanító, hűtésnek szánt lelkifröccs.
— Jegelünk, jegelünk — nyújtottam csúfolódva a szót —,
a jég már egyszer megtette a magáét. Azt tessék kiiktatni
89
a védekező arzenálból! Amúgy is: szokása szerint olvadozó
portéka. Ha viszont nagyon emlegeti, akkor ide varázsolok
egyet, és bedugom a blúzába.
— Attól én megőrülnék! — kiáltotta Klára.
— Lehet, de egyszer kipróbáljuk. Szívesen megtenném!
De meg ám!
— Azt megkeserülnéd! — villámlott újra vissza.
Ekkor lépett be a fesztiváldöntőre teljesen puccparádéba
öltözött mama. Alig ismertem rá. Klárika folytatta kajánkodását:
— Az anyu meg akar hódítani ám!
— Ha nem röstellném, elverném ezt a lányt, ide fektetném,
és elő az apja nadrágszíját, huszonötöt a fenekére!
— Csak huszonegyet érdemlek, ha betartjuk az éveim
számát. Anyukám! Szép vagy, gyönyörű vagy, de ezt a
fiatalembert nem hagyom elcsábítani! Mindent bedobok...
és ledobok — dúdolta kacéran.
— Bolondos lány ez, látja... vagy látod, ugye, mondhatom
így, fiam!
De nem volt idő válaszolni se, hümmögni se, mert már
felharsant a jól ismert fesztiválszignál. Körmendi Vilike
ott táncolt a zenekar előtt. A közönség tombolt, amikor
Megyeri Károly fő-fő műsorvezető és párttitkár a színpadra
lépett. Jól hallhatóan a többi lakásból is ez a zene!, és
ez a tomboló taps áradt ki. Az ország bizony tv elé lett
ültetve! „Azúrfényben úszott a haza”, írta később nagyon
találóan egy költő. S — ez valamelyik színház nézőzerét
is jelentette — a helyszínen ülők arcán pedig a kiválasz-
90

tottak öntudata sugárzott: ők közelről láthatják a sminkek
alól előgyöngyöző verítéket is, Megyeri elvtárs elegáns
nyakkendőjét, melynek virágmintái mégsem tudják feledtetni
a műsor elején kapásból elkövetett csúnya bakikat,
amint éppen a zsűrit próbálta bemutatni. Aztán valamilyen
Tibor, fess, kopaszodó úr/elvtárs, de mintha még az
ántivilágból lépett volna elő, olvassa szigorú számszakisággal
— mint egy könyökvédős főkönyvelő — a leadott
ilyen-olyan szavazatokat. Minden szám után hatalmas
taps, fütty, dobogás. Klárika anyja láthatólag a helyszínen
van, sőt amikor megtudja ettől a „cuki, fess embertől”,
a Megyeritől, hogy az a fekete, erős fiú vezet, akinek
a dalát már első hallás után dúdolgatta a konyhában, még
tapsol is. Izgul, mint egy kisdiák!
— Anyukám, ne nyugtalankodj, ő fog győzni. Láthatod,
jól áll a szénája. Legfeljebb a zsűri szúrhatja el. Az
anyus visszanézett, és szinte könyörögve kérte Klárát,
most ne beszéljen, hisz minden fölösleges szó rontja a
fiú esélyeit. Ha mi ott elkezdünk csókolózni, vagy kilógunk
a szobából, tán még azt se veszi észre. Volt is ilyen
nem éppen épületes tervem! De aztán „lesrófoltam” magam;
ezt most így, ahogy van/lesz, ki kell bírni! Meg
azért (kissé) érdekelt is ez a nemzeti folklór, végre együtt
dobban édes hazám minden lakójának szíve. Az előző
években hébe-hóba néztem is a fesztivált. Egy zenekar
volt a kedvencem, az Illés, meg egy énekesnő, a Koncz
Zsuzsa, akinek hosszú, szép haját hasonlítgattam Kláriéhoz.
De még arcukban is volt hasonlóság. Persze, Klári
sokkal szebb leányzó!
92
Jöttek sorban a versenyzők. Tapsok, pontok. Füttyök.
Látszott, hogy a boldog közönség nagy része a versenyzők
családi, baráti köre. Óriási arénát rendeztek.
Határozottan élveztem, amikor egy kancsal kislány bejött,
csaknem felbukott a magassarkú cipőjében, és aztán
a végén, amikor meghajolt, s rengő kebleit szinte ráborította
az első sorra, ahonnan röpködtek a virágok.
A kamera láthatólag élvezte a miniszoknyás énekesnő
virágszedő, pajzán játékát. Klári mamája meg szörnyülködött:
— Micsoda világ, micsoda öltözék! Elvész a világ,
meglátjátok!
Klári meg azt mondta:
— Én oda se nézek, ha az a ribancos kinézetű jön,
akiről annyi pletyka kering még ebben a porfészekben
is, a kolleganők mesélik, hogy... Aztán nem mondta. –
Tudod, anyu, de ez előtt a fiúcska előtt még nem merem
elmondani.
— Ajánlom is! — méltatlankodott erkölcseim védelmezője.
Közeledtünk a fesztivál fináléjához. A nagyágyúk voltak
csak hátra. Vagy ki tudja! Kik is a nagyágyúk? Most
egy szolid, de szépen, tisztán éneklő leányzó énekelt. Nem
volt hatalmas hangja, nem volt semmi különös benne,
sem a hangszerelésben. A vonósok erőlködtek; a lány
tiszta és magas hangokat csalt elő torkából. De a szöveg
hatására közelebb csúsztunk egymáshoz. Klári is érezte,
hogy valamit üzent ez a dal, mely nem kapott különösebb
pontokat, se nagy tapsot. A nevet sem jegyeztem meg, ki
93
volt. De az őszinte előadás szíven ütött. Arról énekelt,
ami megtörténhetett vele is. A dallam a fülemben maradt,
s az erősen közhelyszerű szöveget pedig könnyű memoriterként
raktároztam el.
Mire való egy szomorú dal, egy magyar táncdal 1968
augusztusában? Amikor én holnap elmegyek, no nem a
frontra, csak pár kilométerrel odébb, egy másik városba,
s itt marad ez a lány, akiről én tudom, s ő is tudja, sőt ő
jobban tudja rólam, hogy én őt... De viszont én kétségektől
gyötörten kapaszkodom a „katonavonatra”.
A zsűri döntött. Az anyuka szitkozódótt. Mert valamelyik
„utolsó ribanc”, „üvöltő dervis” kapta a zsűritől
a fődíjat, az ő kedvence „csak a közönségnél lett jó”.
Klárika szelíden kuncogott az anyja valóságos dühén.
— Nem baj, anyukám, a mi dalunk se győzőtt, mégis
azt fogjuk szeretni! Igaz? — s halálos komolyan rám nézett!
Lehajtottam a fejem. Kerültem a tekintetét. De a mama
alig vette tudomásul ezt a kijelentést, s őszintén szólva
engem is meglepett Klári vallomása.
— Melyik is volt az? — Csodálkozott. — Neki föl se
tűnt — mondta —, persze valami nőcske énekelte! Naná!
— Mert te csak a szép fiúkat nézted! — pirított rá
Klári.
Nevettünk. De a nevetésben volt valami kényszeredettség.
Bizony már fél 11 körül járt az idő. Illő volt búcsúzkodnom.
A mama hamar felejtette az előbbi izgalmakat. Egy
újabb pohár borral akart kínálni, de már nem fogadtam
94
el. Sietek, s holnap utaznom kell. Búcsúzom is, a nagyhirtelen
kézcsók közben köszöntem a látogatás lehetőségét,
az összes finomságot. A süti receptjét — azt füllentettem,
hogy elkérem majd, Klári megírja, mert az egyik
nagynéném biztos örülni fog neki: ő is híres sütő-főző
asszony. Tetszett az ötletem, anyásan megveregette a vállamat,
de puszit nem adott, mondván Klári leszúrná ezért.
Nevetett, és már is mögöttem kopogott Klára tűsarkúja.
Most nem tudtam, hogy búcsúzzak el tőle. Azt akartam
javasolni, jöjjön el a parkig, s aztán majd visszakísérem...
Mamlasz voltam, és a sok izgalomtól fáradt. Efféle
„fesztiválos háztűznézőhöz” még nem volt szerencsém,
így aztán nem mondtam semmit. Még a kapun belül magamhoz
öleltem a lányt, és csókoltuk egymást. Éreztem,
hogy könnyek gurulnak le az arcán, ettől még vadabb
lettem, s csaknem én is elérzékenyültem. Úgy gondoltam:
megyek a vesztőhelyre, s most ölelem utoljára a szeretőmet.
Nem volt az, sajnos! Csak egy nyári, augusztusi váratlan
ajándék, egy vasárnap délutáni napsugár! Kerek
egy hétig tartó őrület, megfoghatatlan varázs, figyelemösszpontosítás,
ahogy Ortega úr mondaná. Vadul, egyre
vadabbul csókoltam, amikor a mama ámyéka megjelent
a veranda lépcsőjének tetején, nem láthatott bennünket,
hát bekiáltott az éjszakába: „kislányom, jössz már?”
Klári egészen rekedt, sírástól fátyolos hangon válaszolt:
— Igen, anyukám, csak még ennek a frontra induló
harcosnak egy-két dolgot becsomagolok a katonaládájába.
95
— Mibe? — kiáltott vissza halálos komolysággal a
mama.
— A lelke dobozába, csomagjába — szólt föl Klára.
— Nem háborúba megy, te! Te bolondos lány! Gyere
gyorsan aztán — és befordult a lakásba.
— Szóval írok, írsz, írok, írsz. És aztán csillagot nézel.
Azt ott fenn! A Göncöltől balra, nem fényes, de mindig
villog.
— Amíg csak lesznek csillagok, s amíg csak élek —
mondtam kezét szorítva. — De szeptember közepén úgyis
itt leszek. Az első vasárnap, ahogy lehet, sőt már szombaton.
