A következő szöveg a cikkből keletkezett automata szövegfelismertető segítségével:
Vértes Judit:
Apám regénye
III. fejezet
Kis hangyák, nagy kut/ák
Állóháború
Telt, múlt életem katonakorszaka. Ha nehéz volt elviselni valami otronr.ba kaszárnyái oktalanságot, Sárikáéknoz menekültem megenyhülni. A lélekráncok, gyűrődések náluk kisimultak.
Családom ezalatt szétszóródott. Apám az Mlástalanságtól ostorozva „kitántorgott" Törökországba. Jó szakmunkásodra volt ott akkor szükség. Anyám visszaköltözött Kárs?.óra, szülőfalujába. Varrogatott, abból élt „fényesen" akár szentjánosbogár: kölcsönyfényből, kölcsönpénzből.
„Csak legyen vége egyszer ennek a kemény gyöngyeiéinek! Másképpen lesz minden!" így írtam haza is, Törökországba is.
A Néptanítók Lapja, melyet szorgalmasan böngésztem, azonban igyekezett agyonnyomni bennem a bizakodást.
Néptanítók Lapja 64. évf. 18. sz. 1931. szeptember 15. A lisztviselői fizetések leszállítása: Az 1931. évi 5000 M. E. sz. kormányrendelet... stb. stb___havidíjasainak a fizetését lecsökkentette. .. 15%___ 12"/„___ ÍO%___stb.
Persze már katonaidőm alatt megkezdtem a oúlyázgatás< olyan helyekre, ahová nem kellett elmenni. Készíttettem hat garnitúra jegyzői lsg hitelesített okmánymásolatot, aztán hajrá, bele a harcba! Ez volt „állásharcom" állóháborus része. Elővettem a Néptanítók Lapját, vagy a Nemzetnevelést. Kicéloztam egy-két „ellenséges" állást, betájoltam magam rá, leírtam érveimet, mellékeltem a dokumentumtöltetet (oklevelek, stb.) aztán kirepítettem. Nézegettem szép hazám térképét, hol is lesz a „becsapódás". Dehát mindig én csapódtam be. Egyetlen lövedék sem „robbant" a célban.
Másfél évi katonaidő elég volt ahhoz, hogy rádöbbenjek: ezt a távolharcot be kell szüntetnem. Közelharc kell ide, ha leszerelek.
Éppen nagygyakorlaton gyötrődtünk egy nyavalyás homokos vidék veszett forróságában, amikor utóiért bennünket a posta. Itt kaptam kézhez a huszonharmadik papír bumerángot. Mintha fejbevágtak volna, — szédültem. Félrehúzódtam a fonnyadt kis akácosba.
Hangyarohant,
Leheveredtem és bámultam a homoktengert. Megannyi csillagocska. Hanem ott mozog valami! Egy kis fogoly hangya. Fogoly a szó legszorosabb hangyái értelmében.
Egy katonaló patája hagyhatta a mély homoktölcsért, a csöpnyi állat pedig belesodródott. Sehogysem tudott kikeveredni az óriási kráterből. Pici lábacskái járnak, járnak, de a komisz kvarcok kiperegnek alóla és vissza-visszaesik p küszködő jószág. Nincs mibe kapaszkodnia.
Hát nekem? Én nem így vagyok?
No várj csak kis hangya! Fogtam egy akácgallyat de a mentőhíd megállt a kezemben. Tulajdonképpen magamat sajnálom. Nem hangyadráma játszódik itt, hanem az én sorsom. Kaján kíváncsisággal lestem meddig bírja. Lesz-e huszonhárom? Bírta. Hetvennél több hangyarohamot számoltam meg. Aztán átbukfenceztett az utolsó akadályon is, és boldogan rohant tova. Óriási vagy hangya! —tisztelegtem komolyan, lelkesen.
As igéret igézete
— Mit csinálsz itt Imre? — keveredett mellém Fabinyi Tibor. Elmontam neki őszintén az „állóháború" minden keservét és ecseteltem a pár hét múlva bekövetkező kilátástalan he1 etemet. Egy darabig csak hallgatott, töprengett. Láttam, erősen gondolkodik, szinte. önmagát győzi meg és győzi le. Nem vártam tőle én feleletet, csak ki kellett adnom mérgemet.