Van egy jó vonat. tízre itt vagyok. A nagynénémet
lerázom, kicselezem (ez nem lesz könnyű), meg sem tudják,
hogy itt jártam. Nádszálam, zuhatagos hajú, hatalmas
szemű királynöm! És persze megkérem a kezed. Már készítsd
is fel jóanyádat erre! Jövő nyáron lesz az esküvőnk,
az első tanévem után. Oda költözöl hozzám a kollégiumba.
Vagy mit tudom én: egy albérletbe.
— Csacsi, az nem olyan egyszerű — felelt anyás komolysággal,
és könnyek nagyobbodtak a szeme sarkában.
— Ha sírsz, megyek! De különben is, mert a katonának
a csatában a helye. A katonák elmennek, és a katonák
visszatérnek, ez az élet rendje.
— Igen, de legtöbbször az, hogy egy levél helyett dögcédula
jön: „eltűnt, meghalt” — suttogta Klári, mint egy
hadiözvegy.
— Ezért lesznek nekünk gyönyörü lányaink, mert őket
nem vihetik katonának — vígasztaltam.
96
— Meg egy fiúnk! Mert az apám fiúunokákat akart!
Egy már van a családban. Magam helyett is, egy igazi
vad, ennivaló srácot szerzek neki — mondta teljes komolysággal.
Repültem ezzel a lánnyal, sajnos az idő is száguldott.
— Egy fiú a mi famíliánknak is kell. Bennem az egész
rokonság utolsó reménye, ugyanis apám fiútestvéreinek
is csak lá-nyaik vannak; csupa lány unokatesó! Ha nekem
nem lesz fiam, akkor vége a híresneves dinasztiának. Engem
bíztatnak a nagybácsik! Már nevetett ezen a tervezgetésen.
— No menjél, mert anyukád azt hiszi, hogy elloptalak!
Megcsókolt még testvéri csókkal — és jó utat kívánt.
— Az első levelet nagyon várom! Imádom majd olvasni
a leveleidet!
— Én is! Én is! — suttogtam az augusztusi éjszaka
hatalmas fülébe. Nagyon szomorú volt a Vasúti utca.
Amikor a Felsőtemplomhoz értem, csak akkor tért vissza
belém az élet; igen itt lesz az esküvőnk, mindenki szörnyülködik
majd, hogy 20. évem betöltése előtt megnősülök,
ezzel szegény apámat jócskán megelőzöm. Vele lesz
legnehezebb megértetni, miképp nősülhet egy diák, aki
még nem kereső, s aki amúgy is furcsa — nem tudni mire
jó! — iskolát választott. Abban biztos voltam, hogy a
négy évet Klári nélkül nem bírom ki.
Hazaértem. Villanyt nem is gyújtottam. Egyből a rádiót
kapcsoltam be, a rádió varázsszemének fényénél vetkőztem.
Vészjóslóan katonás szövegek szóltak, holmi orosz
hadmozdulatokról a cseh—orosz határon. A kommentátor
97
hangja remegett, elég bizonytalanul, szinte szégyenkező
hangsúlyokkal beszélt. I. néném kérdéseire csak igennel
és nemmel válaszolgattam. Ebből egyenest arra következtetett,
hogy láttam amit láttam, és az kijózanított. Örült
is, főleg annak, hogy nem jelentettem be a lánykérést.
— Akkor holnap mennem kell, reggel korán pakolok,
aztán tűzök! Köszönöm a két hetet, amelyből az utolsó
egyenesen mennyei volt! Áldom a város porát is! Ámen.
Hatalmas álomba zuhantam. Hajnaltájt valami őrült
álom is bekéredzkedett a normálisba: sűrű jégeső, de inkább,
mintha golyószóróval lőnének, engem lőnek idegen
katonák a jéggel. Csupa víz voltam, mondtam is magamnak:
igen, jégtöltényekkel lőttek rám, de a testem fölfogta,
és a hőjétől elolvadt, a kékes jéghüvelyek szanaszét az
ágyam körül. Lemostam magamról a csatát! Jéghideg vízzel
a jeget! A vacogtató vad álmot! És pakolni kezdtem,
Ortega úr könyvét ügyesen bevágtam a ruháim közé. Arra
itt úgy sincs szükség! Nekem meg csak eztán lesz igazi
stúdiumom, ha Klárával való viszonyomat akarom kiértékelni,
s főleg, ha a magam érzéseit kívánom kontroll
alá venni. Isten bocsássa meg! Majd visszahozom, amikor
jövök gyűrűket próbálni. Itt jobbnál jobb ékszerészek
vannak.
Fütyörészve pakoltam, aztán egyszer csak beugrott a
tegnapi dal, azt kezdtem hamis hangfogással dúdolgatni.
Fájdalmasan gyönge volt. Egyáltalán nem éreztem, hogy
most nekünk szól.
Egy hajnali csók nagynénémnek, aki könnybelábadt
szemmel kísért a kapuig. A Felsőtemplom harangja éppen
98
hatot ütött, amikor átöleltem. A harangszóra gyönyörű,
friss vadgesztenyék hullottak a templom előtti két hatalmas
fáról. A gesztenyék is értem és nekem hullottak!
Egyet fölvettem és zsebembe tettem. Souvenir! Innen!
Szívemben öröm és szomorúság. A gesztenye már az őszt
jelzi. „Elmúlt a nyár...” Bizony, valahogy így...
* * *
A vonat döcögött a város felé, egyszer csak hirtelen
fékezett, majd megállt. Tanácstalanul kérdezgették az emberek,
ez meg micsoda nyavalya lehet. Aztán jöttek a
vasutasok, hogy valami történt a sorompónál, ezt kapták
értesítésként. Buszokra szállunk át, s úgy megyünk be a
városba. A nap ekkor már a dombok közé süllyedt. Mérgelődtek
a csomagokkal jól fölpakolt emberek, morogva
kászálódtak le a szárnyvonalon közlekedő vonatról,
amely alig egy tucat állomáson szedi össze a már városban
lakó, de így Szent István napján mindig hazajáró, valahai
falusiakat. Leszálltam, de alig-alig értettem, hol vagyunk;
pedig én is sokszor jártam ezen a vonalon. Hallom, hogy
valaki mérgelődve mondja: „ha ez így megy, akkor még
a tűzijátékot se látjuk a tv-ben!” Bizony, egyből nőtt a
polgári elégedetlenség! De mi történhetett ott a sorompónál?
Vonat mostanában nem járt előttünk, egyetlen sínpár
van csak. Összeütközés nem lehetett. Bár ki tudja?
Találgattunk. S már jöttek is a sárga, farmotoros buszok,
fölkapaszkodtunk serényen. A rengeteg csomag között
méginkább kiszolgáltatottnak éreztem az alkalmi gyülekezetet;
gyomrom is émelygett, mert a szatyrokból rántott
99
húsok illatát szimatoltam. És az erősen megpörkölódött
zsír szagát spejzolta be a busz is, melynek az ablakát
persze az istennek se lehetett lehúzni. A légyszaros üvegen
próbáltam kinézni; egy testes nőszemély nyomakodott
mellém, olyan jó harmincas. Körülbelül négy Klárit
tett volna ki, csaknem fölkent a busz oldalára, s jókorákat
böffentett, pedig csak eztán vett elő valami rettentő nagy
baromficombot. Talán túzokcomb volt, vagy egy griffé,
de még ekkorát nem láttam! Oda se mertem nézni, olyan
étvággyal ugrott neki, pár perc, s már az üres csontot szopogatta
óriási kéjjel, élvenc szájcsücsörítéssel. Micsoda
odaadó szerelmes nő lehet, gondoltam. Reggelire simán
megenne egy-két férfit, szóröstül-bőröstül! Próbáltam
szűztiszta fantáziámat működtetni. Ortega úr mondja:
nekünk van fantáziánk. Bujaságunk, erotikánk ezért olyan
változatos, művészi; míg a nőknél ez nincs meg. Ők egy
dologra koncentrálnak, s annak az élvezetnek adják át
magukat. Nos, ez a hölgy — a comb igézetében és kéjében
nyögdécselt; szájszögletén csillogott, már csaknem csöpögött
a zsír. Elfordultam tapintatosan, de áradt a busz
hátsóbb részéből is az átható rántotthúsillat felhő. Beborította
az agyamat. Már éppen kirohantam volna, áttörve
magam a nő irtózatos halmain, masszív domborzatán,
amikor elindultunk. Talán kibírom hányás nélkül! Zötyögtünk
rendesen. Gyanúsan néptelen volt az út, szembe
egyetlen jármű sem jött. Csak mögöttünk araszolt néhány
Trabant, és egy régebbi Moszkvics. Jól látszottak
már a város fényei. Arra számítottam, hogy a kollégium
előtti téren még elérem a meghirdetett utcabált. Már
100
közvetlenül a város határában jártunk; a párhuzamosan
futó vasúti sínek itt elkanyarodnak, a busz viszont egyenesen
megy a centrumba, át a kispatakon, melyet nagyképűen
folyónak neveznek.
Hirtelen fékcsikorgás. Állj, állj! A sofőr hevesen káromkodott.
Ruszkik a ...! De itt elharapta a kikívánkozó
körítést, s mellőzte a szebb pázmányi árnyalatokat. Mivel
elég elől ültem, láttam, mi van, illetve nem sokáig. Már
integettek neki, hogy vegye le a fényt. Csak lassan tett
eleget a kérésnek a derék sofőr, engedte látni, mi is van
itt. Talán láttuk... is. Két orosz tiszt és két katona — az
egyik magyar egyenruhás volt — zárta le az utat; két oldalt
pedig egy-egy katonai dzsip. A katonák fején páncélsisak,
kezükben f orgalomirányító tárcsák. A sofőr csak annyit
szólt hátra a zajongó, levegőtlen utastérbe: „előttünk katonák,
szovjetek meg egy szegény magyar gyerek is, várnunk
kell!”
Lehet, hogy kitört a világháború.
Akkor már sejtettem valamit, felidéződtek az egyre
vészjóslóbb rádióhírek. És ahogy erre gondoltam, vagy
kétszáz méterre tőlünk, jól kivehetően feltűntek a tankok,
és szinte az orrunk előtt haladtak át a kereszteződésen.
Szovjet tankok sora, majd teherautók, dzsipek. Nem akart
vége lenni a karavánnak. És aztán, közöttük, ha jól láttam
ebben az „intim megvilágításban”, magyarok is! Ez szokatlan
volt. Nagyon szokatlan! Mintha csak moziban ülnék,
és egy háborús film peregne előttem.
Egy nő le akart szállni. Az ajtónk mellett géppisztolyos
katonák álltak. Durván mondták: nem lehet! A nő rimán-
101
kodott, hogy bepisil, erre leengedték. Fehér arccal jött
víssza. „Ezek nem hadgyakorlatra mennek, alighanem
tényleg háború lesz” — suttogta, amint elhaladt mellettünk.
Hátul felsírt egy kisgyerek; hullámokban áradt a
nyugtalanság. Egy férfi is le akart szállni, de őt durván
visszazavarták. Sofőrünk bekapcsolta a rádiót: a tízes
hírek következtek, de semmit nem mondtak a csehekről.
„A Gellért-hegyen soha nem látott, gazdag tűzijáték volt;
soha ennyi rakéta, ekkora görögtűz, új kenyér, alkotmánynapi
szokásos kovásszal kelesztve.” A szomszédom erre
felsóhajtott, kicsit szendergett a sötét buszon, még horkantott
is néha: „és pont erről maradtunk le, ezek miatt a
kurva ruszkik miatt, ezeknek is pont most kell gyakorlatozniuk!”
— Félek, hogy ez komolyabb dolog! — fordult hátra
egy idősebb ember; szemei villogtak, s cigarettája is parázslott.
— Alighanem a város laktanyáit mind kiürítették,
ha még mindig csak jönnek, jönnek...
És jöttek. Az emberek pedig bezárva rimánkodtak. És
egymást szídták a füst miatt, holott szinte mindenki dohányzott,
élen a pilótával, aki közben cifrákat káromkodott,
csavargatta a rádiót, és megtalálta, amit keresett;
„Kedves hallgatóim! Megismételjük a minap befejeződött
táncdalfesztivál legsikeresebb dalait.” És már jöttek is a
melódiák! Az utazóközönség, mint a mézes cumiját viszszakapó
csecsemő, megnyugodott. Dúdolgattak, az én jó
magyarjaim! És tökéletesen érdektelen volt már, hogy itt
ülünk ebben a buszban, s előttünk a rettentő orosz armija
vonulgat.
102
Így teltmúlt az idő. Éjjel 11 óra felé jártunk. Már csak
kisegítő kocsik jöttek. A „szarházi GH-sok”, kommentálta
sofőrünk, aki legalább két doboz cigarettát elfüstölt
már, így javítván a busz levegőjét. Lehet, hogy mások
már nagydolgukat is elvégezték..., orrfacsaró szagok terjengtek
a levegőben.
Kis idő múlva csoda történt: integettek az „útonálló
banditák” — így nevezte őket a pilóta — hogy, „davaj!”
„Davaj az anyádba, te ázsiai kecske!” ezt az előttem ülő
férfi mondta már, aki korábban aggodalmaskodott.
Csaknem fél egy volt, tehát éjfél is elmúlt, amikor
hosszú csengetésemmel a morózus kollégiumi portást felvertem.
Kicaplatott fürdőköpenyben, és a bajusza alatt
ilyesmit morgott: „Na, ez új gyerek lehet, látszik, hogy
új itt, úgy nyomja azt a szegény csöngettyüt, mint bolond
tót az anyját. Mintha kitört volna a világháború!”
Dohogott és csoszogott szegény.
— Alighanem eltalálta bátyám, mert előttem egy hadsereg
vonult el, azért jöttem vagy három órával később!
És azt hiszem, hogy éppen a cseheket meg a tótokat mennek
megnyomni kicsit. Sajnos, a mi gyerekeink is közéjük
szorultak ebben a szendvicses szexben. Szóval, mi is benne
vagyunk, benne ám! Nagyon is!
— Ne mondja! — ébredt fel teljesen az öreg. — Akkor
máris kattintom a SZER-t — nézett rám cinkosan a portásfülke
kalitkájából. — Itt a 301-es zárka kulcsa. Csak
csöndben menjen, a szobatársa már alhat!
Felbaktattam a III. etázsra. Meglepetésemre a szobából
zeneszó szűrődött ki, vártam egy csöppet, s kopogtattam.
103
Kiszólt egy hang: „gyere csak komám, különben kiírtam
az ajtóra: ne kopogj, öt percenként kinézek!” — csak most
ebben a sötétben aligha látszik már a fölirat. Benyitottam.
A fiú az ágyról tápászkodott föl, de még ruhában volt.
Vágni lehetett volna a füstöt, csikkekkel színültig telve a
hamutartó. Bemutatkoztam. Ő is erre a szakra jelentkezett,
s őt is behívták korábban. „Lehet, hogy megyünk
megverni a tótokat. Főiskolai különítmény, vigyázz!”—
humorizált, de jól állt neki. Értetlenül bámultam rá. Nem
értettem semmit. Aztán csavargattuk a rádiót. Valami német
adó recsegett. Így nem is érthettük. Svoboda és Brezsnyev
neve volt csak kivehető. Ezek pedig mennek. Én
pont beléjük szaladtam, sőt a magyarokba is. Tehát:
együtt! Testvériesen a „testvéri tankokon” — ironizáltunk
szinte egyszerre. Szörnyű! Szörnyű!
— Á, lehet, csak a határig, ott meg a Duna. Csak átkiabálnak:
nyugi elvtársak, mert átköpünk! — mondta a
srác, s haláli nyugalommal dőlt vissza ruhástól az ágyra.
Iszonyú fáradtnak látszott. Valamelyik Bee Gees-számra
ringatózott; szívta az iszonyú illatú cigit. Úgy is aludt el.
Kivettem a szájából a még égő csikkvéget, kinyitottam
az ablakot. A szobából, akár egy krematóriumból hatalmas
füst gomolygott ki. Az ablakból megláttam a Göncölt,
s egyből megtaláltam a csillagunkat: Klárira gondoltam
erősen. Ő nyugodtan alhat most ágyikójában, amit
én nem is láttam, csak annyiszor elképzeltem szebb álmaimban.
Levetkőztem, s amikor már elviselhető volt a
szoba levegője, úgy hajnali két óra felé mély álomba merültem.
104
Álmomban katonák meneteltek, káromkodtak és minduntalan
egy lerágott csirkecombbal irányították a forgalmat.
És egyenest rá a sétatéri vasúti hídra. A híd pedig
recsegve-ropogva leszakadt az irdatlan súly alatt. Az óriásnő
vigyorgott ki a menetrendszerűen közlekedő vonat
mozdonyából, s azt kiabálta: „fiúcska, reggelire megennék
belőletek néhányat, s meg se kottyannátok! Ha-haha!”—
aztán kéjesen sikoltott.
A vonatokra az „élesen követett vonatok” rímeltek. A
szigorúan ellenőrzöttek! Ez a film nagy élményem volt.
A novellát ugyan már előbb is olvastam a Modern Könyvtár
sorozatában, vagy a Nagyvilágban, egyik gimnáziumi
(de nem a magyar) tanárom jóvoltából. A film még jobb
volt. Gazdagabb! Menzel úr nagyon megcsinálta ezt a
mozit! Szinte előttem repült a levegőbe a németek lőszeres
vonata, s engem is, mint a hőssé lett Miloš gyakornokot,
jegykezelő sípmestert, aki lyukmester is szeretett volna
lenni... de ezen törekvés csak az élveteg, gyöngyen
beavató partizánkával sikerült neki a nagy tett előtt —
most lőnek szitává a hídon. Kitárt karokkal zuhanok,
úszom, bele egyenesen a mozdony kéményébe, ahonnan
nem füst jön, hanem valami piros, lila, kellemes illatú
gőz, pára. Egy nő lehelete. Meg Hubicka forgalmista úr
sátáni kacaja! Hülye egy álom volt! Mikor felébredtem,
szobatársam még szépen szundított, sőt ahogy mondani
szokták: egészséges horkolással húzta a lóbőrt.
Az előkészítő tábort csak másnap reggel indították útjára,
közvetlenül a határszéli kisváros mellé. Útközben
ismerkedtünk, és persze azonnal politizáltunk. Suttogva
105
beszéltünk, s ha egy kóbor fővezető került közénk, elhallgattunk.
Látszott már, hogy a tervezett egyhetes programot
alaposan átszervezik majd: íme itt az aktualitás, amit
meg kell magyarázni az ifjúságnak. Most már nem csak
Párizst, de Prágát is. Sőt, ez fontosabb, hiszen... És, hogy
ott miért? Lázasan keresték a politikában jártas elöadókat.
Persze, ők sem tudtak sokkal többet, mint amit a
Népszabadság közölt a TASSZ alapján. Azt meg mi is
olvastuk, sőt a tv-ben is ugyanazt a szöveget ismételték
a lárvaarcú bemondók.
„Mint ismeretes, a Szovjetunió és más szövetségi szocialista
országok katonai egységei augusztus 21-én bevonultak
Csehszlovákiába, minden kerületbe és városba,
köztük Prágába és Pozsonyba. A testvéri országok csapatmozdulatai
akadálytalanul zajlottak le...” S aztán a hazai
magyarázat, amelyen hangosan hahotáztunk. Ugyanezt
a kommünikét 22-én délután szórólapon osztották szét
közöttünk, egy marxista ősnő javaslatára, akit valahonnan
a megyei pártbizottságról rángattak elő. Többen tudni
vélték, hogy az iskolában is óraadó, fő-fő ideológus lesz,
és azonkívül homokos. (Hát, így terjednek a tévhitek, s a
hamis tudat aztán fészket ver az ifjak agyában, és ott végzi
el romboló munkáját.)
— „Olvassák csak!” — szólt ránk a negyvenes évei
közepén járó, csöppet sem csúnya, kissé férfias, sportos
elvtársnő.
— Olvassák csak! Memoriter, galambocskáim! A miheztartás
végett! Hiszen maguk lettek kiszemelve és meghíva
a felvételijük, az érettségijük, meg a hibátlan vagy
106
pedig éppen zavaros pedigréjük miatt erre a kis táborozásra.