— Rá se ránts pajtás! Leszerelünk és lesz állásod! Érted?... Meglesz az állás! -
— Hogvan? Mit beszélsz? — dadogtam ütődötten.
— Hát, idefigyeli paitás! Az én aoám a Salgótarjáni Acélgyár vezérigazgatója. Ott vannak bányaiskolák, gyári iskolák, az történik, amit az apám mond.
— Érted már?
— Értem, értsm! — mondtam tele reménységgel. __ De most én is kérek valamit cserébe.
— Monc^ad csak pajtás' — lelkendeztem.
— E?*y kis bs.ítási segélynyújtás-.-.''! lenne szó. Hintsd be a fenekemet hintőporral, ez a meleg cudarul kikészítette! Megteszed?
Kícit rr.2«hökkentem, a nem éppen harci feladat előtt, de azért kivágtam maiam: — Meg... Persze, ho^y meg.
Fir.t"! kora pi.lenére ménkü na':y pocakja volt a? acéltröszt fiának. S-róvat lehúzta katomnndrágiát... DR nim részletezem. Elvégeztem a feladatot akl-rurátosan. Hogy érdemeket :;zerez7ok a te^szebb hivatás gyakorlására
Most aztán jöhet a leszerelés!
El is jött az hamarosan.
Leánykérétt ' '
Civil díszbe vágtam magam, s repültem az ötgyermekes özvegvasszony legkisebb lányához.
— -Árvácskám! Lesz állás! Van állás!
Azzal elkaptam őt, s akár akarta, akár nem, csárdásoznia kellett. Széles mosollyal dudorásztam:
Nemsokára menyecske lesz ebből a lányból,
kerek kontyot fonok maiid a hajából...
Furcsa leánykérés, de biz ez az volt. Az egész nap azzal ment el, hogy haditerveket készítettünk, lakást rendeztünk be paníron, kertben veteményeztünk, palacsintát sütöttünk. Egy elképzelt álomvárban: a tanít'lakásban.
De szép volt! Szívesen végigélném még egyszer, tízszer, százszor.
Kártyavár
Hosszú az űt Esztergomtól Kárszóig. A kopott kis állomás végtelen álmossággal ölelte körül a toporgó várakozókat. Anyám jött elém. Apám még mindig Törökországban volt. Mp.I''.riát kapott. FekíHt egy tötök kórházban.
Alig vártam, hogy hazaérjünk. Otthon megmutattam Fa-mnyi névjegyét. Anyám nézte, forgatta és szomorkásán hallgatta lelkendézéssmet. De azért igyekezett velem örülni.
^gy hét rmilva levelet kaptam. Barátom tíz sorban értesített, hogy pénteken délután felénk jár és bejöi értem és együtt megyünk Tarisnba.
Kiálltam a kapu elé és vártam. Vártam fogyó türelemmel növekvő bosszúsággal. Nem jött. Nem is üzent.
Pár nap múlva °eikerekedtem és elindultam szerencsét Próbálni.
_ A Fw.binyj villát könnyű voit megtalálni, ha címet nem ls, irt ? „barátom". Valóságos mesevár volt az. Nagy társaság lehetett náluk. Fények, hangok, muzsika, bennem — kevés remény. A kapu zárva volt. Cssngsttam, vártam Csengettem, vártam, vére jött egy csinos szobalány.
— Tessék! — szólt és nem tette a kulcsot a zárba. —• A fiatalurat keresem.
— Mslviket?
— A Tibort.
Túl gyorsan felelt erre egy vállrándítással:
— Nincs itthon.
Mutattam a levelet. Szó nélkül megfordult és visszament <gy függöny lebbent, egy árnyalak kémlelt felém. A lány jöttében dobta felém a szavakat:
— A fiatalúr elutazott.
Csak álltam tovább. Még mindig vártam valamire. Aztán amikor végül is felfogtam, hogy a kártyavár összeomlott, összeszedtem magam és elindultam az állomás ;elé. Harminc-negyven lépésnyiről hirtelen visszanéztem és jól láttam: a lány beszélt valakivel. Fabinyi veit.
— Hogy lepne be örökre a hintőpor! — kívántam neki tehetetlen dűhvel.