Az állam pénzén persze, azén az államén, amelyik
nem tűri sem itthon, sem a testvéri országokban az ellenforradalmat!
— hangsúlyozta élesen.
A saját „pedigrém” zavarosságát tudtam, nem részletezem.
Ez amolyan átnevelő egy hét is, vietnámi szindróma,
hisz gondok voltak a középiskolámmal, s erősen nem
akarták a felvételiztető ideológusok, hogy én ide kerüljek.
Pedig egy rendes KISZ-titkár is mellém állt. Nyűszített
bennem a tiltakozás, de: — pofa be! Nem kérdezni, tűrni
legalább egy hétig, és okosan fölmérni a terepet. Téged
itt most tesztelnek. Ha mukkansz, nem kezded el az iskolát.
Klárára gondoltam. Tán jobb is lenne, ha elmennék
innen. Lennék inkább valami munkás, és hamarabb nősülhetnék.
Csak akkor meg a szüleim halnának bele, akik
még minisztériumi összeköttetést is próbáltak szerezni,
mert tudták, hogy az iskolám miatt — eleve hátránnyal
indulok. Nem rugathatom ki magam, egyből, az első kanyarban.
De sajna, kiszúrt az elvtársnő!
— Látom, maga ott, igen belemélyedt és grimaszol. Olvassa
hangosan, hogy mindenki hallja, mi is a tudnivaló!
Rekedtes hang jött ki a számon.
— No, köszörülje meg torkocskáját, igyon egy pohár
vizet — mondta ugyancsak érces hangon, és öntött az
előadói asztalán lévő egyik pohárba, s odajött hozzám.
A negyedik sor szélén ültem. Kezembe adta a poharat,
és a vállamra tette a kezét.
A keze forró volt, az arcom átvette ezt a forróságot.
Zavartan kortyoltam a vizet, miközben ő kihívóan nézett.
107
Visszavitte az üres poharat, s visszafelé menet, mint valami
bordélyházi nő, riszálta formás, bár kissé elméretezett
fenekét a megszeppent népség előtt. Igaz, akadt itt
vagy 10-15 lány is, de mi fiúk minimum mégegyszer anynyian
lehettünk. Egy egész csoportnyi gólya, a sok tancsoportból
összeválogatva. Az ilyen-olyan pedigrénk szerint
— gondoltam. Az üres poharat letette az asztalra, hirtelen
szembefordult velünk, hipnotizált minket, aztán leült.
Egyik combján felcsúszott a kockás kosztümszoknya.
Tudta, hagyta, élvezte. Amint felocsúdtam, megállapítottam,
hogy a kockás szoknya szélesíti a hölgyet, kiemeli a
takarnivalót.
— Nos, kezdheti, bogaram! Szépen, csengőn, hogy a kis
patak csobogásánál is szebben szóljon — búgta érzékien.
És elkezdtem, elég erősen, talán túlságosan is hangosan,
katonásan olvasni. Eszembe jutott a gimnáziumi önképzőkör,
ahol — nagynéha — szavalni szoktam. Utoljára
Juhász Gyulát, de nem nyertem vele. Aztán... Tökéletesen
olvasok, a hangom csengését is hallom, de jobban a sebes
sodrású — azt mondják pisztrángokat is „röpító” —
patak csobogását. Kívül vagyok már az itt és velem is
zajlódó történeten! Mindenki magába mélyed, egy pisszenés
sincs. A marxista elvtársnő kielégült arccal fixírozza
a megszeppent csoportot, miközben váltogatja a combhelyzetét.
„Közlemény:
A Magyar Távirati Irodát illetékes helyen felhatalmazták
a következők közlésére: A szomszédos Csehszlovákia
párt- és állami személyiségeinek kérését teljesítve, a Ma-
108
gyar Népköztársaság kormánya — együtt más szövetséges
országokkal — segítséget nyújt — beleértve a fegyveres
támogatást is — a testvéri csehszlovák népnek a belső
szocializmusellenes, valamint a külső imperialista erők
által létrehozott ellenforradalmi fordulat veszélyének elhárítása
céljából...”
Mire ennek az iszonyú mondatnak a végére értem, kivert
a víz, de olvastam tovább rendületlenül. Mellettem
már volt némi pusmogás, kis kacarászás, de a nő mereven
figyelt, és itt-ott helyeslően bólintott, jelezve a feltétlen
egyetértést. Szívéből fogalmaztak az illetékes helyen! A
szöveg közepe táján ez állt:
„A fenyegető veszély időben történő elhárítására... a
Magyar Népköztársaság kormányának határozata alapján
1968. augusztus 21-én néphadseregünk egységei
Csehszlovákia területére léptek, együtt a szövetséges csapatokkal.”
Ez az, dobolt bennem, ezt láttam én 20-án éjjel tíz és
éjfél között itt a városka határában! Szó szerint együtt!
Gördültek a tankok, hát akkor bizony nem mese ez, és
nem is hallucinálás, mert lám, oda is értek! Még jobban
izzadtam, hangom fokozatosan ment át fátyolos, idegesen
remegőbe. A záró két mondatot már úgy éreztem, nem is
én mondom, hanem a gyomrom mélyéről jön a buszon
tapasztalt hányingerszerű rohamot jelezve.
„A testvéri szocialista országok egységét és szolidaritását
állítjuk szembe az ellenség bűnös próbálkozásaival.
Soha senkinek nem engedhetjük meg, hogy a szocialista
közösség valamelyik tagját kiragadják sorainkból.”
109
A vitában, sőt az egésznapos programban sem vettem
részt, iszonyú fejfájás gyötört, lázam is lehetett. Behúzódtam
egy faházba, és Klárira gondoltam. Ott járunk a
strandon, és csókolózunk a mély vízben. „Piros-fehérzöld”
— ahogy akkor, és ott észrevettem a különösen kialakult
színegyüttest! Most ilyen trikolórok lengenek a
parancsot teljesítő magyar katonák tankjain, dzsipjein.
Elborzadtam! És álomba akartam menekülni, de nem
ment. Túl tömény volt nekem ez a „segítő testvéri megszállás”.
Osztálytársaim közül néhányan a nyáron már
bevonultak. Lehet, hogy ők is átmentek a Duna túlsó partjára?
S ott lőni is fognak? Gyuszi barátomról biztosan
tudtam, hogy katona lett. A teológia előtt pár hónapig
kötelező volt a szolgálat. S ha most ő is beleesett a szórásba?
Nem tudtam, hova is vonult be, csak hallottam, hogy
ő már legelőször bekerült. Naná, a leendő papokat mielőbb
be kell rántani! Ha ezt elmondanám ennek az elvtársnőnek?
Aki — csak most tudatosult bennem — egyikmásik
szavát mintha akcentussal ejtette volna.
Valahogy kibírtam, átvészeltem a hetet. Tömték,
tömték belénk az ideológiát. Jöttek aztán még vadabbak
is. A „Szabad Nép félórákat” vita követte. Egyik-másik
hallgató már elkezdte gyűjteni a jó pontokat. Elég biztosan
körvonalazódott, ki lesz a KISZ-titkár, ki lesz spicli,
s ki az ideológiai főkorifeus. Lányok, fiúk vetekedtek a
szerepekért. Néhányan feltűnően passzívak voltunk. Kaptunk
is a végén, a személyre szóló kiértékelésnél! Szerencsére
nem mondták azt, hogy sipirc barátocskám, fejlődjél
még egy évet idológiailag. Az egyik helyes, törékeny,
110
fehérarcú kislány védelmébe vett: „hiszen ő olvasta az
első közleményt, és a legszebben, én még csak most is
arra emlékszem.” De a tanárnő leintette:
— Majd figyeljük a barátunk iskolai aktivitását is, hisz
„nagyon messziről jött”, csupán „ünnepi KISZ-tag”, ez
pedig nem megy itt! Mi ezt komolyan vesszük! A lazaság
ebben az iskolában megengedhetetlen! Vegyék tudomásul:
most újra kezdődik az ideológiai harc! A belső ellenzék,
írók és filozófusfélék, akik már egyszer megégették
magukat az októberi sajnálatos eseményekben — ahogy
mondani szokták —, de higgyék el: klasszikus, tanítani
való ellenforradalom volt az. És most ezt kell itt is figyelembe
vennünk: hova vezet ez az út. Szóval megint mozgás,
esetleg protestálás várható részükről, de csírájában
el lesz fojtva minden!
A legbunkóbb rendőröket is álmélkodásra késztette
volna eme szónoklat „meg vagyok értve?!” különös
hangsúlyú, torokmélyből előgurított záróköve. Ékköve
és nyelvtani gyémántja!
— Nagyon is, nagyon is — csiripelt őszintén egy babaarcú
pesti lány, aki e rövid táborka alatt már középiskolai
KISZ-es múltjának minden mozgalmi tananyagát
megosztotta az érdeklődő fiúkkal. S voltak ám érdeklődők!
Ők mesélték. A leányzó romlásba vitte a „vállalkozókat”.
Aki reggel, délelőtt álmosabb volt vagy aludt,
arról mindenki tudta, hogy az elmúlt éjjel a babaarcú
„mozgalmi tapasztalataiból” részesült. Az adakozó leányzó
mellei valóban szépen ágaskodtak. A férfiemberek
szemei kocsányon lógtak, ha velük szemben
111
himbálóztatta. De engem most, legkevésbé sem érdekeltek
a formás keblek. (Pedig hát száz női mellen... szoktam
volt kajánkodni.) Levert voltam, mint a testvéri
csehszlovákok, akik persze direkt kérték ezt. Hallottuk,
ők maguk hívták a segítőket. Azok meg mentek is toronyiránt,
önzetlenül.
De vége lett a tábornak, s elgondolkodhattam, hová is
kerültem. Az iskolában hál’ Isten már lazábban mentek
a dolgok; sőt a KISZ védőköntöse-palástja alatt robbanó
vitákat folytattunk. Egy-két filmvita után mindig Prága
és Párizs, és aztán a mi korosztályunk tehetetlensége
került terítékre. Már sokkal bátrabb voltam, mint a táborban.
Láttam, ha egy kicsit odafigyelek a fontosabb tantárgyakra,
könnyen ösztöndíjas lehetek, a többi energiám
meg elpazarolható! „Díjazhatják ösztöneimet” — mondogattam,
amelyek kizárólag Klára felé irányultak. Jöttek,
mentek a levelek. Ott éltem, s nem itt. A levelek hosszúak
voltak, és csak a nyárról szóltak. Egy szót sem írtam
az itteni dolgokról, sem a csehekről. Szándékosan nem
kevertem bele a politikát; és az iskolában zajló egyre hevesebb
vitákat sem, amelyek egyedüli értelmét adták ittlétemnek.
Nagy meglepetésemre egyik levelében Klári tért ki a
dologra. Akkor már fiaink hazajöttek „onnan”. Veszteségről
senki sem beszélt, de Klári megrendülten írta, hogy
a városu(n)kból meg a megyeszékhely laktanyájából is
voltak Szlovákiában egységek. A koporsók helikopteren
érkeztek. Több fiút is sirattak, temettek a városban, ott a
strand melletti temetőben. Ekkor döbbentem rá: az újsá-
112
gok erről nem írtak! Klári egy újságkivágatot is küldött,
ezt én nem olvastam, minősítette is a szöveget, meglepő
élesen. Ő többet tudott, a családja révén, a brutális történelemről,
hiszen az apja...
Népszabadság,1968. augusztus 26-i szám, főcim
„Csehszlovákiába küldött munkatársaink jelentik”:
A cikk vége felé fekete tollal aláhúzva az alábbi rész:
„Csak a legnagyobb elismerés hangján szólhatunk katonáinkról,
az egyszerű harcosokról éppúgy, mint tisztjeinkről.
Noha egyes ellenséges vagy megtévesztett elemek
gyakran provokálják őket, katonáink magas fokú politikai
érettséggel, nagy fegyelemmel tartják fenn a rendet a
számukra kijelölt területen.
A magyar alakulatok katonai vérveszteség nélkül jutottak
a kijelölt területekre, ahol részt vesznek a közrend
és a közbiztonság fenntartásában, a különféle katonai,
hirközlő és közlekedési objektumok védelmében. Ennek
során természetesen nehéz és állandó harci szolgálatot
látnak el. Talán megérti minden olvasónk: katonafiaink
ezt a lehetőséget is felhasználják, hogy üdvözletüket küldjék
szüleiknek, hozzátartozóiknak, s megnyugtassák őket:
jól vannak, parancsnokaik messzemenően gondoskodnak
róluk, ők pedig teljesítik internacionalista kötelességeiket.”
(E. F. P.—Sz. L.)
Így az aláhúzott rész. Klári azt írta: tudja ám a monogrammok
mögött megbújó két újságíró nevét. Mindenki
tudja, aki olvasni szokta ezt a lapot. Tudjuk, ki ez a két
derék haditudósító. Ültem a levél fölött, és újra és újra
átéreztem Klári kétségbeesett fölháborodását. Most már
113
én is tudok a halott fiúkról. És akkor ki beszél az ottaniakról,
akik a tankok elé álltak. A hatalmas szégyenfelhő
szinte agyonnyomott. Szégyen, szégyen! Halottak, és ártatlan
magyar katonák is, akik... Itt az újságban, vérveszteség
nélkül teljesítik internacionalista kötelességeiket.
Akik között valamelyik osztálytársam is ott lehetett volna!
Persze! Szóltak, sok a gabona, küldjetek kombájnt és
mentek a kombájnok. Arattak, aztán visszatértek, hoszszú
tarlót hagyván maguk után. Bizony ez szurkálni fogja
majd a talpacskákat!
Klári levele mindig úgy fejeződött be, hogy „csókolja
augusztusi zöld szemed, Klári”. Én nem tudtam ilyen
szépet írni.
* * *
Még a felkavaró nyár élt bennem, habár szeptember
vége felé jártunk, mennem kellett volna Klárihoz —
ahogy ígértem —, de közbejött valami kötelező iskolai
program. A levelembe beletettem a Szeptember végén-t,
viszonylag szép, kalligrafikus írással; különben nem sokat
magyarázkodtam. Aztán a hét végén megint kötelező kétnapos
„összerázó kirándulás” következett az Őrségbe.
Egy szőke hajú lány oldalán mendegéltem, tetszett a lány,
bár még mindig csak Klárira gondoltam. Igaz, volt egy
kis hasonlóság köztük, szájuk formája például, de Klári
sokkal szebb, magasabb volt, s a haja!, azt nem lehet hasonlítani.
De tény: minden lányt, akit megnéztem, vele
mértem össze. Menni kell! menni kell!... ismételgettem
naponta. Menni kell, mert ha nem látom, nem hallom,
114
halványul, mint AZ A CSILLAG, amelyik mostanában alig
látszik. Mindig valami felhő úszik be a képbe...
Elmúlt október is. A levelek itt is, ott is hetente a postára
bízattak, de rövidültek, szürkültek. November közepén
jártunk, amikor Kláritól egy gondosan becsomagolt valami
jött. Ráírva: törékeny! TÖRÉKENY — óvatosan bontandó! Már
a törékeny szó és az extra csomagolás is zavarba hozott. Mi
lehet benne? Miféle tréfa? Tán csak nem egy hatalmas fénykép?
à la: fotó Buzek, aki természetesen majd esküvőnket
is fotózza. Templomban és műteremben is. Elmondja nekünk
a „kéremszépenes” nagy történeteit a város szépasszonyairól,
aranyifjairól! kérésemre még külön az „aranylábúólomlábú
„fiúkról. Fényképünk pedig legalább két hétig ott
lesz parányi üzletének „sztárkirakatában”. Bámulják csak
Klári irigy, pletykázó kolléganői!
Óvatosan bontogattam a papírrétegeket, de nem fénykép
volt, hanem egy lemez, egy kislemez lapult benne
rövidke levél kíséretében. Erre aztán tényleg nem számítottam!
S látom két dal van rajta, az egyik az a bizonyos,
amelyikre a szívünk megdobbant a fesztiváldöntőn, búcsúzáskor.
Milyen érdekes! Naponta Klárival voltam gondolatban.
Este a csillagot kerestem. Erotikusnak is nevezhető
álmaimban vendégeskedett: láttam fehér bikinijét,
nyakán a pihéket, éreztem kezének forróságát, és csókjának
fantasztikus ízét. De a dal egyszer sem kísértett,
mert tán féltem hajszálnyira szomorú „jóslatát”; tán zavart
közhelyszerű, kissé szirupos szövege is. De most
nagyon vágytam rá, hogy halljam! A Drágám, ahogy
megjelent, elküldte. Lehet, hogy ő rendelte meg a lemez-
115
gyártól?! Mert a rádióban sosem hallottam. Ott csak a
díjnyertes rikácsoló számok mentek unos-untalan. A
levélre szinte ügyet sem vetettem, annyira a lemezre koncentráltam.
A dalt akartam azonnal hallani!
Hol van itt egy lemezjátszó? Jártam a kollégiumi szobákat.
„Nem volt, éppen rossz volt, valakinél volt.” Átmentem
a lányok folyosójára is, azaz lejjebb egy emelettel.
Tudtam, vannak ott lemezjátszósok. Egyik csoporttársamhoz
kopogtam be. Igencsak meglepődött, hogy így
rátörök, s meglehetősen szokatlan időben. Azaz: kései
órán. Pirulva szabadkoztam. Szerencsére egyedül volt
szobájában, s épp egy „vadi új” angol nóta forgott a lemezjátszóján.
Mondtam, csak egy apró lemezt szeretnék
„lehallgatni”; illetve talán kettőt, mert úgy látom, A és B
oldala is van ennek. De szívesen megvárom, míg a fönnlévő
lemez forog. Ám ő azonnal levette az ánglius együttest.
Roppant kíváncsivá tette, mi is van a kezemben. Szégyelltem
kissé magam, „mondom, egy emlék”, de szinte
el is haraptam a szót. Iszonyú villámlás volt a szemében,
amikor elolvasta a címeket és előadókat, s megvetés is.
— Akkor én kimegyek, maradj az emlékeiddel —
mondta, s tényleg indult volna kifelé, de én eléje álltam.
— Ne menj, ülj le, és hallgasd meg!
— Nem akarom! — válaszolta sértetten, majd csaknem
sírva folytatta:
— Nem akarom! Értsd meg, nem akarom!
Alig ismertem ezt a lányt, próbáltam vígasztalni, mert
semmit sem értettem a jelenetből. Dacosan nézett rám.
Kezemet fejére tettem.
116
— Ne haragudj! Én mindenben ártatlan vagyok.
Rosszkor zavartalak, rossz időben!
— Ti semmiben sem vagytok ártatlanok, számító gazemberek
vagytok! — mondta még elég indulatosan, de
már a sírást abbahagyta.
— Miért ez a heves támadás?
Könyörgőre fogtam a dolgot, Klárit láttam magam
előtt, aki figyel, és némi megvetés is van a szájszögletében.
És joggal: itt tehetetlenkedem egy hisztérikával, akinek
ez a dal szintén sokat jelenthet, csak leszólja. Még
hüppögött, de már látszólag megnyugodott, s azt mondta:
— Ne haragudj rám — s föltette az A oldalt. Surrogás,
kis recsegés is, leültem az asztal mellé, ő meg az ágyra,
de elfordult, hogy ne lássam az arcát. S fölcsendült a dal
azon az érdekes, kislányos, üde tiszta hangon a vonósok
elcsendesülése után. Mintha Klári keze szorította volna
a kezem, szinte valóságos fájdalmat éreztem az „Egy hajszálon
múlt a mi szerelmünk...” szomorúan ívelő dallamára.
Vibrált a levegő, amikor kattant a lemezjátszó. Lehetett
négy, esetleg öt perc ez az oldal.