(Folytatása köveikesik)
A legtöbb, ami tudható Nagykanizsa kistérségéről
A következő szöveg a cikkből keletkezett automata szövegfelismertető segítségével:
Vértes Judit:
Apám regénye
III. fejezet
Kis hangyák, nagy kut/ák
Állóháború
Telt, múlt életem katonakorszaka. Ha nehéz volt elviselni valami otronr.ba kaszárnyái oktalanságot, Sárikáéknoz menekültem megenyhülni. A lélekráncok, gyűrődések náluk kisimultak.
Családom ezalatt szétszóródott. Apám az Mlástalanságtól ostorozva „kitántorgott" Törökországba. Jó szakmunkásodra volt ott akkor szükség. Anyám visszaköltözött Kárs?.óra, szülőfalujába. Varrogatott, abból élt „fényesen" akár szentjánosbogár: kölcsönyfényből, kölcsönpénzből.
„Csak legyen vége egyszer ennek a kemény gyöngyeiéinek! Másképpen lesz minden!" így írtam haza is, Törökországba is.
A Néptanítók Lapja, melyet szorgalmasan böngésztem, azonban igyekezett agyonnyomni bennem a bizakodást.
Néptanítók Lapja 64. évf. 18. sz. 1931. szeptember 15. A lisztviselői fizetések leszállítása: Az 1931. évi 5000 M. E. sz. kormányrendelet... stb. stb___havidíjasainak a fizetését lecsökkentette. .. 15%___ 12"/„___ ÍO%___stb.
Persze már katonaidőm alatt megkezdtem a oúlyázgatás< olyan helyekre, ahová nem kellett elmenni. Készíttettem hat garnitúra jegyzői lsg hitelesített okmánymásolatot, aztán hajrá, bele a harcba! Ez volt „állásharcom" állóháborus része. Elővettem a Néptanítók Lapját, vagy a Nemzetnevelést. Kicéloztam egy-két „ellenséges" állást, betájoltam magam rá, leírtam érveimet, mellékeltem a dokumentumtöltetet (oklevelek, stb.) aztán kirepítettem. Nézegettem szép hazám térképét, hol is lesz a „becsapódás". Dehát mindig én csapódtam be. Egyetlen lövedék sem „robbant" a célban.
Másfél évi katonaidő elég volt ahhoz, hogy rádöbbenjek: ezt a távolharcot be kell szüntetnem. Közelharc kell ide, ha leszerelek.
Éppen nagygyakorlaton gyötrődtünk egy nyavalyás homokos vidék veszett forróságában, amikor utóiért bennünket a posta. Itt kaptam kézhez a huszonharmadik papír bumerángot. Mintha fejbevágtak volna, — szédültem. Félrehúzódtam a fonnyadt kis akácosba.
Hangyarohant,
Leheveredtem és bámultam a homoktengert. Megannyi csillagocska. Hanem ott mozog valami! Egy kis fogoly hangya. Fogoly a szó legszorosabb hangyái értelmében.
Egy katonaló patája hagyhatta a mély homoktölcsért, a csöpnyi állat pedig belesodródott. Sehogysem tudott kikeveredni az óriási kráterből. Pici lábacskái járnak, járnak, de a komisz kvarcok kiperegnek alóla és vissza-visszaesik p küszködő jószág. Nincs mibe kapaszkodnia.
Hát nekem? Én nem így vagyok?
No várj csak kis hangya! Fogtam egy akácgallyat de a mentőhíd megállt a kezemben. Tulajdonképpen magamat sajnálom. Nem hangyadráma játszódik itt, hanem az én sorsom. Kaján kíváncsisággal lestem meddig bírja. Lesz-e huszonhárom? Bírta. Hetvennél több hangyarohamot számoltam meg. Aztán átbukfenceztett az utolsó akadályon is, és boldogan rohant tova. Óriási vagy hangya! —tisztelegtem komolyan, lelkesen.
As igéret igézete
— Mit csinálsz itt Imre? — keveredett mellém Fabinyi Tibor. Elmontam neki őszintén az „állóháború" minden keservét és ecseteltem a pár hét múlva bekövetkező kilátástalan he1 etemet. Egy darabig csak hallgatott, töprengett. Láttam, erősen gondolkodik, szinte. önmagát győzi meg és győzi le. Nem vártam tőle én feleletet, csak ki kellett adnom mérgemet.