A lány felém fordult, láttam könnyes még a szeme, de
így szebben, tört fénnyel ragyogott. Most néztem csak
meg jobban, eddig a táborban és a közös szemináriumokon
is csupán formás melleit fixíroztam. Most láttam
meg, most vettem észre! Tökéletes ellentéte volt Klárinak.
Alacsonyabb termet, rövid haj, és a vékonyságához képest
kissé túlfejlett, szinte már feltűnő keblek. Regisztrálta
az élveteg „felmérést”. Zavarában rágyújtott egy cigire.
Nagy dohányos volt, ezt is később tudtam meg (az év-
117
folyamunkon szinte minden lány bagózott). Fújta a füstöt,
és kissé kacéran megrázta magát.. .
— A B oldalt is kéri, uram? — s már mondta is a lehetetlen
címet és a férfi énekes nevét, aki a merényletet
elkövetné. Ráztam a fejem.
— Ezt kérem, még egyszer, de csak akkor, ha közben
nem a fal felé fordulsz, hanem felém.
— Oké! — mondta. Már rendben vagyok. De te nem
leszel könnyen rendben, ha újból meghallgatod!
— Nekem kell, muszáj, mert elfelejtettem az elmúlt
hülye két hónapban.
Kezdtem magam sajnálni, sőt sajnáltatni, s mondandómhoz
bánatos képet vágtam.
— Hát akkor mehet újból, közkívánatra! — s erősebbre
csavarta, szinte már harsogóra.
Odaléptem, s az ő kezével csavartam vissza a lemezjátszó
gombját a megfelelő hangerőre. Fölszisszent, úgy
megszorítottam. Zöldesszürke szemei voltak a lánynak,
igazán jól illett sötét, már-már kékesfekete hajához, s különös
erőt adott a nagyon fehér arcnak. Láttam, minden
rezdülésemet figyeli; átható, kissé pimasz tekintetével
szabályosan föltérképezett. Veszélyes, démoni a hölgy,
ez a síró baba, gondoltam. Néztem, de Klárin járt az
eszem. Aztán kinyögtem az Ágoston-i szép mondást:
„Amor meus, pondus meum: illo feror quocumque feror.”
Komolyan nézett rám egy újabb cigarettagyújtás közben,
amint a lángot éppen az arca elé emeltem. Szép öngyújtója
volt, s szerettem tüzet adni. A láng érdekelt, bár bűnsegédi
bűnrészességemmel tisztában voltam, ahányszor „tűzre
118
lobbantottam” a szenvedélyes bagósokat! Ők azt hitték,
támogatom, elnézem nekik bűnös szenvedélyüket, holott
csak a tűzcsiholás ősemberi kíváncsisága és vágya lobbant
föl bennem. Önzés, önzés a végtelenségig! Így gondoltam,
valóban így — a legőszintébben.
— Most akkor te merre vagy vezetve? És merre mész?
— kérdezte a Szent Ágostoni mondást pontosan értve.
— Látod, ide jöttem hozzád. Igaz véletlenül, de sejtettem
tán, hogy neked van lemezjátszód. Mintha emlékeztem
volna rá, egyik szemináriumon említetted... ajánlottad
valakinek, hogy behozod, s hallgathatunk valami komolyzenét
a zeneesztétikai tanulmányunkhoz. (Valami szép
tonicát, ahogy Rezső tanár úr magyarázta volt, miközben
a zene ütemére fejét ingatta, és dúdolt hozzá. Mi meg
kuncogtunk Rezső úron, aki madártermetével majd
elröpült, ha zenét hallott, s főleg, ha a lánykórust vezényelte.
Óriástermetű lányok előtt kalimpált, szuggerálta
őket, s körülbelül köldökükig — no, jó: a mellek magasságáig
— érhetett, ha nyújtózkodott, s karja lendült az áradó
hangokat terelgetve.)
Pár percig nem szóltunk egymáshoz. Aztán levette a
lemezt és nyújtotta felém. Ügyetlenül foghattam meg,
vagy az „idegen lány” érintését nem viselte, mert mikor
elindult vándorútra — egyik kézből a másikba — fényes
pördüléssel a padlón csattant, s egyből kettétörött. Ott
álltunk döbbenten. Csaknem ismét elbőgte magát a lány.
Hogy vígasztaljam, azt mondtam: én ejtettem el. A „lelki
fizika” törvényei szerint: valójában az egyik kéz erőteréből
ment át a másik kéz hatósugarába. Figyelmünk már
119
nem a lemezen járt! Egymást néztük, s a másik gondolatát
akartuk kitalálni. Bosszús voltam persze, és zavaromat
palástolva vígasztaltam a mentegetőző lányt.
— No, majd veszek egyet, itt is biztosan kapható! —
mondtam.
— Én meg segítek, jól ismerem mindkét hanglemezboltot
— ajánlkozott.
Elköszöntem, s kihátráltam az ajtón. S most újra Klári
arca jelent meg előttem. Rohantam a lemezdarabokkal a
III. emeletre. Az ágyamon még mindig ott az olvasatlan
levél. Bele se néztem. Csak ültem, próbáltam magamat
megfejteni. Mi is volt ez az egész? Ezzel a gyakorlatilag
még ismeretlen lánnyal? Semmit se tudok róla. Csak —
tetszik. Máris? S csaknem elvágtam a kezem, úgy szorítottam
a lemezdarabot, pont a törésnél. Látszott a vágás
árka, de vér nem jött belőle.
Aztán elolvastam a levelet. Klári rövid volt, a lemezt
ajánlotta előbb figyelmembe, s azt írta, hogy tudja, mért
nem megyek. Legyen hát velem a lemez, az elmond mindent,
s ha mégis úgy gondolom, mehetek. De lám, vége a
nyárnak... Egy-két sor szép szemrehányás, de semmi érzelgősség,
inkább méltóság. Mintha befejeződött volna...
Éreztem, padlón vagyok. Nem ő csalódott bennem, hanem
én csalódtam magamban. Ez fájt most jobban! Ha
tudná, itt ülök az eltörött lemezzel. Ez volt köztünk az
„utolsó kapocs”, s most ez is eltörött, szétpattant. Sőt
már előtte, ahogy azzal a lánnyal hallgattam, mintha megcsaltam
volna. Szégyenkeztem. Mit tudok én még eztán
írni ennek a lánynak, aki most szinte nagyvonalúan és
120
hűvösen elengedett, s akit levelétől függetlenül tulajdonképpen
már megcsaltam az elmúlt egy órában. (A lemezhallgatást
és környékét rendesen belengte az erotika. A
lány könnyei csak erősítették érzéseimet.)
Másnap megírtam a gyalázatos válaszlevelet. Köszöntem
a lemezt, a törésről pedig egy szót sem ejtettem. Hogy
hol hallgattam meg, és az miképp végződött, azzal bizony
nem dicsekedett a krónikás. A felelősséget galádul átpaszszoltam
neki, mint ahogy Kománovics „átdobja az egész
csatársort egy jó passzal az ellenfél térfelére.” Fülemben
Buzek úr hangja, aki esküvői fényképészünk lehetett volna!
Szabadságról beszéltem, az ő szabadságáról, amit én
tiszteletben tartok, s mentegetőztem, hogy miért nem
mentem. És befejezésül: a lemez most itt van velem. Ez
elég. Elég törötten volt itt! Törötten, mint a lelkem. Már
ígéretet sem tettem konkrétan a találkozóra, de csókoltam
sokszor a Nádszálat.
A levél elment. Én meg elmentem egyedül a lemezboltba,
hátha... de ide még nem érkezett ebből. Csodálkoztam
nagyon. Bíztattak: biztosan lesz. A másik boltba már el
sem mentem. Őriztem tovább az eredeti „Klára-példányt”,
amelyet összetörtem, igaz, egy kis külső segítséggel.
Almomban is Klárival viaskodtam. Ültünk a padon,
és mindenáron fel akartam emelni, de nem hagyta magát.
Tiltakozott és azt kiáltotta: „Valaki mást, valaki mást!
Rosszul hiszi uram, ha azt gondolja, hogy az én rettentő
súlyomat elbírja.” Ilyesmiket mondott. Haja feketébe váltott,
szinte gyászolt. Arra ébredtem, hogy sírok. Gyászoltam
a nyarat. November lett. November vége.
121
Hetek teltek, és itt volt az ideges vizsgaidőszak. Minden
kollokviumom jelesre sikerült. Tudtam, hogy nekem
bizonyítanom kell! S ha még ösztöndíjat is akrnék,... és
el akarom oszlatni azt a fennforgó politikai gyanút,
amelyet az első félévben, főleg a parázsló filmvitákon,
meg az augusztusi események okainak csökönyös firtatása
miatt eléggé magamra tereltem. Mégha fékeztem is
mohó kíváncsiságomat...
A vizsgaidőszak végén már az eredmények alapján
kaptam ösztöndíjat, s a jeles eredményhez tűrhető összeg
járt.
Klárival csak karácsonyi lapot váltottunk. Írni akartam
egy hosszú levelet, de nem volt erőm, és tanultam, tanultam.
Gondoltam, majd a vizsgaidőszak végén beszámolok
mindenről. De nem tudtam a levelet megírni.
Más zavarok is jöttek. Elkövettem az első számú nagyobb
botrányomat.
Az iskola vezetése, a KISZ-alapszervezet jámbor
asszisztálásával, éppen a diákönkormányzat szerény jogait
kívánta megnyírbálni. Egyik viharos gyűlésen felszólaltam,
majd a nálam lapuló, alig pár hónapos KISZ-tagkönyvemmel
kisétáltam az előadói asztalhoz, és letettem
a megrémült titkár elé. Aztán sarkon fordultam, és kivonultam
nyúlfarknyi „mozgalmi” múltamból.
Óriási balhét csináltak ebből; szerencsére csak egykét
hétig tartott a csoda. Volt, aki helyeselte kihívó, bátor
lépésemet (persze titokban); voltak (s ők voltak többen!),
akik gyávának, megfutamodónak tekintettek. Meg pozőrnek,
„mert magára akarja vonni a figyelmet.” Az augusz-
122
tusi előkészítőn főszerepet vivő tanár elvtársnő kijelentette:
„ő kezdettől tudta, kígyót melengetnek keblükön.”
(Az ő kebleit gondolhatta vajon? Ahol én sohasem siklottam,
bár fantáziám egyszer-kétszer eljátszott a gondolattal,
mi lenne ha...) A sikeres vizsgáim után valóban kicsit
kiszámítottnak tűnt, de a szégyenletes döntés ekkor robbantotta
ki belőlem ezt a tüntető lépést. S talán más is!
Klári már nagyon és érezhetően nem volt! Ha egy levélben
mindent elmondok... akkor lehet, másképp történik
minden, de így történt. Megmásíthatatlanul.
Ösztöndíjam elég volt a következő „nagy” ugráshoz.
Egyik örvényt a másikkal akartam semlegesíteni? Ki tudja?
Meglepetésszerűen lerohantam azt a lányt, akivel novemberben
lemezt törtünk, s azóta cinkosok voltunk.
Kora tavasszal jegygyűrűt húztam az ujjára. Nem ellenkezett,
s így a menyasszonyom lett. Végérvényesen vége
volt a 68-as nyárnak. Temettem.
Lux perpetua — annak a nyárnak!
Csak hónapokkal később írtam Klárinak, nem sokat
magyarázkodtam persze, hanem inkább találkozásunk
nagy érzéseit novellásítottam, mondván: emlékezzünk, ez
is gyönyörű időtöltés lehet. Már akkor tudtam, hogy ez
az érzés soha nem lesz előhívható. Átérezhetem-e még
valaha az ott és akkor fellobbanó szerelem metafizikáját,
ahogy Ortega y Gasset úr leírta? Kegyelmi kérvényemből
hullottak a fáradt lapok, s a gyűrött nyári lapokból a szép
szavak. A képzeletem újra szárnyalt. Akkor jöttem rá:
123
Kláriról még fényképem sincsen. Csak néhány levél, meg
egy háromba törött árva lemez.
* * *
A lányt, akit eljegyeztem, mégsem vettem feleségül.
Valahogy nem akartam már nősülni. A jegygyűrűt szertartásosan
lemostuk vodkában, aztán visszakértem. Értetlenül
nézett rám. Csak egyetlen könnycsepp gördült le arcán.
Szívta cigarettáját a tóparti presszóban. Azt mondta:
„tudtam, hisz feltámadó érzéseink szerencsétlenséggel
kezdődtek, a fekete eltört lemezzel. Amikor bejöttél meghallgatni
ezt a dalt, akkor én is emlékeztem valakire. Belémhasított
és felkavart, nagyon dühös voltam rád, azt
hittem provokálsz.”
Aztán tudjuk, mi történt. És visszaadta a gyúrűt,
amelyet már egészen megszokott. Szépen visszavándorolt
az ékszerboltba, ahol a néhány hónapos viselésért tisztes
kopási költséget számítottak. A visszakapott pénzből még
jónéhány vodkára futotta...
* * *
Csak jónéhány esztendővel később, egy csípős, márciusi
napon vetődtem újra a kisvárosba. A barokk épületek,
a belváros ékességei, egytől-egyig fölállványozva, lázasan
folyt a restaurálás. Mintha csak engem várnának, nekem
szépülnének... gondoltam. Szépen sütött a nap is, persze
nem augusztusi hévvel, dél felé már egész kellemesen.
A magamfajta ráérősen sétálgató idegen akár korai napfürdőzésként
is elkönyvelhette, ha éppen ilyen könyvelés-
124
hez támadt volna kedve. De én valahai emlékek egyenlegét
rendezgettem séta közben, amely céltalannak tűnt;
de lábaim máris Buzek úr kirakata előtt topogtak. Nézzük
csak, milyenek a mai, híres, kirakatba kívánkozó szépségek?
Hát igen, gyönyörűek, mint akkor. De itt ebben a
városban, mindig különösen szépek a szépek. S a Buzek
úr lencséje előtt elvonulók — meg különösen!
Beléptem az üzletbe, de a Mester már nem dolgozott.
Valakik bérelték a boltot. Letettem arról a szándékomról,
hogy fényképet készítessek, ha nem Ő a kattintóművész.
„Beteg, nagyon beteg” — hallottam, és kioldalogtam a
rossz hírtől.
Megálltam a Korzó legforgalmasabb — nekem különösen
emlékezetes — pontján. Beleszimatoltam a levegőbe;
tavaszillatot hozott egy üde szélfuvallat. S ekkor az
Alsó- és a Felsőtemplom harangjai diadalmas méltósággal
déli muzsikájukba kezdtek. Álltam a harangzúgás közepén,
akár egy tágas koncertteremben. Valóban délidő volt.
Ha él, most jönnie kell! Mint egy eltévedt harangszófoszlány
visszhangzott szívemben...
Egy nő suhant el mellettem. Csak Ő lehetett! Magassága,
kecses mozgása, remek lábak... a magassarkú cipők
jellegzetes kopogása, mind, mind azt hitették velem. Vagy
inkább csak szuggerálták belém...?
Nem tudom. Az biztos, hogy Ő nem vett észre. Néztem
sokáig utána, amíg befordult a Szomolányi-sarkon. Vibrált
előttem a levegő.
Aztán még egy félórányi korzózás után kisétáltam a
vasúthoz. Tökéletesen időn kívüli lénynek gondoltam ma-
125
gam. Kicsit zsibbadt voltam, sajgott a szívem tája. Jegyet
váltottam, s borravalót adtam a meglepett pénztárosnőnek.
Csak mosolyogtam zavart szabadkozásán.
Még mindig volt egy jó órám az indulásig. Beültem
az üres kupéba. Egyetlen történetet akartam fölidézni,
pontosan, hiánytalanul. De nem sikerült, hiába szaladtam
neki újra és újra.
A kupé benépesült. Hirtelen indult el a vonat, és meglepően
hamar gyorsított. Hiszen ez a pesti gyors — motyogtam
szórakozottan.
A sétatéri híd alatt robogtunk. Fölnéztem. Mintha a híd
rámzuhant volna! Vagy a hídról egy fekete árny!? Szinte
vártam a kerekek kínosan hosszú csikorgását. A vonat már
kijött a kanyarból, és elhagyta a szőlőhegyet is.
Örökre elutaztam abból a városból.
Hogy egyszer, talán éppen augusztusban visszatérjek.
(1991—1993.)
126
III.
A VISSZATÉRÉS IGAZ MESÉJE;
AVAGY MIÉRT SZERETIK A JANICSÁROK
A KAPORILLATOT?
Zala Márk emlékének
Már rég benőtte a fű a valahai híres átszálló, Kisfaludpuszta
állomás helyét. Csak Szentiván maradt, szépült.
Pedig valamikor egyenlő rangúak voltak; kapaszkodhatott
a hajdani utazó által a jó zalai zsombékon, hogy elérje a
nagy füstöket pöfékelő gőzöst, amely természetesen Kanizsára
ment. A nóta szerint is, ahogy első mondókái között
tanulta. De a „le ne késsük!” izgalma azóta is próbára
teszi, ha bárminő útra kél.
Amikor annyi idő után visszatért, olyan tanácstalan
volt, mintha csak a kilencvenéves török uralom rég megholt
janicsárja támadt volna föl személyében az 1690-es
várfelszabadító nevezetes esztendő után. S lám, most itt
sétál, ha csak képzeletben is, jövet a Romlottvár tiltott,
ám annál inkább közkedvelt háremei felől.
Persze mindenki őt nézi, az egykori hódítót; bárcsak a
csontvázára rakódott bizsergető emlékek foltjai nyiszorognak
a szokatlanul meleg, napsütéses decemberi délutánban.
S most könnyen elhiszi, hogy nem is decembert
127
mutat a naptár, hanem inkább augusztust. Elmosolyodik
így 300, vagy csak huszonvalahány? év után ezen a furcsa
és váratlan visszatérésen a vilajet székhelyére; s amint a
vasútállomásról lépked a város felé, a megkonduló Alsóvárosi
templom harangjai szíven találják. Betér az eléggé
kopottas külsejű ferencesrendi, barokk stílusban épült
istenházába, hogy vezekeljen, ha már megtért, s annyi
ideje halott. Bevallhatja a hódítók bűneit, a hajdan virágzó
város megtérdepeltetését, s nem utolsósorban a legfőbb
bűnöket: a Pannóniában legszebbnek látott rác és magyar
lányok elhurcolását Musztafa pasa háremeibe (lásd Romlottvár).
De míly nagy a megbocsátás és az igazságtétel!
Lám a gyaurok szép templomában Musztafa pasa sírkövébő1
faragtatott a szenteltvíztartó, melyben most megmeríti
ujjait, s annyi vizet lötyköl homlokára, mintha újra keresztelkedne.
Bent egyedül marad Istennel és a világító örökméccsel.
A mise talán egy óra múlva kezdődhet. Azt azért nem
várja meg, de egy fohászfélét — melyet a 300 éves bolyongás
után és közben sem felejtett el — latinul elmormol.
Ahogy Brúnó atyától tanulta: „veni Sancte Spiritus,
reple tuorum corda fidelium...” — s mondja, mondja egyre
hangosabban, csak akkor halkul le, amikor egy öreg
néni csoszog el mellette.
A fohászt, valahai várkapitányokért, az ötszög alakú
olaszbástyás erődítmény építőiért és majdan hősies védőiért
ajánlotta föl. Jól ismerte a neveket, hiszen egyszermásszor
Buzek úrtól, a város legnevesebb fotósától és
titkos polihisztorától szerezte be az információkat. De
128
most csap a hír szíve közepébe, amit már tudott... Most,
most csap be, mint a várost felszabadítani hasztalan
igyekvő híres hadvezér és poéta Zrínyi Miklós lándzsája
a mohos várfalba, az Úr 1664. esztendejében, hogy Buzek
úrral már nem fog beszélni, mivel a derék férfiú áttette
„műtermét” a vasúti híddal szemközti temetőbe. Istenem,
pedig mennyi mindent szeretett volna vele még megtárgyalni!