— Rá se ránts pajtás! Leszerelünk és lesz állásod! Érted?... Meglesz az állás! -
— Hogvan? Mit beszélsz? — dadogtam ütődötten.
— Hát, idefigyeli paitás! Az én aoám a Salgótarjáni Acélgyár vezérigazgatója. Ott vannak bányaiskolák, gyári iskolák, az történik, amit az apám mond.
— Érted már?
— Értem, értsm! — mondtam tele reménységgel. __ De most én is kérek valamit cserébe.
— Monc^ad csak pajtás' — lelkendeztem.
— E?*y kis bs.ítási segélynyújtás-.-.''! lenne szó. Hintsd be a fenekemet hintőporral, ez a meleg cudarul kikészítette! Megteszed?
Kícit rr.2«hökkentem, a nem éppen harci feladat előtt, de azért kivágtam maiam: — Meg... Persze, ho^y meg.
Fir.t"! kora pi.lenére ménkü na':y pocakja volt a? acéltröszt fiának. S-róvat lehúzta katomnndrágiát... DR nim részletezem. Elvégeztem a feladatot akl-rurátosan. Hogy érdemeket :;zerez7ok a te^szebb hivatás gyakorlására
Most aztán jöhet a leszerelés!
El is jött az hamarosan.
Leánykérétt ' '
Civil díszbe vágtam magam, s repültem az ötgyermekes özvegvasszony legkisebb lányához.
— -Árvácskám! Lesz állás! Van állás!
Azzal elkaptam őt, s akár akarta, akár nem, csárdásoznia kellett. Széles mosollyal dudorásztam:
Nemsokára menyecske lesz ebből a lányból,
kerek kontyot fonok maiid a hajából...
Furcsa leánykérés, de biz ez az volt. Az egész nap azzal ment el, hogy haditerveket készítettünk, lakást rendeztünk be paníron, kertben veteményeztünk, palacsintát sütöttünk. Egy elképzelt álomvárban: a tanít'lakásban.
De szép volt! Szívesen végigélném még egyszer, tízszer, százszor.
Kártyavár
Hosszú az űt Esztergomtól Kárszóig. A kopott kis állomás végtelen álmossággal ölelte körül a toporgó várakozókat. Anyám jött elém. Apám még mindig Törökországban volt. Mp.I''.riát kapott. FekíHt egy tötök kórházban.
Alig vártam, hogy hazaérjünk. Otthon megmutattam Fa-mnyi névjegyét. Anyám nézte, forgatta és szomorkásán hallgatta lelkendézéssmet. De azért igyekezett velem örülni.
^gy hét rmilva levelet kaptam. Barátom tíz sorban értesített, hogy pénteken délután felénk jár és bejöi értem és együtt megyünk Tarisnba.
Kiálltam a kapu elé és vártam. Vártam fogyó türelemmel növekvő bosszúsággal. Nem jött. Nem is üzent.
Pár nap múlva °eikerekedtem és elindultam szerencsét Próbálni.
_ A Fw.binyj villát könnyű voit megtalálni, ha címet nem ls, irt ? „barátom". Valóságos mesevár volt az. Nagy társaság lehetett náluk. Fények, hangok, muzsika, bennem — kevés remény. A kapu zárva volt. Cssngsttam, vártam Csengettem, vártam, vére jött egy csinos szobalány.
— Tessék! — szólt és nem tette a kulcsot a zárba. —• A fiatalurat keresem.
— Mslviket?
— A Tibort.
Túl gyorsan felelt erre egy vállrándítással:
— Nincs itthon.
Mutattam a levelet. Szó nélkül megfordult és visszament <gy függöny lebbent, egy árnyalak kémlelt felém. A lány jöttében dobta felém a szavakat:
— A fiatalúr elutazott.
Csak álltam tovább. Még mindig vártam valamire. Aztán amikor végül is felfogtam, hogy a kártyavár összeomlott, összeszedtem magam és elindultam az állomás ;elé. Harminc-negyven lépésnyiről hirtelen visszanéztem és jól láttam: a lány beszélt valakivel. Fabinyi veit.
— Hogy lepne be örökre a hintőpor! — kívántam neki tehetetlen dűhvel.
(Folytatása köveikesik)