Roncsolt emlékezéseit, melyeket az elmúlt röpke
300 évben szerzett csontvázas portyázásai közben kijavítgatni,
retusálgatni, hogy senkit se sértsen, aki erre nem
szolgált rá! Micsoda sírkő- és kriptafotók, katonasír parcellák
remek felvételei készülnek majd ama félelmetes
temetőről, ahová csak a sétatéri szerelmesek lépteinek s
csókjainak diszkrét zaja, „kísérőzenéje” szivárog be az
alkonyi órák után a terebélyes platánok alól. Napközben
meg a városi strand zaja, de az már kíméletlen gépzenés
ricsajjal, halottakat is fölébresztő monoton dübörgéssel.
Szegény Buzek úr! Mennyit fog itt háborogni, panaszkodni
a szomszédainak: „Kérem szépen, ezek nem emberek,
ezeknek az úri modorról nincs és nem is volt víziójuk!
Ezek legföljebb nyihogó vízilovak, pedig csecsemőkoruktól
az én Sugár úti műtermembe hordták őket a drága
mamák és papák. De úgy látszik, kevés volt az én illemtanórám!
Nem bírnak kicsit csöndesebben pancsikálni;
bőgetik ezt az átkozott zenét, amikor speciel én csak az
egyszál búsongó hegedűt, vagy a telt trombitaszólót kedvelem.
Például az Il silencio illenék a temető szomszédságába,
nem ez az ördögi, pogány muzsika, amelyet a
törökök műveltek itt először, amikor bemattolták Para-
129
deiser kapitány urat. Szegénykém, kénytelen volt a csaknem
százezernyi gyaurnak feladni a várat! Jöttek aztán
éktelen nagy zsivajjal, anatóliai muzsikával. Nos, az utódaik
— mert aztán volt itt rendesen janicsár, rác, német,
zsidó és horvát keveredése! — csapják ezt a pokoli zajt,
hogy mi, halottak, alighanem tüntetni megyünk a városháza
elé. Kicsit be lesznek ott rezelve, ha ennyi csontváz
kikél nyugvóhelynek szánt hajlékából, és átdübörög a vasúti
hídon, s levonul a piacig, a tágas Erzsébet térig. Többen
leszünk, mint a sáskák, ellepjük a várost, amíg kuss
nem lesz. Úgy ám!”
Buzek úr rendesen végiggondolta, kitervelte a hadműveletet.
Kétségeim sem lehetnek afelől, hogy zseniális
rábeszélő készségével ezt az akciót előbb vagy utóbb
megszervezi. Sőt, híres fotómasinájával megörökíti, s
aztán küldi a városi, megyei hírharsonáknak. Meg a városi
tv-nek is, mondván: „uracskáim, csináljanak belőle mozgóképet,
ha tudnak, de el ne csellózzák könyörgöm, mert
maguk ugyancsak képesek az ilyen silányságra”.
Tehát az ima. Imához! — hallatszik a vezényszó katonásan,
ahogy emlékezete spulnijáról letekerednek a nevek.
Ima Thury Györgyért (majd a múzeum előtt is, amint
ott elhalad, s nem tekintget a híresen szép fehérszemélyek
bokái után!), aztán Zrínyi Györgyért, a többszörösen is
neves Alapy Gáspárért, Bornernissza Jánosért, aki vélhetően,
sőt biztosan az Egri csillagok gyerekhőse, aztán
híres várkapitány lett. Vivát, vivát Gárdonyi, a halhatatlan
Mester! És Háy János uramecsém is, aki mostanság úgy
teremti a török világot újra, hogy biza rezeg az embert és
130

olvasó szíve a gyönyörűségtő1. (Lásd Dzsigerdilen, azaz:
A szív gyönyörűsége.) Vivát, Vivát!
Szerencsésen túl volt az imán, és szíve is könnyült valamelyest.
És izgalma is csitult. Észre se vette, hogy mily
céltudatosan halad a Fő utcán. Hamarosan a Csengery
sarkon toporgott, a valahai Első Magyar Általános Biztosító
Társaság szecessziós palotája előtt. Aztán tekintete
átröppent a Deák téri turul fölött, s megállapodott egy
másik szép szecessziós épület homlokzatán; s alant a
Muskátli cukrászda, ahol ügyetlen janicsárként, felsült
hódítóként, fogadásból ette a krémeseket. Többnyire
vesztett, bár a jó ízeket, illatokat sokáig raktározták érzékszervei.
De ezek az édességek már közelébe se jöhettek
a Bajer Vince sütötte finomságoknak! Aki mellesleg ezt
a szép épületet is emelte a város szívében, szemközt a
suszteralléval. Régebben hívták így a fákkal rendben
beültetett enyhe lejtőt, a fák között padok sora. De azért
csak Fasorként említik városszerte.
A padokon üldögélők, és sűrűn pislogók színe előtt
ereszkedik alá a nyári korzózók hada. És a Fasor, mintha
csak fölvezető trambulinja lenne a korzó mélyvízének.
A csalódottságot is e padokról lehet közelről leolvasni,
amikor a körbe-körbe úszás/vonulás mégsem hozta meg
a várt eredményt: azaz a kívánt figyelem nem tapadt valamelyik
extra új ruhára, frizurára, hajkölteményre, melyet
a Deák tér sarkán Papp úr hölgyfodrász kreált.
Innen pár lépés csak valahai üzlete, most is fodrászat,
tükrei bámulják a Felsőtemplom kifakult sárga oldalát.
A fodrászat és az Axenti-ház közötti portál és az U-alakú
132
kapualj. Itt ver a szív tán legsebesebben. A kapu, ha belülről
nyitnák... nem is mer arra gondolni, hogy kigurul egy
ott játszó fiúcska labdája. Az itt vakációzó gyerek már
minden festéket, mázat lerúgott a kapualj faláról. Jöhet
tehát a házmesteri feddés...! Ilyenkor átmenekül Pappék
üzletébe. Hallgat és bámulja a szép hölgyeket, bódul a
parfümillattól. Papp bácsi ma megint szokásos, ijesztgetős
meséjébe kezd: „A temetőben az öreg, elnyílt kripták
kőlapjai alól a múlt héten egy hatalmas kígyót láttak előtekeregni.
Azóta félve jár arra mindenki, hallgatja a kígyósziszegést,
a halottak horkolását, brrr! Borzong, nyirkos
lesz a kéz, a hát... Nahát! Csak nem félsz, kisöreg?”
De most is vérfagyasztónak ítéli a fodrászbácsi hangját,
akit az ondolálásra váró hölgyek is kedves Papp úrnak
szólítanak. Papp úr nem fél, tegnap egy sikoltozó nő ujjbegyébő1
rántotta ki sebészeket megszégyenítő ügyességgel
a horgolótűt. A hölgy elszédült, Papp úr pedig föléhajolt,
és lágy csókot nyomott a homlokára, aztán a keblek
dús halmain pihentette fülecskéjét. Hallgatózott egy sort,
mint valami tudós, életmentő doktor. Fehér köpenye csak
erősítette búzgó aggodalmának helyes irányát. Aztán lágy
simogatásokra az operáló csodakéz is előkerült... Minden
úgy lett, ahogy az éppen ájuldozó szépség áhította. Csak
a mindig mosolygós Papp néni lett komor, merthogy az
ilyen incidensek egyre inkább sűrűsödtek a híresneves
női fodrászatban. Egy szép napon aztán vége lett a szárító
búrák és hajmosótálkák között zajló flörtöknek: lehúzták
a rolót, és a város legnagyobb bánatára — nyilván Papp
néni akarata szerint — a fővárosba költöztek. Tehát Papp
133
úr is félt, mégis félt... hiába mondogatta a temetői kígyókról
az ellenkezőjét. Bizony, csalódás volt ez a javából!
Aztán átment a tér túloldalára. Megint a szecesszió
vonzotta. Egészen kimelegedett, amikor megállt a kupolás
bankpalota sarkán, ott, ahol a tér a Fő utcával találkozik.
Mintha nyár lenne! Augusztusi perzselő hőséget
érzett. Visszapillantott a templom előtti két hatalmas
gesztenyefára, s nem kellett különösebben erőltetnie képzeletét,
hogy zöldnek lássa őket decemberben, s a világháborús
emlékmű mögötti parkot is, tele virággal, gondozott
ágyásokkal.
A késő délutáni fényben ragyogtak a bank ablakai.
Várt. Azt sem tudta, hogy pontos célja volt-e jövetelének.
De tudta: itt, ezen a helyen kell állnia. Ennél forgalmasabb
pontja nincs a városnak. Itt csaknem mindenki elhalad, s
mindjárt, egy röpke félóra múlva mindenütt vége a munkaidőnek.
Ha él, akkor erre jön Ő is, ha még nem felejtette
el a csaknem 300 éve erre portyázó janicsárt... Tele volt
kétségekkel.
A Sétatér felől, a templom tornyát is megkerülve, valami
lágy szellő üde kaporillatot hozott. Alig győzte belélegezni,
beszívni. Mintha valaki üde, csókos leheletét
kölcsönözte volna. Soha ilyen töményen nem érezte még
a kapor bódító illatát! Akárha kaporfák nőttek volna ki
az úttestből, holott tudta, hogy nem léteznek ilyen fák.
Mindenesetre jó jelnek vélte: különös üzenetnek a decemberi
nyár közepén. Hirtelen minden időre fittyet hányva
egyet kondult a harang. Úgy látszik, eltévesztett vala-
134
hol valaki egy mozdulatot, a harangnyelv pedig nem nézett
ki a templom órájára, pedig láthatta volna, még bőven
pihenhet.
Van idő még.
Ha visszatért, hát nyugodtan várakozhat, amíg elkezdődik
a vár ostroma...
Várt, és persze idegesen toporgott.
(1996)
135
A KÖNYV MEGJELENÉSÉT
TÁMOGATTÁK
Kanizsai Nyomda Kft.
Höfle Béla mérnök
Bicsák Miklós vállalkozó
Markó András könyvvizsgáló
CWG Hungary Kft.
Önadózó Kft. — Könyvelőiroda
Kanizsa Trend Kft.
Hevesi Sándor Művelődési Központ
SA–SZI Bt., Nagykanizsa
Varia Kft., Nagykanizsa